T. Ágoston László

Álmomban nagyhatalom voltam

Álmomban nagyhatalom voltam. Pon­to­sab­ban NAGY­HA­TA­LOM csupa nagy­be­tű­vel. Nem holmi hatal­macs­ka, piaci báb­já­té­kos, hanem maga a MIN­DEN. Az volt a nevem, hogy ÉN. És akkora vol­tam, hogy magam se lát­tam, meddig tartok. Lehet, hogy nem is volt olyan, és rólam nevez­ték el a végtelent… Ezt még tisz­tázni kell, nehogy a vé­gén még valaki két­ségbe von­has­sa. Vala­ki? Micsoda vér­lá­zító szó ez! Hát lehet még VALAKI raj­tam kívül is?

Azt mondják, volt egyszer egy király, úgy hív­ták, hogy XIV. Lajos. Ha jól emlék­szem, fran­cia volt és Nap­ki­rály­nak becéz­ték. Még most is vitat­koz­nak róla a tör­té­né­szek, hogy 1655. ápri­lis 13-án mond­ta-e vadá­szat köz­ben, hogy „az állam én vagyok”, vagy nem mond­ta. Itt volt pél­dául az a bizo­nyos (VI) hato­dik Lenin, aki soha sem mon­dott ilyet, mégis könyör­te­le­nül kinyí­ra­tott min­den­kit, aki két­ségbe merte von­ni, amit nem is mon­dott. Ezek után mit kel­lene mon­da­nom nekem? Nem is beszélve arról, hogy ha Lajos volt a Nap­ki­rály, akkor mi vagyok én? Nevez­zem magam UNIVERZUM-nak? A rang­sort eleve kife­jezi az, hogy az egyik hato­dik volt, a másik meg tizen­ne­gye­dik. Hol van­nak ezek az én első­sé­gem­hez?

Különben is mi az, hogy az állam én vagyok? Meg­ér­demli az a kis bal­fék, hogy csak az állam legyen. A má­sik meg a fülem, vagy az orrom? Ostoba fajan­kók. Bele is halt mind­ket­tő, hogy nem tud­tak töb­bek len­ni, mint a többi hason­szőrű hatal­mas­ság. Azzal kez­dő­dik a dolog, hogy én a MIN­DEN­SÉG vagyok. Nekem is van állam, orrom, fülem, lábam, a kezem­mel vaka­rom meg azt, ami visz­ket, de hát én eze­ket neve­zem minisz­te­rek­nek, állam­tit­kár­ok­nak, meg párt­el­nö­kök­nek. Ezek a te­nye­rem­ből táp­lál­koz­nak, hiszen még az ellen­zék vezére is tőlem kapja az apa­názst, és ha én becsu­kom a tenye­re­met, éhen hal az egész szol­ga­had. Mert a mi­nisz­ter mind szol­ga. Nézd csak meg a latin szó­tár­adat, hogy iga­zat szól­tam! A szol­gá­nak pedig hall­gass a ne­ve, de úgy is mond­hat­nám, hogy kuss.

Dumálni persze lehet. Kell is, hogy kel­lő­képp elfá­rad­jon a plebsz szá­ja. Oly­kor engem is szó­ra­koz­tat az a sok barom­ság, amit össze­hor­da­nak. Hol, hol? Hát az okos tele­fon­jai­kon, meg az interneten, de oly­kor még a rom­kocs­má­ik­ban is. Azt hiszik, senki se hall­ja, amit egy­más közt pus­mog­nak rólam. Óva­tos­kod­nak, tit­kos kódo­kat hasz­nál­nak, hogy ne ért­sem a sza­vu­kat. Jókat mula­tok raj­tuk, sőt néha magam is elhin­tek köz­tük egy-egy szaf­tos plety­kát, hogy legyen min rágód­ni­uk. Aztán meg lehall­ga­tom a te­le­fon­jai­kat. Igen, a minisz­te­re­két is. Elol­vas­ga­tom a sze­rel­mes leve­lei­ket. Igen, a tié­det is, amit annak a bi­zo­nyos Edit­ké­nek írtál. No, meg az övét is, ame­lyik­ben sza­kí­tott veled a nagy fülű Jácint miatt. Látod, velem nem tör­tén­het ilyen bal­eset, mert én nem tar­to­zom sen­ki­hez, csak hoz­zám.

