Cegléd József Kázmér

Pánczél Sándor balladája

Szombat délben, egy kisvárosi áru­ház sze­rény műszaki rész­le­gét zárta be Pánczél Sán­dor. A rá­cso­za­tot a kü­szöb­höz rán­tot­ta, majd össze­nyomta a másol­ha­tat­lan kul­csú kínai laka­tot. A rács még ziz­zent egyet, aztán hét­vé­gét jelen­tett. Ahogy fel­emel­ke­dett, ösz­tön­sze­rűen tolta orr­nyerge tövére a fe­ke­te, műanyag­ke­re­tes szem­üve­get, aztán oldalt, a kerék­pár­já­hoz for­dult és neki­ve­sel­ke­dett a ki­üre­se­dett utcák­nak. Har­minc éve rótta a fel-fel­újí­tott és min­dig tönk­re­menő útját, ahol sün­disz­nó­ál­lás­ban rej­tőző kátyú­ak­nák, por­vi­rá­gos görön­gyök és szik­lás, taré­jos kőge­rin­cek gyil­kol­ják a gu­mi­ke­re­ket.

Állandósága csigaházában látta ott­hona két­szár­nyú kapu­ját, az udvart, ahol jobb felől három sző­lő-kor­don pró­bál­ko­zik édes­sé­get vará­zsolni a nyár­ból, hát­rébb a kony­ha­kert fog­hí­jas par­cel­lá­it, ahol még a gaz sem nya­ral. Bal felől a lakás­be­já­rót, az elő­szo­bát, aztán a kony­hát, ahol Mar­git tere­bé­lyes­sége mel­lett lábasfedők zuhan­nak ki a kre­denc­ből. A konyha kövén kör-kö­rös tán­cot rezeg­tet­nek, majd zizegve hal­kul­nak, mélyül­nek és vissza­öb­lö­söd­nek. Aztán a dol­gok gyors össze­mar­ko­lása és újra csend. Leg­fel­jebb a rádió. „Vi­lág­hír­adó.”

A száraz kerékagyak fémgolyói csi­ko­rogva bár, de hűsé­ge­sen súr­lód­nak egy­más­hoz. Ahogy tekert, jobb láb­bal min­dig kicsit bele­hú­zott, mintha muszáj len­ne. A po­ros bicik­li­lánc a Gabi kocs­má­nál vég­képp elrenyhült.

–  Savanykást? – kérdezte Gabikocsmáros és fel­vonta szem­öl­dö­két.

–  Korival. – válaszolta Pánczél Sán­dor, 48 éves bolti eladó, szom­ba­ton, kicsi­vel a déli harang­szó után.

Adott környezetben ez egy fél deci vod­kát és egy piros nagy­fröccsöt jelen­tett. A férfi mind­ket­tőt elhar­ma­dol­ta; egy nye­let vod­ka, egy korty fröccs. Köz­ben elan­da­lo­dott és várta a hul­lá­mo­kat. A gyo­mor­ból fel­felé tartó íve­ket, amik agyá­hoz érve előbb szinte szét­fe­szí­tik a kopo­nyá­ját, aztán csil­la­puló hul­lá­mo­kat simít baráz­dált agyá­ra, mint rit­kás söprű nyir­kos homo­kon.

Négy éves forma kislányát kézen fog­va, fia­tal apa lépett a ka­ta­kom­bá­ba.

–  Egy fél barackot kérek!

Míg Gabikocsmáros a feladatra for­dult, a lányka meg­ló­bálta a fi­a­tal­em­ber kezét, és azt mond­ta: „Apa! A má­sik felét nekem adod?”

