Vladimir Rott

A sors ellenében

I.

Szenvedésből vigasz

Az ártatlanul elpusztult szülők fénylő emlé­ké­nek,
akik ren­des ember­nek akar­ták föl­ne­velni
a gyermekeiket.

hálás Fiuk

Előszó

Jamaica, Montigo-öböl, Holiday Inn, 1990. decem­ber 30., vasárnap.

Amikor most Jamaicára érkeztünk, a szál­loda leg­felső eme­le­tén lévő szo­bánk ablaka az óce­ánra nézett. A part­ta­lan, hatal­mas és gyö­nyörű víz foly­ton dörög, éjjel-nap­pal csap­kod­nak hul­lá­mai. De éjszaka még han­go­sabb. A he­lyi, „rackahajú” taxis, aki már régen ismeri a csa­lá­dun­kat, egy órája vitte el Sán­dor és Edwin fiun­kat a rep­tér­re, mert vissza­tér­nek Tor­on­tó­ba. Mi a fele­sé­gem­mel, Iyával még mara­dunk egy hétig, hogy kiél­vez­zük ezt a ka­ribi para­di­cso­mot.

Sándor egy hete érkezett haza Tor­on­tó­ba, és mi magunk­kal hoz­tuk az óce­án­hoz, hogy jól kipi­henje magát a meg­fe­szí­tett tanu­lás­sal járó tanév után, és fel­ké­szül­hes­sen a Har­vard Egye­tem épí­tész sza­kán a zá­ró­vizs­gá­ra. A „bébi”, Edwin egy­heti sza­bad­sá­got kapott az IBM-től, ahol éves szer­ző­dés­sel dol­go­zik. Iya „plusz műszak"-ot vég­zett, hogy sza­bad legyen: az eluta­zás előtti napo­kon roham­tem­pó­ban ötszáz hall­ga­tója vizs­ga­dol­go­za­tát javí­totta ki, aki­ket ábrá­zoló geo­met­ri­ára tanít a tor­on­tói egye­te­men.

Szóval négyen együtt, ismét örül­het­tünk a szép­ség­nek, a meleg­nek, a nyu­ga­lom­nak, és annak, hogy újra együtt vagyunk. Teg­nap este nem men­tünk el vacso­rázni az egyik szom­szé­dos ven­dég­lő­be, pedig ez a hagyo­mány már kiala­kult, és vissza­uta­sí­tot­tuk a Montigo-öbölbeli Smokey Joe szí­vé­lyes meg­hí­vá­sát is. Iya a szo­bánk­ban készí­tett vacso­rát, hogy kényel­me­sen meg­ün­ne­pel­jük Sán­dor szü­le­tés­nap­ját. A va­lódi szü­le­tés­nap­ján, január else­jén, már távol leszünk egy­más­tól, ezért dön­töt­tünk úgy, ma ünne­pel­jük meg, ami­kor mind együtt vagyunk. Pohár­kö­szön­tőt mond­tunk arra, hogy a csa­lád újra együtt van, aztán kon­zerv­le­vest és „gezemicé"-t ettünk. Ízlett. Iya lek­vá­ros kenye­ret kent. Sán­dor meg­kér­dez­te, hozott-e szü­le­tés­napi gyer­tyát. Meleg­ség­gel és roman­ti­ká­val töl­tött el min­ket a vacsora mel­lett a lek­várba állí­tott gyer­tyácska fényes láng­ja. Nagyon meg­ha­tóra sike­rült első­szü­löt­tünk szü­le­tés­nap­ja.

Sándor nem mindennapi gyerek, vég­te­le­nül figyel­mes, türel­mes, árad belőle a me­leg­ség, a hűség.

Persze, hogy hiányzott az asztal mel­lől nagy­szerű lányunk, Ilo­na, és Paul, a fér­je. De külö­nö­sen hiány­zott, és első­sor­ban Sán­dor­nak, Regi­na, az imá­dott nagy­ma­ma.

Felidéztük a múltat, azt a fagyos decem­bert és a tá­voli szi­bé­riai várost, Tomszkot, ahol Sán­dor szü­le­tett. Milyen régen volt! Mesébe illő út! Min­den fan­tá­ziát meg­ha­ladó ugrás idő­ben és tér­ben: Tomszk, Togli­at­ti, Toron­to, Jamai­ca. Min­den nap imá­val köszö­nöm meg a Min­den­ha­tó­nak, amit kap­tam tőle, s amit lehe­tővé tett szá­mom­ra.

Sok ismerős, különösen népes rokon­sá­gom foly­ton kér, hogy írjam meg a múl­tat. Per­sze nem azért, mintha hir­te­len eddig rej­te­ge­tett írói tehet­sé­gemre derült volna fény, hanem azért, hogy vala­hogy meg­őriz­zük az emlé­ke­zet­nek a múlt ese­mé­nye­it, és a ki­tar­tás, hősi­es­ség pél­dáit a meg­pró­bál­ta­tá­sok során, ame­lyek bár­me­lyi­künk­nek kijut­hat­nak. Nagyon izgu­lok és félek ettől a fel­adat­tól. Már néhány éjszaka nem alszom miat­ta, az óceán sem segít, az altató sem hat iga­zán.

Bocsásd meg, Olvasó, hogy nem iro­dalmi művet, hanem a múlt, az átél­tek tör­té­ne­tét, elbe­szé­lé­sét kíná­lom. Elő­ször pró­bál­ko­zom írás­sal. Bár igaz, hogy abban a szá­momra drá­ga, zöld vitor­la­vá­szon­ból készült akta­tás­ká­ban, ame­lyet 1984-ben, Magyar­or­szág és Auszt­ria érin­té­sé­vel ille­gá­li­san hoz­tak ki a Szov­jet­unió­ból, meg­őr­ződ­tek a nap­ló­im; az 1952-től, isko­lás­ko­rom­tól veze­tett napi föl­jegy­zé­se­im. De ezt csak magam­nak jegy­zem meg. Ugyan­eb­ben az akta­tás­ká­ban érkez­tek meg Tor­on­tóba apám­nak, Róth Ferenc­nek a szá­munkra drá­ga, sze­mün­ket könnyes­sé, kezün­ket resz­ke­tőssé tévő, meg­őr­zött leve­lei, ame­lye­ket tizen­két éves bör­tön­bün­te­tése alatt kül­dött nekünk Kolimáról. Az első levél az 1938-as letar­tóz­ta­tá­sá­ról szól, utolsó sorait pedig 1950 decem­be­ré­ben írta, mie­lőtt elpusz­tult.

Amikor 1974-ben „elfelejtettem” vissza­térni a Szov­jet­unió­ba, ahol ott maradt a fele­sé­gem s a há­rom gyer­me­kem, és végre sza­bad let­tem, ége­tett a tü­rel­met­len­ség, hogy minél hama­rabb és minél töb­bet elmond­jak a jószívű és ked­ves kana­dai­ak­nak a nagy hazug­ság­ról, ame­lyet a Szov­jet­unió­ban éltem át. Nem uta­sí­tot­tam vissza sem­mi­lyen meg­hí­vást, sok­féle hall­ga­tó­ság­nak beszél­tem, köz­tük mér­nök­kol­lé­gá­im­nak is. Ipar­kod­tam minél töb­bet elmon­dani magam­ról és arról, mire képes, és mit tehet meg a kom­mu­nista rend­szer bár­me­lyik nép­pel és az egyes ember­rel.

Kanadai hallgatóim sokat kérdeztek, sokáig marasz­tal­tak a szín­pa­don, de gyak­ran elé­ge­det­le­nek marad­tak. Nagyon is szél­ső­sé­ges­nek, pesszi­mis­tá­nak és szov­jet­el­le­nes­nek tar­tot­ták a követ­kez­te­té­sei­met és a kom­mu­niz­mus jövő­jét illető elő­re­jel­zé­se­met. A zsi­dók ráadá­sul fel­há­bo­rod­tak, ami­kor azt mond­tam, Sztá­lin sok­kal rosszabb volt, mint Hit­ler. Kény­te­len vol­tam meg­ma­gya­ráz­ni, hogy Hit­ler azért sem­mi­sí­tette meg mániá­ku­san a zsi­dó­kat, cigá­nyo­kat és nyo­mo­ré­ko­kat, mert zsi­dók, cigá­nyok és nyo­mo­ré­kok vol­tak. A sztá­lini kor­szak ártat­lan áldo­za­tai viszont sok­kal töb­ben vol­tak. Ráadá­sul az ország­ban min­denki tud­ta, bárki volt is – a há­ború és munka hőse, jelen­tős tudós, tehet­sé­ges ren­de­ző, kiemel­kedő kato­nai vezető vagy egy­szerű mun­kás –, hogy akár más­nap letar­tóz­tat­hat­ják fel­je­len­tés alap­ján, vagy min­den ok nél­kül, és a kín­val­la­tás hatá­sára bár­mit bevall. Aztán elpusz­tul. Az embe­rek évti­ze­de­kig a fo­lya­ma­tos, min­de­nen ural­kodó ret­te­gés lég­kör­ében éltek. Éjsza­kán­ként nem alud­tak, vár­ták, hogy kopog­tas­sa­nak az ajtón. A le­tar­tóz­ta­tá­sokra ugyanis álta­lá­ban éjszaka került sor. A férj nem mert őszinte lenni a fele­sé­gé­vel, régi bará­tok nem bíz­tak meg egy­más­ban. Hát ezt sike­rült elér­nie Sztá­lin­nak, ilyenné vál­toz­tatta a sa­ját népét.

Anyám mindig azt mondta, mindenki fejére kitöl­te­tik a bűn­hő­dés mind­azért a rosszért, amit elkö­ve­tett. Nem tudok jobb magya­rá­za­tot ennél arra, ami ma zaj­lik Kelet-Eu­ró­pá­ban és Oro­szor­szág­ban. Hiszen azok a sze­ren­csét­len népek annyi, a kom­mu­niz­mus össze­om­lása óta eltelt év alatt sem kap­tak őszinte bocsá­nat­ké­rést a volt gyil­ko­sok­tól és kiszol­gá­ló­ik­tól, akik úgy akar­nak sírba száll­ni, hogy kezü­kön ott marad ártat­lan áldo­za­taik vére.

Élni nem könnyű, de élni boldogság is. Anyám­nak, Reg­iná­nak a po­kol­ban is sike­rült élet­ben marad­nia és kitar­ta­ni, ráadá­sul föl­ne­velni min­ket, a gye­re­ke­it, s ez már hősi­es­ség. Igen, hősi­es­ség, de nevez­het­jük a vég­le­te­kig tel­je­sí­tett anyai köte­les­ség­nek is.

Olvasóm, azt hiszem, amikor rosszul érzed magad, a leg­jobb orvos­ság rá, ha meg­is­me­red más­va­la­ki­nek, egy hoz­zád hasonló ember­nek a sor­sát, vagy meg­pró­bá­lod bele­kép­zelni maga­dat az ő hely­ze­té­be. Ez gyak­ran segít.

Jamaica, 1991 januárja.

Üdvözöllek, Olvasóm!

2005 végén írom ezeket a so­ro­kat.

Már hetvenéves vagyok. Öt éve kana­dai nyug­dí­jas, de még min­dig dol­go­zom. Egész nap rohan­gá­lok, hogy hívásra kimen­jek, és meg­ja­vít­sam a vil­la­mos és mecha­ni­kus esz­kö­zö­ket, és gyak­ran elő­for­dul, hogy nem fér bele min­den a napi nyolc­órás mun­ka­idő­be. Hiszen har­minc éve élek Tor­on­tó­ban, s ez­alatt kiala­kult a törzs­meg­ren­de­lőim köre. Kép­te­len vagyok leál­lí­tani maga­mat, mert látni aka­rom a moso­lyu­kat, s ar­cu­kon az elé­ge­dett­sé­get, miután „Mister Six Fix” ott járt náluk.

A könyvem a kezedbe került, Olva­sóm. Több mint tizenöt évig gon­dol­koz­tam ezen a köny­vön.

Nem vagyok író, de kötelességem beszá­molni az ese­mé­nyek­ről, és azok­ról az embe­rek­ről, akik­nek az emléke sze­rin­tem nem sza­bad, hogy fele­désbe men­jen.



1. fejezet

Garadna – Észak-Magyarország

Magyarország északkeleti részén, a Kár­pá­tok elő­te­ré­ben húzó­dik a Zemp­lé­ni-hegy­ség, ami nem nagyon magas, de erdős, és kel­le­mes, leke­re­kí­tett csú­csai van­nak. A he­gyek mögül föl­kelő nap suga­rai azon­nal meg­vi­lá­gít­ják Garadna háza­it, ame­lyek fák között rej­tőz­köd­nek. A falu nem nagy, lako­sai­nak száma ma sem haladja meg az ötszá­zat. Ha egy átuta­zó­nak kedve támad enni vala­mit, mind­hi­ába keresne ven­dég­lőt. Csak a pos­tá­val szem­közti kis bolt­ban vehet némi élel­met.

Miskolctól, a második legna­gyobb magyar város­tól Garadna hat­van­há­rom kilo­mé­terre északra van. Ha még meg­te­szünk újabb tizen­két kilo­mé­tert észak felé, meg­ér­ke­zünk a magyar–szlovák határ­ra, onnan már csak fél­órás út Kas­sá­ig. Gya­kor­la­ti­lag az összes garadnai ház két, egy­más­sal pár­hu­za­mos sor­ban épült fel, a Mis­kolc és Kassa közti országút két olda­lán. Ezért a faluba érkező vala­mennyi levé­len ugyanaz a cím áll: „Fő utca” és ilyen-olyan ház­szám. A kis Magya­ror­szág­nak ebben az apró zugá­ban kez­dő­dik a tör­té­ne­tünk.

A holokauszt előtt Magyarország terü­le­tén több mint hat­száz­ezer zsidó élt, akik­nek ősei már a je­ru­zsá­lemi temp­lom máso­dik lerom­bo­lása után elkezd­tek átte­le­pülni Euró­pá­ba. A ma­gyar tör­vé­nyek évszá­zad­okig meg­til­tot­ták a zsi­dók­nak, hogy föl­det bir­to­kol­ja­nak, vagy jelen­tős ingat­lan­nal ren­del­kez­ze­nek, viszont nem volt tilos vál­lal­koz­ni­uk, ezért sok zsidó volt a bol­to­sok, épí­tési vál­lal­ko­zók, pénz­be­haj­tók és ban­ká­rok között. Sike­rü­ket elő­se­gí­tette örök­le­tes szer­ve­zett­ség­ük, meg­al­ku­vást nem tűrő önfe­gyel­mük, ami a napi val­lási szer­tar­tá­sok figye­lem­be­vé­telét ille­ti, s hogy hagyo­má­nyo­san meg­őriz­ték őseik tapasz­ta­la­tát, s okul­tak ebből, és bölcs köny­vek­ből merí­tet­ték a tu­dást.

Morvaországban (Csehország), Brno váro­sá­ban egy hegy­csú­cson áll a Spielberg nevű, meg­kö­ze­lít­he­tet­len közép­kori vár. Az alap­ját alkotó szik­lába mély, gyá­szos han­gu­latú kaza­ma­ta­rend­szert váj­tak. Ez Európa egyik leg­ré­gebbi bör­tö­ne. Annak az ember­nek lett Spiel­berger a veze­ték­ne­ve, aki­nek valami köze volt ehhez a vár­hoz – vagy rab volt ott, vagy cse­léd.

A nagyapám, anyám apja, Spiel­berger Hermann volt a leg­idő­sebb fiú Spiel­berger Gerzson Jakab és Teréz, a fele­sége sok gye­reke közül. 1851-ben szü­le­tett a Szala nevű apró falu­ban. Négy öccse a 19. szá­zad nyolc­va­nas évei­ben kiment Ame­ri­ká­ba, amely már akkor is von­zotta a be­ván­dor­ló­kat. Hermann is a bol­do­gu­lást keres­te, de csak tizen­két kilo­mé­terre jutott: dél felé indult és lete­le­pe­dett a Garadna nevű falu­ban. A vál­lal­kozó szel­lemű Hermann elgon­do­lása nagyon is értel­mes volt: mivel akkor még nem léte­zett a Budapest–Miskolc–Kassa vas­út­vo­nal, a Spiel­berger nagy­csa­lád leendő pát­ri­ár­kája pos­ta­ál­lo­mást léte­sí­tett, ahol a Garadnán oda-vissza átha­ladó szám­ta­lan pos­ta­ko­csi kocsi­sai fris­sekre cse­rél­het­ték fáradt lovai­kat. Az üzlet annyira jól ment, hogy egy idő múlva Hermann lett a tu­laj­do­nosa a köz­ség által meg­vá­sá­rol­ható föl­dek jelen­tős részé­nek. Miután az 1867-es kiegye­zés után a ma­gyar király­ság rész­ben füg­get­len állam lett az Osztrák–Magyar Monar­chián belül, nagyobb elné­zés­sel visel­te­tett a zsidó vál­lal­ko­zók iránt. Tehát nagy­apám sike­rei a be­kö­vet­kező vál­to­zá­sok­nak vol­tak köszön­he­tők.

Garadnán még mindig áll a Fő utca 6. szám alatti ház (igaz, az új tulaj­do­no­sok már szám­ta­lan­szor átala­kí­tot­ták), amely­ben meg­szü­le­tett és fel­nőtt Spiel­berger Hermann tizen­há­rom gyer­me­ke. Közü­lük anyám, Regina volt a tizen­ket­te­dik. Az akkori idők­höz képest nagyon is ren­des, föld­szin­tes, bádog­te­tős épü­let volt, bár sze­rény mére­tű. Mind­össze négy apró szoba és egy kis konyha volt ben­ne. A ház­zal azo­nos nagy­ságú pin­cét áru­rak­tár­nak hasz­nál­ták. Emlék­szem, ami­kor gye­rek­ko­rom­ban anyám néhány meg­ma­radt gyer­mek­kori emlé­két hall­gat­tam. Így tud­tam meg, hogy a falu mel­lett folyó patak, a Her­nád szinte min­den évben sok kárt tett a ház­ban a tava­szi ára­dás­kor, mie­lőtt az árhul­láma elérte volna a Sa­jót, aztán meg a nagy­sá­gos Tiszát.

Én magam sem tudtam mindannak a na­gyob­bik felét, ami­ről itt beszé­lek, s csak lépés­ről lépésre vilá­go­so­dott meg előt­tem mindez az utóbbi húsz évben, ami­óta a sza­bad világ­ban élvez­zük az éle­tet, utaz­ga­tunk, talál­ko­zunk a szám­ta­lan ame­ri­kai rokon­nal, és komo­lyan neki­áll­tunk, hogy össze­ál­lít­suk Spiel­berger Hermann csa­lád­fá­ját. Mivel folya­ma­tos ret­te­gés­ben telt az élete a Szov­jet­unió­ban, az én okos anyám tel­je­sen elhall­gat­ta, még előt­tünk, a gyer­me­kei előtt is, milyen „titkok” rej­tőz­nek ifjú­ko­rá­ban: hogy miből éltek, hány test­vére volt, hová köl­töz­tek. Csak annyit tud­tunk, hogy anyánk­nak van egy húga, Jolán, aki Buda­pes­ten lakik, az édes­anyja viszont a Vil­mos nevű test­vé­ré­vel együtt Ausch­witz­ban pusz­tult el.

Akár volt rá joga, akár nem, Regina meg­őrizte a maga „titkai"-t. Hiszen még a Sztá­lin utáni idő­szak­ban is, ami­kor halála után reha­bi­li­tál­ták apán­kat, s be­is­mer­ték, hogy töké­le­te­sen ártat­lan volt, már pusz­tán az iga­zol­vá­nyunk­ban levő „magyar” bejegy­zés a „Nemzetisége” rovat­ban ele­gendő alap volt arra, hogy gya­nús­nak tart­sa­nak, és min­den módon meg­fossza­nak min­ket elemi joga­ink­tól, vagy kor­lá­toz­zák azo­kat.

De térjünk vissza a régi Garadnára! Spiel­berger első fele­sé­ge, Veisz Sára 1889-ben, har­mincöt éves korá­ban halt meg. Négy fiú és két lány maradt utá­na. Garadnán nem volt zsidó teme­tő, a vál­lal­kozó szel­lemű Hermann ezért a sa­ját föld­jén, a ház­tól körül­be­lül fél kilo­mé­terre meg­épí­tette egy fák­kal borí­tott kis dom­bon a Spiel­bergerek teme­tő­jét, amelybe első­ként Sárát temet­ték el. Hermann arra szá­mí­tott, hogy a jövő­ben csa­ládja többi tagja is ott fog nyu­god­ni.

De az élet, ahogy mindig, megteszi a maga ész­re­vé­te­le­it, ame­lyek időn­ként elég szar­kasz­ti­ku­sak: a mai napig, és vél­he­tően már mind­örök­re, csak két sír van ott, Sáráé és magáé Hermanné. Spiel­berger Hermann har­minc­két utódja nem tért haza Ausch­witz­ból, és száz­nál több utódja pihen észak-ame­ri­kai, tor­on­tói és buda­pesti teme­tők­ben.

Különösen ünnepélyes emlékeket őrzök Jerome Spiel­bergernek, az első uno­ka­test­vé­rem­nek, az ame­ri­kai légi­erő ezre­de­sé­nek a te­me­té­sé­ről, amely Washing­ton­ban, az arlingtoni kato­nai teme­tő­ben zaj­lott le. S a halot­tak­nak ebben a vi­lá­gá­ban, akik­nek közük volt Spiel­berger utó­dai­hoz, csak az én apá­mat, Róth Feren­cet nem ham­vasz­tot­ták, nem temet­ték el.

Hermann élete elég jól alakult, a csa­lád nőtt. Az öreg­nek nem volt könnyű ter­mé­sze­te. Éles eszé­hez, hatá­ro­zott­sá­gá­hoz, mun­ka­bí­rá­sá­hoz és élénk kép­ze­lő­te­het­ség­éhez lob­ba­né­kony­ság tár­sult, amely majd­nem zsar­noki volt. Türel­met­len­sé­gét és érzel­gős­sé­gét is átadta utó­dai­nak. Vala­hány­szor mos­ta­ná­ban csa­lád­tag­ok­kal talál­ko­zunk, min­dig kíván­csian keres­gél­jük, ki ren­del­ke­zik a roko­nok közül Spiel­berger jel­le­mé­vel, s meg­oszt­juk egy­más­sal a csa­ládi legen­dá­kat.

Hermann szenvedélyesen kártyázott. Egy­szer nagy sum­mát veszí­tett elle­né­ben egy közép­korú fér­fi, aki éppen akkor tért vissza Ame­ri­ká­ból, amely elkáp­ráz­tat­ta. De nem tudta kifi­zetni a kár­tya­adós­sá­gát: „Van még egy pár­tá­ban lévő lányom. Hát vedd feleségül” – aján­lotta hábo­rí­tat­lan nyu­ga­lom­mal Spiel­berger. Az ötö­dik gyer­me­ké­re, lányá­ra, Szerénre gon­dolt. A vesz­tes Veltmann Móric volt, aki nagy csa­lád feje lett, nyolc gye­rek apja, s köz­tük van az én drága uno­ka­test­vé­rem, Joe Weltman is, aki­nek a hat­ha­tós és önzet­len segít­sége nél­kül a csa­lá­dom ma aligha élne Kana­dá­ban.

Anyám, Regina még meg sem született, ami­kor a báty­jai, Lajos, Móric és Ármin, már elmen­tek Ame­ri­ká­ba. A fi­a­tal legény­kék az apjuk zsar­nok­sága elől szök­tek, és szá­mí­tot­tak rá, hogy kez­det­ben segít­sé­gükre lesz­nek az „amerikai nagybácsik”, Hermann test­vé­rei.

Spiel­berger második felesége, Júlia, aki két gye­re­ket szült neki, szin­tén Ame­ri­kába szö­kött a férje elől, föl­te­he­tően azután, hogy egy nagy pofont kapott Hermanntól, aki piros fol­to­kat fede­zett föl Zelmának, cse­csemő lányá­nak tes­tén, ami­ket véle­mé­nye sze­rint az anya hanyag­sága idé­zett elő, mert nem vál­totta a kis­lány pelen­ká­ját. Igaz, hogy kilenc évbe telt, de siker koro­názta a ro­ko­nok erő­fe­szí­tés­ét, hogy a kis Zelmát az anyja után vigyék.

Gyermekkoromból emlékszem rá, hogy anyám hátán, a la­poc­kája alatt volt egy nagy­já­ból tíz centi átmé­rőjű vörös folt. Néha, ami­kor én vagy Józsi bátyám Bobrujszkban, a barakk­la­ká­sunk­ban a mama hátát csu­ta­kol­tuk, meg­kér­dez­tük tőle, hon­nan az a folt. Véle­mé­nye sze­rint az any­ját, ami­kor ter­hes volt vele, az apja jól hátba csap­ta, s a folt ennek az ütés­nek a nyoma a hátán.

1987-ben találkoztam először Lán­cos János­sal, az uno­ka­test­vé­rem­mel. Már addig is pró­bál­tam vele talál­koz­ni, vala­hány­szor a Szov­jet­unió­ból Magya­ror­szágra utaz­tam, de úgy lát­tam, ipar­ko­dik kerülni az isme­ret­sé­get. A „valódi szocializmus” kor­sza­ká­ban a IBUSZ-nak, az állami uta­zási iro­dá­nak a ve­ze­tője volt, így én nem vol­tam szá­mára meg­fe­lelő rokon, külö­nö­sen azután, hogy Kana­dába kerül­tem. De 1987-ben már nyug­dí­jas volt, és úgy dön­tött, meg­is­mer­ke­dik velem. Ráadá­sul a foga­dott fia éppen akkor szer­zett némi meg­le­pe­tést neki, mert egy olasz­or­szági turis­ta­utat köve­tően nyu­ga­ton maradt.

–  1927–1928-ban Miskolcon tanultam a héderben – emlé­ke­zett vissza János, némi bátor­ságra kap­va. – És heten­ként egy­szer, csü­tör­tö­kön­ként elmen­tem a szü­le­id­hez, Rizához és Feri­hez. Ebé­det kap­tam náluk. Riza azon­nal neki­állt, hogy meg­ne­vel­jen, Feri viszont nagyon figyel­mes és jó ember volt. Tudod, kik a Spiel­bergerek? Azok, akik egész éle­tük­ben min­den­kit kiok­tat­nak.

Még az is lehet, hogy igaza volt. Csak mel­lé­ke­sen, Lán­cos János ere­deti neve Landsmann Ármin volt, de azok­ban az évek­ben, ame­lyek­ben a szo­ci­a­liz­mus épí­tése folyt Magya­ror­szá­gon, az ember jól tet­te, ha eltit­kolt egy ilyen nevet, amint­hogy a szár­ma­zá­sát is.

Garadnán teljes egészében megvál­to­zott a Spiel­berger csa­lád éle­te, miután meg­épült a Budapest–Kassa vas­út­vo­nal. A lo­vak eltűn­tek, s ve­lük a csa­lád meg­szo­kott bevé­teli for­rása is. Hermann har­ma­dik fele­sé­ge, a fia­tal és ener­gi­kus Friedenberg Fanni nem csu­pán öt gye­re­ket szült neki, hanem férje halála után, 1910-ben maga köré gyűj­tötte a meg­ma­radt csa­lád­ta­go­kat is.

Eladták a hajdani földek mara­dé­kát. Ajtót nyi­tot­tak az utcára a leg­na­gyobb szo­bá­ból, amely aztán hosszú évekre apró falusi sza­tócs­bolt és kocsma lett. Csak mel­lé­ke­sen, ma Garadnán a posta épü­lete a Fő utca túl­ol­da­lán van, így aztán Fanni és csa­ládja „kereskedelmi” egy­sé­gé­nek egyet­len örö­köse az a fa­lusi bolt, amely ma a ház mel­lett van.

1915-ben kemény csapás érte a Spiel­berger csa­lá­dot. Az első világ­há­bo­rú­ban elesett a fron­ton Géza, aki any­já­nak jobb keze volt ott­hon is, a bolt­ban is.

A családban a tizenhat éves Vil­mos lett a leg­idő­sebb fér­fi, ő se­gí­tett az any­já­nak, és rövid ideig a csa­ládi üzle­tet is elkor­má­nyoz­ta. A vi­szony­la­gos jómód lehe­tővé tet­te, hogy Fanni Vil­mos segít­sé­gé­vel férj­hez adja a föl­ser­dült lányo­kat.

Veltmann Móric és Szerén szegény és sok­gyer­me­kes csa­ládja mint­egy húsz kilo­mé­terre lakott onnan, és min­den áldott pén­te­ken egy tyú­kot és élel­mi­szert kap­tak Fan­ni­tól a szom­bati vacso­rá­hoz.

A kilencedik gyereket, Etelt, aki nagyon szép volt, bár kissé sán­tí­tott, útnak indí­tot­ták Ame­ri­ká­ba, ahol hama­ro­san férj­hez ment Izsák Móric­hoz. Hosszú éve­kig éltek Brooklynban, moso­dá­juk volt, s en­nek a mo­so­dá­nak a bevé­te­lé­ből nevel­ték föl az egyik leg­is­mer­tebb New York-i ügy­vé­det, s a Los Ange­les-i Beverly Hills-en lévő egyik kas­tély úrnő­jét.

A tizedik gyerek, Liszauer Margit a fér­jé­vel egy kis házat épí­tett Novajhidrányban, amely Garadnától délre esik, ott nevel­ték föl két gyer­me­kü­ket. Nap­ja­ink­ban ebben a ház­ban van a fa­lusi könyv­tár.

A családban Regina és Jolán volt a két leg­ki­sebb lány, akik hosszú-hosszú órá­kat töl­töt­tek a falu egyet­len bolt­já­nak és kocs­má­já­nak pultja mögött. Manap­ság, ami­kor elné­ze­ge­tem a régi fény­ké­pe­ken ezt a két szép és büszke lányt, érdek­lődve figye­lem az akkori idők cso­dá­la­tos vise­le­tét. Anyám azt mesél­te, hogy Vil­mos és Fanni arra is kész volt, hogy akár Bécs­ben vásá­rol­ja­nak nekik diva­tos ruhát.

Az első világháborúban a front­vo­nal gyor­san átke­rült Ukraj­ná­ba, és Garadna mel­lett határ­őr­sé­get állí­tot­tak fel. Az unat­kozó kato­nák gyak­ran eljár­tak a kocs­má­ba, hogy meg­igya­nak egy pohár bort, és erről-ar­ról beszél­ges­se­nek a két ked­ves lánnyal. Az egyik kato­nát, aki von­zó, fel­nőtt férfi volt, Róth Ferenc­nek hív­ták. Azon­nal kisze­melte magá­nak egyi­kü­ket, az élénk, ked­ves modorú és szép lányt, aki­nek a neve is ked­ves volt: Rizuskának hív­ták. Ferenc egy életre meg­sze­rette őt. S a lány viszo­nozta az érzel­me­it.

Elkezdődött a hosszú évekig tartó udvar­lás és a vég­te­len gyön­géd­ség­gel teli leve­le­zés. A csa­ládi levél­tá­runk­ban több mint tíz levél maradt meg abból az idő­szak­ból. Ferenc min­den héten írt, ráadá­sul hibát­lan és gyö­nyö­rű, kiírt írása volt. Apró raj­zok­kal kísérte a szö­ve­get, mada­ra­kat, virá­go­kat raj­zolt a sorok közé. Regina rit­káb­ban vála­szolt, ami­ért Ferenc gyön­gé­den szem­re­há­nyást tett neki.

Itt van előttem a rokonszen­ves fia­tal tiszt­nek, Ferenc­nek a fény­ké­pe, ame­lyet 1918 nya­rán kül­dött Rizuskának az ukraj­nai Pavlogradból. Arra kéri a lányt, hogy ne felejtse el, s az első oldal mar­gó­jára kot­ta­vo­na­la­kat húzott, és rákot­tázta Kál­mán Imre A csárdáskirálynő című ope­rett­jé­ből az Emlékszel még? című dal ele­jét, ame­lyet Szil­via-dal­ként is ismer­nek.

Azoknak az éveknek a forradalmi hul­lám­ve­rése Magya­ror­szá­got is érin­tet­te. Az 1919-es rövid életű Magyar Tanács­köz­tár­sa­ság hatás­sal volt a fia­tal tisz­tek­re, akik közül Kun Béla és Sza­mu­ely Tibor és más „magyar elvtársak” részt vet­tek a szov­jet-orosz pol­gár­há­bo­rú­ban. Egyet­len irat sincs a bir­to­kom­ban, amely azt bizo­nyí­ta­ná, hogy Róth Ferenc, a fi­a­tal tiszt is érdek­lő­dött volna ezek iránt az ese­mé­nyek iránt.

Miután Ferenc leszerelt, és néhány évet tanult, Mis­kolc köze­lé­ben, egy faáru fel­vá­sár­lá­sá­val, fel­dol­go­zá­sá­val és eladá­sá­val fog­lal­kozó cég­nél kez­dett dol­goz­ni. Csak min­den máso­dik vasár­na­pon sike­rült neki Garadnára utaz­ni, hogy lássa a meny­asszo­nyát.

„1921. november 15. Ormospuszta
Drága meny­asszo­nyom, Rizuska!

Annak a felemelő hangulat­nak és öröm­nek az emlé­ké­vel kez­dem az új mun­ka­he­tet, ami eltöl­tött min­ket a múlt szom­ba­ton, ami­kor sike­rült Garadnára utaz­nom, hogy lás­sa­lak. Milyen jól érez­tük magun­kat! Egy pil­la­nat alatt elre­pült az idő, nem is tud­tunk iga­zán beszél­get­ni. Ami­kor ma reg­gel föl­éb­red­tem, az eső úgy haran­go­zott a tető alatti eresz­ben, mintha zene szól­na. Sokáig hall­gat­tam. Milyen jó is vol­na, ha olyan tele­fo­nunk vol­na, ame­lyik­hez nem kell veze­ték, hogy ne kell­jen min­dig a pos­tára sza­lad­gál­ni, hogy föl­hív­ja­lak, hiszen min­dig ott áll mel­let­ted vala­ki, hall­hat­ja, miről beszé­lünk. Ha nálam is, nálad is volna ilyen készü­lék, úgy érez­nénk, mintha egy­más mel­lett vol­nánk, és oly sok min­dent el tud­nánk mon­dani egy­más­nak. Csó­ko­lom a ke­ze­det, Rizuskám. Ferid.”

„1921. február 2. Ormospuszta

Örömmel és boldogan tértem vissza tőled, most pedig szen­ve­dek, mert eltit­kol­tam vala­mit elő­led, nem mond­tam el. Most viszont beval­lom, drága Rizuskám, hogy egy­sze­rűn elszök­tem három nap­ra, nem kap­tam rá enge­délyt, nem kéredz­ked­tem el. És mi lesz, ha kide­rül, hogy a tu­laj­do­nos vasár­nap tele­fo­nált, mert vala­mi­lyen kér­dése volt, és éppen Róthot akarta a tele­fon­hoz kér­ni? És mit mon­dott erre az őr vagy a ta­ka­rí­tó­nő: „Csak az lehet, hogy kiment az erdőre fel­mérni valamit.” Nem mintha bár­ki­nek szám­adás­sal tar­toz­nék. De min­den­kép­pen tudatni kel­lett vol­na, hogy muszáj elmennem.

Rizuskám, olyan keveset sikerült beszél­get­nünk e két nap alatt, hiszen foly­ton vevők tolong­tak nálad, a boltban.”

Türelmesen kellett várni Ferenc és Regina eskü­vő­jé­re. Apai nagy­apám, Róth József 1913-ban, negy­ven­há­rom éves korá­ban halt meg, sze­gény­sé­get hagyott Hanira, a fe­le­sé­gére és hét gyer­me­ké­re. Ferenc volt a leg­idő­sebb fiú a csa­lád­ban, segí­te­nie kel­lett az any­já­nak, hogy föl­ne­vel­jék a kiseb­be­ket, akik a ma­guk részé­ről ipar­kod­tak mie­lőbb mes­ter­sé­get tanul­ni, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak a báty­juk gon­dos­ko­dá­sá­tól. Akko­ri­ban a Róth csa­lád már ismerte Spiel­bergeréket, rend­sze­re­sen utaz­tak Garadnára, ahol meleg ven­dég­sze­re­tet­tel várta őket Fanni nagy­ma­ma.

Ferenc és Regina esküvőjére 1926-ban került sor Garadnán. Regina nem töl­tötte tét­le­nül az eskü­vőig eltelt hosszú éve­ket. Min­den ere­jé­vel azon volt, hogy a sa­ját kezű­leg igazi gyap­jú­sző­nye­ge­ket, pehely­pap­lant és pár­nát, vala­mint szám­ta­lan hím­zést és kötött hol­mit készít­sen. A fi­a­tal pár szép lakást bérelt Mis­kol­con, a város piaca mel­lett. Reg­iná­ból nagy­sá­gos asszony lett, mes­ter­em­ber fele­sé­ge. Új, reménnyel és ter­vez­ge­tés­sel teli élet kez­dő­dött.

Közben a Spiel­berger család élete is foly­ta­tó­dott Garadnán. Jolán férj­hez ment Németi Egon­hoz, és Buda­pestre köl­tö­zött. Jolán férje a máso­dik világ­há­ború okozta kataszt­ró­fá­ban pusz­tult el.

Vilmos hazavitte a feleségét, Braun Elzát, két fiuk szü­le­tett, Géza és Egon. Fanni nagy­ma­má­val továbbra is fenn­tar­tot­ták a bol­tot, ellát­ták áru­val a fa­lut.

A szó szoros értelmében éppen a na­pok­ban kap­tam leve­let Garadnáról, amely­ben fel­be­csül­he­tet­len értékű aján­dék volt, egy régi, feke­te-fe­hér képes­lap, ame­lyen rajta van a „mi” házunk, mel­lette egy nagy épü­let és a fa­lusi harang­to­rony. A fény­ké­pen sok az ember, fel­nőtt, gye­rek vegye­sen. Még érde­ke­sebb a fel­irat, ame­lyet magára a ké­pes­lapra nyom­tat­tak: „Üdvözlet Garadnáról. Özv. Spiel­berger Hermanné vegyes­ke­res­ke­dése csend­őr­ségi lakkal!” A bolt nyi­tott ajta­já­ban ül az ősz hajú Fanni nagy­ma­ma, mögötte Vil­mos és a fele­sé­ge.

A második világháború éveiben a Hor­thy Mik­lós vezette Magyar­or­szág nem adta ki zsidó lako­sa­it, bár Német­or­szág szö­vet­sé­gese volt. A tra­gé­dia 1944 ele­jén tör­tént, ami­kor a német had­se­reg bevo­nult Magya­ror­szág­ra, s a ha­ta­lom köze­lébe kerül­tek a ma­gyar fasisz­ták, a nyi­la­sok. A bu­da­pesti zsi­dó­kat azon­nal get­tóba zár­ták, hogy később terv­sze­rűen meg­sem­mi­sít­sék őket. A fő­vá­ro­son kívül, Garadna kör­ze­té­ben is a he­lyi nyi­la­sok a szó szo­ros értel­mé­ben napok alatt össze­szed­ték a zsi­dó­kat, és a vas­út­ál­lo­másra haj­tot­ták őket. 1944 ápri­li­sá­nak köze­pén Fanni nagy­ma­mát, Vil­most a csa­lád­já­val, Mar­gi­tot csa­lá­dos­tul, az egész kiter­jedt Veltmann csa­lá­dot és Spiel­berger Hermann más utód­jait is egy ugyan­azon sze­rel­vénnyel indí­tot­ták útnak Ausch­witz felé. Közü­lük harmincketten azon­nal meg­hal­tak a gáz­kam­rák­ban. Ötüknek sze­ren­csé­jük volt, élet­ben marad­tak, és Ausch­witz­ból tovább­vit­ték őket a bergen-belseni tábor­ba: a két Veltmann test­vér volt közöt­tük, Laci és Géza, lány­test­vér­ük, Ilo­na, két tizenöt éves kis­lányt pedig, Liszauer Jut­kát és Róthstein Len­két a svéd kor­mány egy­sze­rűen meg­vá­sá­rolt a fasisz­ták­tól, cse­rébe gyógy­szert adtak értük.

2006 áprilisában sikerült találkoz­nom Garadnán a még élet­ben lévő falusi öre­gek­kel, akik elmond­ták, milye­nek vol­tak a Spiel­berger csa­lád és más zsidó csa­lá­dok utolsó nap­jai. Pár idé­zet a vissza­em­lé­ke­zé­se­ik­ből.

Porubánszki Gyula (1920-ban szüle­tett): „Apám mesél­te, hogy a Spiel­berger csa­lád a 19. szá­zad nyolc­va­nas évei­ben érke­zett Garadnára Fáj köz­ség­ből, s kez­det­ben apám­tól bérel­tek lakást, de hama­ro­san meg­vá­sá­rol­ták a ház felét, nem­so­kára pedig az egész házat, be is köl­töz­tek. Már a beköl­tö­zé­sük előtt annál a ház­nál vál­tot­ták a pos­ta­lo­va­kat. 1943 végére a zsi­dók hely­zete egyre rosszabb lett, a beve­ze­tett kor­lá­to­zá­sok lis­tája egyre hosszabb volt: meg­til­tot­ták nekik, hogy saját vál­lal­ko­zá­suk vagy bolt­juk legyen. (Ekkor kezd­tek gyor­san keres­gél­ni, hogy talál­ja­nak egy keresz­tényt, akire át lehet íratni a tu­laj­dont.) Meg­til­tot­ták, hogy zsidó nagy­ban vásá­rol­jon; meg­til­tot­ták a zsidó gye­re­kek­nek, hogy isko­lába jár­ja­nak; elren­del­ték, hogy adják be az ara­nyat és drá­ga­kö­ve­ket; elren­del­ték, hogy sár­ga, hat­szögű (Dávid-) csil­la­got varr­ja­nak a fel­ső­ru­há­juk­ra; a mun­ka­ké­pes korú fér­fi­a­kat össze­gyűj­töt­ték, és mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jakba osztva elin­dí­tot­ták a front­ra; elren­del­ték, hogy a zsi­dók hagy­ják el a la­ká­su­kat, a lakó­he­lyü­ket, és csa­lá­dos­tul jelent­kez­ze­nek a ki­je­lölt helye­ken, vagyis a get­tók­ban. A get­tó­ból pedig elkez­dő­dött a tö­me­ges depor­tá­lás a halál­tá­bor­ok­ba. Garadnán Spiel­bergerék mel­lett élt még néhány zsidó csa­lád. A rend­őrök mind­nyá­ju­kat beza­var­ták a fa­lusi iskola épületébe.”

Az idős Szűcs Andor körjegyző volt. Karolin nevű lányá­val és Péterke nevű uno­ká­já­val lakott. Karolin sírva kérte a szom­széd­já­ban lakó Lipták Jolánt, hogy vigye el a kis Péter­két Baktába, és búj­tassa el ott a re­for­má­tus lel­kész­nél. Azzal fenye­ge­tő­zött, hogy a Her­nádba dobja a gye­re­ket, ha nem viszi el. A szom­széd­asszony nem akarta elbúj­tatni a gye­re­ket. (Az idős falu­be­liek meg­őriz­ték és átad­ták nekem a Szűcs Andor­ról készült fény­ké­pet.)

Kocsis Lajos (1929-ben született): „A falu­ban még min­dig emle­ge­tik és saj­nál­ják Klein Dáni­elt, a to­jás­fel­vá­sár­lót, Hani nevű fele­sé­gét és a kis­lá­nyu­kat, Klein Valikát. Egyi­kük sem tért haza.”

Doktor Horváth Andor a háború után tért vissza Garadnára, élet­ben maradt a mun­ka­szol­gá­lat után, de a fe­le­sé­gét és a gyer­me­keit nem találta meg. Elke­se­re­dé­sé­ben örökre ott­hagyta a fa­lut, és éle­té­nek hát­ra­lévő nap­jait Mis­kol­con töl­töt­te.

Lövinger Ferenc, a falusi hen­tes és Matild, a fele­sége még a há­ború előtt beteg­ség miatt elve­szí­tet­ték tíz­éves kis­fi­ú­kat, Sán­dort, és egy Erika nevű kis­lányt fogad­tak örök­be, akit egy buda­pesti gyer­mek­ott­hon­ból hoz­tak maguk­kal. Ferenc túl­élte a mun­ka­szol­gá­la­tot, Matild és Erika nem tért vissza Ausch­witz­ból.

Sosem felejtek el egy szomorú epi­zó­dot. Abban a zsi­dókra nehéz idő­szak­ban tör­tént. Reg­gel men­tünk az isko­lá­ba, s a há­zuk kerí­tése mögül oda­ki­a­bált nekünk a hét­éves Lövinger Eri­ka: „Milyen jó nek­tek! Keresz­tény­nek szü­let­te­tek, jár­hat­tok isko­lá­ba. Nekem nem sza­bad. Mert zsi­dó­nak szü­let­tem. És hol­nap elvisz­nek min­ket a nagy puskások.”

Lipták Jolán (1920-ban született): „Spiel­bergerék házá­ban vol­tam cse­léd az utolsó napo­kig. Vil­mos bácsi 1943-ban tar­totta meg Gézá­nak, az idő­seb­bik fiá­nak a bármicvóját. Az öccse, Egon akkor még csak hat­éves volt. Meg­ér­kez­tek a ven­dé­gek: Jolán néni Buda­pest­ről, Mar­git néni a gye­re­kei­vel Novajról, ott volt Elza néni rokon­sága is (Vil­mos fele­sége). Sze­rény ünnep­ség volt, csak oda­ha­za, aján­dé­ko­kat is hoz­tak. A leg­job­ban a nagy­mama (Fanni) örült. Nagyon örült a ven­dé­gek­nek. Géza a mis­kolci refor­má­tus gim­ná­zium­ban tanult. Zsidó gye­re­ket akko­ri­ban nem vet­tek föl kato­li­kus isko­lá­ba. Szom­ba­ton­ként Géza haza­jött az isko­lá­ból, de nem tudta foly­tatni a ta­nu­lást, ami­kor kijött a paran­cso­lat, hogy a zsi­dók­nak sárga csil­la­got kell visel­ni­ük.

Minden edényt becsomagoltak, és eldug­ták a pad­lá­son. Fanni nagy­mama egé­szen beteg lett az elke­se­re­dés­től. Nem men­tem el az isko­lá­ba, ahová behaj­tot­ták őket, mert fél­tem. A Spiel­bergerék összes tyúk­ját gyor­san elad­ták a falusi árverésen.”

Nagy Sándorné (1928-ban született): „Az isko­lá­ban, ahová behaj­tot­ták a zsi­dó­kat, egy­sze­ri­ben elvet­ték a fül­be­va­ló­ju­kat, gyű­rű­jü­ket. Más faluba való rend­őrök vol­tak. A fa­lu­ban min­den ház­nál, hátul az udvar­ban volt egy nagy csűr, abban tárol­ták a szal­mát, a hor­dót, a ló­szer­szá­mot. Vil­mos ebben a csűr­ben ásta el a lá­dát, amelybe a csa­lád érté­keit dug­ta. Ami­kor bejöt­tek az oro­szok, a csűr helyén mell­vé­det kezd­tek ásni az ágyú­nak, és kiás­ták a ládát. Ami­kor Spiel­berger Jolán a há­ború után utol­jára jött ide Buda­pest­ről, még talált a csűr helyén egy bezárt fió­kot, benne egy pipereszappant.”

Kocsis Lajos (1929-ben született): „A mai napig az isko­lá­ban vagyok taní­tó, itt szü­let­tem és nőt­tem föl Garadnán. A csa­lá­dunk nagyon sze­gény volt, hét­ta­gú. Az anyám gyak­ran dol­go­zott Spiel­bergerék házá­ban, tol­lat fosz­tot­tak, libát töm­tek. Spiel­bergerék nagyon jó embe­rek vol­tak, min­dig készek máso­kon segí­te­ni. A bolt­juk­ban sok­kal olcsóbb volt min­den, mint más bol­tok­ban. Anyám gyak­ran mond­ta: »Menj el Vil­mos­hoz, kérj köl­csön tőle.« Vil­mos min­dig adott köl­csön, és nem szá­mí­tott fel kama­tot.

Emlékszem, amikor behajtották őket az isko­lá­ba, ott áll­tunk apám­mal az utcán. Ami­kor Vil­mos oda­ért hoz­zánk, meg­emelte a ka­lap­ját, köszönt apám­nak, aztán tovább­ment a csa­lád­já­val. Apám haza­fu­tott, ráesett a föl­dön lévő szal­ma­zsák­ra, és sokáig keser­ve­sen sírt.

Gézával egykorúak voltunk, gyakran ját­szot­tunk egy­más­sal. Ami­kor behaj­tot­ták a zsi­dó­kat az isko­lá­ba, oda­men­tem, leül­tem Géza mellé a szal­má­ra, és késő estig ott­ma­rad­tam, amíg a rendőr ki nem ker­ge­tett, mert azzal fenye­ge­tett, hogy engem is elvisz­nek velük. Géza erő­sen kezet szo­rí­tott velem: »Nem tudom, hová visz­nek min­ket – mondta búcsú­zó­ul. – Ha Mis­kolc­ra, ott majd meg­szö­köm, és elbú­jok a barátaimnál.«

Reggel mindegyiket betuszkolták egy teher­va­gon­ba. A szö­ges­dró­ton dug­ták ki a ke­zü­ket, az üres bög­rét, vizet kér­tek. Egy tizen­négy éves kis­lány a falu­ból, Piroska oda­fu­tott egy vödör víz­zel a va­gon­hoz, de a dühös rendőr a pus­ka­tus­sal kiverte a kezé­ből a vöd­röt. Az egyik rendőr garadnai volt, a töb­biek más­hon­nan jöt­tek. A vo­nat Kassa felé indult.

A néném, Kocsis Ilona Lipták Jolán­nal és Kris­tóf Anná­val Kas­sára uta­zott, és meg­ke­reste a mi­ein­ket, aki­ket Garadnáról vit­tek oda. A tég­la­gyár­ban pár ezer zsi­dót zsú­fol­tak össze, a puszta kövön ültek. Nem­hogy szal­mát nem kap­tak, víz is alig volt. »Nem megyek vissza Garadnára, mert ott rossz a világ« – mondta Kas­sán a várat­lan ven­dé­gek­nek Szűcs Péter­ke, négy­éves kisfiú.”

Lipták Jolán: „Megtaláltam Vilmos bácsit, a nagy­ma­mát. Mind­nyá­jan együtt vol­tak, nagyon szo­mo­rúan és bete­gen. A nagy­mama nagyon rosszul volt. Garadnán tud­ták, hogy Kas­sára megyünk meg­lá­to­gatni a zsi­dó­kat, s es­te, ami­kor vissza­men­tünk, a rendőr egé­szen hazáig kísért, hogy lás­sa, hol lakom. Más­nap ház­ku­ta­tás volt nálunk, min­dent fel­túr­tak. Azzal fenye­ge­tőz­tek, hogy sárga csil­la­got akasz­ta­nak rám. Azt köve­tel­ték, mond­jam meg, hová rej­tette a pén­zét a Spiel­berger család.”

Post scriptum. Ez a könyv már a moszk­vai kiadó­ban volt, ami­kor – immár sokad­szor – föl­hív­tam Pauló Mari­an­nát Garadnán, aki nagy segít­sé­gemre volt, s tőle választ kap­tam egy kér­dés­re, amely már rég­óta érde­kelt.

Olyan tíz éve, miután Jolán, anyám test­vére meg­halt, örö­köl­tem tőle egy kis irat­tar­tót, amely­ben fény­ké­pek s né­hány régi levél volt. Köz­tük talál­tam meg nem­ré­gi­ben azt a ki­mu­ta­tás-fé­lét, amely­nek máso­la­tát meg aka­rom mutatni az olva­só­nak. Az ere­deti nem az első pél­dá­nya annak a doku­men­tum­nak, amely­nek címe „A Garadnán beje­len­tett zsidó tulaj­don leltára”. A táb­lá­zat rova­tait ceru­zá­val húz­ták meg, A gé­pelt szö­veg indi­gós máso­lat, ezért az utolsó rovat, amely­nek fej­cí­me: „A beje­len­tett tulaj­do­no­sok aláírása”, üres. A „Volt tulajdonos” rovat­ban a nagy­bá­tyám­nak, Spiel­berger Vil­mos­nak vagy a nagy­anyám­nak, Spiel­berger Hermannénak, a ma­gyar meg­fo­gal­ma­zás sze­rint Spiel­berger Hermann fele­sé­gé­nek a neve állt. A ki­mu­ta­tás­ból lát­ha­tó, hogy valami Tóth Sán­dor fele­sé­gé­nek jutott két ágy, két éjje­li­szek­rény, két szek­rény, egy tükör, ame­lye­ket 600 pen­gőre becsül­tek. Kocsis Lajos özve­gye kapta meg a kony­ha­szek­rényt (60 pengő). A tíz tárgy közül az ebéd­lő­gar­ni­túra bizo­nyult a leg­drá­gább­nak, 1000 pen­gőre becsül­ték, és Litkei Imre fele­sége vette meg. Kovács György fele­sé­gé­nek jutott egy 15 pengő értékű szék, amely­nek hiány­zott az egyik lába, és Gulyás Lajosé lett 6 pen­gő­ért egy női nad­rág.

Tudni akartam, ki és mikor állította össze ezt a do­ku­men­tu­mot. Úgy érez­tem, az éle­tü­kért ret­tegő falu­siak a bün­tető szov­jet­ha­ta­lom hir­te­len meg­je­le­nése miatt val­lot­ták be sür­gő­sen, hogy bir­to­kuk­ban van­nak eltűnt zsidó szom­széd­jaik tulaj­do­nai.

Pauló Marianna (akinek a sze­re­pé­ről később rész­le­te­sen írok) végig­járta az idős garadnai lako­so­kat e táb­lá­zat tőlem kapott máso­la­tá­val, és szó sze­rint a követ­ke­zőt közölte velem: „Garadnán a falu veze­tői nem vol­tak biz­to­sak abban, hogy nem­so­kára vissza­tér­nek az elhur­colt zsidó csa­lá­dok. [...] Ezért sür­gő­sen árve­rést szer­vez­tek, hogy min­dent elad­ja­nak, mie­lőtt szét­hor­da­nák az ingó­sá­go­kat. A leg­sür­gő­sebb a tyú­kok eladása volt. [...] Ezt a táb­lá­za­tot akkor töl­töt­ték ki, ami­kor elár­ve­rez­ték a Spiel­berger csa­lád ingóságait.”

Lehetséges, hogy a történtek elle­nére más helyen mind­ezt „civilizációs” elem­nek tar­ta­nák, mégis ször­nyű mind­ezt meg­tud­ni.

Így fejeződött be a Spiel­bergerek tör­té­nete Garadnán. Rá negy­ven­há­rom évre Magya­ror­szágra érke­zik Kana­dá­ból Hermann uno­kája és déd­uno­ká­ja, föl­ke­re­sik a nagy­ap­juk elha­gyott és tönk­re­ment sír­ját, és emlék­mű­vet állí­ta­nak Garadnán Spiel­berger Hermannak és csa­ládja har­minc­két tag­já­nak, aki­ket meg­gyil­kol­tak a fa­sisz­ták. Később még rész­le­te­sen mesé­lek erről az emlék­mű­ről.


2. fejezet

Az 1931-es év

József, a bátyám 1929 májusá­ban szü­le­tett. A fi­a­tal pár akkor élte át az első komoly meg­pró­bál­ta­tást, a gyer­mek ugyanis csí­pő­fi­cam­mal jött a vi­lág­ra. Több mint egy évre begip­szel­ték, úgy vár­ták a gyógy­ulá­sát. Ami be is követ­ke­zett, mert a kis­fiú, a szü­lei és a szám­ta­lan rokon örö­mé­re, lábra állt.

Ferenc addigra már eltöltött néhány évet Neu­mann Ármin mis­kolci fafel­dol­gozó és faáru érté­ke­sítő cégé­nél, amely­nél sok szak­mát sajá­tí­tott el: volt köny­ve­lő, ő fo­gadta és minő­sí­tette a tá­voli fűrész­te­le­pek­ről érkező árut, de volt utazó ügy­nök is, aki a fűrész­árut vásár­lók­kal tár­gyalt, és kötött üzle­tet. Havonta 450 pen­gőt kere­sett.

Magyarországon is jelentkezett a nagy gaz­da­sági vál­ság. Akko­ri­ban min­den­féle hírek szál­long­tak a „ke­leti cso­dá"-ról, arról, hogyan épül a szo­ci­a­liz­mus a Szov­jet­unió­ban. Ferenc pél­dá­lózni kez­dett a le­he­tő­ség­ről, hogy tele­pül­je­nek oda, amit Regina hatá­ro­zot­tan ellen­zett. Egy­sze­rűen a vele szü­le­tett ter­mé­sze­tes esze és intel­li­gen­ci­ája volt az ellen­ke­zés oka. De apám csak győz­ködte és győz­ködte anyá­mat, és a vé­gén meg­kö­tötte magát. Anyám kény­te­len volt bele­egyez­ni. Nem is búcsúz­tak el az isme­rő­sök­től, hanem szinte titok­ban utaz­tak el – még­hozzá nem Buda­pest­re, hanem Bécs­be, ahol akko­ri­ban a szov­jet követ­ség sok szer­ző­dést kötött, és sok vízu­mot állí­tott ki azok­nak, akik a Szov­jet­uni­óba kíván­tak utaz­ni.

A közepes bécsi szállodáról, ame­lyet még Mis­kol­con aján­lott vala­me­lyik isme­rő­sük, való­ban kide­rült, hogy nem drága és kényel­mes. Regina egész napo­kat töl­tött a szo­bá­juk­ban a két­éves kis­fiát gon­doz­va, és a férje érke­zé­sére vár­va, aki akkor már negye­dik napja járt a szov­jet követ­ség­re, ahol talál­ko­zója volt vala­ki­vel, hogy bizo­nyos kér­dé­se­ket pon­to­sít­sa­nak.

Reginában nagy volt a nyugta­lan­ság, az ijesztő gon­do­la­tok nem hagy­ták békén. Ferenc alko­nyat­kor tért vissza, nyo­mott han­gu­lat­ban, alig evett vala­mit a vacso­rá­ból. Reg­inát ámu­latba ejtette az a ke­vés, amit a férje kel­let­le­nül elmon­dott neki, milyen kicsi­nyes és huszad­rendű kér­dé­sek eldön­tése került egy nap­jába a fér­jé­nek.

Egy nap Ferenc még később érkezett vissza, szo­kat­lan izga­tott volt, az arca kipi­rult. Sie­tő­sen kinyi­totta az akta­tás­ká­ját, és az ágyra dobott egy borí­té­kot. „Itt van­nak a je­gyek Moszk­vá­ig. Ma éjszaka indu­lunk.”

Regina zavarba jött, és megpróbált a férje sze­mébe néz­ni, de ész­re­vet­te, hogy Ferenc kerüli a tekin­te­tét. Anyám ide­gei fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, nem tudta tovább fegyel­mezni magát, meg­fogta Józsika kezét, és elsírta magát.

Szinte térden állva könyörgött a fér­jé­nek, hogy állítsa le magát, las­sít­son ezen az esze­lős roha­ná­son, és talál­jon elég erőt magá­ban, hogy vál­toz­tas­son az elha­tá­ro­zá­sán, amely talán hibás és veszé­lyes: „Nem kell elutaz­nunk a Szov­jet­unió­ba. Utaz­zunk haza, Mis­kolc­ra!” Ferenc sokáig hall­ga­tott az ágy szé­lén ülve, és a vé­gén, nem valami maga­biz­to­san, de azt mond­ta: „Bíz­zál ben­nem! Min­den rend­ben lesz.”

1931 decembere. Miután a Bécs – Moszkva útvo­na­lon köz­le­kedő vonat átha­ladt Len­gye­lor­szá­gon, las­san elhagyta a Nyegoreloje nevű határ­át­ke­lőt. Az egyik vagon­ban ott volt Róth Ferenc, a fi­a­tal, fafel­dol­go­zás­sal fog­lal­kozó szak­em­ber, aki alig töl­tötte be a har­minc­ket­te­dik évét. Vele volt Regi­na, har­minc­éves fele­sé­ge, s egyet­len gyer­me­kük, a két­éves József.

A szülők némileg gondterheltek és zavar­tak vol­tak: a szov­jet határ­őrök, akik éppen az imént hagy­ták el a vagont, várat­la­nul és ért­he­tet­le­nül visel­ked­tek, egé­szen más­ként, mint a len­gye­lek. Az arcuk nagyon szi­gorú volt. Udva­ri­at­la­nul, las­san és gya­na­kodva vizs­gál­gat­ták a magyar útle­ve­le­ket, szinte val­latta őket a te­kin­te­tük.

A kis Józsefnek is megvoltak a maga gond­jai. Még min­dig ujjongó han­gu­lat­ban volt attól, hogy nem­ré­gi­ben meg­sza­ba­dult a gipsz­től, és járni kez­dett. A va­gon­ban fut­ko­sott, mások kupé­iba járt be, zak­latta az uta­so­kat. Foly­ton a ke­zükbe nyomta a mese­köny­vét, és arra kérte őket, hogy olvas­sa­nak neki mesét magya­rul. De ezek az embe­rek valami más nyel­ven beszél­tek, amit a ki­csi nem értett. A me­se­ol­va­sás elma­radt.

A vonat már szovjet területen haladt. Kevés volt a hó, ezért a vonat­ab­lak előtt elsu­hanó egy­forma falusi házak­nak s kö­rü­löt­tük a szán­tó­föl­dek­nek mintha ugyanaz lett volna a szí­nük. Szür­ke, szinte feke­te. A ke­re­kek egy­han­gúan kat­tog­tak a vál­tó­kon.

Ferenc mély töprengésbe merült: Regina téli­ka­bát­já­nak bélése alá varr­ták be az egyik kato­nai ezred vörös zász­la­ját, amely az 1919-es Tanács­köz­tár­sa­ság mellé állt. Vala­me­lyik volt katona kérte meg őket, hogy vigyék ki a zász­lót Magya­ror­szág­ról.

Ferenc megpróbálta elképzelni, mennyire fog­nak örülni majd ennek az aján­dék­nak Moszk­vá­ban.

Egy kicsit megijedtek a moszk­vai pálya­ud­var­tól. Alig volt vilá­gí­tás, a levegő foj­tott, büdös volt. S ami a leg­fon­to­sabb, ren­ge­teg volt az ember, akik egy­sze­rűen a pad­lón ültek és feküd­tek, vagy ide-oda jár­kál­tak hatal­mas háti­zsák­juk­kal és batyu­ik­kal. Bőröndje szinte sen­ki­nek sem volt.

A Nacional nevű szálloda viszont nem tett rossz benyo­mást rájuk, és némi­leg meg­nyu­god­tak. A má­so­dik eme­le­ten lévő szoba kicsi volt, de tisz­ta. Az ablak­ból a moszk­vai Kreml egyik bás­tyája lát­szott bal­ról. Az alkal­ma­zot­tak buz­gón söpör­ték a szál­loda előtti jár­dát.

A Moszkvában élő magyarok, akik közül keve­set ismert a há­zas­pár, szí­vé­lye­sek vol­tak. Álta­lá­ban fehér asz­tal mel­lett talál­koz­tak velük, ven­dég­lő­ben. Valami okból szinte egyik sem hívta meg őket ven­dég­ség­be, az ott­ho­ná­ba. Néha panasz­kod­tak, hogy hiány­zik nekik a magyar kony­ha.

Az átszállított vörös zászlót elfo­gad­ták, de nem azzal az ujjon­gás­sal, amire Ferenc várt. Meg­ígér­ték, hogy átad­ják a Ko­min­tern moszk­vai törzs­ka­rá­nak. A törzs­kar sok tag­ját nem­so­kára kivé­gez­ték, de szo­morú és tra­gi­kus sor­su­kat csak Sztá­lin halála után ismer­het­ték meg az embe­rek. Hasonló sors jutott a magyar emig­rán­sok egy részé­nek is, akik­kel akkor a Róth csa­lád Moszk­vá­ban meg­is­mer­ke­dett. Ha jól emlék­szem, fia­tal­ko­rom­ban a moszk­vai Lenin Múze­um­ban lát­tam a ma­gyar for­ra­dalmi ezred kiál­lí­tott zász­la­ját, ám az ide­gen­ve­zető sem­mit sem tudott a tör­té­ne­té­ről.

Ferenc még Bécsben az Erdőgazdál­ko­dási Nép­biz­tos­ság ren­del­ke­zési állo­má­nyába került. Jött az első nehéz­ség: nagyon kevés moszk­vai tudott néme­tül, és ez jel­le­mezte a Nép­biz­tos­ság hiva­tal­no­kait is. Ferenc kény­te­len volt maga tol­má­csot keresni és fogad­ni, miköz­ben a külön­böző hiva­ta­lo­kat jár­ta, ezért több mint egy hóna­pot töl­töt­tek Moszk­vá­ban. A tár­gya­lás nem volt egy­sze­rű: a moszk­vai csi­nov­nyi­kok már tor­kig vol­tak a hir­te­le­nül a nya­kukba sza­kadt, Euró­pá­ból érke­zett sok kül­föl­di­vel. Végül két válasz­tást aján­lot­tak apám­nak: vagy eluta­zik Arhangelszkbe, a leg­mo­der­nebb erdő­gaz­da­ság­ba, vagy Belo­russzi­ába megy, a bobrujszki fafel­dol­go­zó­ba. „Délre megyünk, Belo­russzi­ába – nyug­tat­gatta Ferenc a rémült Reg­inát. – Ott majd­nem olyan az idő­já­rás, mint Magya­ror­szá­gon.”


3. fejezet

Szocializmust építünk!

Miskolc után Bobrujszk mélységes csüg­gedt­sé­get vál­tott ki a szü­leim­ből, külö­nö­sen a mamá­ból. Egy kicsit meg­za­va­rod­tak. De a sors hál isten­nek, meg­kö­nyö­rült raj­tuk. Bár a Nép­biz­tos­ság­gal alá­írt szer­ző­dés értel­mé­ben, ame­lyet apám önként alá­írt, a mun­kál­ta­tó­nak egy szo­bát (!) kel­lett volna biz­to­sí­ta­nia a mun­ka­vál­la­ló­nak, ame­lyért ráadá­sul fizetni is kel­lett vol­na, a bobrujszki fafel­dol­gozó veze­tő­sége nagy­lelkű orosz ven­dég­sze­re­tet­tel, s mert együtt érez­tek a fia­tal, kül­földi házas­pár­ral, akik ilyen hely­zetbe kerül­tek, külön­le­ges lakó­te­rü­le­tet jelölt ki az akkor már Rott1 nevű szak­em­ber­nek, amely a leg­jobb volt a szá­mí­tásba jöhe­tők közül. S ráadá­sul ingyen. A la­kás egy vörös tég­lá­ból épült eme­le­tes ház föld­szint­jén volt. Addig nem épí­tet­tek ilyen házat Bobrujszkban. Az is volt a ne­ve, hogy „vö­rös ház”. Kel­le­mes méretű háló­szoba és ebédlő volt ben­ne, kis konyha és für­dő­szo­ba, kád­dal és angol­vé­cé­vel. A víz­me­le­gí­tést fafű­tésű Titán kály­há­val lehe­tett meg­ol­da­ni, ahogy a szo­bák­ban is fafű­tés volt, közé­pen állt a kály­ha. Ilyen lakást csak kül­föl­di­ek­nek és a fafel­dol­gozó veze­tői­nek utal­tak ki.

A külföldiek az Insznab és a Torgszin nevű külön­le­ges bol­tok­ban sze­rez­ték be az élel­met és egyéb árut. Más­ként fogal­maz­va: a kom­bi­nát ipar­ko­dott maxi­má­lis kényel­met és fel­ja­ví­tott ellá­tást biz­to­sí­tani nekik. Az első évek­ben a kül­föl­diek fize­tése is maga­sabb volt, mint a szov­jet állam­pol­gár­oké.

Itt van előttem egy Budapestről érke­zett levél, ame­lyet Kati, az apám nővére írt. A szü­leim 1932 ápri­li­sá­ban kap­ták meg, vagyis három hónap­pal az után, hogy Bobrujszkba érkez­tek. Kati szo­morú ira­tot kül­dött Ferenc­nek abban a le­vél­ben: a buda­pesti Pan­nó­nia utca 33. számú ház tulaj­do­no­sá­nak fel­szó­lí­tá­sát, ame­lyet Róth Józsefnénak, a nagy­anyám­nak cím­zett, mint az egyik lakás bér­lő­jé­nek. Ebben a háziúr figyel­mez­teti nagy­anyá­mat, hogy meg­kapta a bí­ró­sági vég­zést, amely értel­mé­ben kila­kol­tat­hatja Hani nagy­anyát és a vele élő csa­lád­ta­go­kat, a bú­to­ro­kat pedig elár­ve­rez­tet­he­ti, amennyi­ben har­minc napon belül, vagyis 1932 ápri­li­sá­nak végéig nem egyen­lí­tik ki a 330 pen­gős lak­bér­hát­ra­lé­ku­kat.

Kati sok érdekes hírről írt ebben a le­vél­ben, ezért idé­zek belőle néhány rész­le­tet:

„Kedves Ferike!

Mindenekelőtt gratulálok a nagy ese­mény alkal­má­ból, amire rászán­tad magad, elér­ted célod, és elutaz­tál az új Oro­szor­szág­ba. Nagyon büszke vagyok rád. […]

Nagyon hatásos a jövőre vonat­kozó ter­ved, hogy betörsz Euró­pába a fűrész­áru export­tal. Beszá­mol­tam a ter­ve­id­ről Kesztrelnek, aki nagyra becsül téged, és ter­mé­sze­te­sen nagy jövőt is jósol neked. Már el is kép­zel­te, hogy elő­ször csak kilá­to­gat hoz­zád, aztán mind­ket­ten elmen­tek Ang­liá­ba, ahol jó kap­cso­la­tai van­nak. Már arról ábrán­do­zik, mek­kora mennyi­ségű fűrész­árura szóló szer­ző­dé­se­ket írtok alá nem csak Ang­liá­val, hanem a tag­ál­lam­ok­kal is. […]

Most az anyagiakról. Teljesen biz­to­sak vagyunk abban, hogy min­den tőled tel­he­tőt meg­te­szel értünk, hogy segíts raj­tunk a mos­tani hely­zet­ben, bár bizo­nyos, hogy nagy kiadá­said vol­tak a köl­tö­zés miatt. Sze­ret­ném meg­mu­tatni a le­ve­le­det a házi­úr­nak, hogy a sa­ját sze­mé­vel lás­sa, tény­leg van remé­nyünk, s et­től meg­nyu­god­jon és vár­jon. De saj­nos, itt nálunk nem min­den­ki­nek lehet meg­mu­tatni a leve­le­det, bár min­denki tud­ja, hogy poli­tika és kenyér­ke­re­set más és más.

Elküldöm ezt a felszólítást, talán jó szol­gá­la­tot tesz. Nagyon remél­jük, hogy május első felé­ben mégis sike­rül valami pénzt kül­de­ned, addig meg­pró­bá­lunk kitar­ta­ni. Meg­is­mer­tem egy német mér­nö­köt, aki öt évet töl­tött a szov­je­tek­nél. Ő mond­ta, hogy a pénzt valami „cservonyec” 2-ben el lehet kül­deni Ber­lin­be, ahol még for­ga­lom­ban van, s on­nan én már már­ká­ban kap­nám meg. A szov­je­tek bele­egyez­nek, hogy átutal­ják ezt a valu­tát, ha azt mon­dod nekik, azért kül­desz pénzt, hogy egy nagyon sze­gény ber­lini csa­lá­dot támo­gass. Ha szük­sé­ges, kül­dök neked egy meg­bíz­ható német címet. Pró­báld meg, ha úgy gon­do­lod, hogy így sike­rül, ha pedig nem, várd ki a meg­fe­lelő alkal­mat. Mi mást már nem tehetünk.

Ezen a héten meglátogatott min­ket Hartmann Ignác úr Nagy­ha­lász­ról. Én saj­nos, nem tud­tam beszélni vele, mivel vasár­nap reg­gel volt, és abban a ruhá­ban lepett meg, ame­lyet a tor­na­gya­kor­lat­hoz vise­lek. A lé­nyeg az, hogy meg­ígér­te, ezen a héten küld egy libát, egy zsák lisz­tet és két zsák krump­lit. Remél­jük, beváltja ígé­re­tét. Te aztán iga­zán isme­red, mennyit ér az ígé­re­te. Talán az volna a leg­jobb, ha rákér­dez­nél, tel­je­sí­tet­te-e az ígé­re­tét. Még azt is meg­ígér­te, kapunk tőle némi pénzt, ha nekik is sike­rül kijut­ni. Elkép­zel­he­ted, milyen hatás­sal volt a mamára Hartmann vizit­je. Egyre kínál­gat­ta, és a kony­há­ból olyan illa­tok száll­tak ki, mintha lako­da­lom vol­na. Fur­csa idők jár­nak, öreg­szünk, és remé­lem, gyor­san elfe­lejt­ke­zünk róluk.

Mellesleg a Hartmann csa­lád már meg­kapta az enge­délyt a kiuta­zás­ra, csak maga Ignác nem, ami miatt ide­ges. Schwarz Mis­ká­val el akar­nak menni Bécs­be, hogy meg­kap­ják az enge­délyt. El tudod kép­zel­ni, micsoda ije­del­met vál­tott ki a ter­jedő plety­ka, hogy a szov­je­tek állí­tó­lag leál­lí­tot­ták a be­uta­zást. Én elkép­zelni sem tudok ilyes­mit, hiszen a szov­je­tek­nek szük­sé­gük van a szak­em­be­rek­re. Ami engem illet, úgy dön­töt­tem, addig nem moz­du­lok, amíg egy­ér­tel­műen azt nem taná­cso­lod, hogy induljak.

Lázár mérnök sem írt semmit Moszk­vá­ból, bár meg­ígér­te, jel­zi, hogy java­sol­ja-e az uta­mat. Mel­les­leg, nem is nagyon remél­tem, hogy tel­je­síti az ígé­re­tét. Nálunk már csak ilyen a ma­gyar mentalitás.

De a főnököm, akinek érde­ké­ben kér­de­zős­köd­tem, nagyon meg­örült, hogy elhe­lyez­ked­he­tünk oda­kint. Komo­lyan és ala­po­san készü­lő­dik, tehet­sé­ges gaz­da­sági szak­em­ber, jó esze van, teli ötlet­tel, újí­tás­sal. Úgy ter­vez­zük, június­ban-jú­lius­ban uta­zunk ki. Ha uta­zunk, nekem is ad pénzt, és fedezi az uta­zá­som költ­sé­gét. Remé­lem tehát, hogy nyá­ron már ott leszek nála­tok. Feri­ke, büszke vagyok rád, és remé­lem, hatá­ro­zott leszel. Lát­tam, hogyan rakatta ki a háziúr a szom­széd hol­mi­ját, aki ugyan­csak lak­bér­rel tar­to­zott, és remé­lem, velünk nem tör­té­nik ez meg.

Válaszolj gyorsan! Csókollak mindnyájatokat.

P. S. Egy hivatalnok, aki rok­kant, beszél néme­tül és ango­lul, tud gyor­sír­ni, azt kér­de­zi, el tud­na-e helyez­kedni oda­kint, bár rokkant?”

Hát ezt az érdekes levelet írta Kati Ferenc­nek.

Az Erdőgazdálkodási Népbiztosság csak egy évre szóló szer­ző­dést írt alá apám­mal, 1932-re, igaz, azzal a le­he­tő­ség­gel, hogy a jövő­ben meg­hosszab­bít­ha­tó. A havi fize­té­sét 400 rubel­ben álla­pí­tot­ták meg. Rott Ferenc lett a ve­ze­tője a fűrész­áru telep­nek, vagyis ő fe­lelt a kész­ter­mék minő­sé­gé­ért, s hogy ide­je­ko­rán elszál­lít­sák. De ez még nem min­den. Azon­nal kez­de­mé­nye­zett néhány dol­got: élére állt annak, hogy a ter­me­lés bizo­nyos sza­ka­szai­ban új tech­no­ló­giát hono­sít­sa­nak meg a kom­bi­nát­ban, és töké­le­te­sí­tette a munka meg­szer­ve­zé­sét, ahogy azt is, hogy új fel­sze­re­lést ren­del­je­nek meg, s ezek­nek keze­lé­sét meg­ta­nul­ják a mun­ká­sok. Szám­ta­lan kül­földi tech­ni­kai szak­lapra fize­tett elő, ame­lyek gyor­san meg­töl­töt­ték az egész lakást, köny­vek is érkez­tek a fafel­dol­go­zás­ról, pros­pek­tu­sok az új tech­ni­ká­ról, ame­lyet a fa­fel­dol­gozó ipar­ko­dott besze­rez­ni.

Apám alaposan nekilátott, hogy oro­szul tanul­jon, bár a ka­pott műszaki iro­da­lom és doku­men­tá­ció alap­já­ban véve néme­tül író­dott, noha egy részük ango­lul és fran­ciá­ul. Ott­hon a mamá­val a leg­gyak­rab­ban néme­tül beszél­tek, a kis Józsi­val alap­ve­tően magya­rul, amíg meg nem tanult oro­szul. Hiszen Józsi mese­köny­vei is magya­rok vol­tak.

Itt van előttem apám néhány megma­radt leve­le, ame­lye­ket a ma­má­nak írt a kikül­de­té­sek­ről. Mind­egyik­ben meleg soro­kat kül­dött a kis­fiá­nak, József­nek. Magya­rul írta őket, de szép nagy orosz betűk­kel. A bá­tyám tehát így kez­dett oro­szul tanul­ni.

Regina nagyon remélte, hogy Ferenc szer­ző­dése a Szov­jet­unió­ban csak hét-nyolc évig fog tar­tani – ami­ről elő­ző­leg Bécs­ben már volt szó a szü­leim között –, s ez­alatt meg­szi­lár­dul a csa­lád anyagi hely­ze­te, és vissza­tér­het­nek Magya­ror­szág­ra. Ezért nem is állt neki komo­lyan, hogy oro­szul meg­ta­nul­jon. Meg­ta­nult pár szót, hogy leg­alább a cse­léd­del és a leg­kö­ze­lebbi szom­szé­dok­kal szót vált­has­son, de ez volt min­den.

A szüleim egymással összhangban éltek, min­den­ben támo­gat­ták egy­mást, hogy meg­ért­sék és leküzd­jék azo­kat a meg­le­pe­té­se­ket és nehéz­sé­ge­ket, ame­lyek az eltérő tár­sa­dalmi rend miatt zúdul­tak a nya­kuk­ba. Ám a jel­le­mük külön­bö­zött egy­más­tól: Regina igazi Spielberger volt, gyors, hatá­ro­zott, éles elmé­jű. Ferenc meg igazi Róth, türel­mes, puha, időn­ként hatá­ro­zat­lan és könnyen hívő. Csa­lád­fő­ként a bol­do­gabb jövő­ben remény­ke­dett, és kész volt min­den ere­jét fel­ál­dozni a csa­lád jólé­té­ért. Regina szám­ta­lan­szor meg­pró­bálta rávenni a fér­jét, hogy szánja el magát a dön­tés­re, nyi­tott szem­mel jár­jon-kel­jen, és tér­jen vissza Magya­ror­szág­ra. Ugyan­ak­kor oda­adó fele­ség és csa­lád­anya volt, aki meg­pró­bálta elő­te­rem­teni fér­jé­nek a szük­sé­ges kényel­met, és támo­gatni őt.

Megőrződött Ferencnek egy levélké­je, ame­lyet 1935 máju­sá­ban kül­dött be Reg­iná­nak a kór­ház­ba, ami­kor meg­szü­le­tett a máso­dik fia, Vla­di­mír (vagyis én). Nagy öröm­mel és a jö­vőt ille­tően még vér­me­sebb reménnyel fogadta a csa­lád további növe­ke­dé­sét, s azt ígérte Reg­iná­nak, még job­ban fogja sze­ret­ni.

Amikor apám megvizsgálta a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek reá­lis lehe­tő­sé­ge­it, gyor­san rájött, nem köve­tel­mény az őszin­te, sze­mé­lyes kez­de­mé­nye­ző­kés­zség, sem a műszaki tehet­ség, és inkább álom, mint­sem való­ság a csa­lád anyagi jólét­ének gyors és lénye­ges javu­lá­sa, noha erre szá­mí­tott. Ellen­ke­ző­leg: rosszab­bo­dott a csa­lád anyagi hely­ze­te. Első jel­ként 1934-ben, a szer­ző­dés meg­hosszab­bí­tá­sa­kor 350 rubelre csök­ken­tet­ték Rott havi fize­té­sét.

Az összehasonlítás kedvéért itt kell meg­je­gyez­nem, hogy talál­tam egy hir­de­tést a bobrujszki városi újság 1936. január 12-i szá­má­ban, amely­ben az erdé­szeti tech­ni­kum laka­tos szak­mun­kást keres a műhe­lyé­be, és a fi­ze­té­sét 250-300 rubel körül hatá­rozza meg. Egy mozi­gép­ész­nek 200-250 rubelt aján­lott fel.

Azokban az években Moszkvában az emig­rán­sok­nak magyar nyelvű folyó­ira­tuk volt Sarló és Kalapács cím­mel, s eb­ben egy sor rövid cikk jelent meg Róth Ferenc alá­írás­sal. Ezek­ben a szerző opti­mis­tán ír az ország erdő­gaz­dál­ko­dá­sá­nak vív­má­nyai­ról. Az 1933-as évfo­lyam 12. szá­má­ban a szer­ző, miköz­ben a bobrujszki fafel­dol­gozó sike­rei­ről szá­mol be, futó­lag emlí­tést tesz a még meg­lévő nehéz­sé­gek­ről. Hogy a ká­de­rek gyor­san cse­ré­lőd­nek, mert nagyon kevés a lakás, és gon­dok van­nak az élel­mi­szer-el­lá­tás­sal is. Ám derű­lá­tóan azon­nal hoz­zá­te­szi, hogy már min­den intéz­ke­dést meg­tet­tek, s így a kö­zel­jö­vő­ben min­den gond orvos­lásra talál.

Természetesen ebben mindenki sze­re­tett volna hin­ni. Idő­köz­ben azon­ban, mint­egy válasz­ként az opti­miz­mus­ra, a Komunyiszt című bobrujszki városi újság tel­jes komoly­ság­gal a követ­ke­ző­ket közli 1936-ban (belo­rusz­ról for­dí­tom).

„A Belorusz Népbiztosok Tanácsa ellen­őrizte a ke­nyér­el­lá­tás és kenyér­el­adás hely­ze­tét a köz­tár­sa­ság váro­sai­ban. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy azok­nak a pék­ter­mé­kek­nek a minő­sé­ge, ame­lye­ket a Glavhleb nevű belo­rusz tröszt kenyér­gyá­rai és pék­sé­gei állí­ta­nak elő, jelen­tő­sen rom­lott az utóbbi hóna­pok­ban. Minszk­ben, Bobrujszkban, Polockban, Recsicán és Zslobinban szám­ta­lan esetre figyel­tek föl, ami­kor is nem jó minő­ségű kenye­ret bocsá­tot­tak ki és áru­sí­tot­tak. A bol­tok igaz­ga­tói és a szál­lí­tók a se­lejt­ke­nye­ret is elfo­gad­ják a gyá­rak­tól. A Nép­biz­tosok Taná­csa külön­le­ges ren­del­ke­zést hozott ebben az eset­ben, amely­ben rámu­ta­tott, a to­váb­bi­ak­ban az ilyesmi meg­en­ged­he­tet­len, és egy sor gya­kor­lati intéz­ke­dést tett, hogy javít­son a kenyér­el­lá­tás és kenyér­el­adás hely­ze­tén a vá­ro­sok­ban. A minszki kenyér­gyár igaz­ga­tója szi­gorú meg­ro­vást kapott, a szlucki gyár igaz­ga­tója úgy­szin­tén. A Nép­biz­tosok Taná­csa figyel­mez­tette a ke­nyér­gyá­rak, köz­tük a bobrujszki igaz­ga­tó­ját is, hogy bíró­ság elé állítja őket, ha nem hoz­nak meg­fe­lelő intéz­ke­dé­se­ket a gyá­rak jobb mun­ká­já­val és a lakos­ság kenyér­el­lá­tá­sá­val kapcsolatban.”

Ferenc őszintén megpróbálta megér­teni és elsa­já­tí­tani az ipa­ro­sí­tás esz­mé­it, az új, az egyen­lő­sé­gen és test­vé­ri­sé­gen ala­puló szo­ci­a­lista rend­szer fel­épí­té­sét. A la­kás­ban meg­sza­po­rod­tak a mar­xista klasszi­ku­sok köny­vei, a poli­ti­kai tár­gyú köny­vek, újsá­gok. Per­sze, mindez német nyel­ven.

Rott, a külföldi szakember, lel­ki­is­me­re­te­sen ellátta a saját mun­ká­ját a kom­bi­nát­ban. Sike­re­sen haladt az új tech­nika és a ter­me­lés tudo­má­nyos meg­szer­ve­zé­se. 1934-ben az egyik beszá­mo­ló­já­ban, ame­lyet a le­nin­grádi ten­geri kikö­tő­ben és az arhan­gelszki fafel­dol­go­zók­ban tett kiszál­lá­sá­ról írt, azt jelenti Zubrickijnak, a fafel­dol­gozó igaz­ga­tó­já­nak, hogy az ő kom­bi­nát­juk lesz a leg­jobb az ország­ban, ami az áru­szál­lí­tást és a fur­nér­árut ille­ti. Abban az idő­ben a kom­bi­nát mun­ká­sai­nak száma több volt hat­ezer­nél. A belső piac mel­lett a fafel­dol­gozó ter­mé­keit rend­sze­re­sen szál­lí­tot­ták Néme­tor­szág­ba, Ang­liá­ba, Indiá­ba, Palesz­ti­ná­ba.

Regina kezdeményezésére, és hála a mama Magya­ror­szá­gon szer­zett falusi tapasz­ta­la­tá­nak, a Rott csa­lád libá­kat kez­dett tar­ta­ni, mint­egy tizen­két dara­bot, hogy fenn­tart­sák a csa­ládi költ­ség­ve­tést. Reg­ge­len­ként a libák han­gos gágo­gása a fa­paj­tá­ban ugyan­csak ámu­latba ejtette a puri­tán szom­szé­do­kat, arról már nem is szól­va, milyen égbe­ki­ál­tó­nak tet­szett, hogy „ma­gán­vál­lal­ko­zás” tört be a „vö­rös ház” éle­té­be, ame­lyet pedig a jövendő szo­ci­a­lista élet­mód min­ta­kép­ének szán­tak. De Rómát a li­bák­nak sem sike­rült meg­men­te­ni. Az egyik sötét nyári éjsza­kán az összes libát ellop­ták.

Születésem előtt Reginának kétszer sike­rült Magya­ror­szágra láto­gat­nia József­fel, hogy lássa Fanni mamát és a szám­ta­lan rokont. Ám a fér­jét nem sike­rült magá­val vin­nie. Az okát nem tudom meg­mon­da­ni.

Egyszer csak sűrűsödni kezdtek a fel­hők a Szov­jet­uni­óba érke­zett kül­föl­diek feje fölött. Meg­szün­tet­ték a ma­gyar nyelvű moszk­vai folyó­ira­tot. Hírek érkez­tek, hogy elkezd­ték letar­tóz­tatni az orszá­got elözönlő kül­földi szak­em­be­re­ket, a nagy port föl­vert poli­ti­kai perek­ről már nem is szól­va.

A történteknek igen egyszerű a ma­gya­rá­za­ta: a szov­je­tek országa kez­dett magá­hoz térni az irre­á­lis ábrán­dok okozta kábu­lat­ból. Mind nehe­zebb volt még a sa­ját lakos­ság táp­lá­lása is. Bele­fá­radt és bele­unt a lel­kes kül­földi támo­ga­tók hadá­ba, akik tel­jes komoly­ság­gal aján­lot­ták fel saját tudá­su­kat és saját álmai­kat.

Sürgősen igen egyszerű döntéseket való­sí­tot­tak meg: egy töre­dék kivé­te­lé­vel el kell tűn­niük az emig­rán­sok­nak, bele­értve azo­kat a szov­jet állam­pol­gá­ro­kat is, akik­ről fel­té­te­lez­he­tő, hogy haza­fi­sá­guk vagy roman­ti­kus alka­tuk foly­tán nem hűsé­ge­sek az állam­hoz. Ki kell szo­rí­tani őket az ország­ból, de még jobb, ha szép csönd­ben elin­té­zik őket, hogy aztán ne fecseg­hes­se­nek a saját hazá­juk­ban arról, mit lát­tak, mit tud­tak meg a Szov­jet­unió­ban. Meg­kez­dőd­tek a Sztá­lin-rend­szer ször­nyű, véres évei, ame­lye­ket vad önkény, esz­te­len fan­tá­zia­vi­lág és para­noia uralt.

Csak ez a helyzet magyarázza, hogy 1935. decem­ber 11-én a követ­kező doku­men­tu­mot adták köz­re. Szó sze­rint idé­zem, a benne lévő összes hibá­val és elírás­sal:

„A Kerületi Végrehajtó Bizott­ság elnökének

Rott, Franc Jozefovics magyar állam­pol­gár­tól és

Rott, Liza Germanovnától, a fe­le­sé­gé­től, akik 1931. decem­ber 17-től élnek a Szov­jet­unió­ban és 1932. január else­jé­től, Bobrujszk váro­sá­ban, a kombinátban

Kérvény

Kérjük, adják meg nekünk és József vala­mint Vla­di­mír nevű gyer­me­künk­nek a szov­jet állampolgárságot.

A Szovjetunióban töltött négy év során vilá­go­san tanúi let­tünk a ka­pi­ta­lista orszá­gok és a szo­ci­a­liz­must építő ország közti különbségnek.

A gazdasági válság mélyülésének köszön­he­tő, hogy a Szov­jet­uni­óba érkez­tünk, mivel annak követ­kez­té­ben mun­ka­nél­kü­liek let­tünk. A mun­ka­nél­kü­liek lehe­tet­len körül­mé­nyek közé kerül­tek. A ro­ko­nok­kal és bará­tok­kal foly­ta­tott leve­le­zés­ből tud­juk, hogy ott­hon a hely­zet tovább rom­lott, növe­ke­dett a mun­ka­nél­kü­li­ség. A gyer­me­keik nem akar­nak tovább­ta­nul­ni, hiszen úgyis mun­ka­nél­kü­li­ségre van­nak kárhoztatva.

Itt, a Szovjetunióban min­den nap meg­győ­ző­dünk arról, hogy csak a pro­le­tár­dik­ta­túra orszá­gá­ban javul nap mint nap a dol­go­zók hely­ze­te. Min­denki oda­fi­gyel a fia­tal, bol­dog nem­ze­dék nevelésére.

Ennek köszönhetően itt kívánunk maradni a Szov­jet­unió­ban, és tel­jes egé­szé­ben sza­kí­tani aka­runk a kapi­ta­lista világgal.

Még elég fiatalok és erőtelje­sen vagyunk, hogy részt vál­lal­junk a szo­ci­a­lista épí­tő­mun­ká­ból, és azt kíván­juk, hogy gyer­me­keink kom­mu­nista szel­lem­ben nője­nek föl, és szov­jet állam­pol­gárok legyenek.

Rott, Franc Jozefovics

Rott, Liza Germanovna”

Ezzel az irattal kapcsolatban három érde­kes rész­letre sze­ret­nék rámu­tat­ni. Elő­ször is arra, hogy az irat meg­fo­gal­ma­zói­nak nyelv­tu­dása olyan gyenge volt, hogy Ferenc fele­sége a Liza nevet kap­ta. Másod­szor pedig, egyet­len emlí­tés sem tör­té­nik apám for­ra­dalmi akti­vi­tá­sá­ról, ahogy az a való­ság­ban volt. Har­mad­szor pedig, ahogy azt a ka­na­dai szov­jet nagy­kö­vet­sé­gen is elmond­tam 1974-ben, ami­kor Reg­iná­val „el­fe­lej­tet­tünk” vissza­térni a Szov­jet­unió­ba, én magyar állam­pol­gár­ként szü­let­tem.

Ugyanabban a négyoldalas városi újság­ban, a Komunyisztban néha­nap­ján meg­je­lent Franc Rott alá­írás­sal pár jegy­zet, amely a so­ros pro­pa­gan­da­kam­pány­hoz kap­cso­ló­dott. Nem hiszem, hogy apám írta őket, de lát­ha­tóan nem tagadta meg, hogy az ő ne­vét írják alá. Ezek álta­lá­ban egy­szerű jegy­ze­tek, ame­lyek az akkori idők pri­mi­tív poli­ti­kai halan­dzsa­nyel­vén készül­tek. A sab­lon min­dig ugyan­az: itt min­den jó, ott min­den rossz. Idé­zem az 1936. január 12-i jegy­ze­tet, ame­lyet belo­rusz­ból for­dí­tot­tam le.

„A fafeldolgozó kombinátban dolgozó magyar szak­em­ber levele a gyár igaz­ga­tó­já­hoz:

»A Belorusz Központi Bizottság Elnök­sége 1935. decem­ber 11-i dön­té­sé­nek értel­mé­ben meg­kap­tam a köz­tár­sa­sági állam­pol­gár­sá­got, ami­ről nagy öröm­mel érte­sí­tem Önt.

Végleg szakítottam volt orszá­gom­mal, most már bol­dog szov­jet állam­pol­gár vagyok, s ez a nap nagy ünnep nekem és a családomnak.

Biztosítom, hogy örömmel áldo­zom min­den erő­met és ener­giá­mat orszá­gunk­ban a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek, ahogy ez illik is becsü­le­tes szov­jet ember­nek. A gyer­me­keim most már szov­jet isko­lá­ban fog­nak tanul­ni, amely a szov­jet haza méltó fia­ivá neveli őket.

Bobrujszk, 1936. január 8.

Rott Franc«”

Miután Ferenc fölvette a szov­jet állam­pol­gár­sá­got, két­szer kapott támo­ga­tást, hogy odesszai és kiszlovodszki gyógy­üdü­lőbe küld­jék az egész­sé­gét hely­re­ál­lí­ta­ni.

Érdekesek a levelei, amelye­ket 1936 már­ci­u­sá­ban írt Kiszlovodszkból. Sze­rinte a Kau­ká­zus szép­sége Baden-Ba­den­nel és a Semmeringgel ver­se­nyez, s a ten­ger miatt még szebb a táj. Bár a sza­na­tó­rium­ban egy­hangú a koszt, azon cso­dál­ko­zik, milyen bősé­ges. Azon is, hogy a sze­mély­ze­tet naponta kiok­tat­ják, hogy udva­ri­a­san szol­gál­ják ki a ven­dé­ge­ket: „Ne­kem, mint maga­sabb kép­zett­ségű ember­nek, külön szo­bát adtak – írja Ferenc Reg­iná­nak –, a többi ven­dé­get három-öt­sze­mé­lyes szo­bák­ban helyez­ték el. Egy­ál­ta­lán nin­cse­nek bete­gek - cso­dál­ko­zik tovább apám. – Min­denki egész­sé­ges és vidám. Naponta négy­szer kapunk fasír­tot, de az orvos azt mond­ta, mivel 74 kiló vagyok, nem híz­nom, hanem fogy­nom kell. […] A tü­dőm 10 nap alatt 200 gram­mot tágult, mert a levegő sok­kal tisz­tább. Az üdü­lő­he­lyen szak­kör műkö­dik azok­nak, akik kül­földi tán­co­kat akar­nak tanul­ni, de a gyógy­ulni vágyók 95%-a fér­fi, nő csak 5% van.”

És még valami: „Rizuskám, tudom, hogy a ház­tar­tás­ban szük­sé­ged van rájuk, és hasz­nálj is fel min­den friss újsá­got, a Pravdát meg a töb­bit, ami oro­szul van. De okvet­le­nül őrizd meg a DZZ minden pél­dá­nyát, hogy a ha­za­ér­ke­zé­sem után minél hama­rabb meg­tud­has­sam, mi tör­tént a világ­ban.”

Bizony, újságra nagyon is szükség volt az újmódi ház­tar­tás­ban, hiszen abba cso­ma­gol­tunk, azzal ragasz­tot­tuk be a ré­se­ket az abla­ko­kon, s azt hasz­nál­tuk diszk­rét higi­é­nés célokra is. Ami pedig a DZZ-t ille­ti, a Deutsche Zentral Zei­tung című ber­lini napi­lap­ról van szó, amelyre akko­ri­ban még, vala­mi­lyen csoda foly­tán, az apám elő tudott fizet­ni, és amit meg is kapott.

A levelekből látható, hogy rendkí­vül sze­rény lehe­tő­sége van vásár­lás­ra: járja a ba­zá­ro­kat, néze­lő­dik, és rész­le­te­sen leírja az áru­kat és árai­kat, ame­lye­ket kiné­zett aján­dékba Reg­iná­nak vagy a gye­re­kek­nek. De sehogy sem tudja elszánni magát, hogy vásá­rol­jon.

Mihelyt megkapta az állampolgársá­got, ráadá­sul azon­nal fizet­nie kel­lett a la­kás­hasz­ná­la­tért, a fize­té­sét viszont nem emel­ték. Ennek ered­mé­nye­ként 1937-ben elég nyo­masztó lak­bér­hát­ra­léka kelet­ke­zett, és a kom­bi­nát kitar­tóan köve­tel­te, hogy fizesse ki.

A Reginának írt 1936. március 12-i leve­lé­ből meg­tud­juk, hogy mie­lőtt eluta­zott volna Kiszlovodszkba, elő­ször titok­ban az ellen­kező irányba indult, Moszk­vá­ba, ahol fel akarta keresni a régi isme­rő­sö­ket, hogy rájöj­jön, van-e bármi lehe­tő­ség az állás­vál­toz­ta­tás­ra, hogy javít­son a csa­lád anyagi hely­ze­tén. Meg­is­meri a többi kül­földi komoly gond­jait is. Az egyik csa­lád­nak sike­rült vissza­jut­nia Romá­niá­ba, viszont az idő­seb­bik fiuk, aki tizen­hat éves volt, nem akart haza­men­ni, ezért „el­vált” a csa­lád­tól.

Egy másik emigránsnál nagy csodál­ko­zá­sára éle­té­ben elő­ször közös kony­hát látott. Gya­kor­la­ti­lag a meg­szo­kott kony­há­ról van szó (de ugyanez vonat­ko­zik a „kö­zös vécé”-re is), ame­lyet az összes lakó hasz­nál, aki abban a la­kás­ban lakik. Vala­mi­kor a for­ra­da­lom előtti Oro­szor­szág­ban, egy csa­lád lakott ott, akkor viszont, a szov­jet­ha­ta­lom ide­jén min­den szo­bá­ban más-más csa­lád lakott, tehát ahány szoba volt a lakás­ban, annyi csa­lád is. Ugyan­azt a kony­hát és ugyan­azt a für­dő­szo­bát hasz­nál­ták. Az ország nagyon is sie­tett, hogy elérje „a kom­mu­nista for­ra­da­lom világ­mé­retű győ­zel­mét”, így aztán a „szo­ci­a­lista szál­lás­sal” ellá­tott pro­le­tár meg­ta­nult együtt lakni más pro­le­tá­rok­kal. A lak­he­lyet for­ra­dalmi módon biz­to­sí­tot­ták: vedd el a gaz­da­gok­tól, és tele­pedj belé, köl­tözz a többi közé.

Egy másik magyar emigráns, aki befo­gadta éjsza­kai szál­lásra Rott elv­tár­sat, olyan öreg és rozoga dívá­nyon vetett neki ágyat, hogy apám már meg­jegy­zést sem talált rá.

Egy régi bolsevik, valami Rabinovics, akit annak ide­jén poli­ti­kai elítélt­ként cse­rél­tek ki, meg­mu­tatta a maga pri­mi­tív laká­sát, és azt mondta apám­nak: „Nem taná­cso­lom, hogy észa­kabbra köl­tözz. Itt, Moszk­vá­ban van lehe­tő­ség rá, hogy elhe­lyez­kedj, de nem azon­nal. A la­kás­kér­dés igen bonyo­lult. Gyere ide július­ban, ami­kor újra elkez­dő­dik a tag­fel­vé­tel a párt­ba. A fel­vé­teli kérel­me­det jó előre küldd ide. Ha meg aka­rod kapni az enge­délyt az átköl­tö­zés­re, vissza kell tér­ned Bobrujszkba, és sok­kal job­ban kell dol­goz­nod, mint eddig. A köz­pont min­den­kép­pen kikéri a fafel­dol­gozó kom­bi­nát véle­mé­nyét. De lakásra egy­ál­ta­lán nem szá­mít­hatsz.” Nos, Ferenc ilyen jel­legű taná­cso­kat kapott, ame­lye­ket meg is osz­tott a fe­le­sé­gé­vel.

És még egy példa az akkori időkből, a Komunyiszt című újság 1936. július 11-i száma sze­rint (belo­rusz­ból for­dí­tot­tam):

„Egyre közelebb a világ pro­le­ta­riá­tu­sá­nak győzelme

Mielőtt Belorusszijába érkeztem, részt vet­tem a ma­gyar­or­szági for­ra­dalmi moz­ga­lom­ban. Aktí­van kivet­tem a része­met az otta­ni, 1919-ben lezaj­lott for­ra­da­lom­ban. Ott a bur­zso­á­zia győ­zött. A for­ra­da­lom sok rész­ve­vő­jét meg­öl­ték, néhá­nyuk­nak sike­rült a Szov­jet­uni­óba emigrálniuk.