Jó dolog nagy hatalomnak lenni, csak néha unat­ko­zik benne a… szó­val én. Az rend­ben van, hogy te vagy az igaz­ság, a jó­ság, meg az érte­lem csú­csa, de az fárasz­tó, hogy soha nem ér föl hoz­zád sen­ki, nincs egy vita­part­ne­red, aki tovább éle­sítse az elméd. Vagy tán nem is lehet, hiszen te vagy az omega? Igen, azt hiszem, ez a meg­ol­dás. Koráb­ban a plebsz hang­jai­ban fel­csen­dült az Isten neve. Azzal fenye­get­tek, hogy ezt már ő sem tűr­he­ti. Melyik? Az Allah, a Keresz­tény Isten, Kris­na, vagy a Föld Anya? Na látod, ez az én zse­ni­a­li­tá­som. Össze­ug­rasz­tom vala­mennyit, és amíg ők egy­más­sal har­col­nak, elfog­la­lom vala­mennyi trón­ját. Ha meg­kér­de­zed ezek után, ki az isten, mind­egyik az Arany­bor­júra fog muto­gatni és hason csú­szik a Mam­mon felé. Na látod, az is én vagyok. Időn­ként dobok nekik egy-két lyu­kas garast, és röhö­gök raj­tuk, ahogy ölik egy­mást érte.

A minap nagyon unatkoztam. Sehol egy apró föld­ren­gés, sehol egy árvíz, de még egy kóbor üstö­kös se köze­lít a Föld felé. Fog­tam hát egy kis atom­töl­te­tet. Nem nagyot, csak olyan jó marék­nyit, és eldob­tam a hátam mögé. Utá­lom szem­től szembe nézni a szen­ve­dést, csu­pán arra vol­tam kíván­csi, mek­ko­rát szól. Hát, nem mon­dom, elég jó hangja volt. Kipró­bál­tam már más fegy­ve­re­ket is. Volt föld­in­du­lás-ég­sza­ka­dás, de azért ez mégis csak más. Mél­tóbb hoz­zám. Ezré­vel szá­mol­ták a halot­ta­kat, tízez­ré­vel visong­tak a me­ne­kü­lők. Meg­nyílt a föld, pokollá vált a kör­nyék, egyet­len csi­ga­biga se maradt a házában… csak sül­ve.

No, hát ezt akartam mondani. Van még kér­dés, hoz­zá­szó­lás, óhaj, sóhaj? Köszö­nöm. Így gon­dol­tam én is.

Álmomban NAGYHATALOM voltam. Nagyon nagy, szinte óri­ás. Nem ért fel hoz­zám se szó, se indu­lat. Az iste­nek­kel kug­liz­tam vasár­nap dél­után, és elnyer­tem min­den hatal­mu­kat. Már éppen be akar­tam vál­tani a ka­szi­nó­ban a zse­to­no­kat, ami­kor fel­ri­ad­tam. A fe­le­sé­gem ült mel­let­tem a he­ve­rőn és a lábát áztat­ta.

–  Mi történt? – kérdeztem tőle bam­bán.

–  Semmi különös, édes fiam – mondta rezig­nál­tan. – Kicsit töb­bet ittál a kel­le­té­nél. Lefek­tet­te­lek, hogy kialudd magad, köz­ben meg áztat­ga­tom a fájós, büty­kös lába­mat. Nem tudom, mit álmod­hat­tál, de addig-ad­dig for­go­lód­tál, míg bele­ért a ke­zed a bilikomba. Pedig hány­szor mond­tam már, hogy job­ban nézz körül, mie­lőtt lefekszel…