Pánczél Sándor – az ívelt italpult külső kerü­le­té­nél állva – nevetni kez­dett, aztán haho­táz­ni, majd röhögni és nye­rí­te­ni. Egy ful­lasztó bru­haha szü­net­men­tes örvé­nye indult. Arc­bőre azon­ban har­minc éve nem for­dult neve­tés­be, leg­fel­jebb somoly­gás­ba, ezért ahogy szája szét­hú­zó­dott és bőre járom­csont­ra, szem­zugba tor­ló­dott, tépés-éles fáj­da­lom lepte el. Pon­to­san ugyan­azt a han­got hal­lot­ta, mint érzés­te­le­ní­tés utáni fog­hú­zás köz­ben: a sza­kadó szö­vet, a csont­hegy­ről leváló hús nyers, rideg repe­dé­sét, csak a kör­nye­zet kábí­tása nél­kül. Mosoly­ta­lan arc­bőr­ének szét­sza­kadt immun­rend­sze­ré­ből úgy ömlött a vér, miként zápo­ros zoko­gás masza­tolja az arcot két­ség­beeset­té, kiszol­gál­ta­tot­tá.

Hetekkel később, mikor retusált arcát kiemel­hette a pó­lya­ten­ger­ből és bil­le­gő, „da­lo­lós” járá­sá­val köze­lí­tette volna meg az eladó­pul­tot, az áru­ház igaz­ga­tója hívat­ta.

–  Látom, rendbe jött, Pánczél kar­társ!

–  Rendbe, igazgató kartárs.

–  Úgy hallom; nem óhajtja igénybe venni a plasz­ti­kai sebé­sze­tet.

–  Úgy van, igazgató kartárs.

–  Ez hiba, Pánczél kartárs, hogy úgy mond­jam; esz­mei hiba! Is!

–  Lehet, hogy hiba, igazgató kar­társ, de úgy gon­do­lom, hogy erre a ma­ra­dék pár vasár­nap­ra, már nem érde­mes új arcot csi­nál­tat­ni.

–  Talán meg is értem magát, Pánczél kar­társ, de van itt más is!

–  Mire tetszik gondolni?

–  Hallott maga már olyat, Pánczél kar­társ, hogy a kül­csín és a bel­becs össze­füg­gé­se?

–  Hát, így, konkréten, nem.

–  Akkor tovább megyek, és azt kér­de­zem, hogy látott-e már falábú szép­ség­ki­rály­nőt?

–  Nem láttam igazgató úr, de nem értem, hogy nekem mi közöm ehhez?

–  Ezt akarom kifejteni! Maga, ezzel a seb­he­lyes arcá­val nem lehet egy nagy vonz­erő áru­há­zunk kíná­la­tá­ban! Hiszen a vevő, a VÁ­SÁR­LÓ, ha egy ilyen arcot lát, mit is fel­té­te­lez az eladó­ról, úgy­is, mint ember­ről?

–  Hát, úgy gondolom, azt feltéte­le­zi, hogy a seb­he­lyes arcú embert valami bal­eset érte.

–  Igen, ezt is feltételezheti Pánczél kar­társ. Ám; ha a kun­csaft pon­to­sab­ban pró­bál a dol­gok mélyére hatol­ni, akkor azt is gon­dol­hat­ja; hogy amely ember így hagyta az arcát, az egye­bet is – más dol­go­kat is – képes úgy hagy­ni. Ami­ként azok tulaj­don­kép­pen van­nak. Nekünk eladók­nak azon­ban, emi­nens érde­künk, hogy a dol­go­kat olyan szín­ben tün­tes­sük fel, ami az egye­det afelé tere­li, hogy az álta­lunk aján­lott szol­gál­ta­tás nem­csak, hogy meg­éri, de nél­küle egye­ne­sen csök­ken­het az élet­ní­vó­ja! Ért engem, Pánczél kar­társ?

–  Próbálom, igazgató úr! – itt az eladó előtt fel­rém­let­tek a ká­tyú­ak­nák és a kőge­rin­cek.

–  Ezen túlmenően: vannak értesü­lé­seim a ve­vők­kel való kap­cso­lati gon­dok­ról is!

–  Mire tetszik gondolni, igazgató úr?

–  Hallottam például, hogy bejött egy vevő, aki haj­szá­rító után érdek­lő­dött. Erre maga azt felelte neki, hogy „csak az van nekünk, mert ebben uta­zunk”! Igaz ez, Pánczél kar­társ?