1931-ben érkeztem a Szov­jet­unió­ba. A szak­kép­zett­sé­gem alap­ján Bobrujszkba irá­nyí­tot­tak mun­ká­ra. Attól kezdve egé­szen más lett az éle­tem. A Szov­jet­unió dol­gozó töme­gei­vel együtt cse­lek­vőn kivet­tem a része­met az osz­tály nél­küli szo­ci­a­lista tár­sa­da­lom épí­té­sé­ből. Maga­biz­to­san nézek a jö­vő­be. És minél győztesebben lép­ked a pro­le­ta­riá­tus, annál erő­sebb lesz ben­nünk a meg­győ­ző­dés a közeli győ­ze­lem­ben - hogy a kom­mu­niz­mus az egész vilá­gon győz.

1935-ben fölvettem a szov­jet állam­pol­gár­sá­got, így most szov­jet állam­pol­gár vagyok. Már koráb­ban bead­tam a kér­vé­nye­met, hogy sze­ret­ném, ha föl­ven­né­nek a párt­tag­je­löl­tek sorá­ba, de a párt­ban tör­tént 1932-es tisz­to­ga­tás miatt leállt a párt­tagok fölvétele.

Amióta beléptem az „útitársak” cso­port­já­ba, egész idő alatt arra készü­lök, hogy párt­tag­je­lölt legyek. Láto­ga­tom a párt­is­ko­lát. Nagyon nehéz a tanu­lás, mert rosszul tudok oro­szul. Mégis sokat és maka­csul tanu­lok tovább.

Rott Franc (szimpatizáns, fűrész­áru telep)”

Jegyzetek

  1 Amikor a bécsi szov­jet kon­zu­lá­tus hiva­tal­noka alá­íratta Róth Ferenc­cel a szer­ző­dést, hogy a Szov­jet­uni­óba uta­zik, „Rot”-nak írta a veze­ték­ne­vét, min­den gond nél­kül lehagyta a vé­gé­ről a „h” betűt. Az orosz­ban nem lehet kiej­teni a „th” betűt, ahogy a magyar­ban sem. Az első két évben Bobrujszkban meg­ma­radt a ne­vünk­nek ez az alak­ja, tehát a „Rot”, amit min­dig kine­vet­tek, olyan szo­kat­lan volt. Gon­do­lom, apám vala­hol látta ezt a vál­to­za­tot, ezért tért át arra, hogy a nevün­ket „Rott”-ra vál­toz­tas­sa.

 2 Öt- vagy tízrubeles arany­pénz a cári idők­ben. Az 1920-as évek­től tíz­ru­be­les bank­jegy.


4. fejezet

Utolsó ajándékom

Az alább leírt események többségé­nek képeit az emlé­ke­ze­tem őrizte meg. Egy­szer, ami­kor az egyik hall­ga­tóm elcso­dál­ko­zott azon, hogyan képes valaki emlé­kezni a há­rom­éves korá­ban tör­tén­tek­re, magam is kétel­kedni kezd­tem, és össze­za­va­rod­tam. Aztán a nagyob­bik fiam, Sán­dor, az épí­tész elárulta magát, és szám­ta­lan­szor bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy töké­le­tes pon­tos­ság­gal emlék­szik arra, mi tör­tént körü­löt­te, ami­kor hét hóna­pos volt. S ezzel az én emlé­keim is még érté­ke­seb­bek és köze­lib­bek let­tek.

1938. július 3. Májusban töltöttem be a har­ma­dik éve­met. Az akkori szép este nem ígért semmi rosszat a csa­lád­nak. Vasár­nap volt, de az apám, aki velünk reg­ge­li­zett meg, valami okból elment a mun­ka­he­lyé­re, a fafel­dol­gozó kom­bi­nát­ba, és majd­nem egész nap távol volt. Amint apám meg­jött a mun­ká­ból, szo­kása sze­rint fel­ka­pott. Miköz­ben a mama a kony­há­ban főzte a vacso­rát, apám leült a rá­dió mel­lé, engem a tér­dére ülte­tett, és meg­pró­bált olyan állo­mást keres­ni, ame­lyen híre­ket mond­tak. Elő­ször valami szép klasszi­kus zene szó­lalt meg a szo­bá­ban. Apám az isme­rős dal­la­mot hall­gat­ta, én meg hoz­zá­si­mulva mélyen beszív­tam a belőle áradó erős fafor­gács illa­tot, ame­lyet addigra már meg­szok­tam. Az illat a barna kord­bár­sony zakó­já­ból áradt, azt vette föl min­den nap, ami­kor mun­kába ment.

Valahonnan előkerült Józsi, odasza­ladt apám­hoz, hogy meg­ölelje és meg­csó­kol­ja. Józsi akkor már kilenc­éves volt. Har­ma­dik éve tanult hege­dülni a ze­ne­is­ko­lá­ban, még­hozzá a város­ban híres­nek szá­mító G. Kaplannál. Apám nagyon komo­lyan vette a bá­tyám zenei sike­re­it. Meg­ma­radt egy jegy­zet­fü­ze­te, ame­lyet nap­ló­ként hasz­nált, s amely­ben 1936-tól szinte naponta leírta a javas­la­ta­it, és föl­je­gyezte Józsi zenei hala­dá­sát. Akkor írta eze­ket a be­jegy­zé­se­ket, ami­kor elkí­sérte bátyá­mat a zene­órákra vagy a hang­ver­seny fel­lé­pé­sek­re. Kuk­kant­sunk bele az érde­kes­ség ked­vé­ért! Mie­lőtt Józsi beke­rült volna a zene­is­ko­lá­ba, gyak­ran vett magán hege­dű­órát egy másik tanár­tól, aki­nek a papa öt rubelt fize­tett egy órá­ért.

Apám nagyon szerette volna, hogy a fia a lehető leg­gyor­sab­ban halad­jon, és tanul­jon meg hege­dül­ni, és maka­csul ajánl­gatta Józsi­nak, hogy kap­cso­lód­jon be a vá­rosi hang­ver­se­nyek­be, ame­lyek­ből sok volt. A nap bejegy­zé­sei­nek egyik része ezt rög­zí­ti: dátum, hang­ver­seny itt és itt, Riding hege­dű­hang­ver­se­nye p. 35. első és máso­dik tétel. Aztán újabb dátum, a többi majd­nem ugyan­az.

Mosolyt fakaszt az 1937. december 12-i bejegy­zés: „Jó­zsi sike­re­sen sze­re­pelt az agi­tá­ciós köz­pont­ban meg­tar­tott hang­ver­se­nyen. Ami­kor véget ért a taps, és lejött a szín­pad­ról, oda­jött hoz­zám: »Elég volt! Most ját­szot­tam heted­szer. Soha az élet­ben nem hal­lod tőlem Ridinget. Unom!«”

Józsi jelentős haladást ért el hege­dűs­ként. Egy B. A. Besszmertnij nevű, meg­le­he­tő­sen ismert hege­dűs, a kon­zer­va­tó­rium docense érke­zett Minszk­ből, hogy meg­hall­gas­sa, és kivá­lo­gassa a leg­jobb tanít­vá­nyo­kat. Haj­landó volt meg­hall­gatni Józsit. Apám­nak nem enged­ték meg, hogy jelen legyen a meg­hall­ga­tá­son, ide­ge­sen hall­gatta Józsi játé­kát a zárt ajtó előtt. Hosszas vára­ko­zás után az elé­ge­dett fiú­gyer­mek az apja elé járult. Elin­dul­tak haza.

— Papa, te tudtad, hogy Besszmertnij hét­száz rubelt kap egyet­len fel­lé­pé­sért? — kér­dezte a fiú az atyá­tól.

— Na és, te mit tennél, ha annyi pénzt kap­nál? — kér­dezte az atya, némi­leg zavar­tan, hogy fiá­ban hir­te­len fel­éb­redt a gya­kor­la­ti­as­ság.

— Vennék rajta magamnak egy igazi ejtő­er­nyőt — felelte Józsi.

Messze előre szaladva meg akarom jegyez­ni, hogy József, a bá­tyám való­ban hiva­tá­sos zenész lett. Huszonöt évig volt első hege­dűse és kon­cert­mes­tere a tomszki szim­fo­ni­kus zene­kar­nak, és hogy a Be­lo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­rium­ban B. A. Besszmertnij pro­fesszor növe­dé­ke­ként vég­zett. De ez mind később tör­tént, akkor viszont…

…akkor viszont apám a térdére ülte­tett, és az aznapi gya­kor­la­tok­ról kér­dez­gette Józsit, s arra kér­te, játssza el újra a nehe­zebb része­ket azok­ból a da­ra­bok­ból, ame­lye­ken aznap dol­go­zott. Józsi kel­let­le­nül bele­egye­zett. A papa kikap­csolta a rádi­ót, és figyel­me­sen meg­hall­gatta a kezdő hege­dűs meg­le­he­tő­sen maga­biz­tos elő­adá­sát, három­éves gya­kor­lat után a három­éves közön­ség jelen­lét­ében.

Nekem össze kellett szednem a tü­rel­me­met, és némán ülnöm, amíg véget nem ért ez a szá­momra nem­igen kel­le­mes elő­adás. Már régen bele­un­tam, hogy azt hall­gas­sam, amit a vonó elő­csal a húrok­ból, ami­kor Józsi gya­ko­rol, ráadá­sul sok­szor meg­esett, hogy a pa­pá­val közö­sen, két hege­dűn ját­szot­tak, és nekem úgy tűnt, nagyon is hosszan.

A mama jelent meg a konyhából, hozta a lábas­ban a va­cso­rát.

A mama lábasai! — ez külön mese tár­gya lehet­ne. Hosszú éve­kig volt anyám büsz­ke­sé­gé­nek tár­gya a még 1931-ben Magya­ror­szág­ról elho­zott, nyolc darab­ból álló lábaskészlet. Külön­böző színű zomán­cos lába­sok­ról volt szó, ame­lye­ket egy­másba lehe­tett rak­ni. A ma­mát a fia­tal­sá­gára emlé­kez­tet­ték, ráadá­sul foly­ton kivív­ták gyer­mek­kori bará­taim és sze­gény, de jóin­du­latú belo­rusz szom­szé­da­ink cso­dál­ko­zá­sát. Leül­tünk a nagy­szo­bá­ban, az ebéd­lő­ben álló asz­tal köré. Külön kana­lat kap­tam, de anyám­nak nem tet­szett a las­sú­sá­gom, segí­tett enni.

Ezek az utolsó, a lakásban, a vacso­ra­asz­tal­nál eltöl­tött napok vala­hogy csön­de­sen, feszült­ség­gel telve múl­tak el. A szü­leim gyak­ran egy­másra pil­lan­tot­tak. Egy hónap­pal koráb­ban letar­tóz­tat­ták a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát főmér­nök­ét, Dragunovot, aki­hez gyak­ran jár­tunk ven­dég­ség­be. A „vö­rös ház" első lép­cső­há­zá­ban lak­tak. És egy hét­tel koráb­ban éjszaka jöt­tek el a fafel­dol­gozó kom­bi­nát főköny­ve­lő­jé­ért, Hazikovért, aki­nek a fe­le­sé­gé­vel a mama össze­ba­rát­ko­zott. Mi, gye­re­kek is izga­tot­tak vol­tunk, és fél­tünk vala­mi­től, aztán meg­nyug­ta­tott min­ket az, hogy biz­ton­ság­ban vagyunk, ott van mel­let­tünk a papa és a mama. Azon az estén kap­tam az utolsó nagy aján­dé­kot a szü­leim­től. Akkor is, ahogy koráb­ban is, a saját ágyukba fek­tet­tek, közép­re, ket­te­jük közé. Ez volt a ju­ta­lom, ha jól visel­ked­tem. És mek­kora öröm volt ez nekem! Két külön ágyon alud­tak, ame­lye­ket össze­tol­tak. Csönd­ben feküd­tem, élvez­tem a kel­le­mes mele­get és biz­ton­sá­got.

Akkor már sokadszor idéztem fel magam­ban annak a ször­nyű ese­mény­nek a képét, amely az előző év nya­rán tör­tént. Egy forró júliusi napon a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát üzemi majá­list ren­de­zett a Berezina folyó túlsó part­ján. Tömeg­mu­lat­sá­got a gyár min­den dol­go­zó­já­nak, zené­vel, játék­kal, enni­va­ló­val. A mu­lat­ság vége felé az embe­rek gyü­le­kezni kezd­tek a folyó­par­ton, hogy kivár­ják, amíg beül­het­nek a két part közt cikázó apró csó­na­kok­ba, ame­lye­ket eve­ző­vel haj­tot­tak.

Nem volt elég csónak, ezért annyi ember zsú­fo­ló­dott össze ben­nük, amennyit csak elbír­tak. Engem a papa vitt az ölé­ben, Józsi a mama kezét fog­ta. Az érkező csó­nakba mel­let­tünk még sokan mások is beszáll­tak, akik haza akar­tak men­ni. A csó­na­kos nem bírta távol tar­tani az utazni vágyó­kat, egy­szer még­is­csak sike­rült neki ellökni a csó­na­kot a part­tól. A fo­lyó sima volt, de a csó­nak olyan mélyre süllyedt, hogy a víz a csó­nak­szé­len fekvő ujja­mat érte. A csó­nak nagy nehe­zen elver­gő­dött a folyó köze­pé­ig, ami­kor hir­te­len meg­je­lent egy motor­csó­nak a ví­zen. Az embe­rek kia­bálni kezd­tek, hogy ne köze­lít­sen felénk. A mo­tor­csó­nak hir­te­len meg­állt, de akkor már késő volt: Az általa kel­tett hul­lám átcsa­pott a csó­nak olda­lán, amely egy pil­la­nat alatt elsüllyedt.

Nem lehet elfelejteni, micsoda pánik és ordí­to­zás támadt. Hir­te­len, a pil­la­nat tört része alatt érez­tem már, ahogy a mama erő­sen meg­ra­gad a bal kezé­vel, a job­bal maga­biz­to­san hasítja a vi­zet, a part felé igyek­szik, amely még messze volt. Mel­let­tünk a papa úszott, s Jó­zsi két kéz­zel kapasz­ko­dott a vál­lá­ba. Vagy har­minc métert tet­tünk meg így, ami­kor a se­gít­sé­günkre jött egy csó­nak, amely a vízbe eset­te­ket men­tette ki. Sosem gon­dol­tam vol­na, hogy Regi­na, az anyám még úszni is tud, és képes kimen­teni ben­nün­ket a víz­ből. De meg­tet­te!

Éreztem, hogy mellettem a szü­leim már fél­álom­ban van­nak. Elle­pett a for­ró­ság, miköz­ben újra átél­tem a je­le­ne­te­ket, ahogy kime­ne­kül­tem a víz­ből, ezért a két ágy közti résbe lógat­tam a lábam, s az onnan áradó hűvös levegő csil­la­pí­totta for­ró­sá­go­mat. Ide-oda lóbál­tam a lá­ba­mat, aztán egy­szer csak meg­ijed­tem: ne adj isten, hogy hir­te­len elkapja a lába­mat valami ágy alatt rej­tőz­ködő állat! Egy pil­la­nat alatt vissza­rán­tot­tam, meg­nyu­god­tam, újra biz­ton­ság­ban vol­tam. Már nem volt mitől fél­nem, biz­ton­sá­gos mene­dék­ben vol­tam béké­sen alvó szü­leim között, akik olyan közel vol­tak hoz­zám, hogy egy­szerre mind a ket­tőt meg­érint­het­tem vol­na. Felejt­he­tet­len aján­dék volt ez nekem! És biz­tos vagyok ben­ne, egyi­kük sem látta álmá­ban, mire ébre­dünk más­nap.


5. fejezet

Apám letartóztatása

1938. július 4., hétfő. Reggel föl­éb­red­tem, s még min­dig érez­tem szü­leim tes­té­nek becéző közel­sé­gét, akár­csak előző este. Aztán hir­te­len föl­fe­dez­tem, amit már nemegy­szer, hogy fel­há­bo­rító módon csorba esett a jo­gai­mon: ott feküd­tem a saját kis­ágyam­ban. Ami azt jelen­tet­te, hogy a papa hozott ide az éjsza­ka, miután elalud­tam ket­te­jük között.

A mama állt az ágyam mellett és mosoly­gott. A papa vél­he­tően már régen mun­kába ment. Józsi ott ült fekete dívá­nyun­kon, és valami folyó­irat­ban lapoz­ga­tott. Aznap nem kel­lett isko­lába men­nie, nyári szü­net volt. A ma­má­val már meg­reg­ge­liz­tek, engem a mama külön fog mege­tet­ni. Józsi enge­délyt kért a mamá­tól, hogy átme­hes­sen Kolja Zubrickijhez, a fa­fel­dol­gozó igaz­ga­tó­já­nak fiá­hoz ját­sza­ni, aki­vel egy osz­tályba járt. A mama meg­ígérte neki, hogy átme­het, de csak azután, hogy mind­ket­tőn­ket meg­für­det.

A fürdőszobában a Titán kályha dugig volt fával, még előző este rak­ták meg. Aznap a mama nagyon ügyes volt a tűz­gyúj­tás­ban, a fa az első újság­tól lángra kapott. Min­dig kíván­csian figyel­tem ezt a fo­lya­ma­tot. Fél­óra múlva a Titán kályha züm­mögni kez­dett, ahogy a víz mele­ge­dett. A mama hideg vizet eresz­tett a für­dő­kádba a forró mel­lé, a könyö­ké­vel ellen­őrizte a hő­mér­sék­le­tét, egy pil­la­nat alatt levet­kőz­te­tett, és a kádba rakott, miköz­ben folya­ma­to­san beszélt hoz­zám. Nekem per­sze a haj­mo­sás volt a leg­ször­nyűbb, arról már nem is szól­va, ha a szap­pan a sze­membe került. Han­go­san kia­bálni kezd­tem. A mama elne­vette magát, és foly­tatta a csu­ta­ko­lá­so­mat. Meg­ígér­te, ha bírom türe­lem­mel, és befo­gom a szá­mat, beül­teti mel­lém Józsit. Abban a pil­la­nat­ban elné­mul­tam, hiszen ekkora aján­dé­kért érde­mes tűr­ni.

A bátyámnak akkor már meggyökere­se­dett szo­kása volt, hogy kivár, leül a vé­cé­re, amely a für­dő­kád mel­lett állt. A mama őt is beza­varta a víz­be.

A kezemben már ott is volt a vi­lág­hírű gumi­ku­tya, amely­nek a hasán lyuk volt. Vizet szi­vattyúz­tam bele, és a víz­su­gár éppen Józsi arcába fröccsent, amint belé­pett a kád­ba.

Válaszként a bátyám rácsapott a vízre és lefröcs­költ. A mama hagy­ta, hogy egy ideig ját­szunk a víz­ben, de hama­ro­san kisze­dett a kád­ból, és törül­kö­zőt borí­tott rám. Kinéz­tem a tö­rül­köző alól, és csak bámul­tam: Józsi egye­dül szap­pa­nozta a haját.

Nagyon meleg nap volt, a mama nyitva hagyta a bejá­rati ajtót. Józsi már régen átsza­ladt a ba­rát­já­hoz. Én a pad­lón ültem, és a fa­moz­do­nyo­mat tolo­gat­tam.

Hirtelen hangosan kopogtak az ajtón, és gyors lép­tek­kel két isme­ret­len férfi lépett be a la­kás­ba. Magas szárú csiz­ma, zöld gim­nasz­tyorka volt raj­tuk szí­jak­kal meg tiszti sap­ka. A mama zavarba jött, nagyra tágult a sze­me, az arca félel­met tük­rö­zött, ami azon­nal átra­gadt rám is. Az NKVD mun­ka­tár­sai vol­tak. Ret­tegve érez­tem, hogy nagy baj zúdult a fe­jünk­re.

A két NKVD-s idegesen és éles han­gon meg­kér­dezte a ma­má­tól: „Hol van Rott Franc?” A mama még job­ban zavarba jött, az orosz sza­va­kat keres­gél­te, aztán szinte sut­togva azt felel­te: „Nem tudom. Talán… talán a mun­ka­he­lyén.” A két hívat­lan ven­dég abban a pil­la­nat­ban sar­kon for­dult, és már ott sem vol­tak. Egy pil­la­na­tig némán mered­tünk egy­másra az anyám­mal. Abban a pil­la­nat­ban ért véget a gye­rek­ko­rom.

Regina felnyögött a borzalom­tól. Fel­ka­pott az ölé­be, és be sem zárta a lakást, csak futott sír­va, amíg oda nem ért a kom­bi­nát bejá­ra­tá­hoz, amely csak száz méter­re, vagy alig vala­mi­vel többre volt a házunk­tól. Meg­ri­adt anya futott pufók, három­éves kis­gyer­me­ké­vel az ölé­ben. Ször­nyű és feled­he­tet­len volt.

A kapun már kezdtek szállingózni a mun­ká­sok kife­lé, ami­kor hosszú duda­szó hal­lat­szott, jelez­ve, hogy vége a műszak­nak. Dél­után négy óra volt. A ka­pun kiáradó tömeg­ben meg­je­lent apám is a barna kord­bár­sony zakó­já­ban, amit azon­nal ész­re­vet­tünk, és oda­ro­han­tunk hoz­zá. Ő is ész­re­vett min­ket, meg­örült, és elin­dult felénk.

Isten segítsen, hogy folytatni tud­jam! Abban a pil­la­nat­ban oda­ron­tott apám­hoz az a két fér­fi, akik éppen az imént jár­tak nálunk. Ami­kor a ma­má­val nagy izga­tot­tan oda­ér­tünk a kapu­hoz, nem vet­tük ész­re, hogy ott állt mel­let­tünk egy zöld, vas­ta­gon por­ral lepett, nyi­tott, más­fél ton­nás teher­au­tó, a hí­res szov­jet Polutorka. A te­her­autó mögül került elő az a két fér­fi. A vo­lán­nál ott ült a so­főr, hátul még egy katona állt, pus­ká­val a kezé­ben.

Apám még nem ért oda hozzánk, ami­kor a két férfi karon ragad­ta, és lök­dösni kezd­ték a teher­autó felé. Apám egy pil­la­natra ellen­állt, meg­pró­bált kisza­ba­dul­ni. Abban a perc­ben egy har­ma­dik férfi ugrott oda vala­hon­nan, és hátul­ról fejbe vág­ta. Apám elesett, a másik három fel­kapta a föld­ről, és fel­dob­ták a teher­au­tó­ra, ahol az egyik pus­kás azon­nal neki­esett. Fel­bő­gött az autó motor­ja.

–  Mit csinálnak? Hát velem mi lesz? – kia­bálta han­go­san és magya­rul az elször­nyedt Regi­na. – Akkor őt is vigyék maguk­kal! – kiál­tott, és fel­do­bott a te­her­au­tó­ra, az apám mel­lé. Őrjöngve ordí­tot­tam a ret­te­gés­től és elke­se­re­dés­től. Az egyik NKVD-s kemé­nyen karon raga­dott, kiló­ga­tott a te­her­au­tó­ból, és oda­ha­jí­tott az anyám­nak. A te­her­autó egy pil­la­nat alatt elin­dult, és már el is tűnt a kanyar­ban. Soha többé nem lát­tuk apá­mat.

Hát még, ami hátravolt! Anyám még min­dig sír­va, engem az ölé­ben tart­va, las­san vissza­ván­szor­gott velem, belé­pett a lép­cső­há­zunk­ba. És mi várt ott ben­nün­ket? A la­kás­aj­tónk zár­va, és lepe­csé­telve egy zsi­nó­ron füg­gő, szé­les viasz­pe­csét­tel. Vala­ki­nek még arra is volt ide­je, hogy ezzel is végez­zen. Többé nem lép­het­tünk be a lakás­ba. Az ajtó elé szé­ket állí­tot­tak. Egy szé­ket. A kar­ján ott volt a tö­rül­kö­zőm, amely még min­dig nyir­kos volt a für­dés után. Semmi más.

Lassan besötétedett. Anyám ott ült a szé­ken, én az ölé­ben. A mama sírt félel­mé­ben és elke­se­re­dé­sé­ben. Józsi némán állt mel­let­tünk, neki nem volt mire leül­ni. És egy­ál­ta­lán nem volt hová men­nünk. Nem volt egyet­len roko­nunk sem. Ott ültünk a laká­sunk ablaka alatt, a ház­nak a bejá­rat­tal szem­közti olda­lán, néhány ala­csony bokor köze­lé­ben. A mama szinte abba sem hagyta a sí­rást. Egyet­len lélek sem lépett oda hoz­zánk azon az éjsza­kán.

Ez már a sztálini terror meg­szi­lár­dult idő­szaka volt, ami­kor az álta­lá­nos ret­te­gés miatt az embe­rek azon­nal meg­sza­kí­tot­tak min­den kap­cso­la­tot azzal, aki a soron követ­kező „nép ellen­sé­ge” lett.

Az éjszaka hűvös volt. Reginán még rajta volt a kö­tény, amit reg­gel maga elé kötött, ami­kor a für­de­té­sünk­höz látott. Az éjszaka folya­mán néhány­szor a má­sik tér­dére ültette Józsi­kát, hogy a bátyám is pihen­jen egy kicsit.

Hosszú évek teltek el azóta, s én gyak­ran elgon­dol­ko­dom azon, vajon milyen hatás­sal volt az a bobrujszki éjszaka a pszi­chi­ku­munk­ra. Három­éves vol­tam, a ko­rom némi­leg meg­vé­dett. De Józsi már kilenc­éves volt, fáj­dal­ma­san átérez­te, miért sír, a kilá­tás­ta­lan­ság­tól elke­se­re­det­ten, az anyánk. Józsi mind­örökre halk, elgon­dol­kodó és hatá­ro­zat­lan ember lett, amit saj­nos, a gye­re­kei is örö­köl­tek.

Valamikor dél körül egy öregember, a zsidó Zelgyin (még talál­ko­zol ezzel a név­vel, Olva­sóm!), aki egy utcá­ban lakott velünk, oda­me­rész­ke­dett hoz­zánk. A háza szem­közt volt a „vö­rös ház"-zal. Az utcánk neve egyéb­ként Lenin utca volt. Az öreg jid­di­sül szólt a mamá­hoz, a mama néme­tül vála­szolt. Zelgyin átvitt min­ket a háza mel­letti istál­ló­ba, amely­ben a for­ra­da­lom előtt tehe­ne­ket tar­tot­tak. Hozott valami ételt is. Az öreg Zelgyin istál­ló­já­ban, a töre­de­zett szalma mara­dé­kán töl­töt­tük a má­so­dik éjsza­kát azt köve­tő­en, hogy fene­kes­tül fel­for­dult a csa­lád éle­te.

Az NKVD engedélyt adott rá, hogy vissza­tér­jünk a la­ká­sunk­ba, miután óri­ási fel­for­du­lást okoz­va, ház­ku­ta­tást tar­tot­tak ben­ne. Leg­alább vala­mit találni akar­tak, ami­vel bizo­nyí­tani lehet, hogy Franc Rott, „a nép ellen­sé­ge” és a csa­ládja „kém és szov­jet­el­le­nes tevé­keny­sé­get” foly­ta­tott. Nem tudom, hány ember végezte a ház­ku­ta­tást, és hogy beszél­tek-e ide­gen nyel­ve­ket, de a lakást tel­je­sen fel­for­gat­ták.

Gondolom, az NKVD-sek legnagyobb zsák­má­nya az a szo­ro­san lera­gasz­tott borí­ték volt, ame­lyen gép­írás­sal ez állt: „Csak Józsi lako­dal­má­nak a nap­ján sza­bad fel­bon­tani és elol­vas­ni.”

Hosszú évek múltán éppen nemrégi­ben olvas­tam el, mi van a bo­rí­ték­ban, amely per­sze már nem volt lera­gaszt­va, ahogy a szö­ve­get sem olvas­ták fel Józsi lako­dal­mán. Apám 1929-ben ragasz­totta le ezt a bo­rí­té­kot. Négy sűrűn tele­gé­pelt olda­lon mesélte el, a rá jel­lemző csön­des humor­ral, milyen is volt egy napja kis első­szü­lött­jé­nek, aki akkor fél­éves volt.

Tovább követték egymást az esemé­nyek. A fa­fel­dol­gozó enge­dé­lyez­te, hogy kis ideig még a „vö­rös ház"-ban marad­junk, amíg nem talál­nak nekünk valami fel­sza­ba­duló lakó­he­lyet. A ma­mát fel­vet­ték dol­goz­ni. Így kez­dő­dött meg sok­éves mun­kás­pá­lya­fu­tá­sa, amely­nek során „a szo­ci­a­liz­must épí­tet­te”. Segéd­mun­kás volt, desz­kát rako­dott ugyan­azon a tele­pen, ahol az apám dol­go­zott. Elkép­zel­he­tet­le­nül nehéz fizi­kai munka volt (tel­je­sít­mény­bér­ben fizet­ték), ame­lyet két asszony pár­ban vég­zett. Ki kel­lett válasz­ta­niuk a kellő hosszú­ságú és minő­ségű desz­kát a mág­lyák­ból, kéz­zel leemel­ni, oda­vinni és berakni a pő­re­ko­csi­ba.

Próbáld meg elképzelni, Olvasóm, miféle gon­do­la­tok és félel­mek mar­can­gol­hat­ták Reg­inát, ami­kor egy nehéz mun­ká­val eltöl­tött nap után, miután vég­zett min­den ház­tar­tási teen­dő­vel, és lefek­tette a gye­re­ke­it, késő este magára maradt: „Egye­dül vagyok, és dol­gozni kell, hogy meg­él­jünk. A gye­re­kek eddig még soha nem marad­tak magukra egész nap. A ke­zem nagyon fáj, az ujjam sajog a szál­kák­tól. Mi lesz, ha még­sem bírom? Mi lesz Feri­vel? Hol van? Hol? Kitől kér­jek segít­sé­get? Iste­nem, mi lesz velünk?”

De volt valami, ami azokban a na­pok­ban még bor­zasz­tób­ban érin­tette Reg­inát. Néhány nap múlva valaki meg­súgta neki, hogy a hoz­zá­tar­to­zók cso­ma­got vihet­nek a le­tar­tóz­ta­tott embe­rek­nek. Feren­cet, ahogy a többi letar­tóz­ta­tot­tat is, körül­be­lül egy hóna­pig a bobrujszki bör­tön­ben tar­tot­ták fog­va. Regina min­den áldott reg­gel, munka előtt elsza­ladt a városi bör­tönbe azzal a kis étel­lel, amit ott­hon össze­sze­dett, sokáig beszél­ge­tett a nagy tömeg­ben, amely­ben fele­sé­gek, anyák, gyer­me­kek pró­bál­ták beadni az őrség kis abla­kán a hoz­zá­tar­to­zó­ik­nak hozott cso­ma­got, akik a magas bör­tön­fal mögött síny­lőd­tek. És semmi mód nem volt rá, hogy lás­sák őket, vagy meg­tud­ják, hogy van­nak.

Egyszer csak azt mondták Reginának: „Rott? Töb­bet ne hozz!” –, és min­den­ki­nek ezt mond­ták. Az őrök maguk sem tud­tak töb­bet iga­zá­ból vagy csak ennyit volt sza­bad mon­da­ni­uk. Az asszo­nyok könnyes szem­mel hagy­ták ott az őrség kis abla­kát. Tehe­tet­le­nül csak talál­gatni tud­tak: „Ta­lán már nin­cse­nek is élet­ben. Vagy talán elvit­ték őket a vá­ros­ból.” így „sza­ba­dult meg” Regina a reg­geli sza­lad­gá­lás­tól.

Majdnem tíz év múlva sikerült csak meg­tud­nunk rész­le­te­seb­ben, hogyan töl­tötte azo­kat a na­po­kat Ferenc 1938 júli­u­sá­ban a bobrujszki bör­tön­ben.

1950 nyarán a távoli kolimai láger­ből egész­ségi okból – heveny tuber­ku­ló­zis – sza­ba­don enged­ték (hogy ott­hon hal­jon meg) Beljavszkijt, aki bobrujszki volt, s az­előtt a fafel­dol­go­zó­ban dol­go­zott. Ferenc a bör­tön­ben ismer­ke­dett meg vele. Apám nagy titok­tar­tás mel­lett meg­kérte Beljavszkijt, hogy mondja el nekünk a követ­ke­ző­ket: rög­tön azután, hogy az NKVD letar­tóz­tat­ta, azt köve­tel­ték tőle, írjon alá egy rövid nyi­lat­ko­za­tot, beis­me­rést arról, hogy „el­len­ség és kár­te­vő”. Ezt egy­ér­tel­műen vissza­uta­sí­tot­ta. Majd min­den­nap meg­ver­ték, de nem adta fel. Akkor rava­szabb mód­szer­rel pró­bál­koz­tak: a jobb kezébe ceru­zát nyom­tak, a bal keze ujját pedig a sa­rok­vas mellé helyez­ték, és kezd­ték rácsukni az ajtót, hogy össze­tör­jék. Ferenc nem bírta el ezt a fáj­dal­mat, és alá­írta a be­is­me­rést. Más­nap elvit­ték a bobrujszki bör­tön­ből.

Szörnyű szavak, szörnyű események! Sok ezer köny­vet írtak és tanúk val­lot­tak a lenini–sztálini ter­ror­ról, sok mil­lió áldo­zata sor­sá­ról. Ezért nehéz ehhez bár­mit hoz­zá­ten­ni. Én viszont, aki már több mint har­minc éve élek a sza­bad világ­ban, még egyre hal­lom ugyan­azt a naiv és őszinte kér­dést: „De hát még­is, miért tar­tóz­tat­ták le őket?”

Az olvasóimnak, akik nyugaton nőt­tek fel, a gon­dol­ko­dási és szó­lás­sza­bad­ság körül­mé­nyei között, ahol tisz­te­lik a tör­vényt és az igaz­sá­gos­sá­got, nehéz meg­ér­te­ni, hogyan tör­tén­he­tett meg az, ami az apám­mal és sok mil­lió, töké­le­te­sen ártat­lan áldo­zat­tal meg­tör­tént.

Ősidők óta ismert az elképzelés, hogy elve­gyünk attól, aki­nek sok van, és elosszuk a töb­biek között. Karl Marx, akit a kapi­ta­lista Engels támo­ga­tott anya­gi­lag, az egész embe­ri­ségre alkal­mazva fej­lesz­tette ezt elmé­let­té. De az elmé­le­té­ben egyet­len szó sem utal arra, hogy az éle­té­től is meg­fosszák azt, aki­től elve­szik, amije van, vagyis hogy bárki más ren­del­kez­zék a töb­biek sor­sá­val. Ezt az elmé­le­tet ügye­sen és kegyet­le­nül fel­hasz­nál­ták bűn­tet­teik során a Maó­hoz, Polpothoz, Kim Ir-Szenhez hasonló sötét agyú gaz­fic­kók. Na, meg Hit­ler is a maga nem­zeti szo­ci­a­liz­mu­sá­ban, amellyel aztán tel­jes csődbe dön­tötte Európa egyik leg­gaz­da­gabb orszá­gát.

Szörnyűséges tragédia történt a vi­lág egyik leg­na­gyobb orszá­gá­ban: Oro­szor­szág­ban hata­lomra kerül­tek a bol­se­vi­kok. Ha nem elemi csa­pás­ról van szó, min­den tra­gé­dia ere­dője az, hogy a kör­nye­zet közöm­bös a tör­tén­tek iránt. Az egy­ked­vűek veszé­lye­sek, meg kell sza­ba­dulni tőlük.

A gazdag, gyorsan és sikeresen ipa­ro­sodó Orosz­or­szág, amely béké­sen sza­ba­dult meg a job­bágy­rend­szer­től, külö­nö­sebb harc nél­kül került a bol­se­vi­kok kezé­be. Az orosz értel­mi­ség, a nem­zet esze alá­be­csülte a veszélyt, nem föl­té­te­lez­te, hogy a vi­lág­há­bo­rúba sod­ró­dott nagy ország a tel­jes anar­chia felé rohan, és hogy a marxi ide­o­ló­gia köpe­nye alatt írás­tu­dat­lan, vad és mohó embe­rek ragad­ták maguk­hoz a hatal­mat. Nehéz meg­mon­da­ni, mennyire őszin­tén pró­bál­ták meg a bol­se­vi­kok fel­épí­teni a min­den­kire kiter­jedő egyen­lő­ség utó­piá­ját, és hogy egy­ál­ta­lán, el tud­ták-e kép­zel­ni, ha csak a tá­voli jövő­ben is, vol­ta­kép­pen mi is az.

Miután a bolsevikok átvették a hatal­mat Oro­szor­szág­ban, min­den ener­giá­ju­kat, az ország egész gaz­dag­sá­gát arra áldoz­ták, hogy meg­tart­sák, meg­őriz­zék a ha­tal­mu­kat. Ebből szü­le­tett meg az álta­lá­nos ter­ror, amely­nek során elnyom­ták és meg­sem­mi­sí­tet­ték nem csak a való­ban léte­ző, de még a le­het­sé­ges más­ként gon­dol­ko­dást és a lehet­sé­ges ellen­ál­lást is. Lenin kezdte meg a sort. Sztá­lint, aki hihe­tet­len ravasz­ság­gal és tol­vaj hit­sze­gés­sel ragadta magá­hoz a hatal­mat, éjjel-nap­pal csak az fog­lal­koz­tat­ta, hogyan ter­jeszt­heti ki min­den egyes emberre dik­tá­tori hatal­mát. Neki aztán édes mind­egy volt, hogy a leg­szű­kebb kör­nye­ze­té­ből aznap éppen melyik baj­tár­sát ítéli meg­sem­mi­sí­tés­re. Csak hadd pusz­tul­ja­nak bele mind­annyian a ret­te­gés­be. Régi tol­vaj­mód­szer: „A have­ro­kat üsd, hogy mások fél­je­nek.”

A Sztálin körüli „kamarilla” gyor­san fel­fogta a ve­zér játék­sza­bá­lya­it, és min­den­kép­pen ki akarta szol­gál­ni, tehát kike­res­gél­ték a maguk „el­len­ség-je­lölt­jeit a sa­ját körük­ben, és segí­tet­tek abban is, hogy hala­dék­ta­la­nul elpusz­tít­sák őket. Ebben a fel­ál­lás­ban a részt­ve­vők, a „csisztka”, tehát a tisz­to­ga­tás tanúi és vég­re­haj­tói a csú­cson sem marad­hat­tak sokáig élet­ben. Kezd­tek „túl sokat tud­ni”, ezért aztán pusz­tul­niuk kel­lett. Az egész nagyon hason­lí­tott arra, ami egy bolon­dok­há­zá­ban tör­té­nik: elural­ko­dott az őrü­let. Talán az álta­lá­nos vak­ság­nak köszön­he­tő, hogy Bernard Shaw és a hozzá hasonló nyu­gati libe­rá­li­sok dicsér­ték és őszin­tén lel­ke­sed­tek a Szov­jet­unió­ért. A vi­lág ugyanis még nem ismert ilyet, nem volt képes elhin­ni, hogy ilyen esz­te­le­nül véres lét az alapja egy állam poli­ti­ká­já­nak.

A bolsevikokra igazi meglepetésként hatott, ami­kor fel­tá­rult előt­tük az igaz­ság, hogy Orosz­or­szág pro­le­ta­riá­tusa önként nem áldozza az ere­jét a mun­ká­ra, ha csak meg nem fize­tik, ahogy illik. „A mun­kás nem fog önként dol­gozni a Gazdára3, ha csak meg nem vessző­zik.” Hát, nem kel­lett sokáig várni a vessző­re. Pil­la­na­tok alatt lett elég letar­tóz­ta­tott, akik bör­tön helyett mun­ka­tá­bor­okba kerül­tek, ahol kímé­let­len rend ural­ko­dott: aki nem dol­go­zik, ne is egyék! Nincs semmi más magya­rá­zata a sztá­lini meg­tor­lá­sok­nak. Egyet­len ember sem volt a „nép ellen­sé­ge”, egyet­len­egy sem volt „kár­te­vő”. Az orszá­got tehát magá­val ragadta a part­ta­lan ret­te­gés és őrü­let. Nor­má­lis ember ezt meg nem ért­he­ti.

Képzeljen ki-ki maga elé egy abszurd, vég­ze­tes lán­co­la­tot: pél­dául Vityebszk városa jelen­tette a be­lo­rusz NKVD-nek Minszk­ben, hogy az elmúlt hónap­ban „ár­tal­mat­la­ní­tott ötven nép ellen­sé­gét”. Gomel városa azt jelen­ti, hogy náluk hat­va­nat tar­tóz­tat­tak le. Mogiljov sietve jelen­tette a köz­pont­nak, hogy már a nép har­minc ellen­sé­gét fog­ták le, és nem is gya­nít­ja, hogy ez a szám, a töb­bi­vel össze­ha­son­lítva kicsi. Minszk­ben a köz­tár­sa­sági NKVD veze­tő­jé­nek tehát muszáj volt arra „gya­na­kod­nia”, hogy Mogiljovban valami nem stim­mel. Vagy az „éber­ség” nem meg­fe­lelő szín­vo­na­lú, vagy a mogiljovi NKVD veze­tő­sé­gébe „el­len­ség” fura­ko­dott be. Tehát bizott­sá­got meneszt Minszk­ből Mogiljovba, hogy tisz­tázza a hely­ze­tet. Bobrujszkban is hal­lot­tak valami plety­kát, mi tör­té­nik Mogiljovban, és mivel fél­tet­ték a bő­rü­ket, olyan „éber­sé­gi” akci­óba kezd­tek, hogy nagyon hamar jelent­het­ték, misze­rint Bobrujszkban a nép száz ellen­sé­gét fog­ták le.

Minden városban az NKVD-seket így kész­tet­ték arra, hogy a le­hető leg­több embert letar­tóz­tas­sák, a szó szo­ros értel­mé­ben elkap­ják, össze­ver­jék és elér­jék, hogy „vall­jon” (tehát önma­gát rágal­mazza), elítél­jék, aztán jelent­sék a ve­ze­tő­ség­nek. Meg akar­tak felelni a veze­tők­nek, és ret­teg­tek attól, hogy a sze­ren­csét­le­nek sor­sára jut­nak. Már sokat írtak arról, milyen vad és kegyet­len volt a kín­zás abban a kor­szak­ban, maguk az áldo­za­tok mesél­tek róla, akik vol­tak olyan sze­ren­csé­sek, és élet­ben marad­tak

Azonnal eluralkodott a kegyet­len­ség, mihelyt lerom­bol­ták a csa­lád, a val­lás, és az elemi emberi erkölcs pil­lé­re­it. Azok­ban a ször­nyű évek­ben a Lubjankán4 nagy­já­ból negy­ven embert lőt­tek agyon éjsza­kán­ként. Fér­jet kínoz­tak a fele­sége szeme lát­tá­ra, szü­lő­ket a gyer­me­keik előtt, asszo­nyo­kat hasí­tot­tak ketté úgy, hogy a kín­zó­kam­rá­ban vékony drótra ültet­ték őket.

A nép hőse Pavlik Morozov lett (1918–1932), aki saját apját jelen­tette föl a ha­tó­sá­gok­nak, ami­ért kenye­ret rej­tett el a csa­lád­nak.

Molotov pedig, Sztálin fegyvertár­sa, szó nél­kül ott ült a ta­nács­ko­zá­sok ide­jén a vezér mel­lett, ami­kor a fe­le­sége már több mint egy hónapja bör­tön­ben volt.

Ami pedig a saját családomat ille­ti, az apám letar­tóz­ta­tása után Regi­na, har­minc­nyolc éves anyám a Szov­jet­unió­ban maradt két kis­korú gyer­me­ké­vel, és remé­nye sem volt arra, hogy bárki segít­sen raj­ta. Ráadá­sul nem tudott oro­szul. Apá­mat pedig, Rott Feren­cet, a har­minc­ki­lenc éves kül­földi szak­em­bert bíró­sági íté­let és nyo­mo­zás nél­kül tíz­évi bör­tön­bün­te­tésre ítél­ték, és elin­dí­tot­ták az egyik kolimai tábor felé csak azért, mert rossz­kor rossz helyen volt.

Jegyzetek

 3 Sztálin beceneve volt.

 4 Az NKVD központi bör­töne volt ott, Moszk­vá­ban.


6. fejezet

Építjük a szocializmust

Néhány hónappal azután, hogy az NKVD köz­re­mű­kö­dé­sé­vel letar­tóz­tat­ták Rott Feren­cet, az egy­kori kül­földi szak­em­bert, a bobrujszki fafel­dol­gozó kom­bi­nát talált egy apró szo­bát a csa­lá­dunk­nak egy hosszú faba­rakk­ban, amely az Indusztrialnaja utca 5. szám alatt állt.

Miután Regina kiürítette a „vö­rös ház”-ban lévő lakást 1938. decem­ber 26-ai dátum­mal, meg­kapta az utolsó emlé­ke­ze­tes ira­tot, amely azt bizo­nyí­tot­ta, hogy valaha ott lak­tunk:

Nyugta

Én, Ljaszcevics B., a vá­ros­gaz­dál­ko­dási osz­tály veze­tő­je, meg­kap­tam Regina Rott-tól azo­kat a hol­mi­kat, ame­lyek a vá­ros­gaz­dál­ko­dás tulaj­do­nát képe­zik: 2 vas­ágy mat­rac­cal, 1 dívány, 1 asz­tal, ruhás­szek­rény (egy), asz­tali lámpa (egy), három szék.

Átvettem:

(aláírás)

Még jó, hogy Kati, Ferenc húga nem uta­zott a bátyja után, hogy a szo­ci­a­liz­must épít­se. Emlé­kez­zünk csak vissza rá, mennyire félt attól 1932-ben, hogy Buda­pes­ten kala­pács alá kerül­nek a bú­to­ra­ik.

Az Indusztrialnaja utcában álló faba­rak­kot 1925-ben épí­tet­ték, a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát épí­té­sé­nek kez­de­tén. Már régen kiper­gett a dupla desz­ka­fal közé rakott fűrész­por, amit hőszi­ge­te­lés­ként alkal­maz­tak. Ami­kor beköl­töz­tünk, a külső falak, ame­lyek­nek a barakk­la­kó­kat kel­lett volna meg­vé­deni a hi­deg belo­rusz tél­től, kívül kiszá­radt léc­ből, belül vékony fur­nér­ból áll­tak, ame­lye­ket sok réteg újság­pa­pír­ral ragasz­tot­tak be. A szom­szé­do­kat vékony fur­nér­fa­lak válasz­tot­ták el egy­más­tól. Ám az idő eze­ket sem kímélte meg, és sok helyen hiá­nyoz­tak. De Regi­na, mint­egy az új élet kez­de­te­ként, elke­vert egy kis lisz­tet egy bögre víz­ben, s a hé­za­go­kat apám DZZ újságaival töl­tötte ki, de ezt ragasz­totta a hiányzó tapéta helyére is. Én meg elné­ze­get­tem a pa­pí­ron lévő góliátbetűket, és még sok évig ily módon ismer­ked­tem a német ábé­cé­vel.

Regina talált valakit, akinek volt lova, hogy elhoz­zák a „vö­rös ház”-ból a mara­dék ház­tar­tási esz­kö­zö­ket. Az egész köl­tö­zés­ből az a rö­vid út maradt meg a leg­éle­seb­ben az emlé­ke­ze­tem­ben, ame­lyet a ló von­tatta kocsira rakott hol­mik közt ülve tet­tem meg.

A barakkban a számunkra kije­lölt szoba olyan kicsi volt, hogy a két, a mama által szer­zett vas­ágy meg az én rácsos kis­ágyam mel­lett alig fért be a többi hol­mi: a szó szo­ros értel­mé­ben egy­másra állítva két kis kony­ha­szek­rény, ame­lyek a pla­font ver­ték, és két láda, szin­tén egy­másra állít­va, ame­lyek­ben a mama Magya­ror­szág­ról hozott sta­fí­rungja volt, sző­nyeg, pár­na, duny­ha, ruha­fé­le.

A barakkban a számunkra kijelölt szoba olyan kicsi volt, hogy a két, a mama által szerzett vaságy meg az én rácsos kiságyam mellett alig fért be a többi holmi: a szó szoros értelmében egymásra állítva két kis konyhaszekrény, amelyek a plafont verték, és két láda, szintén egymásra állítva, amelyekben a mama Magyarországról hozott stafírungja volt, szőnyeg, párna, dunyha, ruhaféle.

Az alsó ládában hosszú évekig őriztük családi relikviánkat, talán még azt is mondhatnám, talizmánunkat, egy zsinórral összehúzott szájú kék bársonyzacskót. A zacskóban valami abroszféle volt meg két mókás tárgy. Nem tudtam, mi lehet az, de Regina egyszer szigorúan azt mondta: „Sose nyissátok ki, ne nyúljatok hozzá, és a világon senkinek se beszéljetek róla. Ez a papa holmija.” Józsi is, én is mindörökre megjegyeztük ezt az intelmet. Bizony, a papa taleszéről és tefillimjéről5 volt szó. De honnan tudhattam volna, mi van a zacskóban, és mire való? Sem akkor, sem még sokáig semmit sem mondtak nekem a zsidóságunkról. Mivel apám „a teljes egyenlőség” államában élt, amikor születtem, még attól is félt, hogy a kisebbik fiát körülmetéltesse.

Amit nem tudtunk beszuszakolni a szo­bá­ba, a paj­tába hord­tuk be, a pajta tete­jé­re, és a föld­re, egyet­len abla­kunk alá. Az első éjsza­kán eltűnt onnan az apám téli­ka­bát­ja, a na­gyobb faze­kak, a három­ke­rekű bicik­link, és sok más is, amire a mama már nem is emlé­ke­zett.

Közben új mederbe terelődött az éle­tünk. A ba­rak­kunk­ban mint­egy húsz külön­álló szoba volt, ame­lyek­nek az ajtói hosszú közös folyo­sóra nyíl­tak. Két szo­bá­nak, tehát két csa­lád­nak volt közös, tég­lá­ból épí­tett kály­hája a fű­tés­hez, ame­lyet a folyo­só­ról fűtöt­tek. Per­sze főzni sem lehe­tett más­hol, csak a fo­lyo­són lévő kály­hán. Így épít­kez­tek annak ide­jén, ami­kor „el­kez­dő­dött a szo­ci­a­liz­mus épí­té­se”, mert az épí­tők biz­to­sak vol­tak abban, hogy többé soha sem fog min­den csa­lád külön főz­ni, hanem min­denki a kö­zös kony­há­ról kapja az ételt, ame­lyet a cso­por­to­san épí­tett barak­kok köz­pont­já­ban helyez­tek el. Viszont a ba­rakk­la­kók már régen szét­hord­ták ennek a közös kony­há­nak a fá­ból ácsolt fala­it.

Hála a Spielberger-géneknek, a mama erre is meg­ta­lálta a meg­ol­dást: beszélt egy vil­lany­sze­re­lő­vel, fize­tett is neki a nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sé­ből, s en­nek ered­mé­nye­ként meg­je­lent a la­ká­sunk­ban egy csat­la­ko­zó­alj­zat, amely­ről soha egyet­len szom­széd­nak sem volt sza­bad tudo­mást sze­rez­nie. Ebbe aztán bár­mi­kor bedug­hat­tuk a rezsót, hogy főz­zünk, vagy ételt mele­gít­sünk raj­ta, miután gon­do­san bezár­tuk az ajtót. A szom­szé­dok aztán cso­dál­koz­hat­tak, vajon hon­nan szár­ma­zik a ké­szülő étel illa­ta, amely vala­hon­nan kiin­dul­va, meg­töl­tötte az egész folyo­sót.

És akkor egy kis sírva vigadás is! A mama ugyan talált vil­lany­sze­re­lőt, aki besze­relte szo­bánkba a csat­la­kozó alj­za­tot, de Bobrujszkban akko­ri­ban már áttér­tek a 220 vol­tos üzem­mód­ra, a mi rezsónk viszont, a gyö­nyö­rű, magyar, ötszáz wat­tos rezsó, 110 vol­ton műkö­dött. A vil­lany­sze­relő nem volt képes átala­kí­tani a re­zsót, transz­for­má­tort sem tudott sze­rez­ni, de a meg­ol­dást mégis meg­ta­lál­ta. Sorba kötötte a re­zsót egy ötszáz wat­tos égő­vel, hogy felére csök­kentse a feszült­sé­get. Így aztán, vala­hány­szor bekap­csol­tuk a re­zsót, szo­bánk­ban a mennye­ze­ten kigyúlt egy ötszáz wat­tos égő. Az egész szoba tizen­két négy­zet­mé­ter volt. Ezért a kons­pi­rá­ció érde­ké­ben nem­csak gon­do­san be kel­lett zár­nunk egyet­len abla­kun­kat, és bedug­dosni az ajtón és a körü­lötte lévő rése­ket, hanem azt a szám­ta­lan lyu­kat is a fur­nér­fa­la­kon, ame­lyek a szom­szé­dok­tól és a folyo­só­tól válasz­tot­tak el min­ket. Az „ál­ta­lá­nos elsö­té­tí­tés­ben” szer­zett tapasz­ta­la­tunk később kapóra jött nekünk a túl­élés­hez Bobrujszk német meg­szál­lása ide­jén, ami­kor foko­zot­tan be kel­lett tar­ta­nunk a szi­gorú ren­de­le­te­ket.

Mielőtt a mama munkába indult vol­na, még sorba állt a kenyér­bolt előtt, ahol csak kora reg­gel lehe­tett fehér­liszt­ből sütött zsem­lét kapni (ez min­dig gyor­san elfo­gyott). És milyen jóízű volt az a zsem­le! Soha éle­tem­ben nem fogom elfe­lej­teni az illa­tát.

Hangsúlyozni akarom, hogy az egész ország­ban álta­lá­nos volt ugyan az erköl­csi hanyat­lás, ame­lyet felül­ről eről­tet­tek, az embe­rek mégis meg­pró­bál­tak embe­rek marad­ni, meg­őrizni ember vol­tu­kat. Érez­tük, hogy azok a szom­szé­dok és isme­rő­sök, akik ismer­ték apá­mat, nem szólva a fafel­dol­gozó veze­tő­sé­gé­ről, mind a le­hető leg­na­gyobb jóin­du­lat­tal és meg­ér­tés­sel visel­tet­tek irán­tunk. Min­dig akadt vala­ki, aki segí­tett Reg­iná­nak, hogy meg­ír­jon egy kér­vényt, vagy taná­csot adott, az NKVD melyik osz­tá­lyá­hoz for­dul­jon segít­sé­gért. A mama végig is járt min­den lehet­sé­ges helyet. De min­den ered­mény nél­kül.

A családban gyakran emlegettük fel hálá­san, hogy a fa­fel­dol­gozó azon­nal helyet adott nekem az üzemi böl­cső­dé­ben. Pedig nem volt elég hely, hogy min­den igényt kielé­gít­se­nek, mégis szük­sé­ges­nek tar­tot­ták, hogy segít­se­nek egy egye­dül­álló dol­gozó anyán úgy, hogy elhe­lye­zik a három­éves gye­re­két.

Mielőtt Józsi iskolába ment volna, el kel­lett vin­nie engem a böl­cső­dé­be, egy évre rá pedig az óvo­dá­ba. Reg­ge­len­ként sok gondja volt velem: talán a vita­min­hi­ány­tól, talán az ápo­lat­lan­ság­tól, gyak­ran begyul­ladt a sze­mem, és reg­ge­len­ként nem tud­tam kinyit­ni. Józsi viszont nem értett ahhoz, hogy kimossa a sze­me­met, így aztán vakon veze­tett el a böl­cső­dé­ig, ahol a dadák igen elé­ge­det­le­nek vol­tak, hogy túl­mun­kát kell végez­ni­ük.

Amikor a bölcsődében egészség­ügyi zár­la­tot ren­del­tek el, vagy komo­lyab­ban meg­be­te­ged­tem, Józsi­nak nem volt más válasz­tá­sa, a barakk­ban kel­lett hagy­nia, vala­me­lyik szom­széd fel­ügye­le­tére bíz­va. A leg­gyak­rab­ban egy kis­fiú vigyá­zott rám, aki egy ajtó­val odébb lakott, és egy vagy két évvel idő­sebb volt nálam. Brontya Mazzsugának hív­ták. Az apja alko­ho­lista volt, és rit­kán volt ott­hon. Az anyja dol­go­zott, ezért ő sem volt ott­hon egész nap. Brontya nagyon jó volt hoz­zám, jókat ját­szot­tunk, de mind ő ma­ga, mind a szo­bá­juk nagyon mocs­kos volt. Brontyának még nad­rágja sem volt, egész álló nap egy szál ing­ben jár­kált. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok rá, hogy gyak­ran volt has­me­né­se, de hát még bili­jük sem volt, ezért foly­ton a szek­rény­hez sza­lad­gált, és sorra vette elő a tiszta tányé­ro­kat. A vég­ter­mék­kel teli tányé­rok aztán ott is marad­tak, amíg az anyja haza nem ért.

A barakknak kétszemélyes budija volt, ame­lyet fér­fi­ak, nők egy­aránt hasz­nál­tak, s vagy jó húsz méterre állt a pajta mögött. Ősszel köl­töz­tünk a barakk­ba, s a mama elkép­zelni sem tud­ta, hogy akkora utat tegyünk meg a bu­di­ig, ezért a bilin­ket, ami­kor már teli volt, kiön­tötte a szel­lő­ző­ab­la­kon. A szom­szé­dok azon­nal fel­há­bo­rod­tak, mi pedig gyor­san meg­ja­vul­tunk, és alkal­maz­kod­tunk a körül­mé­nyek­hez.

Mindkét budiban volt valami emel­vény­féle desz­ká­ból, amelybe meg­le­he­tő­sen nagy, kerek nyí­lást vág­tak. Józsi az első évek­ben betar­totta a mama uta­sí­tá­sát: vala­hány­szor kiment a budi­ra, engem is magá­val vitt, én meg vit­tem a zo­mán­co­zott bili­met. Józsi fel­lé­pett az emel­vény­re, szét­rakta a lábát a nyí­lás felett, aztán leült. Én meg ültem a bili­men, és iri­gyel­tem a bá­tyá­mat, hogy olyan nagy.

Persze télen, különösen pedig téli éjsza­ká­kon a budilátogatás, hogy úgy mond­jam, egzo­ti­kus különc­ség lett vol­na. Nem is volt senki a szom­szé­dok között, aki éjszaka kijárt volna a bu­di­ra, külö­nö­sen télen nem. Min­den csa­lád­nak volt egy sok célra hasz­ná­la­tos fel­mosó vöd­re. De nekünk nem volt. Hiszen Mis­kolc­ról, illetve a „vö­rös ház”-ból kerül­tünk oda, Regina fize­té­sé­ből pedig nem telt ekkora fény­űzés­re. Csak akkor sike­rült ingyen vödör­höz jut­nunk, ami­kor bevo­nult a né­met had­se­reg, és a sze­métre hají­tot­ták azo­kat a nagy bádog­hor­dó­kat, ame­lyek­ben a kon­zer­ve­ket tar­tot­ták.

Józsi hordta haza a vizet a nyo­mós kút­ról, ami az utca végé­ben állt. Csak fél vödör­rel bírt el, mert a mi magyar vöd­rünk sok­kal nagyobb volt, mint a szom­szé­do­kéi. Volt olyan szom­széd, aki­nek a szo­bá­já­ban kéz­mosó volt a falra sze­rel­ve. Ez egy apró vas­vö­dör volt fedő­vel, amelybe más­fél-két liter vizet öntöt­tek. A vö­dör alján drót­sze­lep volt. Ami­kor kezet akart mosni az ember, alul­ról fel­nyomta a drót­sze­le­pet, s az alá­ra­kott kezébe folyt a víz. A mi csa­lá­dunk­ban sosem volt ilyen kéz­mo­só. A leg­több szom­szé­dunk­hoz hason­lóan mi is a szánkba vet­tük a vizet, a szánk­ból a kezünkre spric­cel­tük, úgy mosa­kod­tunk.

Nagyon emlékezetesek voltak a va­sár­na­pok. Min­den vasár­nap reg­gel azzal kez­dő­dött, hogy Regina vizet for­ralt a teás­kan­ná­ban, kivitte az udvarra az ágy­ne­műn­ket, hogy szel­lőz­zön, aztán a forró víz­zel gon­do­san lelo­csolta az ágya­kon és a fala­kon lévő rése­ket. Ezt a po­los­kák hatal­mas had­se­rege ellen foly­ta­tott remény­te­len hábo­rúja jegyé­ben tet­te, mert azok vol­tak a barakk­ja­ink igazi gaz­dái. De a mama nem adta fel. Aztán behoz­tuk a paj­tá­ból a bá­dog gye­rek­für­dő­ká­dat, amely az enyém volt, a mama ismét föl­me­le­gí­tett egy vödör vizet, s el­kez­dő­dött a csa­ládi für­dés. Elő­ször engem für­det­tek meg, mert a „kis Vladimírka” még hosszú éve­kig ren­del­ke­zett külön­le­ges kivált­sá­gok­kal. Lemos­dat­tak, s én már nem sír­tam, aztán lecsu­ta­kol­tak és leöb­lí­tet­tek. Józsi ült bele az álta­lam meg­ha­gyott víz­be. A mama min­dig utol­só­ként mosa­ko­dott le. És min­dig segí­tet­tünk egy­más­nak a má­sik hátát meg­mos­ni.

Mindez ma már nagyon is ijesztően hang­zik, de saj­nos, a mi szűk kis szo­bács­kánk­ban egy­ál­ta­lán nem volt rá lehe­tő­ség, hogy vala­hogy elkü­lö­nül­jünk. Még egy füg­gönyt sem tud­tunk fel­akasz­ta­ni. Sze­gény drága anyánk s őt követve mi magunk is egy­más szeme lát­tára tet­tünk ele­get a testi higi­é­nia alap­vető köve­tel­mé­nyei­nek. A mama min­dig meg­pró­bálta elta­karni magát egy törül­kö­ző­vel. De álta­lá­ban elmond­ha­tom, mi gye­re­kek, hamar meg­tud­tuk, kinek mije hol van.

Regina nagyon iparkodott, hogy Józsi foly­tatni tudja a he­ge­dű­ta­nu­lást. Így aztán a bátyám az álta­lá­nos isko­lá­ban eltöl­tött órák után autó­busszal bement a vá­ros­ba, a zene­is­ko­lá­ba. Dél­után öt felé pedig az isko­la­tás­ká­já­val meg a he­ge­dű­tok­kal meg­je­lent az óvo­dám ajta­já­ban. Én meg ültem, és vár­tam rá. A leg­több­ször én vol­tam az, akit utol­só­ként vit­tek el a gye­re­kek közül. Józsi fel­öl­töz­te­tett, aztán kézen fog­va, ahogy jó test­vé­rek­hez illik, elin­dul­tunk haza.

A mama általában még nem volt ott­hon. Csak később érke­zett haza, és min­dig hozott magá­val össze­kö­te­gelt fahul­la­dé­kot, hogy befűt­sön a fo­lyo­són álló kály­há­ba. A mama keze min­dig nagyon fájt, átfa­gyott munka köz­ben. Min­dig nyir­ko­sak és súlyo­sak vol­tak a desz­kák, ame­lye­ket cipelt. Télen nagyon hideg volt. Még az is lehet, hogy a baj­ban lévő ember job­ban fázik.

Emlékszem, hogy a szomszédok, ami­kor télen mun­kába indul­tak, meleg vat­ta­pu­faj­kát vet­tek föl, vas­tag két­uj­jas kesz­tyűt húz­tak. A ma­má­nak nem volt ilyen hol­mi­ja. Regina abban az ele­gáns, vala­mi­kor Bécs­ben, ren­de­lésre készült, vékony fekete gabar­din­ból var­rott kabát­ban hordta a desz­kát, amely­nek fehér her­me­lin­gal­lérja volt, s a há­tán egy óri­ási fehér gomb. A ke­zén pedig sötét­barna selyem­kesz­tyű. A mama kop­lalt, sová­nyo­dott. Estén­ként gyak­ran sírt, annyira fájt a ke­ze, amely foly­ton teli volt a szál­kák okozta sebek­kel. Hat-hét éves lehet­tem, amire meg­ta­nul­tam, hogyan kell kihúzni anyám tenye­ré­ből és ujjai­ból a ren­ge­teg szál­kát, és nagyon büszke vol­tam, ami­kor anyám hálá­san meg­kö­szönte a „szál­ka­húzó ügyes­sé­ge­met”.

Regina orosztudásán nem segített, hogy a kör­nye­ze­té­ben lévők­kel, a vele együtt desz­kát cipe­lők­kel beszél­ge­tett. Viszont rend­kí­vül gyor­san és mind­örökre meg­je­gyezte a leg­ron­dább orosz és belo­rusz károm­ko­dá­so­kat.

Amikor nem kellett deszkát rakodni a pő­re­ko­csik­ba, anyá­mat néha átirá­nyí­tot­ták, hogy par­ket­tát cso­ma­gol­jon. Egy­szer a tatár szár­ma­zású Tagirával dol­go­zott pár­ban. Siet­tek, hogy tel­je­sít­sék a nor­mát, a kötél végét a fo­guk közt tar­tot­ták, hogy két kéz­zel gyor­sab­ban végez­hes­sék a cso­ma­gok össze­kö­tö­zé­sét. Tagira óvat­lan volt, nagyot rán­tott a kö­té­len, és Regina két első foga a pad­lón kötött ki. Újabb vesz­te­ség.

Nekem és Józsinak is nagy megráz­kód­ta­tás volt az eset, ami­kor egy­szer nyá­ron, nap­köz­ben mamán­kat paraszt­sze­ké­ren hoz­ták haza, mert munka köz­ben eltörte a lá­bát. A lo­vat hajtó férfi segí­tett a mamá­nak elver­gődni az ágyig. A to­váb­bi­akra nem emlék­szem, de arra igen, hogy vagy egy hét múlva a mama begip­szelt láb­bal újra mun­kába indult. A fa­fel­dol­gozó veze­tő­sége ipar­ko­dott neki vala­mi­vel könnyebb mun­kát adni, amíg fel­gyógy­ul. De dol­goz­nia kel­lett, hogy meg­él­jünk.

Már csak két-három év volt a há­ború kitö­ré­sé­ig. Regina meg­pró­bált vigyázni ránk, meg­őrizni a csa­lá­dot. Kitar­tóan és hősie­sen állta a sors szám­ta­lan csa­pá­sát, és naponta kemény har­cot foly­ta­tott azért, hogy meg­él­jünk. Az volt szá­mára a leg­ne­he­zebb, hogy meg­őrizze a lelki egyen­sú­lyát. Ször­nyű volt a magá­nya elal­vás előtt, ami­kor a két fia már aludt, ami­kor tehe­tet­le­nül töp­ren­gett a sze­rinte ért­he­tet­len ese­mény­so­ron, s nem látott fényt az alagút végén, remény­te­len­nek érzett min­dent. Magya­ror­szág­ról, a nagy­ma­má­tól, Ferenc any­já­tól, a test­vé­rei­től jöt­tek, egyre jöt­tek az elke­se­re­dett leve­lek, teli értet­len­kedő kér­dés­sel. És választ vár­tak és friss híre­ket.

Anyám talán mégis a férje sor­sát találta a leg­ször­nyűbb­nek akko­ri­ban, aki­től érkezni kezd­tek a le­ve­lek a láge­rek­ből. A szuperéber szov­jet cen­zúra az apám által írt leve­lek több­sé­gét nem engedte át, vagy egy­sze­rűen elvesz­tek a há­ború előtti és hábo­rús zűr­za­var­ban. Pedig min­ket csak ezek az apró hírek éltet­tek, ame­lyek cso­dá­val hatá­ros módon mégis elju­tot­tak hoz­zánk. Ma már vég­te­le­nül hálás vagyok az Úrnak, hogy sike­rült össze­gyűj­teni és meg­őrizni eze­ket a leve­le­ket. Most itt van­nak előt­tem. Nem én aka­rom elmon­da­ni, mi van ben­nük. A le­ve­lek adják meg a leg­jobb választ mind­ar­ra, ami tör­tént.

Ferencnek a letartóztatása pil­la­na­tá­tól a háború kitö­ré­séig csak azt enge­dé­lyezte a lá­ger­cen­zú­ra, hogy oro­szul írjon. Az első pár levé­len, ame­lye­ket köz­re­a­dok, nem vál­toz­tat­tam sem­mit, nem javí­tot­tam, nem „for­dí­tot­tam le”, így aztán az orosz anya­nyelvű olvasó is érez­he­ti, micsoda feszült figye­lemre volt szük­sége a sze­ren­csét­len rab­nak, hogy meg­fo­gal­mazza a le­ve­lek­ben gon­do­la­tait a fele­sé­gé­nek, aki oro­szul még csak olvasni sem tudott.6 Az első évek­ben apám nagyon gon­do­san, olvas­ha­tó­an, szinte szé­pen ipar­ko­dott írni, mert abban remény­ke­dett, hogy Józsi majd fel­ol­vassa a le­ve­le­ző­lap­jait a mamá­nak. Elő­ször per­sze egy­ál­ta­lán nem volt sza­bad írnia, aztán pedig csak pos­tai leve­le­ző­la­po­kat.

1939. február 14. Drága felesé­gem, és Józsi, Vla­di­mír fiam! Élek és egész­sé­ges vagyok. Nem ez az első levél, amit írok, de nem tudom, hogy meg­ér­kez­tek-e a le­ve­le­im. Még nem kap­tam választ. Kér­lek, hala­dék­ta­la­nul érte­síts, hogy élsz, hol dol­go­zol, hogy tanul Józsi, nő-e Vladimírka, mi van a szü­lők­kel, a testvérekkel… Egy­szó­val írj meg min­dent, amit tud­nom kell.

Sokat dolgozom, de most kaptam tíz nap pihenőt.

Csomagot még nem kaptam. Ha már küld­tél, ne nyug­ta­lan­kodj, mert a posta elhoz­za, de van­nak tech­ni­kai nehéz­sé­gek, ami­kor is várni kell. Ha pedig még nem küld­tél, akkor kér­lek, küldd a követ­ke­zőt: zsír, kol­bász, cukor, aszalt gyü­mölcs, hagy­ma, fok­hagy­ma, házi keksz, füzet, ceru­za, toll, két vál­tás fehér­ne­mű, zok­ni, kap­ca. Tör­vény sze­rint cso­ma­gold be a kül­de­ményt (majd meg­mond­ják a pos­tán), de kér­lek, hogy min­den hónap­ban küldj. Ha nincs pénz, add el a fe­kete öltönyömet.

Drága Rizuskám, írj külön borí­ték­ban leve­let, és Józsi is írjon hoz­zá. Miután meg­ka­pom az első leve­le­det, rész­le­te­seb­ben is írok.

Csókollak, Rizuskám, Józsikát, és a kis Vla­di­mírt is, a szü­lő­ket, a test­vé­re­ket. Fér­jed: Feri.

Cím: Gorkij vasút, Szuho-Bezvodnaja állo­más, NKVD Unzslag., 13-as tábor, Rótt, Franc Jozefovics.

Apámat 1939-ban végig az NKVD-Unzslagerban, a Szuho-Bezvodnaja állo­más köze­lé­ben tar­tot­ták fog­va, ezért a követ­kező néhány levél­ből kiha­gyom a fel­adó címét.

Érthetetlen, miért reménykedett Ferenc abban, hogy leve­let kap Rizuskától, hiszen anyám nem tudott oro­szul írni, ráadá­sul a de­presszi­ója és elke­se­re­dett­sége miatt semmi kedve sem volt hoz­zá. Emlék­szem anyám kar­co­lá­sok­kal és sebek­kel teli tenye­ré­re. Min­dig ellepte a sze­mét a könny a fáj­da­lom­tól, ami­kor krump­lit pucolt, hogy enni adjon nekünk. Józsi­val nagyon hamar meg­ta­nul­tunk krump­lit pucol­ni.

1939. március. Drága Rizuska, gye­re­kek és Mama!

Élek és egészséges vagyok. Ez már nem az első levél, amit kül­dök, de választ még nem kap­tam, ezért továbbra is írni fogok. Itt egész sor tár­sam kap leve­let és cso­ma­got, ezért remé­lem, hogy a kö­zel­jö­vő­ben én is kapok. Ha te, drága fele­sé­gem már küld­tél cso­ma­got, ne légy dühös, ami­ért meg­is­mét­lem a kéré­se­met. A posta pon­to­san meg­hozza a kül­de­mé­nye­ket, de néha tech­ni­kai okok miatt várni kell.

Kérlek, írd meg, mit csinálsz, hogy élsz, hol laksz, hol dol­go­zol, mit csi­nál a ma­ma, a test­vé­re­im. Józsi is írjon külön, hogy tanul, és hogy jár-e a ze­ne­is­ko­lába vagy sem? Ha még nem küld­tél cso­ma­got, akkor kér­lek, küldd el a követ­kező holmikat: (meg­is­métli az előző levél­ben fel­so­rol­ta­kat – V. R.).

Kérlek, minden hónapban küldj cso­ma­got. Még egy­szer meg­is­mét­lem: a cso­mag nem vész el. A vá­la­szod után töb­bet fogok írni. Csó­kol­lak, a gye­re­ke­ket, a szü­lő­ket a test­vé­re­ket is. Fér­jed: Franc Jozefovics

1939. március. Drága feleségem és gye­re­kek! 12-én meg­kap­tam a cso­ma­got. Nagyon szé­pen köszö­nöm. A jö­vő­ben csak akkor küldj cso­ma­got, ha eladod valami ruhá­mat, mert a te fize­té­sed­ből erre nem telik. Miért nem írtál, Rizuskám? Ez nagyon fáj. Hogy szá­mol­tál el tavaly a fa­fel­dol­go­zó­ban? Erről min­den­kép­pen írjál. A le­vél pon­to­san meg­ér­ke­zik ide. Érke­zett egy­szer 50, egy­szer 30 rubel, de még nem kap­tam meg. Több pénz nem kell, ez négy hónapra elég. Az ügyem­ben panaszt tet­tem a Párt Köz­ponti Bizott­sá­gá­nál és a Szov­jet­unió Főügyész­sé­gé­nél. Ma az iro­dá­ban alá­ír­tam a meg­ha­tal­ma­zást, hogy a tő­lem elvett köl­csön­köt­vé­nye­ket, az órá­mat és Józsi taka­rék­könyvét megkapd. (Ennek a meg­ha­tal­ma­zás­nak a szö­ve­gét majd később köz­löm – V. R.) Valószínűleg meg­ka­pod a közeli napok­ban, és akkor meg­ka­pod, amit átad­nak. Drága Józsi, nagyon örü­lök, hogy írtál, de ezen­túl köve­teld ki, hogy a mama is írjon. Elé­ge­dett vagyok, hogy jól tanulsz, de remé­lem, ez a való­ság­ban azt jelen­ti, hogy kitű­nő­en. Egész­sé­ges vagyok, de a mun­kám nem könnyű fizi­kai mun­ka. Nem­ré­gi­ben fel­mé­rést végez­tek, hogy kinek mi a szak­má­ja, ezért lehet­sé­ges, hogy leg­kö­ze­lebb a szak­mám­nak meg­fe­lelő mun­kára kerü­lök. Rizuska, ne saj­náld eladni a hol­mi­mat. Tedd meg maga­dért és a gye­re­ke­kért, és csak rész­ben költsd egy nekem kül­dött új cso­mag­ra. Most sem­mi­lyen hol­mira nin­csen szük­sé­gem, csak két-há­rom pár régi zok­ni­ra, ha még van. Még egy­szer kér­lek, drága fele­sé­gem, min­den­kép­pen rész­le­te­sen írj nekem, vagy dik­táld le a leve­let Józsinak.

Csókollak téged és a gye­re­ke­ket, a fér­jed: Franc

1939. április 15. Drága felesé­gem, Józsi és kis Vladimír!

Fáj az ujjam, ezért írok csúnyán. Egész­sé­ges vagyok, és várom, hogy jóked­vű, vidám leve­let írj nekem. Józsi­kám, nagyon jól kell tanul­nod. Remé­lem, a kis Vla­di­mír nem felejti el a papát. Küld­jél fény­ké­pet mind­két fiú­ról, Rizuskám. Itt sok­szor hal­la­ni, hogy embe­rek haza­tér­tek, vagy hogy új nyo­mo­zás kez­dő­dött. Nálunk még min­den csen­des. Küld­tem neked meg­ha­tal­ma­zást a köl­csön­ről, remé­lem, már meg­kap­tad az órát és Józsi pén­zét. A leg­utóbb kül­dött cso­ma­god ezek­ben a napok­ban fogyott el, küldj újat, ha tudsz sze­rezni abból, hogy eladod pár hol­mi­mat. Nagyon kér­lek, hogy írj, vagy dik­táld le a le­ve­let Józsi­nak. Fehér­nemű nem kell, csak két pár zok­ni. Kér­lek, írd meg, hogy szá­mol­tál el a fafeldolgozóval (arról van szó, hogy elma­rad­tunk a la­kás bér­leti díjá­val – V. R.). Remélem, egy­szer még együtt élhe­tek bol­dog­ság­ban a csa­lá­dom­mal, mert bűn­te­len ember nem pusz­tul­hat el. Be kell fejez­nem a le­ve­let. Csó­kol­lak téged és a gyer­me­ke­ket. Fér­jed: Franc

Szem. Ügyirat 18659                                   Tintával és olvas­ha­tóan kitölteni

Meghatalmazás

Én, Rott, Franc Jozefovics meg­ha­tal­ma­zom a fe­le­sé­ge­met, Rott, Regina Germanovnát, aki Belorusszijában, Bobrujszk váro­sá­ban, az Indusztrialnaja utca 5. sz. házá­ban lakik, hogy meg­kapja az NKVD bobrujszki kerü­leti osz­tá­lyá­tól a 2700 rubelre szóló állam­köt­vényt, ezüst­órá­mat és a 75 rubel­ről szóló taka­rék­köny­vecs­két, ame­lye­ket az 1938. július 4-i letar­tóz­ta­tá­som után vet­tek el tőlem. (Az űrlap további részén nyom­ta­tott szö­veg talál­ható – V. R.) Ennek értel­mé­ben […] áten­ge­dem neki a jogot, hogy szük­ség ese­tén min­den kellő lépést meg­te­gyen, az ille­té­kes hiva­ta­lok­hoz for­dul­jon, bele­értve a bí­ró­sá­got is, áten­ge­dek neki min­den, engem tör­vé­nye­sen meg­il­lető jogot, bele­értve jelen meg­ha­tal­ma­zás további átru­há­zá­sá­nak jogát is.

Aláírás: Rott, Franc Jozefovics. Tanú­sít­juk jelen meg­ha­tal­ma­zás alá­írá­sát. A 13. l/l parancs­noka helyett: (aláírás)

A NKVD Unzsenszkiji javító mun­ka­tá­bo­rá­nak veze­tő­sé­ge, az NKVD Unzslag veze­tő­sé­gé­nek tit­ká­ra: (aláírás).

Ez a meghatalmazás, a formája és a tar­talma a Szov­jet­uni­óra jel­lemző pimasz kép­mu­ta­tás pél­dá­ja, amely azt akarja bemu­tatni a kül­vi­lág­nak, milyen gon­do­san figye­lembe vet­ték, és mennyire őrköd­tek az egyes ember jogai felett. Olyan sok volt a letar­tóz­ta­tott, hogy ez a fajta meg­ha­tal­ma­zás tömeg­ter­mék lett, és csak nyom­dai úton lehe­tett kielé­gí­teni az iránta mutat­kozó keres­le­tet. A gon­dos kivi­te­le­zés pedig sokad­szor bizo­nyít­ja, hogy a szov­jet­ha­ta­lom „sor­ál­lo­má­nya”, külö­nö­sen a ter­ror és elré­mí­tés idő­sza­ká­ban, nem­csak „ret­te­gés­ből, hanem a lel­ki­is­me­rete sze­rint” is dol­go­zott.

Sajnos, ma, amikor mindezt leírom, már sem a ma­ma, sem Józsi nem él. Pedig nagyon jó volna meg­tudni tőlük, hogy sze­rin­tük miért volt Ferenc zse­bé­ben az állam­köt­vény, ami­kor letar­tóz­tat­ták. Jelen­tős összeg­ről van szó, két­ezer hét­száz rubel­ről, ami majd­nem annyi volt, mint a papa egy­évi fize­té­se. Nagyon való­sze­rűt­len, hogy a kom­bi­nát­ban éppen azon a napon adták át a köt­vé­nye­ket, és Ferenc haza akarta vinni őket.

Az én véleményem drámaibb. A volt szov­jet állam­pol­gárok még emlé­kez­nek arra az esz­te­len őrjön­gés­re, nyo­más­gya­kor­lás­ra, amely­nek során min­den évben min­den egyes mun­kást arra kényszerítettek, hogy „ön­ként”, ráadá­sul meg­ha­tá­ro­zat­lan idő­tar­tamra adja köl­csön az állam­nak az egy­havi fize­té­sét. Min­den csa­lád­ban ott vol­tak ezek a köt­vé­nyek, sok ezer rubel érték­ben. Nálunk is, és ehhez még figye­lembe kell ven­nünk Regina nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sét. Hrus­csov „el­jö­ve­tel­ét” kel­lett meg­várni ahhoz, hogy e köt­vé­nye­ket, s mel­let­tük a Hrus­csov ország­lá­sá­nak első évé­ben kiadott úja­kat, vala­mi­féle lot­tó­sor­so­lássá ala­kít­sák.

Amikor ezeket a sorokat írom, a köze­lem­ben ül Iya, a fe­le­sé­gem is, aki a friss flo­ri­dai újsá­go­kat bön­gé­szi. Élén­ken föl­tá­mad­nak a köl­csön­nel kap­cso­la­tos emlé­kei. 1945-öt írtak, és a Bur­ját Köz­tár­sa­ság­ban, Ulan-Ude váro­sá­ban is össze­hív­ták a kol­lek­tí­vát a kul­tu­rá­lis minisz­té­rium­ban, és a gyű­lé­sen meg­pró­bál­tak min­den­kit „meg­győz­ni” arról, hogy alá­írja a soros állam­köl­csönt. Iya any­já­nak, Ráhel­nek nem volt kire hagy­nia egyet­len gyer­me­két, ezért kény­te­len volt a hét­éves Iyát magá­val vinni erre a gyű­lés­re.

Minden jelenlévőt a nevén szó­lí­tot­tak, fel kel­lett áll­nia, s az egész kol­lek­tíva előtt beszél­ték rá, hogy egy­ha­vi, de gyak­ran más­fél havi fize­té­sét ajánlja fel. Sor került Ráhel Jaroszlavszkajára is. Egy kicsit zavar­ban volt, amint ott állt. A mel­lette ülő Iya erő­sen rán­gatta az anyja kezét: „Írd alá! Mama, írd alá! Töb­bet írj alá! Töb­bet!”

A terem ujjongott ez ifjonti haza­fi­ság lát­tán. És Rahel két­havi fize­té­sét aján­lotta fel, amire kitört a taps. A to­váb­bi­ak­ban senki nem aján­lott fel ekkora össze­get. A gyű­lés­nek vége volt. A za­vart Ráhel is haza­in­dult a lányá­val.

Mama, és mikor kapjuk meg ezt a pénzt? – kér­dezte izga­tot­tan a kis­lány.

Megkapjuk? – nyöszörögte az anyja. – De hiszen nekünk kell fizet­ni.

Hát akkor miért nem mondtad meg még előt­te? – kér­dezte fel­há­bo­ro­dot­tan a le­endő örö­kös. – Azt hit­tem, mi kap­juk. Nem­hogy még nekünk kell­jen adni.

De térjünk vissza 1938-ra! Gyaní­tom, hogy Ferenc még azelőtt elkezdte „köl­csön­ad­ni” az állam­nak a fi­ze­té­sét, mie­lőtt meg­kapta volna a szov­jet állam­pol­gár­sá­got. Meg kel­lett szok­nia, hogy ugyan­ott szo­rítja a ci­pő, ahol a többi szov­jet állam­pol­gárt. Miután meg­kapta az állam­pol­gár­sá­got, csök­kent a fi­ze­té­se. A csa­lád még inkább meg­érezte azt, hogy köte­le­sek vol­tunk lak­bért is fizet­ni. Ferenc pedig nem akar­ta, hogy az éles eszű Regina ész­re­ve­gye a jelek­ből, hogy a csa­lád hely­zete egyre rom­lik. Apám­nak muszáj volt alá­ír­nia a köl­csönt, de ezt eltit­kolta a fe­le­sége előtt. Miután meg­kapta a köt­vé­nye­ket, nem tud­ta, hová dug­hatná el, ezért ide­ig­le­ne­sen a zse­bé­ben hagy­ta.

1939. április 21. Drága felesé­gem, Rizuska! Nagy hálá­val érte­sí­te­lek, hogy ma, vagyis IV. hó 21-én meg­kap­tam a má­so­dik cso­ma­got. Rend­ben meg­kap­tam min­dent, s el­mond­ha­tom, hogy így május végéig biz­to­sítva van a kiegé­szítő élel­mem. Csak akkor esik jól bármi a cso­mag­ból, ami­kor meg­tu­dom, hon­nan tud­tál ennyi pénzt sze­rez­ni, hogy ilyen sok érté­kes élel­mi­szert küld­jél. Kér­lek, hogy min­den­kép­pen és nyi­tott szív­vel írjál, és ha nehe­zen tudsz cso­ma­got kül­de­ni, akkor ne tedd töb­bé. Igaz, azt írtam, hogy adj el vala­mit a hol­mi­jaim közül, de még nem tudom, hogy meg­tet­ted-e vagy sem. Ter­mé­sze­te­sen a fi­ze­té­sed­ből egy kopej­kát se költs rám, tudom, hogy nagy szük­sé­ged van rá, ahogy a gye­re­kek­nek is. Végül is okos asszony vagy, és min­dent tegyél úgy, ahogy gon­do­lod. Nekem jó lesz úgy, ahogy te csi­ná­lod. Most már látom, hogy min­dig óri­ási sibkát (hibát – V. R.)7 követtem el, ami­kor fon­tos dön­tés előtt nem hall­gat­ta­lak meg, vagy előtte nem kér­tem ki a vé­le­mé­nye­det. Nagyon fáj, hogy az én hibám miatt ilyen nehéz lett az éle­ted. Csak abban remény­ke­dem, hogy még nem vagyunk öre­gek, és még lehet jobb az éle­tünk. Nem kell sokat írni arról, hogyan élek, mit dol­go­zom itt a tábor­ban, mert a lá­ger­élet szinte min­den­hol egy­for­ma. Ugyan­úgy dol­go­zom, mint te, mert min­den munka azzal kez­dő­dik, hogy helye­sen és becsü­le­te­sen kell dol­gozni és élni. Min­den további szinte magá­tól ren­de­ző­dik, ha az ember nem bűnös. Elküld­tem a pana­szo­mat a Szov­jet­unió és Belo­russzia leg­ma­ga­sabb szer­vei­hez, most már csak meg kell vár­ni, mi lesz.

Remélem, hogy minden levelemet meg­kap­tad, amit eddig írtam. A má­so­dik cso­mag­ban benne volt a le­vél­tár­cám néhány irat­tal. Ami­kor átad­ták a cso­ma­got, az iro­dán elvet­ték eze­ket az ira­to­kat, és csak azután kapom vissza, miután átvizs­gál­ták. Ma még nem kül­döm el ezt a le­ve­let, csak két-há­rom nap múl­va, addig még van időm, hogy vissza­kap­jam azo­kat az ira­to­kat. Lát­tam köz­tük valami nyi­lat­ko­za­tot 750 rubel­ről, való­szí­nű­leg arról a pénz­ről van szó, amit még nem fizet­tem ki a la­ká­sért. Te is tudod, hogy nem lehet magya­rul leve­let írni, ezért arra kér­lek, ha nehe­zedre esik, akkor írj keve­seb­bet, de rövi­den és pon­to­san írd meg, hogy telik az éle­ted, miután meg­kap­tad ezt a levelet.

Egyáltalán nem akarok írni most a bí­ró­ság­ról és az íté­let­ről, mert a panaszt már elküld­tem, ahová kell, és már csak a vá­laszt kell vár­ni. Remé­lem, hogy hama­ro­san tör­té­nik valami ebben az ügy­ben, és azt fog­ják lecsuk­ni, aki való­ban bűnt köve­tett el az állam ellen, de a felül­vizs­gá­lat (vagy ellen­őr­zés) lezá­rá­sáig becsü­le­te­sen kell dol­goz­ni, ahogy ezt az állami szer­vek meg­kö­ve­te­lik. Nem mon­dom, hogy jól érzem itt magam, de min­dent meg­te­szek, hogy javít­sak a hely­ze­te­men, első­sor­ban igyek­szem jól dol­goz­ni, és a tör­vény sze­rint élni, ahogy kell is. Való­szí­nű, hogy te is hason­ló­kép­pen élsz és dol­go­zol, de kér­lek, ne veszítsd el a re­ményt, mert lesz még jó életünk.

Most néhány konkrét kérdés: talán már egy hónapja is meg­van, hogy elküld­tem neked a meg­ha­tal­ma­zást a köl­csön­köt­vé­nyek­re, az órára és a ta­ka­rék­könyv­re. Remé­lem, meg­kap­tad, mert hiva­ta­lo­san fog­ják kéz­be­sí­teni neked. Ha meg­kap­tad a köt­vényt, neked aján­dé­ko­zom, és tégy vele, amit akarsz. Tedd le a pos­tán, és a pén­zért végy azt magad­nak és a gye­re­kek­nek, amire szük­sé­ge­tek van.

Ezen a ponton kénytelen vagyok fél­be­sza­kí­tani a levél köz­lé­sét. Nagyon fáj lát­nom, mennyire naiv volt, és hogy szen­ve­dett az apám. A negy­ven­éves Ferenc ugyan­úgy bízott az állam­köt­vény­ben, mint a hét­éves Iya. „Tedd le a pos­tán, vedd föl a pénzt, és végy rajta azt, amit akarsz.” Becsü­le­tes, de naiv ember volt. Ami­kor a het­ve­nes évek­ben elhagy­tam a Szov­jet­uni­ót, Iya, a fele­sé­gem ott­hagyta a szom­szé­dok­nak az anyja összes fel­gyűlt állam­köt­vény­ét. Az anyja egész éle­té­ben az egye­te­men taní­tott, és sok tíz­ezer rubelt fize­tett ki eze­kért a szí­nes, sem­mit sem érő papí­ro­kért, ami­ért aztán a szü­leink jól meg­kap­ták a magu­két.

Közölted, hogy küldtél 50 és 30 rubelt. Még nem kap­tam kéz­hez ezt a pénzt. A pénzt az NKVD Unzslag8 köny­ve­lé­sén lévő szám­lámra teszik, és nem fize­tik ki azon­nal. Talán május köze­pén kapok elő­ször belőle 25 rubelt. Ezért írtam a múlt­kor, hogy ez a pénz három-négy hónapra elég nekem. Sem­mi­lyen holmi nem kell. Igaz, nem mond­ha­tom, hogy ele­gáns vagyok, de min­de­nem meg­van, amire a láger­ban szük­ség van. Kér­lek, írd meg, hogy szá­mol­tál el tavaly a fa­fel­dol­go­zó­val? Vélet­le­nül tud­tam meg, hogy a finom­fás műhely­ben dol­go­zol. Kíván­csi vol­nék, ki a fő­nö­köd, és egy­ál­ta­lán, hogy megy a kom­bi­nát­ban. Azt hiszem, ez az évük job­ban sike­rül, mint a ta­va­lyi. Ma már nem írok töb­bet, de hol­nap és hol­nap­után még kiegé­szí­tem a leve­let. Csak egy­va­la­mi­ben hiszek, hogy éle­tünk­nek ebben a ne­héz idő­sza­ká­ban oko­san kor­mány­zod a csa­lá­dot, és akkor min­den rend­ben lesz. Kér­lek, köve­teld meg Józsi­tól, hogy komo­lyan fog­lal­koz­zon a he­ge­dü­lés­sel. Ne feled­kezz meg róla Rizuskám, milyen jó és ren­des élete lesz, ha pár év múlva tel­je­sen a zene­ta­nu­lás­nak áldozza magát. Azt aka­rom, hogy komoly zenész legyen belő­le. Meg­van benne ehhez a te­het­ség, és a többi köve­tel­ményre kell figyel­ni. A má­sik iskola is fon­tos, de első­sor­ban a ze­ne­is­ko­lára figyel­jen oda. A zene teszi széppé az éle­tét. Kér­lek, min­den héten küldj leve­let. Itt havonta két­szer kap­ha­tunk leve­let. Nálunk nagyon sokan mon­do­gat­ják, hogy „ha­ma­ro­san haza­me­gyünk”, de per­sze, nem tudom, hogy áll ez a dolog, mert hiva­ta­lo­san sem­mit sem mon­da­nak, a szó­be­szédre pedig nem lehet adni. Újság egy­ál­ta­lán nincs, már tize­dik hónapja nem tudom, mi zaj­lik a sza­bad világ­ban. Vigyázz magad­ra! Első­sor­ban az ide­ge­idre vigyázz, mert hosszú az élet, és első­sor­ban nyu­ga­lomra van szük­ség. Hol­nap foly­ta­tom a le­ve­let. Csó­kol fér­jed: Feri.

Drága fiam, Józsika!

Ma április 24-e van, és ponto­san egy éve annak, hogy a bobrujszki zene­is­kola folyo­só­ján ültem, és arra vár­tam, hogy befe­jezd a vizs­ga­hang­ver­senyt. Az ajtón át nagyon jól hal­lot­tam a já­té­ko­dat, és ma már elmond­ha­tom, hogy nagyon szé­pen ját­szot­tad a vizs­ga­da­ra­bo­dat. A vizs­ga­hang­ver­seny után min­den tanár gra­tu­lált nekem, és én nagyon bol­dog ember­nek érez­tem magam. Csak egy év telt el azóta a nap óta, de nagyon sok kel­le­met­len dolog tör­tént ezalatt. Tudom, hogy nél­kü­lem nehe­zen ment a tanu­lás, de kicsit ért­he­tet­len, hogy miért csak jól és nem kitű­nően tanulsz a ze­ne­is­ko­lá­ban. Tudom, hogy idén még csak a har­ma­di­kat végez­ted el, és meg is írtad, hogy a ze­ne­is­ko­lá­ban jó lett az ered­mé­nyed. Kér­lek, írj rész­le­te­seb­ben, mikor fejez­ted be az évet, milyen jegyet kap­tál, milyen etű­dö­ket, dara­bo­kat ját­szot­tál, mennyit ská­láz­tál. Írd meg, ki volt a taná­rod. Kér­lek, nagyon komo­lyan fog­lal­kozz a ze­né­vel, és naponta annyit játssz, amennyit a tanár mond. Remé­lem, jó zenész leszel, és szebb, jobb lesz az éle­ted, mint az enyém. Azon­nal és rész­le­te­sen írj! Csó­kol apád: Feri.

Drága kisfiam, Vladimír!

Bonbont találtam a második cso­mag­ban, amit a mama kül­dött. Való­szí­nű­leg te rak­tad a cso­mag­ba. Köszö­nöm, és majd bicik­lit veszek cse­ré­be, ami­kor haza­té­rek. Remé­lem, hogy sze­retsz min­den reg­gel óvo­dába men­ni. Remé­lem, hogy jó kis­fiú vagy. Csó­kol apád: Feri.

Drága Rizuskám! Ma, IV. 25-én úgy dön­töt­tem, útnak indí­tom a le­ve­let a címed­re. Vál­to­zás nincs. Minél gyak­rab­ban és rész­le­te­seb­ben írj! Itt min­den férfi nagyon szép leve­let kap a fe­le­sé­gé­től. Okos asszony vagy, jól tudod, mit kell tenni ilyen nehéz hely­zet­ben, amibe kerül­tünk. Vigyázz a gye­re­kek­re, vigyázz magad­ra, őrizd meg a nyu­gal­ma­dat, az egész­sé­ge­det és az ide­gei­det. Az éle­tün­ket ért vihar után majd újra kisüt a nap. Anyagi szem­pont­ból sza­bad kezet adok neked. Ha szük­sé­ges, adj el min­dent a hol­mim­ból, amit csak kell. Ha nincs cipőd vagy csiz­mád, add el a hege­dű­met, és vedd meg magad­nak, amire szük­sé­ged van. Per­sze azt hiszem, nem lesz fölös­le­ges, ha május­ban kül­desz még cso­ma­got, mert nehéz fizi­kai mun­kát vég­zek, és ha nem eszem ele­get, akkor legyen­gü­lök. Per­sze, itt is adnak ételt annak ará­nyá­ban, amennyit dol­go­zik az ember, de mivel nem vagyok valami erős, ezért gyak­ran csak keve­set kapok. Nagyon köszö­nöm, hogy a má­jusi ünnepre9 küld­tél pár kon­zer­vet. A jö­vő­ben nincs erre szük­ség. Inkább cuk­rot küldj kon­zerv helyett. Ha szűkiben vagy a pénz­nek, vagy nincs rá lehe­tő­sé­ged, akkor a har­ma­dik cso­mag­ban ne küldj zsírt. Nem mon­dom, hogy nincs szük­sé­gem zsír­ra, de anél­kül is jó lesz a har­ma­dik cso­mag. Miért ilyen apró a két­szer­sült? Per­sze, ez sem­mi­ség, de már két­szer úgy kap­tam meg a cso­ma­got, hogy a két­szer­sült, a cukor és a hagyma héja összekeveredett. (A láger­pa­rancs­nok­ság apróra össze­törte a két­szer­sül­tet és a cuk­rot, mert fél­tek, hogy valami üze­ne­tet rej­tet­tek belé­jük, eset­leg mást. – V. R.) Ha van, pró­bálj sze­rezni nekem vala­mit, ami­ben meleg idő­ben, ami­kor az erdő­ben vagyunk, vizet vagy teát tart­ha­tok. Magya­rul kulacs­nak hív­ják. Per­sze, túl­élem, ha nincs. Tegyél a dobozba egy cédu­lát, hogy mi van ben­ne. Az első cso­mag egy kicsit össze volt tör­ve, és tudni aka­rom, hogy ilyen eset­ben lehet-e rek­la­mál­ni, vagy sem. A le­ve­lem ele­jén mond­tam, hogy nem adtak ide pár ira­tot, ame­lyek a cso­mag­ban vol­tak. Teg­nap mind­egyi­ket meg­kap­tam, osto­ba­ság volt az egész. Kezd söté­ted­ni. A mi barak­kunk­ban vilá­gí­ta­nak, de sokat nem lát­ni, ezért aka­rom minél hama­rabb befe­jezni a leve­let. Még egy­szer kér­lek, tégy min­dent úgy, ahogy jónak látod. Csó­kol fér­jed: Feri.

1939. június 28. Drága Rizuskám, Józsi és kis Vla­di­mír! Nagyon, de nagyon köszö­nöm a le­ve­let. Az egyik éjszaka álmom­ban veled beszél­get­tem, nagyon szép álom volt, s más­nap már meg is kap­tam a leve­let. Nem nyug­ta­la­nít, hogy mit mon­dott neked a bobrujszki ügyész. A vi­lág min­den veze­tő­jé­nek panaszt fogok benyúj­ta­ni, magá­nak I. V. Sztá­lin­nak is, és ez töb­bet fog érni, mint a bobrujszki ügyész vála­sza. Az sem izgat, hogy Józsi nem lép­he­tett föl a hang­ver­se­nyen. A leg­fon­to­sabb, hogy elkezdte a követ­kező osz­tályt. Nagyon kér­lek drága fiam, Józsi, komo­lyan fog­lal­kozz a he­ge­dü­lés­sel, mert ez lesz a jövőd. Te meg Rizuskám, ha lehet, beszélj Kaplannal. Ne utazz Minszkbe az én ügyem­ben. Tel­jes ter­je­del­mé­ben meg­kap­tam a le­ve­le­det, leg­kö­ze­lebb írj töb­bet, és Józsi is írjon. Szük­sé­gem van borí­ték­ra, bélyeg­re, leve­le­ző­lapra és pár füzet­re. Párna nem kell. A utolsó cso­mag­ból mind ki kel­lett dobni a sze­métre a ki­ol­vasz­tott sza­lon­na­zsírt, mert tojást és kisü­tött húst tet­tél közé. Ne küldj több két­szer­sül­tet. Készíts szá­rí­tott zöld­sé­get (sár­ga­ré­pát és hagy­mát) és aszalt gyü­möl­csöt. Ha van szá­rí­tott krump­li, azt is küldj, és azt a vörös port a kiszelhez,10 ha nem drá­ga. Két­szer­sült egy­ál­ta­lán nem kell, itt elég kenyér van, csak zöld­ség, gyü­mölcs, krumpli nincs. A kö­vet­kező cso­mag­ban min­den­kép­pen küldj hagy­mát. Nagyon örü­lök, hogy Arti meg­nő­sült, és Lolo férj­hez ment. De annak nem örü­lök, hogy a régi isme­rő­seink nem akar­nak tudni rólad. De túl­él­jük, és a vé­gén min­den jóra for­dul. A leg­fon­to­sabb, hogy segíts Józsi­nak, hogy jól tanul­jon, első­sor­ban a zene­is­ko­lá­ban. Még nem kap­tam sem­mit a 80 rubel­ből. Már dol­go­zom, tizen­ki­lenc napot pihen­tem és kúrál­tam magam. Csó­kol­lak téged és a gye­re­ke­ket. Fér­jed: Feri.