–  Igaz lehet, mert olykor hatféle haj­szá­rí­tónk is volt.

–  Az is eljutott hozzám, hogy egy vevő kifo­gá­sol­ta, ami­ért egy meg­ha­tá­ro­zott típusú tele­ví­ziót tíz ezer forint­tal drá­gáb­ban adunk, mint a vá­ros­ban, mire maga azt felel­te, hogy „ez a külön­bö­zet bőven bejön azon a szál­lí­tási költ­sé­gen, amit egy­részt a vásár­lás, más­részt a ké­szü­lék­csere miatt meg­spó­rol­nak”! Meg­fe­lel ez a való­ság­nak, Pánczél kar­társ?

–  Ez megfelel a valóságnak.

–  Pánczél kartárs! – Itt az igaz­gató fel­állt, tétova kísér­le­tet tett, hogy begom­bolja a za­kó­ját, de a has ellen­állt, így inkább vissza­ült a gör­dülő fotel­be. – Mind­ezek tük­ré­ben tisz­tán kell lát­nia, hogy meg­ér­tés­sel vagyok az ön sajá­tos arc­re­pe­dési gondja iránt, sőt! SŐT! Tisz­te­let­ben tar­tom emberi dön­té­sét, mely a szé­pé­szet eluta­sí­tása irá­nyába hat! Ugyan­ak­kor még­sem hagy­ha­tom figyel­men kívül áru­há­zunk álta­lá­nos, a la­kos­ság­gal szem­beni maxi­má­lis igény­szint-ki­elé­gí­tési stra­té­giá­ját, ami­ben ön, a pult mögött áll­va, aka­dályt képez! Ért engem?

–  Próbálom érteni, igazgató úr.

–  Na! Jól van. Rendben. Akkor ért. A prob­lé­mát kibe­szél­tük, fel­ol­dot­tuk, és most ren­dez­zük. – Ezt inkább csak magá­nak mond­ta. – A ve­ze­tés úgy dön­tött, hogy bizony­ta­lan ide­ig, de leg­ké­sőbb addig a pil­la­na­tig, amíg a hegek ilyen élén­ken sze­re­pel­nek az arcán, addig – de csak addig! –, mint rak­tári dol­gozó tevé­keny­ke­dik az áru­há­zunk­ban. Pánczél szak­társ! Ez most nem azt jelen­ti, hogy maga egé­szen a nyug­dí­jig söp­rö­get a rak­tár­ban, ezt sza­va­tol­ha­tom, mert talán tud­ja: a bőr hét éven­ként meg­újul. Ahogy min­den­nap mosak­szunk – kicsit kopik is. De nő az új! Úgy­hogy fel a fej­jel, lesz maga még büszke eladó a mi kis áru­há­zunk­ban! Viszont­lá­tás­ra!

–  Viszontlátásra, igazgató úr!

Beosztott raktárosként nap, mint nap ala­po­san össze­se­perte az áru­kész­let utcái­ban leüle­pedő port. Rám­pá­hoz segí­tette a be­szál­lí­tók autó­it, majd a papír­mun­kát végző rak­tár­ve­zető uta­sí­tá­sai alap­ján szor­tí­rozta a szál­lít­mányt. Jobb napo­kon komis­si­óz­ha­tott is. Ha az üzlet­ből leszól­tak, hogy mi van fogyó­ban, azo­kat Pánczél Sán­dor az eladó­tér hátsó bejá­ra­tá­hoz tol­ta, ahon­nan már fia­tal keres­ke­dő­su­han­cok vit­ték tovább a por­té­kát.

Dologtalan csöndjeiben a rak­tár bel­se­jébe húzó­dott, hall­gat­ta, ahogy pat­tan, nyúj­tóz­ko­dik-zsu­go­ro­dik az acél­szer­ke­zet. Tavasszal a han­gár délre néző kapu­já­ban melen­gette magát, ősszel onnan búcsúz­tatta az „élet­adót”. Figye­lem­mel volt a tá­vozó és érkező fecs­kék­re, amik pon­tos, hibát­lan íven húz­tak be és ki. Hang­ta­lan szit­ko­kat szórt rájuk, mert lefos­ták a fajan­szo­kat, de nem vet­ték szí­vükre a dol­got; afféle házi zsör­tö­lő­dés­nek szá­mí­tott az egész. Kicsi­nyeik ricsa­jos csi­vo­gása után hal­kuló elé­ge­det­len­ség maradt.

A terület sarkában álló dió­fá­val szimbióták let­tek. Tavasszal, a sző­lő­fürt­ökre emlé­kez­tető virág­za­to­kat gyen­gé­den mar­kába fog­ta, s erő­sen gon­dolt egy diópárra. Egy-két hét múl­tán, fel­ada­tu­kat bevé­gez­vén, mint kemény kővi­rá­gok hever­tek a fűben. Meg­fi­gyelte a duz­za­dó, növö­gető kis göm­bö­ket, miköz­ben a test egyre job­ban elne­he­zült, elter­pesz­ke­dett, mintha min­dig a vég­órá­ját élné. A fa­kuló zöld öklöcs­kékre már­vány cir­kal­ma­kat raj­zolt a közeli ősz, majd hasa­dá­sok és repe­dé­sek kép­ződ­tek. Előbb sze­mér­me­sen, majd egyre nyíl­tab­ban tár­ták ter­mé­sü­ket az ég felé, amely elfor­dí­totta a te­kin­te­tét, így a földre pottyantak.

Egy mókuspár is felismerte az élet dió­sze­le­tét. Óva­to­san lopó­dzott a fa alá. Dió­val a szá­juk­ban a hir­te­len isme­ret­ség szo­bor­sze­rűvé vál­toz­tatta a párt, akár egy régi nagy­mama üveg­szek­rény­ében őrzött nipp. Egy-két hét után a ko­rán hul­lott ava­ros leve­let rop­pantva sem riad­tak meg. Össze és lenéz­tek. Pánczél Sán­dor vissza­mo­soly­gott. Csön­des enge­délyt adott és fel­vett egy leszá­radt ágda­ra­bot. Össze­sze­de­gette Isten leg­csen­de­sebb teremt­mé­nye­it, a hul­lott diót, s egyen­ként meg­vizs­gálta őket. Szor­tí­ro­zott. Kasz­to­kat, ren­de­ket kép­zett belő­lük, mert télen igen sok jám­bor jószág­nak biz­to­sí­totta a túl­élést. A rak­tár­ban ete­tő­he­lye­ket és tit­kos szag-vo­na­la­kat léte­sí­tett, oda­szok­tatta a rág­csá­ló­kat. A rak­tár­fő­nök idő­ről-időre afféle dzse­mes-do­bo­zo­kat hagyott hát­ra, amik halá­los mér­ge­ket tar­tal­maz­tak. Eze­ket meg­pró­bálta úgy elhe­lyez­ni, hogy bará­tai ne fér­je­nek hoz­zá, vagy leg­alább nyil­ván­va­lóvá tegye a szá­muk­ra, hogy az; tilos. A dió­ból jutott télen a var­jak­nak, cin­kék­nek és a min­dig fázó vere­bek­nek is. A nagy fa leve­leit össze­ko­torta és némi méla­bú­val füs­tölte el őket a hatal­mas, „A” betűt for­mázó cső­tartó áll­vány mel­lett. Lecsu­pa­szí­totta a ke­rí­tést a fel­futó lon­cok­tól, téliesítette az udvart, és kül­színi fala­to­zó­kat léte­sí­tett a be-be­té­vedő álla­tok­nak.

Gabikocsmárost továbbra is látogat­ta. A ke­rék­pár fém­go­lyói hűsé­ge­sen súr­lód­tak, és Pánczél Sán­dor a drótszamár nyer­gé­ben ülve, jobb láb­bal min­dig kicsit bele­hú­zott. Már soha­sem állt az íves kiszol­gá­ló­pult kerü­le­té­nél. Oldalt, a vörös tég­lás fal­hoz állt, ahol mell­ma­gas­ság­ban egy műmár­vány könyöklő futott kör­be, arra tette a ko­rit, meg a piro­sat. A fal előtt har­minc cen­tire állt. Nézte a rossz fugá­zást, és elhar­ma­dolta az italt.