Amikor apám sorait olvasom, végte­le­nül hálás vagyok Józsi­nak, a bá­tyám­nak. Még csak tíz­éves volt, mégis rend­sze­re­sen írt apánk­nak a láger­ba, komo­lyan for­dí­tott, és oro­szul meg­írta Regina nevé­ben, amit az anyám ide­ge­sen mon­dott el előtte magya­rul. Lát­juk, hogy nem két mon­dat­ról volt szó. Jól emlék­szem arra az idő­szak­ra. Anyám, miután vég nél­kül sorba járta az ügyész­ség és az NKVD iro­dá­it, tehe­tet­le­nül, kisírva és össze­törve került haza, leült az ágy­ra, mi meg Józsi­val oda­men­tünk hoz­zá, és szót­la­nul meg­áll­tunk mel­let­te.

És az elátkozott 80 rubel, amelyet sehogy sem bír­tak átadni Ferenc­nek. Senki sem akarta elven­ni. A lá­ger­ben, ahogy az egész ország­ban, folya­ma­tos volt a pszi­chi­kai feszült­ség és ret­te­gés lég­kö­re. Fél­tek beszél­ni, fél­tek dön­te­ni. Az ügyé­szek és mások is, sem­mi­sé­gek­ről beszél­tek, ami­kor fogad­ták Reg­inát, dadog­tak vala­mit, és őriz­ték a saját állá­su­kat. A lá­ger­pa­rancs­nok­ság meg­kapta a Rottnak kül­dött 80 rubelt, de nem tud­ták rászánni magu­kat, hogy átad­ják, mert fél­tek vala­mi­től. De még job­ban fél­tek attól, hogy meg­kér­dez­zék a saját parancs­no­ku­kat, mit tegye­nek. Akik per­sze szin­tén fél­tek vala­ki­től. Hiszen ők is csak lánc­szem vol­tak az abszur­di­tás tel­jes rend­sze­ré­ben. És a tár­sa­da­lom min­den lánc­sze­mén csak az önfenn­tar­tás ösz­töne ural­ko­dott, és az volt a jel­szó, hogy: „Ne lás­sa­nak, ne hall­ja­nak!”

1939. július 8. Kérlek, küldj füze­tet, borí­té­kot, leve­le­ző­la­pot és bélye­get. Min­den két hét­ben írok neked, és a pa­naszt is meg aka­rom írni, de nincs papí­rom. Egy­előre nem javas­lom, hogy ide­utazz, mert az hatal­mas áldo­zat volna tőled és a gye­re­kek­től, de ha van elég pén­zed és időd, nagyon bol­dog vol­nék, ha lát­hat­ná­lak. Inkább vár­junk egy kicsit, amíg Zelgyin lánya meg­lá­to­gatja az apját, és utána rész­le­te­sen beszá­mol neked (no lám, az öreg Zelgyint is letar­tóz­tat­ták – V. R.). Küldj egy doboz sűrí­tett tejet. Más kon­zerv nem kell. Egész­sé­ges vagyok, csak gyen­gülni kezd­tem. Gyönge a lá­bam, ezért van szük­ség szá­rí­tott zöld­ségre és aszalt gyümölcsre.

Augusztus végén érkezett a utol­só, rövid leve­le­ző­lap az Unzslagból, a Szuho-Bezvodnaja-i vas­út­ál­lo­más­ról:

1939. július 30. 16-án kaptam meg a cso­ma­got, amely­ben a gyü­mölcs volt. Köszö­nöm a fi­gyel­me­det! Te csak légy nyu­godt, nem vagyok beteg. Igaz, hogy skor­bu­tom volt, de csak eny­he, és hála a jó orvosi ellá­tás­nak, egy hóna­pon belül meg­sza­ba­dul­tam tőle. Bizott­ság álla­pí­totta meg. Most jól táp­lál­ko­zom, és remé­lem, hogy a jö­vő­ben min­den rend­ben lesz. A lá­bam még fáj, de ez már a reu­má­tól van. lehet­sé­ges, hogy hama­ro­san meg­vál­to­zik a cí­mem, ezért kér­lek, hogy maradj nyug­ton, amíg meg nem írom az új címet. Nem­so­kára még egy panaszt írok. A ré­gi­ekre nem kap­tam választ. Kér­lek, ne nyug­ta­lan­kodj, egész­sé­ges vagyok. S ha meg­van az egész­ség, a töb­bit majd meg­lát­juk. Csak akkor küldj téli ruhát, ami­kor kérem. Vigyázz nagyon a gye­re­kekre és magad­ra! Remé­lem, hama­ro­san találkozunk.

A családunk fokozatosan beleszokott, hogy Bobrujszkban élünk, pedig abban a vá­ros­ban egyre ért­he­tet­le­nebb lett az élet. Mind gyak­rab­ban tar­tot­tak légó­gya­kor­la­tot. A kom­bi­nát mun­ká­sai­nak külön­le­ges védő­ru­hát adtak, az utcá­kon erre a célra alkal­mas teher­au­tó­ról szór­ták a fű­rész­port, és a vegyi táma­dás elhá­rí­tá­sára oktat­ták az embe­re­ket. Foly­ton ver­se­nye­ket ren­dez­tek, hogy ki képes minél tovább dol­gozni gáz­ál­arc­ban. Az egyik mun­kás negy­ven­hét per­cig bír­ta, amit aztán min­den újság meg­írt.

A közelünkben, a város egyet­len asz­falt­bo­rí­tású terén, amely­ről a fafel­dol­gozó kom­bi­nát bejá­rata nyílt, szinte pon­to­san ott, ahol három évvel koráb­ban elfog­ták Feren­cet, rádiót és két han­gos­be­szé­lőt sze­rel­tek egy osz­lop­ra, mond­ván, onnan köz­ve­tí­tik a pa­ran­cso­kat, ha háború lesz. Néhány magas épü­let tete­jére föl­sze­rel­ték a lég­ol­talmi szi­ré­nát. A próba ked­vé­ért néhány­szor bekap­csol­ták őket, a ször­nyű hang agyon rémí­tette az egész kör­nyé­ket.

Úgy gondolták, Bobrujszknak megle­he­tő­sen mind­egy a Molotov-Ribbentrop pak­tum által meg­ál­la­pí­tott határ, mégis elin­dult a szó­be­széd, hogy a há­ború elke­rül­he­tet­len. A vá­ros, ahogy a mi barak­kunk is, teli volt len­gyel­or­szági mene­kült­tel, akik­nek a nyel­vét nem értet­tük. Vala­hogy a mi barak­kunk­ban is akadt szá­mukra négy szo­ba, be is köl­töz­tek érde­kes, és főleg nagy­számú cso­mag­juk­kal. Min­den csa­lád hozott magá­val egy Singer var­ró­gé­pet. Regina magya­rá­zott el nekik vala­mit néme­tül.

Csak később fogtam fel, hogy mene­kült len­gyel zsi­dók vol­tak, akik el kel­lett hagy­ják a ha­zá­ju­kat, ame­lyet Hit­ler és Sztá­lin fel­osz­tott egy­más között. De akkor még „len­gyel”-nek hív­tuk őket. Be kell val­la­nom, hogy akko­ri­ban, egé­szen 1941 őszé­ig, még soha nem hal­lot­tam azt a szót, hogy zsi­dó, hiszen gye­rek vol­tam, és fogal­mam sem volt róla, hogy ennek a szó­nak köze van hoz­zánk, mert sem az utcán, sem nálunk ott­hon, sem a barakk­ban soha senki egyet­len egy­szer sem ejtette ki ezt a szót, hogy meg­vető meg­jegy­zés­ről, vagy sértő gúnyo­ló­dás­ról már ne is beszél­jünk. Ilyesmi egy­sze­rűen nem léte­zett.

A barakkunk a fafeldolgozó kom­bi­nát nem­ré­gi­ben fel­épí­tett tég­la­fa­lú, eme­le­tes klub­já­val szem­közt volt, amely előtt viszont, két gye­pes tér­ség között, két méter magas beton­ta­lap­za­ton állt Lenin és Sztá­lin monu­men­tá­lis beton­szob­ra. Soro­zat­ban gyár­tott szob­rok vol­tak, az ország bár­mely lakott pont­ján talál­koz­ha­tott velük az ember. Lenint előre nyúj­tott kéz­zel, Sztá­lint kato­na­kö­peny­ben ábrá­zol­ták. A klub­ban volt a kom­bi­nát könyv­tá­ra, amely­ből Józsi és a ba­rá­tai köl­csö­nöz­het­tek köny­vet. Meg­le­he­tő­sen nagy néző­tér is volt, ahol heten­ként néhány alka­lom­mal fil­met vetí­tet­tek. A bá­tyám meg­tet­szett a klub mozi­gép­ész­ének, aki meg­en­gedte neki, hogy segít­sen kira­gasz­tani az utcára a pla­ká­to­kat. Cse­rébe aztán vasár­na­pon­ként ingyen bevitte Józsit a mati­né­ra.

Emlékszem arra is, amikor a bá­tyám elő­ször magá­val vitt egy vetí­tés­re. Nagyon büszke vol­tam. Éppen az akko­ri­ban nagyon híres és nép­szerű fil­met, a Pat és Patasont vetí­tet­ték. A né­ző­té­ren leül­tem Józsi mellé a le­hajt­ható fa ülés­re, és egy kicsit meg­ijed­tem, ami­kor kialudt a vil­lany. Sokáig kel­lett sötét­ben ülni némán, és foly­ton a vász­nat bámul­ni. Ipar­kod­tam figyel­ni. De sok néző késve érke­zett a matinére. Szinte már a ve­tí­tés köze­pén tar­tot­tunk, még min­dig nyílt az ajtó, én meg foly­ton a feje­met for­gat­tam, hogy lás­sam, amint az elsö­té­tí­tett terembe betör az éles, nap­pali fény. Józsi foly­ton vissza akarta for­dí­tani a fe­je­met, ami­kor pedig vége volt a vetí­tés­nek, kije­len­tet­te, hogy soha töb­bet nem visz el magá­val.

Régi barakkbeli szomszédaink min­dig szé­pen visel­ked­tek a csa­lá­dunk­kal. Vol­tak köz­tük, akik még emlé­kez­tek Ferenc­re. Sok éven át a bará­tunk maradt a gyer­mek­te­len Olga Kazimirovna Szikorszkaja és magas, szép arcú fér­je, Danyilo; a Cedik házas­pár, akik­nek szin­tén nem volt gye­re­kük. Aztán egy úgy­szin­tén letar­tóz­ta­tott szom­széd fele­sé­ge, Ljuba Szinyjavszkaja, aki­nek két, velünk egy­korú fia volt. Mazzsugát leszá­mít­va, csak egy csa­lád­ban volt ott­hon az apa, Anna Ivanovna Sulgovaja fér­je, aki moz­dony­ve­zető volt, s a két gye­re­kük. Alik és Emma meg­ígérte nekünk, hogy az apjuk egy­szer majd „meg­ko­csi­káz­tat” min­ket a moz­do­nyán. A szom­szé­dok taní­tot­ták meg Reg­inát arra is, hogyan hasz­nálja fel az abla­kunk alatti pará­nyi föld­da­ra­bot, ame­lyen aztán baráti egyet­ér­tés­ben nőtt a friss hagy­ma, kapor, sár­ga­ré­pa, de egy­szer még uborka is.

És ezek az emberek tanították meg Reg­inát a zöld­ség- és gyü­mölcs­asza­lásra is, amit aztán cso­mag­ban elkül­dött Ferenc­nek a láger­be. Az asza­lás­hoz viszont külön­le­ges kemen­cét kel­lett volna talál­ni. A ba­rak­kunk­ban nem volt ilyen. Emlék­szem, hogy nagy tüzet gyúj­tot­tak az udva­ron, és egy hatal­mas vas­tál­cára rak­ták az össze­vag­dalt zöld­sé­get, és óva­to­san rázo­gat­ták, míg­nem össze­zsu­go­rod­tak.

Marfa Nyikolajevna Szlinko, a tejeskofa, aki jól ismerte Feren­cet, heten­ként két­szer érke­zett hoz­zánk a Krivoj Krjuk nevű közeli falucs­ká­ból, beko­pog­ta­tott, s az­nap Józsi­val friss tejet ittunk. Az érte járó pénzt a mama min­dig nálunk hagy­ta, mie­lőtt elin­dult volna a mun­ká­ba.

A mamát több műszakos munkára osz­tot­ták be, s ami­kor a má­so­dik műszak­ban dol­go­zott, vagyis csak éjfél után érke­zett haza, a szom­szé­dok igye­kez­tek oda­fi­gyelni ránk, hogy ide­je­ko­rán lefe­küd­jünk alud­ni. Józsi kita­lált egy játé­kot. Ami­kor már ágy­ban feküd­tünk, leol­totta a vil­lanyt, és han­go­san kije­len­tet­te: „A mamát az látja meg első­ként, aki hama­rább elal­szik.” Hát per­sze, hogy min­den erőm­mel azon vol­tam, én győz­zek.

Szikorszkijt és Cediket hirtelen behív­ták kato­ná­nak a finn­or­szági háború miatt, amely­ről már sokat hal­lot­tunk. A két fele­ség­nek estén­ként sok­szor volt könnyes a sze­me, és vala­hogy még ked­ve­seb­bek vol­tak velünk, hol egy zsem­lé­vel, hol egy cukor­ká­val kényez­tet­tek min­ket.

Mindannyiunk nagy örömére a két férfi hama­ro­san haza­tért, még­hozzá bol­do­gan és sér­tet­le­nül. A finn­or­szági hábo­rú­nak vége lett. Estén­ként a fél­ho­má­lyos barakk­ban, a hosszú folyosó egyik sar­ká­ban egy csa­pat kis­fiú hall­gatta a vég­te­len mesé­ket a fe­hér fin­nek ördögi ravasz­sá­gá­ról meg valami rémisztő „kakukk”-ról11, amely a fán ül, és sosem téveszti el a célt, meg a beton- és gumi­bo­rí­tású finn bun­ke­rek­ről.

Egész évben nem kaptunk semmilyen hírt az apánk­ról. Nem volt egy­szerű az az év. Ránk, gye­re­kekre is átra­gadt a mama feszült­sé­ge, ide­ges­sé­ge, aki nem találta a helyét, és agyon­gyö­törte magát a ta­lál­ga­tás­sal, hogy mi a lehet­sé­ges oka papa hall­ga­tá­sá­nak.

A szomszédok nagyon óvatosan, fino­man, igazi orosz meleg­ség­gel nyug­tat­gat­ták Reg­inát. Rész­ben per­sze iga­zuk volt. Hiszen a papa letar­tóz­ta­tása a „na­gyon könnyű” ese­tek közé tar­to­zott. Csak őt vit­ték el, és még írt is. Nagyon sok fogoly­tól tagad­ták meg „a leve­le­zés jogá”-t, ami az ese­tek több­sé­gé­ben azt jelen­tet­te, hogy azon­nal agyon­lőt­ték, és csak keve­sek­nek ada­tott meg, hogy ne nagyon távo­li, és elkép­zel­he­tet­le­nül szi­gorú lágerbe kerül­je­nek, amely­ben a pa­rancs­nok­ság már nem is törő­dött az olyan „ki­csi­ség”-gel, mint hogy a rab leve­lez­zen a csa­lád­já­val. Vol­tak olyan ese­tek is, ami­kor pár nap­pal a férj letar­tóz­ta­tása után lefog­ták az anyát is. És bör­tönbe kerül­tek az idő­sebb gye­re­kek is, mivel­hogy „po­ten­ciá­li­san veszé­lyes, nem meg­bíz­ható ele­mek” let­tek. A ti­zen­négy év alatti gye­re­ke­ket pedig árva­házba vagy gyer­mek­te­lepre irá­nyí­tot­ták, és min­den eset­ben meg­vál­toz­tat­ták a ve­ze­ték­ne­vü­ket. Mind­ezt azért írom le, hogy iga­zol­jam, a szom­szé­dok érvei iga­zak vol­tak, ami­kor meg­pró­bál­ták meg­nyug­tatni Reg­inát.

Akit érdekelnek a részletek, bőség­gel talál­hat belő­lük egy kötetre valót Szolzsenyicin írá­sá­ban, A Gulág-szigetcsoportban.

Beköszöntött az 1940. esztendő, és a pa­pá­ról nem volt semmi hír. A mama hiába járta a hiva­ta­lo­kat, hiába kér­vé­nye­zett az NKVD-nál, hiába távi­ra­to­zott Moszk­vába és a lá­ger­be, sen­ki­től nem kapott választ.

Esténként, amikor a mama vil­lanyt oltott, és utol­só­ként lefe­küdt, a sötét­ben rövid imát mon­dott el, amely­nek az értel­mét sem én, de talán még Józsi sem fogta fel. Csak annyit tud­tunk, hogy anyánk így imád­ko­zik. A mama csön­de­sen, de nagyon is ért­he­tően ennyit mon­dott: „Smá Jiszróél! Adonáj, elohénu, Adonáj ehad!” Utána meg a már isme­rős magyar mon­da­tot hal­lot­tuk: „Sztá­lin, dögölj meg!”

Július végén levelet hozott a pos­tás: kicsi, piszok­szí­nű, sötét­barna papír­ból ragasz­tott borí­ték volt, nyil­ván­va­ló, hogy valaki a sze­mét­ből kotorta ki. Józsi­val azon­nal meg­is­mer­tük a papa kéz­írá­sát a borí­té­kon. Meg­vár­tuk, amíg a mama haza­ér­ke­zik, együtt bon­tot­tuk fel. (A szö­ve­get javí­tot­tam – V. R.)

1940. május 2. Csukcsföld, Buhta Nagajeva, Bereleh váro­sa, Szuszuman szovhoz.

Drága feleségem, Rizuska, drága fiam, Józsi, és drága kis­fi­am, Vla­di­mír! Meg­kap­tam a táv­ira­to­dat, ami nagy örö­möt szer­zett. Az első leve­let a múlt hónap­ban írtam neked, ezért ez a má­so­dik leve­lem Kolimáról. Kér­lek, ne saj­náld az időt a levél­írás­ra, mert nagyon várom a leveledet.

Hamarosan panaszt teszek a Szov­jet­unió Leg­felső Ügyész­sé­gé­nél, és abban kérni fogom, hogy vizs­gál­ják felül az ügye­met. Ugyan­ak­kor arra kér­lek, te is segíts, ahogy a táv­ira­tod­ban meg­ígér­ted. Itt azt hal­lot­tam, hogy Pjanih már sza­ba­don van. Kuzma Mihajlovics mesélte (a volt szom­szé­dunk a „vö­rös ház”-ban. – V. R.).

Kérlek, hogy táviratilag küldj 40 rubelt és egy kis csomagot.

Írd meg, hogy élsz, mennyit dol­go­zol, mit csi­nál­nak a gye­re­kek. Külö­nö­sen érde­kel, hogy halad Józsi a zene­is­ko­lá­ban. Ő is írjon külön. Mit csi­nál anyád és az enyém, a test­vé­reink? Csó­kol­lak téged és a gyer­me­ke­ket. Fér­jed: Franc

Hála Istennek, a sokáig várt hír remény­keltő volt. Később tud­tuk meg, hogy a szep­tem­ber­től júli­u­sig tartó néma­ság oka az volt, hogy ennyi időre volt szük­ség a fog­lyok átszál­lí­tá­sá­hoz. A Volga part­já­ról a távoli Kolima folyó part­jára vit­ték őket. Azt a te­rü­le­tet már nem is lehet Szi­bé­riá­nak nevez­ni, mert Szi­bé­rián túl van, a Távol-Ke­le­ten, Csukcsföld köze­lé­ben. Az Unzslagról vona­ton vit­ték őket Vla­gyi­vosz­to­kig, de nem sze­mély­va­go­nok­ban, hanem erre a célra külön­le­ge­sen kiala­kí­tott guruló vas­bör­tön­ben, amely­ben sem leül­ni, sem lefe­küdni nem lehe­tett. Las­san szál­lí­tot­ták őket, szám­ta­lan­szor meg­áll­tak, és sokáig áll­do­gál­tak a vas­út­ál­lo­mások közti holt­vá­gá­nyo­kon, távol az emberi sze­mek­től.

Különösen nehéz volt a vízi, a ten­geri út Vla­gyi­vosz­tok­tól Buhta Nagajeváig (Magadanig). Nem mehet­tek ki a friss leve­gő­re, össze­zsú­folva ültek a bűzös, régi fabár­ká­ban, ame­lyet acél­drót­tal apró ten­geri von­ta­tó­gő­zös­höz kötöz­tek. A nyu­godt óce­á­non még tűr­hető volt vala­mennyi­re, de viha­ros idő­ben, még ha csak oldal­szél volt is, a hul­lám­zás miatt majd­nem egy hóna­pot töl­töt­tek leír­ha­tat­lan körül­mé­nyek között, a bár­ká­ban ülve.

A fentebb idézett levél nemcsak az első volt majd egy évnyi hall­ga­tás után, hanem az egyet­len is az elkö­vet­ke­zendő öt évben. A le­ve­gő­ben már érzett a kö­zelgő hábo­rú. Reg­iná­nak foly­tat­nia kel­lett a küz­del­met a meg­él­he­té­sért.

Boriszov et-nak

a Bobrujszki Fafeldolgozó Kom­bi­nát igazgatójának

Feladó: Rott, R.

Kérvény

Kérem, vizsgálja meg alábbi kérvényemet!

Az erdészet D/O-2-es műhelyében dol­go­zom, havon­ként 180-181 rubelt kapok. Két fia­mat tar­tom el, a egyik tizen­két, a másik ötéves. A ki­seb­bik fiam az erdé­szet óvo­dá­jába jár, ami­ért havon­ként 15 rubelt fizet­tem, de most közöl­ték, hogy még fizet­nem kell az eltelt hóna­po­kért: augusz­tus, szep­tem­ber, októ­ber, novem­ber, decem­ber maradt el, együtt körül­be­lül annyi, mint havon­ként 15 rubel.

Nagyon kérem, engedje meg, hogy ne von­ják le tőlem ezt az össze­get, mivel nem vagyok abban a hely­zet­ben, hogy fizes­sek, tekint­ve, hogy ala­csony a fize­té­sem, és csa­lá­dom van. 1941-ben annyit fogok fizet­ni, amennyi jár a fi­ze­té­sem­ből. Rott 1941. január 3.

Ennek a szinte vérrel írt kér­vény­nek a bal felső sar­ká­ban ott áll az erdé­szet igaz­ga­tó­já­nak dön­té­se: „Az üzem veze­tő­sége nem tud elte­kin­teni az összeg­től, mivel jelen­leg hiány­za­nak hozzá az esz­kö­zei.” Alá­írás, január 10.

Pedig a mamának igazán nem volt miből kifi­zet­nie ezt a várat­la­nul föl­me­rült adós­sá­got. A sze­gény Regina kész volt rá, hogy 1941-ben, az új évben újra­ren­dezze sze­gé­nyes költ­ség­ve­tés­ét, hogy ki tudja fizetni a két­sze­res össze­get azért, hogy óvo­dába jár­has­sak.

Fél év múlva Bobrujszkba bevonult a né­met had­se­reg, amely saj­nos nem csu­pán ettől a két­sze­res összeg­től sza­ba­dí­tott meg min­ket, hanem az óvo­dá­tól is. Ahogy sok min­den más­tól is.

Jegyzetek

 5 Zsidó imakendő és ima­szíj.

 6 Nem akartam érzékel­tetni a le­ve­lek hibás orosz­sá­gát, mert az magya­rul nevet­sé­ge­sen hat­na. Ezt nem tar­tot­tam volna össze­egyez­tet­he­tő­nek a leve­lek tar­tal­má­val. (A fordító.)

 7 A hiba oroszul osibka.

 8 Rövidítés: Unzsenszkij lager, vagyis Unzsenkiben lévő láger.

 9 Május elsejére.

 10 Liszttel dúsított, savany­kás gyü­mölcs­pép.

 1 1 „Kukuská”-nak, vagyis kakukk­nak hív­ták a mes­ter­lö­vé­sze­ket.


7. fejezet

A német megszállás évei

Betöltöttem hatodik évemet. Az idő­sebb fiúk, Józsi és a ba­rá­tai, együtt töl­töt­ték a nyári szün­időt: olvas­tak, a fo­lyóra jár­tak für­de­ni, pecáz­tak. Én, meg a többi barakk­be­li, velem egy­korú gye­rek, egész nap magunkra vol­tunk hagy­va. Az utcán sza­lad­gál­tunk, vas­ka­ri­kát haj­tot­tunk, a leg­több­ször a bejá­rat előtti asz­fal­ton. Kavi­csot haji­gál­tunk, meg­hem­pe­red­tünk a por­ban. Bemász­tunk a szom­széd ker­tek­be, hogy érett gyü­möl­csöt talál­junk. De min­dig a ba­rakk köze­lé­ben marad­tunk, s ha a mama haza­ér­ke­zett, és a szel­lő­ző­ab­la­kon vagy a barakk tor­ná­cá­ról han­go­san szó­lí­tott engem vagy Józsit, azon­nal ott ter­met­tem.

Apám letartóztatásával egyidőben eltűnt a lám­pás rádió­ké­szü­lék is, ame­lyet még a „vö­rös ház"-ban hasz­nál­tunk. Az Indusztrialnaja utcai faba­rakk­ban csak a Szikorszkij csa­lád­nak volt vevő­ké­szü­lé­ke. Hatal­mas, fekete kar­ton­tá­nyér volt, amely a falon füg­gött, és úgy kap­csol­ták be, ahogy a te­le­font szo­kás: a városi rádió­há­ló­zatba csat­la­ko­zott, és csak egy műsort lehe­tett hall­gatni raj­ta, az úgy­ne­ve­zett köz­ponti rádió­adást. A ve­vő­ké­szü­lé­ket min­den­ki­nek magá­nak kel­lett meg­ven­ni, a hasz­ná­la­tá­ért a városi rádió­há­ló­zat havi­dí­jat kért.

1941-ben vasárnapra esett június 22-e. A ba­rakk­ban első­ként a Szikorszkij csa­lád hal­lotta meg és adta tovább hala­dék­ta­la­nul a várat­lan, nem nagyon ért­he­tő, mégis ször­nyű hírt, hogy kitört a há­bo­rú. Elő­ször min­denki elcsön­de­se­dett, egy kicsit zavarba jött, nem tudott meg­szó­lal­ni, aztán vissza­tér­tek a szo­bá­ik­ba. Regina össze­gör­nyedt, s mi, a gye­re­kei hiába vár­tuk, hogy meg­mond­ja, mit tegyünk.

A kombinát bejárata közelében osz­lopra sze­relt han­gos­be­mon­dó­ból valami fon­to­sat közöl­tek. Vagy húsz ember hall­gatta némán, pár fel­nőtt a fe­jét csó­vál­ta. Ami­kor egye­sek elmen­tek, mások jöt­tek a helyük­re. A köz­le­ményt néhány­szor meg­is­mé­tel­ték. Mi is abba­hagy­tuk a ka­rika haj­tá­sát, hogy ne zavar­juk a zaj­jal a fe­szül­ten figye­lő­ket.

Azt nem tudom, június melyik nap­ján fog­lal­ták el a né­me­tek Bobrujszkot, de arra emlék­szem, hogyan tör­tént.

Hétfőn reggel a mama, ahogy min­dig, elment mun­ká­ba, de a szo­ká­sos­nál koráb­ban tért haza. Sok ember sie­tett az utcán haza­fe­lé. Késő este össze-összegyűltek a fel­nőt­tek kis cso­port­jai a barak­kok­nál, beszél­get­tek vala­mi­ről, más­nap reg­gelre pedig szo­kat­la­nul nagy lett a nyüzs­gés, és ami­óta az esze­met tudom, akkor elő­ször nem szó­lalt meg a kom­bi­nát dudá­ja. Az embe­rek viszont már hoz­zá­szok­tak a hang­já­hoz, és vár­ták, de nem szó­lalt meg sem hét­kor, sem negyed nyolc­kor, sem nyolc­kor, pedig akkor szokta jelez­ni, hogy elkez­dő­dött a munka az első műszak­ban. Ijedt volt a lég­kör.

Egyszer sem hallottunk sem bombá­zást, sem tüzér­ségi tüzet. Más­nap reg­gel, még nap­fel­kelte előtt elhú­zott felet­tünk egyet­len­egy­szer egy három bom­bá­zó­ból álló raj, vörös csil­lag volt a szár­nyu­kon. A re­pü­lők a vas­úti híd felé húz­tak el, aztán az egyik hir­te­len kigyul­ladt, és lehullt vala­hol a lá­tó­ha­tár mögött.

Három vagy négy nappal a né­me­tek bevo­nu­lása előtt Bobrujszkból eltűnt a szov­jet­ha­ta­lom. Zűr­za­var lett belő­le, kitört a pá­nik. Senki sem adott paran­csot, és senki sem tud­ta, mit kell ten­ni. Sokan sietve elhagy­ták a várost.

Már az első éjszakán eltűnt a ba­rak­kunk­ból két „len­gyel”. Lezárt szo­bá­ik­ban ott­hagy­ták min­den ingó­sá­gu­kat. A vá­rosi elöl­já­rók sietve teher­au­tóra rak­ták a csa­lád­ju­kat, fel­kö­töz­ték a rak­térre a bőrön­dö­ket, fió­ko­kat és zsá­ko­kat. Az utcá­kon dugig meg­ra­kott, egy vagy két ló húzta paraszt­sze­ke­rek robog­tak, de a me­ne­kü­lők több­sége gya­log ment, zsá­kot, bőrön­döt, tás­kát cipel­ve, és hol­mi­val meg­ra­kott baba­ko­csit tolva maga előtt.

Marat Gercovics, testi-lelki jó bará­tom házá­hoz oda­haj­tott kocsin Drozdov, a kom­bi­nát tűz­ol­talmi parancs­no­ka. A kom­bi­nát tűz­oltó kocsi­ján, amely­ről min­den sze­rel­vényt leszed­tek, már ott ült a Drozdov csa­lád, mel­let­tük még két csa­lád. Marat nagy­apja és nagy­anyja nem akart elutaz­ni, nem akar­ták ott­hagyni a há­zu­kat: „Mi­nek? Mi már öre­gek vagyunk. Min­ket senki sem fog bán­ta­ni. Való­szí­nű, hogy két-há­rom nap múlva vége az egész­nek.” Gercovics szü­lei és a két kis­fiú miatt az uta­sok még job­ban össze­szo­rul­tak, és a tűz­ol­tó­autó már szá­gul­dott is kelet felé, Rogacsov városa irá­nyá­ba.

Egész Bobrujszkban ösztönösen meg­kez­dő­dött a bol­tok és a rak­tá­rak kifosz­tá­sa. A szom­szé­dok nem feled­kez­tek meg Reg­iná­ról sem, meg­kér­dez­ték, miért ül ott­hon, és miért nem indul, hogy sze­rez­zen vala­mit. A mama hall­ga­tott rájuk, és el is indult Józsi­val a ba­rakk mel­letti élel­mi­szer­bolt­ba. De a pol­cok akkor már üre­sek vol­tak, a bol­tot tisz­tára kipu­col­ták. Józsi a föl­dön talált pár tépett cso­ma­got, amely­ben var­ró­gép­hez való tű volt, a mama meg vagy tíz mat­ring hím­ző­fo­na­lat. Ki gon­dolt volna akkor arra, hogy ez a pár apró­ság ment meg min­ket az éhen­ha­lás­tól, ami­kor nekem vagy Józsi­nak később sike­rült kenyérre vagy krump­lira elcse­rélni a mama kézi­mun­káit a parasz­tok­kal, akik a kö­zeli fal­vak­ból jár­tak fel a piac­ra.

Az egyik ilyen hatalom nélküli napon a ma­má­val a szo­bánk­ban üldö­gél­tünk, és magunkra zár­tuk az ajtót. Egy­szer csak valami zajt hal­lot­tunk a fo­lyo­só­ról. A mama kinyi­totta az ajtót, és zavar­tan bámulta a szem­közti szoba ajta­ját, amely előtt egy isme­ret­len férfi és nő állt. Azt a szo­bát hagy­ták el nem­ré­gi­ben a „len­gye­lek”. A fér­fi­nak nem volt lába, fából készült műlá­bát viselt, ame­lyet szí­jak rög­zí­tet­tek. Egy hatal­mas fej­szé­vel beha­sí­totta az ajtót a zár kör­nyé­kén. Rab­lók vol­tak.

A mama erőt vett magán, és megkér­dez­te, miért teszi ezt, de a rossz orosz kiej­tése elárul­ta. A férfi hir­te­len meg­for­dult, és gono­szul a mama felé súj­tott a fej­szé­vel: „Na, most szét­ha­sí­ta­lak, te zsi­dó!” Ott áll­tam anyám előtt, bele­ka­pasz­kod­tam a szok­nyá­já­ba, és fel­ki­ál­tot­tam rémü­le­tem­ben. A mama meg­ra­ga­dott, és egy pil­la­nat alatt elrej­tőz­tünk a szo­bánk­ban. A be­tö­rők a szom­szé­dok szo­bá­jába is betör­tek, fel­dob­ták egy paraszt­sze­kérre az elemelt hol­mi­kat, és már ott sem vol­tak. Én még sokáig hal­lot­tam magam­ban, mit mon­dott az a férfi az anyám­nak. Akkor elő­ször hal­lot­tam ezt a szót, és még nem fog­tam föl, mit jelent, mert anyám nagy böl­csen nem mon­dott róla sem­mit.

Másnap bekopogtatott valamelyik szom­széd: „Rott asszony, a cu­kor­gyár rak­tá­rá­ból mind szét­hord­ják a cukor­szi­ru­pot. Men­jen csak, ne fél­jen, hoz­zon magá­nak is. Vagy inkább küldje oda a gye­re­ke­ket, de min­den­képp vigye­nek maguk­kal valami edényt.” Józsi magá­val vitt. A fél kezé­ben egy vödör volt, a másik­kal a ke­ze­met fog­ta.

Sokáig mentünk, nagyon messzire. A szem­be­jövő embe­rek teás­kan­ná­ban, befőt­tes üveg­ben, vödör­ben valami sűrű, sárga folya­dé­kot cipel­tek. Oda­ér­tünk az ala­csony épü­let­hez, amely előtt tolon­gó, kia­báló embe­re­ket lát­tunk. Hát az volt a cu­kor­gyár rak­tá­ra.

Óriási fakádakat ástak a föld­be, ezek­ben volt a cukor­szi­rup. A ta­laj szint­jén mind­egyi­ken volt egy kis négy­szög­le­tes lyuk, mel­let­tük hányód­tak a ró­luk leté­pett fede­lek. Ezek körül a lyu­kak körül lök­dö­sőd­tek és kia­bál­tak az embe­rek, hisz mind­egyik meg­pró­bálta köté­len leeresz­teni a ved­rét, hogy teli merje cukor­szi­rup­pal.

Végre mi is odafurakodtunk az egyik lyuk­hoz. És ott, szent­sé­ges isten, kide­rült, hogy a mi messze föl­dön híres magyar vöd­rünk szé­le­sebb a lyuk­nál, nem fér bele. Józsi nagyon elke­se­re­dett, én meg remeg­tem az ijedt­ség­től. Az egyik fia­tal­em­ber meg­saj­nált min­ket, és a sa­ját vöd­ré­ből áttöl­tötte a szi­rup egy részét a mi­énk­be.

Abban a pillanatban szörnyű lövöl­dö­zés kez­dő­dött vala­hol hátul, aztán jött egy gép­puska soro­zat. A rak­tár­nál hir­te­len fel­tűnt két motor­bi­cik­lis német kato­na, akik nem értet­ték, mi folyik ott. A le­ve­gőbe lőve pró­bál­ták szét­osz­latni a töme­get.

Kitört a pánik. Az egyik asszony meg­csú­szott a kiöm­lött cukor­szi­rup­ban, és bele­esett az egyik lyuk­ba, ami­től rémül­ten fel­ki­ál­tott. Valaki meg­pró­bált leeresz­teni hozzá egy köte­let. De az embe­rek gyor­san szét­sza­lad­tak, és mi is elsza­lad­tunk.

Hát, így láttunk először német kato­nát, de sokat tanul­má­nyozni akkor nem tud­tuk őket.

Az általunk hazavitt cukorszirupba vala­hogy homok keve­re­dett, de a mama ügye­sen elbánt vele, mert átszűrte a szi­ru­pot egy ron­gyon. A szi­rup nagyon édes volt, és néhány hónapra elég is volt nekünk.

A mama ugyanakkor szerzett valahon­nan dara­bolt süveg­cuk­rot, ami­vel félig meg­töl­tötte az egyik nagy magyar pár­ná­ról lehú­zott pár­na­ha­jat. Ezek a cu­kor­da­ra­bok hatal­ma­sak vol­tak, és igen nehe­zen lehe­tett össze­törni őket. Hála a mama taka­ré­kos­sá­gá­nak, ez a cu­kor­mennyi­ség kitar­tott nálunk a német meg­szál­lás három éve alatt.

Az Indusztrialnaja utca, amelyben a ba­rak­kunk állt, a minszki ország­útba tor­kollt ugyan, de mint Bobrujszk min­den utcá­ját, ezt is macs­kakő bur­kol­ta. Miután a né­me­tek meg­je­len­tek a város­ban, más­nap reg­gel új játé­kot talál­tunk ki a kis­fi­úk­kal: üres üve­ge­ket dobál­tunk le a barakk tor­ná­cá­ról, ame­lyek per­sze össze­tör­tek az útbur­ko­la­ton. Abban a pil­la­nat­ban, ami­kor az álta­lam elha­jí­tott üveg szi­lán­kokra csat­tant, motor­bi­cik­lis német kato­nák osz­lopa tűnt fel az úton. A két első meg­ijedt, hogy talán grá­ná­tot dob­tunk felé­jük. Éle­sen fékez­tek, meg­áll­tak, elő­re­rán­gat­ták a gép­pisz­to­lyu­kat, és károm­kodva utá­nunk vetet­ték magu­kat. Mi per­sze elsza­lad­tunk. De hová? Hát per­sze, hogy én egye­nest bero­han­tam a szo­bánk­ba, és becsusszan­tam az ágy alá. Hama­ro­san elné­mult a folyo­són a né­met károm­ko­dás, de a szí­vem még sokáig han­go­san zaka­tolt a ré­mü­let­től. És egy életre meg­je­gyez­tem az első szót, a „verfluchte"-t, amit az utá­nunk ira­modó kato­nák­tól hal­lot­tam.

A német csapatok tehát bevonultak a vá­ros­ba, és elfog­lal­ták az elha­gyott köz­igaz­ga­tási épü­le­te­ket. Mel­let­tünk ott volt a kom­bi­nát klub­ja. A há­rom­ke­rekű motor­bi­cik­lik mögött, ame­lyek­nek oldal­ko­csi­jára golyó­szó­ró­kat állí­tot­tak, két her­nyó­tal­pas pán­cél­ko­csi érke­zett a klub elé meg néhány teher­au­tó, meg­rakva kato­nák­kal. Két teher­autó a két hatal­mas gumi­ke­ré­ken gör­dü­lő, célra tar­tott ágyú­kat von­tat­ta. Min­den gép pisz­kos-zöld színű volt az álcá­zás miatt, csak a hosszú sze­mély­au­tón csil­lant meg a fekete lakk, amely­ből néhány tiszt szállt ki. A ka­to­nák gyor­san leug­rál­tak a föld­re.

A kíváncsi kisfiúk, utánuk pedig néhány, a mi barak­kunk­ban és a szom­széd házak­ban lakó fel­nőtt is las­sacs­kán az érke­zők felé indult, és szinte az orruk előtt áll­tak meg. Első­sor­ban a szo­kat­lan sza­got szi­ma­tol­tuk, amely eltért a gáz­ge­ne­rá­tor­ral működő szov­jet teher­au­tók által kibo­csá­tott, sok­kal kel­le­me­sebb, édes­kés illatú kipu­fo­gó­gáz­tól. Csak ezután vet­tük szem­ügyre a ka­to­nák sötét­zöld egyen­ru­há­ját, a kar­ju­kon lévő ezüst csí­ko­kat.

A németek különösebben nem figyel­tek ránk. Páran nagyon szép, szí­nes ciga­ret­tás­do­bozt húz­tak elő a zse­bük­ből, és oda­kí­nál­ták a fel­nőt­tek­nek. Aztán elkezd­ték behor­dani a hol­mit a klub épü­le­té­be. Egy kis teher­autó oda­von­tatta a gu­lyás­ágyút is, ame­lyet azon­nal lekap­csol­tak, fel­ál­lí­tot­ták a csö­vét, és alá­gyúj­tot­tak a már beké­szí­tett fával.

A barakkunk mögötti kertben a ka­to­nák maguk ástak ki egy hosszú, körül­be­lül egy ember mély­ségű göd­röt. A kis­fiúk per­sze körül­áll­ták őket, mert akkor éppen ez volt az újdon­ság. A kész gödör két végé­hez lever­tek két cöve­ket, arra meg hosszú, kéreg nél­küli geren­dát fek­tet­tek. Három német katona egy­ál­ta­lán nem feszé­lyezte magát miat­tunk: letol­ták a nad­rág­ju­kat, sor­ban felül­tek a ge­ren­dá­ra, akár tyú­kok az ülő­ké­re, és neki­lát­tak elvé­gezni a nagy­dol­gu­kat. Mi meg szét­fu­tot­tunk, s ki hol lakott, sietve elme­sél­tük az ott­ho­ni­ak­nak, mit lát­tunk.

Regina mama több napig a szo­bá­ban üldö­gélt, félt kimenni az utcá­ra.

Július elején a németek vagy húsz fel­nőt­tet haj­tot­tak be a közeli házak­ból a klub udva­rá­ra, és rájuk paran­csol­tak, hogy dol­goz­za­nak. Tüzet kel­lett gyúj­ta­ni­uk, és vas tep­si­ben árpát pör­köl­ni. A né­met kato­nák abból főz­ték a kávét. Egy séta­pál­cás tiszt han­go­san kia­bált, néme­tül paran­cso­kat osz­to­ga­tott, de senki sem értet­te, mit mond. Tucat­nyi zsák árpa várt a maga sorá­ra.

A szomszédok észbe kaptak, és átsza­lad­tak hoz­zánk: „Rótt asszony! Jöj­jön gyor­san, a né­me­tek hív­ják, segít­sen!” Rémült anyám elment a klub­ba, és kény­te­len volt néme­tül meg­szó­lal­ni. Az árpát ugyan meg kel­lett pör­köl­ni, de nem volt sza­bad meg­éget­ni, utána pedig ada­gokra kel­lett osz­ta­ni. Vagy négy-öt napig tar­tott ez a „ká­vés­ütés”. Határ­ta­la­nul örül­tem, és nagyon büszke vol­tam: oly sok év meg­aláz­ta­tás és ret­te­gés után a mamám lett a „fő­nök”, szük­ség volt rá. De hamar vége lett. A „ká­vé” a német kato­nák­kal egye­tem­ben elin­dult kelet felé.

A németek elrendelték, hogy mindenki tér­jen vissza a ko­rábbi mun­ka­he­lyé­re. A ke­rí­té­se­ken meg­je­len­tek a német parancs­nok­ság és a neki alá­ren­delt új városi veze­tő­ség hir­det­mé­nyei és ren­de­le­tei. Újra bein­dí­tot­ták a vil­lany­há­ló­za­tot, meg­szó­lalt a rá­dió. Desz­ka­ra­ko­dásra többé nem volt szük­ség, a mamát áthe­lyez­ték a fa­fel­dol­go­zó­ba, ahol a háború végéig kopor­só­kat, ülő­ké­ket és a grá­ná­tok­nak ládá­kat készí­tet­tek.

Augusztus elején kiadták a ren­de­le­tet, hogy a város min­den fel­nőtt lakó­já­nak sze­mé­lye­sen kell meg­je­len­nie a rend­őr­sé­gen, mert újra nyil­ván­tar­tásba veszik az ira­tai­kat. A szov­jet sze­mé­lyi okmányba pecsét került a nyil­ván­tar­tásba vétel­ről, a zsi­dók okmá­nyába ráadá­sul egy ször­nyű, nagyon is fel­tűnő pecsét ezzel a fel­irat­tal: „Jude"12

És Isten újra csodát tett: a bölcs Regina min­den külö­nö­sebb magya­ráz­ko­dás nél­kül rábe­szélte az egyik szom­szé­dun­kat, Ljuba Szinyavszkaját, aki­nek szin­tén két fia volt, hogy ő men­jen el helyette a mi okmá­nyunk­kal a nyil­ván­tar­tásba vételre (!). Más­nap Szinyavszkaja vissza­adta a mamá­nak az okmányt a né­met pecsét­tel, amely iga­zol­ta, hogy magya­rok vagyunk. Én ebből sem­mit sem tud­tam, és csak néhány év múlva hal­lot­tam róla a mamá­tól. Ez az „iga­zo­lás” segí­tett túl­élni a há­bo­rús éve­ket, ráadá­sul ez óvta meg a csa­lá­dun­kat a rá­kö­vet­kező hosszú és kegyet­len har­minc év során, egé­szen addig, amíg Kana­dába mene­kül­tünk.

Bobrujszki zsidó csak úgy mehetett ki az utcá­ra, ha a ru­hája hátára hatal­mas sárga Dávid-csil­la­got varrt. Az utcán a policájok foly­ton meg­ál­lí­tot­ták a já­ró­ke­lő­ket, és ellen­őriz­ték az ira­tai­kat. Valami okból a város­ban dol­gozó policájok több­sége ukrá­nul beszélt, mi meg, gye­re­kek, nehe­zen értet­tük őket, de job­ban fél­tünk tőlük, mint a né­me­tek­től. Szep­tem­ber végén a zsi­dók parancsba kap­ták, hogy hagy­ják el házu­kat, és jelent­kez­ze­nek a vá­rosi get­tó­ban, ame­lyet a Berezina vas­út­ál­lo­más mel­lett állí­tot­tak fel. A te­he­tet­len embe­re­ket éhség, hideg és gúnyos meg­ve­tés várta ott.

A kombinát közelében volt egy kis, fris­sen tele­pí­tett erdőcs­ke, a Jeloviki. Egy­szer gép­pisz­toly­so­ro­za­tot hal­lot­tunk onnan. A gye­re­kek­kel sza­ladva elin­dul­tunk, belo­póz­tunk az erdő­be, és a bok­rok közül ször­nyű lát­vány­ban volt részünk. Egy kiásott gödör szé­lén vagy húsz fekete egyen­ru­hás policáj állt, akik sorba állí­tot­ták az embe­re­ket, és közel­ről lelőt­ték őket. A ve­lem egy­ko­rúak sokat tudóan azt sut­tog­ták, zsi­dó­kat ölnek. Két policájnál gép­pisz­toly volt, a töb­biek pisz­tolyt hasz­nál­tak. Néhány policáj őrizte a közel­ben a ha­lál­ra­ítél­tek cso­port­ját, akik a sorukra vár­tak. Ott állt mel­let­tük néhány német katona is, aki­ket meg­kü­lön­böz­te­tett zöld egyen­ru­há­juk és ragyogó rang­jel­zé­se­ik. Össze­za­va­rod­va, a lá­tot­tak­tól lever­ten és némán tér­tünk vissza a barakk­ba.

A bobrujszki gettó elkínzott és kime­rült fog­lyait októ­ber végén menet­osz­lop­ban útnak indí­tot­ták a Kamenka nevű falu felé. Ha valaki elesett, mert nem bírta erő­vel a tizen­két kilo­mé­te­res utat, ott hely­ben agyon­lőt­ték. 1941. novem­ber 7-én min­den bobrujszki zsi­dót, közel húsz­ezer embert, gyer­me­ket, nőket, fér­fi­a­kat, öre­ge­ket, köz­tük a Gercovics házas­párt is, agyon­lőt­ték Kamenkában. Örök emlé­ke­zet ezek­nek a sze­ren­csét­len, ártat­lan embe­rek­nek!

Előreszaladva elmondom, hogyan folyt le a Jeloviki erdő­ben agyon­lőt­tek szo­mo­rúan hír­hedt teme­té­se. A het­ve­nes évek­ben a Jeloviki erdő­ben épí­teni kezd­ték a Szov­jet­unió leg­na­gyobb autógumigyártó kom­bi­nát­ját. Mar­ko­ló­gé­pek tisz­tí­tot­ták meg a terü­le­tet az épít­ke­zés­hez, aztán elő­ke­rül­tek a föld­ből a kivég­zet­tek kopo­nyái és csont­jai. Volt egy öreg zsi­dó, Mejer Zeliger, aki saját kezű­leg emelte ki a föld­ből és fuva­rozta el egyet­len köz­le­ke­dési esz­kö­zén, egy bicik­lin, a húsz zsá­kot meg­töltő emberi marad­vá­nyo­kat. És közös sírba temette őket a Kamenka nevű emlék-sír­kert­ben. Ezt mondja el annak az emlék­táb­lá­nak a fel­ira­ta, ame­lyet magá­nak Zeligernek a sír­ján helyez­tek el, aki nem sok­kal az emlí­tett ese­mé­nyek után meg­halt.

Ami minket hármunkat, a mamát, Józsit és engem illet, meg­kez­dő­dött az állandó ret­te­gés és a túl­élé­sért foly­ta­tott harc három hosszú esz­ten­de­je. Nehéz fizi­kai mun­kát végző anyám ráka­pott a ken­dő­vi­se­lés­re, ame­lyet mélyen a hom­lo­kába húzott, hogy elrejtse a sze­mét. Mie­lőtt elin­dult volna mun­ká­ba, min­dig arra kért min­ket, nagyon óva­to­sak legyünk, és ne távo­lod­junk el messzire a barakk­tól. Az imája egyre hosszabb lett. Pén­tek estén­ként, az ima előtt a mama továbbra is gyer­tyát gyúj­tott. De most még job­ban el akarta tit­kol­ni, ezért a meg­gyúj­tott gyer­tyát mélyen betolta az ágy alá. Nem volt sza­bad kopog­nunk, ha kisza­lad­tunk vala­ho­vá, és zárva talál­tuk az ajtót, ami­kor haza­tér­tünk. Vala­hol a kö­zel­ben ki kel­lett vár­nunk, amíg a mama a ne­vün­kön szó­lítva haza­hív min­ket.

Én még mindig nem tudtam, hogy zsi­dók vagyunk, bár elő­for­dult olyas­mi, hogy isme­ret­len gye­re­kek, akik távo­labb lak­tak, elkap­tak, és csú­folni vagy verni kezd­tek, és sér­tés­nek szán­ták, ami­kor lezsi­dóz­tak. Min­dig a ve­lem egy­korú Vovka Javorovics segí­tett ki ebből a hely­zet­ből, aki ugyan ala­cso­nyabb volt nálam, de nagyon tudott vere­ked­ni. „Nem zsi­dó! – állt ki mel­let­tem Vovka. – Magyar!” – És egy pil­la­nat alatt orrba verte azt, aki kigú­nyolt. Én meg per­sze föl­bá­to­rod­tam, letö­rül­tem a könnyei­met meg a vérző orro­mat, és utána kia­bál­tam a me­ne­külő „ide­gen­nek": „Te vagy zsi­dó!”

A mama haza szokta hozni az orosz nyelvű Rul és Recs című újsá­got, ami inkább szó­ró­lap volt: egy­ol­da­las fasiszta pro­pa­gan­da­ki­ad­vány a kö­te­lező kari­ka­tú­rá­val, amely a „zsi­dó­bol­se­vik” Sztá­lint ábrá­zolta hosszú orral, s benne volt az állandó fel­hí­vás is, hogy: „Tisz­tít­suk meg Oro­szor­szá­got a zsi­dó­bol­se­viz­mus­tól.” A mama csak dol­gozni járt, más­hová nem­igen, csak ott­hon rej­tő­zött.

Közben néhány anya a barakkunk­ból élt a meg­szál­lás adta lehe­tő­ség­gel, és „ba­rát­koz­ni” kezd­tek a né­met kato­nák­kal, akik kenye­ret, kon­zer­vet, sőt bort hoz­tak maguk­kal. Így aztán min­dig tud­tuk, hogy Vityka vagy Zsorik any­já­nak ven­dége volt, ami­kor a fiaik sok­színű német lam­pi­on­nal rohan­gász­tak a fo­lyo­són.

Szeptember végén meglátogatta a ba­rak­kun­kat Roman Sztyepanovics Grickevics, a kom­bi­nát lakás­bi­zott­sá­gá­nak veze­tő­je, össze­hívta a la­kó­kat, és beje­len­tet­te, hogy mind­nyá­junk­nak ki kell köl­töz­nünk, mert a barakk­ból kaszár­nya lesz a né­met kato­nák­nak, mivel ez az épü­let van a leg­kö­ze­lebb a klub­hoz. Azért emlí­tem a tel­jes nevén itt ezt a ve­ze­tőt, mert kilenc év eltel­té­vel ő lesz majd az isko­lá­ban a kémia­ta­ná­rom.

Másnap reggel a családunkat lovas kocsin átköl­töz­tet­ték egy másik barakk­ba, amely nem volt messze a régi­től. De külön szo­bát már nem talál­tak nekünk, egy óri­ási terembe tet­tek be min­ket, amely valaha a kom­bi­nát dol­go­zói­nak ebéd­lője volt. Akkora volt, hogy min­den hol­mink elfért az egyik sarok­ban. Mivel a terem­ben egy­ál­ta­lán nem volt fűtés, egy életre emlé­ke­ze­tünkbe véső­dött a ke­mény faggyal bekö­szöntő 1941-es decem­ber.

Ám nemsokára erre a barakkra is szük­sége lett a német had­se­reg­nek, mert kór­há­zat ren­dez­tek be ben­ne, így a csa­lá­dun­kat sür­gő­sen tovább­köl­töz­tet­ték, ez alka­lom­mal egy Volodarszkaja utcai magán­ház­ba, amely­nek házi­gaz­dá­ja, név sze­rint Kozlov, kény­te­len volt enge­del­mes­kedni a parancs­nak. A szá­munkra kije­lölt apró szo­bá­ban alig volt hely egyet­len ágy­nak is, így mi Józsi­val az orosz kemen­cén alud­tunk, amely csak haj­nal­ban lett tűz­for­ró, ami­kor a há­zi­asszony neki­lá­tott a pala­csin­ta­sü­tés­nek. Reg­ge­len­ként a ke­men­cén ülve sokat csor­gott a nyá­lam, mert érez­tem a pa­la­csinta illa­tát, és nagyon vár­tam, hogy min­ket is meg­kí­nál­ja­nak krump­lis pala­csin­tá­val, miköz­ben Józsi foly­ton rán­gatta a keze­met, hogy ne kukucs­kál­jak ki a füg­göny mögül.

A holmink nagyobbik része kint hevert az udva­ron, az eső­ben. A Kozlov házas­pár­nak az egész­ből csak a sok könyv tet­szett, ami az apánk­ról maradt ránk. Ugyanis igen könnyen be lehe­tett gyúj­tani a kemen­cébe reg­ge­lente a Sztá­lin és Lenin köny­vei­ből kité­pett lapok­kal.

Egy hónapba sem telt, és Kozlovéknak sike­rült kila­kol­tat­niuk min­ket, mert orvosi iga­zo­lást vit­tek a pa­rancs­nok­nak arról, hogy a házi­gaz­dánk gyors lefo­lyású tébé­cé­ben szen­ved. Mel­les­leg, ez igaz is volt, és hama­ro­san meg­halt. Min­ket meg átköl­töz­tet­tek három ház­zal odébb, ugyan­ab­ban az utcá­ban, egy még kisebb szo­bá­ba, amely­ben már egyet­len ágy­nak sem volt helye, így mind­hár­man a pad­lón alud­tunk.

1942 végén aztán átköltöztettek min­ket a Paskevics csa­lád­hoz, akik egy eme­le­tes faba­rakk­ban lak­tak a Smidt utcá­ban (a ház a mai napig ott áll). Paskevicsék zúgo­lódva ugyan, de kény­te­le­nek vol­tak áten­gedni nekünk két­szo­bás laká­suk kiseb­bik szo­bá­ját. Sok időbe telt, amire vala­hogy elsi­mult a két csa­lád közt az a fe­szült­ség, ame­lyet a beköl­töz­te­té­sünk oko­zott. A szo­bánk kicsi volt ugyan, de vilá­gos, és az ablaka a vá­rosi gyü­möl­csösre nyílt.

Emlékszem 1943 nyarára. Józsi, a bá­tyám akkor volt tizen­négy éves, én nyolc. Akkor Józsi kere­sett mind­hár­munk­ra. Nap­köz­ben más fiúk­kal együtt kijárt a vas­út­ál­lo­más­ra, hogy a frontra menő kato­na­vo­nat­okon almát áru­sít­sa­nak a német kato­nák­nak. Eze­ket az almá­kat éjszaka lop­tuk a gyü­möl­csös­ben, amelyre a szo­bánk ablaka nézett.

Esténként, de inkább éjfél körül Józsi fel­má­szott egy magas alma­fá­ra, szép csönd­ben leszedte az almát, és az inge alá dug­ta. Nekem meg a fű­ben hasalva ébe­ren figyel­nem kel­lett a kímé­let­len csősz moz­gá­sát, aki töl­tött pus­ká­val ügyelt a kert­re.

Ezekben a napokban alakult ki a csa­ládi fütty­je­lünk, amely sajá­tos hang­kom­bi­ná­ció volt, s ame­lyet az egész csa­lád jól ismert. Hosszú éve­kig, mind a mai napig meg­őriz­tük. Józsi az álta­lam leadott fütty­jel­ből tudta meg, hogy moz­du­lat­la­nul kell marad­nia az alma­fán, mert éppen akkor köze­le­dik feléje a csősz, vagy már ott is van az almafa alatt. Köz­ben a mama deré­kig kiha­jolt a nyi­tott abla­kun­kon, és mohón fülelt a fütty­je­lünk­re, miköz­ben sza­ka­dat­la­nul imád­ko­zott, hogy Isten ne hagy­jon el min­ket.

Bátyám teljes mértékben elsajátí­totta a spe­ku­lá­ció alap­ja­it, miköz­ben almát adott el a frontra utazó német kato­nák­nak, mivel a ka­pott pén­zen min­dig meg­pró­bált olcsób­ban kenye­ret venni a sebe­sül­tek­től, akik viszont a front­ról utaz­tak haza­fe­lé. Józsi egész nap­ját a vas­út­ál­lo­má­son töl­tötte a többi fiú­val, ide-oda rohan­gá­szott az átha­ladó sze­rel­vé­nyek között, adott-vett.

A bátyám mindig megparancsolta nekem, ami­kor elment ott­hon­ról: „Ne egyél cuk­rot, attól lefogysz!” De nagyon sze­ret­tem volna enni, és a szek­rény­ben külön­ben sem volt semmi más enni­va­ló. Ami­kor egye­dül marad­tam ott­hon, néha elő­vet­tem egy darab cuk­rot a pár­na­haj­ból, amit a szek­rény leg­felső pol­cára rej­tet­tünk, a kés nye­lé­vel lepat­tin­tot­tam belőle egy dara­bot, a számba rak­tam, és nézni kezd­tem a keze­met, vajon mikor kezd fogy­ni. Józsi csak késő este jött meg, és büsz­kén hoz­ta, amit aznap „le­fö­lö­zött”. Egyik nap hatal­mas zsák­mánnyal tért haza, egy kis doboz szar­dí­niát hozott. A ma­má­val ujjon­gani kezd­tünk, és ünnepi vacso­rát csap­tunk belő­le.

Egy szép nyári napon bevonult Bobrujszkba az olasz had­se­reg. A ka­to­nák nagyon is külön­böz­tek a né­me­tek­től, és nem csu­pán a keki egyen­ru­há­juk okán. Lát­szott, hogy az olasz kato­nák élel­me­zé­sét nem szer­vez­ték meg valami magas szin­ten. A csa­pa­tok meg­ér­kez­tek, kira­kod­tak. Ami­kor az ola­szok ész­re­vet­ték, hogy a kö­zel­ben magá­tól kiala­kult piac van, egy­ből oda­tó­dul­tak. Az öreg­asszony­ok, akik a föl­dön ültek, előt­tük az áru­juk, elő­ször nagyon meg­örül­tek az új vásár­lók­nak. A ka­to­nák a sap­ká­jukba rak­ták a friss tojást, meg­vet­ték az üveg­ben árult tej­felt, meg­sza­gol­ták a fa­lusi fekete kenye­ret, kezük­ben latol­gat­ták az össze­kö­tött lábú tyú­kok súlyát.

Aztán az olasz katonák elővették a pa­pír­lí­rát, hogy fizes­se­nek, de ilyen pénzt addig senki sem látott Bobrujszkban. És azt sem tudta sen­ki, mennyit kell adni, mennyit kell kér­ni. Az öreg­asszonyok meg­ijed­tek, gyor­san maguk­hoz tér­tek, és elkezd­ték kikap­kodni a kato­nák kezé­ből az árut. Pedig hát háború volt, az ola­szok a meg­szálló had­se­reg kato­nái vol­tak, és enni akar­tak. Aztán per­sze volt olyan is, aki­nél még líra sem volt.

De erre is találtak megoldást! A ka­to­nák levet­ték vál­luk­ról a pus­kát, leol­doz­ták övük­ről a kézi­grá­ná­tot, és erő­szak­kal az öreg­asszonyok mar­kába nyom­ták, hogy azzal fizes­se­nek. Én bizony nem tudom, hogy kép­zel­ték, hogy fegy­ver nél­kül jelen­nek meg a pa­rancs­no­kaik előtt, vagy hogy akar­ták vissza­sze­rez­ni. Az öreg­asszonyok még inkább meg­ré­mül­tek. Ha a néme­tek fegy­vert talál­nak náluk, agyon­lö­vik őket. Olyan pánikba estek, hogy egy­sze­ri­ben vissza­ad­ták az ola­szok­nak a pus­kát, kézi­grá­ná­tot, és szét­fu­tot­tak, min­dent ott­hagy­tak, tyú­kot, tej­fe­les csup­rot.

Mi, gyerekek, még jobban elcsodál­koz­tunk, ami­kor lát­tuk, hogy az ola­szok tol­las­tul rak­ják forró vízbe a tyú­ko­kat. Per­sze, mert meg akar­ták könnyí­teni maguk­nak a kopasz­tást, csak éppen mi addig sose lát­tunk ilyet.

Az olaszoknak a bobrujszki nők is tet­szet­tek. A egyik éppen a mi mamán­kat nézte ki magá­nak. Bár anyán­kat elkí­nozta az éhség és a sok gond, foly­ton ret­te­gés­ben élt és rej­tőz­kö­dött, de gyö­nyörű arc­színe és szü­le­tett szép­sége meg­ma­radt. Egy olasz egy­szer meg­látta a kom­bi­nát­ban, ahol az ola­szok adták az őrsé­get, és követni kezd­te. A mama elme­sélte nekünk, hogy van egy olasz, aki ráakasz­ko­dott. Azt is föl­fe­dez­te, hogy követte is, és már kide­rí­tet­te, hol lakik.

Nyár volt, a barátaimmal az udva­ron ját­szot­tunk, a barakk köze­lé­ben, ami­kor egy­szer csak ész­re­vet­tem, hogy a mama elro­han mel­let­tünk, és irány a lép­cső­ház. Körül­néz­tem, és ész­re­vet­tem, hogy egy olasz katona áll a há­tam mögött, azt figye­li, hová tűnik el a mama. Hová mene­kül­het a ve­szély elől? Oko­sabb nem jutott eszem­be, egy pil­la­nat alatt fel­ro­han­tam a lép­csőn az eme­let­re, de hir­te­len ész­re­vet­tem, hogy az olasz követ. Beko­pog­tat­tam a Paskevics lakás zárt ajta­ján, de senki sem nyi­tott ajtót. Az olasz a szó szo­ros értel­mé­ben a nya­kamba lihe­gett. A ma­mát szó­lí­tot­tam, és még han­go­sab­ban kopog­tam. A mama egy idő után nagyon óva­to­san résre nyi­totta az ajtót, s ami­kor meg­pil­lan­totta mögöt­tem az olasz kato­nát, hara­go­san berán­tott a lakás­ba. Az olasz elő­re­lé­pett, és oda­tette a lá­bát, hogy a mama ne tudja becsukni az ajtót. Regina tel­jes erő­ből mellbe lökte a ka­to­nát, és az orra előtt becsukta és bezárta az ajtót. Az olasz a lép­cső­kor­lát­nak tán­to­ro­dott. Még vagy húsz per­cig kopog­ta­tott az ajtón, s utána soha többé nem lát­tuk.

Már sokszor megemlítettem, milyen jók vol­tak orosz szom­szé­da­ink, akik min­dig ked­ve­seb­bek vol­tak hoz­zánk, mint a be­lo­ru­szok vagy külö­nö­sen az ukrá­nok. Ezzel nem aka­rok sen­kit meg­bán­ta­ni, egy­sze­rűen azt mon­dom el, ami a gyer­mek­ko­rom­ban tör­tént.

A környéken szétszórva laktak azok az embe­rek, akik­kel az Indusztrialnaja utcai barakk­ban szom­szé­dok vol­tunk, de össze­tar­tot­tak. Továbbra is talál­koz­tak egy­más­sal, ha mun­kába men­tek vagy az utcán, és meg­osz­tot­ták egy­más­sal a friss híre­ket.

Külön szeretnék mesélni Anna Ivanovna Sulgovának, a he­lyi híres sza­bó­nő­nek a jósá­gá­ról. Az 1942-es újesz­tendő előtt meg­ke­re­sett min­den gye­re­ket, akik koráb­ban a mi barak­kunk­ban lak­tak, és meg­hívta őket magá­hoz újévi teá­zás­ra. Az asz­ta­lon egy kis zöld fenyőfa állt, bősé­ge­sen fel­dí­szítve cso­da­szép játé­kok­kal. Ebből is tud­ható volt, hogy ebben a csa­lád­ban vala­mi­kor hatal­mas fenyőt állí­tot­tak Újév­re. A tea nagyon édes volt, a torta pedig felejt­he­tet­len! Ráadá­sul Anna Ivanovna min­den gye­rek­nek aján­dé­kot is adott: min­denki kapott mézes­ka­lá­csot és igazi naran­csot. Gon­do­lom, azzal fize­tett vala­me­lyik kun­csaftja a mun­ká­já­ért, mert a né­met tisz­tek barát­női sok cifra ruhát ren­del­tek nála. Nehéz leírni azok­nak a gye­re­kek­nek a lel­ke­se­dé­sét és örö­mét, akik a nél­kü­lö­zés és az éhség vilá­gá­ból csöp­pen­tek oda. Anna Ivanovna ezt 1943-ban, 1944-ben és 1945-ben is meg­tet­te. Lehet, hogy később is, de arra már nem emlék­szem.

Olga Kazimirovna Szikorszkaja is min­dig ipar­ko­dott segí­te­ni, ha talál­ko­zott anyám­mal az utcán, és tudo­mást szer­zett a ne­héz­sé­gei­ről. 1943 ele­jén meg­tud­ta, hogy a Smidt utca 80. szám alatti barakk­ban, amely­ben a fér­jé­vel lakott, ami­óta kiköl­töz­tet­ték az Indusztrialnaja utcai barakk­ból, fel­sza­ba­dult egy szo­ba. Olga Kazimirovna fogta magát, és bement a kom­bi­nát lakás­ügyi osz­tá­lyá­ra, és azt kér­te, a Rott csa­lád­nak utal­ják ki. És a vezető alá is írta, hogy Regina meg­kap­hatja ezt a szo­bát.

A Smidt utca 80. szám alatti épü­let már nem afféle barakk volt, amely­nek szo­bái hosszú folyo­sóra nyíl­tak. Barakk típusú ház volt, amely­ben külön­ál­ló, egy-két szo­bás laká­sok vol­tak, mind­egyik­ben saját orosz kemen­ce, lapos tető­vel, ame­lyen aludni és sütő­tér­rel, ahol főzni lehe­tett, meg alsó kemenceszájjal13, ott tar­tot­ták az egész hosszú télen a tyú­ko­kat. Végre ismét volt saját ajtónk, ame­lyet magunkra csuk­hat­tunk, sőt, még két ablak is, ame­lyek az épü­let két olda­lára nyíl­tak. Köszö­nöm, Olga Kazimirovna! Tizen­egy évig lak­tunk abban a szo­bá­ban, egé­szen addig, amíg el nem köl­töz­tünk Bobrujszkból. De az még nagyon messze van.

A mama nyomorúságos fizetése viszont az új lakás­ban sem volt elég sem­mire sem. Igaz, hogy a ház nem volt új, hanem nagyon is öre­gecs­ke, üres, pergő vako­la­tú, áthűlt falak­kal, és télen bele­fa­gyott a víz a vö­dör­be, a padló meg csupa hepe­hu­pa, nekünk mégis vado­na­túj volt, és a le­hető leg­jobb.

Mindig utána szaladtam a ház mel­lett elko­cogó paraszt­sze­ke­rek­nek abban a remény­ben, hátha kihull az egyik lyu­kas zsák­ból egy-egy krumpli vagy cék­la. Ha télen volt egy­ál­ta­lán krump­li, az fagyott volt, de a mama még ebből a krump­li­ból is tudott „latkesz"-t14 készí­teni mind­hár­munk­nak. A mama össze­szedte az utcán a le­rá­gott és eldo­bott alma­csut­kát, kiko­torta a sze­mét­ből a rot­hadt zöld­sé­get, levag­dosta a fák­ról a gom­bát, és ebből főzött levest. A vá­rosi lakók fél­tek kimenni az erdőre gom­bász­ni, mert tar­tot­tak a par­ti­zá­nok­tól.

Néhány szomszédunk, Szikorszkijék, Tolkacsovék, Cedikék min­dig nevel­tek mala­cot. Föl­kel­tette gyer­meki figyel­me­met az ete­té­sük, az ól taka­rí­tá­sa, a le­gel­te­té­sük, mert érde­ke­sebb lett tőle a barakk­beli élet. Az ember gyor­san elfe­lej­ti, milyen ször­nyű volt, milyen keser­ve­sen sírt a disz­nó, ami­kor leszúr­ták. Ám azt sosem lehet elfe­lej­te­ni, hogy csak a mi csa­lá­dunk kapott apró fala­tok­ból álló kós­to­lót, hogy a disznó min­den részé­ből legyen benne egy kicsi, miután fel­dol­goz­ták az állat húsát, meg­füs­töl­ték a sza­lon­nát, elké­szí­tet­ték a nyers kol­bászt, véres hur­kát. Szom­szé­da­ink mind­ezt maguk és sietve végez­ték el. Ilyen­kor lako­má­zott a csa­lá­dunk, az étvágy­ger­jesztő illa­tok­tól egy­sze­rűen zúgott az ember feje.

A szomszédok a közeli falvakba jár­tak éle­le­mért, ahová szö­get, önma­guk által készí­tett kést, fűrészt vit­tek cse­re­ként. Min­denki azt, amije volt. Reg­inát is hív­ták, hogy tart­son velük, és a mama egy­szer csak erőt vett magán. De hát mit ajánl­ha­tott föl cse­re­ként a mi sze­gény anyánk? Azt a tizenöt kemény­gal­lért vitte el magá­val, ami a papa után maradt, s ame­lye­ket Ferenc az ingére szo­kott gom­bol­ni. A fa­lu­siak jókat nevet­gél­tek, ahogy a mama „áru­ját” néze­get­ték, sokan még azt sem tud­ták, mire lehet hasz­nál­ni. A mama pedig vissza­hozta a gal­lé­ro­kat. Könnyes volt a sze­me. És nem­so­kára kiha­jí­tot­tuk az összes gal­lért.

De Regina Spielberger sok minden­hez értett. Min­den sza­bad per­cé­ben zseb­ken­dőt hím­zett, terí­tőt hor­golt. Fel­hasz­nálta azt a hím­ző­fo­na­lat, ame­lyet annak ide­jén a kifosz­tott bolt­ban talált. Ami­kor újra végig­járta a fal­va­kat, haza­té­ré­se­kor a mama büsz­kén kira­kott elénk az asz­talra húsz darab krump­lit, egy kis üveg tej­felt, és ned­ves rongyba csa­varva egy darabka cso­dá­la­tos aro­májú vajat.

A következő alkalommal az egyik falusi bele­egye­zett, hogy egy darab sza­lon­ná­ért elfo­gadja az apám egyik öltö­nyét. A papa másik öltö­nye, amelyre néz­vést Ferenc már sok­szor taná­csolta a bör­tön­ből, hogy a mama adja el, s így egé­szítse ki a csa­ládi költ­ség­ve­tést, meg­tet­szett egy német tiszt­nek, aki­nek mind­máig emlék­szem a nevé­re. Fritz Steinnek hív­ták. Cse­rébe még két disz­nó­hús kon­zer­vet adott, ame­lyek­kel több napra fel­ja­vít­hat­tuk a le­ve­sün­ket.

A mama szert tett egy tyúkra, amely naponta egy tojást tojt. Ezt a to­jást min­dig a kis Vladimírka kapta vacso­rá­ra. A mama lemon­dott róla, Józsi viszont időn­ként elfo­gad­ta, hogy egy hara­pás­nyit kap­jon belő­le.

Már elmúltam nyolcéves, és én felel­tem azért, hogy az a to­jás meg­le­gyen. Egész nap a gye­re­kek­kel sza­lad­gál­tam, de köz­ben hir­te­len eszembe jutott a tyúk, besza­lad­tam az udvar­ra, a paj­tá­hoz, kike­res­tem a több közül az én kis tyú­ko­mat, elkap­tam, ujja­mat a fene­kébe dug­tam, hogy ellen­őriz­zem, ott van-e még a to­jás. Ha ott volt, még sza­lad­hat­tam vissza ját­szani a bará­ta­im­mal. Ha a to­jás már elin­dult kife­lé, bevit­tem a tyú­kot a mi paj­tánk­ba, a fész­ké­re. Ha a to­jás már nem volt a tyúk­ban, remény­kedve rohan­tam a paj­tánk­ba, s ha meg­ta­lál­tam a tojást, vit­tem haza. Ha a fé­szek üres volt, ez azt jelen­tet­te, hogy a tyú­kocs­kánk ide­gen paj­tá­ban pottyan­totta el. Ilyen­kor vala­me­lyik szom­széd ette meg a to­já­so­mat. De volt rá eset, hogy a szom­szé­dok vissza­ad­ták a fö­lös tojást.

Egyszer aztán a mama nagyot gon­dolt: vett két jér­cét és egy kakaskát, hogy kite­lel­teti őket. A hi­deg paj­tá­ban biz­to­san nem marad­tak volna élet­ben, hát az alsó kemen­ce­száj­ban helyez­tük el őket, ahogy min­den szom­szé­dunk. És meg­pró­bál­tuk együtt kihúzni a telet. A kakaska min­den reg­gel har­sá­nyan köz­hírré tet­te, hogy ő bi­zony alkal­mas. De a szag! A „ma­gyar civi­li­zált­sá­gunk"-kal sehogy sem tud­tuk elvi­sel­ni.

A mama egész héten „bátor” férfit keres­gélt a szom­szé­dok között, és végre talált is egyet. Csaj­kovsz­kij volt a neve annak a csa­lád­apá­nak, aki végül is vál­lal­ko­zott rá, hogy levágja a tyúk­ja­in­kat. De hát nem a csa­lád­apa­sá­gá­ról van szó, hanem arról, hogyan csi­nál­ta. Mi a mamá­val csak áll­tunk és néz­tük. Csaj­kovsz­kij nem levágni akarta a tyú­kot, hanem bal­tát hozott magá­val. Elkapta az egyik tyúk lábát, meg­len­dí­tette a bal­tát, és lecsapta a tyúk fejét. A fej nél­küli tyúk kirán­totta magát a kezé­ből, ver­gődve föl­re­pült, és min­dent össze­fröcs­költ vér­rel. Alig tud­tuk elkap­ni. De tyú­kok nél­kül könnyebb lett a la­kás leve­gő­je.

Napközben általában egyedül marad­tam ott­hon. A la­kás­kulcs min­dig ott lógott a nya­kam­ban egy madzagra köt­ve. A mama szi­go­rúan rám paran­csolt, hogy soha sen­kit ne eresszek be a lakás­ba, ami­kor ő nincs ott­hon. Mert hát ugye, a ma­gyar „gaz­dag­sá­gunk"-at össze sem lehe­tett hason­lí­tani a Szom­szé­da­ink nyo­mo­rú­sá­gá­val.

Néha nem bírtam megállni, és mégis been­ged­tem a la­kásba egy-két közeli bará­to­mat, akik aztán ámul­tan adták tovább a hírt, hogy Vlagyimkáéknak apró ezüst­ka­na­laik van­nak a te­á­zás­hoz. Ért­he­tő, hogy ezzel már lehe­tett büsz­kél­ked­ni. A leg­több szom­szé­dunk­nak csak faka­na­luk volt. És nem olyan csil­lo­gó-vil­logó aján­dék­tárgy, ami­lyent manap­ság vesz­nek Oro­szor­szág­ban, hanem ormót­lan, fes­tet­len, egy­szerű puha­fá­ból fara­gott kanál.

Ugyanilyen szigorúan megtiltotta a ma­ma, hogy ott­hon játsszak vala­me­lyik bará­tom­mal, azt meg éppen, hogy leül­jek mások ágyá­ra. Min­den barakk­ban a szó szo­ros értel­mé­ben nyü­zsög­tek a te­tűk. Este aztán per­sze hogy nem akar­tam elmon­dani a mamá­nak, hogy nap­köz­ben mond­juk Vászja Rogyinnal ját­szot­tam náluk. A mama egy szó nél­kül föl­húzta raj­tam az inget, a gu­mi­nál fogva elrán­totta az alsó­nad­rá­go­mat, bele­kuk­kan­tott, és olyan han­gon, mint aki min­dent tud, kije­len­tet­te: „Te csa­var­gó! Átmen­tél vala­ki­hez nap­köz­ben.” A mama ugyanis föl­fe­dezte a tes­te­men a ren­ge­teg tetűt, amit Vászja ágyá­ról szed­tem össze, ami­kor a laká­suk­ban bújócs­káz­tunk.

Esténként gyakran bekopogott hoz­zánk vala­me­lyik szom­széd, hogy egy kis sót vagy egy kanál szó­da­bi­kar­bó­nát kér­jen köl­csön, amit aztán ott hely­ben meg­ivott egy pohár víz­ben, hogy szűn­jön a kínzó gyo­mor­égé­se. A mama min­dig öröm­mel adta, amit kér­tek, én meg nem győz­tem cso­dál­koz­ni, és mai napig sem értem, hon­nan volt a mamá­nak min­dig sója és szó­da­bi­kar­bó­ná­ja. Hiszen a há­bo­rú­ban mind­kettő hiány­cikk volt.

Vasárnaponként a mama néha útnak indí­tott a piac­ra, hogy meg­pró­bál­jak eladni vala­mit, a leg­gyak­rab­ban vala­me­lyik kézi­mun­ká­ját. Ott áll­tam a tömeg­ben, a ke­zem­ben egy hím­zett zseb­kendő és egy hor­golt terí­tő, a tar­ta­lék meg a vál­lamra akasz­tott tás­ká­ban volt. Elő­for­dult, hogy oda­lép­tek hoz­zám, meg­néz­ték, mit áru­lok. Emlék­szem, hogy öt szov­jet rubelt vagy fél német már­kát, ötven pfen­ni­get kér­tem egy dara­bért. A vevő per­sze alku­dozni kez­dett. Nagy siker volt, ha két rube­lért el tud­tam adni.

Sok mindent láttam én azon a pi­a­con. Amíg a néme­tek a vá­ros­ban vol­tak, magas kerí­tés­sel vet­ték körül a pia­cot, ame­lyen erős kapuk vol­tak. Egy­szer ször­nyű ese­mény­nek let­tem a szem­ta­nú­ja. Dél körül egy könnyű német repü­lő­gép jelent meg a piac fölött, és ket­tőt körö­zött. Min­denki föl­felé nyúj­to­gatta a nya­kát, a repü­lő­gépre akasz­tott fur­csa tár­gyat bámul­ta. Később kide­rült, hogy egy üres, sok helyen kilyug­ga­tott bádog­hor­dó­ról van szó. Amely hir­te­len levált a re­pü­lő­gép­ről. Akko­rát csat­tant ez a lyu­kas hor­dó, ami­kor leesett, hogy majd­nem min­denki a földre vetette magát. Ami­kor vala­mennyire maguk­hoz tér­tek, kide­rült, hogy a piac­ka­pu­kat bezár­ták, a ke­rí­tés men­tén fegy­ve­res kato­nák áll­nak meg pony­vás teher­au­tók. Utána két sor gép­pisz­to­lyos katona lépett be a piac­ra, ellen­őrizni kezd­ték az ira­to­kat, és egyen­ként enged­ték ki a pi­ac­ról az embe­re­ket. Oda­kint elkap­ták a fia­tal legé­nye­ket és lányo­kat, és felül­tet­ték őket a te­her­au­tók­ra. Azon­nal elin­dí­tot­ták őket, mint utó­lag kide­rült, német­or­szági mun­ká­ra. Már hal­lot­tunk az ilyen raz­zi­ák­ról, ezért is nem engedte meg a mama Józsi­nak, hogy a pi­acra jár­jon, hiszen engem nyolc­éve­sen még csak meg sem állí­tot­tak.

Még két szörnyű esetre emlékszem a va­sár­napi piac­na­pok­ról. Egy­szer a néme­tek nyil­vá­no­san akasz­tot­tak fel két par­ti­zánt, egy fiút és egy lányt. Némán állva vár­ták a ki­vég­zést, a mel­lü­kön táb­la, rajta néme­tül és oro­szul ez a szó: „Par­ti­zán.” Más­kor egy közép­korú fér­fit akasz­tot­tak fel. A hó­hér mel­lett ott állt a városi veze­tő­ség egyik hiva­tal­no­ka, aki belo­rusz nyel­ven han­go­san köz­hírré tet­te, hogy tol­vajt akasz­ta­nak, aki ellopta vala­ki­nek a te­he­nét. Éjsza­kán­ként gyak­ran álmod­tam ezek­ről a ször­nyű jele­ne­tek­ről.

Minden kisgyerek az utcán töltötte az egész napot, és foly­ton ott sün­dö­rög­tünk a né­met kato­nák körül abban a remény­ben, hogy vala­me­lyik ad vala­mit. Ahogy mind­nyá­jan, én is meg­ta­nul­tam néme­tül a leg­fon­to­sabb mon­da­tot: „Pan, gebe Brot!”15 Ezt azon­nal elmond­tuk, mihelyt német kato­ná­val talál­koz­tunk. Nagyon gyak­ran kap­tunk egy-egy darab kenye­ret, bon­bont vagy ciga­ret­tát. Foly­ton távoz­tak és érkez­tek a csa­pa­tok, lera­kod­tak, mene­tel­tek, gya­kor­la­toz­tak, néha tan­kok­kal, néha lövész­árok­ban. Mi min­dig a nyo­muk­ban vol­tunk.

Ha ebédeltek, leültünk a kö­ze­lük­ben. Ebéd után nem nagy ked­vük volt elmosni a csaj­ká­ju­kat, ezért egy kis levest hagy­tak a csaj­ká­ban, és oda­ad­ták nekünk. Elkap­tuk a csaj­kát, haza­ro­han­tunk a zsák­mánnyal, elmo­so­gat­tuk, meg­tö­rül­get­tük a csaj­kát meg a fe­de­lét, és vissza­ad­tuk a tulaj­do­nos­nak. Nagy sze­ren­cse volt, ha olyan kato­nára akad­tunk, aki éppen a csiz­má­ját akarta kipu­col­ni. Azon­nal fel­aján­lot­tuk a segít­sé­gün­ket, és erőnk­ből tel­he­tően ipar­kod­tunk.

A tisztek, a tábori csendőrök és az SS-ka­to­nák gono­szak vol­tak, ösz­tö­nö­sen kerül­tük őket. Ám a sor­ka­to­nák több­sége egy­szerű és jó ember volt, akik a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet miatt, no meg féle­lem­ből tel­je­sí­tet­ték a paran­cso­kat. Gyak­ran elő­for­dult, hogy egy katona oda­hí­vott magá­hoz, a tér­dére ülte­tett, elő­vette a pénz­tár­cá­ját, kivette belőle a csa­ládja fény­ké­pét, és magya­rázni kezd­te. „Ez a fiam, ez a lá­nyom, itt meg a fele­sé­gem.” – és utána adott vala­mit. Sok­szor hal­lot­tam német kato­ná­tól „Krieg nicht gut! Hit­ler kaput!”16

Egyszer majdnem „aranytelért” talál­tam a csa­lá­dunk­nak. Korán reg­gel föl­kel­tem, ami­kor a bará­taim még alud­tak, kimen­tem a kis vete­mé­nye­sünk­be, és szá­ras­tul kirán­tot­tam egy zöld­hagy­mát. Elsza­lad­tam vele a két ház­tömb­nyire lévő tábori kony­há­ra, ahol a sza­kács már reg­gel óta sür­gött-for­gott, a reg­ge­lit készí­tet­te. A né­met azon­nal meg­pi­rí­totta a zöld­hagy­mát, az üstbe tet­te, nekem meg adott egy cukor­kát. Én meg nap­köz­ben, ami­kor a kato­nák már végez­tek az ebéd­del, bát­ran elmen­tem a tá­bori kony­hára a piros, egy­li­te­res lába­sunk­kal, amit a sza­kács meg­töl­tött leves­sel, és én büsz­kén haza­vit­tem a zsák­mányt. Vagy tíz nap múlva a tá­bori konyha eltűnt, csak a kihűlt üszök maradt utá­nuk. A „sza­ká­cso­mat” tábori kony­hás­tul útnak indí­tot­ták a front­ra, és per­sze a kato­nák is velük men­tek.

Még egy eset. A német tankok gya­kor­la­tot tar­tot­tak az eme­le­tes kaszár­nya mel­lett. A mo­tor­bő­gés min­den­kit meg­sü­ke­tí­tett. Egé­szen közel vol­tam hoz­zá­juk, a sze­mükbe néz­het­tem. A gya­kor­la­tot vezető parancs­nok nem zavart el. Aztán valami kiál­tást hal­lot­tam a gép­dü­bör­gé­sen át. Kide­rült, hogy három bará­tom hív magá­hoz, akik ott áll­tak a ka­szár­nya köze­lé­ben. Az egyik nyi­tott eme­leti ablak­ban ott állt egy német, és a bal kezé­ben egy egész vekni fehér­ke­nye­ret tar­tott, a job­bal meg nekem inte­ge­tett, hogy men­jek oda. A há­rom fiú ott ugrált előt­te, kér­lel­ték, mutat­ták, hogy készek elkapni a kenye­ret. De a né­met hajt­ha­tat­lan volt, kéz­moz­du­lat­tal jelezte nekik, hogy csak annak ni, vagyis nekem, aki sze­ré­nyen áll­do­gál oldalt, szó­val, nekem akarja adni a kenye­ret.

Egy pillanat alatt felfogtam a hely­ze­tet, a kaszár­nyá­hoz sza­lad­tam, az ablak alá, föl­emel­tem a ke­ze­met, kész vol­tam elkapni a kenye­ret. A né­met ledobta a vek­nit, amely­nek a súlya kifi­ca­mí­totta a jobb kezem hüvelyk­uj­ját. A fáj­da­lom ugyan belém hasí­tott, de a kenye­ret elkap­tam. És hogy örült neki a ma­ma!

Bobrujszkba aztán megérkeztek a né­me­tek szö­vet­sé­ge­sei, a magyar csa­pa­tok, akik­nek a meg­je­le­nése miatt a mama még job­ban fél­tett min­ket. Még job­ban a sze­mébe húzta a ken­dő­jét, nehogy valaki sze­mita voná­so­kat fedez­zen föl az arcán. Könyö­rögve kérte tőlem és Józsi­tól, hogy a kö­ze­lébe se men­jünk egyet­len magyar kato­ná­nak sem. Foko­za­to­san kezd­tem meg­ér­teni szo­kat­lan szár­ma­zá­sun­kat s az ezzel járó veszélyt, kezd­tem kapisgálni, hogy zsi­dók vagyunk, de vala­hogy nem volt ínyem­re, hogy elfo­gad­jam ezt a tényt.

Értettem magyarul, és a magyar kör­let köze­lé­ben lődö­rög­ve, tisz­tes távol­ság­ból min­dig kíván­csian hall­ga­tóz­tam, miről beszél­get­nek. Akko­ri­ban sötét­kék Bocs­kai-sap­kám volt, ame­lyen arannyal kivarrt kokárda dísz­lett. Ilyen sap­kát visel­tek a magyar isko­lá­sok, az álta­lam hor­dot­tat Józsi hozta magá­val az utolsó útjá­ról, ami­kor a ma­má­val haza­men­tek Garadnára.

A katonák a kertben üldögél­tek, s az egyik ész­re­vett és oda­hí­vott. Némán oda­men­tem. A tér­dére ülte­tett, és néze­getni kez­dett: „Hi­szen ez magyar gye­rek” – mondta a baj­tár­sai­nak, és erő­sen für­ké­szett. Zavar­ban vol­tam, fél­tem, hogy veszélybe kerü­lök, mert meg­szeg­tem a mama paran­csát, ugyan­ak­kor büszke is vol­tam, hogy az a katona éppen engem ülte­tett a tér­dé­re, meg hogy ilyen érde­kes sap­kám van. És egy kicsit meg is nyug­ta­tott a remény, hogy kapok vala­mit, amit aztán haza­vi­he­tek, meg hogy nem talál­ják ki egé­szen, ki vagyok.

A katona hirtelen megkérdezte magya­rul: „Hány éves vagy?” Iste­nem! Még a fü­lem is piros lett. Tud­tam, hogy nyolc­éves vagyok, és hogy magya­rul nyolc­nak mond­ják. De vala­hogy elbi­zony­ta­la­nod­tam. Az egyik kezem a zse­bem­ben volt, s hogy meg­győz­zem magam, elkezd­tem az ujja­mat egy­más után behaj­lí­ta­ni, magam­ban magya­rul szá­mol­tam köz­ben, az eggyel kezd­ve. Arra készül­tem, hogy han­go­san kimon­dom a nyol­cat, ami­kor odáig érek. Nem tud­tam valami gyor­san szá­mol­ni, s ami­kor már a hét­hez értem, a ma­gyar katona nem győzte kivárni a vála­szo­mat, türel­met­len lett, és nagyot bökött a há­tam­ba, hogy tisz­tul­jak onnan. Bizony mon­dom, hogy Isten keze volt!

A magyar hadsereg nem csak a más­fajta egyen­ru­há­ja, a hatal­mas lovak, a jó illatú kony­hája miatt lett neve­ze­tes Bobrujszkban, hanem a maguk­kal hozott mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak miatt is. Nekik kel­lett kiásni a lö­vész­ár­ko­kat, és más nehéz mun­kát elvé­gez­ni, hogy kiszol­gál­ják a regu­lá­ris sere­get. A zász­ló­al­jak­ban magyar zsi­dók vol­tak, aki­ket min­den elemi jog­tól és kénye­lem­től meg­fosz­tot­tak, a le­hető leg­nyo­mo­rú­sá­go­sabb élel­me­zést kap­ták, köte­le­sek vol­tak sárga Dávid-csil­la­got viselni a hátu­kon, s ha­bo­zás nél­kül tel­je­sí­te­niük kel­lett bár­me­lyik magyar katona paran­csát. Öt-hat főből álló cso­por­tok­ban tűn­tek föl a vá­ros utcá­in, ahol éppen dol­goz­tak. Elő­ször akkor pil­lan­tot­tam meg őket, ami­kor a mi utcánkba küld­ték őket, hogy mély göd­röt ássa­nak egy új vil­lany­póz­ná­hoz.

Huszonhét év múlva tudtam meg, hogy az egyik ilyen zász­ló­alj­ban dol­go­zott ros­ka­dá­sig és éhe­zett az egyik uno­ka­test­vé­rem, Weltmann Jóska (József, Joe), aki akko­ri­ban huszonöt éves volt. Tud­ta, hogy vala­hol ott, Bobrujszkban lakik Regina nagy­nén­je, aki az any­já­nak, Szerénnek a test­vére volt, meg a két gye­re­ke. Jóska később elme­sél­te, hogy nem mert meg­ke­resni min­ket, félt, hogy bajt hoz ránk.

A Spielberger-gének mentették meg attól, hogy elpusz­tul­jon a be­lo­rusz erdők­ben-mo­csa­rak­ban. Néhány siker­te­len kísér­let után végül sike­rült meg­szök­nie a zász­ló­alj­ból, nyu­gat felé ipar­ko­dott, és a len­gyel fal­vak közt vissza­tért Garadna köze­lé­be, de ott már sen­kit nem talált élet­ben.

Az éhezés, a mocsok, a nincs­te­len­ség meg a tet­vek miatt Bobrujszkban meg­je­lent a tífusz A meg­szál­lók kiad­ták a pa­ran­csot, hogy a város min­den fel­nőtt lako­sá­nak fer­tőt­le­ní­té­sen kell átes­nie. Mind­két vas­út­ál­lo­másra külön­le­ges vago­no­kat állí­tot­tak be, ame­lyek­ben gőz­kamra volt. A va­gont hosszá­ban két folyo­sóra osz­tot­ták, ame­lyek közül az egyik vala­mi­vel szé­le­sebb volt. Az embe­rek oda­men­tek a va­gon bal oldali ajta­já­hoz, és oda­ad­ták az ira­tu­kat az ott ülő kato­ná­nak, aztán a jobb oldali ajtón fel­száll­tak a va­gon­ba, pucérra vet­kőz­tek, és fel­akasz­tot­ták a ruhá­ju­kat az egyik horog­ra, ame­lye­ket folya­ma­to­san továb­bí­tott egy drót. A kes­ke­nyeb­bik folyo­són a fel­akasz­tott ruhá­zat átha­ladt a gőz­kam­rán, és elért a va­gon másik végé­be. Ugyan­ak­kor min­den ember­nek át kel­lett halad­nia mez­te­le­nül a szé­le­seb­bik folyo­són, amely köze­lebb esett a jobb­ol­dali fal­hoz, s amelybe forró vizes zuhany­fe­je­ket sze­rel­tek. A fo­lyosó végén fegy­ve­res német őr állt, figyel­te, hogy min­den ember végig­men­jen a zuhany­sor előtt. A vé­gén min­denki meg­kapta a ru­há­ját, fel­öl­tö­zött, a kijá­rat­nál vissza­kapta az iga­zol­vá­nyát, amely­ben már benne volt a pe­csét, hogy átesett a fer­tőt­le­ní­té­sen. A policájok és a tá­bori csend­őrök min­dig ellen­őriz­ték, hogy benne van-e ez a pecsét az iga­zol­vány­ban, ami­kor meg­ál­lí­tot­ták az embe­re­ket az utcán.

Hát ezért zúdult a családunkra az újabb ször­nyű meg­pró­bál­ta­tás. Józsi nem­ré­gi­ben kapta meg a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát, neki is el kel­lett volna men­nie a fer­tőt­le­ní­tés­re, hogy besze­rezze a pecsé­tet. De a bá­tyá­mat, aki Mis­kol­con szü­le­tett, körül­me­tél­ték. Hogy vet­kőz­he­tett volna le éppen a néme­tek előtt?

A mama rettentően izgult, és gon­dol­kozni kez­dett, mit tegyen. A leg­kö­ze­lebbi napon, ami­kor nőket fer­tőt­le­ní­tet­tek, első­ként ment el a fer­tőt­le­ní­tés­re, de még job­ban izgult, ami­kor haza­tért.

Néhány nap múlva elővett a lá­dá­ból egy szép fehér törül­kö­zőt, kike­mé­nyí­tet­te, és gyö­nyö­rűen kiva­sal­ta. Azt mondta Józsi­nak: „Hol­nap elmész a fer­tőt­le­ní­tés­re. Dél­ben mész, és magad­dal viszed Vla­di­mírt. Jobb kéz­zel szo­ro­san mar­ko­lod, a bal karodra meg fel­akasz­tod ezt a törül­kö­zőt, és szé­pen végig­men­tek a zu­hany­fe­jek alatt, egyet sem hagy­tok ki.”

Örültem, hogy ilyen fontos helyre visz­nek el. De meg­ijed­tem, és elsír­tam magam, ami­kor belép­tünk a za­jos, mez­te­len ember­rel teli vagon­ba, és Józsi elkez­dett levet­kőz­tet­ni. Az meg vég­képp bor­zasztó volt, hogy végig kel­lett menni a forró víz­su­gár alatt. Józsi kemé­nyen mar­kolta a ke­ze­met, és magá­val von­szolt, a másik kar­ján ott volt a tö­rül­kö­ző. A zu­hany­fo­lyosó végén meg­pil­lan­tot­tuk a német kato­nát, aki szem­reb­be­nés nél­kül bámulta a síró kis­srá­cot, vagyis engem. Sietve fel­öl­töz­tünk, Józsi vissza­kapta a sze­mé­lyi­jét, amely­ben benne volt a pe­csét, hogy „tisz­ták let­tünk”. Ott­hon föl­fe­dez­tük, hogy ott­hagy­tuk a vizes törül­kö­zőt, de fél­tünk vissza­menni érte. Munka után a mama lélek­sza­kadva rohant haza, mert nem tud­ta, mi van velünk. Az ott­fe­lej­tett törül­kö­ző­vel kezd­tük, de a mama csak legyin­tett rá, és átölelt min­ket.

1943. szeptember elsején a meg­szál­lók meg­nyi­tot­ták az isko­lát. Józsi beíra­tott, és elvitt az első osz­tály­ba. Föld­szin­tes, fából épült isko­lánk a Lenin és az Oktyjabrszkaja utca sar­kán állt. Sok diák hozott ott­hon­ról háború előt­ti, szov­jet ábé­cés­köny­vet, ame­lye­ket az első héten „rendbe kel­lett ten­nünk”. A ta­ní­tónő kemé­nyí­tőt oldott fel egy pohár­ban, mi meg olló­val újsá­got dara­bol­tunk, s a fec­nik­kel lera­gasz­tot­tuk Lenin, Sztá­lin és más szov­jet veze­tők arc­képét a köny­vek­ben. Ha vala­hol elő­for­dult a „kol­hoz” szó, ki kel­lett húz­ni, és kéz­zel a „fa­lu” szót kel­lett beírni helyet­te. Ha egy képen vörös csil­la­gos motor­bi­cik­lista volt, a csil­la­got be kel­lett kenni tin­tá­val, vagy papír­ral lera­gasz­ta­ni. Tiszta papír­la­po­kat és egy irat­tar­tót vit­tem magam­mal az isko­lá­ba, ezért „gaz­dag"-nak lát­szot­tam, hiszen a diá­kok több­sége régi újsá­gokra írt, a sorok közé.

A tanítónőnk nagyon szigorú volt, foly­ton kia­bált velünk, és hosszú favo­nal­zó­val a ke­zün­ket és fejün­ket ver­te. Egy­szer meg­pró­bálta kirán­gatni a pad­ból a szom­szé­do­mat, Zsenya Voronát, és olyan erő­sen meg­rán­totta a fülét, hogy besza­kí­totta a fül­cim­pá­ját, kicsor­dult a vére.

Két hónap múlva bezárták az isko­lát. Sebe­sült német kato­nák kap­tak benne helyet. A no­vem­beri fagy­ban, ami­kor a se­be­sül­tek panasz­kodni kezd­tek a hideg miatt, úgy befű­töt­tek, hogy az épü­let porig égett. Sza­lad­tunk, hogy meg­néz­zük, hogy lán­gol az isko­la, hiszen víz nem volt az oltás­hoz.

A kijárási tilalom megszabta óra után haj­na­lig sen­ki­nek sem volt sza­bad az utcán mutat­koz­ni, a sö­tét­ben csak a policájok és tábori csend­őrök lép­tét lehe­tett hal­la­ni, amint jár­őröz­tek.

Az egyik ilyen éjszakán veszélyes ese­mény tör­tént a kör­nyé­kün­kön. Az idő­sebb gye­re­kek, Józsi bará­tai elha­tá­roz­ták, hogy fel­hasz­nál­ják azt a föld­alatti folyo­sót, amely a köz­ponti fűtés csö­vei szá­mára készült, és azon át eljut­nak éjszaka a német élel­mi­szer­rak­tár­ba. Tizen­két doboz kek­szet és halvát17 hoz­tak el onnan.

Hideg éjszaka volt. Két német őr foly­ton kör­be­járva vigyá­zott az eme­le­tes rak­tár­ra. Átfa­gyott, nehéz „ka­lucs­ni"-juk, ami több réteg szal­má­ból állt, és a ka­to­na­csiz­mára teker­ték, han­go­san kopo­gott, ez alap­ján tájé­ko­zód­tak a fiúk a sö­tét­ben. Az őrök sem­mit sem vet­tek ész­re.

Reggel együtt örültünk a ti­tok­ban elköl­tött bősé­ges finom­ság­nak. Nap­pal azon­ban a rak­tár­ban föl­fe­dez­ték a hi­ányt. Emlék­szem, hogy a kis rab­lók paran­csára mi, a ki­seb­bek a pajta mögé sza­lad­tunk, és a bu­diba dob­tuk a keksz cso­ma­go­ló­pa­pír­ját. A policájok kör­be­áll­ták az egész kör­nyé­ket, és a tá­bori csend­őrök átku­tat­tak min­den szo­bát, de sem­mit sem talál­tak. Min­denki resz­ke­tett a féle­lem­től, de csak keve­sen tud­ták, hová dug­tuk el a do­bo­zo­kat. Pár nap múlva titok­ban újra meg­ven­dé­gel­tek min­ket keksszel és hal­vá­val. Csak tavasszal, hóol­va­dás után fedez­ték föl az átázott dobo­zo­kat a fut­ball­pá­lya köze­pén, amely a kom­bi­nát sta­di­onja mel­lett volt.