Otthon, ha Margit délutános volt, akkor csak tizen­egy tájé­kán érez­te, hogy haza­jött a tár­sa. Moto­zás, fél­álom, WC, kép­vil­la­ná­sok, vizek folyá­sa, sóha­jok, szösz­mö­tö­lés, távoli kutyák és autók uga­tá­sa, kiüre­se­dés, zuha­nás, sem­mi. Ha dél­előt­tös volt, akkor a dará­lás ment. Tere­bé­lyes­sége betöl­tötte a kony­hát, ami­ben készí­tett „hol­napra is”, köz­ben, pedig mond­ta, mondta és mondta a min­den­ki­ről a min­dent. Néha a kre­denc aljá­ból kicsú­szott egy-egy fedő, és sikoltva kérte a Meg­vál­tót a fedő­sé­gek meg­szün­te­té­sé­re.

Egy napon munkavédelmi ellenőrök jöt­tek. Három kese­rű­arcú dohány­gyár, ami­ből az egyik papí­rok­ban kur­ká­szott, míg a má­sik kettő az épü­le­tet jár­ta. Egy hosszú, görbe hátú, susz­ter­mellű sár­ga­ság a rak­tárba is elju­tott és ész­re­vet­te, hogy a fitt­ing-rész­leg­nél maga­sabb az egy­másra rakott rak­lap­kon­té­ne­rek szá­ma, mint az elő­irt, sőt a leg­fel­ső­nek az egyik oldala is hiány­zott s ez miatt lát­ha­tóan jogos aggály merült fel ben­ne, amit para­gra­fu­sok szá­mai­nak fel­so­ro­lá­sá­val erő­sí­tett meg Kremcsáknak, a rak­tár­ve­ze­tő­nek. Kremcsák nem a nyu­godt ter­mé­sze­té­ről volt híres, így pil­la­na­tok alatt tele­or­dí­totta a han­gárt Pánczél Sán­dor után. A "mi a lófasz ez” kez­detű szit­kok­tól indul­va, a "nem meg­mond­tam ezer­szer” című önmen­té­sen át, a „min­dent nekem kell csi­nál­ni” fel­ze­tű, önér­té­ke­lés­sel egy­be­kö­tött kasseroláson átha­lad­va, elju­tott a "mért hagy­tad, hogy így legyen?” című dalig, ami összes­sé­gé­ben abban csú­cso­so­dott ki, hogy:

–  Miért?

Pánczél Sándor kinyitotta a szá­ját, de csak valami gur­gu­la, hará­ko­lás, hör­gés, sípo­lás, leta­padt hang­szá­lak tüdő­nyi lég­hu­zat által oko­zott kako­fó­ni­ája jött ki a tor­kán, ami­től Kremcsák még inkább fel­in­dult. Hor­dó­szerű feje, dupla ászok­kal, némi­leg fel­fú­vó­dott, mert hir­te­len azt érez­te, hogy a beó sár­ban hagy­ja, s ő süllyed, süllyed ment­he­tet­le­nül.

–  Mi van Sanyi, hülye vagy baszd meg, vagy meg­ku­kul­tál?

Pánczél Sándor, volt bolti eladó, jelen­leg rak­tá­ros, kép­te­len volt a be­széd­re.