A sztálingrádi vereség után a né­met had­se­reg foko­za­to­san hát­rált nyu­gat­ra. Velük együtt men­tek azok a Voro­nyezs és Orjol alól mene­kült oro­szok, akik fél­tek a szov­jet­ha­ta­lom vissza­té­ré­sé­től. Kocsi­so­raik hama­ro­san fel­buk­kan­tak Bobrujszkban is. Az egyik ilyen csa­lád, Gromiko volt a nevük, bete­le­pe­dett a mi barak­kunk­ba. Közép­korú német­ta­nárnő volt idő­secske édes­any­já­val és két gye­re­ké­vel: Sura nevű lányá­val, és Vászjával, a fiá­val, aki két évvel idő­sebb volt nálam. Az egész csa­lád tudott néme­tül. Orjoltól paraszt­sze­ké­ren jöt­tek, amelybe egy tehe­net fog­tak be. A te­he­net elszál­lá­sol­ták a paj­tá­ban, a csa­lád meg friss tejet kez­dett árulni a kör­nyé­ken. Hamar össze­ba­rát­koz­tam Vászjával, segí­tet­tem neki meg­itatni a tehe­net. Ket­ten cipel­tük a nagy ved­ret az utcai kút­ról a paj­tá­ban álló hor­dó­ig. A te­hén sokat ivott, és én naponta fél liter tejet kap­tam a se­gít­sé­gért.

1944 elején érezni kezdtük, hogy köze­le­dik a front. Éjsza­kán­ként hal­lot­tuk a nehéz repü­lő­gé­pek búgá­sát a le­ve­gő­ből, ame­lyek rajok­ban repül­tek nyu­gat felé. Úgy gon­dol­tuk, szov­jet bom­bá­zók. Hihe­tet­len félel­met és ret­te­gést vál­tot­tak ki az első bom­bák, ame­lyek éjszaka hull­tak a város­ra. A há­ború folya­mán akkor elő­ször hal­lot­tunk rob­ba­nást. Elő­ször csak három bom­bát dob­tak a vá­ros­ra, de a rob­ba­ná­sok ereje min­ket is és a né­me­te­ket is meg­ré­misz­tet­te. Úgy érez­tük, hogy a falak is bele­ren­dül­nek, sok abla­kon kitört az üveg, min­denki kisza­ladt a há­zak­ból, és reg­ge­lig már senki sem tudott elalud­ni. Attól kezdve szi­go­rúan meg­hagy­ták, hogy söté­te­dés­kor gon­do­san el kell füg­gö­nyözni az abla­ko­kat, nehogy a fény kiszű­rőd­jön raj­tuk. Gyak­ran fel­hang­zott az abla­kon a né­met őrség han­gos kopog­ta­tá­sa, amint mér­ge­sen beki­ál­ta­nak: „Dunkel machen!”18 –, hogy tel­jes legyen az elsö­té­tí­tés. Gyak­rab­ban kopog­tat­tak be pus­ka­tus­sal az abla­kon, és ez leg­alább olyan bor­zasztó volt, mint a bom­ba­rob­ba­nás.

A fontosabb utcák kereszteződésé­nél a né­me­tek vas­tag geren­dá­ból tar­tós tüze­lő­ál­lá­so­kat épí­tet­tek. A tü­ze­lő­ál­lás­ban min­den utca felé szé­les lőrést vág­tak, ame­lye­ket vas­tag desz­ká­val takar­tak el belül­ről.

Az egyik ilyen tüzelőállást annál a ke­resz­te­ző­dés­nél állí­tot­ták fel, amely mel­lett naponta több­ször is elha­lad­tunk Vászjával, hiszen onnan hord­tuk a vizet a te­hén­nek. Min­dig kíván­csian néze­get­tük a tüze­lő­ál­lást, hiszen attól a pil­la­nat­tól föl­kel­tette az érdek­lő­dé­sün­ket, hogy épí­teni kezd­ték. Gyak­ran lát­tunk kato­ná­kat, akik kinyi­tot­ták a lőré­se­ket, amely­ből nehéz golyó­szóró csöve meredt elő. Néha meg a priccsen heve­rész­tek.

Egyszer viszont egy katonát sem lát­tunk, és az ajtót is nyitva felej­tet­ték. A kí­ván­csi­ság bevon­zott min­ket. A go­lyó­szóró a he­lyén volt, a priccse­ken taka­ró. Ételt nem talál­tunk. A pad­lón egy kis kar­ton­do­boz állt, benne gyer­tya, mert a vá­ros­ban akkor már gyak­ran vilá­gí­tot­tak gyer­tyá­val, ami­kor kikap­csol­ták az ára­mot. Ezek a gyer­tyák a né­me­tek­nek a lövész­ár­kok­ban hasz­ná­la­tos vilá­gító esz­kö­zei vol­tak, apró, kerek, pré­selt papír­ból készült doboz­kák, ame­lye­ket der­medt szte­a­rin töl­tött meg, abban meg vas­pál­cika tar­totta a ka­nó­cot. Teli töl­töt­tük a zse­bün­ket gyer­tyá­val, és gyor­san elinal­tunk a kút­hoz. Nekem tíz gyer­tya jutott, amit a követ­kező vasár­nap, a pi­a­con a szó szo­ros értel­mé­ben elkap­kod­tak, még­hozzá darab­ját két rube­lért.

Vagy tíz napra rá újra elhaladtunk a tü­ze­lő­ál­lás mel­lett, de még csak feléje sem néz­tünk. Ám hama­ro­san vágyni kezd­tünk rá, hogy valami hasz­not húz­zunk belő­le. Oda­men­tünk Vászjával, de lát­tuk, hogy az ajtón lakat van. Kör­be­jár­tuk, és meg­pró­bál­koz­tunk min­den táb­lá­val, ami a lőré­se­ket fed­te. Az egyik tábla hir­te­len befelé len­dült. Mind­ket­ten bemász­tunk a lő­ré­sen, és oda­kint hagy­tuk az üres vöd­röt. A sze­münk kez­dett hoz­zá­szokni a sötét­ség­hez. Étel­nek híre-hamva sem volt. Egy kis­asz­ta­lon vagy tucat­nyi osz­lopba rakott gyer­tya állt. Elkezd­tük bedug­dosni őket a zse­bünk­be.

Hirtelen megdöndült az ajtó. Aztán kivá­gó­dott, s egy gép­pisz­toly csöve meredt ránk. Meg­ijed­tünk a szem­üve­ges német katona dühös arcá­tól, aki han­go­san károm­ko­dott. Lát­ha­tóan meg­le­pő­dött, hogy gye­re­ke­ket lát. Egyre han­go­sab­ban pitye­reg­tünk. A ka­tona egy­foly­tá­ban károm­kod­va, a gép­pisz­toly elmoz­dí­tá­sá­val jelez­te, hogy kife­lé. Már han­go­san sír­tunk, ami­kor oda­ve­ze­tett min­ket a kö­zeli hosszú, fekete paj­tá­hoz. Enge­del­me­sen lép­ked­tünk. A pajta mögött ránk paran­csolt, hogy áll­junk meg, áll­junk hát­tal a fal mel­lé. Kezdte levenni a gép­pisz­tolyt a vál­lá­ról. Nagyon meg­ré­mül­tünk, még han­go­sab­ban zokog­tunk. Vászja néme­tül pró­bált könyö­rögni neki. Én nem tud­tam elhin­ni, hogy ez a né­met megöl min­ket. Ilyen egy­sze­rűen csak nem ölhe­tik meg az embert! A ka­tona föl­emelte a gép­pisz­to­lyát, és rövid soro­za­tot eresz­tett a fe­jünk fölé. Bepi­sil­tem. Vászja még min­dig azzal pró­bál­ko­zott, hogy elmond­jon neki vala­mit.

Szipogva rohantunk haza, hátra se néz­tünk, a ved­ret is eldob­tuk. Ott­hon egész tes­tem­ben resz­ketve ruhás­tul az ágyra vetet­tem magam. A mama akkor érke­zett haza a mun­ká­ból, és meg­pró­bálta kide­rí­te­ni, miért vagyok ágy­ban, hőmé­rőt vett elő, de én csak resz­ket­tem és resz­ket­tem, és meg se bír­tam szó­lal­ni. Csak más­nap vol­tam képes újra beszél­ni, és csak hosszú évek múlva mer­tem elme­sélni a ma­má­nak, sőt még Józsi­nak is, való­já­ban mi tör­tént velem.

Egyre nagyobb gond lett a vá­ros­ban az éhe­zés. A kom­bi­nát dol­go­zói a koráb­bi­hoz hason­lóan dél­ben az ebéd­lő­ben kap­tak egy tányér levest. A mama nem ette meg az adag­ját, hanem egy kis­lá­bas­ban haza­hozta nekünk esté­re. A vá­ros­ve­ze­tő­ség tíz dekára csök­ken­tette a gyer­me­kek és huszonöt dekára a fel­nőt­tek kenyér fej­adag­ját. A vá­ro­siak fél­tek a par­ti­zá­nok­tól, ezért már nem jár­ták a fal­va­kat, hogy érté­kei­ket élel­mi­szerre cse­rél­jék. A nap­ra­for­gó- és ken­der­olaj helyett jegyre már csak hal­zsírt adtak, amely­nek az ízére még vissza­em­lé­kezni is bor­za­lom. Mivel a né­me­tek diver­zió­tól fél­tek, Józsit és tár­sait már nem enged­ték be a vas­út­ál­lo­más­ra. A krump­li, bárha fagyot­tan is, meg­va­ló­sít­ha­tat­lan álom lett. A haj­di­na­kása lehán­tolt fekete héjá­ból élelmicikk lett, de ebből a mama csak úgy tudott „há­zi­ke­nye­ret” süt­ni, ha volt ott­hon leg­alább egy nyers tojás, hogy a massza össze­áll­jon. Sokáig rág­tuk ezt a ke­nye­ret, és nagy kín­nal nyel­tük le, de aztán még nagyobb kín volt meg­sza­ba­dulni tőle, mert az átsüt­he­tet­len héj úgy szúrt, mintha borot­vá­val vag­dos­ná­nak min­ket. Még a gilisz­ták sem bír­ták ezt az „éles hely­ze­tet”, pedig azok­ban az évek­ben min­den­ki­nek volt belő­lük.

Azokban az éhínséges napokban Józsi­val egy­szer sike­rült egy valódi lakoma kel­lős köze­pébe pottyan­nunk. A szom­széd barakk­ban lako­dal­mat tar­tot­tak. Har­mo­ni­kást nem talál­tak, úgy dön­töt­tek, elég egy hege­dűs is. A vá­lasz­tás a bá­tyámra esett, hiszen a belo­ru­szok­nál a he­gedű is nép­szerű volt. Józsi magá­val vitt.

Felejthetetlen volt! Az asztal ros­ka­dá­sig meg­rakva házi főzésű pálin­ká­val és éde­sen illa­tozó étel­lel: fran­cia salá­ta, főtt krump­li, sós uborka és káposz­ta, lán­gos, tej­fel. Hús nem volt, csak sza­lon­na. Az asz­tal­nál szo­ro­san ültek egy­más mel­lett a ven­dé­gek. Nagy volt a ciga­ret­ta­füst. Bemász­tam az asz­tal alá, leül­tem a bá­tyám lába mel­lé, és Józsi az este folya­mán négy tej­fe­les lán­gost nyúj­tott le nekem vil­lán. A ven­dé­gek jócs­kán fel­ön­töt­tek a garatra és reg­ge­lig tán­col­tak, én viszont úgy belak­tam, hogy elalud­tam az asz­tal alatt.

1944 tavaszán nagy boldogság köszön­tött a csa­lá­dunk­ra, a mamát elő­lép­tet­ték. „Ma­dame Rottyihát” áthe­lyez­ték az étke­zőbe moso­ga­tó­nak. Isten­től kapott aján­dék­nak szá­mí­tott. Vagy inkább talán jó embe­re­ken múlott, min­de­nek­előtt az étkező akkori veze­tő­jén, aki kinézte magá­nak Reg­inát, és meg­saj­nál­ta, ami­ért olyan nehéz fizi­kai mun­kát kell végez­nie. Józsi­val fel­váltva jár­tunk az étke­ző­be, s azon az abla­kon, ame­lyen a pisz­kos edényt kel­lett bead­ni, a mama kiadott egy kis tálat, ame­lyet az általa össze­gyűj­tött mara­dék­kal töl­tött meg (úgy is hív­ták, „mos­lék”). Tehát ételt már kap­tunk. És milyen jóízű volt! Emel­lett „fon­to­sak” let­tünk. A mama a kony­hán dol­go­zott, most már madame Rott edény­mo­so­gató lett. Rajta is ragadt a „ma­dame” meg­szó­lí­tás, még a ba­rá­taim is átvet­ték. Ők is el-el­jár­tak a mamá­hoz, és ők is meg­kap­ták tőle a ma­guk ebéd­jét. Az étel­szagra az elsők között figyel­tek föl a kiéhe­zett magyar zsi­dók, aki­ket mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak­ban haj­szol­tak ki a frontra a had­se­reg mel­lé. Emlék­szem beesett arcuk­ra, szen­vedő tekin­te­tük­re, sovány kezük­re, amint mohón kikap­ják az enni­va­lót Regina kezé­ből.

Csak Medvegyev, az öreg szakács és a többi anti­sze­mita mor­go­ló­dott: „Rott, minek adsz ezek­nek a zsi­dók­nak? Ne adj nekik!”

Elkeseredett harcok küszöbén áll­tunk: mind­két fél had­tör­té­né­szei elég rész­le­te­sen fog­lal­koz­tak a bobrujszki kat­lan védel­mé­vel és a német össze­om­lás­sal. Én csak azo­kat az ese­mé­nye­ket és jele­ne­te­ket pró­bá­lom meg leírni ebben az emlé­ke­zés­ben, ame­lye­ket lát­tam, átél­tem, és ame­lye­ket kilenc­éve­sen meg­je­gyez­tem.

Bobrujszkban mind gyakoribb lett az éjsza­kai bom­ba­tá­ma­dás, június­ban már min­den éjszaka bom­báz­tak. A leg­job­ban a mi kör­nyé­künk szen­ve­dett tőle, mert ott volt a fafel­dol­gozó kom­bi­nát négy­ké­mé­nyes vil­lany­te­le­pe, ez látta el a vá­ros jelen­tős részét áram­mal. Min­den jel arra utalt, hogy a támadó szov­jet csa­pa­tok éppen ezt a vil­lany­te­le­pet akar­ják kivonni a for­ga­lom­ból.

Szerencsére egyetlen bomba sem találta el a vil­lany­te­le­pet. A mi barak­kunk csak ötszáz méterre volt tőle, és éjsza­kán­ként három­szor-négy­szer bom­báz­ták, ami nagyon rosszul érin­tett min­ket.

Kezdetben minden robbanáskor kisza­lad­tunk az utcá­ra, hasra vetet­tük magun­kat, és ret­tegve bámul­tunk a sö­tét égbolt­ra, ame­lyen moz­du­lat­la­nul függ­tek a vakító fényű vilá­gí­tó­bom­bák, ame­lye­ket elő­ze­te­sen bom­bá­zó­ról dob­tak le, hogy a re­pü­lők tájé­ko­zódni tud­ja­nak. Reg­gel mind­nyá­jan lesza­lad­tunk a Berezinához, és kéz­zel halász­tuk ki a ren­ge­teg halat, ame­lyek dög­löt­ten, has­sal föl­felé sod­ród­tak a víz­ben min­den bom­bá­zás után. A vil­lany­te­lep ugyanis a fo­lyó­par­ton állt, és szinte min­den bomba a vízbe hul­lott.

A villanytelep egész júniusban adott ára­mot, de laká­son­ként csak egyet­len lámpa égett, és ennek tel­je­sít­mé­nyét a vá­ros veze­tő­sége pár napon­ként tovább csök­ken­tet­te. Hat­van wat­tos­ból így lett negy­ven, aztán huszonöt watt, végül meg­ál­la­pod­tunk a tizenöt wat­tos­ban. Ilyet még sosem lát­tunk, s alig adott valami fényt.

Barakkunkban, ahogy a többi szom­szé­dos­ban is, az ablak­üveg min­den bom­bá­zás­kor kitört. Más­nap meg­ér­kez­tek az üve­ge­sek, és új ablak­üve­get vág­tak be, kez­det­ben csak egy ablak­ba, a töb­bibe fur­nér­la­pot illesz­tet­tek. Aztán már csak egy lap üveg került egy ablak­ba, végül pedig min­den csa­lád csak az apró szel­lő­ző­ab­la­kon át látta a nap­pali fényt, amely utób­bit szinte naponta újra kel­lett üve­gez­ni.

A kis gyerekágyam, amelyben már csak fel­hú­zott láb­bal fér­tem el, az ablak­nál állt, amely­ből az egyik éjsza­kai bom­bá­zás során kitört az üveg. Zápo­ro­zott rám az üveg­cse­rép, egy nagyobb darab éles széle föl­se­bezte a ha­lán­té­ko­mat, de sze­ren­csére a seb nem volt mély.

Mindez az első bomba ledobásakor tör­tént, ami­nek hatá­sára azon­nal meg­szűnt a vil­lany­szol­gál­ta­tás, mi pedig sötét­ben és der­med­ten feküd­tünk, én meg csak a kezem­mel érez­tem, hogy véres a ha­lán­té­kom.

Megijedtem és elsírtam magam. A mama azon­nal fel­ug­rott, és gyu­fát gyúj­tott. Ami­kor meg­pil­lan­totta a vért, óva­to­san kihúzta a seb­ből az üveg­cse­re­pet, és kia­bálva kisza­ladt a tor­nác­ra, hogy a gye­reke meg­se­be­sült. Már min­den szom­széd az udva­ron volt, rohan­tak, hogy segít­se­nek. Első­sor­ban Sura Gromiko segí­tett a né­met nyelv­tu­dá­sá­val, mert az ágyam­nál hama­ro­san elő­tűnt a sötét­ség­ből egy tábori fel­cser egy hatal­mas zseb­lám­pá­val. Gyor­san bekö­tözte a se­bet, és már ment is. Más­nap reg­gel kötés­sel a fejem­mel sza­lad­tam ki az udvar­ra, amire nagyon büszke vol­tam.

Jegyzetek

 12 Zsidó.

 13 Az orosz kemencének két, gaz­da­gabb ház­nál három szája van. A két fel­sőt fűtésre és főzésre hasz­nál­ják, az alsó­ban alsza­nak, álla­tot tar­ta­nak, rak­tá­roz­nak stb.

 14 Krumplis palacsin­ta.

 15 Uram, adj kenyeret!

 16 A háború nem jó. Hit­ler­nek vége.

 17 Keleti édesség.

 18 Sötétítsen el!


8. fejezet

A szovjethatalom visszatérése

A szovjet légierő csak nem hagyta abba Bobrujszk éjsza­kai bom­bá­zá­sát, ráadá­sul meg­kez­dőd­tek a nap­pali légi­tá­ma­dások is. A de­rült, nap­sü­té­ses nap­pa­lo­kon már vár­tuk is, hogy meg­je­len­je­nek a bom­bá­zók. Még­sem volt olyan ret­te­ne­tes, mint az éjsza­kai bom­bá­zás. Már a mo­tor hang­já­ról meg­ta­lál­tuk az égen a repü­lő­gé­pet, követ­tük a te­kin­te­tünk­kel, vár­tuk, hogy a nap­fény meg­csil­lan­jon a bom­ba­tes­ten, amely elvált a repü­lő­gép­től, meg­be­csül­tük a röp­pá­lyá­ját, s csak akkor vetet­tük magun­kat a föld­re, ami­kor a bom­bázó repü­lési vona­lába kerül­tünk, s elég közel a bomba röp­pá­lyá­já­hoz. Gyor­san hoz­zá­szok­tunk, hogy tátott száj­jal vár­juk a bomba fel­rob­ba­ná­sát, nehogy utána fáj­jon a fülünk.

Június végére a nappali légi­tá­ma­dás­ok­hoz min­den­na­pos távoli tüzér­ségi ágyú­mo­raj járult, s az egész város­ban sietve neki­kezd­tek az egyéni bun­ke­rek és óvó­he­lyek épí­té­sé­hez. A gö­dör­ásás­hoz és épí­tés­hez két-há­rom csa­lá­don­ként cso­por­tok ala­kul­tak. Csak a mi csa­lá­dunk­ban nem volt sen­ki, aki göd­röt ásson vagy épít­sen, és senki sem hívott meg min­ket a bun­ke­ré­be.

Bekövetkezett az a nap, ami­kor a néme­tek elta­ka­rí­tot­ták az összes kerí­tést a vá­ros­ban, lefű­ré­szel­ték a tar­tó­osz­lo­po­kat, és nagy halomba rak­ták a föl­dön. Bobrujszkban, ahogy bár­mely más orosz­or­szági város­ban, ez hihe­tet­len, szo­kat­lan és félel­me­tes volt. Hogy nin­csen kerí­tés. Hogy aka­dály­ta­la­nul mehet az ember bár­mi­lyen irány­ba, oda, ahová akar. Hát még az milyen nagy mulat­ság volt nekünk, gye­re­kek­nek, hogy a föl­dön fekvő kerí­té­se­ken fut­ká­roz­hat­tunk.

Senki sem magyarázott vagy mondott el sem­mit, de hama­ro­san mind­nyá­jan rájöt­tünk, hogy bele­csöp­pen­tünk a „bobrujszki kat­lan”-ba: a várost tel­je­sen körül­zárta a Vö­rös Had­se­reg, ost­rom­gyű­rűbe kerül­tünk.

Nem csak a németek, de minden csa­lád is kiutat, meg­ol­dást kere­sett magá­nak. Külö­nö­sen begorombultak a meg­za­va­ro­dott policájok és hason­sző­rű­ek, akik szí­ve­sen együtt­mű­köd­tek a meg­szál­lók­kal. A vá­ros­ban újra kitört a pánik, ahogy 1941-ben is. Vilá­gos lett, hogy a né­me­tek har­colni fog­nak a váro­sért.

Sokan arra készültek, hogy mennek a né­me­tek­kel, mert föl­idéz­ték a szov­jet­ha­ta­lom okozta keserű és nincs­te­len éle­tet. Nagyon nehéz volt az élet a né­met ura­lom alatt, de a lakos­ság ezt a há­ború kon­tó­jára írta. Sehogy sem fűlt a foguk ahhoz, hogy meg­vár­ják, amíg újra hata­lomra kerül a már meg­ta­pasz­talt vad szov­jet rend­szer. Min­denki tud­ta, milyen kemé­nyen elbán­nak majd a kom­mu­nis­ták azok­kal, akik „ott marad­tak, hogy a né­me­tek­kel élje­nek, és nem eva­ku­ál­tak”. De hát mit jelent az, hogy „nem eva­ku­ál­tak”? Hogyan? Hová? És min mene­kül­het­tek vol­na? Regina pél­dául hová eva­ku­ál­ha­tott vol­na? Éppen ez a magya­rá­zata azok­ban a na­pok­ban a szo­mo­rú, mégis komi­kus ese­mé­nyek­nek.

Június utolsó napjaiban időnként naponta két­szer is fel­röp­pent a hí­resz­te­lés, hogy a minszki ország­út­nál áttör­ték az ost­rom­gyű­rűt. Erre min­denki fel­kapta a bő­rönd­jét, batyu­ját, zsák­ját, fel­dob­ták egy talics­ká­ra, lovas kocsi­ra, befog­tak ökröt, tehe­net – igaz, még akadt ló is –, de még gya­log is neki­in­dul­tak a „minszki irány”-nak a kö­zeli utcá­kon. De nagyon hamar csüg­ged­ten vissza­tér­tek. A rést meg­szün­tet­ték a szov­jet tan­kok, a gyűrű újra bezá­rult.

Regina is sokszor megpróbált „el­men­ni”. Kép­zel­jék maguk elé a lát­ványt! Mihelyt fel­röp­pent a pletyka a „rés”-ről, a mama Józsi­val kétol­dalt fel­kapta a nagy ládán­kat, amely teli volt duny­há­val, pár­ná­val, és más „ma­gyar drá­ga­ság”-gal. Nekem kilenc­éve­sen a vizes kulacs lógott a nya­kam­ban meg egy rongy­ból var­rott zsák, benne némi enni­való meg a híres, „ma­gyar” ezüst étkész­let, ami­nek jócs­kán volt súlya, s amely soha az élet­ben nem volt ezüst, csak ezüst­tel fut­ta­tott. Amint így fel­mál­házva kilép­tünk a la­ká­sunk­ból, elmen­tünk a barakk túlsó végé­hez, és meg­áll­tunk pihen­ni. Vala­hon­nan oda­ki­a­bál­tak, hogy „a rést betöm­ték”, amire vissza­men­tünk a la­kás­ba. Én örül­tem a leg­job­ban annak, hogy vissza­tér­tünk. Aligha bír­tam volna száz méter­nél töb­bet meg­tenni azzal a zsák­kal.

Sűrű bombázással, tüzérségi tűzzel kez­dő­dött a vá­ros ost­ro­ma. A né­me­tek kezd­ték össze­szedni a fér­fi­a­kat és kama­szo­kat. A mama a szom­széd lakás alatti verem­ben buj­tatta el Józsit, amely­ben már ott „la­kott” a Rogyin csa­lád. Állan­dóan grá­ná­tok rob­ban­tak. Foly­ton a szom­szé­da­ink bunkereibe sza­lad­gál­tam, hogy elbúj­jak. Min­den­hol szűk volt a hely, de been­ged­tek. Ami­kor vissza­men­tem a ma­má­hoz, a szo­bánk­ba, meg­pró­bál­tam rábe­szél­ni, hogy ő is men­jen le a bun­ker­be, de egy­szer sem volt haj­lan­dó. Még éjsza­kán­ként is a mama volt az egyet­len, ami­kor pedig külö­nö­sen erős volt a bom­bá­zás, aki ott­hon maradt, feküdt az ágy­ban, és biz­to­sí­tott, hogy az a bomba a bun­ker­ben is utol­éri az embert, ha az van meg­ír­va, hogy meg­hal­jon. Én meg sír­tam.

Ma, amikor már hetvenéves vagyok, ahogy fel­idé­zem, és újra latol­ga­tom azt, ami azok­ban a na­pok­ban tör­tént, már tudom, hogy a mama nem a „Spielbergerek bátor­sá­ga” miatt nem akart mene­dé­ket keres­ni, hanem a határ­ta­lan anyai oda­adása miatt nem. Hogy meg­ment­hesse Józsit, aki rej­tőz­kö­dött, ha valami baj tör­té­nik.

Aztán történt is. A szomszé­dok, csupa szá­na­lom­ból, rá akar­ták beszélni a ma­mát: „Re­gi­na, hiába rej­te­ge­ted Józsit a verem­ben, ez veszé­lyes. Ha a ba­rakk fel­gyul­lad, Józsi ele­ve­nen meg­ég. Hozd ki abból a verem­ből!” És abban a pil­la­nat­ban, ami­kor Józsi, aki már három napot töl­tött a verem­ben, a mama új dön­tése értel­mé­ben elő­bújt onnan, és elin­dult az udva­ron lévő bun­ker felé, ész­re­vette és lefogta őt egy német kato­na, aki két „ki­se­gí­tő­jé­vel” éppen az imént össze­fog­do­sott fér­fiak és kama­szok menet­osz­lo­pát vezette vala­ho­vá. A ka­tona elő­re­tar­tott pus­ká­val a menet­osz­lop utolsó sorába irá­nyí­totta Józsit, amely köz­ben tovább­ha­ladt. A mama utá­nuk rohant, s a földre vetette magát, ami­kor utol­érte a né­me­tet, átölelte a csiz­má­ját, és zokog­va, néme­tül könyör­gött neki, hogy engedje el a gye­re­két. A né­met meg­saj­nál­ta. A kar­já­nál fogva kiló­dí­totta Józsit a sor­ból. A mama meg vissza­vitte őt „a föld alá”, ahon­nan aztán elő sem jött, még akkor sem, ami­kor nagyon nagy lett a for­ró­ság.

Az ostrom egyik éjszakáján, amikor a mama egye­dül feküdt a szo­bánk­ban, két német katona lépett be. Zseb­lám­pát gyújtva keres­gél­tek valami élel­met a szek­rény­ben. A mama erőt vett magán, és néme­tül meg­kér­dezte tőlük: „Mit csi­nál­nak maguk itt?” – A ka­to­nák össze­rez­zen­tek, olyan várat­la­nul érte őket, hogy a mama meg­szó­lalt. – „A fér­je­met várom, aki tiszt – mondta tovább a ma­gáét a mama. – Nem­so­kára értem kell jön­nie.” „Bo­csás­son meg, asszo­nyom!” – sut­tog­ták a ka­to­nák, és kihát­rál­tak a sötét­ben.

Az utolsó négy napon, amikor min­denki fej­vesztve rohan­gált az egyre sűrű­södő rob­ba­ná­sok­ban, elvesz­tem. Pánikba estem, és elro­han­tam vala­mer­re, a többi sza­ladó embert követ­tem. Egy apró bun­ker­ben valami asszony, kelet­ről mene­kült asszony fogta pár­to­mat, aki­nek volt egy velem egy­korú fia. Éte­lük nem volt, csak kan­dis­cu­kor, ami­től ször­nyen meg­szom­ja­zik az ember. Ami­kor nagyon erős volt a lövöl­dö­zés, mind­ket­tőnk fejét a szok­nyá­já­hoz szo­rí­tot­ta. Még csak az orrun­kat sem dug­hat­tuk ki, hiszen szinte sza­ka­dat­la­nul rob­ban­tak a grá­ná­tok és egé­szen közel. Nem emlék­szem, hogy alud­tunk-e, olyan volt, mintha sza­ka­dat­la­nul fél­álom­ban let­tünk volna abban a sö­tét lyuk­ban. Aztán elfo­gyott a vizünk.

A negyedik nap reggelén csönd lett, de a fü­lünk még min­dig csen­gett az előző napi rob­ba­ná­sok­tól. Fél­tünk kimen­ni, még a szük­sé­gün­ket is abban a meg­le­he­tő­sen szűk bun­ker­ben végez­tük el. Hir­te­len a bun­ker bejá­ra­tá­nál meg­pil­lan­tot­tuk vala­ki­nek a mez­te­len lábát, meg egy gép­pisz­toly csö­vét, aztán tel­jes magas­sá­gá­ban ott állt előt­tünk egy fur­csa fér­fi: erő­sen lihe­gett, a fején sisak, amit szíj tar­tott az álla alatt, csiz­ma­nad­rá­got viselt, ami túl rövid volt neki, és tel­je­sen átiz­zadt az inge. „Van­nak itt néme­tek?” – kér­dezte oro­szul, bekuk­kan­tott, aztán már el is tűnt. Ő volt a tá­madó Vörös Had­se­reg első kato­ná­ja, akit lát­tunk.

Az asszony, aki védelmébe vett, hama­ro­san meg­győ­ző­dött arról, hogy már nem tud vissza­tar­ta­ni, hát utamra enge­dett. Ügy dön­töt­tem, haza­me­gyek. Elő­búj­tam, és keresni kezd­tem, merre indul­jak. Ret­te­ne­tes kép tárult elém. Nagy volt a jú­liusi hőség, de házat egy­ál­ta­lán nem lát­tam, csak vala­mi­féle osz­lo­pok mere­dez­tek előt­tem. A ké­mé­nyek. Körös­kö­rül min­den ház leégett, csak a kémé­nyek marad­tak meg. Föld­szin­tes és eme­le­tes kémé­nyek. Még min­dig lán­gol­tak a fa­há­zak mara­dé­kai, és a kémé­nyek is annyira átfor­ró­sod­tak a tűz­től, hogy meg sem lehe­tett köze­lí­teni őket. Jobb­ra, a távol­ban meg­pil­lan­tot­tam egy épü­le­tet, amely isme­rős­nek rém­lett, de úgy lát­tam, mintha azóta meg­nőtt vol­na. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát vil­lany­te­lepe volt. Azon­nal rájöt­tem, milyen irány­ban van a ba­rak­kunk.

Meggörnyedve átvágtam egy krumpli­val beül­te­tett ker­ten. Az ágyá­sok közt egy föl­dön fekvő emberre buk­kan­tam. Halott volt, a jobb szeme helyén hatal­mas fekete lyuk táton­gott. Éle­tem­ben akkor lát­tam elő­ször halot­tat olyan közel­ről. Meg­ijed­tem, leül­tem mel­lé, job­ban meg­néz­tem. Nagyon isme­rős volt a szürke nad­rágja meg a ma­gas szárú gumi­csiz­má­ja. Meg a fiúsra nyírt rövid, ősz haja. Meg a kurta zeké­je. Igen, Vászja Gromiko édes­anyja volt. Tovább lopóz­tam. Jobbra fel­tűnt a nagy bun­ker bejá­ra­ta. Az ajtó félig nyit­va, egyéb­ként csend. Benéz­tem. Hir­te­len egy erős kéz elkapta a ke­ze­met, behú­zott a bun­ker­be, és csak nem eresz­tett. Ahogy körül­néz­tem a sö­tét­ben, egy cso­port fér­fit lát­tam, vagy tíz embert. „Hall­gass, fiacs­kám! Külön­ben meg­hall­ják a néme­tek, és ide­jön­nek!” – mondta az a fér­fi, aki a leg­kö­ze­lebb volt hoz­zám, és egy darab kol­bászt tömött a szám­ba. Ukrá­nul beszélt. Rájöt­tem, hogy ukrán és belo­rusz policájok, akik a néme­tek elől búj­tak el. Állva elrág­tam, lenyel­tem a kol­bászt, és kivárva az alkal­mas pil­la­na­tot, meg­lép­tem onnan.

Először meg sem ismertem a ba­rak­kun­kat, aztán meg nem hit­tem a saját sze­mem­nek. Ott állt a he­lyén. Ez az egy maradt épség­ben. A töb­bi­ből csak a kémény maradt meg. Gyor­san oda­men­tem, szinte futot­tam. A két pajta közül, ame­lyek a ba­rak­kunk lakóié vol­tak, a mienk ép volt, a bal­ol­da­li­ból csak zsa­rát­nok maradt, amely még füs­töl­gött.

És újabb csoda! A pajtánknál ott állt meg­kö­tözve a Vászjáék tehe­ne!

Felszaladtam a tornácra, és ide­ge­sen beko­pog­tam az ajtón­kon. Isten újra cso­dát tett! Egy pil­la­nat múlva hal­lot­tam, hogy hát­ra­tol­ják az ajtón a kal­lan­tyút, és ott állt előt­tem az anyám. „Anyu­ka!” – rohan­tam oda hoz­zá. – „Te csa­var­gó!” – mondta anyám gyön­gé­den, magya­rul, meg­ölelt, és elkezdte letö­rül­getni a pisz­kot az arcom­ról.

Megkérdeztem, hol van Józsi. A mama a szá­jára tette az ujját, így kér­te, hogy hall­gas­sak, és résre fel­nyi­totta a pin­cénk ajta­ját, amely sok­kal kisebb volt, mint a szom­szé­dunk, Rogyinék ver­me. Józsi félig feküdt oda­lent egy sző­nye­gen meg valami ron­gyo­kon, mel­lette ott volt egy kan­csó víz meg egy éjje­li­edény. Józsi egy szót sem szólt, csak rám nézett, és a mama azon­nal becsukta a feje fölött az ajtót.

A mama később elmesélte, mi történt azok­ban a na­pok­ban. Az egyik légi­tá­ma­dás után ott állt a tor­ná­con, és hir­te­len meg­pil­lan­tott két német kato­nát, akik nagy ládát cipel­tek. Meg­áll­tak az egyik barakk mel­lett, vala­mit elő­húz­tak a lá­dá­ból, és öngyúj­tó­val meg­gyúj­tot­ták. Egy üveg volt valami gyúj­tó­ke­ve­rék­kel, és azon­nal szik­rázni és lán­golni kez­dett. A ka­to­nák fel­dob­ták az üve­get a barakk tete­jé­re, az eltört, a tető pedig rög­tön tüzet fogott. Ugyanez tör­tént a követ­kező barak­kal is.

A mama odament a két katoná­hoz, és néme­tül meg­szó­lí­totta őket. A ka­to­nák elmond­ták, paran­csot kap­tak, hogy gyújt­sa­nak fel min­den faba­rak­kot, mert zavar­ják a kilá­tást a tank­el­há­rító ágyúk előtt. A mama újra neki­fo­hász­ko­dott a „me­sé­jé­nek” a fér­jé­ről, aki német tiszt, s aki­nek más­nap reg­gel érte kell jön­nie. Arra kérte a kato­ná­kat, az ő ba­rakk­ját ne bánt­sák más­na­pig. A két katona elő­ször habo­zott, aztán mégis bele­men­tek az alku­ba.

A mama azt mesélte, hogy húsz percbe sem telt, máris lán­gok­ban állt min­den szom­szé­dos ház. Leégett a bal­ol­dali paj­ták teteje is, és hir­te­len tehén­bő­gést hal­lott abból a paj­tá­ból, amely a Gromiko csa­ládé volt. A mama besza­ladt, elol­dozta a tehe­net, és bevitte a mi paj­tánk­ba. Előző este és ma reg­gel is sike­rült meg­fej­nie. A Szikorszkijék laká­sá­val szem­közti válasz­falra sze­relt kéz­mo­só­ban vizet is talált, amit a tehén egy pil­la­nat alatt meg­ivott. Hát ilyen volt a mi Regi­nánk!

A környékén nemcsak az összes barakk és pajta égett le, de min­den budi is, hiszen azok is fából készül­tek. A föl­det vas­tag hamu­ré­teg borí­tot­ta, amely elrej­tette a szem elől a leégett budik göd­re­it. A rá­kö­vet­kező hetek­ben mi, gye­re­kek szám­ta­lan­szor bele­es­tünk ezekbe a csap­dák­ba, ame­lyek­nek nagyon is kel­le­met­len beltartalmuk volt, s amint vala­hogy kimász­tunk, fej­vesztve inal­tunk a folyó­ra, hogy meg­mo­sa­kod­junk.

1944 júliusának első napjaiban jár­tunk. A Vö­rös Had­se­reg elő­re­tolt csa­pa­tai átha­lad­tak Bobrujszkon, és nyu­gatra tar­tot­tak. Bobrujszkban két hétre hatalmi vákuum kelet­ke­zett, de hát magá­ból a vá­ros­ból is alig maradt más, mint feke­tén mere­dező kémé­nyek, és a tég­la­épü­le­tek, gyár­te­le­pek üre­sen ásító abla­kai.

Sokáig égtek a német raktárak. Min­denki az élel­mi­szer­rak­tá­rak­hoz rohant, hogy valami élel­met sze­rez­zen. Mi is gyor­san meg­ta­nul­tuk, hogy hosszú bot­tal leveskonzervet halásszunk ki a még forró hamu­ból. A túl­me­le­ge­dett kon­zer­vek gyak­ran az embe­rek kezé­ben rob­ban­tak fel, lefröcs­köl­ték őket a szinte for­rás­ban lévő leves­sel, de még így is meg­ér­te: ami­kor elő­ször men­tem oda, hat leveskonzervvel tér­tem haza.

Köröskörül mindenütt német katonák holt­tes­tei és lódögök hever­tek. Szov­jet katona holt­tes­tet nem lát­tunk. Azo­kat azon­nal elte­met­ték az elő­re­tolt csa­pa­tok, ame­lyek aztán foly­tat­ták a tá­ma­dást nyu­gat felé. A jú­liusi hőség­ben a hul­lák iszo­nyú bűzt árasz­tot­tak. A na­pon fekvő hul­lák hasa fel­fú­vó­dott, gyak­ran a de­rék­szíj is elpat­tant raj­tuk. A lo­vak belső szer­vei is kitü­rem­ked­tek a golyó ütötte lyu­kon.

Sose felejtem el, mennyire csodál­koz­tam és hogy fél­tem, ami­kor a mama vala­hol német lapá­to­kat talált, segít­sé­gül hívott pár szom­széd­asszonyt, és ott hely­ben, a föl­dön heverő hul­lák mel­lett göd­röt ástak, és bele­en­ged­ték a tes­te­ket. Egy­sze­rűen nem talá­lok sza­va­kat, hogy érzé­kel­tes­sem, kilenc­éve­sen milyen ret­te­gés­sel töl­tött el ez a lát­vány.

Valaki azt mondta, hogy a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát étkez­dé­jé­nek veze­tő­je, az az asszony, aki moso­ga­tó­nak nézte ki és állí­totta be Reg­inát, eluta­zott egy német autón, meg­pró­bált kitörni a körül­zárt város­ból. A minszki ország­úton egy szov­jet tank átgá­zolt a ko­csin. A mama másod­ma­gá­val elment, meg­ke­reste a holt­test­ét, és elföl­delte az országút mel­lett.

Mindenhol a legkülönfélébb német hadi­esz­kö­zök hányód­tak. Volt köz­tük kiégett lég­el­há­rító fegy­ver a hoz­zá­juk tar­tozó irány­zék­kal, vagy tel­je­sen ép, külön­böző kali­berű tábori ágyúk érin­tet­len rekesz löve­dék­kel. Kiégett, elha­gyott teher­au­tók és tan­kok áll­tak min­den­hol.

Nekünk, gyerekeknek, feledhetetlen napok követ­kez­tek. Sen­ki­től sem kel­lett fél­nünk, és min­denki azt tehet­te, amit akart.

Először is megtanultuk szétszerel­ni, meg­töl­teni és elha­jí­tani a né­met kézi­grá­ná­to­kat, lőni, szé­pen össze­szedni a pat­ro­no­kat, szét­szedni pus­kát, gép­pisz­tolyt, pisz­tolyt. Arra is rájöt­tünk, mi a kü­lönb­ség a német és az olasz tiszti gránátok19 között.

Azokban a napokban egyszeri­ben meg­nőtt a kíván­csi­sá­gom és von­zal­mam min­den gépe­zet iránt, akkor kezd­tem elsa­já­tí­tani a leg­kü­lön­bö­zőbb tech­ni­kai for­té­lyo­kat.

Először két géppisztolyt és három pisz­tolyt vit­tem haza a meg­fe­lelő lősze­rek­kel egye­tem­ben, ami­ért aztán Reg­iná­tól meg is kap­tam az első pofont a sok közül, a fegy­ve­re­ket pedig anyám, sze­rin­tem „igaz­ság­ta­la­nul”, kidobta az abla­kon.

Az otthagyott fogatokból és gépko­csik­ból kala­pá­csot, fűrészt, resze­lőt, kézi fúrót, fúró­fe­jet zsák­má­nyol­tam, min­dent gon­do­san szögre akasz­tot­tam a paj­tá­ban, és hasz­nálni kezd­tem őket, ami a bará­taim kíván­csi­sá­gát is fel­kel­tet­te. De hama­ro­san eltűnt az összes szer­szám, valaki ellop­ta. Ret­te­ne­te­sen elke­se­red­tem. Akkor már késő volt ahhoz, hogy ugyan­azok­ról a he­lyek­ről pótol­jam a szer­szá­mo­kat. Csak pár dara­bot sike­rült össze­szed­nem.

Elképzelhetik a megdöbbenése­met, ami­kor körül­be­lül egy év múlva föl­fe­dez­tem a szer­szá­mai­mat Danyilo Szikorszkij paj­tá­já­ban, ahová azért men­tem, hogy meg­va­kar­gas­sam a ma­la­cot. De abban a hely­zet­ben jobb volt, ha nem hoz­tam szóba a dol­got.

Társaimmal azzal szórakoztunk, hogy ledön­töt­tük a le­égett házak épen maradt kémé­nye­it. Per­sze, nem kala­páccsal estünk neki a tég­la­alap­juk­nak, s nem vár­tuk meg, amíg a ke­mence dőlni kezd és össze­ros­kad. Hiszen egyet­len német kézi­grá­nát, amit a leg­alsó kemence vagy sütő ajta­jába dug­tunk, egy pil­la­nat alatt bedön­tötte az egé­szet. Csak arra kel­lett vigyáz­nunk, hogy minél messzebbre elsza­lad­junk.

Egy hónapba sem telt, és fölfedez­tük, hogy vala­mi­féle bácsik jelen­tek meg a vá­ros­ban, akik haj­lan­dók fizetni a tég­lá­ért. Az össze­tört autók­ból és motor­bi­cik­lik­ből kiszed­tük a csap­ágya­kat, négy­ke­rekű talics­ká­kat csi­nál­tunk, és egész szep­tem­be­rig fuva­roz­tuk raj­tuk a tég­lát a bá­csik­nak. Nagyon büsz­kék vol­tunk, ami­kor min­den száz tég­lá­ért meg­kap­tuk a mun­ká­val meg­ke­re­sett öt rube­lün­ket.

Az egyik rendszeres szórakozásunk az volt, hogy kiszed­tük a lő­port a tüzér­ségi löve­dé­kek hüve­lyé­ből, amely olyan hosszú volt, mint a „ma­ka­ró­ni”, és az egyik végét meg­gyúj­tot­tuk. A lő­por úgy szállt a leve­gő­ben, mint valami sugár­haj­tású löve­dék. Nagy mulat­ság volt az is, ha kilőt­tünk egy hang­jelző raké­tát az utcán áruló öreg­asszonyok felé, mert a ra­kéta süvöl­tése és füttye az egész kör­nyé­ket meg­ri­asz­tot­ta.

Ma már nehéz elhinni, hogy kétszer még német nehéz harc­ko­csi­ból is lőt­tünk, csak per­sze nem igazi löve­dék­kel. Elő­ször egy egész tég­lát szu­sza­kol­tunk bele a cső­be, utána meg a lőport tar­tal­mazó hüvelyt. A lö­vés után a porrá zúzó­dott tég­lá­ból nagyon hatá­sos vörös felhő ala­kult ki a tank előtt. Emlék­szem, hogy ez a tank pon­to­san a Berezinán átívelő vas­úti híd mel­lett állt. Ami­kor Alik Santirrel fel­mász­tunk rá, ész­re­vet­tük, hogy a lö­veg­zár nincs a helyén. Kora­éret­tek vol­tunk, sok min­dent lát­tunk, hal­lot­tunk, ezért rög­tön tud­tuk, hogy a né­met kato­nák­nak, mie­lőtt elhagy­ták vol­na, elő­ször min­den fegy­vert meg kel­lett ron­gál­ni­uk. De hát mit lehet kez­deni egy tank­kal, ame­lyet kutya­fut­tá­ban ott kell hagy­ni? Az ember nem vaca­kol­hat azzal, hogy homo­kot tölt a motor­ba. Ügy tel­je­sít­het­ték a leg­gyor­sab­ban és leg­egy­sze­rűb­ben a paran­csot, ha leszed­ték a lö­veg­zá­rat. De a löveg­zár nehéz, ki fogja azt messzire elvinni a tank­tól? Kimász­tunk a torony­ból, és gon­dol­kozni kezd­tünk. Aha! Az út mind­két olda­lán némi­leg mocsa­ras volt a te­rep. Való­szí­nű, hogy az egyik ilyen mocsárba süllyesz­tet­ték el a löveg­zá­rat. Levet­tük a nad­rá­gun­kat, bemász­tunk a tocso­gó­ba, és láb­bal tapo­gat­tuk végig a pos­vá­nyos fene­ket. A bal oldali mocsár­ban nem volt. De a jobb­ol­da­li­ban meg­ta­lál­tuk. Miután lőt­tünk egyet, tel­jes erő­ből futni kezd­tünk.

Egy felnőtt szemszögéből persze, hogy elke­se­rí­tő­nek, naiv­nak, időn­ként osto­bá­nak tűn­nek föl ezek az ese­tek. Hiszen e hős­tet­tek „hő­sei” kilenc-ti­zen­két éves gye­re­kek vol­tak. Apjuk nem volt, az any­juk dol­go­zott, város­ve­ze­tő­ség nem léte­zett, fel­ügye­let nem volt. Az élet csak las­san zök­kent vissza a nor­má­lis kerék­vá­gás­ba, a kísér­tés és a le­he­tő­sé­gek pedig határ­ta­la­nok vol­tak.

Még egy példa. Kézigránáttal kábí­tot­tuk el a ha­la­kat. Ami­kor elfogy­tak, működni kez­dett a gyer­meki fan­tá­zia és fur­fang. Ezután a tank­el­há­rító akná­val kábí­tot­tuk el őket, ame­lyek min­den­felé szerte szét hever­tek. Két srác a fogan­tyú­já­nál fogva fel­vitte az aknát a bon­ra. (A bon egy­fajta járda a vízen, amely hosszú, ket­te­sé­vel össze­kap­csolt geren­dák­ból áll, ezen fut­nak végig hosszú kam­pós­bot­tal a mun­ká­sok, s a kom­bi­nát fűrész­rész­le­gébe lök­dö­sik a vízen úszó farön­kö­ket.) Akkor per­sze nem műkö­dött a kom­bi­nát, nem dol­goz­tak a mun­ká­sok. A fiúk végig­men­tek a bo­non, meg­áll­tak, ahol leg­mé­lyebb volt a víz, úgy for­dí­tot­ták az aknát, hogy alulra kerül­jön a nyo­más­ér­zé­kelő gomb­ja, és óva­to­san bele­eresz­tet­ték a víz­be. Az akna elsüllyedt, s ami­kor a gomb a fenék­hez ütkö­zött, erős rob­ba­nás hang­zott fel, amely­nek hal­la­tán min­denki meg­ijedt és egy­szer­smind ujjon­gani kez­dett. Utána már csak össze kel­lett szedni a ha­lat.

Egyszer az akna nem robbant fel. Mind a vízbe ugrot­tak, ipar­kod­tak fene­ket érni, hogy kide­rít­sék, mi tör­tént. Kide­rült, hogy az akna, mie­lőtt leért volna a fenék­re, merü­lés köz­ben még egy­szer meg­for­dult, s gomb­bal föl­felé ért le. Min­denki azt hin­né, ezzel a tör­té­net­nek vége. De a bará­tom, az amúgy elég okos Kolka Lazarev, fogott egy hosszú kam­pós­bo­tot, fel­ment a bon­ra, s a kam­pós­bot­tal tapo­gatni kez­dett a folyó­fe­né­ken az akna után, hogy a bot­tal nyomja meg a gomb­ját. Mi meg ott hasal­tunk a par­ton és a geren­dák közül les­tük, mit művel Kolka. Akkora rob­ba­nás követ­ke­zett, hogy a bon geren­dái szi­lán­kokra tör­tek.

És Kolka életben maradt! Persze csupa vér volt. Hatal­mas erő­fe­szí­tés­sel és per­sze, fel­nőt­tek segít­sé­gé­vel szál­lí­tot­ták be a vá­rosi kór­ház­ba, ahol már beren­dez­tek egy osz­tályt a sebe­sül­tek­nek. Kolkának huszon­ki­lenc könnyebb sérü­lése volt. Ami­kor újra isko­lába jár­tunk, és az orvosi vizs­gá­lat­hoz le kel­lett vetni az ingün­ket, az osz­tály tátott száj­jal, irigy­kedve bámulta Kolka for­ra­dá­sa­it.

Egy nappal azután, hogy abbamaradt a lö­völ­dö­zés, és én vissza­tér­tem a mamá­hoz és Józsi­hoz, átsza­lad­tam a szom­széd gyü­möl­csös­be, amely­ben min­den fát kivág­tak, és a föld teli volt lövész­ár­kok­kal. Az egyik mély árok­ban meg­pil­lan­tot­tam egy fekete autót, ami­lyet a né­met tisz­tek hasz­nál­tak. Min­den ablaka ép volt, semmi sérü­lés nem lát­szott raj­ta. Oda­men­tem, és kinyi­tot­tam a hátsó ajtót. Az autó­ból hir­te­len egy óri­ási fekete kutya ugrott rám. Egy­ál­ta­lán nem akart meg­ha­rap­ni, nyal­dosni kez­dett, ugrált, az arco­mat, a fü­le­met nyalta örö­mé­ben. Vajon hány napot tölt­he­tett egye­dül, a gaz­dája nél­kül, bezárva az autó­ba, amely fel­for­ró­so­dott a nap­sü­tés­ben? Elvá­laszt­ha­tat­lan bará­tok let­tünk. Ami­kor aludni men­tem, s a mama nem enged­te, hogy bejöj­jön utá­nam a szo­bá­ba, az én hűsé­ges bará­tom elhe­vert a tor­ná­con, és reg­ge­lig ott vár­ta, hogy újra lás­son.

Ám egy kutyát etetni kell, mi pedig hár­mas­ban már mind elpusz­tí­tot­tuk a „rob­ba­nó” levest. Nél­küle is min­den hamar elfo­gyott. Vala­me­lyik rak­tár­ból egy láda cso­ko­ládé került a paj­tánk­ba. Min­dig emlé­kezni fogok arra a hét­re, ami­kor csak cso­ko­lá­dén éltünk, azt ettük reg­gel, este. A ku­tyám­nak sem volt más válasz­tá­sa, ő is cso­ko­lá­dét evett, amit a paj­tá­ból csór­tam neki.

Először a kombinát tűzoltósá­gá­nak mun­ka­tár­sai, akik német pus­ká­kat kap­tak, lát­tak neki, hogy fenn­tart­sák a ren­det. Ala­po­san átku­tat­tak min­ket, gye­re­ke­ket, és elszed­tek tőlünk min­den fegy­vert. Las­san kija­ví­tot­ták az utcai veze­té­kek hibá­it, újra lett vil­lany. Vissza­tért a szov­jet­ha­ta­lom. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát­ban is elkez­dő­dött a mun­ka. A mama újra moso­gatni kez­dett az étkez­dé­ben. Az volt neki a leg­ne­he­zebb, hogy korán, reg­gel hatra járt dol­goz­ni, és a műszak végén el kel­lett mos­nia a mély réz­üs­tö­ket, ame­lyek moz­dít­ha­tat­la­nul áll­tak a tég­lá­ból épült tűz­he­lyen, és még csap­juk sem volt, hogy ki lehes­sen eresz­teni belő­lük a vi­zet.

Nagyon rossz volt az élelmiszer-el­lá­tás, a jegyre adott kenyér mennyi­sége egy­előre nem vál­to­zott. A leg­na­gyobb nya­lánk­sá­got a „land-lease” szál­lít­mány kere­té­ben érkező ame­ri­kai tojás­por jelen­tet­te, ame­lyet jegyre adtak, cukor helyett, meg az „ame­ri­kai por­ció”. Ez utóbbi via­szos dobozba cso­ma­golt kato­nai fej­adag volt, a ba­con­sza­lon­ná­tól a kek­szig és a mé­zig, a leg­kü­lön­bö­zőbb élel­mi­szer­ből tevő­dött össze. Hús helyett ilyen doboz­ká­kat kap­tunk jegy­re, min­den hónap­ban négyet.

Még arra a szűkös ételmaradékra is szük­sé­günk volt, amit a mama sze­de­ge­tett össze moso­ga­tás köz­ben. Józsi­val és a ba­rá­ta­ink­kal mohón vetet­tük rá magun­kat min­den­re, (leves- és étel­ma­ra­dékra), amit a mama az abla­kon adott ki nekünk egy-egy tányé­ron. Csak annyi­ban vál­to­zott a hely­zet, hogy most a konyha végé­ben több tucat­nyi éhes és rémült német hadi­fo­goly várta mohón és türel­met­le­nül a mama ado­má­nya­it. Őket a bobrujszki kat­lan­ban fog­ták el. A né­me­tek mel­lett ott áll­tak a ha­di­fo­goly magya­rok is. Némán húzó­dott meg köz­tük az a marok­nyi, elkín­zott magyar zsidó is, akik a mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak­nál vol­tak, és így szin­tén „ha­di­fog­lyok” let­tek. Igaz, akkor már nem volt ott a hátu­kon a sárga Dávid-csil­lag. Min­den hadi­fo­goly a leégett épü­le­tek és gyá­rak hely­re­ál­lí­tá­sán dol­go­zott.

Magammal vittem a kutyámat is az étkez­dé­be, hogy neki is jus­son valami a mara­dék­ból. Medvegyevnek, a sza­kács­nak nagyon meg­tet­szett hűsé­ges bará­tom, mert szép állat volt, feke­te, hosszú fülű, valami vadász­ku­tya faj­ta, adott is neki egy teli tányér ételt, s nem a mara­dék­ból, hanem a kon­dér­ból mer­te. Fel­aján­lot­ta, hogy hagy­jam ott a kutyát az étkez­dé­ben, ahová bár­mi­kor sza­bad bejá­rá­som lesz, hogy játsz­has­sak vele, vasár­na­pon­ként pedig őt fogja elkí­sérni a va­dá­szat­ra. Bele­egyez­tem. A mama azt mesél­te, hogy a sza­kács utána sok­kal job­ban bánt vele. Medvegyev sza­kács, az új gaz­da, aki egyéb­ként nagy anti­sze­mita volt, Dorának nevezte el a ku­tyát.

Volt még egy eset, amikor Regina meg­men­tette az éle­te­met. Elfogy­tak a né­met tüzér­ségi löve­dé­kek, ame­lye­ket azért sze­ret­tünk szét­sze­relni a bará­ta­im­mal, hogy kiszed­jük a lő­port a hüvely­ből. Csak szov­jet löve­dék több ládá­val volt, ame­lyek azért marad­tak ott, mert a Vö­rös Had­se­reg túl sie­tő­sen nyo­mult elő­re. A lá­dá­kat valaki gon­do­san egy­másra rakta az egyik néme­tek által épí­tett bun­ker­ben. Mi meg lemász­tunk oda, hogy foly­tas­suk gye­re­kes, de koc­ká­za­tos játé­kun­kat.

A „készlet” nagyobbik részét lég­el­há­rító löve­dé­kek alkot­ták, ame­lye­ket óra­szer­ke­ze­tes rob­ba­nó­fej­jel lát­tak el. Nagyon gyor­san meg­ta­nul­tuk hatás­ta­la­ní­tani és kisze­relni eze­ket, mie­lőtt elvá­lasz­tot­tuk volna egy­más­tól a lö­ve­get és a hüvelyt, és kihúz­tuk volna belőle a hosszú, maka­ró­ni­szerű lőport. Az óra­szer­ke­zet­nek rugós fel­hú­zója volt, nagyon érde­ke­sen ketyegő játék­szer volt, mind­nyá­junk­nak volt pár darab­ja. De a lég­el­há­rító löve­dé­kek is hama­ro­san elfogy­tak. Marad­tak a tü­zér­ségi löve­dé­kek, ame­lyek­nél mecha­ni­ku­san kel­lett meg­nyomni a löveg végén elhe­lye­zett rob­ban­tó­fe­jet. Ki állít­ha­tott volna meg min­ket? Tud­tuk, hogy ezek­nél még nagyobb a ve­szély, ha sok­kal óva­to­sab­ban is, de elkezd­tük szét­sze­relni őket. Min­den­kép­pen el akar­tuk kerül­ni, hogy vélet­le­nül meg­nyom­juk a rob­ban­tó­fe­jet, las­san csa­var­gat­tuk a hü­vely nya­kát, kopog­tat­tuk, amire elvált a hüvely végébe szo­rí­tott löveg. Meg­sze­rez­tük a lő­port! Már három­szor sike­re­sen vég­re­haj­tot­tuk ezt a mes­ter­fo­gást.

1944 augusztusának egy forró nap­ján meg­ál­la­pod­tunk Vovka Csornijjal, a ba­rá­tom­mal, hogy dél­után négy­kor talál­ko­zunk a „mi” bun­ke­rünk­ben, hogy még egy adag lőport sze­rez­zünk a „pa­ten­tos” löve­gek­ből. Éppen a paj­tá­ban tet­tem-vet­tem, ami­kor eszembe jutott, hogy már majd­nem négy óra van. Bezár­tam hát a paj­tát, és futva elin­dul­tam egye­ne­sen, hisz kerí­tés nem volt, a bun­ker felé, amely vagy két­száz méter­re, a sta­dion mögött volt. Ahogy a Smidt utcán futot­tam, egy­szer csak meg­pil­lan­tot­tam magam előtt a ma­mát, aki akkor jött haza a mun­ká­ból. Egyik kezé­ben ott volt a ron­gyok­ból varrt tarisz­nya, s benne per­sze mind­az, amit össze­sze­dett a tányé­rok­ról, a má­sik­ban meg, ahogy szinte min­den­nap, össze­kö­tö­zött fahul­la­dék, amit a kály­hába szánt, tél­re. A mama meg­pil­lan­tott, rájött, hogy el aka­rok futni elő­le, ezért han­go­san, hogy az egész utca meg­hal­lot­ta, elki­ál­totta magát. „Vla­di­mír, gyere ide!”

Be kell vallanom, hogy addigra már „jól meg­nőt­tem”, „fel­nőtt” let­tem. Elkez­dő­dött a füg­get­len­ség és enge­det­len­ség kor­sza­ka. Fel­há­bo­rí­tott, hogy anyám foly­ton szem­re­há­nyást tesz, nevelni akar, és egyre erő­sö­dött ben­nem a hit, hogy min­dig nekem van iga­zam. Ezért a hi­te­mért aztán Regina azon­nal meg­csap­do­sott, szíj­jal, tenyér­rel, néha bot­tal, ha éppen a keze ügyébe került. Az Isten áldja meg érte!

A mama akkor is szigorúan kiköve­tel­te, hogy men­jek oda hoz­zá. Csak rále­gyin­tet­tem, és tovább akar­tam futni a bun­ker felé. „Te csa­var­gó!” – mond­ta, és ami még követ­ke­zett, azt már magya­rul és még han­go­sab­ban kia­bál­ta. Fél­tem, hogyha nem enge­del­mes­ke­dem a mama paran­csá­nak, talán be sem enged a házba éjsza­ká­ra, mert ezzel már sok­szor fenye­ge­tő­zött. Vagy műkö­désbe lép este a szíj, ami nem lett volna éppen ínyem­re.

Sértődötten megálltam, odaszalad­tam hoz­zá, fel­kap­tam az össze­kö­tö­zött fahul­la­dé­kot, és besza­lad­tam vele a paj­tánk­ba. Letet­tem a fát, újra bezár­tam a paj­tát, és sietve elin­dul­tam a bun­ker felé. Abban a pil­la­nat­ban ször­nyű erejű rob­ba­nást hal­lot­tam a távol­ból, és hosszú láng­nyelv szö­kött az égre. Nem mer­tem oda­men­ni, oda, ahol addig a pil­la­na­tig a bun­ker állt. Más­nap elte­met­ték Vovka Csornijt, fej nél­kül, mert azt nem sike­rült meg­ta­lál­ni.

Visszatért a szovjethatalom, és a csa­lá­dunk újra „a nép ellen­sé­ge” lett. Ami­kor beirat­koz­tunk az isko­lá­ba, az „Apa” fel­iratú rovatba a gye­re­kek­nél beír­ták, hogy: „itt és itt dol­go­zik” vagy „el­esett a fron­ton” – ez volt a leg­gya­ko­ribb –, vagy „nyom nél­kül eltűnt”, nekem maga­biz­to­san bevés­ték: „Az NKVD 1938 júli­u­sá­ban letar­tóz­tat­ta.” Ez a bejegy­zés aztán hosszú éve­kig meg­je­lent a sze­mé­lyi lapo­mon. A mama újra ván­do­rolni kez­dett az NKVD külön­böző hiva­ta­lai­ban, és sírva érdek­lő­dött apám felől. Hogy él-e még? És hogyan, hol keres­se? Küldte a leve­let, táv­ira­tot azok­nak a lá­ge­rek­nek a címé­re, ame­lye­ket még a há­ború előttről ismert.

Őszre enyhült valamicskét a ha­di­fog­lyok hely­zete a bobrujszki tábo­rok­ban, és a ma­gyar zsi­dók, akik továbbra is eljár­tak a mamá­hoz egy kis mara­dé­kért, időn­ként ott­hon is meg­lá­to­gat­tak min­ket. Azért jöt­tek, hogy elsír­ják a bá­na­tu­kat, és a mama segít­sé­gét kér­ték, hogy a há­ború előtti címe­ire leve­let küld­hes­se­nek Magya­ror­szág­ra. Volt, aki meg­kérte Reg­inát, hogy stop­polja meg a zok­ni­ját, varrja meg az elsza­kadt ruhá­ját. Nekik abban a bi­zony­ta­lan és nyug­ta­lan idő­szak­ban a béke szi­gete volt a há­zunk. A mama saj­nálta őket, időn­ként még meg is ven­dé­gelte őket valami egy­szerű magyar étel­lel.

Az egyik hadifogoly, Diósi doktor, aki­nek jogász vég­zett­sége volt, segí­tett Reg­iná­nak, hogy leve­let írjon a ma­gyar nagy­kö­vet­ség­re, amely akkor már léte­zett Moszk­vá­ban. 1945 szep­tem­be­ré­ben jár­tunk, s Re­gina azt kérte a követ­ség­től, segít­sen neki és két gyer­me­ké­nek repat­ri­álni Magya­ror­szág­ra.

Magyar Követség, Moszkva, 1946. decem­ber 24.

Vorovszkij u. 21.

1773/1946

Róth Ferencné úrnőnek, Bobrujszk

Repatriálás iránti kérelmére köz­löm, hogy annak elin­té­zé­sé­hez szük­sé­ges, hogy Önt a szov­jet ható­sá­gok az állam­pol­gár­sági köte­lék­ből elbo­csás­sák. Ennek elin­té­zése előtt az Ön ügyé­vel a magyar ható­sá­gok nem foglalkozhatnak.

Szívélyes üdvözlettel: (aláírás)

Követ                                                                    

Amennyire tudom, Diósi doktor, miután haza­tért, egy ideig magas posz­tot töl­tött be az ügyész­sé­gen.

A hozzánk járó magyarok közül külö­nö­sen szí­ve­sen emlé­ke­zem egy Grün Adolf nevű fia­ta­los fér­fi­ra, aki öröm­mel veze­tett be a fi­la­té­lia vilá­gá­ba. Éle­tem­ben elő­ször tőle hal­lot­tam olyan helyek­ről, mint Makaó, Reunion-sziget, Bar­ba­dos, s utána a tér­ké­pen is meg­ke­res­tem őket.

Muszáj időben előreszaladnom. 1985-ben, ami­kor a fe­le­sé­gem­mel és három gye­re­kem­mel újra elmen­tünk Kana­dá­ból Izra­el­be, a Petah-Tikva nevű város­ban az előt­tem ülő két idős izra­e­li­nek könny szö­kött a sze­mé­be, ami­kor meg­tud­ták, hogy Rott Regina néni még él, és Tor­on­tó­ból küldte el nekik a jókí­ván­sá­ga­it. Weisz Lász­ló­nak és Libenau Bélá­nak hív­ták őket. Tőlük hal­lot­tam, hogy egy évvel koráb­ban halt meg Grün Adolf Petah-Tikvában. Weisz és Libenau is a né­hány magyar zsidó közé tar­to­zott, akik jár­tak nálunk Bobrujszkban, akik­nek sike­rült túl­él­niük a hábo­rút és haza­tér­ni. Kényel­mes öreg­sé­gük utolsó éveit pedig a ven­dég­sze­rető Szent­föl­dön töl­töt­ték.

De térjünk vissza Bobrujszkba.

Jegyzet

 19 A szabványosnál sok­kal kisebb kézi­grá­nát.


9. fejezet

Az első iskolaévek

1944 szeptemberében elkezdtem a ta­nu­lást az isko­lá­ban, amely­nek hiva­ta­los neve „Bobrujszki Sztá­lin­ról elne­ve­zett 1. sz. orosz tan­nyelvű középiskola”20 volt. A ba­rak­kunk­tól nyolc ház­tömb­nyit kel­lett gya­lo­golni az isko­lá­ig. Engem rög­tön a máso­dik osz­tályba irá­nyí­tot­tak, mivel nem fér­tek be mind az első osz­tá­lyok­ba, akik a há­ború miatt nem jár­tak isko­lá­ba, én meg mégis két hóna­pig isko­lás vol­tam a német meg­szál­lás alatt. Ne higgyék, hogy bárki ellen­őrizte a tu­dá­so­mat. Egy­sze­rűen beír­tak a máso­dik osz­tály­ba.

Addigra már ismertem a betű­ket, de olvasni még nem tud­tam, mert az egész elmúlt évben „sok­kal fon­to­sabb dol­gok­kal” vol­tam elfog­lal­va. Két­ség­te­len, hogy a hábo­rús évek nagy hatás­sal vol­tak a lel­kem­re. Muszáj volt leül­nöm tanul­ni, de sehogy sem aka­ró­dzott fegyel­me­zett és szor­gal­mas isko­lássá vál­nom, hiszen hoz­zá­szok­tam a tel­jes sza­bad­ság­hoz. Józsi meg­pró­bált segí­te­ni, de „a taní­tási stí­lu­sa” nagyon ide­ge­sítő volt, s ezek az órák gyor­san véget értek, még­hozzá ordi­bá­lás­sal és pofoz­ko­dás­sal.

Volt néhány szomszéd gyerek, aki­ket a szü­le­ik, bár több­sé­gük­nél inkább csak az anyák­ról volt szó, sehogy nem tud­tak rábír­ni, hogy isko­lába jár­ja­nak. Iri­gyel­tem őket. A kör­nyé­ken még min­dig sok volt az elha­gyott kato­nai lőszer, a fel nem rob­bant akna, és én sze­ret­tem volna min­den­hol ott len­ni.

A sok személyre épített iskolai budi külön­bö­zött a mi barak­kunk mel­lett épült­től, no nem azért, mintha tisz­tább lett vol­na, hanem sok­kal több volt benne a lyuk, amely fölé oda lehe­tett kupo­rod­ni. Az első hóna­pok­ban gyak­ran meg­tör­tént, hogy a nagy­szü­net­ben, ami­kor a budi dugig teli volt gye­rek­kel, vala­me­lyik idő­sebb fiú nagy alat­tom­ban kézi­grá­ná­tot dobott az egyik lyuk­ba. Ez a rob­ba­nás sen­kit sem sebe­sí­tett meg ugyan, de a gödör tar­talma bizony szer­te­fröccsent a fa­lakra és ránk. Nem telt el úgy nap az isko­lá­ban, hogy vala­hol ne sis­ter­gett, dur­rant vagy füs­tölt volna vala­mi. És sok­kal fon­to­sabb volt, hogy ezt a vala­mit meg­ta­lál­juk és elő­ké­szít­sük más­nap­ra, mint hogy meg­ír­juk a lec­kén­ket.

A bobrujszkiak kezdtek visszatérni az eva­ku­á­ció­ból, így a Gercovics csa­lád is haza­jött. Itthagyott házuk helyén csak hamu volt. És csak akkor tud­ták meg, mi lett a hát­ra­ha­gyott két öreg­gel. Ljova bácsi, Marat és Nonyik apja, azon kevés férfi közé tar­to­zott, aki­nek a csa­ládja az apá­val együtt tért haza. Súlyos láb­sé­rü­lést szer­zett a fron­ton, és a kór­házi keze­lés után meg­ta­lálta a csa­lád­ját.

Hája Gercovics volt az első terhes asszony, akit éle­tem­ben lát­tam. 1946 janu­ár­já­ban ott­hon szült, a há­ló­szo­bá­ban, mi meg, a három fiú, ott ültünk a nagy­szo­bá­ban, hall­gat­tuk a sikol­to­zá­sát a zárt ajtó mögül, és sír­tunk. És még job­ban meg­ijed­tünk az apró, újszü­lött kis­lány­tól, akit egy véres törül­kö­zőbe bur­kolva kihoz­tak, hogy meg­mu­tas­sák nekünk.

Ősidők óta barátok voltunk a Gercovics csa­lád­dal, és később közel marad­tunk egy­más­hoz. Bár gye­rek­ko­runk­ban Marat nem lehe­tett baj­tár­sunk „lö­völ­dö­zős-rob­ban­tós” játé­ka­ink­ban, mert neki ugye, volt apja. Később Hája néni, immár az új házuk­ban, kar­ján a kicsi Genyecskával, órá­kig tanult velünk, segí­tett nekünk az orosz lecke elké­szí­té­sé­ben.

Regina mamának az én leckém nélkül is volt elég gond­ja. Nehéz mun­kát vég­zett, ipar­ko­dott etetni és ruházni min­ket, Feren­cet keres­te, remény­ke­dett, hogy még él. És hir­te­len csoda tör­tént. Levél jött a pa­pá­tól. Végre ered­ményt hoz­tak a táv­ira­ta­ink, a ke­res­gé­lés. A le­vél oro­szul író­dott, szó sze­rint idé­zem:

1944. december 2. Kolima.

  Drága feleségem, Regina!

  Négy év után újra írok neked: nagyon fáj, hogy nem írtad alá a le­ve­le­det. Egész­sé­ges vagyok, a négy év alatt végig egész­sé­ges vol­tam, nem bete­ges­ked­tem, de per­sze, nem vagyok erős, és csak könnyű mun­kát vég­zek. Az enni­va­ló­val semmi baj, úgy­hogy nem éhe­zem, és a kül­sőm is meg­jár­ja. Ruhát is jót kapunk, meleg, és tiszta és meleg a lakás is, ahol lakom.

  Hála Istennek, hogy te és a két gye­rek él. Már nem tud­tam, mit gon­dol­jak a négy év alatt, de most meg­nyu­god­tam, és igen remény­kedve várom a há­ború végét, hogy újra lás­suk egy­mást, s újra bol­dog legyen az életünk.

  Kérlek, gyorsan válaszolj. Hogy élsz, mit dol­go­zol, hogy áll az egész­sé­ged? Mit tudsz a szü­leink­ről, a test­vé­reink­ről? Rész­le­te­sen írj! Ez az első leve­lem, ebben a hó­nap­ban még egyet kül­dök. Ami­kor meg­kap­tam az első leve­let, táv­irat­ban vála­szol­tam, és ebben a hónap­ban még egy táv­ira­tot kül­dök. A le­ve­led három hóna­pig jött, mert nem volt jó a cím. A cím: Haba­rovszki terü­let, Szuszuman köz­ség, pos­ta­fiók 261/130. Csak a vála­szodra várok. Csó­kol téged és a gye­re­ke­ket a fér­jed, aki tiszta szív­ből sze­ret: Franc.

  Drága fiam, Józsi! Drága Józsikám!

  Köszönöm, hogy írtál, és köszö­nöm, hogy még sze­re­ted a pa­pá­dat. Még leszünk együtt, és bol­do­gan fogunk élni. Írj rész­le­te­sen, hogy tanulsz. Remé­lem, nem dob­tad sutba a hege­dűt, és a ne­héz­sé­gek elle­nére foly­ta­tod a tanu­lást. De per­sze a leg­fon­to­sabb az egész­ség. A többi majd lesz vala­hogy. Min­den­kép­pen küldj fény­ké­pet a mamá­ról, magad­ról és a kis Vladimírról.

  Csókol apád: Franc.

  Drága kisfiam, Vladimír!

  Nagyon szeretnélek látni, de remél­jük, erre már nem kell sokáig vár­ni. írj, és küld­jél fény­ké­pet. Gon­do­lom, már szép nagy fiú vagy. Csó­kol apád: Franc.

Ma már nehezen tudom felidézni a csa­lá­dunk akkori han­gu­la­tát, milyen volt, ami­kor végre a háború után meg­kap­tuk a papa első leve­lét a távoli Kolimán lévő tele­pü­lés­ről. Azt hiszem, a csa­lá­dunk hely­ze­té­nek a tra­gi­ku­mát úgy össze­gez­he­tem, hogy Ferenc az apánk volt, férj volt, és szük­sé­günk lett volna rá, vár­tuk. De a há­bo­rús évek, a ször­nyű nél­kü­lö­zé­sek, és a meg­él­he­té­sért foly­ta­tott harc meg­tette a magá­ét: kezd­tük elfe­lej­teni őt. Hoz­zá­szok­tunk, hogy nél­küle élünk. Meg kell érteni Reg­inát is, a gon­do­la­ta­it, a szen­ve­dé­sét és hogy nem látott maga előtt jövőt.

Nemsokára megkaptuk a papa máso­dik leve­lét, ezt is oro­szul írta (nem enged­ték meg, hogy magya­rul írjon). Aztán mind gyak­rab­ban érke­zett tőle levél, ezért a követ­kező feje­ze­tet nekik szen­te­lem.

1945. január 1. Drága feleségem, Rizuska, drága fiam, Józsi, drága kis­fi­am, Vladimír!

  Éjszaka írom ezt a levelet. Reg­ge­lig ügye­le­tes vagyok, a helyi­ség, amely­ben őrkö­döm, vilá­gos és tisz­ta, ezért van lehe­tő­sé­gem a le­vél­írás­ra. Most még éjszaka van, a nap­tár sze­rint most kez­dő­dik január else­je. Az új, az 1945-ös esz­ten­dő, ezért min­den jót kívá­nok neked drága fele­sé­gem, Rizuska, és a két drága fiam­nak is. Min­dent kívá­nok, amire szük­sé­günk lesz az új esztendőben.

  Ez még csak a második levél, amit a táv­ira­tom után írok. Drága Rizuska, nagyon várom a le­ve­le­det. Nagyon sze­ret­ném tud­ni, hogy élsz, hol dol­go­zol, milyen az anyagi hely­ze­ted, hogy tanul­nak a gye­re­kek, Józsi hánya­dikba jár az orosz iskola sze­rint. Külö­nö­sen érde­kel, hogy tanul-e még hege­dülni vagy sem. A na­pok­ban álmod­tam róla, hogy hege­dül, még­hozzá nagyon szé­pen és jó tech­ni­ká­val. Reg­gel nagyon nyu­godt vol­tam, mert arra gon­dol­tam, hát itt a vá­lasz, való­szí­nű, hogy még min­dig tanul zenét. Azt is nagyon sze­ret­ném tud­ni, hogy tanul a kis Vla­di­mír. Gon­do­lom, nagyon ren­des fiú. Nagyon kér­lek, hogy rész­le­te­sen írja­tok, és mind­hár­ma­tok­ról küld­je­tek fényképet.

  Egészségesnek érzem magam. Nem­ré­gi­ben meg­vizs­gált min­ket az orvosi bizott­ság, és első kate­gó­riá­jú­nak nyil­vá­ní­tot­tak, ami azt jelen­ti, hogy száz szá­za­lé­kig alkal­mas vagyok a munkavégzésre.

  Aztán újraértékeltek, mert csak kise­gítő mun­kát bírok elvé­gez­ni. Elrom­lott a sze­mem, a fogam. Nem tudok szem­üveg nél­kül írni és olvas­ni, és be kell tömetni a fogamat. (Sze­gény Ferenc! Hiszen decem­ber 25-én még csak 47 éves volt. Hát, „ilyen a szov­jet­ha­ta­lom, ezt adta a nép­nek.” Hoz­zá­te­szem, hogy Hanyi, Ferenc édes­anyja és a test­vé­rei mind meg­él­ték a ki­lenc­ven évet. – V. R.) Talán tudsz vala­mit a szü­leink­ről, a test­vé­reink­ről. Én már több mint négy éve sem­mit sem tudok róluk. Írd meg, mit lehet pén­zért kap­ni, pél­dául 100 rubel érték­ben. Külö­nös­kép­pen nem figye­lek a pénz­re, mert ter­mé­szet­ben kap­juk a fi­zet­sé­get. Még egy­szer kér­lek, hogy rész­le­te­sen írj, és küld­je­tek fényképet.

  Csókol férjed, aki nagyon sze­ret téged, és csó­kolja a két fiát a papa: Franc.

A „családi tanács” döntése értel­mé­ben Józsi elvitt a ze­ne­is­ko­lá­ba, és beíra­tott hege­dű­órá­ra. A ta­ná­ra, G. Kaplan, aki nem­rég tért vissza az eva­ku­á­ció­ból, ellen­őrizte a hal­lá­so­mat, rit­mus­ér­zé­ke­met, és Józsi­val azt üzente Reg­iná­nak, hogy „Vla­di­mír sok­kal tehet­sé­ge­sebb­nek lát­szik Józsi­nál.” Így aztán még keve­sebb sza­bad­ság jutott nekem. Józsi fel­ügyel­te, mennyit gya­ko­ro­lok ott­hon hege­dűn. Komoly nehéz­sé­get oko­zott, hogy nem volt akkora hege­dű, ame­lyik jó lett volna nekem. Egy ideig a papa hege­dű­jén gya­ko­rol­tam, de Józsi hama­ro­san átvette tőlem, nekem meg oda­adta a magá­ét, a há­rom­ne­gyed­est.

Kezdetben elég figyelemreméltó sike­re­ket értem el, per­sze Józsi min­den­na­pos irá­nyí­tá­sá­val. A vé­gén nekem magam­nak is tet­szeni kez­dett. De a bá­tyám­nak egyre keve­sebb ideje jutott rám. Végezte a ren­des isko­lát, mel­lette komo­lyan kel­lett ven­nie a he­ge­dü­lést, a zene­el­mé­le­tet, és ami a leg­fon­to­sabb, tizenöt éve­sen dol­gozni kez­dett, hege­dűs volt egy zene­kar­ban. A ze­ne­kar estén­ként, a vetí­té­sek előtt nép­szerű zenét ját­szott a vá­rosi Tovariscs nevű mozi­ban. A ma­má­val nagyon örül­tünk ennek, és nagyon büsz­kék vol­tunk Józsi­ra, aki tete­me­sen hoz­zá­já­rult a csa­ládi költ­ség­ve­tés növe­lé­sé­hez. De hama­ro­san ennek is vége lett. 1946 végén a bá­tyám eluta­zott Minszk­be, hogy a zenei főis­ko­lán foly­tassa a ta­nu­lást, és fel­ké­szül­jön a Belo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­riumba való fel­vé­te­lé­re.

Magamra maradtam a leckémmel, a hege­dűm­mel, a szó­ra­ko­zá­saim­mal, a bará­ta­im­mal. Egyik tan­tárgy sem érde­kelt, bár kény­te­len vol­tam vala­hogy utol­érni maga­mat a ta­nu­lás­ban is. A leg­szí­ve­seb­ben min­den­féle „hely­te­len” dol­got művel­tem, vagy valami fon­dor­la­tot eszel­tem ki. Az egyik télen egy egész este ott­hon ültem, és több tucat papír­go­lyót készí­tet­tem, mert más­nap az isko­lá­ban parittyá­ból akar­tam kilő­dözni őket. A mama korán reg­gel elin­dult dol­goz­ni, én meg utá­na, s vit­tem magam­mal az elké­szült muní­ci­ót. Az iskola még üres volt, a vil­lany sem égett. Ahogy ilyen eset­ben már gyak­ran meg­tet­tem, keresztbe feküd­tem az iskola folyo­só­ján, arra vár­va, hátha arra jön vala­ki, meg­bot­lik ben­nem a sö­tét­ben, és hasra vágó­dik. Hal­lot­tam is, hogy jön­nek, vissza­foj­tot­tam a léleg­ze­te­met. Belém is bot­lott, el is esett. De túl nagy volt, fel­nőtt. Károm­kodva fel­állt, és hado­nászva tapo­ga­tózni kez­dett utá­nam. Talpra ugrot­tam, és ipar­kod­tam tisz­tulni a keze ügyé­ből, de hatal­mas mar­ká­val elcsí­pett. Maga az isko­la­igaz­ga­tó, Kuznyecov volt az. Belök­dö­sött a taná­ri­ba, fel­gyúj­totta a vil­lanyt: „Rott! A bá­tyád olyan ren­des, anyád sze­gény meg… Erre te!” Abban a pil­la­nat­ban attól tar­tot­tam a leg­job­ban, hogy föl­fe­dezi nálam a papír­go­lyó­kat, ami­ket a zse­bem­ben össze­mar­kol­tam. Az igaz­ga­tó, lát­ván, hogy nem húzom ki a keze­met a zse­bem­ből, olyan erő­vel rán­totta azt ki, hogy a nad­rá­gom szét­sza­kadt.

Azonnal hazaküldött azzal a fi­gyel­mez­te­tés­sel, hogy az anyám nél­kül ne mer­jek az isko­lá­ban meg­je­len­ni. Este, ami­kor a mama haza­ér­ke­zett a mun­ká­ból, sem­mit sem mond­tam el neki, csak közöl­tem, hogy behív­ták az isko­lá­ba. Más­nap ott­hon marad­tam, mert a mamá­nak elő­ször enge­délyt kel­lett kér­nie arra, hogy később kezd­hesse a mun­kát. Hát, nem ez volt a leg­szebb sza­bad­nap addi­gi, fia­tal éle­tem­ben. Ami­kor más­nap a mama elvitt az isko­lá­ba, és végig­hall­gatta az igaz­ga­tót, könnyes szem­mel indult mun­ká­ba. Este ott­hon rövid, de mere­dek volt a szó­vál­tá­sunk, aztán a mama elvert szíj­jal, és sírt köz­ben.

Itt emlékezem meg kilenc-tizenhá­rom éves korom­ról, ami­kor a második–ötödik osz­tályba jár­tam. Már csak egy­szer for­dult elő, hogy a mamát behív­ták miat­tam az isko­lá­ba, mert ipar­kod­tam, hogy odáig ne fajul­jon a do­log.

Szegény drága anyámnak alaposan kiju­tott miat­tam azok­ban az évek­ben. A volt szov­jet pol­gá­rok még emlé­kez­nek a meg­alázó szü­lői érte­kez­le­tekre a szov­jet isko­lák­ban, ami­kor vala­mennyi diák és szülő jelen­lét­ében fel kel­lett áll­nia az egyik szü­lő­nek, az én ese­tem­ben Reg­iná­nak, és a ta­nár szem­re­há­nyást tett neki hosszan és han­go­san: min­denki füle hal­la­tára elmond­ta, milyen rossz tanuló a fia, és milyen undo­rí­tóan visel­ke­dik. A mama mind­össze három­szor ment el az isko­lá­ban tar­tott szü­lői érte­kez­let­re, többre nem volt haj­lan­dó. Nem mintha meg­pró­bál­tam volna rábe­szél­ni.

De a primitív szovjet pedagó­gia nem érte be ennyi­vel. Kezd­ték meg­szer­vezni a fafel­dol­gozó kom­bi­nátba kihe­lye­zett szü­lői érte­kez­le­te­ket, ame­lyen úgy biz­to­sí­tot­ták a szü­lők meg­je­le­né­sét, hogy az ille­té­kes rész­leg veze­tője uta­sí­totta erre az ott dol­gozó szü­lőt. Eze­ken az érte­kez­le­te­ken a szü­lő­ket kiszó­lí­tot­ták a klub szín­pa­dá­ra, és a tanár az egész terem füle hal­la­tára beszélt a gye­re­ké­ről, külö­nö­sen kiemelve a hibá­kat. Anyám­nak két­szer kel­lett ebbéli minő­sé­gé­ben „szín­padra lép­nie”.

Egyáltalán nem akartam tanulni. Mintha tömör, min­dent elta­karó füg­göny aka­dá­lyo­zott volna meg abban, hogy fel­fog­jam, ami­ről az isko­lá­ban szó esett. Ami­kor a ta­nár nyag­gatni kez­dett, min­dig abban a válasz­ban keres­tem mene­dé­ket, hogy: „Nem értem.”

Egyszer történelemórán kiszólítot­tak felel­ni: „Mondd el, hogyan támadta meg Batu kán Kazányt!” Még az is lehet, hogy előző este kinyi­tot­tam a tör­té­ne­lem­köny­vet, de ki tud­ja, mire gon­dol­tam köz­ben. Rá is vág­tam azon­nal, hogy: „Nem értem.” Elcso­dál­ko­zott a tanár­nő, gon­do­lom, talán meg is saj­nált, és meg­kérte az egyik jó tanu­lót, hogy marad­jon ott velem taní­tás után, és magya­rázza el nekem Batu kánt.

Ott is maradtunk óra után, és én han­go­san olvas­tam a könyv­ből a teg­napi lec­két Batu kán­ról. „Na, és mit nem értesz?” – kér­dezte a ta­nárnő „asszisz­ten­se”. Némán bámul­tam rá, és magam­ban azt gon­dol­tam: „Vél­he­tően hülye vagyok, ha ezt nem értem. Mit kell ezen érte­ni?” Talán akkor ébred­tem elő­ször az öntu­da­tom­ra.

Regina, szegény jó anyám, nem bün­te­tett meg a rossz jegye­kért. Saj­nált. Nagyon a szí­vére vet­te, hogy nem tud nekem segí­teni a lec­ke­írás­nál, mert hogy nem tud oro­szul. Csak a rossz maga­vi­se­le­te­mért bün­te­tett, de azért aztán nagyon.

A mama mindig megérezte, ha valami sze­ren­csét­len­ség fenye­ge­tett. Gyimka Szlinko, a paj­tá­sunk, aki addig is kitűnt közü­lünk, mert kivá­lóan tudott vere­ked­ni, volt a Krivoj Krjuk-i gye­rek­banda „ata­mán­ja”, amelybe min­ket, a „kom­bi­ná­to­so­kat” is föl­vet­tek. A hamu közt hányódó gye­rek­ágyak­ból kifű­ré­szel­tük a fej­támla vas­pál­cá­it, ame­lyek­ből tom­pa, haj­lott „kar­dot” készí­tet­tünk magunk­nak.

Egyszer verekedésbe keveredtünk a ka­to­nai hely­őr­ség harc­ko­csi­zói­val, akik jól bepi­álva men­tek el tán­colni a nyári kert­be. Ököl­lel estek nekünk, mi meg hasz­ná­latba vet­tük a szab­lyán­kat, és meg­fu­ta­mí­tot­tuk őket. Jókora monok­lit sze­rez­tem, s ami­kor haza­men­tem, eldi­cse­ked­tem a mamá­nak, milyen erős a „ban­dánk”. Anyám fel­há­bo­ro­dása meg néhány erő­tel­jes szíj­csa­pás azon­ban egy pil­la­nat alatt kijó­za­ní­tott. Más­nap viszont a rend­őr­ség kezdte össze­fog­dosni azo­kat a fi­ú­kat, akik­nél „kar­dot” talál­tak.

Gyermeki naivságom és ostobaságom okán hosszú éve­kig rej­te­get­tem ott­hon két igazi pisz­tolyt és a hoz­zá­juk való lősze­re­ket. Mi lett vol­na, ha meg­ta­lál­ják nálam? Hiszen a Szov­jet­unió­ban ott hely­ben, min­den bíró­sági eljá­rás nél­kül agyon­lőt­ték az embert ilyes­mi­ért. De nem­csak arról volt szó, hogy rej­te­get­tem őket, s időn­ként meg­mu­to­gat­tam a leg­in­kább meg­bíz­ható bará­ta­im­nak, hanem egy este, ami­kor negye­di­kes vol­tam, zsebre dug­tam a pisz­tolyt, s el­in­dul­tam, hogy meg­öl­jem Fimka Grafot, azért, ami­ért elhozta anyám­nak a ta­nár­nőnk leve­lét arról, milyen rossz a maga­vi­se­le­tem. Hála Isten­nek, hogy Fimka nem volt ott­hon. Az anyja nyi­tott ajtót. Nagy töp­ren­gé­sek köze­pette tér­tem haza.

Még egy este él élénken az emléke­ze­tem­ben. Tizen­két vagy tizen­há­rom éves vol­tam, ami­kor a me­leg nyári esté­ken egyre később tér­tem haza. Csak üldö­gél­tünk a leg­jobb bará­ta­im­mal, Javoroviccsal, Malisevszkijjel, Santirrel egy padon és fecseg­tünk, vagy bemász­tunk egy kert­be, hogy almát csór­junk. Időn­ként elmen­tünk a kom­bi­nát nyári kert­jébe is, ahol zene­gép szol­gál­tatta a zenét a tánc­hoz, de ahhoz még szé­gyen­lő­sek vol­tunk, hogy a tánc­par­kett köze­lébe merész­ked­jünk.

A mama minden este megállapodott velem, hogy estén­ként mikor kell haza­men­nem, ami álta­lá­ban tíz óra volt. Sze­gény anyám­nak nagy szük­sége volt rá, hogy az újabb nehéz mun­ka­nap előtt nagyot pihen­jen, hiszen nagyon korán kel­lett kel­nie. Én viszont mind későb­ben értem haza. Anyám­nak ez nagyon nem tet­szett, de eltűrte egy dara­big, kér­lelt, figyel­mez­te­tett, aztán egy­szer csak nem nyi­tott ajtót nekem. Hiába kopog­tat­tam, és kér­tem, hogy enged­jen be. Csak éjjel ket­tő­kor esett meg a szíve raj­tam, s nyi­tott ajtót, de egyút­tal szi­go­rúan figyel­mez­te­tett is.

Pár nap múlva újra későn mentem haza, már elmúlt este tizen­egy. Beko­pog­tat­tam. Oda­bent csönd. Újra kopog­tat­tam, és hal­lot­tam, hogy anyám hara­go­san dör­mög. Vár­tam. Eltelt vagy húsz perc, újra kopog­tat­tam. Csend. Érez­tem, hogy for­ró­so­dik a hely­zet, de mivel oko­sabb nem jutott eszem­be, újra beko­pog­tam, pima­szul, jó han­go­san. Hir­te­len meg­csör­rent a retesz, és egy pil­la­nat alatt kipat­tant az ajtó. Hosszú háló­ing­ében ott állt előt­tem a ma­ma, és meg­pró­bált elkap­ni.

Elinaltam, leugrottam a tor­nác­ról. Anyám meg usgyé, utá­nam. Kifu­tot­tam előle az utcá­ra, ő meg rohant utá­nam a sötét­ben, meg­pró­bált utol­ér­ni. A mama mezít­láb futott, és nagyon gyors volt. Tel­jes erő­ből rohan­tam, haj­long­tam, hogy kicsússzak a keze közül, de utol­ért és elka­pott. Elő­ször is kap­tam pár egész­sé­ges pofont, aztán meg­ra­gadta a füle­met, és haza­hur­colt.

Egész életem során elkísér ez az emlék, hogy anyám háló­ing­ben fut utá­nam a sö­tét utcán, és elkap, ami­kor utol­ér. A mama akkor negy­ven­hét éves volt, mégis meg­mu­tat­ta, hogy gyor­san is képes fut­ni, ha fel aka­rom ültet­ni. Anyu­kám, köszö­nöm, hogy utá­nam futot­tál!

Nem voltak ínyemre a zeneórák sem. Gyak­ran elő­for­dult, hogy kinyi­tot­tam a tokot, elő­vet­tem a he­ge­dűt, a vonót, s az ágyra rak­tam, ahe­lyett, hogy gya­ko­rolni kezd­tem vol­na, aztán elfu­tot­tam szám­ta­lan bará­tom vala­me­lyik­éhez, s köz­ben abban remény­ked­tem, ha anyám haza­tér, és meg­látja a he­ge­dűt, azt fogja hin­ni, hogy már gya­ko­rol­tam, s ta­lán még bele is fárad­tam a sok-sok ská­lá­zásba és etűd­be.

Józsi viszont, a bátyám, ami­kor haza­jött vaká­ció­ra, vagy egy­sze­rűen csak enni­va­ló­ért, újra belém ver­te, amit már egy­szer meg­ta­nul­tam, az elvesz­te­ge­tett tudást. Ha ehhez hoz­zá­vesszük zenei tehet­sé­ge­met, ért­he­tő, hogy a zene­is­ko­lá­ban min­den évben sike­rült fel­sőbb osz­tályba lép­nem. Ennél bonyo­lul­tabb volt a zon­go­ra­vizs­ga, mert nagyon rit­kán tud­tam csak gya­ko­rol­ni. Időn­ként a kom­bi­nát klub­já­nak szín­lap­fes­tője meg­en­ged­te, hogy nap­köz­ben föl­men­jek a szín­pad­ra, ahol a zon­gora állt.

Közbevetve: az élelem. Józsi, aki a minszki zenei főis­ko­lán tanult, nálunk is töb­bet éhe­zett. Emlék­szem, hogy telen­ként sok­szor kikí­sér­tem a bátyá­mat a vas­út­ál­lo­más­ra. A fa­gyos leve­gő­ben már messzi­ről hal­lot­tuk a köze­ledő vonat kere­kei­nek csi­kor­gá­sát. A vo­nat meg­állt, rendőr figyelte a be­szál­lást, aztán becsuk­ták az ajtó­kat, s a vo­nat las­san fel­gyor­sult. Ebben a pil­la­nat­ban rohant elő Józsi és a hozzá hason­ló­ak, akik­nek nem volt pén­zük jegy­re, a fagyos sötét­ség­ből, meg­ra­gad­ták a fo­gan­tyút, és fel­ug­rot­tak a lép­cső­re. Józsi hátán min­dig ott volt egy kis zsák, teli krump­li­val. Bal kéz­zel a va­gon­ajtó kilin­csét mar­kol­ta, a job­bal a he­ge­dű­to­kot szo­rí­totta a mel­lé­hez. A vo­nat las­sí­tani kez­dett, ami­kor a kö­vet­kező meg­ál­ló­hoz köze­le­dett. Józsi még menet köz­ben leug­rott a lép­cső­ről és eltűnt a sö­tét­ben, hogy ne kerül­jön rend­őr­kéz­re, hiszen a rend­őrök les­ben áll­tak, hogy elkap­ják a po­tya­uta­so­kat. S ami­kor a vonat újra elin­dult, az egész kez­dő­dött elöl­ről.

Véget ért a háború. Végtelen sor­ban halad­tak át Bobrujszkon nyu­gat­ról kelet felé a Studebackerek és For­dok, ame­lye­ket a há­ború alatt a „land lease” kere­té­ben szál­lí­tott Ame­rika a Szov­jet­unió­nak. A vesz­tes Néme­tor­szág­ból eze­ken a nehéz teher­au­tó­kon szál­lí­tot­ták haza a szov­jet főtisz­tek a bútort, ruhát, sző­nye­get, zon­go­rát, edényt és más ház­tar­tási esz­közt.

Néha olyan teherautók álltak meg, ame­lyek­ről meg­ron­gá­ló­dott bicik­li­ket rak­tak le. Néhány szov­jet katona fog­lal­ko­zott a ja­ví­tá­suk­kal, lesze­rel­ték a rossz alkat­ré­sze­ket, s ipar­kod­tak tel­je­sen rendbe hozni a jár­mű­ve­ket.

A katonák megengedték, hogy segít­sek nekik. Ez a munka nagyon tet­szett, még isko­lát is kerül­tem miat­ta. Három nap múlva már önál­lóan húz­tam meg a kül­lő­ket, sza­bá­lyoz­tam a ké­zi­fé­ket, és sze­rel­tem föl a borí­tást. A ka­to­nák nagyon dicsér­tek.

Ma már nem győzök csodálkozni azon, milyen ösz­tö­nö­sen és könnyen szed­tem föl akko­ri­ban min­den tud­ni­va­lót. Heten­ként két­szer autó­bu­szon men­tem be a vá­ros­köz­pont­ba, a zene­is­ko­lá­ba. A vá­ros­ban a leg­kü­lön­fé­lébb buszok köz­le­ked­tek, mind német gyárt­má­nyú. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát­tól min­dig túl­zsú­folva indul­tak a buszok, s csak ször­nyű tüle­ke­dés után lehe­tett fel­jutni rájuk. Az uta­sok nem ismer­ték a sor­ban állást. A fá­ból készült kemény tok meg­bíz­ha­tóan védte a hege­dű­met a lök­dö­ső­dés­től.

Amikor már megszoktam ezeket az uta­kat, föl­fe­dez­tem, hogy a leg­job­ban pár gye­rek lök­dö­ső­dik fel­szál­lás­kor, akik aztán rend­sze­rint mégis a meg­ál­ló­ban marad­nak, ami­kor az autó­busz elin­dul. Nem­so­kára meg­is­mer­tem őket. A kan­csal Aroncsikról és a ba­rá­tai­ról volt szó, akik­nek több­sége zsidó volt, és eva­ku­á­ció­ból tér­tek vissza a város­ba. Sosem beszél­tek arról, mivel fog­lal­koz­nak, csak vár­tak-vár­tak, vagy hir­te­len fel­buk­kan­tak, ami­kor köze­le­dett az autó­busz. Hama­ro­san föl­fe­dez­tem, hogy ezek a gye­re­kek egy pil­la­nat alatt kipu­col­ják a zse­be­ket, ellop­ják az autó­buszt meg­ro­ha­mozó öreg­asszonyok pén­zét, akik sza­tyor­ral a pi­acra vagy haza­felé igye­kez­tek. Várat­lan föl­fe­de­zés volt ez nekem.

Ma már magamnak sem tudom elhinni, hogy vagy két hét múlva magam is pró­bát tet­tem, s be­szo­rítva az autó­busz bel­se­jé­be, a he­ge­dű­tok­kal fedezve a keze­met, resz­ketve az izga­lom­tól és a fé­le­lem­től, bele­nyúl­tam vala­ki­nek a zse­bé­be, kita­po­gat­tam egy köteg pénzt, és kihúz­tam belőle egy szép, piros szemű tíz­ru­be­lest. Annyira meg­ijed­tem attól, amit tet­tem, hogy a leg­kö­ze­lebbi meg­ál­ló­nál azon­nal leszáll­tam a busz­ról. Soha többé nem tet­tem ilyet, és min­dig örül­tem, ami­kor a bu­szon lök­dö­sőd­tem, hogy nincs mitől fél­nem.

Varázslatos hagyományunk lett, hogy a mama a Smá Jiszróélt imád­koz­za, és pén­te­ken­ként gyer­tyát gyújt. A szom­széd­asszo­nyunk, Szikorszkaja révén kezd­tem meg­is­mer­kedni a val­lás­gya­kor­lás szo­ká­sai­val, aki elme­sélte Reg­iná­nak, hogy vasár­na­pon­ként temp­lomba jár. Polja Rogyina, Vászja anyja egy fala­tot sem enge­dett megenni a fiá­nak addig, amíg az iko­nok felé for­dulva keresz­tet nem vetett. Hús­vét­kor mi, gye­re­kek meg­szer­vez­tük, hogy elmen­jünk az éjsza­kai isten­tisz­te­let­re. Az öreg­asszonyok bőke­zűen meg­ven­dé­gel­tek min­ket hús­véti kaláccsal, és fes­tett tojá­so­kat kap­tunk tőlük. Emlék­szem, hogy a mama az orosz hús­vétra fes­tett nekem pár tojást, és meg­vette a meg­fe­lelő mére­tű, kéz­zel varrt, barna cipőt, hogy ne kell­jen irigy­ked­nem mások­ra.

Egyszer, még a háború alatt, Józsi bevitt a város­ba, és elmen­tünk a Nyikolajevszkij szé­kes­egy­ház­ba, amely a mozi­val szem­közt állt. Józsi belül­ről is meg akarta mutat­ni. Egy­ál­ta­lán nem tet­szett. Sötét volt, az embe­rek ránk pisszeg­tek, hogy vegyük le a sap­kán­kat, és leve­gőt is nehéz volt venni az égő gyer­tyák bűze miatt. A há­ború meg­kí­mélte a szé­kes­egy­há­zat, nem esett semmi baja. Hrus­csov alatt viszont lebon­tot­ták ezt a nagy­szerű temp­lo­mot, amely a leg­na­gyobb volt a vá­ros­ban, és az iko­nosz­táz helyé­re, amely annyi bom­bá­zást túl­élt, úszó­me­den­cét épí­tet­tek.

Józsinak, a bátyámnak egyik leve­lé­ből vett idé­zet­tel aka­rom kiegé­szí­teni mind­azt, amit az akkori éle­tünk­ről elmond­tam.

Minszk, 1948. január 25. Drága Mama és Vladimír!

  […] Nem tudok hazamenni a téli szü­net­re, lefog­lal a mun­kám a szín­ház­ban. Csak akkor utaz­hat­nék, ha fel­fo­gad­nék vala­kit, hogy helyet­te­sít­sen, de ez 200 rube­lembe kerül­ne, s rá­adá­sul még ott a kiadás a jegyre is.

  […] Sok darabot kell megtanul­nom a szü­net­ben, tud­nom kell Venjavszkij máso­dik kon­cert­jét és Ragyogó című polonézét. Most jól élek, van pén­zem és az éle­lem is elég, primuszon szok­tam főzni magamnak.

  Kedves Mama, örülök, hogy a papa hírt adott magá­ról, még az is lehet, hogy újra lát­juk egy­mást. Január 23-án tet­tem le az utolsó vizs­gát a kon­zer­va­tó­rium­ban, min­den jegyem „jó”, csak német­ből „ki­tű­nő”. Ebben az évben a kon­zer­va­tó­rium­nak még folyó­sí­ta­nia kell az ösz­tön­dí­jat a kitű­nők­nek, ezért ipar­ko­dom segí­teni raj­ta­tok, ahogy bírok. Már meg­vá­sá­rol­tam az élel­met, és elkül­döm az egyik kol­lé­giumi tár­sam­mal, aki haza­u­ta­zik a szü­netre Bobrujszkba. Kül­dök 3 kiló gyöngy­ká­sát, 1 kiló árpa­ká­sát, 1 kiló bor­sót, fél kiló zab­da­rát, 2 kiló cuk­rot, 1 kiló főző­va­jat. Kérem Vla­di­mírt, vigye vissza a szí­ja­kat, ami­vel a cso­ma­got átkö­töt­tem, Izának, ő majd elhozza nekem.

  […] Szabadnapom van, mert a Fjodor Joannovics cár című elő­adás nem zenés, ezért a bol­to­kat jár­tam. 86 rube­lért egész jó szan­dált vet­tem magam­nak. Az élel­mi­sze­rek közül csak az olvasz­tott vajat sike­rült meg­ven­nem. Mást nem talál­tam. A ru­ha­bol­tok­ban volt nad­rág, de csak sötét­bar­na, selyem­ing is, de rövid ujjú. Vol­tam Vityebszkben is, ott sincs semmi meg­fe­lelő a bol­tok­ban, de azt ígér­ték, hama­ro­san kap­nak árut. Vityebszk nagy város, a te­rü­lete Moszk­vá­nál is nagyobb, de akkora hábo­rús kár érte, hogy Sztá­ling­rád és Minszk után a har­ma­dik a sor­ban. Pont akkora sor áll kenyé­rért, mint nálunk, Bobrujszkban, cukor nincs.

  Kedves Vladimír, írd meg, hogy töl­töd a va­ká­ci­ót. Kér­lek, komo­lyan tanulj, és vedd komo­lyan mind­azt, amit tel­je­sí­te­ned kell, hogy tiszta lel­ki­is­me­ret­tel áll­hass apánk elé, ami­kor haza­tér. Csó­kol­lak: József

Jegyzet

20 Az általános iskola akko­ri­ban négy­osz­tá­lyos volt. Közép­is­ko­lá­nak a tíz­osz­tá­lyos isko­lát nevez­ték.


10. fejezet

Apám levelei

Hatalmas izgalommal kezdek neki ennek a fe­je­zet­nek. Cso­mag van előt­tem, apám leve­lei, ame­lye­ket bör­tön- és láger­bün­te­té­sé­nek tizen­két éve alatt írt. Úgy hat­van levél, koszos cso­ma­go­ló­pa­pír-da­rab­kákra írva.

Újra és újra elolvasom őket, pedig gye­rek­ko­rom­ban, ami­kor apám­nak enge­dé­lyez­ték, hogy magya­rul írjon a csa­lád­já­nak, anyánk szám­ta­lan­szor fel­ol­vasta nekünk mind­egyi­ket.

Nem állom meg sírás nélkül e ször­nyű sorok olva­sá­sát. Sze­gény édes­apám, Rott Ferenc! A férj és az apa ret­te­gése és aggódó ide­ges­sége van ezek­ben a le­ve­lek­ben, aki tizen­két hosszú évig hal­do­kolt ide­gen föl­dön, amely­nek sem nyel­vét, sem szo­ká­sait nem ismer­te. Nem bírja elfo­gadni a leg­ször­nyűbb gon­do­la­tot, hogy talán arra van ítél­ve, sose lássa többé a fe­le­sé­gét és két gyer­me­két. A le­ve­lek azért meg­rá­zó­ak, mert apám­nak ez volt az egyet­len esz­kö­ze, hogy kife­jezze sze­re­te­tét, hogy meleg­sé­get és leg­alább vala­micske reményt nyújt­son pénz és véde­lem nél­kül maradt csa­lád­já­nak a hatal­mas baj­ban. Olyan ember írta eze­ket, aki kép­te­len meg­ér­te­ni, miért tar­tóz­tat­ták le, és miért tart­ják láger­ben. Ráadá­sul tehe­tet­len elítélt­ként tud­ja, hogy ártat­lan volt, ami­kor elsza­kí­tot­ták a csa­lád­já­tól. Ezek a leve­lek egy egész­sé­ges ember jaj­ki­ál­tá­sai, aki tizen­két évig hal­do­kolt. Sze­ret­teink­nek azt szok­tuk kíván­ni, ha halál, legyen gyors, ha seb, legyen kicsi. De mit kíván­hat­nék én, ami­kor most eze­ket a le­ve­le­ket olva­som? Arra gon­do­lok, ha sze­gény jó apám abból a job­bik világ­ból most vissza­te­kint­hetne arra a ti­zen­két évé­re, vél­he­tően azt válasz­ta­ná, inkább gáz­kam­rá­ban hal­jon meg.

Apám minden évben több és több leve­let írt, lát­ha­tóan érez­te, hogy köze­le­dik a vég. Meg aztán könnyebb is volt neki, ami­kor már magya­rul írha­tott. Per­sze, hogy jobb volna idő­rend­ben, és tel­jes ter­je­del­mük­ben idézni a leve­le­it. De csak rész­le­te­ket válasz­tok ki belő­lük.

1945. október 31. Drága jó fele­sé­gem, Rizuska!

Nagyon lassan telnek a na­pok. Min­denki azt mond­ja, most már lehet magya­rul leve­let írni, ezért gon­dol­tam, hogy meg­pró­bá­lom. Talán meg­ka­pod. Itt újra elkez­dőd­tek a kemény fagyok. Viszony­lag jól átvé­sze­lem a te­let. Ez már a hete­dik telem a messzi észa­kon, sok körü­löt­tem a szen­vedő ember, aki­nek keze-lába elfa­gyott. Isten­nek hála, én még egész­ben meg­va­gyok, és nagyon sze­ret­ném fenn­tar­tani ezt az álla­po­tot, amíg újra talál­ko­zom vele­tek, mert utána már te vigyá­zol rám, én meg rád. Remé­lem, hogy a gyer­me­keim meg­pró­bál­nak jól tanul­ni, de erről sem­mit sem tudok. Hol tanul Józsi, mi lesz belőle?

Drága angyalom, te csak vigyázz a két fiunk­ra, neveld őket, gon­dos­kodj róluk, hidd el, meg­há­lál­ják az erő­fe­szí­té­sei­det. Saj­nos, egy­előre elvá­lasz­tot­tak tőle­tek, és még meg­mon­dani sem tudom, a szi­gorú meg­pró­bál­ta­tá­sok­nak miféle útjára terel­get a sors.

Kérdeztétek, milyen emberek van­nak mel­let­tem. Sok kör­nyék­beli ember­rel hozott össze a sors. Scsigelszkij, a volt bobrujszki tanító arra kér, add át üdvöz­le­tét Gribinyevicsnek, a fa­fel­dol­gozó foga­to­sá­nak, aki a Minszkaja utcá­ban lakik. Egy Beljavszkij nevű, huszonöt éves fia­tal­em­ber dol­go­zik itt a kór­ház­ban. Úgy gon­dos­ko­dott rólam, ami­kor beteg vol­tam, mintha az apja vol­nék. Azt mond­ta, a csa­ládja a Karl Marx utcá­ban lakik. Nagyon sok magyar gye­rek van itt Ung­vár­ról, Mun­kács­ról, Máramarosról, de más­hon­nan is. A zsidó fiúk több­sége estén­ként eljár hoz­zám, mintha a nagy­báty­juk vol­nék. Volt itt egy Erszény Árpád nevű fiú Borsodnádasdról, aki­vel több mint egy évig közös csaj­ká­ból ettünk. Sok jót tett velem. Vala­mi­kor úgy sze­ret­ném meg­kö­szönni neki! Már három éve, hogy elvit­ték vala­ho­vá. Gon­do­lom, még itt van vala­hol a kö­zel­ben, a tajgán.

Persze, hogy odaadom az éhező­nek, ha van egy falat meg­ma­radt kenye­rem. Volt itt egy fia­tal magyar legény Petrozsényből, akit szinte az édes fiam­nak tekin­tet­tem, de őt is elvit­ték valahová.

Már több mint egy éve magamban vagyok, nincs, aki­hez egy szót szól­jak, ami nagyon meg­bú­sít. Egy­ál­ta­lán nem érde­kel­nek az itte­ni, úgy­ne­ve­zett „kultúrrendezvények”. Min­dig ugyan­azon töröm a fe­je­met, bár­csak még egy­szer vissza­tér­het­nék a nor­má­lis élet­be. A lá­ger­beli festő elkezdte meg­raj­zolni az arc­ké­pe­met, de ugyan­ezt sokak­nak meg­ígér­te, előre be is szedte a pénzt, aztán kám­forrá vált. Ha valaha mégis befe­je­zi, elkül­döm nektek.

1946. április 14. […] Az egész­sé­gem kissé rozo­ga, kínoz az itteni idő­já­rás és a rossz táp­lál­ko­zás. De remé­lem, a hát­ra­lé­vőt már kibí­rom, ha nyolc évet már kibírtam.

Drága Rizuska, küldj egy kis cso­ma­got, ha tudsz. Aszalt gyü­möl­csöt, zöld­sé­get, mézet, két­szer­sül­tet, bor­sot, dohányt, amit csak tudsz. Sze­ret­nék ebé­det főzni magam­nak, ahogy vala­mi­kor te főz­tél nekem.

1946. április 23. […] Itt elég gyen­gén állunk az étel­lel, de az a fon­tos, hogy ki kell bírni őszig, mert az ara­tás után min­de­nütt könnyebb lesz az élet. Nem­so­kára pon­to­san nyolc éve lesz, hogy elhagy­tam az ott­ho­no­mat. Nyolc éve nem lát­tam a fele­sé­ge­met és a gyer­me­kei­met. Hát igen, sok idő, és sem­mit sem tehe­tek, csak remény­ke­dem, hogy hama­ro­san lát­juk egy­mást. E nyolc év alatt tel­jes mér­ték­ben meg­őriz­tem a lel­ki­erő­met és az egész­sé­ge­met, és még tel­jes értékű ember­nek fog­tok lát­ni. Csak ez a tíz év lesz a különb­ség, ami a nap­tár sze­rint elsza­ladt elő­lünk. Igaz, a talál­ko­zá­sunk még egy kicsit odébb van, de remél­jük, min­den­kép­pen bekö­vet­ke­zik. Min­den este ezzel a gon­do­lat­tal fek­szem le.

1946. augusztus 4. Drága Józsi fiam! Nagyon vár­tam ezt a két leve­let, ame­lyek a napok­ban meg­ér­kez­tek, az egyik ápri­lis végé­ről, a má­sik május végé­ről való. Nagyon örül­tem a hír­nek, hogy tizen­nyolc éves korod­ban föl­vet­tek másod­he­ge­dűs­nek a ze­ne­kar­ba. Köszö­net érte Kaplan kar­mes­ter­nek! Majd leszel első hege­dűs is. Már írtad, hogy az én hege­dű­mön ját­szol. Majd egy­szer meg­írom neked ennek a hege­dű­nek a tör­té­ne­tét. Hiszen a hoz­zá­való fát a sa­ját kezem­mel vág­tam ki az erdő­ben, amely­ben 1919-ben a favá­gó­kat vezet­tem. A he­gedű bel­se­jébe egy papírt ragasz­tot­tam, rajta tin­tás bejegyzés.

Ha meg tudod oldani, mindenkép­pen sze­rezd meg a Repülj fecs­kém! című magyar nóta kot­tá­ját. Nagyon szép dal, a szer­zője isme­ret­len. Nálunk, Magya­ror­szá­gon ezen mérik, mennyire tehet­sé­ges és érett egy zenész. Azt aka­rom, ha haza­té­rek, az első napon játszd el nekem. Min­dig kísé­ret nél­kül játsszák, a leg­vé­gén a nóta könnyű, népies dal­lamba for­dul, s ak­kor lép be a zene­kar. Zene­kar helyett nagyon jó lesz nekünk egy másod­he­gedű is, amin talán a mi drága kis Vladimirünk ját­szik majd.

Nagyon aggódom a testvéreim miatt, hogy élet­ben maradt-e vala­me­lyik a háború után.

Drága kis Vladimir fiam! Nagyon örü­lök, hogy írtál. Arra kér­lek, pró­bálj meg rend­sze­re­sen írni, egy­szer egy hónap­ban, ahogy Józsi és a mama is. Mondd meg anyu­nak, hogy nagyon fáj a hall­ga­tá­sa, ami­ért nem ír. Nem érde­mel­tem meg ezt a bün­te­tést. Vladimirkám, tanulj jól, sze­resd a köny­ve­ket és a he­ge­dűt. Ha jó kis­fiú leszel, olyan bicik­lit veszek aján­dék­ba, ami­kor haza­té­rek, hogy egész Bobrujszk össze­sza­lad, hogy megbámuljon.

Dátum nincs. Drága feleségem, Rizuska!

Mondd meg nekem őszintén, med­dig kell még vár­nom a le­ve­led­re? Lehet egy, két, akár három évet is vár­ni, de az már nem szép, hogy a nyolc év alatt csak két­szer-há­rom­szor írtál. Tudom én, hogy nagyon nehéz a sor­sod, hogy tönk­re­ment az egész éle­ted, de sem­mit sem tehe­tek a sors ellen, és senki sem biz­to­sít­hat afe­lől, hogy jobb lett volna az éle­ted, ha nem hoz­zám, hanem más fér­fi­hoz men­tél volna fele­sé­gül. Látom én, hogy min­den­hol nehe­zen élnek az embe­rek. De még nem tar­tunk éle­tünk végén. Lehet, hogy még sokáig élünk, és hogy sok szép­ség és érde­kes­ség lesz az éle­tünk­ben. Tudom jól, hogy nehéz a sor­sod, hogy nem vagy egész­sé­ges. De egy kicsit még tűr­nöd kell, velem együtt, mert tudod, mit mond a köz­mon­dás: MIN­DEN JÓ, HA JÓ A VÉGE.

Kérlek, figyelj a két fiúnk­ra. Leg­alább ők tanul­ja­nak és nője­nek fel úgy, ahogy illik. Azon­nal haza­me­gyek, mihelyt lete­lik a bün­te­té­sem, s ak­kor min­den meg­vál­to­zik az éle­tünk­ben. Húsz­éves korá­ban meg­nő­sít­jük Józsit, és akkor anyós leszel. Hogy a fi­unk ne legyen olyan, mint én, aki vén sza­már fej­jel, már majd­nem har­minc­éve­sen nősül­tem, s ez­zel elvesz­te­get­tem a leg­szebb évei­met húsz és huszon­nyolc között. Nem félek a jö­vő­től, de pár évig még súlyos, sötét fel­hők takar­ják éle­tünk lát­ha­tá­rát. Pár év múlva azon­ban könnyebb lesz, szebb éle­tük lesz a kisembereknek.

Miért nem közlöd velem, mit írt neked Jolán? Érzem, hogy a ro­kon­ság­nak sok áldo­zat­tal járt a hábo­rú, külö­nö­sen azok­nak, akik Buda­pes­ten laktak.

Mostanában nem is élek rosszul. Nem is azért kérek cso­ma­got, mintha éhez­nék, csak azért, hogy legyen valami előt­tem az asz­ta­lon, ami tőled való. Erről jut eszem­be, elmon­dom, hogy mos­ta­ná­ban sok házi­mun­kába bele­ta­nul­tam, ezért aztán min­den­ben tudok majd segí­teni neked. Nem is vagyok rossz sza­kács, s már máso­dik hónap­ja, hogy napon­ként négy emberre főzök ebé­det, akik fon­tos beosz­tá­súak nálunk. Ezért aztán miat­tam ne nyug­ta­lan­kodj drága Rizuskám, csak magad­dal és a gye­re­kek­kel törődj. Sokat dol­go­zom, nem mond­ha­tom, hogy könnyű az éle­tem, de ez már kibír­ha­tó, és vár­ha­tom az órát, ami­kor bekö­szönt a szabadulásom.

Borítékban nem érdemes küldeni sem­mit. A négy tűből csak ket­tőt kap­tam meg, az indi­gót egy­ál­ta­lán nem, ezért a jö­vő­ben sem­mit ne küldj borí­ték­ban, csak tiszta papírt és a meg­cím­zett, fel­bé­lyeg­zett borítékot.

Itt is vannak földik. A múlt télen itt volt nálunk egy rokon­szen­ves fia­tal­em­ber, Grósz Emil, Viskről, ami ott van Csap mel­lett. Sok szép napot töl­töt­tünk vele. Mos­ta­ná­ban új magyar fiúk érkez­tek. Mind­egyi­ket meg­pró­bá­lom segí­te­ni, ami­vel tudom, mert nagyon meg van­nak rémülve az itteni nehéz­sé­gek­től. Érde­kes, hogy a földik a hazá­tól való egy-két évi távol­lét után, kez­dik elfe­lej­teni az anya­nyel­vü­ket, s a ki­ej­té­sük tótos lesz. Cso­dál­koz­nak is az én kiej­té­se­men, mond­ván, hogy olyan, mintha teg­nap még egye­te­mista let­tem volna Buda­pes­ten. Pár napja érke­zett meg Csolnakos Gyuri Esz­ter­gom­ból, derék fia­tal­em­ber, a szak­mája ugyan­az, mint az enyém, erdész.

Drága Rizuskám, kérlek, ne veszítsd el a re­ményt, min­den újra jóra for­dul, csak tűrni kell egy kicsit, amíg túl­ju­tunk a nehézségeken.

Csókollak téged és a gye­re­ke­ket: sze­rető fér­jed, Ferenc.

1946. november 10. […] Október 24-én kap­tam meg a kül­de­ményt, amit a bele­tett levél sze­rint augusz­tus 20-án pos­táz­ta­tok. Nagyon köszö­nöm az álta­la­tok hozott óri­ási áldo­za­tot. Én semmi újdon­sá­got nem tudok mon­da­ni, mint hogy hálát adok

Urunknak, Istenünknek mindazért az örö­mért, amit tőle­tek kap­tam. A cso­mag nagy része még érin­tet­len, mert akár­mennyire szé­gyel­lem meg­ír­ni, mégis be kell val­la­nom, hogy meg­be­te­ged­tem. A kór­ház­ból írom ezt a levelet.

A következő történt: október máso­dik felé­ben kezd­tem rosszul érezni magam, fára­dé­kony let­tem, ide­ges, nem talál­tam a he­lye­met. Azon a napon, ami­kor a cso­mag meg­ér­ke­zett, lázam lett, nem tud­tam kimenni dol­goz­ni. Rizst és teát főz­tem, s meg­kós­tol­tam a kül­dött süte­ményt. Min­den nagyon finom volt, de egy­sze­rűen sem­mi­nek nem érez­tem az ízét. Más­nap kimen­tem dol­goz­ni, de alig tud­tam meg­állni a lá­ba­mon. Ebéd után oda­men­tem a kinti parancs­nok­hoz, engedje meg, hogy elmen­jek. A pa­rancs­nok biz­tos volt ben­ne, hogy egy kis szesz meg­oldja a gon­do­mat, és belém töl­tött egy pohár vod­kát. De ez sem segí­tett. Elmen­tem az orvos­hoz, aki meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy sár­ga­sá­gom van. Szá­non kór­házba vittek.

Mihelyt megérkeztem, érdekes for­du­la­tot vett a sor­som. Elő­ször is a főápoló mos­da­tott le, aki­ről kide­rült, hogy már régen ismer­jük egy­mást, pár éve együtt dol­goz­tunk a bá­nyá­ban. Neki is csak könnyű fizi­kai mun­kát volt sza­bad végez­nie. Azon­nal megkérdezte:

–  Még mindig kézimunkázol, hímzel?

–  Még szebben, mint akkor – feleltem.

Azonnal eltűnt, s hallom ám a fa válasz­fa­lon, ahogy mondja a főor­vos­nő­nek, hogy itt van egy beteg, aki kézimunkázik.

–  Hozd ide! – monda a főorvosnő.

Tiszta fehérneműben odaléptem hoz­zá. Min­den­fé­lét kér­de­zett tőlem, én meg válaszoltam.

–  Este hozok neked egy kis terí­tőt, hogy kipró­bál­juk, hogyan tudsz hímezni – mondta a főorvosnő.

Úgy is tett, és megkezdődött a gyógy­ke­ze­lé­sem. Külön, pici kis szo­bát adtak, ala­csony asz­talt, nagy vil­lany­lám­pát, egy­ál­ta­lán min­dent, amire szük­ség volt, ott egye­dül kezd­tem fel­épülni és kézi­mun­káz­ni. Más­napra nor­má­lis lett a hőmér­sék­le­tem, ízlik a di­é­tás koszt, és min­dent meg­var­rok az orvos­nő­nek, amit csak kér. Az első kis terítő meg­ha­ladta min­den vára­ko­zá­so­mat. Akkor egy nagy terí­tőt hozott, amin sok­kal több volt a hímezni való, s bár fel­gyógy­ul­tam, egy-két hétre még itt tart, hogy befe­jez­zem ezt a mun­kát. Én meg per­sze nem sie­tek. Csak most kez­dő­dött el az igazi tél, állan­dóan 40–50 fok hideg van, de hát az épít­ke­zés egy hóna­pig még vár­hat rám. A fő­or­vos asszony olyan ked­ves volt, hogy elvál­lal­ta, a magá­é­val együtt bedobja a nek­tek írott leve­le­met a pos­ta­lá­dá­ba, ezért tán egy hónap­pal is koráb­ban kap­já­tok meg, mintha a lá­ger­pos­tá­val ment volna el.

Aggódom, hogy sikerült Józsinak a nyári ven­dég­já­ték a szín­ház­zal. Nem zavar­ja-e a tanulásban?

A csomag maradékát biztos helyre dug­tam, és csak akkor eszem meg, miután már elhagy­tam a kór­há­zat. A nagy kon­zerv meg­rom­lott, úgy lát­szik, ilyen nagy távol­ságba nem érde­mes kon­zer­vet kül­de­ni. A leg­na­gyobb örö­möt a kávé, az aszalt áfo­nya és a rizs szerezte.

Dátum nincs. Drága fiam, kis Vladimir! Nagyon hálás vagyok, ami­ért ekkora örö­möt sze­rez­tél az elkül­dött fogad­dal. Ami­kor kinyi­tot­tam a cso­ma­got, azt néze­get­tem, miféle jóízű harap­ni­való van ben­ne. Ami­kor aztán még egy­szer meg­néz­tem a ládika fene­két, látom ám, hogy van még benne vala­mi, papírba bur­kol­va. Arra gon­dol­tam, valami ame­ri­kai cse­kély­ség, s ami­kor kibon­tot­tam, látom ám, hogy egy levélke tőled s abba takar­tad a fo­ga­dat. Job­ban örül­tem ennek az aján­dék­nak, mintha hatal­mas darab cso­ko­lá­dét kap­tam volna.

Drága kisfiam, Vladimir, kérlek, tanulj jól. Tudom, hogy ez nehe­zedre esik, de hát mit tehet az ember. Csak egy kicsit keve­seb­bet kell csa­va­rog­ni, és job­ban meg­nyomni a ta­nu­lást. Nem azt mon­dom, hogy min­den tan­tárgy­ból kitű­nőt kell kap­nod, tudom én, hogy ez lehe­tet­len, de oldd meg vala­hogy, hogy a lec­kéd is kész legyen, s a já­tékra is elég idő marad­jon. Ha ezt eléred, a ma­má­val együtt úgy élünk majd, ami­kor haza­me­gyek, mint a para­di­csom­ban. Még egy­szer kér­lek, tanulj jól!

Azt írjátok, nagyon szeretnétek vala­hogy elő­re­moz­dí­tani az ügye­met, de nem tud­já­tok, mit kéne ten­ni. Azt hiszem, nem kell sehová fut­kos­ni, csak beszél­je­tek a bobrujszki ügyésszel. Per­sze, hogy sok­kal nehe­zebb a dolog, ami­kor nincs isme­rős, vagy nincs az ember­nek pro­tek­ció­ja, mert min­denki fél tenni vala­mit egy ide­ge­nért. Pedig elég vol­na, ha akadna ember, aki egy jó szót szólna értem. Azok­kal össze­ha­son­lít­va, aki­ket mos­ta­ná­ban hoz­nak ide az ország középső részé­ből meg Magya­ror­szág­ról is, olyan ártat­lan vagyok, mint a ma szü­le­tett cse­cse­mő. Így aztán elmond­ha­tom, ha az ügyész akar­ja, akár azon­nal sza­bad­lábra helyez­het, mert semmi bün­te­tést nem kap­tam, a lel­ki­is­me­re­tem tisz­ta, és az NKVD-jegyzőkönyvben sem áll sem­mi. Egy­sze­rűen osto­bák vol­tak, akik letar­tóz­tat­tak, most meg szé­gyel­lik a fe­lül­vizs­gá­la­tot. Egy­előre még bele­gon­dolni is félek, hogy talán akkor sem enged­nek ki, ami­kor lejárt a bün­te­té­sem, hanem itt marasz­ta­nak dol­goz­ni. Koráb­ban már elő­for­dult, de hát akkor háború volt. Mos­ta­ná­ban elő­for­dul, hogy már a bün­te­tés letöl­tése utáni napon elutaz­nak, ha van pén­zük a repü­lő­jegy­re. De annak, aki arra vár, hogy állam­költ­sé­gen küld­jék haza, három-négy hóna­pig is kell vár­nia a so­rá­ra. Zelgyint haza­en­ged­ték, mert rok­kant, de én ép kéz­zel-láb­bal, szív­vel és tüdő­vel aka­rok haza­men­ni. Hiszen Zelgyin már a leg­ele­jén szán­dé­ko­san fagyás­nak tette ki két ujját a fél kezén, hogy fagy­ban ne vigyék ki dol­goz­ni, nekem meg a barakk har­mincöt lakója közül a fog­sá­gom kilen­ce­dik évé­ben is emberi for­mám van.

1946. november 24. […] Pár nap múlva kiír­nak a kórházból… Egy kicsit elhú­zó­dott a keze­lé­sem, és saj­nos, nem mond­ha­tom, hogy vég­leg sike­rült kigyógy­ul­nom a be­teg­sé­gem­ből (a sár­ga­ság­ból). Ennek fő oka, hogy az orvos­sá­gok nem hat­nak elég­gé. Naponta leg­alább fél liter tejet kéne kap­nom meg valami zöld­sé­get, de erre­felé egyik sincs. A fel­épü­lé­sem azért halad las­san, mert azt eszem, amit az egész­sé­ge­sek, és abból sem adnak ele­get. De ne gon­dold, hogy rosszat jelent, ami­ért ilyen sokáig kór­ház­ban vagyok. A nap­jaim egy­for­mán tel­nek, napon­ként 4-5 órát a főor­vos asszony­nak hím­zek, a töb­bit az ágy­szom­szé­da­im­mal töl­töm, arról beszél­ge­tünk, hogy éltünk a tábor előtt, és hogy élünk majd utá­na. A két utolsó éjsza­kán veled álmod­tam. Az egyik álmom­ban szid­tál, a má­sik­ban szé­pen elbe­szél­get­tünk egy­más­sal. Per­sze, hogy egész nap foly­ton rátok gon­do­lok, vele­tek élek. Van­nak film­ve­tí­té­sek, de nem aka­rok oda­men­ni, nem aka­rom, hogy elvonja a figyel­me­met. Sze­ret­ném, ha gyak­rab­ban kap­nék tőle­tek leve­let, addig is pár­szor elol­va­som a ré­gie­ket. Nagyon sze­ret­ném tud­ni, tuda­ko­zó­dott-e nálad Grósz Emil, vagy leg­alább írt-e neked, mert erő­sen meg­ígér­te, ami­kor a múlt hónap­ban eluta­zott. Foly­ton rátok gon­do­lok. Hogy áll­tok anya­gi­lag, mire elég a pénz, és van-e leg­alább egy tiszta szo­bá­tok, ami­ben nyu­god­tan pihen­hetsz éjsza­kán­ként. Gon­do­lom, rek­la­mál­tál a pos­tán az elve­szett cso­mag miatt. Ezen a nyá­ron rossz embe­rek hibá­já­ból sok cso­mag elve­szett, de már ren­de­ző­dött a helyzet.

Néha belegondolok, s akkor látom, micsoda óri­ási türe­lemre van szük­sé­gem, hogy élet­ben marad­jak, és újra lás­sa­lak ben­ne­te­ket. És köze­le­dik az a nap, ami­kor eljön a sza­ba­du­lá­som. A ten­geri kikö­tő­ben foly­ton jön­nek-men­nek a ha­jók, elvi­szik a sza­ba­don bocsá­tot­ta­kat, hoz­zák az úja­kat. Talán én is föl­ke­rü­lök az egyikre vala­mi­kor. Addig is pró­bá­lok vigyázni magam­ra, hogy örül­je­tek, ami­kor meg­lát­tok, és hogy együtt tölt­sünk el még pár évti­ze­det. Addig is Isten­nek hála, semmi baj, és elé­ge­dett vol­nál velem akkor is, ha a mos­tani álla­po­tom­ban áll­nék eléd.

1946. december 3. […] Még min­dig kór­ház­ban vagyok. A sár­ga­sá­gom már nyolc napja elmúlt, de a ki­szol­gáló sze­mély­zet­nek, akik­nek ki kéne írni min­ket a kór­ház­ból, nincs ide­jük velünk fog­lal­koz­ni. Most azo­kat írják ki a kór­ház­ból, akik már mun­ka­kép­te­le­nek, és ez sok időbe telik. Nekem meg muszáj össze­szed­nem magam, mert már egy hónapja dié­tán vagyok, friss leve­gőn nem vol­tam, és nagyon gyönge vagyok, az orvos viszont azt mond­ja, csak három-négy nap múlva írhatja elő a nor­má­lis étkezést.

Rizuska, a sok hazautazó között talál­tam vala­kit, egy nagyon ren­des idő­sebb embert, az ukraj­nai Regykovot, aki vas­úti mun­kás, s én ápol­tam itt a kór­ház­ban. Őszin­tén meg­ígér­te, hogy meg­pró­bál meg­lá­to­gat­ni, és elmon­da­ni, hogy kín­lód­tunk itt a táborban.

Az utóbbi időben mindenki, aki leve­let kapott ott­hon­ról, a mos­tani nyári aszály­ról beszél, meg arról, hogy nem volt ter­més, ezért aztán az élel­mi­szer is kevés, amit már mi is nagyon meg­ér­zünk. Csak meg­jegy­zem, hogy sár­ga­sá­got is azért kap­tam, mert nagyon rossz a kenyér.

Közeledik az 1947. esztendő, ami­től sok­kal job­bat remé­lek a csa­lá­dunk­nak. Sike­rült-e elmen­ned a bobrujszki ügyész­ség­re? Gon­do­lat­ban éjjel-nap­pal vele­tek vagyok, s alig várom a nap végét, mert azzal is telik egy kis idő, és köze­lebb visz hoz­zá­tok. Nagyon sze­ret­nék minél hama­rabb köz­te­tek len­ni, s ha vala­mi­kor meg­érem, akkor éle­tem min­den hát­ra­lévő napja ünnep lesz nekem.

A levelet december 6-án fejezem be. Megint eltelt három nap, és megint nem vál­to­zott sem­mi. Oda­kint már két napja mínusz 55 fok van Cel­sius­ban, ezért aztán nem is ipar­ko­dom kike­rülni a kór­ház­ból, ahol jól bán­nak velünk. Tavaly ilyen­kor sokat szen­ved­tem a fagy miatt. Hol­nap kérni fogom, hogy a di­é­tás koszt helyett nor­mál ételt kap­jak. Aggó­dom, mi újság Józsi­val, hogy áll a zene­ta­nu­lás­sal? Min­den­kép­pen rek­la­máld meg az elve­szett cso­ma­got. Írjál Rizuskám min­den­ről, a kom­bi­nát­ról, az embe­rek­ről, a mun­ká­ról, a fi­ze­tés­ről, a lakásról.

1947. január 10. (Minszkbe írta a le­ve­let.) Drága fiam, Józsi­kám! Édes Jozef Francevics!

Gondolom, már állandóan Minszk­ben laksz, ezért kül­döm a le­ve­let a zenei főis­kola címé­re. Ma nagyon meg­örül­tem a le­ve­led­nek, mert már két hónapja sem­mit sem kap­tam tőled. Az izga­lom miatt aludni sem tud­tam éjszaka.

Nagyon örülök, hogy a ze­nei főis­ko­lán tanulsz. Ez komoly dolog, de az élet­ben sem­mit nem érhet el az ember kemény munka nél­kül. Nem kép­zel­gek, hogy nagy mes­ter leszel vonó­val a jobb kezed­ben, de a kö­ze­pes zené­szek­nek is sok nehéz­sé­get kell leküz­de­ni­ük, amíg isten­iga­zá­ból talpra áll­nak. Egy­szer aján­lot­tam neked Romain Rolland-nak a Jean Christophe című regé­nyét. Olvasd el még egy­szer, sok hasz­no­sat fogsz találni benne a magad szá­má­ra. Az is öröm nekem, hogy Besszmertnij pro­fesszor osz­tá­lyába jársz. Hiszen ez is hoz­zá­tar­to­zik a ter­vünk­höz, ami­ről nyolc éve beszél­tünk. Emlék­szel, hogy 1938-ban a pro­fesszor meg­hall­gatta a já­té­ko­dat Bobrujszkban? Grigorij Szaveljevics (Kaplan) kijött hoz­zám a terem­ből a fo­lyo­só­ra, és azt mond­ta, a pro­fesszor azt java­sol­ta, Minszk­ben foly­tasd a ta­nul­má­nyai­dat. Akkor erre nem vol­tam képes, aztán jöt­tek a nehéz évek nekünk is, mások­nak is, de a sors meg­szánt min­ket, és mégis elve­ze­tett Besszmertnij pro­fesszor­hoz. Oly sok nehéz esz­tendő után sike­rült, újra egye­nes az út előt­ted, fiam, és csak raj­tad múlik, hogy foly­ta­tó­dik. Támo­ga­tom a pro­fesszor javas­la­tát, hogy hagyd ott az álta­lá­nos gim­ná­zi­u­mot. Nagyobb szük­sé­ged van a ská­lá­zásra és az etű­dök­re, mint a szinuszkoszinuszra. Vigyáz­nod kell magad­ra, hiszen gyer­mek­ko­rod­tól gyönge az egész­sé­ged, és még az egész élet előt­ted áll.

Ahogy korábban is mondtam, azt aka­rom, hogy a zene legyen a fog­lal­ko­zá­sod. A leg­szebb emlé­keim közé tar­to­zik, hogy naponta két-há­rom órát zenél­tünk együtt, és meg­pró­bál­tam a fi­gyel­me­det a zenész­életre terel­ni. Emlék­szem, egy­szer ebéd előtt a Bu­da­pest­ről fris­si­ben érke­zett újsá­got olvas­tam, és akkor a rádió bemond­ta, hogy fél­óra múlva Prá­gá­ból köz­ve­tí­tik Vászja Prihogyja hege­dű­já­té­kát. Amíg a mama föl­hordta az asz­talra a külön­féle fogá­so­kat, te hamar meg­ta­lál­tad a köz­ve­tí­tés helyét, és a szo­bát cso­da­szép zene töl­tötte meg. Cso­dá­la­tos meg­le­pe­tés­ként a he­ge­dűs egy­szer csak bele­kez­dett Rameau Tamburinjába. Nagyon meg­örül­tünk neki, hiszen éppen akko­ri­ban ját­szot­tad te is ugyan­ezt G. Sz. Kaplan osz­tá­lyá­ban. Per­sze, hogy Vászja Prihogyja hiva­tá­sos­ként ját­szot­ta, te meg úgy, ahogy egy kez­dő, de az örö­münk mégis nagy volt. Meg­mu­tat­ta, hogy a meg­fe­szí­tett tanu­lás és munka meg­szé­píti az ember életét.

Ebéd után úgy döntöttem, őszin­tén elbe­szél­ge­tek veled, és meg­kér­dez­tem, akarsz-e hege­dűs len­ni? Nem vála­szol­tál azon­nal, lát­szott, hogy meg­gon­do­lod a dolgot. (A továb­bi­ak­ban szó sze­rint idé­zem a levél szö­ve­gét.) Válasz helyett kér­dést kaptam.

A fiam kicsit elpirult, és meg­kér­dez­te: „És miért hegedűs?” „És miért ne hege­dűs? – kér­dez­tem cso­dál­koz­va. – Tudsz valami job­bat annál, mint hogy zené­ből éljen valaki?” Józsi még min­dig piros volt, és óva­to­san felelt: „Igen, papa. Tudod, az isko­lá­ban egy pad­ban ülök egy fiú­val, aki úgy tud raj­zol­ni, hogy hason­lít arra, amit leraj­zol. Festő lesz.” „Na és? – kér­dez­tem. – Mennyi­vel jobb egy fes­tő, mint egy hegedűs?” Józsi óva­to­san elkezdte magya­rázni a vé­le­mé­nyét: „Nézd csak, papa! Mikor egy hege­dűs ját­szik, akkor min­den bácsi, tudod, a fel­nőt­tek, őt hall­gat­ják, és tet­szik is nekik. De ha végez, lete­szi a he­ge­dűt, a vonót, és bezárja a to­kot, akkor nem marad utána sem­mi. Nem hall­ha­tó, nem lát­ható sem­mi, s már akkor nem tudja sen­ki, hogy ki volt a hege­dűs, és kik vol­tak a né­zők, ami­kor az embe­rek kimen­nek a terem­ből. De a festő egé­szen más, ha raj­zol, vagy egy író ír vala­mit, a festő képét fel lehet akasz­tani a fal­ra, és ott min­dig lát­ni. Min­dig, min­dig. De a hege­dűt csak akkor hall­juk, ami­kor ját­sza­nak rajta.” (A levél hát­ra­lévő részét javítva köz­löm. – V. R.) Megpróbáltam vitat­kozni a fi­am­mal, és meg­pró­bál­tam elma­gya­rázni neki a dolog anyagi hát­te­rét is, de Józsi akkor már nagy érdek­lő­dés­sel bámult ki az abla­kon, azt néz­te, hogy a vá­ros szé­lén, a rep­té­ren hatal­mas repü­lő­gé­pek köröz­nek, és egy kis idő múlva sok ember ugrik ki belő­lük ejtő­er­nyő­vel. Én is együtt néz­tem a fi­am­mal ezt az akkor modern hábo­rús képet, s ami­kor vége lett, foly­tat­tam a vele való beszél­ge­tést a művészetről.

Megkérdeztem tőle: „Tudod-e Józsi, hogy a Besszmertnij nevű hege­dűs, aki a múlt héten meg­hall­ga­tott, mennyit kapott azon az estén egyet­len fellépésért?” „Nem tudom” – mondta Józsi. „Hallgass csak ide, azt beszé­lik, hogy ötez­ret, de még az is lehet, hogy töb­bet fizet­tek neki egy estére.” „Huhh, az sok pénz” – mondta rá a fi­am. „Na látod! – foly­tat­tam. – Ha jól hege­dülsz, neked is ennyi pénzt adnak, ha majd fel­nőtt leszel.” Ebben meg is egyez­tünk, és újra jó bará­tok let­tünk, ket­tes­ben maj­szol­tunk el néhány szem bon­bont. S ami­kor lát­tam, hogy elő­ve­szi a lab­dá­ját, hogy ebéd után fociz­zon egyet a ba­rá­tai­val, akik már az ablak alatt vár­ták, még utol­jára meg­kér­dez­tem tőle: „Mondd csak, Józsi, ha nagy leszel, és tegyük fel, más­fél ezret kapsz egy fel­lé­pés­re, mit veszel belőle?” A fiam egy kicsit gon­dol­ko­dott, aztán hatá­ro­zot­tan és egy­ér­tel­műen vála­szolt: „Ejtőernyőt!” – kiál­tot­ta, azzal ott­ha­gyott min­ket a szo­bá­ban, kiug­rán­do­zott a fo­lyo­só­ra, és akko­rát rúgott a lab­dá­ba, hogy egy­ből betört két ablak, üve­gük a fo­lyosó kövére zuhant.

De hát mondhatni, mindez réges-ré­gen volt, ami­kor még mind­nyá­jan fia­ta­lab­bak vol­tunk vagy tíz évvel. Aztán nehéz fel­hők gyűl­tek fel a lát­ha­tá­ron, kímé­let­len orkán készü­lő­dött, meg­ha­sad­tak a hegyek, folyók, ten­ge­rek hul­láma öntött el min­ket, és a csa­lád­tagok közül oly sokan kerül­tek messzire tőlünk, hogy most, ami­kor a keser­ves évek után újra meg­nyu­god­tunk, még sok idő kell, amíg min­denki vissza­ta­lál a me­leg szü­lői fészekbe.

Igen, fiam, egy kicsit elkalan­doz­tak a gon­do­la­ta­im, miköz­ben írtam, eszembe jutott, milyen volt, ami­kor még veled éltem. De nem tűnt el belő­lem a remény, azt hiszem, vala­mi­kor ismét ember lesz belő­lem, igaz, már öreg, aki már csak pihenni akar. És te is ember leszel, még­hozzá fia­tal, aki vonó­val a ke­zé­ben fia­ta­los erő­vel szé­pen fel­építi az életét.

Az lesz a legjobb, ha várok még egy évet, és ember­ként térek haza. Haza­me­gyek, meg­für­döm, meg­bo­rot­vál­ko­zom, két napot alszom egy­foly­tá­ban, aztán fel­öl­tö­zöm, és akkor már senki se mond­hat­ja, hogy tíz vagy kilenc évig tar­tot­tak bezár­va. Most beteg vagyok, har­ma­dik hónapja kór­ház­ban, sár­ga­sá­gom volt, de már fel­épül­tem egy kicsit, s el kell mon­da­nom, az orvo­sok nem enged­nek ki, amíg a fagy tartja magát. Komo­lyan beszél­nek arról, hogy itt fogok dol­gozni a kór­ház­ban, amíg fel nem ülök a vonat­ra, ami majd hazavisz.

Az első csomag elveszett, a má­so­di­kat, har­ma­di­kat meg­kap­tam, nagyon, nagyon hálás vagyok… A kávé cso­dá­la­tos volt, adja Isten, hogy min­dig ennyire teli legyen a ládi­ka, neked meg legyen egy ládika pén­zed. Min­den héten írok haza. Tiszta szív­ből csó­kol­lak: sze­rető apád és leg­jobb bará­tod, Franc Jozefovics.

Ebben a borítékban találtuk meg, a belső olda­lára leírva a papa fel­jegy­zé­sét, ame­lyet elrej­tett a cen­zúra elől, és ame­lyen ezt közölte velünk: Rott, Franc Jozefovics, sz. 1898. Az 58/6. paragr. sze­rint. Íté­let: 10 év.

1947. február 21. […] Józsi azt írja, hogy ápri­lis­tól augusz­tu­sig nem kapott tőlem leve­let. Ezt egy­ál­ta­lán nem értem, mert havon­ként egy­szer-két­szer írtam, igaz, nem oro­szul, hanem az anya­nyel­ve­men. Gon­do­lom, ezért nem érkez­tek meg a le­ve­le­im. Két hóna­pig feküd­tem a járási kór­ház­ban, vagyis január ele­jé­ig. Ne higgyé­tek, hogy ágy­ban feküd­tem, nem. De nem is öltöz­tem fel, s ki sem men­tem az utcá­ra. Január tize­dike óta fent járok, segí­tek az orvos­nak, min­dent meg­te­szek, amit mon­da­nak, reg­gel hat­tól este tizen­egyig. […] Nem tudom, sza­bad-e vagy sem az anya­nyel­ve­men írni? Nagyon nyug­ta­la­nul írom ezt a le­ve­let, egész nap dol­goz­tam, már késő este van, szinte éjsza­ka, és nagyon elfá­rad­tam. Itt ülnek mel­let­tem az embe­rek, han­go­san beszél­get­nek, zajon­ga­nak, ciga­ret­táz­nak, alig bírom ész­ben tar­tani a gondolataimat.

Sokat gondolok a feleségemre és a két fiam­ra. Már nagyon, de nagyon sze­ret­nék haza­men­ni, amíg még van ben­nem erő, és ked­vem van az élet­hez. Ami­kor az ember magára marad, elég idő van rá, hogy végig­gon­dolja az éle­tét, és akkor külö­nö­sen elé­ge­det­len vagyok. Beteggé tesz, hogy a csa­lá­dom­nak nem tudok segí­te­ni. Nagyon, de nagyon várom az időt, ami­kor haza­tér­he­tek, s ak­kor a te éle­ted, a fiúk éle­te, a mi éle­tünk jobb és könnyebb lesz. Beteggé tesz, hogy a fe­le­sé­gem nem ír. Ez hely­te­len, és beszélni is fogunk róla, miután hazamentem.

1947. április 24. […] A kór­ház veze­tő­sége azt ígé­ri, kine­vez­nek a kór­ház gaz­da­sági osz­tá­lya veze­tő­jé­nek. Nagyon fele­lős­ség­tel­jes munka és komoly állás. Az egyik tár­sam azt mesél­te, Szuszumanban dol­go­zik egy ügy­véd, aki­vel lehet hiva­ta­lo­san kon­zul­tál­ni, s aki het­venöt rube­lért elké­szíti a szük­sé­ges ira­to­kat, hogy fel­leb­be­zést lehes­sen benyúj­tani az íté­let ellen. És komoly ember. Vala­hogy csak össze­gyűj­tők het­venöt rubelt, és nem­so­kára meg­ke­re­sem. Nem azért aka­rom meg­ke­res­ni, hogy koráb­ban enged­je­nek ki, hanem azért, mert ha igaz­sá­got szol­gál­tat­nak, komoly és jól fize­tett állást kap­ha­tok a ki­sza­ba­du­lá­som után, és akkor nor­má­li­san tud­juk foly­tatni az éle­tün­ket veled, Rizuskám.

1947. október 4. Péntek este

[…] Ritkán írok, mert sok a dol­gom. Meg­pró­bál­tam táv­irat­tal helyet­te­sí­teni a nek­tek kül­dött leve­le­ket. Két hete meg­kap­tam tőle­tek a cso­ma­got, nagyon köszö­nöm, hasz­nát tudom ven­ni, de egy részét fél­re­tet­tem a szü­le­tés­na­pom­ra, hogy a tő­le­tek kapott aján­dék mel­lett tölt­sem be a negy­ven­ki­len­ce­dik évet. Sok a munka az új állás­ban, nagyon nehéz, de ipar­ko­dom, hogy itt tart­sa­nak a tél­re, és remé­lem, hogy tél múl­tá­val kisza­ba­du­lok. Min­dig csak azt várom, hogy letel­jen a tíz év, és haza­men­jek. Tudom, hogy a gye­re­keim­ben örö­mö­met fogom lel­ni, gon­dom csak miat­tad van, Rizuskám. Hiszen tíz évig nem írtál. Nem lesz az jó, ha harag­szol rám, ami­kor haza­me­gyek. Sokat gon­do­lok erre. Ma azt álmod­tam, valaki azt újsá­gol­ta, hogy férj­hez men­tél. Látod, ilyen bolond­sá­go­kat álmo­dom. Van itt két bobrujszki. Az egyik Valencsik, aki­ről már írtam. A má­sik fiú még Zubrickij óta a klub­ban dol­go­zott. A Smidt köz­ben lakott, az 59. számú ház­ban, és jól ismert a letar­tóz­ta­tá­som előtt is. Elme­sél­te, hogy élte­tek a le­tar­tóz­ta­tá­som után. Sokat segí­tek neki, meleg ruhát adtam neki a télre.

1948. január 1. Éjfél, 0 óra, 1 perc. (magya­rul írta, Minszk­be.)

Édes kisfiam, Józsikám!

A kinti sötétből éppen most hal­lat­szott be egy távoli gyár szi­ré­ná­ja, ami hírül adta, hogy itt az éjfél. Vagyis, hogy befe­je­ző­dött az 1947., és elkez­dő­dött az 1948. esz­ten­dő. Per­sze, hogy nagyon fon­tos mér­földkő az éle­tünk­ben, mert nagyon sokat várunk az 1948. évtől. Ebben az évben, a kö­zepe felé, sza­bad emberré kell vál­nom. Ezen a helyen két dol­got kell figye­lembe ven­ni, hall­gasd meg figyel­me­sen. Akit a belső terü­le­tek­ről bocsá­ta­nak sza­ba­don, a leg­első vonat­tal haza­u­taz­hat. De itt, a Tá­vol-Ke­le­ten, más a tör­vény. Itt a ki­sza­ba­du­lás után csak az utaz­hat el, aki rok­kant, az összes többi sza­ba­don bocsá­tott, immár sza­bad állam­pol­gár­ként, itt marad szer­ző­dé­ses állás­ban, bizo­nyos idő­szak­ra, 1-2 évre dol­goz­ni, még­hozzá a saját szak­má­já­ban. Kivé­tel az az eset, ami­kor ott­hon­ról iga­zo­lást kül­de­nek, hogy a csa­lád sze­gény, és vár­ják a csa­lád­fenn­tar­tót. Ha van ilyen irat, haza­en­ge­dik az ille­tőt. Ezt az iga­zo­lást a hely­beli városi tanács adja ki. Majd Bobrujszkban, a városi tanács­nál meg­mond­ják, kinek kell elkül­deni az ira­tot, nekem, vagy a tá­bor­pa­rancs­nok­ság­nak. Már írtam a mamá­nak, hogy szer­vezze meg a dol­got. A posta nagyon las­sú, de remé­lem, meg­ér­ke­zik az irat, amire kisza­ba­du­lok, és Isten meg­se­gít, hogy őszre már vele­tek lehes­sek. Te csak tanulj sokat, fiam. Meg­lá­tod, pár év múlva ren­de­ző­dik az éle­ted. Nézz utá­na, hogy Vladimir is jól tanul­jon. A ma­má­nak külön írok. Azon­nal továb­bít­sá­tok, ha kap­tok valami hírt Magyarországról.

1948. február 21. Szombat […] Van fél­óra sza­bad­időm, ezért írok. Már két hónapja nem kapni pos­ta­bé­lye­get, 60 kopej­kát kell fizet­nem, hogy ez a le­ve­lem meg­ér­kez­zen hoz­zá­tok, de ez sem­mi­ség. A 60 kopejka helyett akár 60 rubelt is fizet­nék, hogy leve­let kap­jak tőletek.

Amint egyre közeledünk a dá­tum­hoz, ami­kor kisza­ba­du­lok, úgy fogy a nyu­gal­mam, már sem éjjel, sem nap­pal nem talá­lom a he­lye­met. A na­pok­ban táv­ira­tot küld­tem nek­tek, ez pár napra meg­nyug­ta­tott, de már vissza­tért az izga­lom. Bár tud­nám, mi vár július 4-e után. Ha tud­nám, hogy a nyár végé­re, vagy ősszel haza­u­ta­zom, akkor egy­ál­ta­lán nem törőd­nék a ru­há­val, mert ha Isten egy­szer meg­se­gít, hogy haza­men­jek hoz­zá­tok, egyet­len ruha­da­ra­bot sem őrzök meg, amely a rab­sá­gomra emlé­kez­tet. Ha viszont még egy kis időt itt kell eltöl­te­nem, akkor mégis meg kell tar­ta­nom vala­mit a ru­há­im­ból, fehér- és ágy­ne­műt, bár már eddig is sok száz ember­nek segí­tet­tem ruha ügy­ben. Ha Isten látná a szí­ve­met, tud­ná, hogy kész vagyok papucs­ban, egy szál ing­ben egy bot­tal gya­log neki­vágni az útnak, csak hogy kike­rül­jek innen, és az út végén oda­ér­jek hoz­zá­tok. De addig is min­den, de min­den remény­te­len. Még négy hónap van előt­tem, ame­lyek­nek még le kell pereg­ni­ük, s csak az utolsó napon dön­tik el, milyen hatá­ro­za­tot hoz az orvosi bizott­ság. Jó vol­na, ha meg­kap­nám tőle­tek azt az iga­zo­lást, amely­ben a vá­rosi tanács meg­erő­sí­te­né, hogy a csa­lád­nak szük­sége van a csa­lád­fenn­tar­tó­ra. Szó­val pár nehéz hónap követ­ke­zik nekem is, nek­tek is, sokat kell elvi­sel­nie az ideg­rend­sze­rünk­nek, mie­lőtt vég­leg együtt lehe­tünk a közös fész­künk­ben. Már ele­gem van, már tor­kig vagyok ezzel az egésszel, már csak men­nék, men­nék hoz­zá­tok, s ha más­ként nem enged­né­nek, akár szá­raz kenyé­ren, gyalog.

1948. február 28. szombat este. […] Eltelt pár nap, és újra tol­lat raga­dok, leg­alább ezzel könnyí­tek a lel­ke­men, hogy leg­alább gon­do­lat­ban, a levél köz­ve­tí­té­sé­vel vele­tek lehessek.

Régen nem kaptam tőletek leve­let, ettől még rosszabb a han­gu­la­tom. Nagyon elfá­rad­tam, mert min­dig sokat dol­go­zom. A töb­biek kine­vet­nek, azt mond­ják, ostoba vagyok, hogy ennyit dol­go­zom. Per­sze, keve­sen van­nak, akik olyan könnye­dén veszik az éle­tet, mint az oroszok.

Szép lassan kimászunk a tél­ből. Feb­ruár végén járunk, köze­pes a hőmér­sék­let, eddig mínusz ötven fok volt, mos­ta­ná­ban föl­emel­ke­dett har­minc-negy­ven fokra.

Még négy hónapom van hátra, de nagyon las­san telik az idő, úgy érzem, min­den hét olyan hosszú, mintha egy hónap vol­na. Úgy ter­ve­zem, már­cius­ban újra táv­ira­tot kül­dök nek­tek, de nem hiszem, hogy nagyon sok min­den meg­vál­to­zik tőle. Nekem az a leg­fon­to­sabb, hogy a kisza­ba­du­lá­so­mig a kór­ház­ban marad­jak, mert innen könnyebb a sza­ba­du­lás. Remé­lem, Isten segít­sé­gé­vel innen a sza­bad világba térek vissza. S akkor majd meg­lát­juk, hogyan tovább. Per­sze, nagy segít­sé­get jelen­te­ne, ha elkül­de­né­tek a városi tanács iga­zo­lá­sát, hogy a csa­lád­nak csa­lád­fenn­tar­tóra van szük­sé­ge, mert az itte­ni, távol-ke­leti épít­ke­zési vál­la­lat, a DALSZTROJ nem ereszti könnyen haza az embereket.

1948. március 6. Szombat […] Hóna­pok óta semmi hírt nem kapok tőle­tek. Ez nagyon kínoz. Ez a he­tem külö­nö­sen rosszul sike­rült: ren­ge­teg újsá­got elol­vas­tam, s ez annyira fel­iz­ga­tott, hogy sehogy sem tud­tam vissza­térni a ren­des kerékvágásba. (Érde­kes volna meg­néz­ni, miféle pro­pa­gan­da­anyag­gal vol­tak teli akko­ri­ban a szov­jet újsá­gok. – V. R.) Jobb, ha az ember nem olvas újsá­got, akkor leg­alább semmi sem fenye­geti a reményeit.

Itt szinte naponta szabadulnak ki azok, akik­nek letelt a tíz­éves bün­te­té­sük. A fi­a­tal, egész­sé­ges embe­rek vissza­tér­nek a pol­gári élet­be, és pén­zért dol­goz­nak, az öre­gek meg a nya­rat vár­ják, hogy múl­jon már a május, ami­kor meg­kez­dő­dik a ha­jó­zás, s el­ol­vad a jég, és Magadanba meg­ér­kez­nek a gőz­ha­jók. Igaz, arra is van lehe­tő­ség, hogy valaki repü­lőn men­jen, de ehhez pár ezer rubel kell. Álta­lá­ban állam­se­géllyel men­nek, így ha Isten is meg­se­gít, én is így men­nék, ha egy­szer kien­ged­nek. Min­denki azt mond­ja, őszre haza­é­rek, de ezt még meg­lát­juk. Eddig még sem ruhát, sem fehér­ne­műt nem készí­tet­tem elő a sza­ba­du­lá­som­ra. De ha szük­ség lesz rá, két nap alatt össze tudok cso­ma­gol­ni. Csak tud­nám, hogy azon­nal felül­he­tek a ha­jó­ra, akár talp nél­küli cipő­ben, borot­vá­lat­la­nul is, és indul­hat­nék, hiszen tíz évig vol­tam kény­szer­mun­kás, és az ördög tud­ja, még mi min­den. Van­nak, akik meg akar­ják növesz­teni a haju­kat, még fri­zu­rát is csi­nál­nak maguk­nak, mintha Ame­ri­ká­ból tér­né­nek haza. Van egy sza­bó, akit isme­rek, egy öreg­em­ber Moszk­vá­ból, aki­vel az esté­ket szok­tam elüt­ni, aki már sok­szor meg­kér­dez­te, mikor vegyen mér­té­ket. Varrni akar vala­mit a sza­ba­du­lá­som­ra. Anya­gom van hoz­zá, per­sze, nem angol szö­vet, valami helyi vászon, de már néze­ge­ti. Isten segít­sen, hogy min­den úgy men­jen, ahogy men­nie kell.

1948. március 15. Vasárnap. Édes Rizuskám!

Látod, milyen érdekes dátum. Ma van száz éve, hogy kitört a ma­gyar for­ra­da­lom, ami­kor Petőfi Sán­dor fel­szó­lí­totta a nem­ze­tet: „Talpra magyar, hív a ha­za, Itt az idő, most vagy soha!” Isko­lás korom­ban az ujja­mon szá­mol­tam, hány év van még a magyar nép föl­ke­lése szá­za­dik évfor­du­ló­já­ig, és hogy milyen nagy ünnep is lesz az. Lehet, hogy ma nagy ünnep­sé­gek van­nak Magya­ror­szá­gon, de mi eze­ket nem lát­juk. Szó­val itt is igaz a köz­mon­dás, hogy ember ter­vez, Isten végez. Az utóbbi évek­ben keve­set ter­vez­tem. Már csak a remény éltet, hogy nem hagy el a jó sor­som, hogy éle­tem alko­nya kicsit job­ban fog hason­lí­tani az emberi élet­re. Sze­ret­ném, ha még egy bölcs mon­dás betel­je­sed­ne. Hogy min­den jó, ha jó a vége.

Semmi újdonság az életemben, szá­mo­lom a na­po­kat, amik las­san, ide­ge­sí­tően tel­nek. A leg­szo­mo­rúbb, hogy már fél éve nem kap­tam tőle­tek leve­let. Ez annyira nyo­maszt, hogy táv­ira­tot kül­dök, amelyre fize­tem a választ, ha még egy hét múlva sem kapok sem­mit. Csak annyit kérek tőle­tek, és ez nekem is, nek­tek is fon­tos, hogy ipar­kod­ja­tok meg­sze­rezni és elkül­deni nekem az iga­zo­lást, amint már írtam is, hogy a csa­lád­nak szük­sége van a csa­lád­fenn­tar­tó­ra. Ilyen iga­zo­lás­sal könnyű innen haza­men­ni. Külön­ben sok szen­ve­dés vár az uta­zó­ra. Csak meg­jegy­zem, hogy nem volna szük­sé­gem iga­zo­lás­ra, ha rok­kant vol­nék, de hát ez olyan, mint a ku­tya vacso­rá­ja, mert hál isten­nek, nem lát­szom rok­kant­nak, egy­sze­rűen csak nem vagyok már fia­tal. Szó­val, segít­se­tek, és a magam részé­ről én is min­den lehe­tőt meg­te­szek, hogy az ötve­ne­dik szü­le­tés­na­po­mon már ott­hon legyek.

A gyerekeknek nem írok, nem vagyok hozzá elég nyu­godt. És tud­já­tok, mi a hely­zet a pos­tá­val! Az egyik isme­rő­söm a na­pok­ban egy­szerre húsz leve­let kapott, ame­lye­ket vala­hol fél évig fel­tar­tot­tak, egy másik meg egy­szerre kilenc cso­ma­got kapott, ame­lye­ket a csa­ládja rend­sze­re­sen kül­dött neki az évek folya­mán. Nekünk meg köz­ben tán­cot jár­nak az ide­geink, mert nem tud­juk, miért nem kapunk levelet.

1948. március 23. Kedd. […] A kór­ház egész sze­mély­zete elment mozi­ba, a Beethovenhangversenyre, én marad­tam itt egye­dül, hogy sze­re­tet­tel elbe­szél­ges­sek vele­tek. Elkül­döm a táv­ira­tot, amely­ben komoly aggo­da­lom köze­pette meg­írom, hogy már fél éve nem tudok róla­tok sem­mit. Már nem is tudom, mire gon­dol­jak. Teg­nap éjszaka Józsit lát­tam álmom­ban. Azt álmod­tam, beteg volt, de aztán meg­gyógy­ult. Egy másik éjsza­kán veled álmod­tam, Rizuska. Szép ruha volt raj­tad. Szép volt az arcod, közel vol­tál hoz­zám, a sze­membe néz­tél. Olyan fia­tal­nak lát­szot­tál, mint ami­kor a leg­szebb vol­tál. El nem tudom kép­zel­ni, mit jelent­het­nek ezek az álmok.

A kiszabadulásomig nagyjából még száz nap van. Sokan azt jósol­ják, haza­en­ged­nek, de csak Isten tud­ja, milyen jövő vár reám és rátok. Min­den egy­sze­rűbb vol­na, ha orosz szár­ma­zású vol­nék, de az ördög tud­ja, mi lesz a haj­dani kül­föl­di­ek­kel. Elha­tá­roz­tam, hogy össze­gyűj­töm a ruhát az indu­lás­hoz. Sok függ az iga­zo­lás­tól, amit min­den leve­lem­ben kér­tem. Ne hagy­já­tok abba a le­vél­írást azért, mert vár­já­tok, hogy kisza­ba­dul­jak, ellen­ke­ző­leg, gyak­rab­ban kell írno­tok, hiszen nyá­ron gyen­gébb a repü­lő­for­ga­lom, és rész­le­te­sen min­den­ről tájé­koz­tat­nunk kell egy­mást. Nagyon kér­lek ben­ne­te­ket, min­den két hét­ben írjatok.

1948. március 28. Vasárnap reg­gel. […] Az elkül­dendő leve­le­ket át kell vinni a szom­széd város­ba, ezért dön­töt­tem úgy, hogy még egy levél­lel meg­ter­he­lem a pos­ta­já­ra­tot, amely hol­nap repül el. Vala­hány­szor leve­let vagy táv­ira­tot kül­dök nek­tek, meg­vi­lá­go­so­dik és örül a lel­kem, hogy leg­alább ennyi közöm lehet hoz­zá­tok. De néhány nap múlva eltű­nik ez az öröm, ami­kor látom, hogy egyet­len leve­let sem kapok tőle­tek. Ma már csak 98 nap van a kisza­ba­du­lá­so­mig, ami­kor majd meg­lát­juk, mit készí­tett nekünk a sors. Már ele­gem volt, hogy tíz évet szen­ved­tem ide­gen embe­rek között.

Van itt egy bobrujszki, akinek a csa­ládja a Dzerzsinszkij utcá­ban lakik, a 14. szám alatt, a veze­ték­neve Valencsik. Nagyon jóban vagyunk. Ha van ked­ved, menj el a csa­lád­já­hoz beszélgetni.

Itt még nagy a hó. Jobb lenne nem meg­ta­pasz­talni még egy itteni telet. Belo­russziát se sze­re­tem valami nagyon, de mégis jobb, mint itt.

Ahogy már írtam, ha Józsinak, ahogy tavaly is, fel­ajánl­ják, hogy men­jen ven­dég­já­tékra a ze­ne­kar­ral, nehogy lemond­jon az uta­zás­ról, mert engem vár. Ha július­ban sza­ba­don enged­nek, még két-há­rom hónap­nak kell eltel­nie, amíg az itteni köz­le­ke­dés mel­lett haza­ju­tok. Nagyon sze­ren­csés­nek fogom tar­tani maga­mat, ha Isten meg­en­ge­di, hogy az ötve­ne­dik szü­le­tés­na­pomra köz­te­tek lehessek.

1948. április 13. Tegnap két leve­let kap­tam egy­szer­re, az egyi­ket Vladimir írta 1947. ápri­lis 16-án, a má­si­kat Józsi küldte Minszk­ből 1947. június 15-én, szó­val tíz hónap alatt csak ezt a két leve­let kap­tam. Még egy leve­let kap­tam Minszk­ből, Olga Alekszandrovna Poklonszkajától, aki már régen keresi az apját… Keresgéli…

Talán hasztalannak látszhat, mert nem ad okot semmi reményre annak a hely­ze­te, aki 3-4 éve nem ad hírt magá­ról. Per­sze vála­szol­tam Olga Alekszandrovnának. Taná­csol­tam, kihez for­dul­jon hivatalosan.

A mai nappal két és fél hónap van hátra a sza­ba­du­lá­so­mig, de ez csak idő­pont. S most még nagyon is bizony­ta­lan, sza­ba­don enged­nek-e. Ebből a szem­pont­ból rossz sze­lek fúj­nak erre­fe­lé. Olyan hírek van­nak, hogy ezen­túl talán egy­ál­ta­lán nem enged­nek ki sen­kit. Hogy mi az oka? Nem tudom… És igaz­ság sze­rint nem is érde­kel az ok. Várok még két hetet, s ak­kor újra bead­ványt kül­dök az ügyész­nek s más effé­lék­nek, és újra elmon­dom nekik, hogy soha sem­mi­féle ok nem volt a le­tar­tóz­ta­tá­som­ra, ezért már nyu­god­tan haza­en­ged­het­nek. Lehet, hogy bele sem néz­nek a bead­vá­nyom­ba, de ez még nem ok rá, hogy hall­gas­sak. Azt kérem tőle­tek, ti se vár­ja­tok, hanem men­je­tek el vagy írja­tok az ügyész­ségre Bobrujszkban vagy Moszk­vá­ban. Ne ijesszen vissza tite­ket, hogy elállja utun­kat ez a kő, mert én is nyu­godt szív­vel várom a napot, ami­kor a sors újdon­ság­gal örven­dez­tet meg. És ti is higgye­tek ben­ne, hogy eljön egye­sü­lé­sünk nap­ja. A posta elke­se­rí­tően műkö­dik, van, hogy 15–20 hóna­pig jön egy levél.

Ami a többit illeti, nem megy rosszul, van mit enni, fele­lős mun­kát vég­zek. Ha kisza­ba­dul­nék, már hol­nap reg­gel neki­vág­nék gya­log annak a tizen­öt­ezer kilo­mé­te­res útnak, ami elvá­laszt ben­nün­ket, és elhi­he­ti­tek nekem, hogy hazaérnék.

Eszembe jut 1920 nyara. Vasár­nap haj­nal­ban föl­kel­tem, föl­vet­tem a fe­kete öltö­nyö­met, kemé­nyí­tett gal­lérú fehér ing­gel, nyak­ken­dő­vel, és kimen­tem a pálya­ud­var­ra, ahol az ügye­le­tes közölte velem, hogy aznapra törül­ték a vo­na­to­kat. Egy kicsit zavarba jöt­tem, de nem ijed­tem meg. Törni kezd­tem a fejem, mit tegyek. Elhagy­tam a pá­lya­ud­vart, nyár volt, haj­nali négy óra, a levegő friss, a nap föl­ke­lő­ben, sugara vidá­man incsel­ke­dett velem. Érez­tem, hogy élek, s ha egy­szer azt ígér­tem a levél­ben az én Rizuskámnak, hogy vasár­nap reg­gel ott leszek, akkor senki sem állít­hat meg. A sze­membe húz­tam a sap­ká­mat, hónom alá vág­tam a séta­pál­cá­mat, s ki­mért, kato­nás lép­tek­kel neki­in­dul­tam a hosszú útnak Garadna felé. Az út pora befödte cipő­met, öltö­nyö­met, haja­mat, de délre meg­tet­tem ötven kilo­mé­tert Kassa felé. A ka­pu­ban ott állt a meny­asszo­nyom any­ja, és a kö­ze­le­dőt vizs­gál­gat­ta. Oda­lép­tem hoz­zá. Fel­is­mert, elmo­so­lyo­dott. Kezet csó­kol­tam neki. A meny­asszo­nyom anyja azt mondta a ren­des hang­ján: „Tudtam, hogy nem jár­nak a vo­na­tok, de azt is, hogy megérkezel.” Ez bizony huszon­nyolc éve tör­tént. Most pedig az én Rizuskámnak nehe­zére esik pár sort írni a bezárt fér­jé­nek. Tempora mutantur.

Persze, bocsánatot kérek, ami­ért pil­la­nat­nyi ellá­gyu­lá­som­ban ilyen emlé­ke­ket hány­tor­ga­tok fel levél­ben. Tér­jünk vissza a va­ló­ság­ba, a mai nap­hoz. Nagyon kér­lek ben­ne­te­ket, ha lehet­sé­ges, for­dul­ja­tok segít­sé­gért az ottani ügyészséghez.

1948. május 6. […] Higgyétek el nekem becsü­let­szó­ra, hogy rend­sze­re­sen küld­tem nek­tek leve­let. Két hét­tel ezelőtt végre tőle­tek is érke­zett két levél, ame­lyek­től még job­ban elszo­mo­rod­tam, hiszen tavaly janu­ár­ban írtá­tok őket. Vala­hol elfek­tet­ték őket. Friss leve­let mind­máig nem kap­tam tőle­tek. Kép­zel­he­ti­tek, hogy izgu­lok. Ma bol­dog vagyok: egy­szerre két táv­ira­tot kap­tam, az egyi­ket Vladimirtól, ame­lyet május else­jén kül­dött el, a má­si­kat tőled, Rizuskám, amit május 3-án küld­tél el. Már nem tud­tam, hogy mit gondoljak.

Velem kapcsolatban még nem dőlt el sem­mi. Mi lesz velem nyá­ron? Szá­zá­val fek­sze­nek a ba­rak­kok­ban azok, aki­ket már a télen és tavasszal sza­ba­don enged­tek, a ke­zükbe nyom­ták az iga­zol­vá­nyu­kat, de nem szál­lí­tot­ták el őket. Vár­ják, hogy vala­mi­kor csak meg­kez­dő­dik a haza­szál­lí­tá­suk, de egy­előre csak ez a vá­ra­ko­zás maradt. Nem tud­juk, mi ennek az oka. Van, aki azt mond­ja, az ország bizony­ta­lan bel­po­li­ti­kai hely­zete az oka, ami­ért fel­füg­gesz­tet­ték a haza­szál­lí­tást, pedig nekem még hátra van két hóna­pom. Egy­előre nem jó hírek kerin­ge­nek. A na­pok­ban még job­ban lecsök­ken­tet­ték a fej­ada­got, pedig már eddig sem volt elég az étel. Az élet min­den terü­le­tén nehéz­sé­gek jelent­kez­tek. És senki sem érti, miből kelet­kez­tek. Min­dent össze­vé­ve, bonyo­lult világ­ban élünk, jó hírt egy­ál­ta­lán nem hal­lunk, sehol egy valódi mosoly. Nem ter­ve­zek semmit.

1948. május 9–15. […] Egészen más az éle­tem, ami­óta Szuszuman falu­ban a já­rási kór­ház gaz­da­sági osz­tá­lyán dol­go­zom. Meg­pró­bá­lom leír­ni, hogy tel­nek a napjaim.

Május 9. Vasárnap. Mint mindig, reg­gel fél hét­kor kelek. Kilencre vég­zek a reg­gel szo­ká­sos teen­dő­im­mel. Ma reg­gel senki sem kapott vajat. Ilyesmi még nem for­dult elő, min­dig adtak vajat a kór­házi reggelihez.

Rosszabbodik a helyzet. Tízre beér­tem a város­ba, elmen­tem a pos­tá­ra, hogy fel­ad­jam nek­tek a táv­ira­tot és a le­ve­let. Vissza­felé elmen­tem a piac­ra, hogy körül­néz­zek. Az itteni pia­con nagy a tö­meg, de egy­ál­ta­lán nem árul­nak élel­mi­szert. Meg­til­tot­ták. Pon­to­sab­ban, nincs itt sem kol­hoz, sem magán­gaz­dál­ko­dó, csak állami tulaj­don­ban lévő üzle­tek, ame­lyekbe az ország belső terü­le­tei­ről érke­zik az áru, ahogy az éle­lem is. A pi­a­con ruhát, cipőt, nemez­csiz­mát és cir­bo­lya­ma­got árul­nak, amit a kör­nyező hegyek­ben szed­nek. De kenye­ret, lisz­tet, tejet vagy ola­jat nem árul­nak nyíl­tan. Haza­men­tem, meg­mo­sa­kod­tam, és fris­sen húzott ágy­ne­mű­ben fekve alud­tam el. Azt mesél­ték, egy magyar láto­ga­tott meg, miköz­ben alud­tam. Azt mond­ta, újra eljön. A vá­ros­ban egy­más­nak ellent­mondó híre­ket hal­lot­tam a sor­sunk­ról. Hogy elen­ged­nek. Hogy nem enged­nek el. A har­ma­dik meg azt mond­ja, semmi jelen­tő­sé­ge, hogy elen­ged­nek vagy sem, úgyse fog senki haza­ke­rül­ni, hiszen még egyet­len hajó sem érke­zett a kikö­tő­be. A munka jól megy, a be­te­gek gyógy­ul­nak, per­sze azok kivé­te­lé­vel, akik gyó­gyít­ha­tat­la­nok. A gaz­da­sági ügyek bonyo­lul­tab­bak let­tek. A kór­ház már meg­szer­vezte a saját asz­ta­los­mű­helyét és var­ro­dá­ját, van kovács- és laka­tos­mű­hely meg a töb­bi. A na­pok­ban a főor­vos azzal bízott meg, hogy szer­vez­zem meg a ci­pész­mű­helyt, mert sok a rossz láb­be­li. Sze­rez­tem kap­ta­fát és egyéb szer­szá­mot. A ci­pé­szünk éppen most panasz­ko­dott: „Hoznak fér­fi, női, gye­rek­ci­pőt javí­ta­ni, nagy láb­ra, kicsi­re, köze­pes­re. De nekem a mű­hely­ben csak egyet­len, negy­ven­ket­tes kap­ta­fám van. Mit tehetek?” – kér­dezte és otthagyott.

Hétfő este. A hangulatom rossz, annyi véle­ményt és plety­kát hal­lot­tam egész nap. Jobb, ha meg sem hal­lom őket. A re­u­má­tól fáj a tér­dem, az orvos valami kenő­csöt adott, amit estén­ként kell bele­dör­zsöl­ni, de sem ked­vem, sem erőm hoz­zá, még ezt sem tudom meg­ten­ni. Már két hete nem tudok leha­jol­ni, húzom a jobb lába­mat, de még egy­szer sem dör­zsöl­tem be. De jó len­ne, Rizuskám, ha estén­ként te vagy Vladimir masszí­rozná vagy dör­zsöl­getné a tér­de­met. Én is meg­dör­zsöl­get­ném cse­rébe a térdedet.

Itt a tavaszi fölmelegedés, pró­bá­lunk meg­mű­velni min­den tal­pa­lat­nyi föl­det. Tavaly káposz­tát, zöld­sé­get és üveg­ház­ban ugor­kát, para­di­cso­mot ter­mesz­tet­tünk. Nyá­ron sok erre­felé a sza­mó­ca, min­dig meg­pró­bá­lok gyűj­te­ni, van, hogy két bög­ré­vel is napon­ta, ezért hál isten­nek pár éve már elke­rül a skor­but. Meg­pró­bá­lok jól dol­goz­ni, hogy nagyra érté­kel­jék a gaz­da­sági mun­ká­mat, ha kisza­ba­du­lok, ha meg nem enged­nek ki, akkor talán majd a kór­ház­ban marasz­ta­nak, ahol majd­nem úgy élek, mint egy ember.

Május 11-e, kedd! A hiva­ta­los nap. Láto­ga­tás, komisszió, ellen­őr­zés, vesze­ke­dés, ide­ges­ség. Engem szid­nak, én is szi­dom, akit lehet. Valaki eset­leg jó – én is jó arc­cal for­du­lok mások­hoz. Szó­val, „Hadgadjo – hadgadjo!”– éppen úgy, mint a kis gidá­val a játék­ból Húsvétra…

Szerda…! A mai nap a me­ző­gaz­da­sági mun­ká­la­tok jelé­ben telt. Kór­há­zunk­nak lesz nyá­ron min­den­féle saját főze­lé­ke. Para­di­csom, ugorka – meleg­ház­ban, a többi sza­bad ég alatt. Ma vol­tam a Szuszuman szov­hoz­ban egy kis tanul­mány­úton. Beszél­get­tem egész régi ismerősünkkel… Háború előtt 1940-ben én szov­hoz­ban dolgoztam… Embe­rek évek óta ott van­nak. Tőlük tud­tam meg egy hírt, ami tége­det is érde­kelni fog. Sok évig itt a szov­hoz­nak főagronomja egy Dragunov nevű ember, aki a bobrujszki Kuzma Mihajlovicsnak Dragunovnak, multikombinát főmér­nök­nek, édes báty­ja. Ezen a téren ő ve­lem nagyon sok jót tett. 1940 nya­rán lejárt az ideje és készült haza­u­taz­ni. Mond­ta, hogy Bobrujszkba is megy az öccsé­hez. Búcsú­zás­kor átad­tam neki egy leve­let részedre és min­dig abban a hit­ben vol­tam, hogy a leve­let ő sze­mé­lye­sen átadta neked. Teg­nap aztán itt meg­tud­tam, hogy ő nem ért haza az anya­or­szág­ba, mert út köz­ben meg­halt. No hát ilyen cse­kély­sé­gek for­dul­nak elő az életben…

Ma megint egész csomó emberrel beszél­tem, töb­bek között két magyar­ral, akik nem­ré­gen let­tek letar­tóz­tatva és ide­hoz­va. Mind­egyik azon cso­dál­ko­zik, hogy ennyi hosszú idő után úgy beszé­lem a nyel­vet, mint ők.

Már zúg a fejem a pletykák­tól, men­de­mon­dák­tól, föl­té­te­le­zé­sek­től. Régi sze­rel­mese vagyok a ter­mé­szet­nek, látom, hogy kés­nek a vad­ka­csák, vad­lu­dak. Tavaly ilyen­kor már itt vol­tak. Lát­ha­tón az idő­já­rás tartja vissza őket, de még az is lehet, hogy nem kap­tak beuta­zási enge­délyt. Látod, milyen szerencsések?

Május 13-a, csütörtök. A ti­zen­hár­mas sze­ren­csét­len szám, pon­to­sab­ban senki sem sze­re­ti. Meg tudom érteni őket, iga­zuk van az embe­rek­nek, mert már régen nem ide­ges­ked­tem annyit, mint ma. A be­te­ge­ket nyi­tott teher­au­tó­kon másik kór­házba szál­lí­tot­ták, és még elmon­dani sincs erőm, mennyi prob­léma járt ezzel. A leg­na­gyobb gon­dot az átszál­lí­tott bete­gek sze­szé­lyei okoz­ták. Alig várom, hogy vége legyen a nap­nak. Ma fil­met vetí­te­nek. Nagy rit­kán a város­ból ide­jön a vándormozi fil­mes­tül, s ilyen­kor orvos, ápo­ló, járó beteg moziba megy. Visz­nek maguk­kal szé­ket, akkor nem kell fizet­ni. Azért sem kell külön fizet­ni, ha a film ezer­szer is elsza­kad vagy eltű­nik a hang. Nem megyek velük. Kibír­tam kilenc év tizen­egy hónap­nyi rab­sá­got mozi nél­kül, ezt az egy hóna­pot majd csak kibí­rom vala­hogy. Akkor aka­rok újra moziba men­ni, ami­kor a fele­sé­gem visz el valami fil­met meg­néz­ni, az elő­csar­nok­ban veszünk egy húsz dekás Miska cso­ko­lá­dét, meg­esszük, és köz­ben hall­gat­juk a ze­ne­kart, amely a vetí­tés előtt játszik.

Május 14-e, péntek. Ma elmentem a für­dő­be. Ez a nap a be­te­gek heti für­dé­se, borot­vál­ko­zás, fehér­nemű és ágy­nemű vál­tá­sa, fel­mos­sák a pad­lót, kita­ka­rít­ják a kór­ter­me­ket, forró víz­zel letisz­to­gat­ják az ágyak­ról a polos­ká­kat, szó­val, ren­det tesz­nek ezen a tá­voli és zord vidé­ken. Jól telt a nap. Min­dig sze­ret­tem a pén­tek estét. Nem csak azért, mert teli van a bekö­szöntő ünnep leg­kü­lön­fé­lébb bol­dog szép­sé­gé­vel kap­cso­la­tos sok éves emlé­kei­vel, hanem azért is, mert hihe­tet­len cso­dák tör­tén­nek ilyen­kor, ami­ket már évek óta figye­lek: pén­tek este vala­hogy majd­nem min­dig szo­kat­lan ünnepi étel kerül hoz­zám. Csak azért nem emlí­tek pél­dá­kat, Rizuskám, mert kevés a pa­pír, és kevés az idő. Min­den­ki­nek, még a leg­ran­go­sabb orvo­sok­nak is ma egy­szerű leves a va­cso­rá­ja, kenyér­rel és egy kis kásá­val. Gon­do­lom, vége a nap­nak, ideje befe­jezni hát, írok neked pár sort, aztán lefek­szem magá­nyos ágyam­ra. És mit hoz nekem az annyira várt pén­teki cso­da? Egy órája meg­ke­re­sett az egyik isme­rős, aki­vel pedig nem is szok­tam kenye­ret cse­rél­ni, kihúz a zse­bé­ből két zöld­borsó kon­zer­vet, s egy szép füs­tölt halat, s meg­hív, hogy vacso­rál­junk együtt. Csak vacsora után jutott eszem­be, hogy hát per­sze, pén­tek este van! És ez már sok éve van így, hála legyen Isten­nek a várat­lan csodákért.

Szombat reggel. Jó a han­gu­la­tom, mert megyek a pos­tá­ra, hogy fel­ad­jam neked a le­ve­le­met. Jön­nek-men­nek az isme­rő­sök. Mind­egyik­kel vál­tok pár szót. Ma azt hal­lot­tam, hama­ro­san haza­in­dít­ják a nyo­mo­ré­ko­kat, aki­ket még a té­len enged­tek sza­ba­don. Mától szá­mítva még van negy­ven­nyolc napom. Meg­lát­juk, mit hoz a jövő. Remé­lem, egy­szer csak kike­rü­lök innen, hogy nor­má­li­san éljek veletek.

Ezzel búcsúzom is tőletek, min­den héten írni fogok, s ha valami fon­tos tör­té­nik, távi­ra­to­zom. Ti is írja­tok gyak­rab­ban, hiszen ez most sok­kal fon­to­sabb, mint valaha is.

Addig is, amíg látlak bennete­ket, min­den jót kívá­nok, vigyáz­zon rátok az Isten, aki még ezek­ben a ne­héz idők­ben is közel van hoz­zánk, és támo­gat bennünket.

Szeretettel csókollak, Rizuskám, ahogy a két drá­ga, gyö­nyörű fia­mat is: sze­rető fér­jed, oda­adó apá­tok: Feri.

Azért idéztem ilyen részletesen ennek az 1948 máju­sá­ban írt levél­nek a tar­tal­mát, hogy annál nagyobb tisz­te­le­tet, elis­me­rést és együtt­ér­zést tar­ta­lé­kol­has­sak a követ­kező levél­nek, „a 48-as csapásnak”. Ezt a csa­pást kel­lett átél­nie és végig­szen­ved­nie Rott Ferenc­nek, az apám­nak. A szá­mára fel­tá­ruló valós hely­zet, a remény­te­len­ség, hogy gya­kor­la­ti­lag nem vár­hatja sza­ba­don bocsá­tá­sát, a te­he­tet­len­ség, hogy nem támo­gat­hatja szét­sza­kí­tott csa­lád­ját, annyira meg­rázta apá­mat, hogy csak decem­ber végén, az ötve­ne­dik szü­le­tés­nap­ján írta meg követ­kező leve­lét, s ah­hoz is össze kel­lett szed­nie min­den ere­jét. Több mint egy fél­évig tehe­tet­le­nül lógott a kar­ja. S az ellen­sé­gem­nek sem kívá­nom azt, ami ezalatt a lel­ké­vel, a szí­vé­vel, az ide­gei­vel tör­tént, s amennyi könnyet ontott. Meg­sem­mi­sült benne a vágy, hogy leve­let írjon a csa­lád­já­nak. 1948 máju­sá­nak köze­pé­től decem­ber végéig elvet­ték tőle az egyet­len örö­möt, hogy leg­alább írás­ban beszél­ges­sen a csa­lád­já­val.

Szegény Regina is sok mindenen ment keresz­tül ezalatt. Emlék­szem, micsoda gond volt neki, s hány­szor pró­bál­ko­zott, amíg meg­sze­rezte a bobrujszki városi vég­re­hajtó bizott­ság­tól azt a bal­vég­zetű iga­zo­lást, hogy „a csa­lád­nak csa­lád­fenn­tar­tóra van szüksége”. Valaki kita­lálta ezt a mon­da­tot, ezt a csű­rést-csa­va­rást, s mind­máig nem talál­ta­tott egy ren­des lélek, hogy bocsá­na­tot kér­jen az emberi erkölcs ellen elkö­ve­tett vét­ke­kért, a sok tíz­ezer­nyi meg­alá­zott és meg­kín­zott ember­től. Anyám alig tudott oro­szul, de más­va­laki utat tör­he­tett helyet­te. Jó embert kere­sett, aki értett hoz­zá, és vál­lalta vol­na, hogy az álta­lá­nos féle­lem lég­kör­ében meg­írja neki a kér­vényt, mert anél­kül Regina nem for­dul­ha­tott a ha­tó­sá­gok­hoz. Elő­ször Marfa Vlagyimirovna Lazareva írta a kér­vé­nye­ket, aki nagyon értel­mes, idős var­rónő volt, és sze­mé­lye­sen ismerte Feren­cet, s na­gyon saj­nálta a csa­lá­dun­kat. Utána a leg­több papír­mun­kát a fi­a­tal, rokon­szen­ves Marija Parhimovics végezte el, aki barakk­szom­szé­dunk volt. Ezek­ben az embe­rek­ben meg­volt a türe­lem és a jó­ság, bár Regina min­dig meg­pró­bálta vala­hogy meg­há­lálni a mun­ká­ju­kat egy-egy kötött szal­vé­tá­val, csip­ke­hor­go­lás­sal.

Emlékszem, hogy hordozta anyám eze­ket a kér­vé­nye­ket Bobrujszkban a városi vég­re­hajtó bizott­ság­hoz, az ügyész­ség­hez, az NKVD-hez. Min­den­hol ugyanaz volt az ered­mény. Senki nem akart tenni sem­mit, való­szí­nű, hogy fél­tek. Elvet­ték a kér­vényt, és még jó volt, ha udva­ri­a­san azt taná­csol­ták, hogy anyám más fóru­mok­hoz for­dul­jon. Anyám sírva és elke­se­re­det­ten tért haza, de ipar­ko­dott össze­szedni magát, ami­kor meg­lá­tott engem, aki úgy­szin­tén a keresztje vol­tam, hiszen csa­va­rog­tam, maf­la, lusta és isko­la­ke­rülő vol­tam tizen­há­rom éve­sen, és a mama újra csak meg­íratta a kér­vényt, és elvitte a so­ron lévő állami hiva­tal­ba.

Minden igaz volt a jelzőkből, ami­ket rám aggat­tak. Egész napo­kat töl­töt­tem az utcán a hason­szőrű have­rok­kal. Az ég egy adta vilá­gon min­den­nel fog­lal­koz­tunk, csak éppen nem tanul­tunk. A leg­ret­te­ne­te­sebb az volt nekem, ha isko­lába kel­lett men­ni, és látni kel­lett a ta­ná­ro­kat. Hiába vert a mama, nem javult az elő­me­ne­te­lem az isko­lá­ban. Ha eszembe jut, még ma is elpi­ru­lok szé­gye­nem­ben. Hát nem szar­kaz­mus-e az élet­től, aho­gyan akko­ri­ban gon­dol­koz­tam: az egész csa­lád azért szen­ve­dett, imád­ko­zott, hogy apánk végre vissza­tér­jen hoz­zánk, én meg akko­ri­ban, Isten bocsássa meg nekem, attól fél­tem, ha hir­te­len meg­ér­ke­zik az apám, akkor biz­tos, hogy foly­ton engem fog szidni és ver­ni. Tud­tam, hogy meg­ér­de­mel­ném. Majd később mesé­lek az isko­lai fej­lő­dé­sem­ről, de egy­előre marad­junk az apám­nál.

Regina beadványai kézzel íródtak, azok a hi­va­ta­lok meg­szűn­tek, nekünk nem maradt máso­la­tunk. De arra emlék­szem, hogy anyám­nak szinte kín­szen­ve­dést oko­zott a meg­írá­suk. Per­sze, hogy egy­ál­ta­lán nem sike­rült sem­mi­féle iga­zo­lást kül­detni a vá­rosi vég­re­hajtó bizott­ság­gal Ferenc­nek, de ha igen, az sem segí­tett volna az ügyén. Alább két doku­men­tu­mot idé­zek, ame­lyek­nek gép­írá­sos máso­lata meg­ma­radt.

Pronyin ezredes et-nak

a Belügyminisztérium területi parancs­nok­sága vezetőjének

Bobrujszk

Feladó: Rott, Regina Germanovna

Bobrujszk, Smidt u. 80.

Kérvény

A Belügyminiszté­rium bobrujszki parancs­nok­sága 1938. július 4-én őri­zetbe vette fér­je­met, Franc Jozefovics Rottot, aki a ha­ba­rovszki terü­le­ten (Kolimán) kitöl­tötte a büntetését.

1948. november 20-án táviratot kap­tam annak a lá­ger­nek a parancs­nok­sá­gá­tól, amely­ben a fér­jem van, hogy küld­jek kér­vényt, ame­lyet a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak kell hite­le­sí­te­ni. A hi­te­le­sí­tett kér­vényt a kö­vet­kező címre kell kül­de­ni: Haba­rovszki terü­let, Magadan, Pf.: LK-261/109. Zavgorod kapi­tány­nak, az AB/16-os egy­ség parancsnokának.

Ezután a férjem visszatér­het a családjához.

Nagyon kérem, ne utasítsa el a kérésemet.

1948. november 23. (Rott)

Habarovszki terület, Magadan, Pf.: LK-261/109
Zavgorod kapi­tány­nak, az AB/16-os egy­ség parancs­no­ká­nak.
Fel­adó: Rott, Regina Germanovna
Bobrujszk, Belo­rusz Szov­jet Köz­tár­sa­ság, Smidt köz 68.

Kérvény

A bobrujszki belügyi szervek 1938. július 4-én őri­zetbe vet­ték fér­je­met, Franc Jozefovics Rottot, aki 1948-ban letöl­tötte bün­te­té­sét a ha­ba­rovszki terü­le­ten (Kolimán).

Kérem, engedélyezze férjemnek, Franc Jozefovics Rottnak, hogy bün­te­té­sé­nek letöl­tése után vissza­tér­jen a csa­lád­já­hoz, Bobrujszkba. Kije­len­tem, hogy kész vagyok tel­jes kezes­sé­get vál­lalni érte, annak min­den jogi követ­kez­mé­nyé­vel egyetemben.

A bobrujszki erdőgazdasági kom­bi­nát­ban dol­go­zom a mun­kás­élel­me­zés ebéd­lő­jé­ben. Két fia­mat tar­tom el: Józef 19 éves, Vladimir 13 éves.

Nagyon kérem, tel­je­sítse kéré­se­met.

1948. novem­ber 23. Kérel­mező (Rott)

Mint látjuk, valaki újragondolta az ügyet, és már nem azt kérel­me­zik, hogy enged­jék el a csa­lád­fenn­tar­tót, hanem a fele­ség kész kezes­sé­get vál­lalni a fér­jé­ért.

Adjuk meg a tiszteletet Ferenc leve­lé­nek, ame­lyet sok hónap­nyi, a sokk okozta szü­net után írt meg:

1948. december 26. Magadan, az ötve­ne­dik születésnapom. (A levél Józsi­nak szólt, Minszk­be.)

Drága fiam, Józsikám!

Legelőször is szívből köszönöm a táv­ira­to­dat, amely­ben gra­tu­lálsz. Nagyon jóle­sett, hogy nem feled­kez­tél meg az apád szü­le­tés­nap­já­ról. Ami­kor kéz­hez kap­tam a táv­ira­tot, sok min­den eszembe jutott, elgon­dol­koz­tam az éle­ten, és tud­tam, hogy abban a pil­la­nat­ban semmi sem fon­to­sabb, mint éppen a te gra­tu­lá­ci­ód. Ha nem téve­dek, és ha ez nem sért téged, gon­do­lom, anya volt, aki figyel­mez­te­tett, hogy ne felejts el táv­irat­ban gra­tu­lál­ni, mert én már csak így tudom magam elé kép­zelni a ma­mát. Hogy szí­vé­nek egyik felé­vel harag­szik rám min­den­féle apró­ság miatt, a másik felé­vel viszont két­ség­te­le­nül sze­ret, ahogy tite­ket is. Leg­alábbis ezt súgja az elő­ér­ze­tem, s ezt iga­zol­ják a té­nyek is. A hall­ga­tá­sá­val azt akarja mutat­ni, hogy nagyon elhi­de­gült tőlem, a tények azt mutat­ják, hogy min­den jó dolog­nak ő a kez­de­mé­nye­ző­je. A na­pok­ban volt itt egy len­gyel, aki kel­let­len-ké­ret­len kár­tyát vetett nekem, ami­nek két­szer is egy női alak lett a vé­ge, aki­ről azt mond­ta, hogy harag­szom rá, aztán nekem ron­tott, hogy rosszul teszem, mert nin­csen iga­zam. Remé­lem, hogy anyuka nem harag­szik komo­lyan, és min­dent tisz­tá­zunk, ami­kor majd újra köz­te­tek leszek.

Az év végén megindulunk hazafe­lé, bár egy­előre a vá­ra­ko­zás holt­pontra jutott. Min­den­ki­nek ez a sor­sa, aki abba a ka­te­gó­ri­ába tar­to­zik, ame­lyikbe én. Egy­előre elké­szí­tet­ték az összes ira­tot, és tava­szig abba­ma­radt a hajó­zás is. Azt beszé­lik, télen is szer­vez­nek uta­kat, de az már nem biz­ton­sá­gos. Úgy látom, még néhány hóna­pot el kell itt töl­te­ni. Nekem van miből meg­él­ni, pedig sokan lus­tál­kod­nak, pedig itt sok a mun­ka, s öröm­mel veszik, ha valaki dol­gozni akar. Igaz, keve­set fizet­nek, két hónapja dol­go­zom ebben az iro­dá­ban, s az étke­zésre kiadott pénz után sike­rült össze­ku­por­gat­nom két­száz rubelt. Így az álta­la­tok még a nyá­ron kül­dött pénz­zel együtt már ötszáz rube­lem van, ami­hez még keresni aka­rok, hogy áll­jam az uta­zás költ­sé­ge­it. Ma fel­hí­vást olvas­tam az újság­ban, hogy hozas­suk ide a fa­luba a csa­lá­dun­kat, de ez szinte irre­á­lis, mivel ször­nyűek a la­kás­vi­szo­nyok, és tíz hóna­pig tart a tél. Piac nincs, csak ron­gyot árul­nak. Erre­felé szinte nem isme­rik a gyü­möl­csöt és a zöld­sé­get. Még nyá­ron mond­tam, hogy akár gya­log is elme­gyek innen. A leg­job­ban az idő­já­rás kínoz. Per­sze, hogy azt a tíz évet az ujja­mon szá­mol­tam, hogy az ötve­ne­dik szü­le­tés­na­po­mat már köz­te­tek töl­töm be, de saj­nos, nem való­sult meg az álmom. Per­sze, hogy nem fogom saj­nálni az elvesz­te­ge­tett telet, ha tavasszal érke­zem haza, mert már sokat kín­lód­tam ide­gen­ben, és sosem látok igazi sze­re­te­tet sugárzó arcot. Elmond­ha­tom, hogy semmi mást nem tehe­tek, vár­nom kell egy kicsit, és csak gon­do­lat­ban, a leve­lek segít­sé­gé­vel támo­gat­hat­juk egymást.

Tudod, drága fiam, Józsikám, már nagyon fel­gyűlt ben­nem a me­sél­ni­va­ló, amit el is aka­rok mon­dani neked a hosszú téli esté­ken, mert te már fel­nőtt vagy, és sok min­dent meg­ér­tesz. Ráadá­sul köte­les­sé­gem az is, hogy réges-régi ese­mé­nyek­ről mesél­jek, ame­lyek még a meg­szü­le­té­sed előtt estek meg velünk, ame­lyek­ből aztán okul­hatsz, kivá­laszt­ha­tod, mi az érde­kes és tanul­sá­gos neked. De egy­előre még tőled távol töl­töm a téli esté­ket, és levél­ben nem tudom mind­ezt meg­ír­ni, hiszen akkor nem olda­lak­ra, hanem köte­tekre volna szük­ség, és hát kinek volna ennyi ideje.

Nem is képzeled, hány évforduló esik erre a tél­re, ame­lyek­ről annyit álmo­doz­tam, hogy majd mesé­lek neked estén­ként. Mos­ta­ná­ban lesz éppen har­minc éve, hogy az első világ­há­bo­rú­ból haza­men­tem az anyám házá­hoz. Úgy vár­tak, ahogy most ti vár­tok engem, és per­sze akkor is vol­tak olya­nok, akik az anyám­nak és a test­vé­reim­nek azt mon­do­gat­ták csal­fán, hogy lát­tak elesve a fron­ton. De a mama és a ro­ko­naim tel­jes hit­tel vár­tak haza, és 1918. novem­ber 23-án meg is érkez­tem fia­ta­lon, jóké­pű­en, húsz­éve­sen, amennyi te vagy most. Vége-hossza nem volt az öröm­nek, és a har­minc évvel ezelőtti szü­le­tés­na­po­mat, a hu­sza­di­kat kisebb­fajta lako­má­val ünne­pel­tük. Sok lány is élt a kör­nyé­ken, és mind­egyik azt vár­ta, hogy éppen öt veszem fele­sé­gül, én meg, miután néhány napot ott­hon ünne­pel­tem, január végén, vagyis har­minc éve, 1919-ben, újra fel­kö­töt­tem a kar­do­mat, és men­tem meg­vé­deni a határt. Ott hamar vilá­gos lett, hogy ellen­ség sehol, helyette inkább a ha­tár mel­lett élő lányok­nak lehet kuri­zál­ni, bálba hívo­gatni őket. Mert amíg az ember nem nősül meg, sza­bad a szí­ve, és min­dig keres vala­kit, hogy lakója legyen. És talál­tam is egy kis­lányt, akit te most anyu­ká­nak hívsz. Min­dent meg­ta­lál­tam ben­ne, amit szív­béli ide­á­lom­nak tar­tok. Mind­ket­ten vidá­mak vol­tunk, sze­ret­tünk szó­ra­koz­ni, ahogy a fi­a­ta­lok szok­tak. Ha bál volt vagy lako­da­lom, szinte min­dig egy­más­sal tán­col­tunk. Én még hege­dül­tem is egy kicsit, pedig rossz volt a vonóm, ezért is örül­tem annyi­ra, ami­kor a Garadnával szom­szé­dos állo­másra meg­ér­ke­zett a kas­sai vonat, s el­hozta szép arcú, tit­kos ked­ve­se­met, ami­nek köszön­he­tően el is hagy­tam Kas­sát: ez volt a he­ge­dű­vo­nó, ami még most is ott van a tok­já­ban, a vö­rös cel­lu­loid fogó­já­val, csak azt nem tudom, ki ját­szik vele, te vagy Vladimir. Gon­do­lom, olyan volna neked, mint egy Jókai-re­gény, ha azok­ról az évek­ről mesél­nék neked. Nem baj, eljön még a mi időnk, ránk köszön­te­nek a nyu­ga­lom évei, s én min­dent elme­sé­lek neked, s meg­lá­tod, anyu­ká­val meg­szol­gál­tuk, hogy büszke lehess ránk. S ha töb­bet akarsz meg­tudni arról, milyen volt a lel­künk fia­tal­ko­runk­ban, hogy ragasz­kod­tunk egy­más­hoz szív­vel-lé­lek­kel, akkor állj a tü­kör elé, fogd a hege­dűt, szó­lal­tasd meg a húr­ja­it, és a tükör majd az én leve­lem nél­kül is elme­séli neked, mi tör­tént köz­tem meg anyuka között ezelőtt har­minc évvel. Az akkori álma­in­kat te tes­te­sí­ted meg, és most már a te fel­ada­tod, hogy a válasz­tott élet­uta­don mind fel­jebb emel­kedj. Tudom, hogy az élet nem könnyű, de hit­tel, kitar­tás­sal, tiszta szív­vel és lélek­kel még sok szép ered­ményt érsz el, és sok örö­möt szer­zel nekünk.