Ezt követően Pánczél Sándor sok-sok héten keresz­tül gya­ko­rolta az orvoslátogatói sze­re­pet. Vérét meg­csa­pol­ták, és azt mond­ták, hogy véré­ben ez meg ez nem jó. Adtak rá gyógy­sze­re­ket, hogy vére jó legyen. Orvo­sok tur­kál­tak a gé­gé­jé­ben, kene­te­ket vet­tek és köz­ben nagyon komo­lyan néz­tek rá, ami­ből arra követ­kez­te­tett, hogy tud­ják a tudni valót. Sza­po­rod­tak a gyógy­sze­rek meg az ellen­őr­zé­sek, vére ide-oda deri­vált, s ha olyan sze­ren­cséje volt, hogy egyik-egyik érték beállt valami álta­lá­nos rend­be, akkor egy másik érték rugasz­ko­dott el a sza­bá­lyos­tól. Néhány hónap eltel­té­vel már olyan önát­adóan nyúj­totta kezét a vér­vé­tel­re, mintha csak szü­le­tése óta erre a fel­lé­pésre vágyott vol­na. Fél-, három­ne­gyed nap­ját egy-egy orvosi műin­téz­mény­ben töl­töt­te, rejt­vé­nye­ket fej­tett, töb­bek közt olya­no­kat, hogy aki később jön, miért megy be előbb. Iga­zán­di­ból ez nem zavar­ta. Csön­de­sen tűrte az isme­ret­len biro­da­lom rend­jét, nem pró­bált előzni és siet­ni, mert nem volt hová és nem volt miért.

Töretlen kitartását, már-már közö­nyét, nem mél­tá­nyol­ták az orvo­sok, mert nem lát­ták benne a küz­dést és a lemon­dást sem. Pánczél Sán­dor éhgyo­mor­ral, még dél­után is kivárta a so­rát. Olyan lett, mint egy meg­ha­tá­ro­zott helyre ter­ve­zett 19. szá­zadi tála­ló­szek­rény, amit csak kike­rülni lehet, de arrébb tolni nem.

Valamilyen gégészeti konzílium után behí­vat­ták a "szen­tély­be”, ahol igen szak­sze­rűen leve­zet­ték a beteg­ség miben­lét­ét, azaz hogy „hang­szál­reny­he­ség követ­kez­té­ben beál­lott néma­sága ugyan akut­nak minő­sít­he­tő, de lát­ható és fel­fe­dez­hető szer­vi, sejt­tani minő­sít­he­tő­sége nincs a do­log­nak, így a tudo­mány mai állása sze­rint, egy min­den bizonnyal irre­ver­zi­bi­lis ugyan­ak­kor rej­té­lyes dolog­gal van viszo­nyuk, ami nem nél­kü­löz­heti a sza­ka­szos figye­lem­mel kísé­rés kri­té­ri­u­ma­it”. Így tehát: „ha­vonta és rend­sze­re­sen”, csu­pán afféle kont­roll­ként, mint­egy figye­lem­mel levés­sel a betegre és a lét­re, szó­val el-el kéne jön­ni; hogy akkor most „mi újság Pánczél úr”?

–  Ugye érti, mire gondolunk? – kér­dezte tanács­ta­lan­sága nyer­gé­ben Dr. Ardonnai főor­vos.

Pánczél Sándor derűsen mosolygott és a vé­ná­jára muta­tott. Az orvos mimi­ká­ját gon­dol­ko­dóra vet­te, (de egy eladó­nak maga­biz­tos­nak kell len­ni!), átfu­tott az agyán a kór­ház más-más osz­tá­lya, aztán újra neki­ru­gasz­ko­dott.

–  Tudja, most, pillanatnyilag meg­né­mult. Ez még nem jelenti azt, hogy vég­leg meg­né­mult! Jöhet­nek inge­rek, stresszek, amik újra akti­vi­zál­ják az álta­lunk nem elér­hető ideg­pá­lyá­kat és akkor min­den rend­ben lesz!

A raktáros arcáról nem fagyott le a mo­soly, ám másik kar­ján tűrte fel az ingét és a véná­jára muta­tott.

–  Nem kell több vizsgálat! Értse meg: vége! – mondta a fő­or­vos úr picit inge­rül­ten, de még a pszi­chés ledo­ron­go­lás hatá­rán innen.

Pánczél Sándor kicsit lejjebb csú­szott a kar­fás szék­ben, lábát szét­ve­tet­te, fejét hát­ra­haj­tot­ta, és akko­rára tátotta szá­ját, mint egy bri­li­áns ope­ra­sztár. A fő­or­vos fel­emel­ke­dett, miként tes­té­ben a vér­nyo­más, és ordítva mond­ta:

–  Távozzon! Távozzon, vagy magára hozom a ren­dé­sze­tet!

Emberünk azonban, ebben a ha­nyatt és hát­ra­dől­té­ben egy árva han­got sem hal­lott.

Margitnak egyáltalán nem forgatta fel a men­tál­hi­gi­é­niá­ját férje süket­sé­ge. A kez­de­ti, kicsit piszmákolós idő­szak volt csu­pán nyű­gös (műthető?, nem?, hal­ló­ké­szü­lék: lehet?, nem lehet?), de aztán kiegye­ne­sed­tek a vona­lak. A ver­dikt tudo­má­sul véte­tett: ennyi és nincs tovább. A rend és a ren­det­len­ség össze­csi­szo­ló­dott. Mar­git mondta a magá­ét, este meg­néz­ték a té­vét, elszu­sza­kol­ták magu­kat az álom mezs­gyé­jé­re, és Pánczél Sán­dor sok szí­nes álmot álmo­dott, ami­ben vör­he­nyes móku­sok száll­nak meg min­den­féle öltö­nyö­ket, és hatal­mas sörös­hor­dók alól rug­dal­ják ki az ászok­fá­kat, miköz­ben bicik­lis akro­ba­ták rohan­gál­nak a Gabikocsma falán.

Szeptember közepét mutatta a Min­den­ség boly­gó­órá­ja, ami­kor Pánczél Sán­dor (volt ez meg az) meg­kapta az első rok­kant­sági nyug­dí­ját. Ez alka­lom­ból a Mar­git-féle rek­re­á­ciós meg­ta­ka­rí­tási ins­tal­lá­ció (az elmúlt év asz­tali nap­tára) hátára azt írta a fér­fi: „El­me­gyek a Pavi­lon-sorra egy bab­gu­lyást enni.”

–  Te tiszta hülye vagy, Sanyi! Tudod te, hogy azok ott, hogyan csi­nál­ják a bab­gu­lyást? Egy alap­le­vük van. Egy! Azt öntik a halászlé alá, a pör­költ alá, meg a te isten­verte bab­gu­lyá­sod alá! Az csak a vé­cé­ben van apu­kám, hogy a szart a fos­sal össze­ke­ver­jük! Itt kony­há­ról van szó, kis­fi­am, kony­há­ról! Áh, úgyse érted! – mondta lete­ke­re­dő­ben Mar­git, és mert idő volt, hát bekap­csolta a Balázs show-t.

Pánczél Sándor a naptár egy követ­kező heti hát­lap­jára ráír­ta, hogy: „KÉ­REK EGY ÁSZOK SÖRT ÉS BAB­GU­LYÁST KENYÉR­REL!”, majd elbal­la­gott a Pavi­lon-sor­ra. A sor köze­pén illa­tozó Tokás fala­to­zó­ban a pultra tette az írást és kiült a térre néző terasz­ra. Bol­do­gan szem­lélte a tér hallatlan csend­jét, ami­ben három fia­tal­em­ber motor­ke­rék­pár­ját a hátsó kere­kére állí­tot­ta, és min­den­féle trük­kök­kel kör­kö­rös moz­gá­so­kat haj­tott vég­re, ami­nek sike­rét jobb kezük hüvelyk­uj­já­nak fel­mu­ta­tá­sá­val nyug­táz­tak. Volt köz­tük egy, aki mint­egy az ülés meg­hosszab­bí­tá­sa­ként egy ken­gyelt sze­relt fel, s ami­kor hátsó kere­kére állí­totta a gé­pet, akkor egyik lábát ebbe akasz­tot­ta. Igen mulat­sá­gos volt a tel­je­sít­mény! Mikor a vé­kony pin­cér­lány kihozta a sört és a ke­nye­res kosa­rat, akkor egy kék autó tűnt fel a téren, amely előbb óva­to­san kör­be­járta a he­lyet, mintha lopa­kod­na, aztán sötét fel­hők ömlöt­tek a kipu­fo­gók­ból, és elkez­dett kör­be-körbe rohan­ni, mintha valami kép­ze­let­beli ellen­sé­get űzne. Egy idő után úgy tűnt sike­re­sen, mert innen­től fogva afféle vizes­nyol­ca­so­kat írt a tér­re, ahol a hur­kok köze­pét egy-egy vil­lany­osz­lop jelez­te.