PS. Gondolom, nyolc-tíz napon belül újra írok, de akkor a mama címé­re. A le­ve­let még nem adtam fel, s ké­sőbb még meg­írom, hogy telt a szü­le­tés­na­pom. Elő­ször is min­den bará­tom tud róla, folyik a tré­fál­ko­zás. Min­denki barát­sá­gos, az orvo­sok, a magya­rok, min­den­ki. Az egyik orosz hiva­tal­nok teg­nap fél kiló mézet aján­dé­ko­zott nekem, s egy buda­pesti magyar, aki a Víg­szín­ház fod­rá­sza volt, párolt disz­nó­hús kon­zer­vet hozott. Szó­val, nem feled­kez­tek meg rólam. Az egyik len­gyel haj­nali ötkor kopog­ta­tott be hoz­zám, és olyan hosszú köszön­tőt mon­dott, hogy alig bír­tam kivárni a végét. Sok ked­ves és szív­beli gra­tu­lá­ciót kap­tam, és Isten­nek hála, nagyon meg­ha­tott a ba­rá­tok figyel­mes­sé­ge. S amit mond­tak, szinte a szó szo­ros értel­mé­ben köze­lebb vitt hozzátok.

Befejezem. Szeretettel csókol­lak mind­nyá­ja­to­kat, anyu­kát, Józsit, Vladimirt. Sze­re­tet­tel: Ferenc.

1949. január elseje, szilvesz­ter éjszaka. (A leve­let jól jel­lemzi a Leányvásár című ope­rett­ből a mat­róz­kó­rus dala.) Csöndes álmok éjjelén/ Ringó csolnak lágy ölén/ Asszo­nyom­hoz vágyom én/ Visz az álmom./Járok száz orszá­gon át,/Százezer veszé­lyen át,/ Még­sem hagyom el a párom.

Drága feleségem, Rizuska! Elkez­dő­dik az 1949-es esz­ten­dő, és én messze vagyok tőled, de a szí­vünk és a sze­rel­münk össze­köt min­ket. Remé­lem, Isten segít­sé­gé­vel egy szép napon levél helyett én érke­zem meg hoz­zád. De ha nem is remény­te­len, mégis nehéz a mai hely­ze­tem, mert még sok szo­morú nehéz­ség­gel kell meg­bir­kóz­nom, mie­lőtt átlép­ném a küszö­bö­det, pedig benne vagyok abban a kis cso­port­ban, amely haza­felé készü­lő­dik, de a hosszas vára­ko­zás fel­őrli az ide­ge­ket. Úgy gon­do­lom, erköl­csi­leg és fizi­kai­lag viszony­lag jól tűröm eze­ket a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat. Egy­előre búcsú­zom. Pár nap múlva folytatom.

Ma kezdődik az év, amelytől sok újdon­sá­got és jót vár min­den­ki, bár ez a jó még min­den­ki­nek ködös. A transz­por­tot szer­vező tiszt azt mond­ta, hogy táv­ira­tot kapott tőled. Látom, hogy tíz ember­ből csak két-há­rom kap választ, mivel már ez is gond. Ha vala­ki­nek nincs roko­na, azt nem akar­ják haza­en­ged­ni, hanem rok­kant­ott­honba irá­nyít­ják. Ezek a gon­dok nyúl­nak, mint a ré­tes­tész­ta, köz­ben befe­je­ző­dött a hajó­zási idény, várni kell a ta­vaszt. Beszé­lik, hogy a közel­jö­vő­ben lesz még egy hajó­ka­ra­ván, ame­lyet a jég­törő kivisz a nyílt ten­ger­re, de ez csak plety­ka. Az év utolsó nap­ján, decem­ber 31-én, egyen­ként föl­ren­del­tek min­ket az iro­dá­ra, amely az elbo­csá­tást inté­zi, kezünkbe adták az iga­zol­ványt, és elma­gya­ráz­ták, hogy mos­tan­tól min­denki magá­ért felel. Nekem azt mond­ták, hogy min­den ira­tom rend­ben van, és hama­ro­san indu­lok. Csak ennyit mond­tak, egy szó­val se töb­bet, ezért remé­lem, hogy így is lesz. Ha ez a téli hajó­ka­ra­ván mégse jele­nik meg, és tava­szig várni kell, akkor vala­hogy ren­dezni kell az éle­te­met itt. Meg­pró­bá­lom, de hatal­mas nél­kü­lö­zés vár ránk, mert a több­ség nagyon rosszul él. Az iro­dai munka megóv a fagy­tól és az éhe­zés­től, ezért nem vagyok olyan elcsi­gá­zott, mint a töb­bi­ek, ezért ha végre haza­men­nék hoz­zád, még min­dig mutat­koz­hat­nál velem ide­ge­nek között. A leg­rosszabb, hogy nagyon keve­set alszom, mert sem hely, sem idő nincs rá. Az utolsó két évben a kór­ház­ban meg­volt a tiszta kis szo­bám és ágyam, de már kicsep­pen­tem belő­le. A puszta fapad­lón fek­szem fel­öl­töz­ve, mat­rac és takaró nél­kül. A tes­te­met csak heten­ként egy­szer éri leve­gő, ami­kor elme­gyek a für­dő­be. De az ember­nek muszáj min­den­hez hoz­zá­tö­rőd­ni, csak tegye le a fejét, egy­sze­ri­ben elal­szik, még álmo­dik is. Az iro­dán sen­ki­nek sem adnak fize­tést, csak étke­zési jegyet. Az étel itt egész tűr­he­tő, nem rosszabb, mint a bobrujszki kom­bi­nát­ban, és azt mond­ják, havi három­száz rubelbe kerül az étke­zé­sünk. Ruha­fé­lét is adnak, ami nagyon szük­sé­ges. Nagy néha adtak pénzt, ami­ből meg­spó­rol­tam majd­nem száz rubelt. Azt hiszem, ha várni kell tava­szig, akkor kere­sek valami jobb mun­kát, hiszen az iga­zol­vá­nyom már meg­van, azzal mozog­ha­tok. Nagyon meg­be­csü­lik az iro­dai mun­kát, talán a hajón is alkal­maz­nak, s ha valaki a ki­kö­tő­ben dol­go­zik, akkor soron kívül kap vas­úti jegyet, ami nagyon fon­tos. Van min gon­dol­koz­nom. A Jó­zsi­tól kapott táv­irat lát­tán érez­tem, hogy te vagy a hát­te­ré­ben, ahogy az Ószö­vet­ség­ben áll, hogy: „A kéz Ézsaué, de a hang Jákobé.” Nagyon meg­ha­tód­tam tőle. A ja­nu­árra sok­szor meg­ígért hajó­ka­ra­ván­ból nem lett sem­mi, mara­dunk tava­szig. Fáj bele­gon­dolni is, mennyi időt elvesz­te­get­tem július 4-e óta. Volt nekem Szuszumanban, a kór­ház­ban egy beosz­tot­tam, egy magyar rend­őr­tiszt, elég kel­le­mes ember. Gyak­ran mon­do­gatta nekem, hogy: „Ferenc bácsi, elmond­ha­tom magá­nak, hogy ma már nem élne, ha Magya­ror­szá­gon marad.” Sokat mesélt arról, mi folyt ott 1943–1944-ben. Ezért kapott huszonöt évet, éjjel-nap­pal átkozta a né­me­te­ket, akik sírba vit­ték Magya­ror­szá­got. Írd meg, Rizuskám, mi a hely­zet a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát­ban, szá­mít­ha­tok-e rá, hogy újra kapok ott mun­kát. És kap­ha­tunk-e nagyobb lakást, mint ami­lyen­ben most laksz? Milye­nek most a fize­té­sek? Ma talál­koz­tam egy régi isme­rős­sel, aki­vel három éve együtt dol­goz­tunk a bá­nyá­ban. Mesél­te, hogy a roko­nai Moszk­vá­ban lak­nak, és pénz­zel meg pro­tek­ció­val elér­ték, hogy haza­me­het. Sokat töröm rajta a fe­je­met, és cso­dál­ko­zom, hogy Arti, Kati, Ilonka nem tet­tek és tesz­nek sem­mit, ami­vel segíthetnének.

Regina levelének másolatával sza­kí­tom félbe Ferenc leve­lét, ame­lyet elke­se­redve kül­dött ezek­ben a na­pok­ban Moszk­vá­ba, miután vége­ér­he­tet­le­nül és min­den ered­mény nél­kül ins­tan­ciá­zott Bobrujszkban:

Svernik et-nak, a Szovjet­unió Leg­fel­sőbb Taná­csa elnökének.

Feladó: Rott, Regina, Germanovna, lak­cím: Belo­rusz Szov­jet Köztársaság,

Bobrujszk, Smidt köz 68.

Kérelem

Franc Joszifovics Rottot, a fér­je­met 1938-ban tíz évre ítél­ték, és szám­űz­ték Bobrujszk váro­sá­ból. 1948. július 4-én letelt a bün­te­té­se. 1948 decem­be­ré­ben táv­ira­tot kap­tam Zavgorodnij kapi­tány­tól, az AV/16-os egy­ség parancs­no­ká­tól (haba­rovszki terü­let, Magadan, pf. LK-261/109), amely­ben a kö­vet­kező állt: „Kérem, küld­jön a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium vagy az ügyész­ség által hite­le­sí­tett nyi­lat­ko­za­tot, hogy kész kezes­sé­get vál­lalni a fér­jé­ért, Franc Joszifovics Rottért. A fenti nyi­lat­ko­za­tot a meg­adott címre küld­je, táv­irati úton.”

Kérvényt írtam a Belügymi­nisz­té­rium terü­leti parancs­nok­sá­gá­nak Bobrujszkban, és kér­tem, enged­jék haza a csa­lád­já­hoz a fér­je­met, F. J. Rottot, mivel letöl­tötte a bün­te­té­sét, és kije­len­tet­tem, hogy tel­jes kezes­sé­get vál­la­lok érte, bele­értve ennek min­den jogi követ­kez­mé­nyét is.

A bobrujszki fafeldolgozó kom­bi­nát­ban dol­go­zom, a mun­kás­élel­me­zési rész­leg étter­mé­ben. Két fia­mat tar­tom el: Vladimir 13 éves, Józsi 19 éves.

Négy hónapja semmiféle választ nem kap­tam a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium terü­leti parancs­nok­sá­gá­tól, amely Bobrujszkban van.

Nagyon kérem, tel­je­sítse a kéré­se­met.

1949. feb­ruár 2. Kérel­mező (Rott)

Magadan, 1949. február 6. A posta ször­nyen műkö­dik, fogal­mam sincs, hogy meg­ka­pod-e a le­ve­lei­met. Múlt nyár­tól, ami­kor elhagy­tam Szuszumant, csak egy táv­ira­tot kap­tam Józsi­tól, a szü­le­tés­na­pom­ra, mást sem­mit. Nap­ról napra szen­ve­dek azért, hogy nem tudok sem­mit. Nem tudom, mi tör­té­nik vele­tek. Távi­ra­toz­za­tok, ha meg­kap­tá­tok a levelemet.

Sokszor látlak benneteket álmom­ban. Azért, mert éjjel-nap­pal csak ti jár­tok a fe­jem­ben. Ma éjszaka azt álmod­tam, hogy Józsi­ért fizetni kel­lett a konzervatóriumban. (Bizony, kel­lett is fizet­ni! – V. R.) Máskor azt álmod­tam, hogy meg­fáj­dult az egyik ujja a bal kezén, és félbe kel­lett hagyni a hege­dű­órá­kat. Sok­szor álmo­dom veled is, és min­dig csak jót. Min­den rend­ben lesz, ha a va­ló­ság­ban is olyan jó leszel hoz­zám, ami­lyen álma­im­ban vagy. A ro­ko­nok­kal is álmod­tam. Hogy mind együtt vol­tunk egy pik­ni­ken, és sok jóízű étel volt. Az álmok segí­te­nek, hogy túl­él­jem a való­sá­gos hét­köz­na­po­kat. Csak a re­mény éltet, hogy hama­ro­san köz­te­tek leszek. Néha olyan hírt hal­lok, hogy vál­to­zik az indu­lás, amire egy­sze­ri­ben elhagy min­den erőm. De egy­ből vissza­tér az élet­ked­vem, ami­kor remény­teli újsá­got hal­lok. Remé­lem, gyor­san elre­pül ez a három hónap, és a ta­va­szi meleg haza­visz hozzátok.

Semmi dolgunk, föltéve, ha valaki talál magá­nak mun­kát. Ezért is kér­tem maga­mat a köny­ve­lés­be, ahol ugyan nem kapok fize­tést, de az éte­lem meg­van, nem úgy, mint a töb­bi­ek­nek, szó­val, rend­sze­re­sen táplálkozom.

A napokban az iroda, amely a transz­por­tot szer­ve­zi, még egy­szer ellen­őrizte min­den iga­zol­vá­nyo­mat, én pedig meg­kér­dez­tem, mi a hely­zet. Azt felel­ték, egy­ál­ta­lán nem lényeg­te­len, milyen lesz a nem­zet­közi hely­zet tavasszal. Meg­lát­juk, mi van meg­írva a sors köny­vé­ben. Ami ruha­fé­lét magam­mal hoz­tam Szuszumanból, szinte az egé­szet ellop­ták, de ezt túl lehet élni. Sze­ret­ném meg­tud­ni, érde­mes-e valami ruha­fé­lét ven­ni, vagy jobb lesz, ha magam­mal viszem a pénzt. Az utat fize­tik hazáig.

A magyarországi fiatalok két-há­rom év alatt egé­szen meg­ad­ják magu­kat, elvesz­tik min­den emberi for­má­ju­kat, én ipar­ko­dom meg­tar­ta­ni. Tudom, ha nyá­ron haza­ér­kez­he­tek, te majd kimos­datsz, fel­táp­lálsz, senki sem fogja ész­re­ven­ni, hogy olyan sokáig szám­űze­tés­ben voltam.

Az előző, nyolcoldalas levelet január ele­jén írtam, remé­lem, meg­kap­tad. Kérem Józsit, hogy külön és rész­le­te­sen írjon a dol­gai­ról. Vladimir vagy írjon maga, vagy Józsi írjon róla. Vladimir sok álmat­lan éjsza­kát okoz nekem, de remé­lem, meg­ada­tik, hogy vissza­te­rel­jem a helyes útra. Gon­do­lom, még semmi sincs elvesz­ve, csak ide­jé­ben haza­tér­het­nék. Rólad sincs semmi hírem, Rizuskám, fogal­mam sincs róla, hogy élsz. Remé­lem, még álmodsz arról, hogy szép csa­ládi éle­tet élsz velem. Még sok jót várok a kö­zös éle­tünk­től. Írja­tok meg min­dent, ne saj­nál­já­tok a postaköltséget.

Magadan, 1949. március 1–10.

Ma sokat gondolkoztam, idegileg, lel­ki­leg sok min­dent átél­tem, elfá­rad­tam. Pihe­nés­ként ezért válasz­tot­tam azt, hogy leve­let írok neked. A ma ért sok szo­mo­rú­ság közt egyet­len örö­möm, hogy távi­ra­toz­tam Józsi­nak, és remé­nyeim sze­rint hol­nap reg­gel kéz­be­sí­tik neki. Aggó­dom érte­tek, ahogy ti értem, s a leg­in­kább a köz­tünk lévő távol­ság nyo­maszt, no meg a min­denre ráte­le­pülő bizony­ta­lan­ság, mert mi, akik a hu­sza­dik szá­zad­ban élünk, már elfe­lej­tet­tük, hogy gond nél­kül is lehet élni.

(A továbbiakban Ferenc a gyöngy­be­tűi­vel majd három olda­lon vall Reg­iná­nak a leg­sze­mé­lye­sebb érzé­sei­ről a har­minc évvel korábbi ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban – az első csók­juk­ról, ifjú szí­vük örö­mei­ről és ábránd­jai­ról, a bol­dog­ság­ról, hogy egy­mást válasz­tot­ták. V. R.)

Már hatodik napja egészítem ki ezt a hosszú leve­let. Ezalatt sok min­den tör­té­nik az ember­rel, külö­nö­sen, ami­kor hol föl­lel­ke­sül, hol lehan­go­ló­dik. Már eldön­töt­tem, hogy jobb, ha el sem kül­döm neked ezt a leve­let, amely­ben annyira fel­boly­gat­tam a rég­múl­tat, s gon­do­lom, vén sza­már­nak tar­ta­nál, ami­ért föl­iz­gat­lak az emlé­kek­kel. De ma mégis úgy dön­töt­tem, hadd men­jen a levél. Már az is jó, ha csak pár sort olva­sol el belő­le, ennyi­ből is meg­lát­ha­tod, hogy gon­do­lat­ban veled élek, és nagyon sze­ret­ném veled leélni a hát­ra­lévő éve­ket. Gon­do­lom, sok min­dent meg­va­ló­sít­ha­tunk abból, amit elvesz­tet­tünk, bárha már nem vagyunk is fiatalok.

Elmesélem, mi történt velem. Mély­sé­ges éjsza­ka, haj­nali három óra volt, ami­kor elkezd­tem írni ezt a le­ve­let, aztán hir­te­len abba kel­lett hagy­nom. Ahogy az első olda­lon írtam, már­cius else­jén egye­dül vol­tam ügye­let­ben a köny­ve­lé­sen. Ez nagy fele­lős­ség volt, hiszen előző este hatal­mas summa pénz érke­zett a pénz­tár­ba, kér­ték is, hogy kato­nát küld­je­nek őrség­be, de nem jött egy sem, mert nekik is sok a dol­guk. Egye­dül marad­tam, paran­csot kap­tam, hogy reg­ge­lig sen­kit ne eresszek be az iro­dá­ba, hiszen sok erre­felé a bű­nö­ző. S amint a nagy csönd­ben leve­let írtam neked, haj­nali négy­kor egy­szer csak döröm­böl­nek az ajtón. A szót sem leírva ledob­tam a tol­lat, s sza­lad­tam az ajtó­hoz, meg­kér­dez­ni, ki az. Isme­ret­len hang köve­tel­te, hogy nyis­sak ajtót. Éles han­gon elküld­tem. Szi­gorú han­gon újra köve­te­lőzni kez­dett, s azt mond­ta, rend­őr­tiszt, aki raz­ziát tart. Mond­tam neki, hogy itt ugyan nincs sen­ki, akit elkap­hat­na, és men­jen csak szé­pen a dol­gá­ra. Még egy negyed­óráig vitat­ko­zott velem az ajtó túl­ol­da­lá­ról, aztán végre elhall­ga­tott és elment. Reg­gel elmond­tam a fő­nö­keim­nek, mi tör­tént, akik tele­fo­nál­ni, tuda­ko­zódni kezd­tek. Kide­rült, hogy való­ban egy rend­őr­ségi raz­ziá­ban részt­vevő rend­őr­tiszt­ről volt szó. Nagyon meg­di­csér­tek, hogy nem nyi­tot­tam ajtót, én meg a magam részé­ről bocsá­na­tot kér­tem tőle, hogy nem ismer­tem fel, és oro­szul jól elküld­tem mele­gebb éghaj­lat­ra. A vé­gén nagyot nevet­tünk, én meg biz­tos let­tem abban, hogy tovább dol­goz­ha­tok ebben az irodában.

Nagyon rosszkedvű leszek, ami­kor újsá­got olva­sok. Foly­ton rossz hírek van­nak ben­ne, és az idő is szo­kat­la­nul las­san telik. Nem keve­sebb, mint két hónap van a ha­jó­zás meg­in­du­lá­sá­ig. Ki kell tartanom.

Huszonnyolcadikán (februárban) távi­ra­toz­tam Józsi­nak, de választ még nem kap­tam. Még a de­cem­beri leve­lét sem kap­tam meg, így sem­mit sem tudok róla­tok. És még át kell vészel­nem néhány ilyen hóna­pot. Még jó, hogy leköt a köny­ve­lés, ez óv meg attól, hogy elcsüg­ged­jek. Ma valami szo­kat­lan tör­tént, meg akar­ták tud­ni, ki tud a leg­szeb­ben és leg­gyor­sab­ban szá­mol­ni. A köny­ve­lé­sen van­nak a leg­jobb szá­mo­lók, s nagy cso­dál­ko­zá­somra messze meg­előz­tem őket, bár tizen­egy éve nem volt ceruza a ke­zem­ben. Semmi türel­mem olvas­ni, bár időm volna rá.

Légipostán küldöm a leve­let, remé­lem, ápri­lis köze­pére meg­ka­pod. Józsi­ért nem aggó­dom, hiszen már a saját lábára állt, de Vladimir miatt álmat­lan éjsza­káim van­nak. De csak meg­is­mé­telni tudom, ha haza­ju­tok, újra a he­lyes útra tere­lem, és embert fara­gok belő­le. Erről már nem is aka­rok írni, pedig gya­kor­la­ti­lag volna mit ten­ni. Vagyis sze­ret­nék már újra élni. Mert ami ma vagyok, hason­la­tos a kő alatt síny­lődő fűhöz.

Nem valami jól ütött ki a feb­ru­ár. Nem vol­tam beteg, de nyög­dé­csel­tem. Nem is éhez­tem, de asz­tal­nál is rosszul érez­tem magam, még akkor is, ha ettem. Most, hogy már­cius lett, egy kicsit mintha job­ban érez­ném magam. Pár napig vidám vol­tam, biz­tat­tam magam, hogy képes vagyok túl­élni eze­ket a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, ame­lyek magá­nyom­ban lesel­ked­nek rám. Nagyon sok erőt adna, ha csak egyet­len leve­let kap­nék tőle­tek. Nagyon nyo­maszt, hogy sem­mit sem tudok a bu­da­pesti roko­na­im­ról és anyám­ról sem. Jolán írt neked? Már nem is álmo­dom azzal, hogy leve­let írtál. Ez olyas­mi, amit a jövő­ben majd tör­té­né­szek fog­nak ele­mez­ni. De hát a kár­tya­vető azt mond­ta, nem sza­bad hara­gud­nom rád. Gon­do­lom, majd ha négy­szem­közt leszünk, meg­ért­jük, mi tör­tént velünk.

Még két napig beszélgetek veled ebben a le­vél­ben, aztán elkül­döm. Addig is jó éjsza­kát ott, ahol vagy a két fiunk­kal. Tarts ki Rizuska, test­ben, lélek­ben! Muszáj, hogy még egy­szer embe­rek legyünk.

Március 10-én, éjszaka fejezem be ezt a le­ve­let. Csak azért feje­zem be, mert ideje elkül­de­ni, külön­ben vas­tag lesz a borí­ték. Ha tud­nám, hogy örülsz a le­ve­leim­nek, még töb­bet írnék, mert időm van; hely is, ahol írjak. És több türel­mem van ahhoz, nagyobb örö­möt sze­rez, hogy leve­let írjak neked, mint hogy olvas­sak, vagy moziba men­jek. De mivel nem tudom, milyen lel­ki­ál­la­pot­ban vagy, azt hiszem, nem örülsz a leve­leim­nek. Ma táv­irat­ban választ kap­tam Józsi­tól, örü­lök, hogy pará­nyi hírt kap­tam róla meg rólad. Magam sem tudom meg­ítél­ni, mi jót és mi rosszat tet­tem éle­tem­ben. De annyit mond­ha­tok, s te is meg­lá­tod, hogy Józsi való­sággá vál­toz­tat­ja, amit én valaha ter­vez­tem vagy tervezek.

Miattam ne nyugtalankodj! Ami­kor haza­té­rek, min­den jóra for­dul, és meg­fe­led­ke­zel mind­ar­ról a rossz­ról, ami­vel a sors hosszú évek óta gyö­tör. Igaz, hogy nagyon súlyos a nem­zet­közi hely­zet, amit nagyon meg­ér­zünk, de bármi tör­té­nik is, muszáj, hogy jobb napokra talál­junk, mert nagyon is megszolgáltuk.

Kérlek, hogy táviratozz magad­ról pár szót, mert a le­vél több mint három hóna­pig ván­szo­rog, s re­mé­lem, hogy addigra mégis csak úton leszek haza­fe­lé. Pár nap múlva újra írok.

Szeretettel és bizalommal gon­do­lok rád, ami­kor befe­je­zem a le­ve­let, és remé­lem, lélek­ben te is velem vagy.

A levél nyolcadik oldala oroszul író­dott, már­mint azon az „orosz nyelven”, amit már isme­rünk Ferenc­től, s köz­re­mű­kö­dé­sem után ez olvas­ható ben­ne:

Kedves fiam, Vladimir!

Már régen nem írtál, s nem tudom, hogy éltek a ma­má­val. Gon­do­lom, nem valami jól, mert nehéz sors lett az osz­tály­ré­szünk. Remé­lem, hogy nyár ele­jén már ott­hon leszek, és min­den jobbra for­dul. A ma­má­nak könnyebb lesz, neked jobb, mert nagy szük­sé­ged van a segítségemre.

Nemsokára befejeződik az isko­lai év, és per­sze, nem tudom, hogy vég­zel, de ősszel már segí­teni aka­rok neked min­den tárgy­ból, hogy meg­csi­náld a lec­kéd, bele­értve a zenét is, ahogy vala­mi­kor Józsi­val is foglalkoztam.

Most csak egyvalamit akarok mon­dani neked: Egyet­len kéré­sem, hogy a ma­ga­tar­tá­sod kitűnő legyen. Isko­lás korom­ban én is hol rosszul tanul­tam, hol jól, de a maga­tar­tá­som min­dig olyan volt, hogy min­den szülő pél­dá­nak állí­tott a gyer­meke elé. Már nem vagy kicsi, meg kell érte­ned, nem lehetsz komoly fel­nőtt, ha rosszul visel­kedsz az isko­lá­ban. Sok­szor hal­lot­tam, hogy sok kel­le­met­len­sé­get oko­zol a mamá­nak. Kér­lek téged, vál­toz­tass ezen, amíg nem késő, s mi­helyt vissza­té­rek, nem lesz jobb bará­tod nálam. A leg­fon­to­sabb, hogy min­dig hall­gass a ma­má­ra, legyen tör­vény, amit mond. A vá­la­szo­dat küld­he­ted táv­irat­ban, a levél nagyon las­sú, és gon­do­lom, most már hama­ro­san haza­kül­de­nek. Jól érzem magam, és hiszem, hogy olyan apád leszek, ami­lyenre szük­sé­ged van. Min­den jót kívá­nok, és csó­kol­lak, ahogy a ma­mát is. Sze­rető apád: Ferenc.

1949. május 14. Szombat este.

Amikor a május tizedikei táv­ira­tom után min­den vonat­tal vár­já­tok a meg­ér­ke­zé­se­met, de csak ez a le­vél érke­zik helyet­tem, ami bizony kel­le­met­len meg­le­pe­tés s en­gem is bele­ért­ve, egy­ál­ta­lán nem öröm, hanem szo­mo­rú­ság. Csak annyit mond­ha­tok, hogy ember ter­vez, Isten végez, s ne­künk, kis­em­be­rek­nek úgy kell elfo­gadni a dol­go­kat, ahogy vannak.

Röviden, még nem indulunk. Hiva­ta­lo­san is beje­len­tet­ték. De rész­le­te­sen elmon­dom, mi a hely­zet, s ak­kor megértitek.

Egész télen azzal hitegettek min­ket, mint a gyer­me­ke­ket, hogy na, most már hama­ro­san indul­tok. Május har­ma­di­kán este meg­lá­to­ga­tott min­ket a barakk­ban a fő­pa­rancs­nok, és mele­gen elbe­szél­ge­tett velünk. Elmond­ta, hogy indu­lunk az első hajó­val, június ele­jén. És mivel komoly ember­nek, nagy tekin­tély­nek ismer­jük, elhit­tük neki. Határ­ta­lan volt az örö­münk, lélek­ben már az útra készül­tünk. Még azt is meg­be­szél­tük, hogy ki kivel, és milyen vas­út­vo­na­lon uta­zik. Én meg indul­tam, s fel­ad­tam egy üdvözlő táv­ira­tot Józsi­nak a szü­le­tés­nap­já­ra, amely­ben még az indu­lá­sunk idő­pont­ját is meg­ír­tam. Aztán hir­te­len jött a sors­tól a pofon: dél­előtt elment a táv­irat, ebéd után meg ábécé sor­rend­ben hívat­tak min­ket, és hiva­ta­lo­san tudat­ták velünk, hogy külön ren­del­ke­zé­sig senki sem mehet haza. Sora­kozó után bevit­tek min­ket a városba a ká­der­osz­tály­ra, hogy mun­kába áll­junk. Aki­nek nem volt szak­má­ja, abból min­de­nest csi­nál­tak. A be­te­ge­ket rok­kant­ott­honba irá­nyí­tot­ták. Én az erdő­gaz­da­ságba kér­tem maga­mat, oda is irá­nyí­tot­tak, de Magadanban kicsi a fűrész­te­lep, nem volt sza­bad hely. A meg­ér­tés és a szo­li­da­ri­tás azon­ban segí­tett, fel­hív­ták az erdő­gaz­dál­ko­dás veze­tő­sé­gét, ahol szin­tén ember­sé­ge­sen fogad­tak, és ráír­ták az irá­nyí­tó­la­pom­ra, hogy a káder­osz­tály föl­vesz a er­dő­gaz­dál­ko­dás­hoz erdész­tech­ni­kus­ként, még­pe­dig ezer­egy­száz rubel havi fize­tés­sel, de nem Magadanban, hanem ötven kilo­mé­ter­rel távo­labb. Most már öt nap­ja, hogy a káder­osz­tály hülyét csi­nál belő­lem. Naponta mind újabb kér­dő­ívet kell kitöl­te­nem, amely­ben ezer és ezer a kér­dés, de még most sem tudom, miután kitöl­töt­tem a kér­dő­íve­ket, ame­lye­ket aztán elol­vas­tak, hogy meg­en­ge­dik-e elfog­lalni azt a ci­vil állást, vagy belő­lem is min­de­nest csi­nál­nak. Igaz, hogy az erdő­gaz­da­ság, bár­mi­lyen ren­des embe­rek dol­goz­nak is ott, sem­mit sem tehet, mert meg kell várni a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium dön­té­sét. Bará­tian bán­nak velem, befo­gad­nak maguk közé, már át is köl­töz­tem hoz­zá­juk. Ipar­ko­dom útnak indí­tani ezt a levelet.

Mindezek után csak megismételni tudom, hogy ember ter­vez, Isten végez, hiszen azt hit­tem, nyá­ron már vele­tek leszek, s most szem­be­ta­lál­tam maga­mat a ke­serű való­ság­gal, s en­nek lát­tán Isten tudja med­dig, félre kell tol­nom min­den remé­nye­met. El aka­rom mon­da­ni, hogy egy nap­pal azelőtt, hogy elmond­ták, nem enged­nek haza min­ket, az egyik férfi táv­ira­tot kapott a fele­sé­gé­től, hogy ne men­jen haza. A na­pok­ban talál­koz­tam egy hat­van­éves öreg­em­ber­rel, akit még múlt tava­szon útnak indí­tot­tak Szuszumanból, most meg ide­ke­rült, igaz, sza­ba­don. Engem is sza­bad­nak nyil­vá­ní­tot­tak, bár­mi­lyen mun­kát elvál­lal­ha­tok. Ha a szám­ta­lan kitöl­tött kér­dő­ívet elol­vas­sák és fél­re­rak­ják, akkor min­den két hét­ben jelent­kez­nem kell a rend­őr­sé­gen, és csak enge­déllyel hagy­ha­tom ott a mun­ka­he­lye­met, ami rövi­den azt jelen­ti, hogy „nyilvántartanak”. Ha leg­alább olyan volna itt az élet, mint Belo­russziá­ban, akkor azt mon­da­nám, köl­töz­ze­tek ide, de saj­nos, erre még csak gon­dolni sem lehet, mert te, Rizuskám, elpusz­tul­nál a foly­to­nos hideg­től, és a gyer­me­kek­nek sincs olyan lehe­tő­sé­gük, mint ott, bár ott is nehéz, de mégis van válasz­tási lehe­tő­ség. Itt csak a magas rangú veze­tők gyer­me­kei­nek van jövőjük.

Május tizenötödikén folytatom a le­ve­let. Jól­esik, hogy papí­ron beszél­get­he­tek veled. Olyan gyö­nyörű volt az utolsó leve­led! Úgy érzem, ez az első rész­le­tes levél tőled, ami­óta a sors elvá­lasz­tott min­ket egy­más­tól. Biz­tosra vehe­ted, hogy az ilyen levél­lel meg­hosszab­bí­tod az éle­te­met, és könnyeb­ben elvi­se­lem a szen­ve­dést. Egy­szer majd csak kiver­gő­döm a nyo­mo­rú­ság­ból, és vissza­té­rek hoz­zád. Itt nehéz lesz az első hóna­pom, aztán várom a meg­könnyeb­bü­lést, mert ha beik­tat­nak ebbe az állás­ba, akkor már semmi rossz nem tör­tén­he­tik. Az embe­rek az első nap­tól jószí­vű­ek. Itt majd nor­má­lis lehet az éle­tem, és segí­teni tudok neked. Mondd el min­den­ki­nek, hogy kisza­ba­dul­tam, dol­go­zom, és talán meg­en­ge­dik, hogy haza­men­jek. Később, ha elég pénzt gyűj­tök, utazz Moszk­vá­ba. Elmon­dom, kihez kell men­ned, kinek add át a pana­szo­mat, s aki­től majd sze­mé­lye­sen kapsz választ. Ismét­lem, Rizuska, nagyon nyu­godt­nak és meg­fon­tolt­nak kell len­nünk, akkor nem tör­té­nik semmi rossz, mivel a vi­lág is már kezd jobbra for­dul­ni. Most az iroda mel­lett lakom egy nőt­len ember­rel, aki az erdő­gaz­da­ság­ban dol­go­zik. Ő is jó ember, a sorsa hason­lít az enyém­hez, kisza­ba­dult, de nem enge­dik haza. Csak most vet­tem ész­re, milyen sok ilyen ember van, a la­kos­ság­nak több mint a fele ilyen. Saj­na, hogy az éghaj­lat nagyon rossz, ma május tizen­ötö­dike van, és egész éjszaka hava­zott. Nála­tok már biz­tos virág­zik a krump­li. Itt is meg­te­rem a krump­li, de csak június köze­pén virág­zik, s a gu­mója akko­ra, mint egy dió. A ká­posz­tá­nak alig har­minc dekás feje van. Min­dent hajón hoz­nak ide. Még jó, hogy az erdő­ben sok a bo­gyós növény. Ez majd jól kiegé­szíti a nyári étren­de­met. Egy­előre hagyd békén a ma­gyar követ­sé­get a kére­lem­mel, hogy Magya­ror­szágra akarsz utazni.

Ma, május 16-án megkaptam a pa­pírt a rend­őr­ség­től, hogy föl­vet­tek a magadani erdő­gaz­da­ság­ba. Egy kapi­tány elma­gya­ráz­ta, hogy Magadan körül, ötven kilo­mé­ter sugarú kör­ben sza­ba­don mozog­ha­tok, de nagyobb távol­ságra enge­délyt kell kér­nem. Rossz han­gu­lat­ban vagyok. De hát ez a sor­som, Isten így ren­del­te. A jö­vőt majd meg­vi­tat­juk levélben.

Május tizenhetedikén fejezem be a le­ve­let. Ma kiír­tak az erdő­gaz­da­ság­ba, egy óra az út, 47 kilo­mé­terre van Magadantól. Ott fogok lakni és dol­goz­ni. A ve­ze­tő­ket nem látom rossz ember­nek, s ha Isten is meg­se­gít, talán min­den jóra for­dul. Egy a baj, hogy a fi­ze­tés a tel­je­sít­mény­től függ, ha 100%-ot tel­je­sí­tek, meg­ka­pom az ezer­egy­száz rubelt, ha nem érem el, keve­seb­bet. A mun­ka­he­lye­men a fő­mér­nök azt mond­ta, hogy két hónap múlva már tudok pénzt kül­deni neked. Nem adtak semmi elő­le­get, így az első hóna­pot a meg­ma­radt pár kopej­ká­val kell kihúz­nom. Igen, már kezd­he­tem is, hogy meg­szok­jam a ke­nyé­ren és vízen élést. Indu­lok is, Rizuskám, mert még el kell csíp­nem valami teher­au­tót, s meg­kér­ni, hogy vigye­nek el, mert erre­felé nincs más köz­le­ke­dési eszköz.

Magadan, 1949. május 23.

Mivel dolgom volt, be kellett jön­nöm Magadanba, negy­ven­hét kilo­mé­tert tet­tem meg teher­au­tón. Már egy hete ismer­ke­dem a mun­kám­mal. Nem adtak elő­le­get, rész­ben azért nem, mert nem volt pén­zük, s ami fon­to­sabb, hogy a mun­ká­mat a tel­je­sí­tett szá­za­lék ará­nyá­ban fog­ják fizet­ni. Min­dent össze­véve nem rossz mun­ka, meg lehet majd élni belő­le, csak az a baj, hogy a lá­bam már nem olyan friss, s a mun­kánk ötven kilo­mé­te­res tér­ség­ben folyik, ami­hez nincs sem teher­au­tó, sem ló, min­den­hová gya­log kell men­ni, tal­pal­ni. Bír­ja-e a lábam, hogy száz szá­za­lé­kot tel­je­sít­sek? A pá­rom, egy fia­tal lit­ván, aki még már­cius­ban sza­ba­dult a lá­ger­ből, az mond­ja, az első hónap­ban sem­mit sem kere­sett, most meg már nyolc­száz rubelt kap a meg­ál­la­pí­tott ezer­két­száz­ból. Most abból a há­rom­száz rubel­ből élek, amit te küld­tél az útra. Ha a lábam nem bír­ja, akkor könnyebb mun­kára kell kér­nem maga­mat, de akkor a fi­ze­tés is keve­sebb lesz. Be kell val­la­nom neked Rizuskám, nagyon elke­se­rít a gon­do­lat, hogy micsoda nagy pró­ba­té­tel elé állí­tott min­ket a sors. Foly­ton magam előtt látom azt a képet, hogy belép a ba­rakkba a főpa­rancs­nok, szé­pen elmond­ja, hogy június 5-én indu­lunk, meg­tá­vi­ra­to­zom Józsi­nak az öröm­hírt, s ebéd után kap­juk a ke­gyet­len pofont, hogy nem enged­nek. Mit tehet az ember ebben az őrült világ­ban? Hall­gat, tovább szen­ved, s újabb reményt, újabb lehe­tő­sé­get vár. Mondd meg Józsi­nak, ne hara­gud­jon rám azért a naiv táv­irat­ért, te is bocsáss meg, Rizuskám, tel­je­sen vét­len vagyok. Egész jöven­dőnk a sors és a Min­den­ható kezé­ben van.

Döntenünk kell az életünk felől, Rizuskám! Engem nem enged­nek haza. Neked nem hagy­ják, hogy vissza­menj Magya­ror­szág­ra, de ne is gon­dolj erre, mert ott is meg­vál­to­zott a hely­zet, a gazda ugyan­az, mint aki itt, és ott sem lesz jobb sem­mi, ahogy itt sem. Ne is pró­báld meg, hogy a gye­re­kek­kel vissza­menj oda. Vala­hogy egye­sí­teni kell a csa­lá­dot, nem vár­ha­tunk az amnesz­tiá­ra. Ami még hát­ra­van nekünk, itt is leél­het­nénk, ha nem volna olyan hideg az éghaj­lat. 1932–1937 között foly­ton szem­re­há­nyást tet­tél nekem, hogy szen­vedsz az orosz tél­től, félek, hogy itt még rosszabb len­ne. Itt május köze­pén kez­de­nek szán­ta­ni, június ele­jén vetik-ül­te­tik a ré­pát, krump­lit, zöld­sé­get, és szep­tem­ber végén már leesik a hó. Csak aszalt gyü­möl­csöt árul­nak, kilón­ként 32 rube­lért. A (fehér) kenyér kilója három-húsz, négy-tíz és négy-negy­ven, a cu­kor tizen­öt-ti­zen­hét rubel, a metélt nyolc-tíz, a borsó öt-har­minc. Paszuly egy­ál­ta­lán nincs. Krumpli sincs, min­dig azt mond­ják, tavaly nem ter­mett. Idén vetőkrumplinak nevez­ték ki az apró sze­műt, pedig a felét már meget­ték. Most is meg­pu­col­tam és meg­főz­tem magam­nak öt kis krump­lit vacso­rá­ra, úgy ettem, mintha süte­mény vol­na. Pró­báld meg kijár­ni, Rizuskám, talán ha nem is Belo­russziá­ban, de talán meg­en­ged­nék, hogy vala­hol a krasznojarszki terü­le­ten együtt éljünk, ott is sokan élnek a poli­ti­kai elítél­tek közül, ami­lyen én is vagyok. Ott leg­alább jó a ter­mő­föld, terem az alma­fa, búza is van. Ha ezt sem enge­dik meg, akkor meg­pró­bál­ko­zom az itteni erdő­gaz­da­sági veze­tők­kel, meg­ké­rem, hogy küld­je­nek egy kis falu­ba, Magadan köze­lé­be, olyan 100–150 kilo­mé­terre a ten­ger­től, adja­nak egy kis föl­det, ame­lyen föl­épít­het­nénk egy kis házat, lenne tehe­nünk, tyúk­ja­ink. Igaz, erre nincs pén­zünk. Ha bele­men­né­tek, hogy átköl­töz­tök ide, mert úgy hal­lot­tam, min­den átte­le­pülő kap fejen­ként három­ezer rubelt. Itt, Magadantól negy­ven­hét kilo­mé­terre a falu hason­lít Garadnára, de paraszt egy sincs, csak mun­ká­sok, szán­tó­föld sem, csak apró vete­mé­nye­sek. Annál a falu­nál viszont ott a fő­út, van benne egy kis piac, autó­busz és teher­pá­lya­ud­var, vil­la­mos erő­mű, mozi, ven­dég­lő, két bolt, isko­la, rend­őr­ség. Min­den fából per­sze, de van min­den, ami kell. Vladimir is foly­tat­hatná a tanu­lást. Józsi­val bonyo­lul­tabb a hely­zet, még egy éve van a kon­zer­va­tó­rium­ban, amit Minszk­ben kell befe­jez­nie. Ha nem aka­rod ott­hagy­ni, te pedig mégis úgy dön­tesz, hogy ide­köl­tö­zöl hoz­zám, meg kell tud­ni, van-e Haba­rovszk­ban vagy Vla­gyi­vosz­tok­ban kon­zer­va­tó­rium, ahol Józsi befe­jez­heti a ta­nu­lást. Mert végül is azt sem bánom, ha halomra omlik min­den terv a köl­tö­zés­sel kap­cso­lat­ban, de Józsi­nak min­den­kép­pen meg kell kap­nia a diplomát.

Magadan, 1949. május 29. Vasárnap.

A faluból írok (ami negyvenhét kilo­mé­terre van), de a le­ve­let csak Magadanban lehet fel­ad­ni, azért a dátu­mok el fog­nak tér­ni. Hol­nap lesz fél hónap­ja, hogy sza­bad ember­ként dol­go­zom. Pén­tek este tér­tünk vissza a pá­rom­mal, a lit­ván­nal az ötna­pos erdő­fel­mé­rés­ből. A mun­ká­ról kide­rült, hogy nagyon nehéz, sok kilo­mé­tert kel­lett gya­lo­gol­ni, sok hegyen kel­lett átvág­ni, az idő mind­vé­gig hideg volt, esett, hava­zott, a cson­tunk is átázott, amire haza­ér­tünk. Isteni cso­da, hogy nem nát­há­sod­tam be, pedig min­den ruhám­ból csor­gott a hólé. Ahogy papír­ral, ceru­zá­val, tájo­ló­val a ke­zem­ben átver­gőd­tem a szú­rós hegyi bozó­to­son, egész idő alatt Józsira gon­dol­tam, aki azt írta nekem, nem tet­szik a sa­ját mun­ká­ja, mert a zené­lés olyan, mint a kény­szer­mun­ka. Majd még beszé­lünk erről.

Már teljesen átáztunk, amire utunk végére értünk, s ak­kor bemen­tünk Magadanba, az erdő­gaz­da­ság veze­tő­sé­gé­hez, ahol nagy sze­met meresz­tet­tek ránk a hi­va­tal­no­kok, akik ott ültek a jó meleg­ben, szá­raz ruhá­ban, s ak­kor min­dent meg­kap­tunk, ami illett. Egész úton arra készül­tem, hogy érjünk csak be a ve­ze­tő­ség­hez, más, könnyebb mun­kára kérem magam, még akkor is, ha nem értek hoz­zá, mert ötven­éve­sen nem nekem való ez a mun­ka. Meg­hall­gat­tak, és jóin­du­la­túan mon­dani kezd­ték, hogy ne sies­sek, vár­jak, tart­sak ki még egy hóna­pig, mert minél tovább vagyok náluk, annál jobb lesz, így a vé­gén nem mond­tam fel, úgy dön­töt­tem, kivá­rom még a júniust ezzel a mun­ká­val és fize­tés­sel, ami­kor is vég­leg eldön­töm, bírom-e ezt a mun­kát, mint erdész­tech­ni­kus. Ész­ben kell tar­ta­nom, hogy már ötven­éves vagyok, ami­kor már gyen­gü­lök, s ezért olyan mun­kára van szük­sé­gem, ami­vel meg­bí­rok. Még arra is gon­do­lok, ha Isten meg­se­gít, és a kö­zel­jö­vő­ben együtt leszünk, fon­tos lesz, hogy együtt élve, a mun­ká­ban min­denki tud­ja, mi a dol­ga. Arról álmo­dom Rizuska, hogy a ház­tar­tást fogod vezet­ni, ami a mai világ­ban sok­kal kifi­ze­tő­dőbb egy csa­lád­nak. Jobb, ha egy erdő­tech­ni­kus csa­lád­já­ban az asszony nem vál­tott műszak­ban dol­go­zik egy gyár­ban, vagy eladó­ként egy bolt­ban, hanem a ház­tar­tást veze­ti, tyú­kot nevel, a ve­te­mé­nyest gon­doz­za. Ha ebben az állás­ban mara­dok, akkor jó vol­na, ha már a követ­kező nyá­ron itt vol­ná­tok. Igaz, még nem tudom, ide akarsz-e köl­töz­ni. Józsit és Vladimirt ne kér­dezd meg erről, mert Vladimir inas­kod­hat mel­let­tem, és ha nem akar tovább­ta­nul­ni, ez a szakma nagyon jó lesz neki. Ha mégis úgy dön­tesz, hogy vissza­köl­tö­zöl Magya­ror­szág­ra, Jolán talán tudna segí­teni ebben. Moszk­vá­ban talán ki tud­nád jár­ni, hogy meg­en­ged­jék nekünk a lete­le­pe­dést vala­hol Szi­bé­riá­ban, olyan helyen, ami köze­lebb van a vas­út­hoz és a nagy­vá­ros­ok­hoz. Gon­dolj meg jól min­dent! Annyira saj­ná­lom, hogy anya­gi­lag ugyan el tud­nám tar­tani a csa­lá­dot, de most meg a lakás­kér­dés, a hi­deg éghaj­lat, a fuka­rul ter­mő­föld és még sok más nehéz­ség áll az utunkba.

Mielőtt visszamentünk volna az erdé­szet­be, kér­tük, hogy szá­mol­ja­nak el velünk május­ra. Nagyon jóin­du­latú volt az elszá­mo­lás, és 561 rubelt kap­tam kéz­hez. Nem is mond­hat­tam rá sem­mit, csak azt, hogy köszö­nöm, a többin meg útköz­ben gon­dol­koz­tam, miköz­ben negy­ven­hét kilo­mé­tert rázat­tam maga­mat a kátyúk­ban ugrán­dozó teher­au­tón. Nem kevés a pénz, amit fél hóna­pért kap­tam. Jó volna kitar­tani ezen a helyen. Még azt is hal­lot­tam, hogy július­tól egye­dül vég­zem a fel­mé­rést. Nem is mond­tam rá sem­mit, csak azt, hogy „Na, akkor jól van!”, ami­kor meg­hal­lot­tam ezt a hírt.

Ahogy megkaptam a pénzt, első­sor­ban azt tet­tem, amit a szí­vem súgott s ami régi álmom volt, hogy meg­osszam vele­tek az első fize­té­se­met. Elmen­tem a pos­tá­ra, és fel­ad­tam két­száz rubelt. Utána hár­mas­ban, mert hár­man élünk az erdé­szet­ben, min­dent meg­vet­tünk, amire szük­sé­günk lehet a falu­ban. Ráadás­ként vet­tünk egy fehér kenye­ret, egy kiló jóféle füs­tölt herin­get, ami hason­lít ahhoz, amit vala­mi­kor, a messzi múlt­ban te vet­tél nekem Fodor Mihály­tól. Vet­tünk egy üveg vod­kát, teát, cuk­rot, és meg­ün­ne­pel­tük (áldo­mást ittunk rá). Rizuskám, te is szórd el ezt a pénzt, ünne­peld meg, és ne felejtsd elmon­dani a kellő imá­kat, külö­nö­sen, ha Józsi is ott van mel­let­ted. A jö­vő­ben is min­dig kül­dök nek­tek annyi pénzt, amennyi­ről le tudok mon­da­ni. A ve­ze­tő­ség meg­ígér­te, hogy a jövő hónap­ban kiír­nak nekem a rak­tár­ból 150 rube­lért egy jó erős csiz­mát, amire nagy szük­sé­gem van. Majd rész­le­te­sen írok neked a moszk­vai utad­ról, és pénzt is kül­dök rá. Min­denki meg­pró­bál köze­lebb lakni Magadanhoz. Télire már van egy jó bun­dám és nemezcsizmám.

Megtudtam a leveledből, hogy elküld­ted Jolán­nak a bele­egye­zé­se­det, hogy elad­hassa a garadnai házat. Az ilyes­mit jól meg kell gon­dol­ni, mert a pénz foly­ton veszít az érté­ké­ből, a ház értéke viszont foly­ton nő, még akkor is, ha Magya­ror­szá­gon is szov­jet rend­szer lesz. Itt nálunk, majd­nem a sark­kör­ön, húsz-har­minc­ezer rubelbe kerül egy tehén, ezért jól szá­mol­ja­tok Jolán­nal, jól érté­kel­jé­tek fel a há­zat. Ha még nem adta el, akkor ne is árul­ja, tartsa meg.

Éppen most értünk végére a hét­nek. Huszon­nyolc kilo­mé­tert mász­kál­tam a hegyek­ben. Ha Józsi itt volna mel­let­tem, nem mon­da­ná, hogy a ze­né­lés rossz mun­ka. Jobb zené­lés­sel meg­ke­resni hét­száz rubelt, mint négyez­ret keresni azzal, hogy a hegyek­ben csúsz­kál az ember. És még csak nyár van, de mi lesz télen? Ráadá­sul még fát kell vág­nom, begyúj­ta­ni, vacso­rát főz­ni, ami­kor fárad­tan haza­é­rek, s amíg a kása meg­fő, neki­ülök leve­let írni. Még sze­ren­cse, hogy nem vagyok ije­dős, s ta­lán nekem is vir­rad­nak bol­do­gabb napok. Sok­szor csó­kol­lak, Rizuskám, az apjuk csó­kol­tatja a gye­re­keit is: a ti Feritek.

Magadan, 1949. július 25.

Megírom, hogy belementem, más mun­kám legyen. Sok­féle okom volt rá. S ezek­ről rész­le­te­sen kell írnom neked, Rizuskám. Át kell tele­pül­nöm innen három­száz kilo­mé­ter­re, a tajga mélyé­be. Az első ok erre az, hogy Magadan köze­lé­ben a faki­ter­melő ága­za­tunk­ban sok iro­dista gyűlt fel, akik szí­ve­sen eltöl­tik a me­leg­ben üldö­gélve a telet a havi három-négy­száz rube­lért, csak közel marad­ja­nak a város­hoz. Ezért aztán az én fize­té­se­met is csök­ken­tik a téli hóna­pok­ban. De mivel egy­előre nem akar­tok ide­köl­töz­ni, bele­men­tem, hogy állást vált­sak, és a szá­raz­föld bel­se­jébe kerül­jek, ahol vár­nak rám. Az új igaz­ga­tó­ság meg­ígér­te, hogy köz­ben­jár a rend­őr­ség­nél, hogy töröl­jék el az ötven kilo­mé­te­res kor­lá­to­zást, mert erre szük­ség van az új mun­ka­he­lyen. Ha ez meg­tör­tén­ne, lehe­tő­sé­get kap­nék rá, hogy sza­ba­don mozog­jak, és bár­hová elutaz­has­sak. És hátha a mos­tani magyar kor­mány­nak egy­szer eszébe jut, hogy tapasz­talt embert kéne állí­tani az ország északi felén lévő erdőgazdaságba.

Összeszedem a cókmókomat a köl­tö­zés­hez. Meg­ren­del­tem a busz­je­gyet. Jár oda busz, de min­dig nagy a sor, két-há­rom napomba is bele­te­lik. Kiürí­tem a szo­bá­mat, nem saj­ná­lom itt hagy­ni: vas­ágy, desz­ka­asz­tal, két ülő­ke, fogas. A fa­lon egy kis polc, rajta a fényképeitek.

Július 29-én folytatom. Egy hónap alatt ezer rubelt keres­tem, ami­ből kül­dök neked két­száz­öt­ve­net. Vedd meg Vladimirnak a fü­ze­tet, ceru­zát, miegy­mást, ne mond­ja, hogy hiány­zik vala­mi­je. Nagyon sze­ret­ném, ha szep­tem­ber­ben jókedv­vel kez­dené az isko­lát. Te meg Rizuskám, légy raj­ta, hogy ne huny­jon ki a lel­ke­se­dé­se. Nem kívá­nok én tőle sokat, csak annyit aka­rok, hogy köze­pes tanuló legyen, és hogy ne kell­jen min­dig haj­tani a ta­nu­lás­ra, s meg­ért­se, hogy saját maga érde­ké­ben kell tanul­nia. A si­ke­res tanu­lás titka annyi, hogy min­den­nap meg kell csi­nálni a házi fel­ada­tot, s a sok aprán­ként elvég­zett kicsi fel­adat­ból áll össze a jó jegy az év végén. Ha jól tanul, és enge­del­mes­ke­dik a mamá­nak, öröm­mel meg­adok neki min­den lehető támogatást.

Itt van augusztus elseje, elmen­tem az autó­busz-pá­lya­ud­var­ra, meg­tud­tam, hogy talán már hol­nap felül­he­tek a já­rat­ra, nagyon hosszú az elutazni aka­rók sora. Izgu­lok a követ­kező napok miatt. Legyen meg Isten aka­ra­ta, min­den­esetre remény­kedve és jó érzés­sel indu­lok útnak.

Az előző levelemben megírtam Józsi­nak, hogy nem árta­na, ha Moszk­vába utaz­na, s be­szélne a ma­gya­rok­kal. Ma valami érde­ke­set lát­tam. Lát­tam egy cik­ket a helyi újság­ban, amely Petőfi Sán­dort magasz­tal­ta. Hidas Antal írta. Ő is ült tíz évet, hiszen Kun Béla sógora volt. Emlék­szem, ami­kor 1939-ben itt, Magadanban beszél­tem Kun Béla fele­sé­gé­vel, akit nagyon csüg­gedt­nek lát­tam, hogy a só­go­rát is leül­tet­ték. Ha már kisza­ba­dult, és vissza­kapta a régi mun­ká­ját, akkor a moszk­vai magya­rok meg tud­ják mon­da­ni, lehet-e segí­teni az én ügyem­ben. Gon­do­lom, Ger­gely Sán­dor nem fukar­ko­dik a tanáccsal, hozzá kéne for­dulni segít­sé­gért. Nem kell a ma­gyar követ­ségre menni segít­sé­gért, mert a hiva­ta­los embe­rek kerü­lik az ilyen ügye­ket. De nem kell oda­utaz­ni, ha Józsi­nak nincs kedve hoz­zá, és nem biz­tos abban, hogy hasz­not hozó az út. A ti dön­té­se­tekre bízom.

1949. augusztus 22. Hétfő.

Leülök írni nektek, mert ezek­ben a nyo­masztó napok­ban már attól is könnyeb­ben érzem magam, ha elkép­ze­lem, hogy van a föl­dön vala­hol egy hely, ahol három ember, a fe­le­sé­gem és a két fiam, ha csak gon­do­lat­ban is, de velem van. Nap­köz­ben sok­szor meg­nyug­tat és friss erő­vel tölt fel ez, hogy tovább har­col­jak. Ha gon­do­lat­ban vele­tek beszél­ge­tek, egy­sze­ri­ben erő­sebb­nek érzem magam.

Egy hete érkeztem erre a vad, erdős vidék­re, s úgy ter­ve­zem, a hét végén vissza­té­rek a fa­lu­ba. A mun­kám nem külön­bö­zik a koráb­bi­tól. Az erdőt mérem föl, szá­mo­lok, írok, beszél­ge­tek a szak­em­be­rek­kel. De óri­ási a különb­ség abban, hogy más helyek­kel össze­ha­son­lítva hogy élnek itt az embe­rek. Úgy érzem, hogy a vi­lág las­san a tel­jes őrü­let felé halad. Lehet­sé­ges, hogy ahol ti éltek, még maradt valami a régi neve­lés­ből, vagy hogy az új hata­lom­nak jobb ered­mé­nyei van­nak. Itt az erdő­ben nagyon szo­morú az embe­rek hely­ze­te. Ron­gyo­sak, éhe­sek, csak a mai nap­nak élnek. Dol­gozni senki sem akar, nem is képes rá. Lát­szik raj­tuk, hogy alig élik túl a na­pot, senki sem gon­dol a hol­nap­ra. A fér­fi­ak­nak csak egy­va­la­mire van gond­juk, a vod­ká­ra, az asszo­nyok ide­ig­le­ne­sen csa­pód­nak a fér­fi­ak­hoz, hogy anyagi támaszra lel­je­nek. Nehéz köz­tük meg­őrizni az erköl­csi tar­tá­so­mat, de vala­hogy túl kell élnem ezt a ne­héz idő­sza­kot, míg derül­tebb ég moso­lyog le a sor­som­ra. Jó, hogy nem vagy­tok itt. Ez ad reményt és erőt nekem, hogy hoz­zá­tok töre­ked­jek. Korán reg­gel írok, a sát­rak­ban még alsza­nak, de van­nak, akik már ébredeznek.

Késő este tértem vissza az erdő­ből. Érde­kes volt a mun­ka, de még érde­ke­sebb, hogy bírom. Lát­ha­tóan a lábam is meg­ér­tet­te, hogy szük­sé­gem van rá a túl­élés­hez, és ipar­ko­dik segí­te­ni. Hol­nap este elme­gyek az erdé­szet­be, s ha elé­ge­det­tek lesz­nek a mun­kám­mal, akkor ebben a hó­nap­ban szép pénzt kapok. Már úgy hoz­zá­szok­tam, hogy egye­dül járom az erdőt, s csak egy kis ételt viszek magammal.

Augusztus 24-én folytatom. Az erdé­szet­ben a zsém­bes főnök elé­ge­dett volt a mun­kám­mal, de még hét nap van a hó­nap végé­ig, csak akkor tudom meg, mennyit fizet­nek. A fő­nök ugyan mogor­va, de csön­des és jóin­du­la­tú. Beteg csa­lá­dos­tul. Hol­nap megint indu­lok az erdő­be. Rossz­ked­vem van, a köze­lem­ben egyet­len elé­ge­dett embert sem látok, min­den­ki­nek van valami szük­sé­ge. Csak te vigyázz magad­ra, Rizuskám! Józsi­nak légy jó tanács­adó­ja, Vladimirnak szi­gorú any­ja. Ha Isten meg­ad­ná, hogy lás­sa­lak tite­ket, milyen szép is volna az élet! Sok csa­lád éle­tébe bele­lá­tok, de örö­möt egyik­ben sem vet­tem ész­re. Lak­tam pár napig az egyik erdész­nél. Az asszony fukar, a férj csir­ke­fo­gó. Lak­tam két napig egy másik erdész­nél is. A fe­le­sége nem tud bogyós gyü­möl­csöt eltenni téli­re, min­dig elront­ja, a laká­suk koszos, tele polos­ká­val. A ma­gyar sza­bó­nak három nap­pal ezelőtt fia szü­le­tett, most sza­lad­gál fej nél­kül bort ven­ni. Kér­dem, minek nevezte el a fi­át, de olyan tehe­tet­le­nül nézett rám, azt mond­ta, nem tud dön­te­ni, fél, hogy meg­ha­rag­szik a fele­sé­ge, ha magyar nevet ad neki.

Augusztus 27-én folytatom. A he­gyek­ben mász­kál­tam, az erdőt mér­tem föl, de Isten­nek hála, nem fárad­tam el, bírom a ter­he­lést. Három napig jó helyen vol­tam, jóízű volt az étel, figyel­me­sek az embe­rek, még meg is füröd­tem indu­lás előtt. Jó mun­kát végez­tem ezek­ben a napok­ban. Ha Józsi lát­ná, micsoda tér­ké­pet raj­zol­tam a há­rom napi erdő­fel­mé­rés­ről, büszke lenne rá, mihez ért az apja. Meg­lát­juk, mit fizet­nek érte. Hol­nap vasár­nap, de nem pihe­nek, mert a sze­zon csúcs­pont­ján vagyunk, az idő­já­rás jó, majd télen pihe­nek. Az erdő­ben sok a bo­gyós gyü­mölcs. Éde­sek, mint a sző­lő, ipar­ko­dom teli­enni maga­mat, hogy ne hiá­nyoz­zon a té­len. Az iro­dá­ban írok, szép zene szól a rádió­ban. Emlék­szem, ami­kor Moszk­vá­ban, a Szavojban az erdő­gaz­da­ság mér­nö­ké­vel tán­col­tál. Per­sze, per­sze, hiszen embe­rek vol­tunk, de nem tudom, mikor leszünk megint azok. De hát mind­ket­ten meg­öre­ged­tünk, és az a leg­fon­to­sabb, hogy a két fiunk elkezdje az éle­tet, vigyázz rájuk, Rizuskám. Nekem csak egy­va­la­mire van szük­sé­gem, hogy vas­aka­rat­tal kitart­sak. Búcsú­zás­ként jól tar­tot­tak, ahon­nan ma elin­dul­tam, de a pohár­hoz nem nyúl­tam. Nincs szük­sé­gem alko­hol­ra, azt aka­rom, hogy tiszta legyen a fe­jem, mert még nagy fel­ada­tok áll­nak előttem.

1948. augusztus 28. Uszty-Omcsug köz­ség, erdőgazdaság.

[…] Este meglátogattam az itteni magya­ro­kat. Polonyi Ferenc az egyik, régi magyar kom­mu­nis­ta, még tizen­ki­lenc­ből. 1920-ban tizenöt év bör­tönre ítél­ték, utána a szov­je­tek kicse­rél­ték. Ami­kor 1938-ban letar­tóz­tat­tak, őt akkor ültet­ték le tíz évre, amit itt töl­tött, és most nem enge­dik haza. A fe­le­sége buda­pes­ti, a gye­re­kei Moszk­vá­ban lak­nak. Leve­lez a csa­lád­já­val. Szó­val, igen­csak hasonló az élete az enyém­hez. A fe­le­sége elküldi neki a Buda­pest­ről érke­zett leve­le­ket. Az egyik ilyen levél­ben olvas­tam, hogy a szov­jet kor­mány elkezdte haza­en­gedni Magya­ror­szágra a szak­em­be­re­ket, tekin­tet nél­kül a lá­ger­ben eltöl­tött évek­re. Ellen­őr­zik a hűsé­gü­ket. Józsi­nak sür­gő­sen Moszk­vába kell utaz­nia, és meg kell tud­nia a ma­gya­rok­tól min­den rész­le­tet. Ha kezé­ben lesz a szov­jet kon­zer­va­tó­rium dip­lo­má­ja, jó mun­kát kap­hat Magya­ror­szá­gon is. Józsi keresse meg Moszk­vá­ban Ger­gely Sán­dort, aki­nek külön is írok, ő se­gít­het. Nem kell nagyon siet­ni, de ugye, milyen jó len­ne, ha sike­rül­ne. Aztán nekem is talál­nánk valami kis állást a szik­szói erdé­szet­ben. És laká­sunk lenne Miskolcon.

Augusztus 31-én folytatom. Elszá­mol­tak velem, 925 rubelt kap­tam kéz­hez. Töb­bet vár­tam, mert csak a nagy fize­tés remé­nyé­ben egyez­tem bele, hogy ide köl­töz­zek. A fő­nök elma­gya­ráz­ta, hogy azon a héten, ami­kor köl­töz­tem, nem dol­goz­tam, és hogy szep­tem­ber­ben majd töb­bet kere­sek. Megint várni kell egy hóna­pot. Kül­dök 250 rubelt.

Drága fiam, Vladimir! Remélem, nem téve­dek, és repü­lő­gé­pen már úton van ide két-há­rom levél, amit a ma­má­val írta­tok nekem. Várom a híre­ket tőled az új tan­év­ről. Remé­lem, gyak­ran fogsz írni. Mi a mun­kája a mamá­nak, milyen ruhát visel­tek, sovány vagy-e vagy sem? Írj arról is, hogy megy a ze­ne­ta­nu­lás. Mit csi­nálsz estén­ként? Vasár­nap? Hány­kor fek­szel le alud­ni? Min­den érde­kel, nyu­god­tan írd tele mind a négy oldalt. Enge­del­mes­kedj a ma­má­nak, és segíts neki min­den­ben. Jó barát­ság­ban fogunk élni, meglátod.

A családi irattárban az 1949-ben Magadanból írott leve­lek mel­lett meg­ta­lál­tam az utolsó doku­men­tu­mot, Reg­iná­nak Moszk­vá­ba, Sztá­lin­hoz írott elke­se­re­dett és remény­vesz­tett írá­sát:

I. V. Sztálin et-nak,

A Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének

Moszkva, Kreml

Feladó: Rott, Regina Germanovna, Belo­rusz Szov­jet Köz­tár­sa­ság, Bobrujszk,

Smidt köz 68.

Kérelem

A férjem, Franc Jozefovics Rott 1931-ben érke­zett a csa­lád­já­val Magya­ror­szág­ról a Szov­jet­unió­ba. Ugyan­ab­ban az évben a volt Erdő­gaz­dál­ko­dási Nép­biz­tos­ság a bobrujszki erdő­gaz­dál­ko­dási kom­bi­nát­hoz irá­nyí­tot­ta, ahol 1931–1938 között műszaki ellen­őr­ként dolgozott.

1938-ban férjemet, F. J. Rottot letar­tóz­tat­ták a bel­ügyi szer­vek, s tíz­évi sza­bad­ság­vesz­tésre ítél­ték, ame­lyet Kolimán kel­lett letöl­te­nie. 1948 június 4-én telt le a bün­te­té­se, ami után a magadani terü­let egyik falu­jába irányították.

1948 decemberében táviratot kap­tam Zagorodnij kapi­tány­tól, az AB/16-os egy­ség parancs­no­ká­tól Magadanból (pos­ta­fiók szá­ma: LK-261/109), amely­ben a kö­vet­kező állt: „Kérem, küld­jön a bel­ügy vagy az ügyész­ség által hite­le­sí­tett iga­zo­lást, hogy tel­jes kezes­sé­get vál­lal a fér­jé­ért, Franc Joszifovics Rottért. Táv­irati úton küldje a nyilatkozatot.”

Amikor a nevezett távira­tot meg­kap­tam, kére­lem­mel for­dul­tam a bobrujszki terü­le­ti­leg ille­té­kes bel­ügyi hiva­tal­hoz, hogy enged­jék meg fér­jem­nek a vissza­té­ré­sét a csa­lád­já­hoz, Bobrujszk váro­sá­ba, de sem­mit sem értem el vele.

Magam konyhai dolgozó vagyok a mun­kás­élel­me­zési vál­la­lat­nál, és két gyer­me­ket neve­lek, tizen­nyolc és tizen­há­rom éve­set, a 225 rube­les havi fizetésemből.

A gyerekek tanulnak, én 1900-ban születtem.

Folyó év február 21-én Svernyik et-hoz for­dul­tam a ké­ré­sem­mel, hogy segít­sen, de semmi választ nem kaptam.

Nagyon kérem Sztálin elvtársat, hogy avat­koz­zon bele ebbe az ügy­be, mivel a fér­je­met min­den bizo­nyí­ték nél­kül ítél­ték el.

Adják meg a lehetőséget a fér­jem­nek, hogy a bün­te­tése letöl­tése után vissza­tér­jen a csa­lád­já­hoz, hiszen ezzel lehe­tővé vál­na, hogy a gyer­me­kein­ket a Szov­jet­unió iránti hűség jegyé­ben nevel­jük föl.

Kérem, ne utasítsa vissza a kérésemet.

Melléklet: a 14/1x-49-es 96-os számú kérdőív.

Ha nem lehetséges Bobrujszk, akkor engedje meg neki, hogy vala­me­lyik terü­letre köl­töz­zön, csak ne észak­ra, mert akkor a csa­ládja hozzá tudna költözni.

1949. szeptember 20. Kérelmező: (Rott)

És most nyissuk ki az irattárnak azt az irat­gyűj­tő­jét, amely­ben apám 1950-ben írott leve­lei van­nak. Ez volt Rott Ferenc éle­té­nek utolsó éve. Az 1950. feb­ruár 27-i kel­te­zésű levél borí­ték­ján Regina keze írá­sá­val, magya­rul ez áll: „5. levél, érke­zett ápri­lis 18-án. Ápri­lis 17-én 400 rubel érkezett.” Az első meg­őr­zött levél Józsi­nak szólt, Minszk­be:

1950. január 22. Az északi, lakat­lan tajga.

Édes jó kisfiam, Józsikám! Már rég­óta tar­to­zom neked a vá­lasszal. Bocsáss meg emi­att! Akár három-négy hétbe is bele­te­lik, miköz­ben az erdőt járom, amire elver­gő­döm valami ember­lakta hely­re, ahol van tin­ta, toll és lámpa is. Most éppen a lakat­lan taj­gá­ból írok, valami 550 kilo­mé­terre van nyu­gatra Magadantól. Itt szü­le­tik a Kolima folyó. Elkezd­tük föl­mérni az itteni hatal­mas erdő­sé­ge­ket, miköz­ben tér­dig ér a hó. Itt már sem­mi­lyen út nincs. Két napig gya­lo­gol­tunk a fal­vak közti autó­busz­vo­nal mel­lett, amire oda­ér­tünk egy mete­o­ro­ló­giai állo­más­hoz. De min­den­nél job­ban örül­tem annak, hogy 12-én meg­ér­ke­zett a futár Uszty-Omcsugból, és a fu­tár­posta közé a figyel­mes mun­ka­tár­saim betet­tek három leve­let, ame­lyek már az elin­du­lá­som után érkez­tek. Decem­ber végére vár­tam eze­ket a le­ve­le­ket Uszty-Omcsugba, de még nagyobb erőt adnak a nehéz téli mun­kám­hoz, hogy éppen itt kap­tam meg őket.

Most rátérek a minket érdeklő kér­dé­sek­re. Novem­ber végén kap­tam meg tőled azt a leve­let, amely­ben elküld­ted Lilja fény­ké­pét. Azóta már két hónap telt el, s én vál­to­zat­lan rokon­szenv­vel és öröm­mel néze­ge­tem a lány és a te fény­ké­pe­det is, mert közös borí­ték­ban őrzöm őket, és gon­do­san magam­mal viszem erdő­be, hegy­re-völgy­be. Nagyon elé­ge­dett vagyok a vá­la­szod­dal, ami­kor nyíl­tan meg­kér­dez­tem tőled, hogy van-e kis­lány, aki komo­lyan érde­kel. Te meg szűk­sza­vúan csak annyit tet­tél, hogy elküld­ted a fény­ké­pét. Miféle taná­csot is adhat­nék fiam, ebből az irtóz­tató messze­ség­ből? A fény­kép alap­ján Lilja min­den bizal­mat meg­ér­demlő kis­lány, s én bízom ben­ned, hogy önál­ló­an, vagy a mama taná­csát meg­fo­gadva dön­tesz, s re­mé­lem, mára szép barát­ság lett belő­le, ami­ből később komoly, egy életre szóló elkö­te­le­zett­ség lehet. Nem árt, ha isme­red a mama véle­mé­nyét, sőt hasz­nos, mert ami­kor annyi idős vol­tam, mint te, a mama előtt udva­rol­tam egy isme­rős kis­lány­nak, akit az édes­anyám és a húgaim is meg­is­mer­tek, s azon nyom­ban, nyíl­tan meg­mond­ták, hogy nem illik hoz­zám a kis­lány. Később meg­győ­ződ­tem felő­le, hogy iga­zuk volt. És az ellen­ke­zője is igaz. Ami­kor édes­anyám és a húgaim meg­is­mer­ték anyá­dat, azon­nal meg­sze­ret­ték, és iga­zuk volt, mert az élet meg­mu­tat­ta, hogy a te anyád­ból lett a leg­jobb fele­ség és anya. Ami­kor az ember még nőt­len és fia­tal, mint most te, még nem tud­ja, mit jelent, ha jó fele­sége van az ember­nek. S ha mégis jól választ, bizony kel­le­mes és könnyű élete lesz. Remé­lem, az iga­zi, óhaj­tott tár­sat talá­lod meg, ami­kor vég­leg dön­tesz a nő­sü­lés mel­lett. De ha már dön­töt­tél, és komo­lyan Lilját válasz­tot­tad, öröm­mel csat­la­ko­zom a válasz­tá­sod­hoz, mert a fény­kép alap­ján érde­mes­nek lát­szik rá. Nem árt, ha pár hónap múl­va, talán nyá­ron, vagy bár­mi­kor, ami­kor alkal­mas, a mama is meg­is­me­ri. Erre szük­ség van a do­log érde­ké­ben. Ha ott­hon vol­nék, azon­nal föl­ke­re­ked­nék a mamá­val, és fel­sza­la­go­zott, bóbás lovak húzta szá­non elmen­nénk Vityebszkbe ház­tűz­né­ző­be, ahogy annak ide­jén a nagy­szü­leink tet­ték, mert min­dig így kép­zel­tem el az első­szü­lött fiam eskü­vő­jét. De saj­nos, tempora mutantur et nos mutamur in illis, s ki kell békül­nünk a meg­vál­to­zott idők­kel, és neked szük­sé­ged van rá, hogy a dön­té­sed tes­sék a mamá­nak, aki mel­let­ted áll. Biz­tos tré­fá­nak szán­tad, ami­kor azt írtad, hogy „nem szép”. Elő­ször is bocsáss meg, de ez nem igaz! Bizony szép. Nincs is rá szük­ség, hogy nagyon szép legyen, mert a sok ezer éves böl­cses­ség is azt mond­ja, hogy: „Az sem jó, ha túl szép a menyasszony.” De min­den másod­la­gos, ami­ről most írok. Csak egy­va­lami fon­tos, ami­ről már sok éve készül­tem írni neked, s most, hogy szóba került, meg is írom. Már pár éve meg aka­rom írni, hogy taná­csom sze­rint a le­hető leg­ko­ráb­ban nősülj meg, pon­to­sab­ban, hogy ne várj olyan soká­ig, mint én. Huszon­nyolc éves vol­tam, ami­kor meg­nő­sül­tem, a mamá­val elvesz­te­get­tük a leg­szebb évein­ket. Nincs elég helyem, hogy meg­ír­jam az okát, miért háza­sod­tunk össze olyan későn. Rövidre fog­va, elvi­leg fogadd meg a taná­cso­mat, és úgy intézd az éle­te­det, hogy nősülj meg, mihelyt meg­ka­pod a kon­zer­va­tó­rium­ban a dip­lo­mát, mert az élet további nehéz­sé­gei meg­aka­dá­lyoz­nak majd abban, hogy helye­sen cse­le­kedj ebből a szem­pont­ból. Remé­lem, hogy a mama véle­mé­nye egy­be­esik az enyém­mel, de ha nem így van, és a mama még el akarja odázni ezt a dol­got, akkor mondd csak meg neki, hogy ne felejtse el, ami­kor ő volt olyan idős, mint most Lilja, s csak rá kel­lett néz­nie egy szál gyu­fá­ra, mind­járt lángra lob­bant. Ha a kör­nyé­ken vagy öt kilo­mé­te­res kör­zet­ben vala­hol csár­dást ját­szot­tak, akkor a mama alatt ugyan­csak meg­moz­dult a szék. Ha mi, fia­ta­lok sze­ret­tünk élni, akkor a mama is segít­het neked, hogy gyor­sab­ban légy fel­nőtt. Gon­do­lom, a mama nemegy­szer emlé­kez­tet rá, hogy is áll­tam én a lányok­kal. Ne is hall­gass rá, édes fiam, osto­ba­ság az egész! Soha éle­tem­ben nem állt szán­dé­kom­ban, hogy bár­mit vét­sek a mama lelki és anyagi jóléte ellen. Ami tör­tént, nem egyéb, mint a szom­szé­dok plety­ká­ja, üres fecse­gés. A mama nem mond­hat­ja, hogy bármi rossz érte, ami­kor mel­lette vol­tam, és meg­lá­tod, ahogy öreg­szik, még ő maga is iga­zat fog adni nekem. És még min­dig remé­lem, hogy a kö­zös éle­tünk a mamá­val bol­dog lesz a végén.

Drága fiam, majd visszatérünk a le­ve­leink­ben mind­ar­ra, amit ezen a más­fél olda­lon leír­tam neked, úgy­hogy írd csak meg, mi a vé­le­mé­nyed róla.

Ami a többit illeti. Nagyon tet­szik, hogy a pro­fesszor négyest akar adni. Mivel tudom, milyen nehéz az éle­ted, én ezt igazi ötös­nek fogom fel. Ne szen­vedj hát miat­ta, az élet a jö­vő­ben kama­tos­tul meg­té­ríti a kemény mun­ká­dat. Job­ban figyelj az étke­zés­re, mér­ték­kel fogyassz zsírt, cuk­rot, zöld­sé­get. Nem nagyon erős a szer­ve­ze­ted, és jó étke­zést kíván meg. A ze­né­hez pedig nagyon jó emlé­ke­ző­te­het­ségre és vég­te­len türe­lemre van szük­ség. Jó étke­zés nél­kül ez lehetetlen.

Nagy érdeklődéssel olvastam, mi a ze­nei tanul­má­nyi prog­ra­mod. Kit ismersz a magyar zene­szer­zők közül? Liszt, Erkel, Hubay, Bar­tók, Kodály, Keller és Dohnányi sok szép művet írt. Brahms, Bach, Ber­lioz is fel­hasz­nált magyar népi motí­vu­mo­kat, mert való­ban nagyon szé­pek, a dal­lam kime­rít­he­tet­len for­rá­sai. Gon­do­lom, a te figyel­me­det sem kerül­ték el. Lehet, hogy egy­szer meg­hív­nak a ha­zád­ba, hogy zene­ta­nár légy. Mos­ta­ná­ban egy szov­jet zenei dip­loma és egy orosz fele­ség jó belé­pő­jegy a Kár­pá­to­kon belül.

Valamit magamról is írok. Tavaly annyit dol­goz­tam, hogy én sem hit­tem, hogy talál­tam hozzá elég erőt. Nor­má­li­san keres­tem vele, átlag­ban 1300 rubelt havon­ta, és örü­lök, hogy már tudok segí­teni a ma­má­nak, rend­sze­re­sen kül­dök neki 300 rubelt. Nagy meg­ráz­kód­ta­tás volt, hogy két­szer meg­lop­tak, elő­ször 1500 rubel­től sza­ba­dí­tot­tak meg, másod­szor 500 rubel értékű hol­mi­mat lop­ták el, úgy­hogy most meg kell ven­nem a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket. Erre­felé sok a tol­vaj, és nagyon nehéz véde­kezni elle­nük. De csak erő és egész­ség legyen. Bár az erdé­szet veze­tő­sége nagyon elé­ge­dett a mun­kám­mal, mégis állást aka­rok vál­toz­tat­ni, mert már ismer­nek, jól meg fog­nak fizet­ni, és már ele­gem volt a foly­to­nos uta­zás­ból. Hogy min­dig más­hol alszom, más­hol eszem, és nincs állandó lak­he­lyem. Kóbor­lok, mint a falusi muzsi­ku­sok, és szóba sem kerül­het, hogy ide­hoz­zam a ma­mát, amíg ilyen nomád élet­mó­dot foly­ta­tok. Hiszen az neki nem volna elfo­gad­ha­tó, hogy havon­ként csak négy-öt napot tölt­sek vele. Hív­nak más mun­ka­he­lyek­re, de még várok, meg­né­zem, mit hoz­nak a jövendő hóna­pok. Hál’ isten­nek még nem hagyott cser­ben a fi­zi­kai és a szel­lemi erőm. Ha nem a lak­he­lyem­től függne Vladimir tanu­lá­sa, akkor rög­vest talál­nék olyan mun­kát, ami mel­lett a mama ide­jö­het­ne, de mivel nagyon sze­ret­ném, hogy Vladimir tovább­ta­nul­jon, a lak­hely kér­dése nagyon is bonyo­lult. Sokat gon­dol­ko­zom ezen, és nem nyug­szom meg, amíg nem tudok dön­te­ni. Azt írod, hogy mind­nyá­junk­nak át kéne köl­tözni Szi­bé­riá­ba, ami­vel egyet­ér­tek, és meg is pró­bá­lom meg­győzni az erdő­gaz­da­ság veze­tő­sé­gét, hogy segít­se­nek áthe­lyez­tetni oda.

Január 27-én folytatom. Elisme­rem, hogy a ja­nuár nagyon nehéz volt. Állást kell vál­toz­tat­nom. Min­den este ide­gen ágyba fek­szem, s leg­alább az ágy maga nor­má­lis vol­na, nem olyan, mint valami kutya­va­cok. Hát még az étel! Pár hónap alatt talán tisz­tá­zó­dik a hely­zet. Ne köves­sé­tek el azt a hi­bát, hogy ide­utaz­tok. Jobb, ha egye­dül kín­ló­dom, hiszen ele­get szen­ved­tem a tizen­egy év alatt. Nála­tok azt beszé­lik, milyen jó itt nekünk, de ez nem egé­szen így van. Igaz, hogy itt is lehet már vásá­rol­ni, de az élet többi része egé­szen más­ként néz ki, és sok kel­le­met­len meg­le­pe­tés­ben van része annak, aki önszán­tá­ból uta­zik ide. Elő­ször is, ahogy erre­felé mond­ják, itt tizen­két hónap a tél, s a többi a nyár. Per­sze, hogy itt is van elég sok rossz ember, akik min­den­ki­nek csak bajt okoz­nak, aki komo­lyan dol­gozni akar. A ma­mát csak akkor hívom ide, ami­kor biz­to­sí­tani tudom neki a mi­ni­má­lis életfeltételeket.

Nem csodálkozom, hogy nem érke­zik levél Magya­ror­szág­ról. De vala­mi­kor majd csak hely­re­áll a nor­má­lis levél­for­ga­lom. Írj min­den leve­led­ben Liljáról. Leve­lez­tek? Milyen gyak­ran talál­koz­tok? Min­den érdekel.

Nem látok tisztán Vladimirral kap­cso­lat­ban. A mama egy­szer azt írja, hogy ren­des fiú, másszor meg panasz­ko­dik rá. Neked mi a vé­le­mé­nyed, fiam? Foly­tatja a tanu­lást a ti­ze­dik osz­tá­lyig, vagy valami szak­mát kell neki keres­nünk a hete­dik osz­tály után? Per­sze a nor­má­lis iskola mel­lett kívá­na­tos vol­na, ha foly­tatná a zenei tanul­má­nya­it. Min­den hónap­ban meg­tá­mo­ga­tom ebben, hogy ne legyen neki nehéz. Per­sze, én igazi embert tud­nék belőle farag­ni. De nehéz dön­te­nem a kér­dés­ben, hogy hozas­sam-e ide, vagy sem. Sze­ret­ném, ha a hete­dik osz­tály után az erdé­szet­ben kez­de­ne. Kel­le­mes és könnyű élet­pá­lya. Per­sze, el kell végezni hozzá az erdé­szeti tech­ni­ku­mot. Írd meg, mi a vé­le­mé­nyed, mit tegyünk Vladimirral, „szar lesz belőle vagy kala­pos inas”, ahogy a magyar köz­mon­dás tartja.

Befejezem a levelet. Egész éjszaka a hideg teher­au­tón ültem, de a friss hóban alig lát­tuk az utat. Nagyon nehéz volt ebben a hónap­ban a mély hóban dol­goz­ni, csak het­ven szá­za­lékra tel­je­sí­tet­tem a nor­mát, de a fő­köny­velő föl­ke­re­kí­tette száz­ra, ami így is igaz­sá­gos, mert ők a meleg iro­dá­ban vár­ták, hogy meg­ér­kez­zek az ered­ménnyel, miköz­ben én a he­gyek­ben botor­kál­tam. Most öt nap pihe­nőm van, mie­lőtt elin­dul­nék a feb­ru­ári műszak­ra. A na­pok­ban írok a ma­má­nak, és pár napig szé­dí­tem a könyvtárosnő fejét. Uszty-Omcsugban elég jó könyv­tár van. De olva­sás köz­ben sem feled­ke­zem meg arról, hogy elin­du­lás előtt még meg kell fol­toz­nom a ron­gyos ruhá­mat, amit a múlt hónap­ban tép­tek meg a faágak.

1950. február 8. Drága Józsi! Ezt a rö­vid kis leve­let neked írom, s be­le­te­szem a mamá­nak írt levél­be. Választ várok tőled az utolsó leve­lem­re. Érdek­lődve olvas­tam, hogy milyen érde­kes ope­ra-elő­adá­sok van­nak Minszk­ben. Smetanától nem isme­rem az Eladott menyasszonyt, de a Tosca partitúráját ele­jé­től a vé­géig tudom. Nem nehéz és nagyon szép ope­ra. Mis­kol­con, ahol szü­let­tél, szin­tén volt rend­sze­re­sen ope­ra-elő­adás és hang­ver­seny. Abban az évben, ami­kor szü­let­tél, új zene­is­kola épült a város­ban, szép hang­ver­seny­te­rem­mel, így aztán nem kell szé­gyen­kez­ned a vá­ros miatt, amely­ben szü­let­tél. Örül­nék, ha tanár­nak lát­hat­ná­lak abban az iskolában.

A következő levél sok tekintetben külön­bö­zik a töb­bi­től. Érző­dik belő­le, hogy apám, Ferenc ide­gi­leg kime­rült, és kezdi föl­adni a tar­tá­sát. Kezd nyo­mot hagyni a ne­héz munka és a nehéz élet­kö­rül­mé­nyek az erköl­csi tar­tá­sán és pszi­chi­ku­mán, annak a hiá­nyá­ról már nem is szól­va, hogy bár­mi­lyen mini­má­lis mér­ték­ben meg­va­ló­sít­hassa elemi emberi remé­nyeit és ter­ve­it. A két­ség­beesett törek­vés, hogy valami sikert elér­jen, hogy vala­mi­féle pozi­tív lépést meg­te­gyen, aka­rat­la­nul is a fan­tá­ziá­lás felé moz­dí­totta el gon­dol­ko­dá­sát, és felü­le­te­sen érté­kelte a va­ló­sá­got. A le­vél nagyobb része, ame­lyet lénye­gé­ben nem idé­zek, várat­la­nul, szinte napó­le­oni modor­ban meg­fo­gal­ma­zott fur­csa fej­te­ge­tést tar­tal­maz a tehe­tet­len, a messzi ide­gen­ben szen­vedő Reg­iná­nak arról, hogy mi is a fele­ség sze­repe a csa­lád­ban, és melyek a köte­les­sé­gei.

1950. február 27. Uszty-Omcsug. …Hamarosan nagyon fon­tos idő­szak­hoz érke­zünk, ezért figyel­me­sen hall­gass végig min­dent, és ipar­kodj min­dent úgy csi­nál­ni, ahogy leírom neked. Min­den lépést előre meg­mon­dok. És kér­dezz, ha vala­mit nem értesz. Tar­ta­lé­kolj nyu­gal­mat és türel­met. Sze­ret­ném, ha ebben a döntő idő­szak­ban tel­jes egé­szé­ben hin­nél ben­nem és a taná­csaim­ban. Mert még soha éle­tünk­ben nem áll­tunk ilyen fon­tos dön­té­sek előtt, mint most.

A hónap elején a főerdész Magadanba érke­zett, és én bizal­ma­san elmond­tam neki, sze­ret­ném meg­tud­ni, mi a véle­mé­nye a ve­ze­tő­ség­nek arról, hogy az egész csa­lá­do­mat ide aka­rom köl­töz­tet­ni. Ami­kor vissza­tért, közölte velem, hogy az igaz­gató tudo­má­sul vette a ter­vei­met. És sokan mások is erre készül­nek. Ezért rend­sze­re­sen tájé­koz­tat­nak min­ket a hí­rek­ről. A fő­er­dész azt mond­ta, nem kell siet­ni, mert a nyár köze­péig szó sem lehet sem­mi­féle ide­köl­tö­zés­ről, mert a ha­jó­zás csak május végén–június ele­jén kez­dő­dik meg, s el­ső­sor­ban azo­kat az átte­le­pü­lő­ket szál­lítja ide, akik szer­ző­dést kötöt­tek erre. A fő­er­dész azt mond­ta, ha a csa­lád­tag­ok­nak az uta­zási enge­délyt csak ősszel adják meg, akkor azt is lehet ten­ni, hogy Haba­rovszk­ból repü­lőn gyere ide. Ennek így kell len­nie, mivel októ­ber-de­cem­ber­ben nagyon zor­don és nehe­zen elvi­sel­hető a ten­ge­ren meg­tett út. Ami a jegy­árak különb­sé­gét ille­ti, meg­éri, hogy a vla­gyi­vosz­toki kikö­tő­ben aztán nem kell 4-5 hetet várni a sorod­ra, hogy bera­kodj a ha­jó­ra. Én is úgy gon­do­lom, ha augusz­tus végéig nem dől el az ügy, akkor gyere repü­lőn, a nagyobb cso­ma­go­kat pedig, a lá­dá­kat és bőrön­dö­ket add fel teher­áru­ként, ahogy Bécs­ben is fel­ad­tuk, ami­kor Bobrujszkba indultunk.

(Nem tudom sírjak-e vagy nevessek? Ezt tette Sztá­lin „elvtárs” és Kolima egy ember józan eszé­vel. Sze­gény apám tel­je­sen elvesz­tette való­ság­ér­zé­két, ami­kor a szov­jet Távol-Ke­let kusza és remény­te­len vas­úti rend­szere helyébe a bécsi vas­út­ál­lo­más haté­kony cso­mag­szál­lító szol­gál­ta­tá­sát kép­zel­te. Még elgon­dolni is nehéz, ahogy Regina cse­kély orosz nyelv­tu­dá­sá­val, két­ség­beeset­ten pró­bálja Haba­rovszk­ból Magadanba kül­deni poggyá­sza­it. – V. R.)

Általában nem akarom elsietni eze­ket a ter­ve­ket, mert figye­lembe kell venni még egy sor moz­za­na­tot. A na­pok­ban elkül­döm Magadanba a kér­vé­nye­met, hogy enge­dé­lyez­zék az uta­zást, amelyre május­nál előbb nem kapok választ, ahogy a fő­er­dész is mond­ta. Ami nem is tart soká­ig, már a kér­vényt meg­ír­ni, de a ha­jó­zás meg­in­du­lá­sáig úgy­sem dönt senki sem­mi­ről. A fő­er­dész még azt is mond­ta, már dön­töt­tek, meg­szer­vez­ték és kifi­zet­ték azok­nak az uta­zá­sát, akik az Erdő­gaz­dál­ko­dási Minisz­té­rium vál­la­lása foly­tán érkez­nek, ami meg az én ügye­met ille­ti, az leg­alább fél­évre elhú­zó­dik, tehát türel­me­sen várni kell. Min­den­ről érte­sí­te­nek a kellő időben.

Azt írod, Rizuskám, hogy félsz a hi­deg­től. Itt csak az utcán van hideg, a laká­sok mele­gek. Ne is gon­dolj ilyes­mi­re, hiszen én is sze­re­tem a me­le­get. Ha az erdő­gaz­da­ság­nál mara­dok, akkor annyi fánk lesz, hogy máso­kat is elláthatunk.

Vladimir a legnehezebb kér­dés. Úgy ter­vez­tem, hogy Uszty-Omcsugban fogunk lak­ni, Vladimirt meg kol­lé­giumba küld­jük Magadanba, ahol nagyon jó tíz­osz­tá­lyos iskola van, akár­csak Buda­pes­ten. Havon­ként 300 rubelbe kerül. Majd meg­sze­re­ti, ha itt lesz. Magadanban jobb az éghaj­lat, mint Bobrujszkban, mert ten­ger­par­ton fek­szik. Nyá­ron Lenin­grádra hason­lít. Emlék­szel, ami­kor augusz­tus­ban ott vol­tunk? Magadan nem kisebb, mint Minszk. Kül­dök egy kivá­gást a helyi újság­ból, ame­lyen kereszt­tel meg­je­löl­tem azt a he­lyet, ahol ez a szép, három eme­le­tes kol­lé­gium áll, amely­ben Vladimir nagyon jól érezné magát, ha gyer­mek­fej­jel nem hin­né, hogy Bobrujszk a vi­lág fővá­ro­sa. Arra gon­dol­tam, ami­kor befe­jezi a hét­osz­tá­lyost, akkor a ha­ba­rovszki Erdé­szeti Tech­ni­kumba kül­döm tovább­ta­nul­ni, ahol úgy érezné magát, mintha ott­hon vol­na, mert ez az intéz­mény a miénk, az erdő­gaz­da­sá­gé, ahová csak a mi­nisz­té­rium­ban szol­gáló alkal­ma­zot­tak gye­re­keit veszik föl. Meg­fo­gal­ma­zom a meg­hí­vót Vladimirnak is, de ha nem tudod rábe­szél­ni, akkor vetesd föl a minszki kol­lé­gium­ba, de előtte komo­lyan meg kell beszélni Józsi­val, hogy vál­lalja egy-két évre a gyám­sá­got Vladimir felett, hogy ellen­őrizni tud­ja. De azt hiszem, Rizuskám, hogy pár év múlva mi magunk is elköl­tö­zünk innen. Ezért a pár évért nem érde­mes Vladimir miatt vesze­ked­nünk. De Józsi­nak nem sza­bad meg­en­ged­nie, hogy Vladimir még rosszab­bul visel­ked­jen, mint most. Várom Józsi válaszát.

Ami Moszkvát illeti, rosszak az infor­má­ció­id. Ger­gely már régen Buda­pes­ten van, nagy ember, a ma­gyar írók veze­tő­je. Hidas­nak éppen most pró­bá­lok leve­let írni. Ő is itt volt láger­ben, ahogy én is, pedig most már azt vár­ják tőlünk, hogy feled­kez­zünk meg erről az egészről.

Habarovszkba nem tudok eléd men­ni, mert a rend­őr­ség nem enge­di, de Magadanban ott lehe­tek. Min­den ház­tar­tási fel­sze­re­lésre szük­ség van. Ter­mé­sze­te­sen csak nagyon, de nagyon magas rangú veze­tők­nek van rezsó­juk, ha ki nem égett még belőle a fűtő­szál. Ha hozol magad­dal rezsót, akkor leg­alább két tar­ta­lék fűtő­szá­lat vegyél hoz­zá. Állást kell vál­toz­tat­nom, hogy ne kell­jen utaz­gat­nom, mert ha a la­kást már beren­dez­zük, egyi­künk­nek állan­dóan ott­hon kell len­nie, hogy vigyáz­zunk rá, mert itt nagy tol­va­jok van­nak, szó­val, min­denre nagyon kell ügyel­ni. Per­sze uta­zás köz­ben is vége az ember­nek, ha nem óva­tos, mert itt sen­kit sem érde­kel, ha vala­kit meg­lop­tak, vagy kiemel­tek vala­mit a zse­bé­ből. Meg­pró­bá­lok pénzt kül­deni neked az átköl­tö­zés­re. Jól tet­ted, hogy vet­tél huza­tot a duny­hák­ra. Itt semmi pén­zért nem lehet duny­hát ven­ni. Teá­ból akár egy mázsát is kap az ember, de teás­kan­nát ezer rube­lért sem. Hús van, rizs van, cukor van, de ser­pe­nyő vagy hús­da­ráló nincs. Ceru­zát a pia­con veszek, darab­ját 5 rube­lért, s ilyen fehér papírt, mint ami­lyenre most írok, nagy nehe­zen, de utána a mat­rac alá dugom.

Próbáld rábeszélni Vladimirt, talán bele­megy, hogy veled jöj­jön. Jobb lesz neki itt, mint Bobrujszkban.

Bementem Magadanba a pos­tá­ra, fel­ad­tam egy aján­lott leve­let légi­pos­tán a mamá­nak, Buda­pest­re, föl­vet­ték. Talán meg­kap­ja. Csoda vol­na. Bemen­tem a rend­őr­ségre is az isme­rős tiszt­hez, és meg­kér­dez­tem, mi a véle­mé­nye arról, hogy ide­uta­zol. Azt mond­ta, hogy az erdő­gaz­da­ság a Er­dő­gaz­dál­ko­dási Minisz­té­rium­hoz tar­to­zik, ők viszont első­sor­ban azok­kal fog­lal­koz­nak, akik a távol-ke­leti épít­ke­zé­sekre jön­nek dol­goz­ni. Az lesz a vé­ge, hogy állást kell vál­lal­nom a Távol-ke­leti Épít­ke­zési Tröszt­nél. Ez a tröszt, a DALSZTROJ a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium irá­nyí­tása alatt van.

Uszty-Omcsug, 1950. március 11. Drága fiam, Józsi­kám! Úgy dön­töt­tem, hogy ma oro­szul írom meg neked ezt a le­ve­let. De kér­lek, ne nevesd ki az orosztudásomat.

Tegnap csak azért jöttem vissza az erdő­ből, hogy lead­jam a sza­va­za­to­mat a Szov­jet­unió Leg­felső Taná­csa szá­má­ra, és hol­nap, miután föl­ke­res­tem a vá­lasz­tó­he­lyi­sé­get, már megyek is vissza teher­au­tón. Az idő­já­rás már azt mutat­ja, hogy köze­le­dik a tavasz, de az erdő­ben még övig ér a hó. Most kez­dünk el sítal­pat hasz­nálni a mun­ká­hoz, ami­vel gyor­sab­bak vagyunk, de estére bizony átiz­za­dom az inge­met, meg kell szárogatni.

Ebben a borítékban küldöm neked a 400 rube­les állam­köt­vé­nye­met. Nálam csak hányó­dik, de lehet, hogy neked sze­ren­cséd lesz, és nagy össze­get nyersz vele.

Komolyan meg kell gondolnunk, mi legyen Vladimirral, ha a mama hoz­zám köl­tö­zik. Úgy érzem, neked túl­sá­go­san is nagy ter­het jelent, hogy egye­dül vigyázz Vladimirra, aki talán még rosszab­bul fog tanul­ni, ráadá­sul zavarni fog téged. Ha Vladimir hoz­zám köl­tö­zik, Magadanba kül­döm tanul­ni, nyá­ron meg haza­jön. Tet­szeni fog itt neki, külö­nö­sen a vadá­szat. Az egyik vadász­ba­rá­tom sok vadat hor­doz ide: fog­lyot, vad­ka­csát, vad­lu­dat, de még med­vét is, amely­nek elké­szí­té­sé­hez bizony nem ért min­den háziasszony.