Kanalával óvatos fodrokat képezett a gu­lyás­ban. Még kenyér­te­len száj­jal meg­íz­lel­te, aztán gyen­gén meg­sóz­ta. A tá­nyér tar­tal­mát újra­fod­roz­ta. Figye­lem­mel volt rá, hogy a piros fel­szín miként ele­gye­dik a sá­padt méllyel. Aztán az erő­sek­kel szem­beni óva­tos­ság­gal nyúlt az őrölt bors zama­tá­hoz. Vége­ze­tül; a némi­leg szí­nét vesz­tett, sze­le­telt „macs­ka­pö­cse” pap­ri­ká­ból vett két kemény kari­kát, melyek nehe­zen visel­ték az ele­gye­dést.

A világegyetemben – mindezen atomi pisz­ká­ló­dá­sok köz­ben –, mint­egy tudo­mást sem véve róla, Föl­dünk ten­gely­ha­tal­mai­nak össze­csa­pása dúlt. Cik­lon és Anti­cik­lon har­ca. Előbb csak sötét­szürke fel­hők tolód­tak az égre, melyek olyan ala­cso­nyan tömö­röd­tek, hogy akár belé­jük is lehe­tett volna mar­kol­ni. Pánczél Sán­dor néha-néha fel­emelte tekin­te­tét a gu­lyás­ról, komó­tos rágásba fogott, és figyelte a távoli fako­ro­ná­kat, amint egyre erő­tel­jes­eb­ben fod­ro­zód­tak, talán meg is per­dül­tek a ten­ge­lyük men­tén, a leve­lek, pedig rezegve feküd­tek szél­irány­ba. Két-há­rom perc s az égbolt óri­ási szi­tá­ján át, hosszú szá­lak­ban eredt el az eső. Egyre mér­ge­seb­ben és sűrűb­ben csa­pód­tak az asz­falt­nak, ahol a meg­lepő talál­ko­zás vil­la­nás­nyi emlé­kére bubo­ré­kok kép­ződ­tek és pat­tan­tak szét azon­mód. Pánczél Sán­dor a csa­tor­na­fe­de­lekre nézett, ahol egyre hatal­ma­sabb örvé­nyek forog­tak. Néz­te-nézte a kör­for­gást, tes­tén érezte a szí­vó­ha­tást, még kapasz­ko­dott bol­dog­sá­gá­hoz, de már nem tudott ellen­áll­ni.

Néhány nap múlva – mely alatt Pánczél Sán­dor­nak sem a lel­két, sem a tes­tét nem tud­ták meg­ta­lálni –, Tokás úr jelent­ke­zett Mar­git asszony­nál, és közöl­te, hogy férje két gulyás és két sör árá­val tar­to­zik az üzlet­nek. Az asszony, férje ért­he­tet­len fel­szí­vó­dása után, már sem­min sem cso­dál­ko­zott, ugyan­ak­kor kizárt­nak tar­tot­ta, hogy tör­vé­nyes tár­sa, együltében, két gulyást evett volna meg. Szeme sar­ká­ban eldör­zsölt egy könny­csep­pet, és arra gon­dolt, hogy Sán­dor ennyire, soha nem lehe­tett éhes. Azért a szám­lát kiegyen­lí­tet­te.

Bizonyos idő eltelte után, Margit asszonyt arról érte­sí­tet­ték, hogy özveggyé nyil­vá­nít­ta­tott, s eb­ben a mi­nő­sé­gé­ben, Halot­tak nap­ján, kiment a temető egy kar­co­lat­lan már­vány­táb­lá­já­hoz és mécsest gyúj­tott.