Uszty-Omcsug, 1950. március 31. […] Figyel­mez­tet­tem a ve­ze­tő­sé­get, ha nem eme­lik föl a fize­té­se­met, és nem segí­te­nek tevő­le­ge­sen abban, hogy ide­hoz­zam a csa­lá­do­mat, kény­te­len leszek más mun­ka­hely után néz­ni. A fő­er­dész azt taná­csol­ja, hogy még egy kicsit legyek türel­mes, és hogy nagyon jó esé­lyeim van­nak, mert komoly vál­to­zá­so­kat vár­nak, és lehet, hogy az erdő­gaz­da­ság nem­so­kára azo­nos szintű lesz az épít­ke­zési tröszt­tel. Meg­ígér­te, hogy kive­rek­szi, nevez­ze­nek ki helyet­tes­nek, ami érde­kes len­ne. Ért­he­tő, hogy kevés itt a mun­kás­em­ber, külö­nö­sen olyan, aki sze­ret dol­goz­ni, én ráadá­sul jó nevű szak­em­ber vagyok. A fő­er­dé­szi tiszt­ség egy­ál­ta­lán nem cse­kély állás, s azon­nal lakás jár vele.

Mint láthatod Rizuskám, a fel­hők már kez­de­nek rit­kul­ni. Kér­lek, higgy nekem, hogy min­den jóra for­dul. Egy­előre el kell fogad­nunk ennek a kör­nyék­nek a hi­deg éghaj­la­tát, de ket­tes­ben majd szé­pen elő­ké­szí­tünk min­dent ahhoz, hogy vissza­tér­jünk a hazánkba.

Először minden magas helyen kér­vé­nyez­nem kell, hogy min­den­ben segít­sék az ide­köl­tö­zé­se­det, utána majd ket­tes­ben meg­be­szél­jük, mi legyen Vladimirral. Hogy jön vagy nem. Miért fél annyira attól, hogy ideutazzon?

Józsi már teljesen önállóan meg tud élni. És ha a ma­má­nak időn­ként nagyon hiány­zik, Magadanból néha föl lehet hívni Minsz­ket. Még az is lehet, hogy össze­gyűj­tünk annyi pénzt, hogy meg­lá­to­gas­son min­ket. Vagy mi őt.

Uszty-Omcsug, 1950. április 15. Drága fiam, Vladimir! Hogy dön­töt­tél, ide­jössz, vagy nem? Mit súg a szí­ved? Én azt mon­da­nám, gyere ide, mert mel­let­tem érde­ke­sebb lesz az éle­ted, mint ott. Elé­ge­dett vagyok a fél­évi isko­lai bizo­nyít­vá­nyod­dal, mégis arra kér­lek, javíts raj­ta. És for­díts nagyobb figyel­met a ze­ne­ta­nu­lás­ra, hadd legyen ez a szak­mád. Ha más a vé­le­mé­nyed, akkor is tudd, hogy a zene min­dig növeli az ember érté­két. Azt írod, hogy olvasod A há­rom test­őrt. Régi könyv, múze­umba való. A mi korunk­ban sok­kal jobb köny­vek van­nak. Olvass Romain Rolland-t. Az erdő­gaz­da­ság veze­tő­jé­nek van egy tizen­két éves fia, aki nagy türe­lem­mel készít kereszt­rejt­vényt. Gyak­ran oda­jön hoz­zám és meg­kér: „Bácsi, mondj egy nyolc­be­tűs szót, ami o-val kez­dő­dik és l-lel végződik.” Per­sze, min­dig segí­tek, ha van időm. A ke­reszt­rejt­vé­nyei az isko­lai újság­ban jelen­nek meg. A ti isko­lá­tok­ban nem divat ez?

1950. április 25., kedd. Két levél van a ke­zem­ben, az egyi­ket tőled kap­tam, a mási­kat Józsi­tól. Fölös­le­ge­sen hara­gud­tam Józsi­ra, a bo­rí­té­kon lévő dátum iga­zol­ja, hogy a levél sokáig jött. Józsi nem vála­szolt a kér­dé­seim­re, hanem egy hosszú leve­let kül­dött, ame­lyet Liljától kapott. A le­vél hosszú ugyan, de semmi olyasmi nin­csen ben­ne, ami fon­tos az élet­ben. Üres. Írni aka­rok erről Józsi­nak. Ki tud­ja, lehet, hogy nagyon mara­diak let­tünk, és nem ért­jük a mai fia­tal­sá­got. Kilenc szó­ból állt az első leve­lem, amit neked írtam, még­hozzá egy darab nyír­fa­ké­reg­re, és sok­kal töb­bet mon­dott ennél, a vá­la­szod pedig csupa meleg­ség és komoly­ság volt.

A következő történt: 21-én egész nap olyan vakí­tóan sütött a nap az erdő­ben, hogy a hóról vissza­ve­rő­dött fénye égette a sze­me­met. Két napig ret­te­ne­te­sen fájt. De az égés abba­ma­radt, amire elver­gőd­tem az orvos­hoz. A fő­or­vos, egy intel­li­gens zsi­dó, gon­do­san meg­vizs­gálta a sze­me­met. Azt mond­ta, min­den rend­ben van, de zöld védő­szem­üveg nél­kül még az utcára sem sza­bad kimen­nem két napig. Ma meg­ál­lí­tott az utcán egy négy­éves kis­fiú, hogy: „Bácsi, mi ez a szem­üveg? „és nagyon cso­dál­ko­zott, ami­kor az orrára tet­tem a szem­üve­get, és min­dent zöld­nek látott tőle. Hol­nap két hétre a taj­gába megyek, újra „látnom” kell.

Üdvözletet küldtem Budapestre a ma­má­nak és a roko­na­im­nak május elseje alkal­má­ból. Táv­ira­tot kap­tam tőlük, a le­ve­le­met negy­ven nap alatt kap­ták meg. Talán föl lehet venni velük újra a kapcsolatot.

Este újra benéztem a szem­or­vos­hoz. Azt java­sol­ta, néhány napig még visel­jem a zöld szem­üve­get, mert az erdő­ben min­de­nütt magas a hó, és tükör­sima a felülete.

Rizuskám, azt írtad, elriaszt a kép, amit magad előtt látsz, hogy én a távoli erdőt járom, te pedig egye­dül várod ott­hon, hogy vissza­tér­jek. Éppen ezért min­den erőm­mel más állást kere­sek, hogy este min­dig ott­hon lehes­sek. Amire meg­ér­ke­zel, ezt is elintézem.

Ma este vendégem volt. Amikor haza­felé jöt­tem a szem­or­vos­tól, talál­koz­tam egy idős oszt­rák­kal, aki nem­ré­gi­ben azt taná­csolta nekem, hogy köz­vet­le­nül Buda­pestre küld­jem a leve­let, és be is jött a ta­ná­csa, meg­kap­ták. Meg­hív­tam és meg­ven­dé­gel­tem. Főz­tem rizst a kon­zerv­hez, aztán teáz­tunk bon­bon­nal, mert mos­ta­ná­ban nehéz­ség van a cu­kor­ral. Ren­del­tem magam­nak egy öltönyt, ami május végére lesz kész, mert Szegi Ist­ván, az ottani sza­bóm nagyon elfog­lalt az ünnep miatt. Ez lesz az erdő­járó öltö­nyöm, per­sze spor­tos, csiz­ma­nad­rág­gal, mert nyá­ron abban járok. A za­kót együtt raj­zol­tuk meg a sza­bó­val, inkább zub­bony­féle lesz belő­le, zárt gal­lé­ros, közé­pen egy sor gomb, mert nyak­kendő nem kell, és lesz rajta négy rávarrt zseb. Nem tudom, mennyibe fog kerülni.

Józsi idegen nyelvet akar tanul­ni. Rizuskám, sosem írtál róla, mi tör­tént a köny­veim­mel. Mind elve­szett a háború alatt? Volt köz­tük vagy tizenöt szó­tár. Józsi­nak éppen jól jön­ne. Az se baj, ha elvesz­tek, a fon­tos, hogy mi élet­ben marad­tunk. Majd szer­zünk új szó­tárt, már dol­goz­nak a nyomdák.

Nagyon fáj, hogy Vladimir akkora nehéz­ség az éle­ted­ben, leg­alább job­ban tanul­na. Az isko­lá­nak egy hónap múlva vége. Ha sike­re­sen levizs­gá­zik, akkor min­den­kép­pen küldd el pio­nír­tá­bor­ba, hogy egy kicsit kipi­hend magad. Kül­döm a pénzt a tábor­ra. Rizuskám, min­den alka­lom­mal meg­írod, hogy ne küld­jek pénzt. Hiába teszed. Nekem ez az egyet­len kiadás, ami­nek örülök.

Elmentem a postára, hogy fel­ad­jam a leve­let. Talál­koz­tam azzal a ma­gyar­ral, aki a múlt tél óta vár­ja, hogy haza­vi­gyék. Beszél­get­tünk a Ma­gya­ror­szág­gal való leve­le­zés­ről. Azt taná­csolta nekem, minél keve­seb­bet írjak és távi­ra­toz­zak, külön­ben nagy kel­le­met­len­sé­geim támad­nak. Én is így gon­do­lom, Rizuskám. Egy­előre nem írok a roko­nok­nak. Légy óva­tos a le­ve­lek­ben, meg abban is, mit beszélsz másokkal. (Érde­mes fel­idéz­nünk, hogy az ötve­nes évek­ben járunk! – V. R.)

Uszty-Omcsug, 1950. május 14. (Levél Minszk­be.) Drága fiam, Józsi­kám! Vissza­jöt­tem az erdő­ből, leve­let vár­tam tőled és a ma­má­tól, és ráadá­sul táv­ira­tot is kap­tam az ünnep­re. Köszö­nöm a bizal­ma­dat, hogy Liljának még egy leve­lét elküld­ted. Elol­vas­tam, és már job­ban értem, milyen hely­zet­ben van, hogy mennyire leköti a ta­nu­lás és önmaga ellá­tá­sa, ami után már egy­ál­ta­lán nincs ideje önma­gá­ra. Úgy lát­szik ez jel­lemző nap­ja­ink­ra. Ami­kor 1932–1933-ban és később is, a bobrujszki erdé­szet­ben dol­goz­tam, egye­te­mis­ták­kal is kel­lett fog­lal­koz­nom, akik 3-4 hetes gya­kor­la­ton vol­tak ott. Az első cso­port­ban tizen­két fiú és öt lány volt, és a ki­jevi erdő­gaz­dál­ko­dási egye­tem­ről jöt­tek. Egy­szer a fog­lal­ko­zás után bele­la­poz­tam a köny­ve­ikbe és füze­te­ik­be. Nem értet­ték, mit kere­sek, de türel­me­sen és némán figyel­tek. Végre az egyik kis­lány vette a bátor­sá­got, és meg­kér­dez­te? „Mit keres, Franc Jozefovics?” „Hát a sze­rel­mes leve­lei­te­ket aka­rom megtalálni” – felel­tem, amire mind elne­vette magát, s azt mond­ták: „Nincs nekünk olyan, nincs időnk, hogy ilyen leve­let írjunk vagy kapjunk.” Ez igaz volt, szá­momra mégis újdon­ság, mert ami­kor én vol­tam fia­tal, egé­szen más volt az éle­tem. Summa summarum.

Mint már írtam, azt tanácsolom, hogy minél hama­rább nősülj meg. Füg­get­le­nül attól, mit csi­nálsz a kon­zer­va­tó­rium befe­je­zése után, hogy dol­go­zol, vagy a had­se­reg­ben, a ka­to­na­ze­ne­kar­ban szol­gálsz, meg­lesz a lehe­tő­sé­ged, hogy egy város­ban lakj a fe­le­sé­ged­del, mert nor­má­lis csa­ládi éle­tet kell kiala­kí­ta­nod. A szer­ve­ze­ted nem alkal­mas arra, hogy foly­ton kol­lé­gium­ban lakj, men­zán egyél, köl­tözz. Kényel­mes lakásra van szük­sé­ged, jó fele­ség­re, aki min­dig meg­vár. Nem jó táv­lat, ha Lilja egész nap dol­gozni fog, vagy reg­gel­től estig a könyv­tár­ban tanul.

Uszty-Omcsug, 1950. május 15. […] Május else­jén ötol­da­las leve­let írtam, a mos­tani meg­ér­ke­zé­sem­kor csak keve­set írok. Újra elol­vas­tam az egé­szet, és úgy gon­do­lom, jobb lesz, ha újra leírok min­dent, hogy vilá­go­sabb legyen, mire gondolok.

Először is szokatlan felhangot érzek ki a már­cius 10-i leve­led­ből, Rizuskám. Azt írod, min­den leve­lem­ben mást írok, ami­től kivész belő­led az elszánt­ság. Lehet, hogy iga­zad van, bár csak az ég és az isteni böl­cses­ség tudná meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy itt a föl­dön kinek mikor van iga­za. Ha szem­re­há­nyás­ként írtad, akkor vála­szolj a kö­vet­kező kér­dés­re: „Kinek pana­szol­jam el, hogy élet­utam nem volt rózsák­kal behintve?” Nekem még éle­tem­ben sosem adott taná­csot sen­ki, mert nem is adha­tott. Ezért egész éle­tem abból áll, hogy pél­dául a meg­gyön­gült lábam miatt soha nem lesel­ke­dett rám várat­lan veszély, sem csa­ló­dás, mert sosem hit­tem mások taná­csá­ban, min­dig csak a ma­ga­mé­ban. És csak egy­va­la­mit mond­ha­tok, ami­ért ezt köve­tően sem rózsás az éle­tem: még várni kell, és ahogy a táv­irat­ban is meg­je­gyez­tem neked, nincs ok aggo­da­lom­ra, mert eljön az idő, ami­kor javul a hely­ze­tünk. Már har­minc­két éve van köz­tünk szív­béli és lelki kötés, tisz­tel­tük és tisz­tel­jük egy­más mél­tó­sá­gát. Ráadá­sul Isten és az embe­rek előtt meg­fo­gad­tuk, hogy támo­gat­juk egy­mást közös sor­sunk­ban. Ezért nem sza­bad egy­mást vádol­nunk, ami­kor ide­ge­sek vagyunk, Rizuskám. Ami­kor nem a han­gu­la­tod sze­rint való, ami a le­ve­lem­ben áll, ennek csak az az oka, hogy sokat és gyak­ran írok, ami­nek követ­kez­té­ben a sok szó és gon­do­lat közé olyas­féle elgon­do­lás is keve­re­dik, ami fel­iz­gat. De kezes­sé­get tudok vál­lalni a jö­vőn­kért, és higgy ben­nem, mert utolsó lehe­le­te­mig dol­gozni fogok érted és a két gye­re­kün­kért. Ne ijessze­nek meg a rész­le­tek, mert biz­tos lehetsz ben­ne, hogy ami­kor meg­adom a jelet, hogy indu­lás, gon­dos­ko­dom rólad, meg­véd­lek a tol­va­jok­tól, ahogy az ötven fokos fagy­tól, ráadá­sul a rossz­in­du­la­tú, nem kívá­na­tos szom­szé­dok­tól is, akik­ből itt is van bőven. Jól végig kell gon­dol­nom min­den lépé­sét az érke­zé­sed­nek, hová érke­zel, mikor indulsz, milyen úton, mit hozz. Nagyon sze­ret­ném, hogy együtt tölt­sük, ami még hát­ra­van az éle­tünk­ből. Jól fogod érezni magad. Öreg­ko­runkra könnyebb­sé­get kell hoz­nia a sors­nak. Ne bánd, hogy egy-két évet ezen a hideg tájon kell élned velem. Ha mel­let­tem leszel, észre sem veszed a kü­lönb­sé­get az itteni és a bobrujszki éghaj­lat között. Per­sze, hogy mind­ket­tőnk­nek sok­kal jobb volna a ha­zánk­ban, amely­ről foly­ton álmo­dom. De bekö­vet­ke­zik az a nap is, ami­kor min­den­ki­nek meg­mond­ják, hogy vissza­tér­het oda, ahol született.

Az új vezető nyolc nap múlva tér vissza, és komo­lyan meg­tár­gyal­juk vele a jö­vő­met. Elme­gyek innen. Az egyik aján­lat nagyon ked­vemre való: egy nem nagy fűrész­te­le­pet kéne vezet­nem, amely­nek az igaz­ga­tója belo­rusz zsi­dó, és az iro­dája 300 kilo­mé­terre van innen. El sem tudom kép­zel­ni, mivel tudna itt tar­tani a mos­tani veze­tő­ség. Min­den­hol mun­kás­hi­ány van. Per­sze, az új helyen sem adják ingyen a fi­ze­tést, nem lesz egyszerű.

Nagyon is valószínű, hogy a le­ve­lei­met cen­zú­ráz­zák. De nem min­den leve­let. Ezt látom a mi leve­le­zé­sün­kön is. Csak egy­va­la­mit mond­ha­tok, ha valaki jobb állam­pol­gára ennek az ország­nak, mint én, az már nem is való­sá­gos ember. Min­dig tiszta volt a lel­ki­is­me­re­tem, és ilyen is marad.

Rizuskám, ha a legkisebb két­sé­gem vol­na, nem hív­ná­lak ide. Mind­ket­tőnk­nek biz­to­sí­tani tudom a megélhetést.

Persze, itt is van lopás, de az min­dig és min­den­hol van. Majd ket­ten meg­ta­lál­juk a mód­ját, hogy kivéd­jük. Engem tavaly, augusz­tus 4-én lop­tak meg, pon­to­sab­ban leemel­ték a nagy bőrön­dö­met a te­her­au­tó­ról, ami­kor Magadanból jöt­tem ide. A so­főr mel­lett ültem, a bőrön­dö­met meg acél­drót­tal fel­kö­töt­tük a te­her­autó pla­tó­já­ra. A rend­őr­sé­gen azt mond­ták, hogy a sofőr a bű­nös. Ő súgta be az uta­kon garáz­dál­kodó tol­vaj­ban­dá­nak, amellyel kap­cso­lat­ban állt, hogy mikor, hon­nan és mit érde­mes ellop­ni. Másod­szor decem­ber­ben lop­tak el tőlem 500 rubelt, azt is útköz­ben, kihasz­nálva a nagy fagyot. Van, hogy betör­nek a la­kás­ba, úgy lop­nak, de ilyesmi Buda­pes­ten és Párizs­ban is elő­for­dul. Az embe­rek több­sége itt úgy véde­ke­zik, hogy estén­ként hiába kopog bár­ki, nem nyit­nak ajtót. Nap­pal pedig min­dig van ott­hon vala­ki, Szegi bará­tom pedig kutyát tart a lakás­ban, ami nagyon is jól meg­őr­zi. A rend­őr­ség is küsz­kö­dik a tolvajokkal.

Várom a fényképeket. Örül­tem, ami­kor olvas­tam, hogy még szem­üveg nél­kül látsz. Józsi ne dol­goz­zon nyá­ron a cir­kusz­ban, nem neki való ez a mun­ka. Inkább erő­söd­jön a friss leve­gőn. Vladimirt küldd táborba a nyá­ron, leg­alább más­fél hóna­pig nyug­tod lesz. Mi lesz belőle?

1950. május 31. […] A már­cius végén írott utolsó leve­led­ben annyi hara­got zúdí­tasz rám, hogy alig tudom elvi­sel­ni. Első­sor­ban Vladimir miatt. Tudom, hogy rossz fiú, de hát mit mond­hat­nék mást, mint hogy az egyet­len válasz­tá­sunk, hogy fékez­zük, és meg­ment­sük. Más­kü­lön­ben, ha a durva szi­go­rú­sá­got választ­juk, még rosszabb lesz az ered­mény. Vala­hogy még viseld el addig, amíg mel­let­ted leszek, és a kezem közé kapom. Meg­lá­tod, hogy ren­des embert fara­gok belő­le. Nem sza­bad Józsi nya­kába varr­nunk, mert ezzel sokat árta­nánk neki, Vladimir meg még job­ban elka­ná­szod­na. Nagyon kér­lek, viseld el ezt a pár utolsó hóna­pot, utána min­den jóra fordul.

Június 15-én lesz a veze­tő­ség­vál­tás. Addig egyet­len lépést sem tehe­tek, hogy dön­tés legyen az érke­zé­sed kérdésében.

Pár évet majd itt töltünk, és meg­ta­lál­juk a mód­ját, hogy vissza­tér­jünk a szü­lő­föl­dünk­re. Hol­nap indu­lok az erdő­be, ott leszek június 15–20-ig, írok és kül­döm a pénzt. Már írtam, hogy vol­tam orvosi felül­vizs­gá­la­ton, remél­tem, hogy az orvosi dön­tés értel­mé­ben elutaz­ha­tok innen. A nóta a régi: min­den a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­tól függ, az eluta­zást nem enge­dé­lye­zik, s ha az ember nem dol­go­zik, mehet a rokkantotthonba.

Megérkezett Józsi március 28-i leve­le. Hol jár­ha­tott ezalatt a hat­van­há­rom nap alatt? Olyan nehéz bár­mit is meg­be­szélni veled, ami­kor elvá­laszt min­ket ez az irtó­za­tos távol­ság. És annyi várat­lan vál­to­zás követ­ke­zik be, amíg meg­ér­ke­zik a levél.

1950. augusztus 20., vasárnap, (levél Józsi­nak Minszk­be.) […] Magya­rul írok, mert te is magya­rul írtad a leg­utóbbi leve­le­det. Örül­tem, hogy képes vagy rá, mert minél töb­bet tud egy ember, annál könnyebb az éle­te. Remé­lem, hogy jól kipi­hen­ted magad a nyári szü­net­ben, és leg­alább öt kilót föl­szed­tél. Egy­ér­tel­mű, hogy a ze­né­lés­hez nél­kü­löz­he­tet­len a jó egészség.

Látom a mama leveleiből, hogy elé­ge­det­len velem, mert még min­dig nem hozat­tam ide. A mama nem tud­ja, hogy nem érde­mes siet­ni, mert semmi olyasmi nem vár rá itt, ami jobb vol­na, mint ott. Per­sze, hogy a mamá­nak vidá­mabb volna az élete mel­let­tem, de saj­nos olyan sok a ne­héz­ség, hogy a mama biz­to­san saj­nál­ná, hogy ide­jött, ami­kor szem­be­sül velük. De mégis az lesz a vé­ge, hogy ide­ho­za­tom a mamát, mert úgy érzem, egye­dül belepusztulok.

Nálam egyelőre semmi változás. Az új vezető meg­kért, hogy pár hóna­pig még végez­zem a mun­ká­mat. Pedig a gon­do­la­taim mind azon jár­nak, hogy a le­he­tő­sé­get kere­sem a kiju­tásra innen.

Józsi, eltöltöttél pár hetet Vladimirrel. Mi a vé­le­mé­nyed róla? Lesz-e belőle jó tanuló vagy sem? Tovább­ta­nul­hat-e vala­mi­lyen tech­ni­kum­ban, vagy ott is csak baj lesz vele? Ha úgy látod, hogy érdekli vala­mi, és érti, amit tanul, akkor semmi pénzt nem saj­ná­lok rá, hogy további négy-öt évet támo­gas­sam. Kizá­ró­lag az lesz az oka, hogy nem vol­tam mel­let­te, ha nem lesz belőle élet­re­való ember. De mit kezd­het­nék ezzel?

Jó, hogy a nyáron megláto­gat­tad Lilját Vityebszkben. Fia­ta­lok­nál ez nor­má­lis. Már így is cso­dál­koz­tam, hogy rit­kán írtok egy­más­nak. Min­den­kép­pen írd meg, hogy fogad­tak a szü­lei. Fon­tos tud­nom erről, mert akkor pon­to­sab­ban meg tudom fogal­mazni a véleményemet.

(Mellékletben egy rövid levél hoz­zám – V. R.) Drága fiam, Vladimir! Ha nem téve­dek, szebb lett az írá­sod. Írj gyak­rab­ban, s majd meg­lát­juk, hátha nem­csak az írá­sod, de te magad is meg­ja­vulsz, és pár év múlva min­den tekin­tet­ben utol­éred Józsit.

A mama azt írja, hogy rendelt neked egy ünneplő öltönyt. Nagyon örü­lök, hogy ren­des fia­tal­em­ber­nek fogsz lát­sza­ni, és remé­lem, hálás vagy a ma­má­nak, ami­ért így gon­dos­ko­dik rólad. Írj rész­le­te­seb­ben a tanu­lás­ról és a zenélésről.

1950. október 14., szombat este. Drága fele­sé­gem, Rizuska! Rend­sze­re­sen kül­dök pénzt. Költsd el, ne saj­náld, lásd el magad min­den­nel, amire télen szük­ség van. A szabó bará­tom télire átala­kí­totta a ze­két. Tal­pat varrt a nemez­csiz­má­ra. Remé­lem, ha Isten is meg­se­gít, a kö­vet­kező télen már te veze­ted a ház­tar­tást, és akkor min­den­ből újat veszünk.

Nagyon érdekel, mi van Vladimirral, de sem­mit sem tudok hoz­zá­tenni az ügy­höz. Min­den balul sül el, és nem tőlem örö­költe a jel­le­mét, de az már meg­szo­kott mos­ta­ná­ban. Az itteni csa­lá­dok­nál sem látok meleg­sé­get, sze­re­te­tet, ragasz­ko­dást, ami Vladimirból is hiány­zik. Már annak is örül­nék, ha job­ban tanulna az isko­lá­ban. Ne vár­junk tőle nagy elő­re­lé­pést a tanu­lás­ban, mert aki hato­di­kos koráig gyenge tanuló volt, az is marad. Magadanban nem nehéz bejutni a tech­ni­kum­ba. Ha fölös pén­zed akad, tedd be a taka­rékba Vladimirnak. Légy egy kicsit elnéző vele! Ételre ne saj­náld a pénzt! Én sem vonok meg magam­tól sem­mit, de italra nem köl­tök, ami­vel ki is vív­tam a bará­taim ámulatát.

Józsitól nyolcoldalas levelet kap­tam. Sze­rin­tem semmi sem lesz az első sze­rel­mé­ből. Ha huszonöt éves korom­ban olyan leve­let kap­tam volna egy kis­lány­tól, ami­lyet Józsi kapott Liljától, arc­cal sem for­dul­tam volna töb­bet felé­je. Érde­kes, hogy Józsi min­dig úgy jel­lemzi a ze­nész­pá­lyát, mintha min­den dip­lo­más zenész elnyűtt cipőt hor­da­na, s egy szem cuk­rot venne a szá­já­ba, ami­kor kávé­zik. De téved. Per­sze nem baj, hogy sze­rény, de emlé­kezz rá Rizuskám, amit mon­dok, hogy pár év múlva annyit fog keres­ni, hogy nem cse­rélne sem­mi­lyen mérnökkel.

Rizuskám, nem írok haza, Buda­pest­re. A hosszú leve­lükre sem vála­szo­lok. Ilyen nyug­ta­lan idők­ben nem érde­mes leve­lez­ni. Majd ha nyu­gal­ma­sabb idők jön­nek, pótol­juk. Saj­ná­lom, hogy olyan keve­set kere­sel. A 170 rubel sem­mi­ség. Nagyon kér­lek, ne veszítsd el a re­ményt, Rizuskám. Egy­szer vala­hogy úgy for­dul a sors, hogy bol­do­gok lehe­tünk. Jó éjsza­kát! Tudom, hogy magá­nyos­nak érzed magad, mert én is így vagyok nél­kü­led, és pon­to­san úgy érzek, mint te. Innen a tá­vol­ból csó­kol­lak, a fejed búb­já­tól a sar­ka­dig. Sze­re­tet­tel és tisz­te­let­tel fér­jed: Ferenc.

1950. november 5. […] Ma tértem vissza a há­rom­he­tes erdei útról. Sie­tek írni, hogy elmen­jen a leve­lem az ünnepig (novem­ber hete­di­kéig – V. R). Két napot töl­tök az elő­ké­szü­let­tel, aztán újra megyek a taj­gá­ba. Éjsza­kán­ként meg­ál­lás nél­kül azon gon­dol­ko­dom, mi legyen a követ­kező lépés, amit meg kell ten­ni. Értel­met­len, hogy Moszk­vába írjunk. Talán Dragunovnak kéne írni Bobrujszkba. Gon­do­lod, hogy érde­mes, mit tanácsolnál?

Amikor januárban az igazgató vissza­tér a fél­éves sza­bad­sá­gá­ról, újra beszé­lek vele.

Vladimirtól szép levelet kaptam, külön vála­szo­lok neki. Azt mond­ta, nem akar tech­ni­kumba men­ni, hanem foly­tatni akarja a ta­nu­lást a tize­dik osz­tá­lyig. Nem fogok vitat­kozni vele. Már annak is örül­nék, ha jó ered­ménnyel fejezné be a hét osz­tályt. Nem várom, hogy kitűnő legyen, tel­je­sen elé­ge­dett leszek a köze­pes­sel. A kö­vet­kező tan­éve attól függ, hogy ala­kul a mi sor­sunk az ideköltözésetekkel.

Ki volt az a jöttment, aki rám hivat­kozva meg­je­lent nála­tok, és ott töl­tött két napot? Ha nincs nála a leve­lem, sen­kit ne engedj be.

Kedves Olvasó, köszönöm, hogy volt ben­ned türe­lem és vára­ko­zás, hogy elol­vasd eze­ket a szo­morú leve­le­ket, vagy leg­alábbis belé­jük pil­lants. Egy ártat­lan lélek írta őket. Tizen­két év alatt íród­tak, őszin­tén, maga­fe­led­ten. Nekem jutott az osz­tály­rész, hogy lefor­dít­sam, és ide illesszem az utolsó leve­let, ame­lyet Ferenc keze leírt. Sem­mi­ben sem külön­bö­zik a töb­bi­től, de az a rö­vid mon­data külö­nö­sen meg­rá­zó, ame­lyet apám rög­tön a dátum után írt le: „Avdole gyúj­tás után.” Csak most, idős korom­ban fedez­tem föl ezt a mon­da­tot és értet­tem meg misz­ti­kus tar­tal­mát, ami­kor sze­ren­csémre újra elol­vas­ha­tom apám min­den leírt sza­vát. Ötven­hat éve, ami­kor anyám elő­ször fel­ol­vasta ezt a leve­let, és akár­hány­szor föl­ol­vasta is, a mon­dat egy­sze­rűen elszállt a fülem mel­lett, és a mama sosem magya­rázta meg az értel­mét.

Több mint harminc évvel később, Tor­on­tó­ban szem­re­há­nyást tett nekem és a csa­lá­dom­nak a hely­beli nagy­szerű zsidó közös­sé­günk, amely­nek min­den­ko­ri, vég­te­le­nül tisz­telt veze­tője Mordeháj Oksz rab­bi. Azóta régi zsidó szo­kás sze­rint min­dig elvé­gez­zük szom­ba­ton az Avdole szer­tar­tást, vagyis meg­gyújt­juk a fo­nott gyer­tyát, és áldást mon­dunk a kehely bor­ra, a fű­szer­re. Így búcsú­zunk a szom­bat­tól, és a leg­jobb remé­nyek­kel kezd­jük az új hetet.

„Az Avdole búcsúzás, eltávozás, mond­hat­ni: „Ideje elmenni” – pon­to­sí­tott Mordeháj Oksz rabbi a kér­dé­semre vála­szol­va.

1950. november 8., ünnep esté­je, Avdole gyúj­tás után. Drága jó fele­sé­gem, Rizuska! Sie­tő­sen írtam az ünnep előtti (novem­ber 7-én van az 1917-es orosz­or­szági bol­se­vik for­ra­da­lom évfor­du­lója – V. R.) levelet, s most ipar­ko­dom pótolni a hi­ányt. Elmúlt az ünnep, hol­nap kez­dő­dik a mun­ka. Sokat nem írha­tok az ünnep­lé­sem­ről. Pró­bál­tam pihenni és erőt gyűj­teni az előt­tem álló mun­kás hét­köz­nap­ok­hoz. Nem is akar­tam elmenni az Uszty-Omcsug-i ünnep­ség­re, de úgy ala­kult a hely­zet, hogy vissza kel­lett tér­nem az erdé­szet­be. A mun­ka­tár­saim nagyon meg­örül­tek, hogy ott vagyok, mert a leg­pén­ze­sebb „adományozó”-t lát­ták ben­nem, aki­nek a hoz­zá­já­ru­lása tete­me­sen növel­heti az ünnepi lako­má­hoz szük­sé­ges pénzt, de én per­sze hideg udva­ri­as­ság­gal, a leg­na­gyobb elke­se­re­dé­sük­re, csak a min­den­kép­pen szük­sé­ges, leg­ki­sebb össze­get adtam. Köz­be­vet­ve, az egész város nyu­god­tan és sze­ré­nyen ünne­pelt, mert itt az a hely­zet, hogy akik­nek sok van, az állam­tól lop­nak, de ebből kevés van. Ezért volt min­de­nütt sze­rény az ünnep. Ma a ma­gyar sza­bó­nál vol­tam ven­dég­ség­ben, ott ünnep után is bőség volt az asz­ta­lon. A fő­nö­köm­nél teg­nap este vol­tam ven­dég­ség­ben, és sok gra­mo­fon­le­mezt hall­gat­tam. Per­sze, nagyon sze­ret­ném, ha ezután min­den ünne­pet veled tölt­het­nék, mert ha nem vagy velem, mind­ket­tőnk­nek csak kín­ló­dás az ünnep. Remé­lem, így lesz, mert már nagyon ele­gem van ebből az „ ideiglenes” állapotból.

Írod Rizuskám, hogy Vladimirral közö­sen szá­mol­já­tok el, mire köl­ti­tek az álta­lam kül­dött pénzt. Anyu­kám, erre semmi szük­ség nincs, és ne is csi­náld. Nem neki kül­döm a pénzt, hanem neked, és a saját belá­tá­sod sze­rint költsd el. Nem tar­to­zol elszá­mo­lás­sal a vi­lá­gon sen­ki­nek, nekem sem. Ha képes vol­nék rá, töb­bet is kül­de­nék. És ne csak Vladimirra költs, hanem magadra is. Ha hideg van a lakás­ban, akkor tedd azt, amit itt szok­tak, hogy egész nap és éjszaka is bekap­csolva tart­ják a re­zsót és a három­száz wat­tos lámpát.

Írod, hogy Vladimir tavasszal tan­gó­har­mo­ni­kát akar ven­ni. Nem ellen­zem, hogy a sa­ját belá­tása sze­rint költse el a pénzt, amit össze­gyűj­tött a ta­ka­rék­könyv­ében. Kér­lek Rizuskám, őriz­zé­tek meg továbbra is a hege­dű­met, ha még meg­van, szük­sé­gem lesz rá, ami­kor meg­ér­kez­tek. Ha marad egy kis pén­zed, tedd be Vladimir taka­rék­köny­vé­be, ha kevés lesz, az sem baj, majd tavasszal elszá­mo­lok vele, ha jól végzi az iskolát.

Azt írod, jobban tenném, ha átköl­töz­nék Irkutszk kör­nyé­ké­re. Iga­zad van, köze­lebb vol­nék Józsi­hoz. De hát Szi­bé­riá­ban ugyan­olyan az éghaj­lat, mint itt, és itt sok­kal nagyobb a fi­ze­tés, ezért itt kell össze­ku­por­gatni öreg­sé­günkre a pénzt, amíg van erőm a he­gye­ket jár­ni, és te is itt leszel mel­let­tem. Per­sze, szép csön­de­sen majd min­den kiiga­zo­dik, de hisz nem is tőlem függ, hogy milyen lakó­he­lyet válasz­tunk. Látod, annak a buda­pesti magyar­nak, akit ugyan­azon cik­kely alap­ján ítél­tek el, mint engem, egye­ne­sen Rákosi Mátyás­hoz van pro­tek­ció­ja. A fe­le­sége még janu­ár­ban meg­ír­ta, hogy Moszk­vá­ban alá­ír­ták a ha­za­bo­csá­tá­sát, de még min­dig itt van. Ma átmen­tem hozzá egy fél­órá­ra, és kér­tem, hogy adja el a laká­sát nekem, ha elmegy, de azt mond­ja, tel­je­sen leült az ügye.

Írod, hogy zaklatnak a la­kás miatt. (Anyám­mal közöl­ték, hogy mivel Józsi kije­lent­ke­zett a barak­kunk­ból, a szo­bánk nagy­sága meg­ha­ladja a nyo­mo­rú­sá­gos lakó­te­rü­leti kvó­tát, ame­lyet egy emberre szab­tak ki a győ­ze­del­mes­kedő szo­ci­a­liz­mus orszá­gá­ban. S hogy kisebb szo­bába kell köl­töz­nünk. Micsoda sze­ren­cse, Isten­nek hála, hogy a Szov­jet­unió volt pol­gá­rai, akik Kanada és Ame­rika váro­sai­ban élnek, már régen elfe­led­kez­tek erről a nyo­mo­rú­sá­gos nor­má­ról, s ar­ról is, micsoda kegyet­len, kímé­let­len harc folyt miat­ta. – V. R.) Írd meg még egy­szer, pon­to­san miről van szó, s olyan leve­let írok Dragunovnak, hogy nem teszi ki az ablakba.

Az egészségemre eddig nincsen panasz. Pár napra ismét elme­gyek a messzi taj­gá­ba, és decem­ber ele­jén jövök vissza. Vigyázz magad­ra, pró­báld átvé­szelni a soron lévő tél nehéz­sé­ge­it. Ne búsít­son, hogy kicsi a fi­ze­té­sed, inkább pró­bálj könnyebb mun­kát találni magad­nak, még ha csak 120 rubelt fizet­nek is egy hónap­ban. A töb­bit én póto­lom. Megint csak nem tudok tenni üres borí­té­kot a levél­be, mert nem kap­ni, de még bélyeg sincs a postán.

Most este tizenegy van. Befeje­zem a le­ve­let, egy kicsit még olva­sok, aztán lefek­szem. Pihe­nés köz­ben sem lazsá­lok, de hagyni kell a test­nek, hogy kipi­henje magát.

Már nagyon, de nagyon hiányzol, sze­ret­ném, ha meg­vál­tozna az éle­tem. Remé­lem, ha mel­let­tem leszel, min­dent meg­ta­lá­lunk, ami most hiányzik.

Tisztelettel, szeretettel csó­kol­lak: a te Ferid.

Ezek voltak az utolsó sorok, ame­lye­ket Ferenc keze leírt. A le­ve­let meg­kap­tuk, s utána csak a vég­te­len, várat­lan és ret­tentő hall­ga­tás követ­ke­zett. Józsi is, anyám­mal mi is szám­ta­lan táv­ira­tot és leve­let küld­tünk. Nem volt válasz. Végül 1951 máju­sá­nak köze­pén érke­zett Józsi­nak a minszki kon­zer­va­tó­rium címére egy borí­ték Uszty-Omcsugból. Isme­ret­len volt a kéz­írás raj­ta. A le­vél­ben a követ­kező állt:

1951. április 18. Üdvözöllek, Jozef Francevics!

Nem lesz váratlan híradás a le­ve­lem az édes­apád­ról, Franc Jozefovicsról, mert vél­he­tően már meg­kap­tá­tok a táv­ira­tot. Ipar­ko­dom a le­hető leg­rész­le­te­seb­ben elmon­dani min­dent, amit tudunk. Cso­dá­la­tos ember volt, nagy­szerű mun­kás, és a fér­jem mel­lett dol­go­zott több mint egy évig. 1950 júni­u­sá­ban sza­bad­ságra men­tünk az „anyaország”-ba, Moszk­vá­ba, Rigá­ba, Irkutszkba. Ő ott­ma­radt dol­gozni az erdé­szek­kel. Csak 51. január 28-án tér­tünk vissza a régi helyünk­re, és egé­szen a vissza­ér­ke­zé­sün­kig sem­mit sem tud­tunk az őt ért sze­ren­csét­len­ség­ről. A mun­ka­társa meg az erdé­szet fel­jegy­zése sze­rint is 1950 novem­be­ré­ben elin­dult tech­ni­kus­ként a tajga egyik távoli részé­be, ahol még sosem járt, hogy fel­mér­jen egy erdőt. 1950. novem­ber 15-én kel­lett volna vissza­tér­nie, de még decem­ber else­jén sem jött vissza, ahogy mind a mai napig sem. Elin­dí­tot­ták a mun­ká­so­kat, hogy fel­ku­tas­sák, de azt mond­ták, sem­mit sem talál­tak, csak annyit, hogy járt a Kulánál, fel­mérte az erdőt, töb­bet nem tud­nak. Jelen­leg folyik a rend­őr­ségi nyo­mo­zás, meg­ér­kez­tek, az embe­re­ket hall­gat­ják ki. A taj­gá­ban még nagy a hó, nehéz bár­mit is megtalálni.

Lehet, hogy tavasszal, amikor elol­vad a hó, nyomra buk­kan­nak. Nehéz bár­mit föl­té­te­lez­ni, lehet, hogy rossz embe­rek támad­tak rá, s meg­öl­ték egy falás kenyé­rért, de az is lehet, hogy meg­fa­gyott, eset­leg rossz volt a szí­ve. Lehe­tett roha­ma, s eb­ben az eset­ben az ele­mek, a tél, az erős fagy, a hóvi­har nem kímél­te. Véle­mé­nyem sze­rint nem mehe­tett más­ho­vá, hogy másik falu­ban elbúj­jon. Eddig csak egy­va­lami vilá­gos: nyom­ta­la­nul eltűnt. De talán a kö­zel­jö­vő­ben meg­tu­dunk valamit.

Közölnöm kell veled, hogy a köz­pont­ban ott­ma­radt a szám­fej­tett fize­té­se, ami több ezer rubel­nél, jár neki a sza­bad­ság­pén­ze, ame­lyet bizo­nyos határ­idő után át kell ven­ne­tek. Az is lehet, hogy volt pénze a taka­rék­ban. Erről nem tudunk, irat nincs róla. A jegy­zői hiva­tal köz­ve­tí­té­sé­vel kap­cso­latba kell lép­ned az Uszty-Omcsug-i taka­rék­pénz­tár­ral. Az erdé­szet címe: Magadan, Erdé­szet, Ny. M. Boginszkij, az erdé­szet igaz­ga­tó­ja, vagy Scsotkin főköny­ve­lő. Ők tudni fog­nak róla, hogy a hoz­zá­tar­to­zója vagy, meg­van­nak az ira­tok, és a jegy­zői hiva­tal köz­ve­tí­té­sé­vel elkül­dik az össze­get, ami jár.

Bocsáss meg ezért a levé­lért! Fáj­dal­mas volt mind­ezt leír­ni, de mit tehe­tünk, ha így ala­kul az embe­rek éle­te. Ha meg­tu­dunk vala­mit, min­den­kép­pen érte­sí­tünk. Légy fér­fi, vigasz­tald meg anyá­dat és az öcsé­det. Úgy látom, most a te vál­ladra került a gond. Üdvö­zöl­lek: Jevdokija Lvanovna Danyilova.

Miközben arról a vad önkény­ről és égbe­ki­áltó meg­csú­fo­lás­ról szóló ször­nyű olda­la­kat olvas­suk, aho­gyan a Szov­jet­unió meg­kín­zott és lel­ki­leg meg­ti­port állam­pol­gá­rai mil­li­ói­nak éle­té­vel és sor­sá­val bán­tak, elkép­zelni is lehe­tet­len, hogy ezek­nek az áldo­za­tok­nak a gye­re­kei, és az a néhány ember, aki túl­élte a bor­zal­ma­kat, akár­csak rész­ben is, de meg­va­ló­sít­hatta álma­it, remé­nye­it. De majd bekö­szönt az 1990. esz­ten­dő, ami­kor Magadan váro­sá­nak ható­sá­gai fel­ké­rik Ernszt Nyeizvesztnyij szob­rászt, hogy állít­son emlék­mű­vet a sztá­lini ter­ror áldo­za­tai­nak. A ti­zen­nyolc méter magas emlék­mű­vön beton­ból öntött keresz­tek és emberi masz­kok van­nak. A könnyáz­tat­ta, láng által meg­per­zselt arcok a meg­sem­mi­sü­lés bor­zal­mát és az örök emlé­ke­ze­tet jel­ké­pe­zik. Emel­lett a városi ható­sá­gok nem akar­ták, hogy Moszkva bármi részt vál­lal­jon az emlékmű lét­re­ho­zá­sá­ban, töb­bek között vissza­uta­sí­tot­ták a pénz­beli támo­ga­tást, és a terv kivi­te­le­zés­éhez nyúj­tandó segít­sé­get is.

Az apám leveleiről szóló fejezetet sze­ret­ném a Raszkajanyije (Bűnbánat) című dal­ból vett idé­zet­tel befe­jez­ni. Szer­zője a tehet­sé­ges tomszki zene­szerző és köl­tő, Valentyin Susarin:

Istennek születtünk, de Isten nél­kül éltünk,
Fekete úton jár­tunk, új bűnt követ­tünk el.
Magas­ra, nagyon magasra akar­tunk jut­ni.
De gyak­ran min­de­nek alá süllyedtünk.

Suttogom az egyszerű bűnbánat sza­va­it,
Gyújts gyer­tyát, engedj fényt a szí­vünk­be.
Bocsáss meg nékünk, Uram, s egész Oro­szor­szág­nak,
És adj erőt a sok-sok évre.

Ne hagyj magunkra minket, Isten, ezen a vi­lá­gon,
Taníts szent dol­gok­ra, igazságra,
Hogy megosszuk kenyerünket, utolsó fil­lé­rün­ket más­sal,
Ébressz föl a jövő zenéjével!

*

Mélyen tisztelt Vladimir Francevics!

Együttérzéssel olvastam levelét és ismer­ked­tem meg ismét egy szen­vedő csa­lád sorsával.

Örülök, hogy megkapta a (csa­ládja) dokumentumait, magam­ról tudom, milyen érzés, ha sike­rül kiszabadítani (azo­kat).

Köszönöm, hogy elküldte az 1962-ben meg­je­lent cik­ket – alig hihe­tő, hogy ez (egy­kor) lehetséges volt a Szov­jet­unió­ban (ti. hogy ilyen dicsérő hang­nem­ben írtak Szolzsenyicinről).

Minden jót kívánok!

A. Szolzsenyicin


11. fejezet

Iskolaévek

Miközben az előző fejezetet írtam, s újra elol­vas­tam apám­nak a lá­ger­ből írt leve­le­it, foly­ton ipar­kod­tam föl­fris­sí­teni az emlé­ke­ze­te­met, föl­idézni azo­kat az ese­mé­nye­ket, ame­lyek a leve­le­zé­sünk másik vég­pont­ján, Bobrujszkban tör­tén­tek. Milye­nek vol­tak akkor a hét­köz­nap­ja­im? Per­sze, az első évek­ben rossz tanuló vol­tam. Pon­to­sabb, ha azt mon­dom, egy­sze­rűen nem akar­tam tanul­ni, nem értet­tem, minek az. Az első, ami eszembe jut, hogy állan­dóan ret­teg­tem a taní­tók­tól. Mind­egyik­től. Arc­ta­lan felnőttcsoportnak lát­tam őket, akik foly­ton szid­nak. Ami­kor annak az idő­szak­nak az ese­mé­nyein gon­dol­koz­tam, sok­szor pró­bál­koz­tam, és sosem tud­tam vissza­em­lé­kezni leg­alább egy taní­tó­ra, egyet­len fel­nőtt­re, aki csak egy­szer is harag nél­kül beszélt volna velem, egyet­len embe­ri, jó szót mon­dott vol­na, segí­tett vol­na, hogy meg­te­gyem az első lépést, aki meg­pró­bált volna érdek­lő­dést kel­teni ben­nem a ta­nu­lás iránt. Nem, nem emlék­szem ilyen­re.

Anyám nagyon jó és okos volt, de az ő éle­té­ben nem­csak nekem meg az isko­lám­nak volt helye. Soha nem felej­tem el, hogy a há­ború utáni ször­nyű nél­kü­lö­zés ide­jén a mama oda­adott egy rubelt a ha­za­ho­zott nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sé­ből, és moziba kül­dött. Nem is egy­szer! Nem is akar­tam elfo­gadni tőle azt a rubelt, hiszen tud­tam, milyen nehéz mun­ká­val kereste meg, ráadá­sul annyi szen­ve­dést okoz­tam neki a rossz tanu­lás­sal és a maga­vi­se­le­tem­mel. Regi­na, az anyám, ellen­tét­ben más anyák­kal, akik pál­cá­val21 bün­tet­ték a gye­re­kei­ket, inkább adott egy rubelt mozi­ra, s ab­ban remény­ke­dett, hátha fel­éb­red a lel­ki­is­me­re­tem. És ez volt a lé­nyeg.

Az csak másodlagos, hogy szerettem moziba jár­ni, és majd­nem min­den nap el is men­tem. De télen nagyon dör­zsölt­nek kel­lett len­ni, hogy jegy nél­kül belóg­jon az ember, hogy elke­rülje vagy becsapja a jegy­sze­dőt, aki a bejá­rat­nál állt. És ez nem is min­dig sike­rült.

Nyáron viszont kertmozi volt. A nyi­tott mozitermet nagyon magas és nagyon tömör desz­ka­ke­rí­tés véd­te. Nya­ran­ként mi, srá­cok jegy nél­kül moziz­tunk, kakas­ülő­ről, vagyis a ke­rí­tés innenső olda­lán álló, magas fákon ülve néz­tük a fil­me­ket. Látni jól lehe­tett, hal­lani viszont rosszul. De a fá­kon csak keve­sen fér­tünk el, ide­je­ko­rán le kel­lett fog­lalni a helyet. Akik­nek a fá­kon nem jutott hely, lyu­kat ástak a kerí­tés alatt, átmász­tak, és oda­bent bele­ol­vad­tak a tö­meg­be. Ha valaki beszo­rult a lyuk­ba, vagy túl las­san mászott, jó nagyot kapott a fe­ne­kére az őrtől, aki a kerí­tés kinti olda­lát futotta körül.

Anyám látta hátamon a kék fol­to­kat, gyó­gyít­gatta a „szú­nyog­csí­pé­sei­met”, és tud­ta, hogyan sze­rez­tem be őket. Elle­nezte is, hogy olyan gyak­ran jár­jak mozi­ba, de hát akkor még nem volt tévé.

Ahogy már írtam, a zenetanu­lás­sal is csak úgy vol­tam, mint a nor­mál isko­lá­val, alig fog­lal­koz­tam a he­ge­dü­lés­sel. Ám a mate­ma­ti­ka­ta­ná­runk, a szi­gorú és min­dig mér­ges Lazbekin, tel­je­sen bizo­nyos volt abban, a zene­ta­nu­lás aka­dá­lyozza meg, hogy sike­re­sen tanul­jak az isko­lá­ban. A ta­nár kül­ső­leg nagyon hason­lí­tott Lenin­re, s ahány­szor csak meg­pil­lan­tott, amint meg­késve és kezem­ben a he­ge­dű­vel (igen, mert taní­tás után jár­tam a zene­is­ko­lába) las­san besom­poly­gok az osz­tály­ba, kime­redt szem­mel, dühö­sen morog­ta: „Mi­kor hagyod abba végre a he­ge­dü­lést? Nem cso­da, hogy nem tudod a mate­ma­ti­kát.” Emlék­szem, hogy egy­szer keres­tem is valami tit­kos helyet az iskola köze­lé­ben, ahol elrejt­he­tem a he­ge­dű­met, mie­lőtt beme­gyek Lazbekin órá­já­ra. Az első komoly meg­ráz­kód­ta­tás akkor ért, ami­kor 1947-ben, a tanév végén közöl­ték velem, hogy osz­tály­is­métlő leszek ötö­dik­ben. Vilá­go­san emlék­szem erre a pil­la­nat­ra: nagyon is jól tud­tam, hogy min­den tan­tárgy­ból szá­nal­mas az érté­ke­lé­sem, akkor mégis egy pil­la­na­tig úgy érez­tem, hogy meg­áll a szí­vem.

A „sorsomon” kérőzve, lehorgasztott fej­jel, las­san ban­du­kol­tam haza. Anyám egy­sze­rűen elsírta magát, ami­kor meg­hal­lot­ta, miféle hír­rel érkez­tem. Talán még az is jobb lett vol­na, ha elver. Vala­min vál­toz­tatni kel­lett.

Apámnak a szemrehányással és intel­mek­kel teli leve­lei sem hagy­ták, hogy meg­fe­led­kez­zek a baja­im­ról. Az egyi­ket közü­lük itt idé­zem. (Egy kicsit iga­zí­tot­tam az orosz szö­ve­gen.)

Drága kisfiam, Vladimir! Nem örü­lök éppen, ami­ért nem írsz. Már arra gon­dol­tam, nincs miről írnod, vagy tel­je­sen meg­fe­led­kez­tél arról, hogy van egy apád, aki nem­so­kára vissza­tér a csa­lád­já­hoz. Biz­tos vagyok ben­ne, hogy már régen írtál vol­na, ha valami jó tör­té­nik veled, ám hall­gatsz, mert a szí­ved, a lel­ked nem tisz­ta. Te is tudod, hogy ez hely­te­len, Vladimir. Ami­kor gye­rek vol­tam, az apám gon­dos­ko­dott rólam, nem saj­nálta a pénzt a ta­nít­ta­tá­som­ra, de én rossz vol­tam, nem akar­tam tanul­ni, sutba vág­tam a köny­ve­ket, hagy­tam a lec­két, utca­gye­re­kek­kel barát­koz­tam, velük jár­tam mozi­ba, akár éjfé­lig is kima­rad­tunk, iskola helyett fociz­tunk, lop­tuk a napot. Ami­kor tizen­négy éves let­tem, apám meg­halt, anyám ott maradt egy fil­lér nél­kül, a test­vé­reim még kicsik vol­tak, nem volt miből meg­él­nünk. Tizen­négy éve­sen a fejem men­tett meg. Komo­lyan neki­lát­tam a ta­nu­lás­nak, majd­nem kitűnő let­tem. Az isko­lá­ban és a szak­is­ko­lá­ban déli egyig vol­tam, ebéd után pedig indul­tam dol­goz­ni, pénzt keres­tem, hogy segít­sem anyá­mat és a csa­lá­dot. A ta­ná­rok meg­sze­ret­tek, segítettek.

Nem értelek, Vladimir. Miért nem írsz már máso­dik éve? Fia­tal vagy, de már nem gye­rek, tudsz javí­tani maga­don. Nagyon való­szí­nű, hogy nem­so­kára haza­té­rek. Sza­kítsd meg a kap­cso­la­tot a rossz tár­sa­ság­gal. Szi­go­rúan meg­kö­ve­te­lem tőled, hogy azon­nal kezdj új éle­tet, feküdj neki a tanulásnak.

A mama, Józsi és én, az apád legyünk a leg­jobb bará­ta­id. Sze­ret­ném, hogy ugyan­ak­kora örö­möt sze­rezz nekem, ami­kor haza­té­rek, mint a mama és Józsi. Gon­dolj erre, miköz­ben rám vársz.

Csókol apád: Franc.

1948 nyarának végén Józsi pár hétre haza­jött, hogy kipi­henje magát, mie­lőtt meg­kez­dődne az új tanév a minszki kon­zer­va­tó­rium­ban. Addigra már elvé­gez­tem a bobrujszki zene­is­kola negye­dik osz­tá­lyát. S nem a buzgó ott­honi gya­kor­lás­nak, hanem a képes­sé­gem­nek köszön­het­tem, hogy a ze­né­ben sike­res vol­tam. Mert per­sze, arra „nem volt időm”, hogy ott­hon gya­ko­rol­jak. Negye­dik­ben nem is kap­tam álta­lá­nos osz­tály­za­tot zon­go­rá­ból, ami a hege­dű­sök­nek járt, ezt azzal hárí­tot­tam, hogy nincs hang­sze­rem. Tehát úgy ala­kult, hogy egész nyá­ron a ke­zembe sem vet­tem a hege­dűt, amíg Józsi meg nem érke­zett.

Józsi nagyon megharagudott rám min­de­nért, amit csak elkö­vet­tem, és hoz­zá­lá­tott, hogy eről­te­tett iram­ban, két hét alatt fel­ké­szít­sen az új tan­év­re.

Gyakoroltunk hegedűn, zongorán, de per­sze nem tud­tam tel­je­sen lemon­dani arról, hogy talál­koz­zak a ba­rá­ta­im­mal. Józsi nem volt abban a han­gu­lat­ban, hogy türel­me­sen elvi­selje a „bo­ga­rai­mat”, és nagyon fáradt volt (nyá­ron a cir­kusz­ban dol­go­zott, feszült mun­ká­val járó ven­dég­he­ge­dűs volt a Drá­mai Szín­ház­ban, és foly­ton aludni sze­re­tett volna). A gya­kor­lá­sa­ink ide­ges lég­kör­ben, kia­bá­lás, sírás köze­pette zaj­lot­tak le, időn­ként még kisebb vere­ke­désre is sor került.

Egyszer aztán elszakadt a cér­na, kije­len­tet­tem, hogy nem járok töb­bet a zene­is­ko­lá­ba. Józsit és anyá­mat is meg­ren­dí­tette a dön­té­sem. Viszont cse­rébe komo­lyan meg­ígér­tem nekik, hogy sok­kal job­ban fogok tanulni az isko­lá­ban, amint abba­ha­gyom a zené­lést. Anyám csak hall­ga­tott. (Sze­gény anyám, enélkül is volt elég baja. Erre az idő­szakra esett a „48-as csa­pás”, ami­kor apánk depressziós lett, és annyi ereje sem maradt, hogy írjon nekünk.)

Józsi próbált meggyőzni arról, hogy az én tehet­sé­gem­mel hege­dűs­ként könnyen el tudok helyez­kedni egy zene­kar­nál, és ren­de­sen keres­nék vele. „Kü­lön­ben – fenye­ge­tő­zött a bá­tyám – egész éle­ted­ben nem leszel más, mint egy koszos laka­tos.” Per­sze, hogy meg­ijesz­tett a sötét jövő, a la­ka­tos­ság, de hát a lus­ta­sá­gom­nak, meg az utca adta sza­bad­ság­nak meg kel­lett fizetni az árát. Hatá­ro­zot­tan kije­len­tet­tem, hogy gyű­lö­löm a he­ge­dűt, és soha töb­bet nem veszem kéz­be. Annyira meg­ma­ka­csol­tam maga­mat, hogy végül bele­tö­rőd­tek. Igaz volt, amit mond­tam: rá sem bír­tam nézni a hege­dű­re.

(Szeretnék egy pillanatra előresza­lad­ni: a mi taní­tó­ink is gyak­ran fenye­ge­tőz­tek a „ko­szos laka­tos”-sal az isko­lá­ban, ahogy más szü­lők is. S milyen várat­lan meg­le­pe­té­se­ket tar­to­gat a sors! Har­minc éve mást sem teszek Kana­dá­ban, mint hogy laka­tos vagyok. És nagyon elé­ge­dett vagyok a mun­kám­mal. Hatal­mas elég­té­tel­lel látom, mit hozott létre a ke­zem és az agyam, hogy életre kel­tet­tem, össze­sze­rel­tem, meg­ja­ví­tot­tam vala­mit, ami az adott pil­la­nat­ban nél­kü­löz­he­tet­len vala­ki­nek.)

Tizennégy éves koromban molyhosodni kez­dett az állam, az arcom már mutat­ta, hogy fizi­kai­lag fel­nö­vő­ben vagyok. A mi áll­ha­ta­tos „Krejdá”-nk, Anyiszim Jonovics Kurljandcsik, a be­lo­rusz nyelv tanára foly­ton emi­att nóga­tott: „Rott, hát már sza­kál­lad van, gye­re­ked lehet­ne, és még min­dig nem férsz a bőröd­be, kép­te­len vagy nor­má­li­san visel­kedni az órá­kon.”

Eljött az idő, hogy először borot­vál­koz­zam. Anyám öröm­mel vál­lal­ko­zott rá, hogy segít ben­ne.

Apámat akkor tartóztatták le az NKVD-sek, ami­kor a mun­ka­nap végén kilé­pett a fafel­dol­gozó kapu­ján. Sem­mit nem tudott magá­val vinni a bör­tön­be. Ott­hon maradt a kiváló minő­sé­gű, solingeni acél­ból készült, nagyon éles, össze­csuk­ható borot­vá­ja. Józsi­val sok­szor és kíván­csian for­gat­tuk a ke­zünk­ben, és mama is szí­ve­sen oda­nyúj­tot­ta, ha pél­dául valaki segí­teni jött, mert le akar­tunk vágni egy tyú­kot. Ilyen ese­tek­ben a szom­szé­dok­nak is szí­ve­sen köl­csön adta a bo­rot­vát, amely­nek bőr­tokja volt. De ki tud­ta, hogy kell hasz­nál­ni?

Rövidre fogva, belementem, és anyám bát­ran neki­lá­tott, hogy meg­bo­rot­vál­jon a tö­ké­le­te­sen élet­len szer­szám­mal. Meg­kez­dő­dött a műve­let. A bo­rot­vál­kozó ecset­tel hamar szap­pan­ha­bot kent a ké­pem­re. És kez­dő­dött a borot­vá­lás. Ször­nyű volt! Ipar­kod­tam, hogy bír­jam végig erő­vel, de anyám elször­nye­dé­sére úgy folyt az arcom­ról a vér, ahogy a lefe­je­zett tyúk­ból szo­kott.

1949 nyarának egyik napján az anyám talál­ko­zott az utcán Nyikolaj Nyikolajevics Vdovinnal, a Vö­rös Had­se­reg volt tiszt­jé­vel, aki akkor tért vissza Magya­ror­szág­ról. A há­ború utolsó nap­jai­ban súlyo­san meg­se­be­sült, és sokáig lába­do­zott a Kecs­ke­mé­ten lévő szov­jet kato­nai kór­ház­ban.

„Regina Rott? Hát mit keres maga miná­lunk? Miért nem megy haza Magya­ror­szág­ra? Ott olyan jó. Gaz­dag, szép ország. Gyö­nyö­rűek a lá­nyok. Van bor, gulyás” – mondta anyám­nak Nyikolaj Nyikolajevics.

Anyám elsírta magát. Aztán zavarba jött, mert nem tudta jól kife­jezni magát oro­szul. Erőt vett magán, és magya­ráz­kodni kez­dett: „Kö­szö­nöm, hogy meg­kér­dez­te. Nem tudok elutazni innen. A fér­jem íté­let nél­kül, bör­tön­ben ül, nem tudom, mikor látom megint. Az útle­ve­le­met elvet­ték, állam­pol­gár­sá­gom nincs. De a leg­na­gyobb bajom a fiam­mal, Vladimirral van. Rosszul tanul, isko­lát kerül, napo­kat tölt rossz tár­sa­ság­ban. Nem tudom, kitől kér­het­nék segít­sé­get.”

Nyikolaj Nyikolajevics végighall­gatta anyá­mat, és meg­ígér­te, hogy segít.

Nemsokára már ő tanította az isko­lánk­ban a fi­zi­kát. Szep­tem­ber else­jén, ami­kor elkez­dő­dött a tan­év, Nyikolaj Nyikolajevics átvett a sa­ját osz­tá­lyá­ba, a 6/b-be, amely­ben ő volt az osz­tály­fő­nök. Iste­nem, hogy mit művelt velem! Kine­ve­zett osz­tály­bi­zal­mi­nak. Osz­tály­bi­zal­mi­nak álta­lá­ban a leg­jobb tanu­lót válasz­tot­ták ki, rólam meg az egész iskola tud­ta, hogy épp olyan rosszul tanu­lok, mint ahogy visel­ke­dem. De Nyikolaj Nyikolajevics akkor is kine­ve­zett. Első­ként azon­nal elve­szí­tet­tem vala­mit, még­hozzá azt, hogy sza­ba­don kerül­hes­sem az isko­lát, hiszen az osz­tály­bi­zal­mi­nak köte­les­sége volt min­den órán jelen len­ni.

És nagyon szokatlan módszerrel taní­totta a fi­zi­kát. Akkor már eltelt pár év a háború befe­je­zése óta, régen vége volt az utcai har­cok­nak, de a vá­ros­ban szinte min­den­hol talál­hat­tunk tönk­re­ment német fegy­ve­re­ket. Min­den diák föl­sze­dett a föld­ről min­den vas­da­ra­bot, kis hen­ger­szö­get, drót­te­ker­cset. A fi­zi­ka­óra túl­nyomó része azzal telt el, hogy az osz­tály a ta­nár meg­jegy­zé­sei segít­sé­gé­vel pró­bálta kita­lál­ni, mi volt a ren­del­te­tése min­den egyes vas­da­rab­nak. A jó ötle­tért és vála­szért meg­je­len­tek az osz­tály­nap­ló­ban a jó jegyek. Nekem ez nagyon tet­szett, meg­eről­tet­tem hát a fan­tá­ziá­mat, az agya­mat, és értel­mes vála­szo­kat adtam. Nyikolaj Nyikolajevics szí­ve­sen dicsért. Min­den fizi­kai kísér­leti esz­közt mi, tanu­lók készí­tet­tünk el. Nem árt vissza­em­lé­kez­ni, hogy milyen sze­gény­ség ural­ko­dott a há­ború utáni évek­ben, min­den­ből nagy hiány volt. Éltünk-hal­tunk a fizi­ká­ért, s en­nek segít­sé­gé­vel las­san könnyebb lett a többi tan­tárgy elsa­já­tí­tása is.

Itt kénytelen vagyok megszakítani idő­rend­ben tör­ténő elbe­szé­lé­se­met, és messze előre sza­lad­ni, hogy egy felejt­he­tet­len ese­mény­ről mesél­jek, ami több mint ötven év múlva tör­tént. Ma már nehéz ezt elhin­ni, de Nyikolaj Nyikolajevics min­den tanít­vá­nyá­nak a kö­zép­is­kola befe­je­zése előtt a saját kezé­vel kel­lett meg­épí­te­nie egy műkö­dő, két­lám­pás rádi­ót.

A legjobb növendékek között végez­tem el az isko­lát, sike­re­sen fel­vé­te­liz­tem a tomszki Poli­tech­ni­kai Műegye­te­men, elekt­ro­mér­nök let­tem, vil­lany­mo­to­ro­kat és készü­lé­ke­ket ter­vez­tem, egy sor sza­ba­dal­mat kap­tam a talál­má­nya­im­ra. Később a sze­re­lő­sza­lag veze­tője let­tem a Vol­gai Autó­gyár­ban (az orosz Fiat-Lada), Togli­atti váro­sá­ban, ahol a fu­tó­sza­lag­ról min­den huszon­ket­te­dik másod­perc­ben legör­dült egy autó.

A barátaimnak, a gyerekeimnek, az uno­ká­im­nak gyak­ran mesé­lem, hogyan terelt Nyikolaj Nyikolajevics Vdovin, a fizi­ka­ta­nár a he­lyes útra, hogy készí­tett föl az élet­re.

2003-ban kezdtük el tervezni Iyával, a fe­le­sé­gem­mel a szá­munkra min­den­esetre nagy­sza­bású ter­vet, hogy elvi­gyük gyer­me­kein­ket és uno­ká­in­kat azokba az orosz és belo­rusz váro­sok­ba, ame­lyek­ben szü­let­tünk és éltünk. Akko­ri­ban írta meg nekem Tamara Horosun, az egyik isko­lás­kori barát­nőm Bobrujszkból, hogy a köz­tár­sa­sági tévé­ben látott egy ripor­tot az egyik öre­gek ott­ho­ná­ról, s eb­ben föl­fe­dezte a már nagyon öreg Ny. Ny. Vdovint és Zinaida Petrovnát, a fe­le­sé­gét, aki annak ide­jén orosz iro­dal­mat taní­tott nekünk.

Úgy döntöttem, azonnal meglátoga­tom őket. Az otta­wai kon­zu­lá­tu­son meg­kap­tam a ví­zu­mot, és elutaz­tam Belo­russziá­ba. Minszk köze­lé­ben, egy idő­sek ott­ho­ná­ban talál­tam meg Nyikolaj Nyikolajevicset és Zinaida Petrovnát.

Ötven éve, amióta befejeztem a kö­zép­is­ko­lát, nem talál­koz­tunk. Nagy örö­mömre nyolc­van­hét éve­sen is vidám­nak és erő­tel­jes­nek lát­tam volt taná­ro­mat. Azóta sem vál­to­zott cso­dá­la­tos moso­lya. Nem mond­tam meg a neve­met, és Nyikolaj Nyikolajevics meg­pró­bálta kita­lál­ni, ki vagyok. Magam­mal vit­tem az osz­tály­tab­lót, amely 1951-ben készült, és nagy ámu­la­tomra min­den­kit fel­is­mert raj­ta, min­den­ki­nek tudta a ne­vét. Nagyot moso­lyog­tam örö­möm­ben. Nyikolaj Nyikolajevics törte a fejét, ki lehe­tek, s vé­gül fel­ki­ál­tott: „Vagyim Rott vagy!” (Vagyim – rövid nevem az isko­lai évek­ben.) Vége-hossza nem volt az ölel­ke­zés­nek és csó­kok­nak.

Sok fényképet készítettünk. Beszá­mol­tam neki, mi tör­tént az azóta eltelt évek alatt, és több­ször meg­kö­szön­tem, hogy engem neve­zett ki osz­tály­bi­zal­mi­nak. A rá­kö­vet­kező évben egész nagy csa­lá­dunk meg­lá­to­gatta meg­öre­ge­dett, ám felejt­he­tet­len taná­ra­in­kat.

De térjünk vissza arra az időszak­ra, ami­kor hato­di­kos vol­tam.

Kezdett tetszeni a tanulás, de nem volt könnyű leszokni arról, hogy valami tur­pis­sá­got eszeljek ki és hajt­sak vég­re. Az első kémia­órát idő­sebb tanár tar­tot­ta, aki Roman Sztyepanovics néven mutat­ko­zott be. Meg­pró­bál­tam vissza­em­lé­kez­ni, hol lát­tam ezt a rán­cos arcot. Ami­kor az osz­tály­nap­ló­ból fel­ol­vasta a név­sort, s oda­ért az én nevem­hez, fel­áll­tam. „Rott? – kér­dezte a tanár. Jól meg­nézte az arco­mat. – Az édes­anyád magyar?” „Igen” – mond­tam zavar­tan. „Ülj le!” – mond­ta, s egy pil­la­na­tig még figyelt. Fel­is­mer­tem, és óra után el is mond­tam az osz­tály­tár­saim­nak, hogy Grickevicsnek hív­ják, és a né­met meg­szál­lás alatt a kom­bi­nát lakás­osz­tá­lyá­nak veze­tője volt. Őmi­atta köl­tö­zött négy­szer a csa­lá­dunk.

Az órarend szerint aznap a ké­mia volt az első óra, s a rá­kö­vet­kező héten min­den­kit meg­előzve én érkez­tem meg első­ként az osz­tály­ba. Az isko­lá­ban min­den osz­tály­te­remre csak egy vil­lany­lámpa jutott. Fel­tet­tem egy szé­ket a tanári asz­tal­ra, letép­tem egy darab­kát az ita­tó­som­ból, meg­rág­tam, hogy a nyá­lam átned­ve­sít­se. Fel­mász­tam a szék­re, kicsa­var­tam a vil­lany­kör­tét, bedug­tam a nyir­kos ita­tóst a fog­la­latba és vissza­csa­var­tam a kör­tét. Az óra a szo­kott rend­ben elkez­dő­dött, de úgy húsz perc múlva kez­dett kiszá­radni a papír a fog­la­lat­ban, a vil­lany­fény egyre gyen­gült, végül a lámpa kialudt. A dü­hö­sen morgó Roman Sztyepanovics, aki azon­nal a diá­kok fon­dor­la­tát gya­ní­totta a tör­tén­tek mögött, kény­te­len volt elha­lasz­tani az órát. Az egész osz­tály üvöl­tött a lel­ke­se­dés­től.

Két héttel később már nem zárult ennyire sike­re­sen ez a köz­já­ték. Az isko­lá­ban lakó őr mind­össze három perc alatt meg­ol­dotta a gon­dot: bejött az osz­tály­ba, fel­má­szott a lám­pá­hoz, kirázta a fog­la­lat­ból a pa­pírt, és fel­kap­csolta a lám­pát. Szé­gyell­tem magam, de hall­gat­tam. Az osz­tály­tár­saim szo­li­da­ri­tása követ­kez­té­ben titok­ban maradt, ki volt a „vil­lany­sze­re­lő”.

Három hónap elteltével mégis fülön csí­pett a ké­mia­ta­nár, de akkor egy másik „ta­lál­mány” miatt. Az osz­tály utolsó pad­já­ban ültem, a középső sor­ban, amely előtt a ta­nári asz­tal állt. Akko­ri­ban min­denki magá­val vitte az isko­lába a saját tin­tá­ját egy olyan üveg­ben, amely elvi­leg szi­vár­gás­men­tes volt, s amely vászon­tokba téve a tás­kánk fülén lógott. Min­dig sok réz­drót volt nálunk, ame­lyet az elrom­lott transz­for­má­to­rok­ból szed­tünk ki. Aznap kör­be­csa­var­tam vékony drót­tal az első pad­ban ülő osz­tály­tár­sam tin­ta­tar­tó­ját. Ezt a tin­ta­tar­tót hasz­nálta a ta­nár is, mert rend­sze­rint a tanári asz­ta­lon állt. A hosszú huzalt átbuj­tat­tam a pa­dok alatt, és a végét a ke­zembe fog­tam. Úgy gon­dol­tam, nagyon jó vicc lesz, ami­kor Grickevics bele akarja már­tani tol­lát a tin­ta­tar­tó­ba, és nem tud bele­ta­lál­ni, mert én köz­ben las­san húzni kez­dem a dró­tot, a döntő pil­la­nat­ban pedig erő­sen meg­rán­tom, ami­től a hu­zal lesza­kad a tin­ta­tar­tó­ról, s nem derül fény arra, ki volt a lu­das.

Minden a terv szerint indult, a tin­ta­tartó csúszni kez­dett, a ta­nár nem bírt bele­ta­lál­ni, az osz­tály röhö­gött. Grickevics azon­ban elkapta a tin­ta­tar­tót, s a hu­zalt fogva követte útját a pa­dok alatt, s vé­gül győ­ze­del­me­sen elju­tott hoz­zám. Azon­nal kikül­dött az osz­tály­ból, taní­tás után pedig a pár­hu­za­mos osz­tály egyik diák­já­val fel­jegy­zést kül­dött az anyám­nak és behí­vatta az isko­lá­ba. Az efféle kudar­cok gyor­sab­ban térí­tet­tek jó útra, mint a „si­ke­rek”. Úgy emlék­szem, a tanár később elfe­lej­tette nekem ezt a csínyt, és kémia ötös­sel fejez­tem be az isko­lát.

Egyre szorgalmasabb lettem. Gondolni kezd­tem a jö­vő­re, mert érez­tem, hogy leg­in­kább alkat­ré­szek­kel és gépek­kel sze­ret­nék fog­lal­koz­ni. A Szov­jet­unió­ban nem volt hagyo­má­nya annak, hogy vala­ki­vel meg­be­szélje az ilyes­mit az ember (később kimond­ha­tat­la­nul elké­pesz­tett, ami­kor meg­tud­tam, hogy a kana­dai isko­lák­ban kan­cel­lár [ta­nács­adó] dol­go­zik). Bobrujszkban egyet­len tech­ni­kum volt, a jár­mű­ipa­ri, ezért úgy dön­töt­tem, oda irat­ko­zom be a hete­dik osz­tály után. Már az ira­to­kat is kezd­tem össze­ké­szí­te­ni. Aztán vala­hogy szóba került a ter­vem, ami­kor a fizi­ka­ta­ná­rom­mal beszél­get­tem. Ő mondta el, hogy sok­kal sike­re­seb­ben fog­lal­koz­ha­tok mecha­ni­ká­val, ha inté­zet­be, egé­szen pon­to­san poli­tech­ni­kai egye­temre járok, s azt taná­csol­ta, ehhez elő­ször is végez­zem el a tíz osz­tályt. Talán az olvasó még emlék­szik arra az infor­má­ció­mor­zsá­ra, amely még apám­mal volt kap­cso­la­tos. A lá­ger­ből írott egyik leve­lé­ben fenye­ge­tett meg azzal, hogy tech­ni­kumba ad a hete­dik osz­tály után. Attól kezdve szen­ve­dé­lye­sen vágy­tam rá, hogy beke­rül­jek a minszki poli­tech­ni­kai egye­tem­re, de addig még három évnyi tanu­lás várt rám.

A mi osztályunkba járt Zsenya Racsevszkij is, aki nyo­mo­rék volt. Púpos, a melle elő­re­ug­rott. Nem tudom az okát, de gyer­mek­ko­rom­ban az embe­rek rosszul tűr­ték a tes­ti-lelki nyo­mo­ré­ko­kat, a pú­po­so­kat, ban­dzsá­kat, süke­te­ket, a men­tá­lis sérül­te­ket. Kine­vet­ték, csú­fol­ták, időn­ként el is ver­ték őket. Azok a szü­lők, akik­nek a gyer­meke testi fogya­té­kos volt, rend­sze­rint ott­hon tar­tot­ták, elrej­tet­ték a rossz­in­du­latú gúnyo­ló­dók elől. Én is vala­mi­féle szé­gyent érez­tem gyer­mek­ko­rom­ban, ami­kor meg­ta­pasz­tal­tam, hogy a srá­cok kine­ve­tik az anyá­mat, aki hely­te­le­nül és igen erős akcen­tus­sal beszélt oro­szul.

Zsenya nagyon nyugodt és jó maga­vi­se­letű gye­rek volt. Össze­ba­rát­koz­tam vele, mert nagyon érde­kelt a tan­gó­har­mo­ni­ká­ja. Nagyon egy­sze­rű, negyed­mé­retű hang­szer volt, és Zsenya tudott ját­szani raj­ta. Kül­földi képes­la­po­kat hor­doz­gat­tam neki, ami­nek bőviben vol­tunk ott­hon. A ké­pes­lap­okért cse­rébe Zsenya oda­adta a tan­gó­har­mo­ni­ká­ját, hogy játsszak raj­ta, időn­ként még azt is meg­en­ged­te, hogy haza­vi­gyem. Elég könnyen meg­ta­nul­tam ját­szani raj­ta. Nem­so­kára már szí­ve­sen hall­gat­ták ama­tőr játé­ko­mat a ba­rak­kunk tor­ná­cán nem­csak a szom­szé­dok, hanem a kö­zeli utcák­ban lakó bará­taim is.

Vovka Malisevszkij nevű barátom apja azon­nal vett is a fiá­nak egy jobb, feles méretű tan­gó­har­mo­ni­kát. De Vovkának egy­ál­ta­lán nem volt kedve ját­szani raj­ta, én meg, aki már addig is sok időt töl­töt­tem Malisevszkijéknél, szinte „hi­va­ta­los” zenész let­tem a náluk gya­ko­ri, vodkázós össze­jö­ve­te­le­ken.

Emlékszem, hogy náluk ittam először tiszta szeszt, amit álta­lá­ban nem hígí­tot­tak fel, hanem vizet vagy ugor­ka­lét ittak hozzá kísé­rő­nek. Sze­ren­csém­re, a szesz úgy össze­égette a tor­ko­mat és a nye­lő­csö­ve­met, hogy egész éle­temre meg­ma­radt ben­nem iránta az undor.

Szinte észrevétlenül egyre közelebb kerül­tem az anyám­hoz, és sok­kal figyel­me­sebb let­tem hoz­zá. Estén­ként elébe men­tem, ami­kor befe­jezte a mun­kát, s ki­vet­tem kezé­ből a tás­kát, amely­ben a tá­nyé­rok­ról össze­sze­dett étel­ma­ra­dék volt, meg a szo­ká­sos kis köteg fahul­la­dék. Gon­do­lom, hogy a papa leve­lei és Józsi sor­sá­nak ala­ku­lása is köze­lebb hozott min­ket egy­más­hoz. Anyám örült, ami­kor a barakk­szom­szé­da­ink dicsér­getni kezd­tek, külö­nö­sen azért, ha estén­ként tan­gó­har­mo­ni­káz­tam, és Malisevszkijék se elle­nez­ték, ha pár napra nálam maradt az ő tu­laj­do­nuk­ban lévő hang­szer.

Vovka Csornijnak, annak a ba­rá­tom­nak az apját, aki a bun­ker­ben tör­tént bal­sze­ren­csés rob­ba­nás­ban pusz­tult el, kine­vez­ték a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát ebéd­lője veze­tő­jé­nek. Fel­fi­gyelt Rott moso­ga­tó­ra, a bizal­mába fér­kő­zött, és áthe­lyez­te: rábízta a fagy­lalt­el­adást. Anyá­mat tehát „elő­lép­tet­ték”. Ráadá­sul az a tiszt­ség! A fagy­lalt lehű­tött vas­hor­dó­ban érke­zett a bobrujszki tej­üzem­ből. Egy hor­dó­ban száz darab­nak kel­lett volna len­nie. Viszont a való­ság­ban rend­sze­rint tíz-ti­zenöt adag­gal több volt. A tej­üzem rako­dója fölös ada­go­kat rakott a hor­dó­ba, ami­ért kapott is pár rubel „ke­nő­pénzt” a sofőr­től vagy a ko­csis­tól. Aki aztán per­sze ész­re­vét­le­nül meg­kapta a maga pár rubel­jét az eladó­tól is, vagyis anyám­tól.

Regina minden munkanap végén bevitte az egész bevé­telt meg a „nye­re­sé­get” is az ebédlő veze­tő­jé­nek. A ve­zető átszá­molta iro­dá­já­ban a pénzt, és adott két-há­rom, de időn­ként akár öt rubelt is anyám­nak. Ez bizony nem aján­dék volt, hanem valami egé­szen más, amit meg kel­lett ismer­nem, érte­nem – és el kel­lett fogad­nom.

Ez a kiegészítő jövedelem, s az első pénz­össze­gek, ame­lyet apám kül­dött Magadanból, lehe­tővé tet­ték, hogy nagy for­du­lat áll­jon be az éle­tem­ben. Pénzt kér­tem anyám­tól, aki oda is adta, én pedig rádiót vet­tem raj­ta. Barak­kunk­ban tehát meg­je­lent a kicsi, de felejt­he­tet­len négy­lám­pás Rekord-49-es. A há­ború után gyár­tott első rádió­tí­pu­sok­hoz tar­to­zott. Ami­óta apá­mat letar­tóz­tat­ták, a há­zunk­ban még han­gos­be­szélő sem volt, akkor pedig kitá­rult előt­tem az egész világ. A szo­bánk­ban egész nap szólt a rádió­ból sugár­zott zene. És ami ennél fon­to­sabb, hall­gatni kezd­tem a BBC-t és az orosz nyelvű Amerika hangját. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok Anatolij Makszimovics Goldberg mély­re­ható és értel­mes elem­zé­sei­re, vala­mint a Washing­ton­ból sugár­zott, a jazz és az ame­ri­kai épí­té­szet tör­té­ne­té­vel kap­cso­la­tos cso­dá­la­tos műso­rok­ra. Estén­ként pedig anyám­mal együtt örül­tünk annak, hogy szo­bánk­ban meg­szó­lalt a Buda­pest­ről köz­ve­tí­tett tánc­ze­ne, a ze­ne­kar fel­váltva ját­szotta a nép­szerű szov­jet dalo­kat és cigány­nó­tá­kat.

Anyám akkoriban kezdett nekem mesélni a fi­a­tal­ko­rá­ról és Garadnáról. Szo­kat­la­nul elbű­völ­tek a mama tör­té­ne­tei, a bé­lyeg­gyűj­te­mé­nyem, a kül­földi rádió­adás­ok, a meg­szer­zett föld­rajzi és poli­ti­kai tudás.

Amikor Józsi hazajött a nyári szü­net­re, érdek­lődve hall­gatta a kül­földi adá­so­kat, a hí­re­ket és a zenei műso­ro­kat. Sok­kal job­ban meg­ta­nul­tam, milyen veszé­lyes és kép­mu­tató a rot­hadt szov­jet pro­pa­gan­da, abból, ahogy kez­de­tét vette a nem­ré­gi­ben még szö­vet­sé­ges­nek, fegy­ver­társ­nak szá­mí­tók hang­já­nak durva és min­den teke­tó­ria nél­küli elné­mí­tá­sa, mint abból, hogy az isko­lá­ban folya­ma­to­san suly­kol­ták belénk „a párt és az állam hatá­ro­za­tai”-t.

Még gyerekek voltunk, kevéssé és hiá­nyo­san fog­tuk föl az éle­tet, de hát pio­ní­rok vol­tunk, elvit­tek min­ket az ünnepi fel­vo­nu­lá­sok­ra, kive­zé­nyel­tek az isko­la­gyű­lé­sek­re. Nyol­ca­dik­ban kezd­tek föl­ké­szí­teni arra, hogy belép­jünk a Kom­szo­mol­ba. (Azok­nak, akik nem tud­nak róla: Kom­mu­nista Ifjú­sági Szö­vet­sé­get jelent a rövi­dí­tés. Azok­ban az évek­ben ez volt az egyet­len enge­dé­lye­zett ifjú­sági szer­ve­zet a Szov­jet­unió­ban.)

Egyszer egy héten eljött az osztá­lyunkba a Kom­szo­mol városi bizott­sá­gá­nak inst­ruk­to­ra. Mai napig emlék­szem a nevé­re, Szimonovnak hív­ták. És azért jegyez­tem meg ilyen jól a ne­vét, mert gyak­ran fel­ál­lí­tott, ki kel­lett áll­nom a padok elé, és meg­kö­ve­tel­te, hogy ezt mond­jam: „Apám, Rott Ferenc a nép ellen­sé­ge, letar­tóz­tat­ták, bör­tön­ben van. Az MVD22 szer­vei ártal­mat­lanná tet­ték, és elszi­ge­tel­ték a tár­sa­da­lom­tól. Ez így helyes.” Min­dig elszo­rul a tor­kom, és könny szö­kik a sze­mem­be, ami­kor eszembe jut, s el­me­sé­lem, hogyan taní­tot­tak meg rá, hogy elítél­jem a sa­ját apá­mat.

Az ebédlő vezetője nagyon összeba­rát­ko­zott „ma­dame Rott”-tal. És nem érte be azzal, amit addig adott: Regina a kom­bi­nát ebéd­lő­jé­nek alkal­ma­zott­ja­ként a sör­el­adás fele­lőse lett. Mond­ha­tom, hogy ez volt a „leg­na­gyobb vív­mány” Regina „kar­ri­er­jé”-ben a Szov­jet­unió­ban eltöl­tött évek során, ha csak nem szá­mít­juk ide azt, hogy meg­me­ne­kült és föl­ne­vel­te, isko­láz­tatta a két fiát. A fa­fel­dol­go­zó­ban a sör ked­ve­lői egy­sze­ri­ben ismerni és tisz­telni kezd­ték, előre köszön­tek neki. A ba­rá­taim pedig nem­csak elis­mer­ték, hogy az ő fia vagyok, hanem néha­nap­ján szá­mít­hat­tak egy kis potyá­ra, egy pohár sörre is.

A sör hatalmas, háromszáz literes fahor­dó­ban érke­zett az ebéd­lő­be. Vala­me­lyik sörre váró „mes­ter” erős ütés­sel kiverte a fa­du­gót, és máris becsa­varta a magas alu­mí­nium­csa­pot. Rend­sze­rint azon­nal óri­ási sor kelet­ke­zett a hordó köze­lé­ben. Regina meg­nyi­totta a csa­pot, alá tar­totta a sö­rös­kor­sót, addig töl­töt­te, míg a fölös hab kicsur­rant belő­le, aztán elvette a pénzt. Gon­do­lom, még lány­ko­rá­ból isme­rős volt neki ez a moz­du­lat­sor, hiszen ott állt a pult mögött Garadnán, a kocs­má­ban is. Minél ala­cso­nyab­ban tar­totta a kor­sót, annál job­ban hab­zott a sör, és annál hama­rabb kicsor­dult. A sor­ban állók­nak rend­sze­rint nem volt türel­mük ahhoz, hogy kivár­ják, amíg a sör leüle­pe­dik a kor­só­ban, elosz­lik a hab, hogy a kor­sót teli lehes­sen töl­te­ni.

Ez volt aztán a munka! Az ebédlő reg­gel nyolc­tól este tizen­egyig volt nyit­va. Regina min­den nap két műsza­kot húzott le a hordó mel­lett, és csak ő ve­he­tett el pénzt. Mivel semmi más esz­köze nem volt, szo­ro­san kör­be­te­kerte ronggyal a hor­dóba ütött csa­pot, nehogy a távol­lét­ében valaki sört csa­pol­jon magá­nak.

Akkoriban kaptam rá, hogy majd min­den este anyám elé men­tem. Az utolsó ven­dé­gek, akik már elég itta­sak vol­tak, nagyon kel­let­le­nül indul­tak haza. Nagyon gyak­ran elő­for­dult, hogy vod­kát öntöt­tek a sör­be, ami­től nagyon hamar hul­la­ré­sze­gek let­tek. Igen nép­szerű meg­ol­dás volt ez, szinte már egy­fajta hagyo­mány. Segí­tet­tem anyám­nak kör­be­te­kerni ronggyal a csa­pot, nehogy akár az éjjeli őrnek egy kis kós­to­lóra fáj­dul­jon meg a fo­ga, és haza­vit­tem anyá­mat. Vit­tem a tás­ká­ját is, benne a napi kere­se­tet. Ott­hon szét­rak­tuk és átszá­mol­tuk a pénzt, amit a mama más­nap reg­gel átadott a köny­ve­lé­sen. Pár nap múlva kifo­gyott a sör a hor­dó­ból, a benne lévő mennyi­ség­ből (föl volt tün­tetve az olda­lán, hány lite­res) leszá­mí­tot­ták a „fö­lös­le­get”, amit aztán Regina újság­pa­pírba csa­varva tel­jes egé­szé­ben letett egye­ne­sen a ve­ze­tő, Csornij elv­társ kezé­be. A ve­zető bőke­zűen osz­to­zott Reg­iná­val a fölös­le­gen, a mun­ka­nap végén oda­adta a részét. A sör­el­adás­ból szár­mazó fölös­leg össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul nagyobb jöve­del­met hozott, mint a „fö­lös­le­ges” fagy­lal­tok eladá­sa.

Saját biciklim lett. Új, színes és gyö­nyörű jószág volt, a minszki kerék­pár­gyár ter­mé­ke. Német tech­no­ló­giá­val és német alkat­ré­szek­kel készült, ame­lye­ket a hábo­rús jóvá­té­tel fejé­ben hoz­tak Néme­tor­szág­ból. Még a rajta lévő hen­ger­to­kok is ere­de­tiek vol­tak, a Torpedo nevű cég gyár­totta őket. A bi­cik­lim külö­nös ismer­te­tő­jele volt a rajta elhe­lye­zett kilo­mé­ter­óra.

Most pedig belelapozok az 1952–1954 közötti tan­évek­ben írt min­den­na­pos föl­jegy­zé­seim­be, és rész­le­te­ket idé­zek az akkori idők kró­ni­ká­já­ból. Álta­lá­ban nagyon egy­han­gúak vol­tak az isko­la­éve­im. A vek­ker vagy a mama hét­kor ébresz­tett, mert anyám nyolcra járt dol­goz­ni, az órák pedig fél órá­val később kez­dőd­tek. Iskola után fát hord­tam be a paj­tá­ból, és befű­töt­tem a ke­men­cé­be. Átjött Vik­tor Kovalkov vagy Vologya Javorovics. Együtt hall­gat­tuk Washing­tont, Lon­dont vagy a Szabadság Rádiót. Másod-, har­mad­na­pon­ként elin­dul­tunk, hogy meg­mo­sa­kod­junk, vagyis átmász­tunk a fa­fel­dol­gozó kerí­té­sén, és bejár­tuk az egyes rész­le­ge­ket – a lemez-, a fe­hér­bú­tor-, a fűrész­rész­le­get –, hogy üres tuso­lót keres­sünk. Végső eset­ben meg­pró­bál­tunk bejutni a vil­lany­te­lep tuso­ló­já­ba. Bár őrök vigyáz­tak rá, de hideg és meleg víz min­dig volt. Utána tan­gó­har­mo­ni­káz­tam, meg­csi­nál­tam a lec­két, estén­ként pedig elmen­tünk a fa­fel­dol­gozó klub­já­ba. Mozi után gyak­ran elné­ze­get­tük a tán­co­ló­kat, a lá­nyo­kat is, de még feszeng­tünk előt­tük, ezért aztán hol Malisevszkijjel, hol Javoroviccsal, hol Taraszenkóval tán­col­tam. Este tizen­egy után fel­kap­tam az üres vöd­röt, és elin­dul­tam a mamá­ért, s egyút­tal vizet is vit­tem haza. Össze­szá­mol­tuk a pénzt, ettünk vala­mit, meg­hall­gat­tuk a rádi­ót, és éjfél után lefe­küd­tünk.

Pár idézet a naplómból.

1952. január 31. […] Szimferepolból meg­lá­to­ga­tott régi bará­tom, Miska Larionov. Elmen­tünk tusol­ni. Köl­csön­ad­tam neki a for­gó­pisz­to­lyo­mat, mert hol­nap az erdőbe megy.

Február 3. […] Megjavítottam a szom­széd­asszony­nak a zárat, reszel­tem hozzá kul­csot. Kap­tam érte 3 rubelt.

1952. február 8. […] Délután ötkor átjött Alik Potapejko (jó maga­vi­se­le­tű, okos isko­la­tár­sam, aki­nek csa­ládja a szov­jet rend­szer rend­kí­vül oda­adó híve volt. Apja a fafel­dol­gozó párt­bi­zott­sá­gá­nak veze­tője volt. V. R.), meghallgattuk a BBC Lon­don­ban készült riport­ját az új király­nő, II. Erzsé­bet meg­ko­ro­ná­zá­sá­ról. Feb­ruár 19. […] Osló­ban most van­nak a Téli Olim­piai Játé­kok. A 18 kilo­mé­te­res sífu­tás­ban egy nor­vég, Latvik tartja a csú­csot 1 óra, 1 perc, 34 másod­perc­cel, az 500 méte­res kor­cso­lyá­zás­ban pedig egy ame­ri­kai, Hen­ry, 43,2 mp-cel.

Február 21. […] A BBC közöl­te, hogy az USA kato­nai támasz­pon­tot épí­tett Grönlandon.

Február 24. […] Anyu dühösen jött haza 23.20-kor: valami részeg beírt a pa­nasz­könyv­be, hogy anyu nem adta oda neki a korsó sört, ami­ért már fizetett.

Február 25. […] 22.30-kor elhoz­tam a vöd­röt ott­hon­ról a víz miatt, és elin­dul­tam anyu­ért. A teg­napi részeg­gel egész jól sült el a do­log: más része­gek is vol­tak, akik meg akar­ták ver­ni, ami­ért panaszt tett, fel­for­dí­tot­ták a búto­ro­kat, és szét­tép­ték a panaszkönyvet.

Február 27. […] Anyunak nagyon nehéz a munka a csi­bé­szek, része­gek és revi­zo­rok közt. Sze­gény annyira elfá­rad nap­köz­ben, hogy alig képes gon­dol­kod­ni, ami­kor haza­ér. Síkos az utca. Ami­kor teg­nap este haza­jöt­tünk, fog­tam anyu kezét, de a ház köze­lé­ben meg­csúsz­tam és eles­tem, és anyut is lever­tem a lábá­ról. Anyu rám esett, de sze­ren­csé­sen meg­úsz­tuk, még fel is vidul­tunk tőle.

Március 1. […] Visszaküldtem pos­tán Józsi­nak a Monty-csárdás kot­tá­ját, amit azért kül­dött el, hogy lemá­sol­jam. Este hétig tan­gó­har­mo­ni­káz­tam Malisevszkijéknél, utána elmen­tem a sta­di­on­ba, talál­koz­tam néhány osz­tály­tár­sam­mal, akik kor­cso­lyázni akar­tak. Ott volt Válja Fomicsenko, Galja Knyiga és Rimma (a másik isko­lába jár, nagyon csi­nos, fekete hajú). Haza­hív­tam őket, hogy vegyék föl a kor­cso­lyá­ju­kat, és hagy­ják ott­hon a téli­ka­bá­to­kat, aztán indul­tunk korcsolyázni.

Rimma Poljakováról van szó, akit akkor ismer­tem meg. Utána hosszú éve­kig, a ka­masz­kor min­den roman­ti­ká­já­val sze­rel­mes vol­tam belé. Keres­tem az alkal­mat, hogy külön­féle tár­sa­sá­gok­ban össze­fus­sunk, és meg­pró­bál­tam fel­hívni magamra a figyel­mét. A nap­lóm sok olda­lát szen­tel­tem Rimmának, de soha nem volt ran­de­vúnk, még moziba sem men­tem el vele. A ba­rá­taim és jó isme­rő­seim tud­ták, hogy ő „ál­maim kis­lá­nya”, és szur­kol­tak nekem, de hálistennek a sors ren­del­ke­zik az emberi élet­tel.

Március 3. […] Este Malisevszkijéknél vol­tam, ott csi­nál­tam meg pár házi fel­ada­tot, utána tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Egy­szer csak, ami­kor éppen egy passzázst pró­bál­tam meg­ta­nul­ni, ami nagyon tet­szett, és pár­szor meg­is­mé­tel­tem, Malisevszkij anyja azt mond­ta: „Nem is tanul­ni, hanem ját­szani jársz hoz­zánk”. Nagyon bán­tott, amit mon­dott, de úgy tet­tem, mintha nem hal­lot­tam volna.

1952. március 16. Vasárnap […] Most 18.15 van, a ke­men­cé­ben még nem égett le a fa. A BBC-t hallgatom, A hét hírei-t sugá­roz­zák. 19-kor haza­jött anyu, a hor­dó­ból kifo­gyott a sör. Anyu­nak nagyon régen volt sza­bad­nap­ja. Rábe­szél­tem, hogy men­jünk el mozi­ba, néz­zük meg a Tarzant. Elsza­lad­tam, vet­tem két jegyet 3 rubel 50 kope­kért, haza­hoz­tam. Anyu már várt, elin­dul­tunk a mo­zi­ba. Fel­ol­vas­tam anyu­nak az orosz fel­ira­tot, elma­gya­ráz­tam a cse­lek­ményt. Anyu­nak tet­szett a film.

Április 11. […] Történelemórán J. Lopato mel­lett ültem. Az ame­ri­kai bázisokról (vagyis az Egye­sült Álla­mok­ról) beszélgettünk. Két dol­got kér­de­zett: „ Vagyim, mit kívánsz, ki legyen a kö­vet­kező háború nyer­te­se? És mit gon­dolsz, hány év múlva tör ki az a hábo­rú?” Elő­ször zavarba jöt­tem, aztán azt felel­tem, hogy elő­ször is, győz­zön az igaz­sá­gos fél, másod­szor meg, lehet, hogy egy­ál­ta­lán nem lesz háború.

Április 24. […] Ma kezdték áru­sí­tani az üzle­tek­ben a má­jus else­jére szánt lisz­tet. Óri­ási sorok van­nak, és soron kívül­ről is úgy roha­moz­nak, akár a Bas­tille bevé­te­lé­nél. Ször­nyű! Este átjött Vologya Javorovics, köl­csön­kért 50 rubelt, mert az apjá­val azt ter­ve­zik, hol­nap meg­ro­ha­moz­zák a lisz­tért sor­ban állókat.

Nagyon sok örömöt hozott a mai nap az isko­lá­ban. Már néhány hete dol­goz­tam ott­hon egy gőz­gép modell­jé­nek elké­szí­té­sén. A leg­ne­he­zebb az volt, hogy meg kel­lett kér­nem egy fiút, aki hegesztő a kom­bi­nát mecha­ni­kai műhe­lyé­ben, hogy for­rassza össze sár­ga­réz­zel az álta­lam elké­szí­tett tar­tály egyes része­it, amely­ben a föl­me­le­gí­tett víz­ből fej­lő­dik ki a gőz. A tar­tály alap­ját egy német ágyú töl­tény­hü­ve­lyé­ből vág­tam ki. Ma fizi­ka­órán nekem kel­lett bemu­tat­nom az egész osz­tály­nak, hogyan műkö­dik a gőz­gép. Nagyon izgul­tam. Bele­töl­töt­tem a vizet, lefed­tem, és meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát, hogy föl­me­le­gítse a vizet. Elő­ször nagyon sis­ter­gett a gőz, ami­kor nyo­más alá került, aztán gyor­san forogni kez­dett a modell lend­ke­re­ke. Csak úgy ragyo­gott a fi­zi­ka­ta­ná­rom arca. Meg­di­csért, és meg­kért, hagy­jam a modellt a fi­zi­ka­szer­tár­ban, hogy a többi osz­tály­nak is megmutathassa.

Április 27. […] Átmentem Malisevszkijékhez, hogy a tan­gó­har­mo­ni­kán játsszak. Vovka kato­na­is­ko­lába akar men­ni, el is küldte az ira­ta­it, ma kapta meg a választ, azt kér­ték tőle, hogy az apja már meg­kül­dött élet­rajza mellé küldje be az anyja élet­raj­zát is. Amire azt mond­tam: „Na, igen. Nem­so­kára már a nagy­apáid és a nagy­anyáid tel­jes élet­raj­zát is elké­rik. „Na és? Helyes, hogy meg­kö­ve­te­lik, külön­ben min­den­fé­lét föl­ven­né­nek” – felelte Vovka. „Te csak magadra gon­dolsz – vetet­tem ellen –, de mi van azok­kal, akik­nek nem tiszta az élet­raj­zuk? Azok­nak már élni sincs joguk?” „Na és, ki abban a bű­nös, hogy olyan az élet­raj­zuk, ami­lyen?” – vágott vissza Vovka. Hát, ilyen ember.

1952. május 2. […] A BBC közöl­te, hogy az Air France légi­tár­sa­ság utas­szál­lí­tó­ját Ber­lin felé menet szov­jet vadász­re­pü­lők támad­ták meg. Két utas megsebesült.

Május 5. […] Átmentem Viktorhoz a tan­könyv­ért, a mamám­hoz meg kenyé­rért. Hoz­tam vizet. 18.30-kor kimen­tem meg­ka­pálni a ve­te­mé­nyest. 21-re az egész vete­mé­nyest meg­ka­pál­tam, de tíz víz­hó­lyag nőtt a tenyeremen.

Május 6. […] Az iskolában a rá­dió egész nap az új állam­köl­csön­ről beszélt, és min­den diák­nak alá kel­lett írni. Kifi­zet­tem 10 rubelt. Taní­tás után min­ket, a fiú­kat, két órát haj­szolt eről­te­tett menet­ben valami kapi­tány, aki a ka­to­nai bizott­ság­tól érke­zett, és ren­de­sen be volt szíva.

Május 9. […] Malisevszkij apja eladta a tan­gó­har­mo­ni­kát, és zene­gé­pet vett helyet­te, amely leme­ze­ket ját­szik le.

Május 15. […] Anyu rosszul érzi magát, nagyon fáj a fo­ga, és nem tud orvos­hoz men­ni, mert reg­gel­től estig, sza­bad­nap nél­kül ott kell dol­goz­nia a sörös­hordó mel­lett. Ha elmen­ne, szí­nét sem látná töb­bet a mun­ká­já­nak. Nagyon szen­ve­dett, ami­kor nyögve lefe­küdt aludni.

Május 16. […] Levél jött Magya­ror­szág­ról, Róth nagy­ma­má­tól. Még nem tud­ja, hogy a fia már nem él, és azt kéri, írjunk róla.

Május 20. […] Nemsokára szüle­tés­na­pom lesz, amire Józsi szo­kat­lan aján­dé­kot kül­dött, két órát. Az egyik német gyárt­má­nyú vek­ker, és hason­lít a mi magyar ébresz­tőnk­re, a másik Pobjeda már­kájú karóra. Ezt az órát Józsi kapta egy cso­port magyar művész­től, most pedig nekem aján­dé­koz­ta. Cso­dá­la­tos bátyám van, aki nagyon sze­ret, mintha az apám vol­na. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok erre a drága ajándékra.

Június 4. […] Egy kicsit átala­kí­tot­tam a fa­li­óra szer­ke­ze­tét. Úgy csi­nál­tam meg, hogy már nem kell fel­húzni a lán­cot, csak át kell tenni a súlyt a leg­felső láncszemre.

Június 6. […] Biciklin mentem el az isko­lába a fény­ké­pe­kért. A ma­má­hoz is a mun­ka­he­lyé­re. Ott talál­tam „Krejdá”-t. Anyu min­dig ad neki kenye­ret, akkor is azért jött. (A Krejda gúny­név, így hív­tuk a be­lo­rusz nyel­vet és iro­dal­mat tanító taná­run­kat, A. I. Kurljandcsikot. Ami­kor elő­ször jött be az osz­tály­ba, belo­rusz nyel­ven meg­kér­dez­te: „Krejda jeszt?” Az egész osz­tály bámult, nem értet­tük, mit kér­dez. Kide­rült, azt, hogy van e kré­ta? (Oro­szul – mel, magya­rul – kré­ta, fehér­oro­szul – krejda. Csak oro­szul értet­tünk és beszél­tünk. A fe­hér­oroszt erő­vel nyom­ták belénk.)

Grisa Raszin, a barátom, aki egy osz­tály­ban tanul Rimmával, meg­ta­lálta Lonyka Sztyepankovot, aki ma meg­ígérte neki, hogy ellopja vala­ki­től Rimma fény­ké­pét. Fizet­sé­get akar érte. Bele­men­tem. Meg­ígér­tem, hogy lemá­so­lom és visszaadom.

El akarom magyarázni az olvasónak, mit jelent az, hogy az anyám kenye­ret „szer­zett” töb­bek között még a be­lo­rusz nyelv taná­rá­nak is. Van még pár hasonló kife­je­zés: „oda­dug vala­mit”, „meg­ke­ni”, „nyom­tató lónak nem kötik be a szá­ját”. Elő­ször is senki sem­mit nem adott más­nak ingyen. Min­de­nért fizetni kel­lett. Másod­szor pedig ezek a ki­fe­je­zé­sek mind tipi­kus szü­löt­tei a szov­jet gaz­dál­ko­dás­nak. A szov­jet terv­gaz­dál­ko­dás azért szá­mít egye­di­nek, mert az állam tel­jes komoly­ság­gal meg­ter­vezte a jö­vőt min­den tárgy és esz­köz ese­té­ben, kezdve a vízre bocsá­tott gőz­ha­jók szá­má­val, egé­szen a ce­ru­zák vagy irkák mennyi­sé­gé­ig. Már a máso­dik világ­há­ború előtt kide­rült, hogy az ország kép­te­len etetni és ruházni a la­kos­sá­got. Sztá­lin és béren­cei azért kutat­ták fel, ítél­ték el és sem­mi­sí­tet­ték meg „az ellen­sé­ge­ket, kár­te­vő­ket és sza­bo­tő­rö­ket”, hogy mind­ezt el lehes­sen tit­kol­ni.

A magántulajdon eltörlése kiölte az embe­rek­ből az alko­tás vágyát és lehe­tő­sé­gét, hogy gon­dos­kod­ja­nak maguk­ról, hogy kiele­mez­zék és meg­ta­lál­ják az utat a túl­élés­hez és a fej­lő­dés­hez. Min­den ország bruttó nem­zeti össz­ter­mék­ének alap­ja, az egyes ember lel­ke­se­dé­se, meg­sem­mi­sült. A ha­ta­lom sok száz­ezer szov­jet embert kül­dött tábor­ba, de mind­hi­ába pró­bálta rab­szol­ga­mun­ká­val pótolni ezt a vesz­te­sé­get.

A kialakult helyzetre logikus válasz volt az a szél­té­ben ter­jedő vicc, amit úgy mesél­tek el, hogy előtte óva­to­san kör­be­pis­lan­tot­tak: „Mi lesz, ha a Sza­ha­rá­ban is szo­ci­a­liz­must épí­te­nek? A vá­lasz: Az első har­minc évben min­den marad a ré­gi­ben, utána már érez­hető lesz a komoly homok­hi­ány.”

Az országban kialakult az össznemzeti tol­vaj­lás, fel­je­lent­ge­tés, egy­ked­vű­ség, mivel meg­sem­mi­sül­tek a sok évszá­za­dos csa­ládi kötő­dé­sek, sem­mivé lett a lel­ki­is­me­ret és a be­csü­let fogal­ma, a val­lási és erköl­csi fogal­mak. Akkor nyer­tek csak iga­zán értel­met a régi köz­mon­dás­ok: „Kéz kezet mos.” „Ke­net­len sze­kér­nek csi­kor­gós az útja.” „Menj onnan, hadd lop­jak már én is.”

A háború persze súlyos, elviselhe­tet­len ter­het rótt az ország gaz­da­sá­gá­ra, és tel­je­sen logi­kus, vala­mint iga­zol­ható volt, hogy beve­zet­ték az egyéni jegy­rend­szert, amire az embe­rek napi fej­ada­got, meg­ha­tá­ro­zott mennyi­ségű kenye­ret, zsírt és cuk­rot kap­tak. A fa­fel­dol­go­zó­ban pél­dául a kö­vet­ke­zőt kap­ták jegyre a mun­ká­sok: kenyér (csak fekete) napi fél kiló, cukor havi negy­ven deka, hús havi negy­ven deka. A gye­re­kek ugyan­eb­ből tizen­öt, húsz és húsz dekát kap­tak.

A szovjet emberek megértették, mek­ko­rák a há­bo­rús és háború utáni nehéz­sé­gek, és hősie­sen elvi­sel­ték a nél­kü­lö­zést, de nap­ról napra vár­ták, hogy meg­szűn­jön a jegy­rend­szer. Meg­szű­nés­ről azon­ban szó sem volt. A ha­ta­lom a rádió­ban és a saj­tó­ban áll­ha­ta­to­san a háború okozta nehéz­sé­gek­kel magya­rázta az áru­hi­ányt. Igen, 1952 máso­dik felé­nek ese­mé­nyei­ről beszé­lek, ami­kor már hét éve véget ért a há­bo­rú.

Az persze világos volt, hogy az ország­ban min­den mun­kás­nak nap­já­ban leg­alább egy­szer ennie kell, ezért aztán meg­hir­det­ték a kam­pányt: „gon­dos­ko­dás a dol­go­zók­ról”. A fel­ada­tot az ese­tek több­sé­gé­ben a gyári étke­zők lát­ták el, ahol a mun­ká­sok egy műszak alatt leg­alább egy­szer meleg ételt kap­tak. Akkora volt a sze­gény­ség, és olyan kevés volt az élel­mi­szer, hogy senki sem volt képes ott­hon­ról valami enni­va­lót vinni mun­ká­ba.

A kombinát munkásainak többsége az összes havi élel­mi­szer­jegyét beadta az étkez­dé­be, ami­vel lehe­tővé tet­ték, hogy naponta ebé­det kap­ja­nak (leves, kása és tea kenyér­rel), de emel­lett reg­ge­lire is jogo­sí­tott a mű­szak meg­kez­dése előtt (egy darab kenyér és leves). A vá­rosi pék­ség­ből ugyan­azon elv sze­rint érke­zett a kenyér az étkez­dé­be, ahogy a fagy­lalt is, ami­ről fen­tebb már írtam. A pék­től elkezdve az étkez­dék kenyérszeletelőjéig min­den dol­gozó azon ipar­ko­dott, hogy meg­könnyítse egy kicsit az éle­tét a vek­nik­ből maradt „fö­lös­leg”-gel. Az étkezde kenyér­sze­le­te­lője leg­alább olyan fon­tos tiszt­ség volt, mint a sör eladó­ja, neki kel­lett föl­sze­le­telni a kenye­ret, és lemérni az ada­go­kat.

Időnként munkásbizottság ellenőrizte a ke­nyér­adag súlyát. De ahogy más­hol is, itt is volt kibú­vó. Hol a kenyérszeletelőnek volt sie­tős, hol a súly volt pon­tat­lan – per­sze, a kenyér­sze­le­telő javára –, hol a ke­nyér volt súlyo­sabb, mert nem sütöt­ték át elég­gé. A ke­nyér tehát vekni for­má­ban érke­zett, és sze­le­tel­ve, lemérve osz­tot­ták ki. Így aztán az étkezde dol­go­zói­nak igen jól esett, hogy alka­lo­mad­tán nem csak egy kis sört kor­tyint­hat­tak fel, hanem egy vekni kenye­ret is „sze­rez­het­tek” vala­ki­nek.

Június 7. […] Napközben a bol­to­kat jár­tam, tan­gó­har­mo­ni­kát keres­tem. Ami­kor haza­ér­tem, a ház­tar­tás­sal fog­lal­koz­tam, meg­tisz­to­gat­tam az ágya­kat a po­los­kák­tól. Anyu nagyon örült ennek, ami­kor késő este hazaért.

Június 10. […] Reggel elmentem a bor­bély­hoz, és lebo­rot­vál­tat­tam a haja­mat. Min­den­képp meg kel­lett ten­nem, mert erő­sen hullott.

Június 11. […] Összevitatkoztunk anyu­val. Éjjel fél egy­kor min­den elő­ké­szü­let nél­kül fes­teni kez­dett egy szé­ket. Min­den teli volt olaj­fes­ték pöttyel: az edény, a pad­ló, anyu szok­nyá­ja, a terí­tő. A fé­lig befes­tett szék fel­bo­rult, és sok min­dent össze­kent. Ide­ges let­tem, nem hagy­tam, hogy anyu foly­tas­sa, a vé­gén rávet­tem, hogy feküd­jön le alud­ni. Most 1.20 van.

Elgondolkodtam, ahogy kimásoltam eze­ket a so­ro­kat a nap­lóm­ból. Iste­nem! Milyen igény­te­len volt az éle­tünk. Hiszen június 11-én van anyám­nak, Reg­iná­nak a szü­le­tés­nap­ja. Aznap lett ötven­két éves. Ahogy a nap­ló­be­jegy­zé­sem­ben nem volt, úgy az eszembe sem jutott, hogy szü­le­tés­napja volt. Józsi sem gra­tu­lált neki. Még meg kel­lett tanul­nunk, hogy figyel­me­sek legyünk egy­más­hoz, és meg­is­mer­jük a szép sza­va­kat. Kilenc évnek kell eltel­nie, ami­kor éle­tem­ben meg­je­le­nik egy drága asszony, anyó­som, a gyö­nyörű Ráchel Szolomonovna Jaroszlavszkaja – aki­től szor­gal­ma­san tanu­lom majd azt a böl­cses­sé­get, hogy milyen egy­sze­rűen széppé lehet tenni a szürke hét­köz­na­po­kat.

Június 19. […] Reggel két óra hosszat sört árul­tam, hogy fel­vált­sam anyut, aki köz­ben fog­or­vos­hoz ment.

Június 25. […] Ma lesz két éve, hogy meg­kez­dő­dött a há­ború Kore­á­ban. A múlt éjszaka pár­szor föl kel­lett kelni anyu­val, polos­ká­kat öltünk, akik igazi táma­dást indí­tot­tak az ágya­ink ellen. Józsi­tól képes­lap jött. Jól állam­vizs­gá­zott a kon­zer­va­tó­rium­ban, és állást adtak neki a be­lo­rusz Népi Kórus­nál, amely moszk­vai fel­lé­pé­sekre készül. Olvas­tam a Dekameronból, meg­bo­rot­vál­koz­tam és ettem. Meg­jött Javorovics. Együtt meg­hall­gat­tuk a BBC-t és poli­ti­ká­ról beszél­get­tünk. Utána Vovka segí­tett meg­sza­ba­dulni az ágyam­ban lévő poloskáktól.

Június 26. […] Megpróbáltam hall­gatni a BBC-t, de annyira zavar­ták, hogy egy szót sem értet­tem. A bolt­ban volt maka­ró­ni. Sze­ret­tem volna ven­ni, de valami hihe­tet­len tör­tént, vesze­ked­tek, min­denki kia­bált és sor­ban állás nél­kül pró­bált meg oda­fu­ra­kodni a pult­hoz. Üres kéz­zel jöt­tem haza.

Június 27. […] Egy hónap eltelt a nyári szü­net­ből. Min­dig rossz idő van. Öt kilo­mé­tert bicik­liz­tem, aztán meg­tisz­to­gat­tam a járgányt. (A bicik­lit min­den nap gon­do­san meg kel­lett tisz­to­gat­ni, mert éjsza­kára bevit­tem a szo­bá­ba, és az ágyam­hoz állí­tot­tam. A paj­tá­ban nem hagy­hat­tam, mert ellop­ták vol­na.) Aztán haza­jöt­tem, rádiót hall­gat­tam, és meg­varr­tam a láb­tör­lőt. Ren­det rak­tam a szek­rény­ben, és port törül­tem. Valami teker­cses per­sellyel baj­lód­tam, ami elekt­ro­mág­nesre hason­lít. Külön­böző kísér­le­te­ket haj­tot­tam végre vele. 23-kor las­san elin­dul­tam a mamáért.

Június 28. […] Képeslap jött Józsi­tól. Min­den vizs­gá­ját letet­te. Besszmertnij pro­fesszor für­dőre uta­zik a nyárra a csa­lád­já­val. Meg­kérte Józsit, hogy erre az időre köl­töz­zön hoz­zá, és vigyáz­zon a la­ká­sá­ra. Józsi meg­hí­vott, hogy utaz­zak hoz­zá. Átjött Javorovics, és kért köl­csön ötven rubelt kenyér­re. Ebéd után átmen­tem hoz­zá, újra­fes­tet­tem a bicik­lije rend­szá­mát, amit a ta­va­lyi­ból ala­kí­tot­tam át, mert nincs pén­zük, hogy újat vált­sa­nak. Elhoz­tam anyu­tól a mosott fehér­ne­műt, kiag­gat­tam a kö­tél­re, hogy meg­szá­rad­jon. Este, mie­lőtt elmen­tem volna mozi­ba, leszed­tem és összehajtogattam.

Június 29. […] Reggeli után kiva­sal­tam a teg­nap lesze­dett fehér­ne­műt. Ebéd után Javoroviccsal bicik­lin elmen­tünk a pálya­ud­var­ra, hogy meg­tud­juk, hogyan lehet jegyet venni Minszk­be. Kide­rült, hogy Bobrujszk jelen­leg karanténövezet (vala­hol tehe­nek bete­ged­tek meg), és csak azok­nak adnak el vonat­je­gyet, akik­nek iga­zo­lá­suk van az egész­ség­ügyi állo­más­tól. Anyu dél­után ket­tő­kor jött haza (kifo­gyott a sör), és azon­nal mun­ká­hoz látott a vete­mé­nyes­ben, gyom­lált, ugor­kát egyelt. Bicik­lin értem haza, és segí­tet­tem anyu­nak kita­ka­rí­tani a szo­bát. Rádiót hall­gat­tam. Anyu stop­polt, én fűz­tem be neki a tűt. Józsi­ról és az uta­zá­som­ról beszélgettünk.

Július 3. […] Délután kettőkor elmen­tem anyu­ért, és együtt indul­tunk a fog­or­vos­hoz. Nekem is van rossz fogam. Az orvos nem volt ott, meg­be­te­ge­dett. Anyu­nál az étkez­dé­ben, idén elő­ször, meg­kós­tol­tam a fekete áfo­nyát. Hoz­tam onnan a szom­széd­asszo­nyunk­nak, Sikorszkajának egy üveg sört és kenye­ret. Anyu mos­ta­ná­ban gyak­ran sze­rez neki kenye­ret és más élel­met, és Sikorszkaja is pró­bál segí­teni a gyom­lá­lás­ban, ma pedig egy pár­na­hé­ját varrt anyunak.

A tornácon üldögéltem, és az élet­ről beszél­get­tünk a szom­szé­dunk­kal, Sztyepan Tolkacsovval. A kom­bi­nát tűz­ol­tó­sá­gán dol­go­zik. Meg­rög­zött dohá­nyos, foly­ton ciga­ret­tát csa­var, mahor­kát vagy szűz­do­hányt rak egy darab újság­pa­pír­ba. Én is gyak­ran segí­tek neki fel­vágni ezt a dohányt egy ott­hon készült dohány­ap­rí­tó­val. Sztyepan alig tud olvas­ni, de nagyon sze­reti meg­hall­gat­ni, ami­kor a nagy­vi­lág hírei­ről vagy az isko­lá­ban tör­tén­tek­ről beszé­lek. Min­dig némán hall­gat, nem tesz meg­jegy­zést, de nagyon figyel. Nincs gye­re­ke, és emi­att még job­ban kötő­dik hozzám.

Kilenckor fogtam a bicik­lit, és elin­dul­tam a klub­ba. Jurka Provoloviccsal talál­koz­tam ott, aki szin­tén bicik­lin jött. Azt java­sol­ta, bicik­liz­zünk egyet az ország­úton. A Minszkbe vezető ország­út­nak a Berezina állo­más után elég jó az asz­falt­bur­ko­la­ta. Ami­kor nagy sebes­ség­gel men­tünk, csak úgy repül­tek el mel­let­tünk a fal­vak. Aztán vissza­jöt­tünk. Jurkának régeb­ben van bicik­li­je, és sok­kal erő­sebb a lá­ba, mint nekem, de ipar­kod­tam, hogy ne marad­jak le, tel­jes erőm­ből nyom­tam a pedált, ömlött rólam a ve­rej­ték. Fél tizen­egy­kor érkez­tem haza, meg­tisz­to­gat­tam a bicik­lit. A szám­láló azt mutat­ta, hogy ma 32 kilo­mé­tert tet­tem meg. Tizen­egy­kor elin­dul­tam anyuért.

Az étkezdében találkoztam Malisevszkij apjá­val, aki ciga­ret­tá­ért ment oda. Oda­hív­ták az egyik asz­tal­hoz, amely­nél egy már jól beszí­vott tár­sa­ság ült, és töl­töt­tek neki egy pohár vod­kát. Nem akarta meg­inni az egész pohár­ral, oda­hí­vott, és a fe­lét kitöl­tötte nekem. Pró­bál­tam elhá­rí­ta­ni, de muszáj volt meg­in­ni, hogy ne sért­sem meg.

23.40-kor értünk haza anyuval, elmond­tam neki, mi tör­tént aznap. Anyu már lefe­küdt alud­ni. A fe­jem még min­dig zsong a vod­ká­tól. 0 óra 5 perc­kor meg­hall­gat­tam a BBC-t. Érde­kes adás volt a mar­xiz­mus kri­ti­ká­já­ról, ame­lyet egy orosz filo­zó­fus, S. L. Frank írt, aki Ang­liá­ban élt, és ott is halt meg 1950-ben.

Július 4. […] A városban valami beteg­sé­get kap­tak a te­he­nek. A vá­rosi ható­sá­gok a folyó mögötti réten elke­rí­tet­tek egy nagy darab föl­det, és meg­pró­bál­ják oda behaj­tani az összes tehe­net a vá­ros­ból. Oltást adnak nekik, hogy a tehe­nek bete­gek legye­nek, és így védett­sé­get sze­rez­ze­nek. A be­teg álla­tok ret­ten­tően szen­ved­nek. A te­hén­tu­laj­do­no­sok ott­hon­ról köte­le­sek hozni a te­he­nük­nek az abra­kot, az állam viszont egy szó nél­kül magá­nak gyűjti be a tejet. A gaz­dák meg­pró­bál­ják elke­rülni ezt a te­hén­tá­bort, de az MVD mun­ka­tár­sai ház­ról házra jár­nak, és ellen­őr­zik az álla­to­kat. Teg­nap a Krivoj Krjukon lakó embe­rek ellen­áll­tak, majd­nem vere­ke­dés tört ki. Hiszen a gaz­dát arra kény­sze­rí­tik, hogy elvi­gye a tehe­nét abba a lá­ger­be, ráadá­sul alá kell írnia egy papírt, hogy önként, a saját aka­rata sze­rint vitte oda. Erre a pa­pírra azért van szük­sé­gük, hogy ne kell­jen fizet­niük a vesz­te­sé­gért, amennyi­ben a te­hén elpusz­tul. Ezt az egé­szet ma reg­gel mesélte el a tejesasszony.

A boltban minden nap valóságos csata dúl a ke­nyé­rért, kia­bál­nak, vere­ked­nek. A tej ára föl­ment lite­ren­ként 4 rubel­re, így egy­előre meg­va­gyunk tej nél­kül is.

A minszki utazásra készülök, Józsi­hoz, ezért ma Javoroviccsal elmen­tünk az egész­ség­ügyi állo­másra az iga­zo­lá­sért. Vologya vigyá­zott a két bicik­li­re, én meg bemen­tem, letu­sol­tam, a ruhá­mat átgő­zöl­ték a kam­rá­ban, és kiad­ták az iga­zo­lást, amelyre aztán már meg­ve­he­tem a vonat­je­gyet. Ma lát­tam a Tarzan kaland­jai New York­ban című filmet.

Július 6. […] Anyuval a vek­kerre ébred­tünk. Teáz­tunk mézes­ka­láccsal, és fel­éb­resz­tet­tük Vászját, a szom­szé­dun­kat, hogy vigyen ki az állo­más­ra. Javorovics is velünk jött. Én a bi­cik­lin hoz­tam a bőrön­döt, az akta­tás­kát és a fa­tok­ban lévő hege­dűt. Vologya a saját bicik­li­jén vitte Vászját. Min­den gond nél­kül meg­vet­tük a je­gyet, és 7.20-kor elbú­csúz­tam a srá­cok­tól. Miután Oszipovicsiben és Puhovicsiben átszáll­tam, 13.20-kor érkez­tem meg Minszk­be. Az állo­más­ról gya­log indul­tam el, útköz­ben a já­ró­ke­lő­ket kér­dez­get­tem, így jutot­tam el a Karl Marx utcá­ig, ahol beko­pog­tam a pro­fesszor laká­sá­ba. Kide­rült, hogy Józsi nem lakik ott. Náluk hagy­tam a bőrön­döt, akta­tás­kát, és hege­dű­vel a ke­zem­ben buszon elin­dul­tam a Cnjanszkaja utcá­ba, ahol egy régi kol­lé­gium­ban lakik a bátyám.

Józsi gondterhelten és szomorúan foga­dott. Kide­rült, hogy meg­vál­toz­tat­ták kine­ve­zé­sét a kó­rus­hoz. Még képes­la­pot is kül­dött nekünk, hogy ne utaz­zak, de nem kap­tuk meg a lap­ját. Nagyon aggó­dik a jö­vője miatt.

A sors úgy rendelte, hogy Józsi mel­lett vol­tam azok­ban a szá­mára és a csa­lá­dunk szá­mára is szo­morú napok­ban. Tizen­két napot töl­töt­tem Minszk­ben, ami arra kész­tette a bá­tyá­mat, hogy naponta gon­dos­kod­jon rólam vala­hogy, és a jelen­lé­tem segí­tett neki abban, hogy könnyeb­ben elvi­selje az éppen aktu­á­lis várat­lan for­du­la­to­kat, csa­pá­so­kat és gya­lá­za­tos meg­aláz­ta­tá­so­kat, ame­lye­ket bőven mért rá a sors.

A „jövő társadalmát építő”, egykor volt ország­ban, az állam akart ren­del­kezni min­den ember sor­sá­val, ahogy az isko­lá­ban taní­tot­ták nekünk, „reg­gel­től estig gon­dos­ko­dott az ember­ről”. Min­den fia­tal szak­em­ber, aki egye­te­met vagy hasonló tan­in­téz­ményt vég­zett, elin­dult oda, ahova dol­gozni irá­nyí­tot­ták. Az ember­nek nem volt joga arra, hogy maga keres­sen mun­kát. Még elkép­zelni sem tud­tuk, hogy ott dol­goz­ha­tunk, ahol aka­runk, föl­téve per­sze, hogy a mun­ka­hely befo­gad min­ket. Úgy tar­tot­ták, „az állam gon­dos­ko­dik az illető jólé­té­ről” azzal, hogy új mun­ka­he­lyére irá­nyítja a fia­tal szak­em­bert. És oda irá­nyí­tot­ták, ahol az állam szük­sé­ges­nek találta a je­len­lét­ét. Leg­alább három évet le kel­lett dol­goz­nia az első mun­ka­he­lyén, és azt csi­nál­tak az ember­rel, amit csak akar­tak. A kezdő fize­tés mini­má­lis volt.

A fiatal szakember az elsők között került föl, vona­ko­dás nél­kül per­sze, azokra a lis­ták­ra, ame­lyek­kel min­den intéz­mény és szer­ve­zet embe­re­ket kül­dött az őszi mun­kák elvég­zé­sére a fal­vak­ba. Szé­les kör­ben elter­jedt az a gya­kor­lat, és sok évig tar­tott, hogy hetek­re, de ősszel oly­kor hóna­pokra város­la­kó­kat küld­tek a fal­vak­ba, hogy a kol­ho­zok­ban és szov­ho­zok­ban segít­se­nek beta­ka­rí­tani a ter­mést. A gya­kor­lat­ban szá­nal­mas kísér­let­nek bizo­nyult, pedig ezzel akar­ták meg­men­teni az elsze­gé­nye­dett és össze­omló falusi gaz­dál­ko­dást a szov­je­tek orszá­gá­ban. A leg­in­kább abszurd az volt ebben a „se­gít­ség”-ben, hogy nem segí­teni men­tek a kol­hoz­tag­ok­nak, hanem azért, hogy helyet­tük dol­goz­za­nak. A kol­hoz­tagok ugyanis ebben az idő­szak­ban a városba indul­tak, hogy a pi­a­con elad­ják a saját, pará­nyi vete­mé­nye­sük­ben meg­ter­melt zöld­sé­get és gyü­möl­csöt, s ez­zel föl­ké­szít­sék csa­lád­ju­kat a kö­ze­ledő tél­re.

Az érkező fiatal szakember lakha­tá­sát úgy biz­to­sí­tot­ták, hogy kapott egy priccset a mun­kás­szálló egy két­sze­mé­lyes, de inkább négy­sze­mé­lyes szo­bá­já­ban. Egy ideig még férj és fele­ség is külön élt, ha fia­tal házas­párt irá­nyí­tot­tak az illető intéz­mény­hez. Kap­tak egy-egy ágyat a mun­kás­szálló fér­fi­ak­nak és nők­nek kije­lölt szo­bái­ban.

Gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy az illető meg­sza­ba­dul­jon egy ilyen intéz­mény­től, és a há­rom­éves határ­idő előtt elutaz­zék onnan. A sor­sod tel­jes egé­szé­ben attól a szer­ve­zet­től füg­gött, amely­hez irá­nyí­tot­tak. Sztá­lin halála után vala­mi­vel nagyobb lett a moz­gás­le­he­tő­ség. Elő­for­dult, hogy fia­tal szak­em­be­rek úgy dön­töt­tek, elhagy­ják az intéz­ményt, ahová dol­gozni irá­nyí­tot­ták őket, még olyan is meg­tör­tént, hogy egy­ál­ta­lán nem utaz­tak oda. Csak Hrus­csov ide­jén találta meg az ország a meg­ol­dást erre a gond­ra: a szak­em­ber nem kapta meg a dip­lo­má­ját rög­tön, miután befe­jezte tanul­má­nya­it. Az egye­tem­ről külön pos­tai kül­de­mény­ként elküld­ték a dip­lo­má­ját az illető intéz­mény­nek, annak per­sze, ahová a szak­em­bert irá­nyí­tot­ták. Ott a külön­le­ges ügy­osz­tály pán­cél­szek­rény­ében őriz­ték a do­ku­men­tu­mot. A mér­nök csak három év múlva kapta kéz­hez a dip­lo­má­ját, már akkor per­sze, ha az intéz­mény bele­gye­zett abba, hogy elmen­jen. Per­sze, az ese­tek több­sé­gé­ben a fi­a­tal szak­em­be­rek meg­szok­ták a helyet, ahol dol­goz­tak, és ha tehet­sé­ges­nek bizo­nyul­tak, maga­sabb beosz­tást és lakást kap­tak, foko­za­to­san vezető állást fog­lal­tak el az intéz­mé­nyek­nél. De egy­ál­ta­lán nem min­dig tör­tént ez így.

Nem azért időztem ilyen sokáig ennél a té­má­nál, hogy mesél­jek, milyen mes­te­rien volt meg­szer­vezve a „szo­ci­a­lista para­di­csom”, hanem azért, hogy meg­ma­gya­ráz­zam, mit nél­kü­lö­zött gya­kor­la­ti­lag az én sze­gény bátyám, Rott József, a be­lo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­rium vég­zős növen­dé­ke, aki arról kapott dip­lo­mát, hogy „he­ge­dűs és a zene­kar szó­lis­tá­ja”. De a „nép ellen­sé­gé”-nek a fia volt, s ez min­dent meg­ha­tá­ro­zott.

Józsi szinte minden nap bejárt a be­lo­rusz kul­tu­rá­lis minisz­té­rium művé­szeti osz­tá­lyá­ra, amely az isme­re­tes Kor­mány­zati Ház­ban kapott helyet. A bá­tyám néhány­szor magá­val vitt, és sike­rült is bejut­nunk a Kor­mány­zati Ház mun­ka­tár­sai­nak fenn­tar­tott étkez­dé­be. A mű­vé­szeti osz­tály­nak köte­les­sége volt, hogy valami mun­ka­helyre irá­nyítsa Józsit, de az osz­tály mun­ka­tár­sai resz­ket­tek a fé­le­lem­től, ahogy „a tel­jes egyen­lő­ség orszá­ga” is, fél­tek, hogy valami téve­dést követ­nek el, ha első mun­ka­he­lyére irá­nyí­ta­nak vala­kit, aki egy „nép ellen­sé­gé­nek” a fia. Józsit elő­ször az éppen akkor meg­ala­kult belo­rusz Népi Kórus zene­ka­rá­hoz irá­nyí­tot­ták, amely Moszk­vába készült a be­lo­rusz művé­szet dekád­já­ra. Már kiad­ták az átirá­nyí­tást, ami­kor föl­fe­dez­ték, hogy egy „nép ellen­sé­ge” fiá­nak adták ki. Hogy enged­het­ték volna meg, hogy szín­padra lép­jen Moszk­vá­ban? Meg­vál­toz­tat­ták az átirá­nyí­tást, és nagyon ostoba indo­ko­kat hoz­tak fel ment­sé­gül.

Józsi jó zenész volt, és már régen, az egész utolsó évben zene­kar­ok­ban dol­go­zott. Az orosz Drá­mai Szín­ház­ban és a minszki cir­kusz­ban. Sze­ret­ték ott, szí­ve­sen föl­vet­ték volna állandó mun­ká­ra, köz­ben is jár­tak az érde­ké­ben a művé­szeti osz­tály­nál, mert ott adták volna ki az írá­sos enge­délyt a mun­ka­hely­re. A mű­vé­szeti osz­tály azon­ban félt meg­en­ged­ni, hogy egy „nép ellen­sé­gé­nek” a fia Belo­russzia fővá­ro­sá­ban zene­kar­ban játsszon. Még az is kide­rült, hogy a „hi­ba” sok­kal koráb­ban kelet­ke­zett, még akkor, ami­kor Besszmertnij pro­fesszor föl­vette Józsit a kon­zer­va­tó­rium­ba, a kon­zer­va­tó­rium sze­mély­zeti osz­tá­lya pedig elmu­lasz­totta a „kö­te­lező éber­sé­get”.

Józsi mindig nagyon nyomott hangu­lat­ban volt, vala­hány­szor kilé­pett a mű­vé­szeti osz­tály magas ajta­ján. Az utcán vár­tam meg a bátyá­mat, ami­kor nem enged­tek be a Kor­mány­zati Ház­ba. Oda­men­tünk a leg­kö­ze­lebbi pad­hoz, és Józsi elme­sélte nekem a leg­újabb „hírt”. Utána neki­in­dul­tunk, hogy étkez­dét keres­sünk, ahol meg­ebé­del­he­tünk. Ebéd után vissza­men­tünk a kol­lé­giumba pihen­ni, este pedig Józsi elin­dult ide­ig­le­nes mun­ka­he­lyé­re, vagy a szín­ház­ba, vagy a cir­kusz­ba. Az elő­adás után a bá­tyám még éjjeli ket­tőig ját­szott a Belarusz nevű étte­rem kicsi zene­ka­rá­ban. Ez jó munka volt: a be­szí­vott ven­dé­gek, több­nyire kato­na­tisz­tek, dalo­kat ren­del­tek, és pénzt adtak a zené­szek­nek. Én meg ezalatt csön­de­sen ültem a fe­ne­ke­men a ven­déglő egyik sza­bad bok­szá­ban. Éjfél után a sza­kács vacso­rát adott a zene­kar tag­jai­nak, és Józsi meg­osz­totta velem az adag­ját. Éjjel ket­tő­kor a ven­déglő bezárt, vil­la­mo­son vissza­men­tünk a kol­lé­gium­ba, ahol együtt alud­tunk Józsi kes­keny ágyán.

A konzervatórium hallgatóinak élete már önma­gá­ban is figye­lem­re­méltó volt. A négy szo­ba­társ min­dig kész volt arra, hogy meg­ossza a má­sik­kal szű­kös élel­mét. Józsi volt abban a szo­bá­ban a „leg­gaz­da­gabb”, a „leg­fon­to­sabb eltar­tó”, mert három mun­ka­he­lyen is kere­sett.

A másik a harsonás Mihail Sirotkin volt, aki­nek sze­ré­nyebb volt a kere­se­te. Min­den nap ját­szott a fú­vós zene­kar­ban, amit „pil­la­re­beg­te­tés”-nek hívott, mivel teme­té­sekre jár­tak. Nem tudom, mikor kez­dett el élni ez a hagyo­mány, de a Szov­jet­unió­ban szinte köte­lező volt, hogy fúvós zene­kar kísérje ki a halot­tat a te­me­tő­be.

A szoba harmadik lakója a tan­gó­har­mo­ni­kás Alekszej Grassz volt, aki estén­ként együtt ját­szott Józsi­val a ven­dég­lő­ben. A leg­sze­gé­nyebb a te­nor szó­ló­éne­kes, Mihail Rimarev volt. Nem volt semmi jöve­del­me, csak egy nagyon kis összegű hall­ga­tói ösz­tön­dí­ja, de a szo­ba­tár­sai meg­ér­tet­ték ezt, és szí­ve­sen meg­osz­tot­ták vele min­de­nü­ket, ami­jük csak volt. A szo­bá­ban álta­lá­ban egy darab kenyér­ből állt a reg­ge­li, és a híres-ne­ves szov­jet üveg­kan­csó­ban az asz­talra tett forró víz­ből, amely­ben időn­ként egy kis narancs­héj úsz­kált, amire sike­rült szert ten­ni. A cu­kor fény­űzés­nek szá­mí­tott.

Alekszej Grassz, a leszerelt kato­na­tiszt volt a leg­idő­sebb köz­tük. Volt élet­ta­pasz­ta­la­ta, és meg­pró­bálta meg­nyug­tatni Józsit a mun­kára irá­nyí­tás­sal kap­cso­la­tos kín­ló­dása köze­pet­te. Alekszej első tanára egy német tan­gó­har­mo­ni­kás volt Néme­tor­szág­ban. Ő me­sélte el nekem, hogy a köz­is­mert, Szov­jet­unió-szerte nép­szerű szám, a Körhinta, ame­lyet gyak­ran ját­szik a Sahnov nevű tan­gó­har­mo­ni­kás, nem ennek a mű­vész­nek az alko­tá­sa. A szá­mot Alekszej tanára kom­po­nál­ta, az ere­deti címe Klikk-klakk volt, és Sahnov 1946-ban másolta le Alekszejtől.

Még Mihail Sirotkin harsonájának hang­jára is emlék­szem. A kol­lé­gium­ban elő­írt ott­honi gya­kor­lá­sá­nak ideje reg­gel hétre esett, s mi­után esté­től jól kialudta magát, min­den reg­gel, pon­to­san hét­kor kímé­let­le­nül meg­fújta a har­so­nát. Per­sze, fel­éb­red­tünk, ugrot­tunk egyet, aztán lehunyva a sze­mün­ket meg­pró­bál­tunk tovább alud­ni. De pró­bál­jon csak aludni vala­ki, ami­kor har­sog egy har­so­na.

Folytatódott Józsi kínlódása. Grodnóba irá­nyí­tot­ták, ahol a ze­nei főis­kola örült, hogy olyan tanár érke­zik a hegedű szak­ra, aki­nek maga­sabb, kon­zer­va­tó­riumi képe­sí­tése van. Ám azon­nal elné­mult a jó­zan ész, ami­kor kide­rült, kinek a fia. A grodnói főis­kola vissza­uta­sí­tot­ta. Józsi ebben a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­ben bele­ment, hogy a grodnói zene­is­ko­lá­ban tanít­son. De hát miféle munka volt az! Kevés volt a di­ák, és az iskola veze­tő­sége vala­mennyit egy napra cso­por­to­sí­tot­ta, mert a peda­gó­gus­nak így kényel­me­sebb volt. Józsi az esti vonat­tal érke­zett meg Grodnóba, az éjsza­kát a tan­te­rem­ben töl­töt­te, a zon­go­rán aludt. Más­nap egész nap a diá­kok­kal fog­lal­ko­zott, majd újra a zon­go­rán aludt, s ami­kor reg­gel végre indult a vo­nat Minszk­be, vissza­tért. Két hónap múlva ez az iskola is lemon­dott a bátyám szol­gá­la­tai­ról: „Ha­tár­kör­zet, nem adható ki lak­ha­tási beje­len­tő” – állt a vá­lasz­ban. Lak­ha­tási beje­lentő nél­kül pedig a Szov­jet­unió­ban mind a mai napig nem vesz­nek föl sen­kit állandó mun­ká­ra.

Két hét múlva mentem haza. Folyta­tó­dott a nyári szü­net.

1952. július 20. Vasárnap. Dél­ben kel­tem. Egy órát stop­pol­gat­tam a min­den­nap viselt szürke nad­rá­go­mat. Utána kiva­sal­tam. Jól sike­rült, nem elő­ször csi­nál­tam. Meg­reg­ge­liz­tem, meg­ja­ví­tot­tam a nyol­cast a bi­cik­lim első kere­kén. Javoroviccsal elke­re­kez­tünk Malisevszkijhez, ahol nagyon izga­tot­tan meg­be­szél­tük a hel­sinki Olim­pián zajló ver­se­nye­ket. Javorovics elment, én ott marad­tam, és segí­tet­tem Vovkának meg­ol­dani az algeb­ra­fel­ada­to­kat. Vovka most készül a fel­vé­te­lire a ten­ge­ré­szeti főiskolán.

Július 23. […] Vovka Malisevszkijnek most már nincs ideje a mo­tor­csó­nak­mo­del­lünk­re, amit három hét­tel ezelőtt kezd­tünk el épí­te­ni, de én már min­den elő­ké­szü­le­tet meg­tet­tem helyet­te. Vászja is csak ma segí­tett. A fá­ból kifa­ra­gott for­mát pár napja napon­ként bebur­ko­lom újság­pa­pír­ral, min­den réte­get gon­do­san beke­nek asz­ta­los­enyv­vel, és hagyom, hogy jól kiszá­rad­jon. Így könnyű és szi­lárd csó­nak­vá­zat kapok. Elpisz­mog­tam a modell vil­lany­mo­tor­já­val is. Pár fém alkat­részt Marat lecsi­szolt a fur­nér­rész­le­gen, mert most ott dol­go­zik, és egy isme­rős laka­tos a kom­bi­nát mecha­ni­kai műhe­lyé­ben esz­ter­ga­pa­don kiélezte a mo­tor átté­teli hen­ge­rét a hajópropellerhoz. 10 rubelt kért tőlem ezért a munkáért.

Anyuval 23.40-kor értünk haza. Anyu­nak ma nagyon jó kedve van. Egy­ál­ta­lán nem zsör­tö­lő­dött, ami­kor 0.15-kor meg­pró­bál­tam meg­hall­gatni a BBC-t, bár ret­te­ne­tes zaj­jal zavar­ták az adást. Ma Egyip­tom­ban kato­nai puccs zaj­lott le, ame­lyet Nasszer tábor­nok veze­tett, aki a had­se­reg főpa­rancs­noka lett.

Július 24. […] Ma a park­ban régi isme­rős­sel talál­koz­tam, Anya Zajcevával. Befe­jezte a tize­dik osz­tályt, és sze­retne beirat­kozni vala­mi­féle egye­tem­re, de idén komoly gond adó­dott: a szov­jet­ha­ta­lom egyre nyíl­tab­ban anti­sze­mi­ta, és szinte egyet­len zsi­dót sem vesz­nek föl a főiskolákra.

Július 26. […] Felragasztottam a mo­tor­csó­nak­mo­dell tes­tére az utolsó két réteg újság­pa­pírt, a bel­se­jét sárga olaj­fes­ték­kel ken­tem be. Utána meg­ja­ví­tot­tam a paj­tánk tete­jét, amely kor­hadt volt.

Elmentem a főpostára, hogy tele­fo­non beszél­jek Józsi­val. A meg­be­szélt idő­pont­ban hívott, Grodnóból. Megint kel­le­met­len­ség érte, nem veszik föl a grodnói zenei főis­ko­lára tanár­nak (nyil­ván, már oda is tele­fo­nál­tak). Józsi nagyon szen­ved a tör­tén­tek miatt, nem tud­ja, mihez kezd­jen. Arra kér­tem, ne izguljon.

Este megbeszéltük anyuval Józsi hely­ze­tét. Úgy dön­töt­tünk, azt taná­csol­juk neki, men­jen dol­gozni a grodnói zene­is­ko­lá­ba, de még ez az állás is kér­dé­ses. […] Anyu­val kita­ka­rí­tot­tunk, polos­ká­kat öltünk. Anyu fel­mosta a pad­lót, segí­tet­tem neki, ide-oda tolo­gat­tam a bútorokat.

Eljött az a nap is, amikor meg­va­ló­sult az álmom, és saját tan­gó­har­mo­ni­kám lett. Anyám öröm­mel és moso­lyogva állt az álmom mel­lé. Per­sze új tan­gó­har­mo­ni­ká­ra, ami öt-nyolc­ezer rubelbe került, nem gon­dol­hat­tam. Foly­ton a bizo­má­nyi áru­há­za­kat jár­tam, ame­lyek­ből már volt néhány.

Az egyik ilyen körutam során, augusz­tus 30-án, az eladó egy szinte új, tel­jes méretű szürke német tan­gó­har­mo­ni­kát muta­tott nekem 1800 rube­lért, de nagyon lehan­golt volt, és hiány­zott pár bil­len­tyű­je. Anyám rám bízta a dol­got, és meg­en­ged­te, hogy meg­ve­gyem. Resz­ketve vet­tem ki a hang­szert az eladó kezé­ből, bele­tet­tem a tok­já­ba, és a bicikli cso­mag­tar­tó­ján haza­vit­tem.

Azonnal megpróbáltam játszani rajta vala­mit, de a hangja a füle­met haso­gat­ta. Csa­var­hú­zó­val és kis lapos­fo­gó­val kinyi­tot­tam a hang­lá­dát. Kide­rült, hogy néhány lemez erő­sen rozs­dás. Smirg­li­vel gon­do­san leszed­tem a rozs­dát, kisza­ba­dí­tot­tam a beesett bil­len­tyű­ket, de elkép­zelni sem tud­tam, hogy kel­lene fel­han­gol­ni. Egy hang­szer­ké­szítő egy hét alatt rendbe hozta a hang­szert. Nem volt rajta sok regisz­ter, de mégis az én saját sze­rel­mem lett. Haj­landó vol­tam szinte állan­dóan ját­sza­ni, és barak­kunk tor­ná­cán egyre több lett a hall­ga­tó.

Július 31. […] Levél jött Józsi­tól. Megint bajba került. Elfo­gadta a mun­kát a zene­is­ko­lá­ban. De a lak­ha­tási beje­len­tőt meg­ta­gad­ták tőle, vagyis azt, hogy enge­délyt kap­jon Grodno váro­sá­ban lak­ni. Grodno határ­vá­ros, és Józsi élet­rajza nem felel meg. („A nép ellen­sé­gé­nek fia” – V. R.)

Augusztus 5. […] Reggel tízkor a pos­tás ébresz­tett föl. Érte­sí­tést hozott, hogy Józsi a pos­tára vár, tele­fo­non akar velem beszél­ni. Föl­kel­tem, meg­mo­sa­kod­tam, meg­reg­ge­liz­tem, és 11.40-re bemen­tem az isko­lá­ba. Bevit­tem a tan­dí­jat, beirat­koz­tam, és vet­tem pár tan­köny­vet, ami­ket akkor árul­tak. 16.30-kor elmen­tem anyu­hoz, hogy meg­be­szél­jük, mit mond­jak Józsi­nak, aztán bemen­tem a város­ba, a tá­vír­dá­ba. Egy kis­srá­cot meg­kér­tem, hogy figyel­jen a bicik­lim­re. Még egy órát kel­lett várni a be­szél­ge­tés­re. Józsi elmond­ta, hogy megint nem sike­rült elhe­lyez­ked­nie, és azt ter­ve­zi, hogy más váro­sokba ven­dég­já­tékra uta­zik az orosz Drá­mai Színházzal.

Augusztus 12. […] Könyvből tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Kide­rült, hogy rosszul tar­tom a jobb keze­met, át kell szok­tat­nom. 18.30-kor meg­ér­ke­zett Gyimka Slinko, egy dara­big a játé­ko­mat hall­gat­ta, aztán meg­kért, hogy segít­sek kenye­ret sze­rez­ni. Elmen­tünk anyu­hoz, aki segí­tett kenye­ret vásárolni.

Augusztus 18. […] Anyu ma itt­hon volt, mert kifo­gyott a sör. Fel­ol­vas­tam neki azo­kat a lapo­kat, ame­lye­ket Józsi Grodnóból és Baranovicsiből írt, ott van ven­dég­já­té­kon. A kö­vet­kező állo­más Breszt lesz. Anyu nagy­mo­sást ren­de­zett, ezért elfu­va­roz­tam a fe­hér­ne­műt a mun­ka­he­lyé­re, az étkez­dé­be, ahol job­bak a kö­rül­mé­nyek a mosás­hoz. Fel­ag­gat­tam a fe­hér­ne­műt a kötél­re, hogy meg­szá­rad­jon. Fel­ka­róz­tam a pa­ra­di­csom­tö­ve­ket az ágya­sa­ink­ban. Idén jó ter­més lesz, nagyok a paradicsomok.

Augusztus 20. […] Jurka Provolovicsnál éjsza­káz­tam. Az anyja éjszaka három­kor ébresz­tett föl min­ket. Gyor­san fel­sze­de­lőz­köd­tünk, és indul­tunk a kom­bi­nát­hoz. Ott felül­tünk a gáz­ge­ne­rá­to­ros teher­au­tó­ra, az apja vezet­te, és haj­nali négy­kor elin­dul­tunk Minszk­be. Az út nagyon nehéz volt. Erő­sen ráz­kód­tunk a rak­tér­ben, és hideg volt, cson­tig átjárt a szembe fúvó szél. Reg­gel kilenc­kor érkez­tünk meg Minszk­be. Elmen­tünk a Di­namó sta­dion park­já­ba, ahol meget­tük azt, amit anyu cso­ma­golt. A Mű­egye­te­men meg­ke­res­tük Genyka Provolovicsot, Jurka báty­ját. Éppen felvételizik. (G. Provolovics lett Bobrujszk főépí­té­sze – V. R.) A kon­zer­va­tó­rium kol­lé­gi­u­má­ban talál­kozni sze­ret­tem volna Aljosa Grassz-szal, Józsi barát­já­val. Két napja sze­mer­kél az eső. Jár­tuk a bol­to­kat. Töl­tő­tol­lat vet­tünk. Isme­rő­sök­nél éjsza­káz­tunk. Az egyik üzlet­ben nagy sor állt maka­ró­ni­ért. Nagyon kel­le­met­len és irtó büdös, ami­kor a te­her­autó gáz­ge­ne­rá­tor tar­tá­lyát fel­töl­tik apróra dara­bolt tölgyfa tüze­lő­vel. A füst­től szinte egy­foly­tá­ban fáj a fejem. A vissza­felé úton eleredt az eső, az eső­ka­bát nem segí­tett, tel­je­sen átázott, szinte rám fagyott. Anyu várt, még a kom­bi­nát gará­zsába is elment, hogy meg­tud­ja, mikor érke­zünk vissza.

Augusztus 26. […] Két napja meg­je­lent Józsi, haza­jött pár nap­ra. Meggyet, kör­tét és almát hozott Bresztből. Anyu lek­várt főzött belő­le. Józsi segít a tan­gó­har­mo­nika ujj­rend­jé­ben. Józsi éle­té­ben elő­ször bicik­lire ült, két órát taní­tot­tam, hogy kell kere­kez­ni. Teg­nap este elvit­tük Vityka Kovalkovval Józsit tusol­ni. Végül a fur­nér­rész­le­gen sike­rült meg­mo­sa­kod­ni. Tuso­lás után Józsi­val elmen­tünk anyu­hoz, a mun­ka­he­lyé­re, ettünk, és ittunk egy korsó sört. Anyu és Józsi váll­vetve pró­bál meg­győzni arról, nagyon veszé­lyes, hogy min­den­nap Lon­dont hall­ga­tom. Nem akar­tam beadni a dere­ka­mat. Ijeszt­getni kezd­tek. Nem merem leírni a rész­le­te­ket. Külö­nö­sen anyu panasz­ko­dik a zava­rás fül­ha­so­gató hang­já­ra. […] Ma anyu megint leszi­dott. Ez alka­lom­mal azért, mert kidob­tam a ro­hadt kör­tét. Anyu titok­ban meg­esze­geti a rohad­ta­kat, s azo­kat hagyja nekünk, ame­lyek még job­bak. Sokáig bizony­gat­tam neki, hogy szá­munkra ő drá­gább min­den körténél.

Augusztus 27. […] Bementünk Józsi­val a vá­ros­ba. Meg akar­tuk láto­gatni G. Kaplant, Józsi volt hege­dű­ta­ná­rát. A fe­le­sé­gé­vel egy sor várost java­sol­tak Józsi­nak, ame­lyek­hez kér­vényt küld­hetne mun­ka­ügy­ben. A bá­tyám segí­tett, hogy tan­gó­har­mo­ni­kán meg­ta­nul­jam Hacsaturján kerin­gő­jét. Heve­rész­tünk, vic­cel­tünk, nevet­gél­tünk. Szük­sé­günk van egy­más­ra, és sze­ret­jük egy­mást. 0.15-kor meg­hall­gat­tuk a BBC-t. Kore­á­ban ma az ame­ri­kai repü­lő­gé­pek a há­ború eddigi leg­na­gyobb légi­tá­ma­dá­sát intéz­ték Phen­jan ellen.

Augusztus 30. […] Reggel elmen­tem a bor­bély­hoz, lebo­rot­vál­tat­tam a feje­met és az arco­mat, tízre bemen­tem az isko­lá­ba. A 9/a-ba járok. A. I. Kurljandcsik, az osz­tály­fő­nö­künk nagy szó­nok­la­tot tar­tott arról, kik is vagyunk, és hogy kell visel­ked­nünk. Utána meg­pa­ran­csol­ta, hogy mind­nyá­jan fizes­sünk elő a köz­tár­sa­ság ifjú­sági lap­já­ra, a Sztá­lini ifjúságra. Kimen­tem a piacra éle­le­mért, húst, zsírt, bogyós gyü­möl­csöt vet­tem. Haza­men­tem, ahol Józsi közölte velem, hogy elol­vasta a nap­ló­mat, és arra a követ­kez­te­tésre jutott, hogy anti­bol­se­vik vagyok. Figyel­mez­te­tett, hogy legyek óva­tos. Meg­da­rál­tuk vele a húst a fasírt­hoz, meg­ebé­del­tünk. Felül­tet­tem Józsit a bi­cik­li­re, útnak indí­tot­tam, hogy gya­ko­rol­jon. Fél­óra múlva haza­hozta a bicik­lit. Nagyon beverte vala­mibe az első kere­két, el is gör­bült. Ami­kor pró­bál­tuk meg­ja­ví­tani a sé­rü­lést, olyan erő­sen beszo­rult a jobb kezem egyik ujja a villa és a fogó közé, hogy azon­nal elfe­ke­te­dett, és spric­celt belőle a vér. Annyira fájt, hogy ordítottam.

Augusztus 31. […] A nyári szü­net utolsó nap­ja. Elhoz­tam anyu mun­ka­he­lyé­ről a ki­mo­sott fehér­ne­műt. Nem volt vil­lany, ezért a szom­széd­nál mele­gí­tet­tem föl a fa­sír­tot, amit anyu múlt este sütött, aztán a bátyám­mal leül­tünk ebé­del­ni, s meg­it­tunk egy-egy pohár ver­mu­tot. Józsi mon­dott pohár­kö­szön­tőt: „Légy sike­res a ta­nu­lás­ban! Igyunk arra, hogy ne hara­gudj meg azon­nal az olyan embe­rek­re, mint Abram Zelikman (na ugye, már sike­rült végig elol­vas­nia a nap­ló­mat!), és igyunk Rimmára is!”

1952. szeptember 1. […] A vek­ker reg­gel ötkor ébresz­tett min­ket. Kikí­sér­tem Józsit a vo­nat­hoz, a bicik­lire rak­tam fel a két bőrönd­jét. Bátyám nél­kül üres lett a ház. […] 21.30-kor ettem vala­mit, elmo­so­gat­tam, kávét főz­tem anyu­nak, és már indul­tam volna érte, ami­kor hir­te­len betop­pant. Meg­itta a ká­vét, egy kicsit stop­polt, én meg segí­tet­tem neki, befűz­tem a cér­nát a tű­be. Utána levág­tam a lábá­ról a börkeményedéseket, és anyu lefe­küdt aludni.

Szeptember 2. […] Megborotvál­koz­tam, és meg­hall­gat­tam a BBC-t. Érde­kes volt, rész­le­te­ket közöl­tek Gor­kij leve­lei­ből, ame­lye­ket nem adtak ki a Szov­jet­unió­ban. A le­ve­lek­ből kivi­lág­lott, hogy Alekszej Makszimovics23 1925 óta nem hitt a szovjethatalomban.

Szeptember 13. […] A hato­dik órán, az osztályfőnökin, elkezd­ték fel­dol­goz­tatni velünk „A Kom­mu­nista párt 1951–1955 közötti fej­lő­dé­se, az ötö­dik ötéves terv direk­tí­vái” című brosúrát.

Szeptember 15. A nagyszü­net­ben magá­hoz híva­tott az igaz­gató az iro­dá­jába és azt mond­ta, ki akar nevezni az iskola Kom­szo­mol-tit­ká­rá­nak. Ez magas tiszt­ség, külö­nö­sen az én élet­raj­zom­mal. Azt felel­tem, elvég­zem a mun­kát, amennyi­ben engem válasz­ta­nak. […] 23-kor értünk haza anyu­val, elme­sél­tem neki, mi tör­tént ma az isko­lá­ban. Anyu nem helye­sel­te. Aztán én is bele­gon­dol­tam, és úgy dön­töt­tem, visszautasítom.

Szeptember 20. Szombat. A ha­to­dik órán eről­te­tett iram­ban ismét a XIX. Párt­kong­resszus anya­gait olvas­tuk. Ma nagyon rossz idő van, hideg, esős. Anyu ma nem ment dol­goz­ni, remek ebé­det főzött, nagyon jó volt, hogy együtt ettünk, ráadá­sul milyen fris­set! Nagyon jó volt az ebéd! Édes görög­dinnyé­vel fejez­tük be. Leül­tem lec­két csi­nál­ni, anyu viszont ma már nem csi­nált sem­mit. Némán üldö­gélt, az ima­könyvét olvasta.

Nem fogod elhinni olvasóm! Ma, 2006. június 11-én auto­ma­ti­ku­san kimá­sol­tam a nap­lóm­ból a fen­tie­ket, aztán fur­csán eltöp­reng­tem a le­ír­tak tar­tal­mán. Fog­tam a tele­font, és fel­hív­tam Mordeháj Okszot, a rab­bin­kat, az elné­zé­sét kér­tem, ami­ért zava­rom, és meg­kér­tem, derítse ki nekem, miért lehe­tett külön­le­ges nap 1952. szep­tem­ber 20-a, ami­kor anyám egy­szerre min­dent más­ként csi­nált. A rabbi fel­írta a tele­fon­szá­mo­mat, tíz perc múlva vissza­hí­vott, és közöl­te: „Mr. Rott. Abban az évben az volt a Ros Hasana első nap­ja. Erről van szó!” Ami­kor meg­le­pe­tés ér, min­dig könnybe lábad a sze­mem. Ezek sze­rint Regi­na, az anyám, tud­ta, mit jelent az a nap, hogy a zsidó nap­tár sze­rint akkor kez­dő­dik az Újév. És közö­sen ünne­pelte meg velem. Bár egy szót sem szólt nekem az ünnep­ről.

Hát ez a rettegés! Akkor már régen tud­tam, hogy zsi­dók vagyunk. A fa­siszta Német­or­szág már évek óta össze­om­lott, ám a szov­jet való­ság arra ösz­tö­kélte Reg­inát, hogy még óva­to­sabb­nak kell len­nie. Erő­sö­dött a szov­jet anti­sze­mi­tiz­mus. Regina csak huszon­két évvel később, 1974 szep­tem­be­ré­ben fogadta tuda­to­san a Ros Hasanát. Kény­te­len vagyok még egy­szer elmon­da­ni, hogy „mel­les­leg": június 11-én van Reg­iná­nak, az anyám­nak a száz­ha­to­dik szü­le­tés­nap­ja.

A legfrissebb londoni hírekben közöl­ték, hogy ma Nyu­gat-Né­me­tor­szág­ban töme­ges tün­te­té­sen til­ta­koz­tak az ellen, hogy meg­ér­ke­zett a ke­let-né­met­or­szági kor­mány küldöttsége.

Szeptember 21. Anyu korán reg­gel elment dol­goz­ni. Ma pin­cér lesz, mert nincs eladni való sör.

[…] Meghallgattam a rádió­ban a köz­ponti lapok szem­lé­jét. Moszkva ezt közöl­te: „Teg­nap for­rón üdvö­zöl­ték Bonn­ban a ke­let-né­met kor­mány kül­dött­sé­gét, ahol a dol­go­zók tün­te­tés­sel fejez­ték ki a né­me­tek közti szolidaritást.”

[…] Megcsináltam a lecké­met, utána elmen­tem meg­lá­to­gatni Javorovics szü­le­it. Nagyon szo­mo­rúak a gye­re­kek nél­kül, hiszen Vologya és Raja tech­ni­kumba men­tek, Kalinyingrádban tanul­nak. Utána a Malisevszkij szü­lő­ket is meg­lá­to­gat­tam. Vovkát föl­vet­ték a batumi ten­ge­ré­szeti főis­ko­lá­ra. Egyen­ru­hát kapott, de nagy rá, bevarr­ta. Vitya bácsi, Vovka apja azt mesél­te, hogy állí­tó­lag Paulus, Hit­ler volt tábor­noka tel­jes kénye­lem­ben élde­gél egy Moszkva kör­nyéki kas­tély­ban, és hogy a ke­let-né­met had­se­reg főpa­rancs­no­ká­nak szánják.

Már nem emlékszem arra, volt-e koráb­ban lehe­tő­sé­gem rá, hogy újra­ol­vas­sam nap­lóm­ban a be­jegy­zé­se­ket azok­ból a nehéz és távoli évek­ből. Nem tudom érzé­kel­tet­ni, milyen izga­tott vagyok, ahogy elné­ze­ge­tem eze­ket az ötven­éves olda­la­kat. Időn­ként el sem tudom hin­ni, hogy tizen­hat éves korom­ban írtam le mind­ezt. És nagyon sze­ret­ném meg­osz­tani veled azt az örö­möt, ked­ves Olva­sóm, amely néhány oldal­nál elfog. Hiszen a va­ló­sá­got írtam meg azon keserű napok szo­mo­rú­sá­gá­ról és örö­mé­ről. Vissza­té­rek az 1952-es nap­ló­be­jegy­zé­sek­hez.

Szeptember 24. Az iskolában min­den a szo­ká­sos volt. 14.30-ra értem haza. Anyu is akkor ért vissza a piac­ról. Ma ő is itt­hon van. Ettünk, aztán leül­tem, hogy fogal­ma­zást írjak V. G. Belinszkijről. Anyu végig mel­let­tem ült, hol szun­di­kált, hol varrt. Egy­szer csak föl­fe­dez­tem, hogy moc­ca­nás nél­kül, nyi­tott szem­mel üldö­gél, mélyen elgon­dol­ko­dott vala­min. Úgy gon­dol­tam, vagy a tá­voli múlt­ban kalan­doz­nak a gon­do­la­tai, vagy a mos­tani való­sá­gon töp­reng. Nagyon meg­saj­nál­tam. Ugyan, mi jóra emlé­kez­het az anyánk, az eltar­tónk? Talán csak a gye­rek­kor­ára. Az élete többi része csupa szen­ve­dés. Elvá­lasz­tot­ták a fér­jé­től, egye­dül nevel föl min­ket, tel­je­sen egye­dül van szá­mára ide­gen embe­rek között. Még jó, hogy már fel­nőt­tünk, leg­alább ez vigasz­tal­hat­ja. Eszembe jutott apám, s az, aki elvette tőlünk. Annyira meg­saj­nál­tam anyut, hogy össze­szo­rult a szí­vem, és könnybe lábadt a sze­mem. Oda­lép­tem hoz­zá, átölel­tem, és pár ked­ves szót mond­tam neki, hogy elte­rel­jem a figyel­mét a szo­morú töp­ren­gés­ről. Anyu szo­morú sze­mé­ben mosoly vil­lant. Úgy érzem, most elő­ször jutott eszembe ilyes­mi. Drága anyu­ka, annyira sajnállak!

Október 8. […] Nagy a baj Ang­liá­ban. Lon­don köze­lé­ben össze­üt­kö­zött két sze­mély­vo­nat és belé­jük rohant egy har­ma­dik. Már 85 halot­tat szed­tek ki a ron­csok alól. Tizen­hét méter magasra tor­nyo­sul­tak az egy­másba sza­ladt vagonok.

[…] Meghallgattuk anyuval a leg­fris­sebb moszk­vai híre­ket. A rá­dió és az újsá­gok is teli van­nak a XIX. Párt­kong­resszus anya­gai­val meg pri­mi­tív pro­pa­gan­dá­val, ami­ből csö­pög a gyű­lö­let és a harag a nyu­gati álla­mok ellen. Ha a mi iro­dalmi szin­tün­ket vesszük a 9. osz­tály­ban, ez pon­to­san olyan, mintha fel­szó­lí­ta­ná­nak a har­ma­dik világ­há­bo­rú­ra. Annyira zavar­ták az adást, hogy egyet­len han­got sem hal­lot­tam sem az Ame­rika hang­ján, sem a BBC-n.

Október 10. […] Este nyolckor átjött Vityka Kovalkov, indul­tunk tusol­ni. Sokáig keres­gél­tünk a kom­bi­nát egyes műhe­lyei­ben, s vé­gül sze­ren­csénk volt a fehér­bú­tor rész­leg­nél. Az ott mosa­kodó fér­fiak hama­ro­san elmen­tek, ket­tes­ben marad­tunk Vitykával. Az ajtó előtt egy cso­port asszony gyűlt össze, akik zak­latni kezd­tek min­ket, döröm­böl­tek az ajtón, ki-be­kap­csol­ták a gőzt, amely a csö­vek­ből áram­lott. Nem hagy­tak meg­mo­sa­kod­ni. Az asszo­nyok tel­je­sen elzár­ták a gőzt, letör­ték az ajtóra sze­relt gyenge kam­pót, kiál­tozva betó­dul­tak a tuso­ló­ba, sze­münk lát­tára egy pil­la­nat alatt mez­te­lenre vet­kőz­tek, és beáll­tak a zu­hany­ró­zsák alá. Döb­be­ne­tes volt. Zavar­tan bámul­tuk a lát­ványt, aztán fel­öl­töz­tünk és eljöttünk.

Október 11. […] A hatodik órá­ban faül­te­tés­hez göd­rö­ket ástunk az udva­ron. A ha­to­dik óra után min­den­ki­nek ott kel­lett marad­nia Kom­szo­mol-gyű­lé­sen, és végig kel­lett hall­gat­nunk egy fenye­gető hangú jelen­tést, a nem­zet­közi hely­zet­tel kap­cso­la­tos pro­pa­gan­dát. Háromra értem haza, meg­néz­tem a friss újsá­got. Az utolsó betűig csak a XIX. Párt­kong­resszus­ról volt benne szó. Puszta kíván­csi­ság­ból meg­szá­mol­tam, hány­szor for­dul elő benne Sztá­lin neve. Ötven­nyolc­szor. Ez aztán döfi! Tény­leg így kell ennek lennie?

Október 15. A tornaórán a tor­na­ta­nár ránk paran­csolt, hogy vala­mennyien lép­jünk be a DOSZAAF-ba24. Az osz­tály­ban leír­ha­tat­lan lárma kelet­ke­zett – hiszen „ön­kén­tes”-nek mond­ják az egye­sü­le­tet, mégis parancsba adják, hogy be kell lép­ni. A tor­na­ta­nár nem tudta valami vilá­go­san elma­gya­rázni a dol­got. Csö­kö­nyö­sen azt java­sol­ta, hogy min­denki töltse ki a jelent­ke­zési ívet, és kezdje el szé­pen fizetni a tag­sági díjat. A szov­jet kor­mány­zat paran­csára hivat­ko­zott, amely arról szól, hogy min­den fia­tal fér­fi­nak ren­del­kez­nie kell vala­mi­lyen kato­nai képe­sí­tés­sel. Kur­tára fog­va: a kor­mány­zat­nak ágyú­töl­te­lékre van szük­sé­ge, hogy meg­véd­jék „a cárt és a bi­ro­dal­mat”. A tor­na­ta­nár, az igaz­gató és az iskola kato­nai bizott­sá­gá­nak nyo­má­sára végül min­den diák­nak ki kel­lett töl­te­nie a jelent­ke­zési ívet, és meg kel­lett ígér­nie, hogy kato­nai képe­sí­tést szerez.

November 5. Ma jó napom volt az isko­lá­ban. Pár napja toll­ba­mon­dást írtunk belo­rusz nyelv­ből. A be­adott füzet­ben benne hagy­tam a pus­kát, bár nem tud­tam róla. Taní­tás után, ami­kor behoz­tam a tan­gó­har­mo­ni­kát, és egy csomó fiú ott maradt, hogy gya­ko­rol­jon az újévi hang­ver­seny­re, pánikba esve betör­tem a ta­ná­ri­ba, de már nem talál­tam ott a füze­tein­ket, a be­lo­rusz tanár magá­val vit­te, hogy ott­hon javítsa ki őket. Két napig nagyon rosszul érez­tem magam, ret­teg­tem a meg­szé­gye­nítő lelep­le­zés­től. Ma viszont meg­men­tett az úttö­rő­ve­ze­tő. „Kreida” behozta a fü­ze­tein­ket az isko­lá­ba, és itt fejezte be a javí­tást. Ami­kor elfor­dult, az úttö­rő­ve­zető a szó szo­ros értel­mé­ben kirán­totta a pus­kát a fü­ze­tem­ből, amely még a halom alján volt.

November 6. […] Meghallgattam az Ame­rika hang­ját. Megint Eisenhower lett az Egye­sült Álla­mok elnö­ke. Majd meg­lát­juk, mit hoz ez az emberiségnek.

1952. november 22. […] Nagyon sze­ret­jük a föld­rajz­ta­ná­run­kat, Konsztantyin Boriszovics Podolszkijt, aki nyu­gal­ma­zott kapi­tány, s aki nem­csak a szak­má­já­hoz ért, de tisz­tel is min­ket, mint akik már tel­jes egé­szé­ben önálló embe­rek vagyunk. Ma mesélt a szovjet–finn viszony­ról, s utána meg­kér­dez­ték tőle: „Hogy tör­tént, hogy kibé­rel­tük Fin­nor­szág­tól a leg­jobb kikö­tőt, Parkalát, és miért egyez­tek bele a fin­nek?” K. B. a rá jel­lemző mosollyal iro­ni­ku­san azt felel­te: „És te, mit ten­nél, ha éjszaka beron­ta­ná­nak hoz­zád, két pisz­tolyt szö­gez­né­nek neked, és köve­tel­né­nek vala­mit?” Az osz­tály nagyot neve­tett. Vol­tak, akik a hely­zet komi­ku­mán nevet­tek, mások azon, hogyan visel­ke­dik a szov­jet kor­mány az „ön­kén­tes” egyez­mé­nyek kérdésében

Ugyanígy nevettünk, amikor a föld­rajz­ta­nár Jugo­szlá­viá­ról beszélt. Hiszen ma Tito „rossz­in­du­latú és ármá­nyos ellen­ség”, pedig két hete még vetí­tet­ték a Jugo­szlá­via hegyei­ben című fil­met, amely­ben Győ­ze­lem érdem­érem­mel tün­tet­ték ki a mar­sallt, mint leg­jobb bará­tun­kat és hűsé­ges szö­vet­sé­ge­sün­ket. Az órák közti szü­ne­tek­ben tovább folyt a vita Titó­ról, és az osz­tály­tár­saim több­sége osz­totta a véle­ményt, hogy egy­sze­rűen nem volt kedve vakon tel­je­sí­teni a Kreml­ből érkező parancsokat.

1952. november 28. […] Az isko­lai szü­net­ben feszült hang­nem­ben meg­vi­tat­tuk a Prá­gá­ban zajló bíró­sági eljá­rást azok felett, akik nem­ré­gi­ben még fegy­ver­tár­sa­ink vol­tak. Sok fiú beszél a Kreml szája íze sze­rint. De néhány osz­tály­tár­sam, akik zsi­dók, elis­me­rik, hogy anti­sze­mita intéz­ke­dés­ről van szó, ame­lye­ket újabb zsi­dó­ül­dö­zés követ. (Nem aka­rok hinni a sze­mem­nek, ami­kor ma ezt újra elol­va­som – V. R.)

December 1. Ma visszatért a szü­lési sza­bad­sá­gá­ról a fran­cia­ta­nár­nőnk, Darja Mironovna Benenszon. Sze­rény, okos és jólelkű tanár­nő. Min­denki irigyli az osz­tály­ban a tü­rel­mé­ért és kitartásáért. (Per­sze, a tanárnő ere­deti neve Dora Mejerovna volt – de hát olyan idők, ami­lyen erköl­csök. – V. R.)

December 2. […] Meghallgattam a BBC-t. Az ENSZ hete­dik ülés­sza­kán Visinszkij, a szov­jet kül­dött elve­tette India ter­vét a ko­reai kér­dés ren­de­zé­sé­ről. A BBC infor­má­ci­ója alap­ján úgy gon­do­lom, az indiai javas­lat két­ség­te­le­nül érté­kes és logi­kus, ezért aztán hiába is pró­bálja meg­rá­gal­mazni a szov­jet propaganda.

Mindenféle kongresszust hívnak össze a béke védel­mé­ben. Csak figyel­me­sen kell hall­gat­ni, mit mon­da­nak, egy­sze­ri­ben vilá­gos lesz, milyen osto­ba­sá­go­kat beszél­nek a szov­je­tek a ko­reai béké­ről meg a világ­bé­ké­ről. Sztá­lin bizony helye­sen mond­ta, hogy: „A béke akkor marad fenn, és akkor szi­lár­dul meg, ha a vi­lág népei a saját kezükbe veszik a béke ügyét.” Pon­to­san erről van szó – hogy a népek, nem pedig a szov­jet kor­mány veszi a kezébe.

December 9. […] Anyuval meghall­gat­tuk a moszk­vai híre­ket. A rá­dió azt mond­ja, a Szov­jet­unió­ban min­den jól megy, de a va­ló­ság­ban ez nem így van. Az utóbbi idő­ben valami feszült­ség érző­dik az embe­rek­ben. A vá­ros vala­mennyi intéz­mé­nyé­ben erő­sen csök­ken­tik az állá­sok szá­mát. Az embe­rek nem értik a hely­ze­tet, egy­mást fag­gat­ják, hol lehet mun­kát talál­ni. Az étkez­dé­ben ugyanez tör­té­nik. Anyu attól fél, hogy őt is elbocsátják.

December 15. […] Este meghall­gat­tam az Ame­rika Hang­ját. Meg­csi­nál­tam a lec­ké­met. Azu­tán tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Ekkor követ­ke­zett be a sze­ren­csét­len­ség. 22.30-kor kopog­tak. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy anyu jött haza a mun­ká­ból, és nyu­god­tan ajtót nyi­tot­tam. De kide­rült, hogy a vil­lany­te­lep ellen­őrei. Nálunk min­den be volt kap­csol­va: a me­le­gí­tő, a rezsó és a 100 wat­tos lám­pa. Min­dent ész­re­vé­te­lez­tek és elmen­tek. Az a hely­zet, hogy csak egyet­len lámpa után fize­tünk. Anyu 23.45-kor érke­zett haza. Kide­rült, hogy az ellen­őrök elmen­tek hozzá az étkez­dé­be, hogy pén­zért haj­lan­dók elsi­mí­tani az ügyet. Anyu nagyon izga­tott volt, és arra készül, hol­nap meg­ven­dé­geli őket az étkez­dé­ben, ahogy illik. Igen, baj történt.

December 16. […] Anyunak sike­rült meg­egyez­nie a teg­napi ellen­őrök­kel, oda­csúsz­ta­tott nekik 120 rubelt, és bele­ment, hogy havi 25 rubelt fizet nekik.

December 21. […] Az osztálytár­sam édes­any­ját, Cili Nyiszmant, aki ugyan­ab­ban az étkez­dé­ben dol­go­zott, mint anyu, min­den magya­rá­zat nél­kül elbo­csá­tot­ták. Csak egy magya­rá­zat lehet­sé­ges, az anti­sze­mi­tiz­mus, amely egyre nő az utóbbi idő­ben. Még egy hír: sok embert behív­nak a „szer­vek”, és írás­ban kell nyi­lat­koz­niuk arról, hogy nin­cse­nek roko­naik az Egye­sült Álla­mok­ban. És akkor mi van, ha vala­ki­nek tény­leg van ott rokonai?

1952. december 25. Ha élne az apám, ma volna 54 éves. Iste­nem! Mind­össze 54 éves, milyen fia­tal volna még, ha nem gázolja el 1938, de hát ked­ves „elv­tár­sunk”, Sztá­lin nem hagy­ta, hogy meg­érje ezt a kort. Drága apám, bárha nem emlék­szem is rád, azt sosem felej­tem el, mi vol­tál nekem. Ami­kor a „sza­ba­du­lá­sod” után Kolimára kerül­tél 1949-ben, még onnan is pénzt küld­tél, hogy a te sze­re­tett Vladimirkád sem­mi­ben se lás­son szük­sé­get. Bizony, sajnálom!

1953. január 13. […] Ma szörnyű hírt közölt Moszk­va. Lelep­lez­tek egy cso­port orvoskártevőt, akik a Szov­jet­unió veze­tőit gyógy­ke­zel­ték. A ve­ze­ték­ne­vek alap­ján sok köz­tük a zsi­dó, s az­zal vádol­ják őket, hogy részt vet­tek egy világ­mé­retű cio­nista össze­es­kü­vés­ben. Úgy gon­do­lom, ezek az orvo­sok soha sen­kit nem akar­tak meg­öl­ni, de hát a Kreml­nek bűn­bakra van szük­sé­ge. Sze­gény zsidó nép! Igen, a Kremlt semmi nem állítja meg. Nagyon meg­rá­zott ez a hír. Anyu haza­jött, csak ül és szen­ved. Vol­tak fér­fi­ak, aki­ket meg­bo­lon­dí­tot­tak a mai hírek, máris ordí­ta­nak: „Gye­rünk, üsd a zsi­dó­kat!” Hát, így rakód­nak egy­másra a tör­té­ne­lem évei. Anyu, ahogy én is, nem hiszi, hogy ezek az embe­rek bűnösök.

Január 14. […] Anyu hazajött, és elmond­ta, hogy buta, dur­va, hara­gos embe­rek már ter­jesz­tik a zsi­dó­el­le­nes han­gu­la­tot. 0.15-kor meg­hall­gat­tuk anyu­val a BBC-t. Az egész nyu­gati vilá­got meg­rázta ez a ször­nyű hír. Lon­don fanyar gúnnyal lesö­pörte a szov­jet kor­mány hitel­te­len követ­kez­te­té­se­it. Azt mond­ta, a Kreml azért kavarta ezt a vihart, mert gyönge az állam­rend­szer. Az Ame­rika Hang­já­nak az a vé­le­mé­nye, hogy ezt a „moszk­vai hírt” azért ötöl­ték ki, hogy rokon­szen­vet ébressze­nek a Kö­zel-Ke­let orszá­gai­ban, s ugyan­ak­kor meg­za­var­ják a közel-ke­leti védelmi pak­tum létrejöttét.

Január 22. […] Ma nem volt taní­tás, min­ket, fiú­kat behí­vott a ka­to­nai bizott­ság, és egész nap külön­féle orvosi bizott­sá­gok ellen­őriz­ték a kato­nai szol­gá­latra való alkal­mas­sá­gun­kat. Min­den elő­írás sze­rint egész­sé­ges­nek bizo­nyul­tam. Az apá­mat ille­tően egy kicsit eltér­tem az igaz­ság­tól, mert azt mond­tam, meg­halt, és hogy a csa­lád­ból soha sen­kit nem ítél­tek el. Az ezre­des meg­kér­dez­te, mi a szó­ra­ko­zá­som. Azt felel­tem: „A tan­gó­har­mo­ni­ka.” „Hát akkor talán a korobocskát25 is el tudod ját­sza­ni, meg a pol­kát is?” – kér­dez­te. „Az asz­tal­fió­kot is, nem csak a korobocskát” – felel­tem. Nagyot nevet­tek. Mind­egyi­kün­ket regiszt­rál­tak, iga­zol­ványt is kap­tunk, és állo­mányba vett min­ket a kato­nai bizottság.

Január 23. […] Tanítás után, haza­fe­lé, vet­tem anyu kéré­sére egy üveg vörös­bort. Este meg­jött anyu, meg­va­cso­ráz­tunk, s meg­it­tunk fél deci bort, hogy vigaszt talál­junk a bá­na­tunkra és magányunkra.

Január 29. […] Elmentem meglá­to­gatni Javorovics szü­le­it, Vologya húgát, Raját talál­tam ott­hon, aki haza­jött a szü­net­re. Tőle hal­lot­tam: „Ná­lunk az isko­lá­ban egyet­len zsidó sincs. Gyű­lö­löm őket! Gaz­em­be­rek, kémek. Meg­öl­ték Zsdanovot. Befu­ra­kod­tak a Kreml­be. Ami­kor nálunk, a tech­ni­kum­ban olvas­tunk a zsidó kémek­ről, huhh, milyen dühö­sek let­tünk a zsi­dók­ra.” Naiv­sá­got tet­tetve kikér­dez­tem, aztán haza­men­tem. Este a vacso­rá­nál elmond­tam anyu­nak, mit hal­lot­tam. 1953. feb­ruár 4. […] Most fejez­tem be a lec­két, 22.45 van. Ször­nyű­ség! Ez az átko­zott dik­ta­túra nap­ról napra job­ban szo­ron­gatja az embe­re­ket, mil­liók éle­tét oltja ki, a saját árnyé­ká­tól is fél és remeg, és önkénnyel meg bör­tön­bün­te­tés­sel akar meg­erő­söd­ni. Csak ide­ig­le­ne­sen tudja fel­tar­tóz­tatni a tör­té­nel­met és az éle­tet. De a végén csak hamu marad belő­le. Lehet, hogy nem érem meg azt a na­pot, de hiszem, hogy bekö­vet­ke­zik. Bekö­vet­ke­zik!!! Ez az egész rossz tör­té­net megsemmisül.

Elvette a munkáját szegény Regina Rottnak, ennek a csön­des, egy­szerű asszony­nak, a sze­ren­csét­len anyám­nak, aki nél­kü­lö­zés és szen­ve­dés közt nevelte föl a két fiát, akit a szov­jet­ha­ta­lom meg­fosz­tott a fér­jé­től, aki elkí­nozva és ártat­la­nul halt meg a bör­tön­ben. A ha­ta­lom elbo­csá­tot­ta. És miért? Még ahhoz sem volt bátor­sá­guk, hogy elmond­ják, paran­csot kap­tak az elbo­csá­tá­sá­ra. Senki sem hiszi el, hogy a dik­ta­túra csak azért dobta ki az utcá­ra, mert a ha­ta­lom „el­len­sé­gé­nek” a fele­sé­ge, egy naiv egy­sze­rű­nek, aki egy­kor hitt ennek a ha­ta­lom­nak, amely aztán sok mil­lió ártat­lan ember­rel egye­tem­ben eltaposta.

Anyu izgatottan tért haza a mun­ká­ból, és közölte velem a ret­te­ne­tes hírt. Hall­gat­tunk, mintha meg­ku­kul­tunk vol­na, a ször­nyű csa­pá­son gon­dol­koz­tunk. Iste­nem, azt sem tud­juk, mire gon­dol­junk! Ret­te­ne­tes han­gu­latba kerül­tünk. Meg­fáj­dult a fejem. Anyu egész éjszaka nem bírt elaludni.

1953. február 6. […] Korán reg­gel dön­töt­tük el, hogy leg­alább tegyünk vala­mit, ezért elin­dul­tam a bobrujszki keres­ke­delmi hiva­tal sze­mély­zeti osz­tá­lya veze­tő­jé­hez, hogy beszél­jek vele anyu elbo­csá­tá­sá­ról. Meg­ke­res­tem a város­ban az iro­dá­ju­kat, és több mint két órát vár­tam arra, hogy a fő­nök fogad­jon. Végre erre is sor került, foga­dott a hata­lom egyik kép­vi­se­lő­je. Kopa­szodó fickó volt, áll­ha­ta­to­san az asz­talra szö­gezte a te­kin­te­tét, és nem­igen volt kedve meg­vi­tatni sem­mit. Kurta volt a vála­sza: „Rott? Tudom, 15-ig dol­go­zik. Előre figyel­mez­tet­tük, hogy elbo­csá­tás vár rá, hogy mun­kát keres­hes­sen magá­nak. Még min­dig sok a be­töl­tendő mun­ka­hely. Majd talál magának.”

Kértem, hogy valahogy segítsen raj­tunk, ha anyu­nak nem sike­rül sem­mit talál­ni. Majd­nem kilö­kött az iro­dá­já­ból, aztán ezzel enge­dett utam­ra: „Na, ha itt nem talál sem­mit, akkor majd egy másik város­ban. Egy­ál­ta­lán nem tudok segí­te­ni. Azért bocsá­tot­ták el, mert csök­ken­tet­ték az állá­sok szá­mát.” „Mi­ért, maga ebben az eset­ben elköl­tözne egy másik városba?”– kér­dez­tem. – „Igen”– vágta rá szigorúan.

Nagyon levert hangulatban vol­tam, ami­kor eljöt­tem tőle, könny szö­kött a sze­mem­be. Még jó, hogy anyu nem volt jelen ezen a beszél­ge­té­sen. Las­san elin­dul­tam a pi­ac­ra, hogy zsírt vegyek. Talál­koz­tam egy isme­rős­sel, aki a szü­netre jött haza, Borisz Akszelroddal, aki most Lenin­grád­ban tanul. Őt is ugyan­olyan sze­ren­csét­len­ség érte, mint engem, az ő any­ját is elbo­csá­tot­ták. Legyen átko­zott ez a rend­szer! Elmen­tem anyu­hoz a mun­ka­he­lyé­re, és elme­sél­tem, hogy jár­tam. Sze­gény, nagyon szen­ve­dett. Elvesz­tünk, ha nem veszik föl valami más mun­kára a kombinátban.

1953. február 12. Ma sem mentem isko­lá­ba. Reg­gel kilencre ott vol­tam a ke­res­ke­delmi hiva­tal iro­dá­já­nál, az volt a szán­dé­kom, hogy fogad­jon az igaz­ga­tó. Az igaz­gató elő­szo­bája teli volt vára­ko­zók­kal. Csak tizen­ket­tő­kor jutot­tam be hozzá.

O. K. Mihajlov elég fiatal ember volt, meg­kért, hogy fog­lal­jak helyet, és tovább néze­gette az újsá­got. Végül is elmond­tam neki, milyen sze­ren­csét­len­ség ért min­ket, és azt kér­tem tőle leg­alább azt engedje meg, hogy anyu a nyá­rig dol­goz­zon, ami­korra elvég­zem a kilen­ce­dik osz­tályt. Figyel­me­sen végig­hall­ga­tott, és meg­kért, hogy vár­jak oda­kint. Nyil­ván­va­lóan tele­fo­nált vala­ho­vá. Aztán újra beszó­lí­tott az iro­dá­já­ba: „Azért bocsá­tot­ták el, mert csök­ken­tet­ték az állá­sok szá­mát. De ipar­kod­jon mun­kát találni a fa­fel­dol­go­zó­ban. Jó jel­lem­zést adunk róla, de más­sal nem tudok segí­te­ni.” Tovább kér­dez­ge­tett a csa­lá­dunk­ról. Pár­szor elhall­ga­tott, és lát­szott raj­ta, hogy elgon­dol­ko­zott vala­min. Újra könny szö­kött a sze­mem­be. Az igaz­gató fel­állt, az ajtó­hoz lépett, behaj­totta az ajtót, hogy ne hall­ja­nak min­ket az elő­szo­bá­ban. Oda­lé­pett hoz­zám, és bizal­ma­san azt mond­ta: „Értse meg, a fő ok nem az állá­sok csök­ken­té­se, hanem valami egé­szen más, amit nem mond­ha­tok meg. Egy­ál­ta­lán nem aka­rom elbo­csá­tani az édes­any­ját, de paran­csot kap­tam, hogy tegyem meg, és nem tudok rajta vál­toz­tat­ni.” Nekem elég volt ez a be­is­me­rés. Őszin­tén meg­kö­szön­tem neki a jósá­gát. Lát­szott raj­ta, hogy együtt érez velem. Aztán majd­nem futot­tam ki az utcára.

Úgy mentem haza, hogy egészen eltom­pult az agyam, és nagyon levert vol­tam. Sokáig némán ültem. Anyu este tizen­egy után jött haza a mun­ká­ból. Végig­gon­dol­tuk a hely­ze­tün­ket. Alik Potapejko apja meg­ígérte anyu­nak, hogy segít elhe­lyez­ked­nie a fafeldolgozóban.

Ma még egy kellemetlenség tör­tént: a szov­jet kor­mány fel­hasz­nálta az alkal­mas pil­la­na­tot, és meg­sza­kí­totta a dip­lo­má­ciai kap­cso­la­tot Izra­el­lel. A szov­jet zsi­dók­nak eztán már csak a baj marad.

Február 14. […] Ma az iskolai gyű­lé­sen sza­bá­lyo­san kival­lat­tak min­ket, hogy min­den fel­sőbb osz­tá­lyos­ról meg­tud­ják, milyen újsá­go­kat olvas, és hall­gat-e rádi­ót. Érző­dik, hogy ezen a szá­nal­mas módon akar­ják emelni „po­li­ti­kai tájé­ko­zott­sá­gun­kat”. Iskola után Potapejkóval és Lopa­tó­val elmen­tünk az osz­tály­tár­sunk­hoz, Vologya Tretyakovhoz, aki a napok­ban össze­ve­szett a ta­ná­rok­kal, és elhozta az ira­tait az isko­lá­ból, mert az volt a szán­dé­ka, hogy átirat­ko­zik a dol­gozó ifjú­ság­nak fenn­tar­tott esti isko­lá­ba. Sokáig győz­köd­tük, hogy jöj­jön vissza az isko­lá­ba. A vé­gén bele­egye­zett. Ami­kor ket­tes­ben haza­felé tar­tot­tunk, Alik­kal hosszan beszél­get­tünk arról, hogy a szov­jet isko­lá­ból tel­je­sen hiány­zik a pe­da­gó­gia. Alik egyet­ér­tett velem abban, hogy az újság­ja­ink­ban több a hazug­ság, mint az igaz­ság, ami a Szov­jet­unió éle­tét illeti.

Anyu nagyon izgatottan és zavar­tan jött haza az utolsó előtti mun­ka­napja után: az étkez­dé­ben oda­ment hozzá az MVD-től egy figu­ra, és azt mondta neki, azzal gya­nú­sít­ják, hogy bele akar tenni vala­mit a sör­be, hogy meg­mér­gezze az ita­lo­zó­kat. Uta­sí­tot­ta, hogy reg­gel jelent­kez­zen az MVD-n. Meg­pró­bál­tam vala­hogy meg­nyug­tatni anyut, hogy leg­alább aludni tudjon.

Február 15. […] Anyu a fé­le­lem­től resz­ketve jelent­ke­zett reg­gel az MVD-nél. A teg­napi alak még csak szék­kel sem kínál­ta: „Men­jen, sétál­jon egy órács­kát az utcán, aztán jöj­jön vissza hoz­zám!” – Csak ennyit mon­dott neki. Ami­kor újra belé­pett a dol­go­zó­szo­bá­ba, ez az alak annyit mon­dott csak: „Most men­jen dol­goz­ni, és hol­nap reg­gel újra jelent­kez­zen nálam.”

Február 16. […] Egész nap azt vitat­tuk, ami anyu­val tör­tént. Ma ugyan­abba a hely­zetbe került, mint 1938 júli­u­sá­ban, ami­kor hir­te­len letar­tóz­tat­ták apá­mat. Akkor nem­so­kára kitört a hábo­rú. Lehet, hogy most is?

Február 20. […] Anyu nagyon aggó­dik a jö­vőnk miatt. Még egy baj. Alik Potapejko apja, aki meg­ígér­te, hogy segít anyu­nak, komo­lyan meg­be­te­ge­dett. Anyu elment a kom­bi­nát igaz­ga­tó­já­hoz, és azt kér­te, vegye föl vala­mi­lyen mun­ká­ra. Az igaz­gató azt mond­ta, hogy men­jen el hozzá még egy­szer, már­cius máso­dika után.

Február 22. Ma van a nap­ja, ami­kor úgy­mond meg­vá­laszt­ják a helyi szov­je­te­ket. Anyu haza­jött a vá­lasz­tás­ról, de arra nem tudott felel­ni, kire adta le a szavazatát.

Nem ő az egyetlen, akárme­lyik szom­széd­asszonyt kér­dezné meg az ember, nem tudna vála­szolni rá. Anyu nagyon levert, ami­ért nincs mun­ká­ja. Egész nap szi­pog, és csak erről tud beszél­ni. Szám­ta­lan­szor meg­kér­dezte tőlem, miért ilyen sze­ren­csét­len. Nem tud­juk, mi a va­lódi oka annak, hogy elbo­csá­tot­ták. Érez­zük, hogy magunkra marad­tunk, egész nap egyet­len ember sem jött át hoz­zánk. Még jó, hogy mi ket­ten itt vagyunk egy­más­nak, leg­alább tudunk segí­teni egy­má­son. Józsi sem­mit sem tud arról, milyen bajba kerültünk.

Március 2. Anyu mindennap friss ebéd­del vár­ja, hogy haza­jöj­jek az isko­lá­ból. A kom­bi­nát igaz­ga­tó­já­tól azzal a szo­morú hír­rel tért haza, hogy nem vet­ték föl mun­ká­ra, nin­csen sza­bad hely. Hát ezt jelenti az undo­rító és foly­ton szaj­kó­zott mon­dat arról, hogy „jo­gunk van a mun­ká­ra”. Mit tegyünk? Egy­előre még van egy kis pén­zünk, amit a sö­rön keres­tünk. Majd óva­to­san köl­tünk belő­le, aztán csak az Isten tud­ja, mi lesz velünk.

1953. március 4. A második órán, tor­na­órán a tor­na­ta­nár meg­kért min­ket: „Ma­rad­ja­tok az osz­tály­ban, csi­nál­ja­tok, amit akar­tok, nekem be kell men­nem a taná­ri­ba. – Egy kicsit még gon­dol­ko­zott, aztán hoz­zá­tet­te. – A kor­mány ször­nyű köz­le­mé­nyét hall­gat­juk meg.” Azt per­sze nem mondta meg, mit hall­gat­nak meg, csak elment. Az osz­tály nyug­ta­lan lett, mert nem értet­tük. Én arra gon­dol­tam, vagy kitört a há­bo­rú, vagy éppen az tör­tént, ami a való­ság­ban. A tor­na­ta­nár nem­so­kára vissza­tért az osz­tály­ba, és nyug­ta­la­nító hírt közölt, még­pe­dig azt, hogy Sztá­lin súlyo­san meg­be­te­ge­dett. Meg­rázó hír volt! Az első pil­la­nat­ban mind­nyá­jan meg­nyu­god­tunk egy kicsit, hiszen választ kap­tunk a min­ket kínzó rej­tély­re. Az osz­tály­ban min­denki a maga mód­ján gon­dolta végig, mi tör­tént. Sokan elszo­mo­rod­tak, de ez nem tar­tott soká­ig. A nap végére már min­dent elfe­lej­tet­tünk. Vidá­man foly­ta­tó­dott az iskola éle­te, a fo­lyo­só­kon acél­go­lyók­kal guri­gáz­tak, az órá­kon tovább hülyés­ked­tünk. Sztá­lin már meg­ért het­ven­há­rom évet. Ember­ként saj­ná­lom, de a „nagy győ­zel­mek” lét­re­ho­zó­ja­ként, hát… Kide­rült, hogy a BBC ma ugyan­csak sie­tett a kom­men­tár­ral, Sztá­lint a múlt embe­ré­nek nevez­te, olyan halott­nak, aki éppen ide­jé­ben hunyt el.

Március 5. A moszkvai rádió mai köz­lé­sei alap­ján ítélve Sztá­lin egész­ségi álla­pota tovább rosszab­bo­dott. Az éter teli van hír­rel és elő­re­jel­zés­sel. Nyu­ga­ton úgy vélik, nem vál­to­zik a Szov­jet­unió­ban a poli­ti­kai irány. Este hét­kor bemen­tem az isko­lába az iro­dalmi kon­fe­ren­ciá­ra, de az elma­radt. Egy órát ját­szot­tam az iskola pia­ní­nó­ján, a fiúk meg tán­col­tak. […] Meg­ja­ví­tot­tam a szom­széd­asszony­nak a vek­ke­rét, s anyu­val meg­hall­gat­tuk a rádiót.

Amint idézem ezeket a följegy­zé­se­ket a rég­múlt­ban írott nap­lóm­ból, el sem tudom hinni és cso­dá­lom naiv gyer­meki bátor­sá­go­mat. Tizen­hét éves vol­tam. Per­sze, hogy anyám­mal együtt már régen és mély­sé­ge­sen gyű­löl­tük Sztá­lint, és szen­ved­tünk a min­den­napok abszur­du­má­tól, amely az egész országra kiter­jedt, de az, hogy mind­ezt ilyen nyíl­tan papírra vetet­tem, hát! Isten vigyá­zott ránk, hogy senki olyan nem tekin­tett bele azok­ban a napok­ban a fel­jegy­zé­seim­be, aki­nek rossz szán­déka lett vol­na. Ez is csoda volt. Hiszen tud­juk, hogy a meg­torló szer­vek hala­dék­ta­la­nul elpusz­tí­tot­tak egész csa­lá­do­kat, a leg­ki­sebb bizo­nyí­ték nél­kül is.

És akkor ez a hír, hogy van, ami még ennél is erő­sebb a mi álla­po­tunk­ban. Elő­ször nehéz volt föl­fog­ni, hogy „min­den idők és népek nagy vezé­re” is meg­be­te­ged­het. Aztán évek tel­nek el, és bele­resz­ke­tünk a fel­is­me­rés­be, hogy az, aki egy­kor még sok élet­ben lévő­nek halá­los fenye­ge­tést jelen­tett, éppen Purim ünne­pén távo­zott ebből a világ­ból. A rá követ­kező Haman titok­ban kiadta a pa­ran­csot, hogy épít­se­nek barak­ko­kat Szi­bé­riá­ban, és a transz-szi­bé­riai vas­út­tól léte­sít­se­nek szárny­vo­na­lat, egye­ne­sen a Baj­kál-tó­ba, hogy abba fus­sa­nak a zsi­dók­kal teli vago­nok, akik­nek töme­ges depor­tá­lása és meg­sem­mi­sí­tése még a kö­zel­múlt terve volt. 1953 feb­ru­ár­já­ban a szö­vet­ségi rádió­ban már ott vol­tak az ország és a vi­lág leg­is­mer­tebb zsidó sze­mé­lyi­sé­gei­nek elke­se­re­dett hangú köz­le­mé­nyei. Ezek­ben bocsá­na­tot kér­tek a szov­jet nép­től, és a szov­jet kor­mány­hoz for­dul­tak azzal a kérés­sel, hogy min­den zsi­dót tele­pít­se­nek át Szi­bé­riá­ba, imí­gyen meg­me­ne­kítve őket az össz­népi düh­től.

Folytatom utazásomat a napló lap­ja­in.

Március 6. Vége Sztálin uralmá­nak. Sokat tett éle­té­ben. Van, aki nagyon saj­nál­ja, van, aki örül a ha­lá­lá­nak. Egye­se­ket, a ravasz kamé­le­o­no­kat és a rab­szol­gáit gaz­daggá tet­te, máso­kat, s na­gyon sok embert, kira­bolt és meg­sem­mi­sí­tett. Azok­nak több­sé­gét, akik ma meg­si­rat­ják, tel­je­sen elká­bí­tott a szov­jet ide­o­ló­gia és pro­pa­gan­da. A szov­jet kor­mány egész nap össze­fo­gásra hív fel, s ar­ra, hogy foly­tas­suk a ko­rábbi irányt.

Reggel fölkeltem, és elindultam az isko­lá­ba. Sem­mit sem tud­tam arról, hogy Sztá­lin meg­halt. Teg­nap este 23.30-kor hiva­ta­los köz­le­ményt adtak ki Moszk­vá­ban a rossz egész­ségi álla­po­tá­ról, reg­gel meg nem kap­csol­tuk be a rádiót anyu­val. Az iskola felé utol­ért Oleg Gromiko, az osz­tály­tár­sam, tőle hal­lot­tam a hírt. Az első órán fel­állva hall­gat­tuk meg az isko­la­rá­dió köz­le­mé­nyét, utána kez­dőd­tek az órák. A szü­ne­tek­ben gyász­in­du­ló­kat sugár­zott a rádió. A ta­ní­tás végére az osz­tály han­gu­lata olyan lett, ami­lyen lenni szo­kott, már vidá­man nevet­gél­tünk és ren­det­len­ked­tünk. Ez is fur­csa, de az isko­lá­ban ma is hat óránk volt, ahogy min­dig. […] Anyu­val mi sem örü­lünk a mai köz­le­mé­nyek­nek, de sok­kal szo­mo­rúb­bak vagyunk attól, hogy elve­szí­tet­tük apát, s anyu­nak nin­csen munkája.

10 rubelt kaptam a tegnap meg­ja­ví­tott vek­ke­rért. Köszö­nöm a szom­szé­dok­nak és isme­rő­sök­nek, hogy sok hol­mit hoz­nak, hátha meg tudom javí­tani őket: órát, gra­mo­font, primuszt. És anyu is nagyon örül, ami­kor sike­rül meg­ja­ví­tani vala­mit. Átjött Potapejko, aki azt mond­ta, hogy az apja, aki a ka­to­nai kór­ház­ban fek­szik, még rosszab­bul lett a mai hírektől.

Március 7. […] Mielőtt iskolába men­tem vol­na, meg­ja­ví­tot­tam a teg­nap kiégett biztosítékokat (új dró­tot teker­csel­tem rá – V. R.), és így az egész barakk­ban újra vilá­gos lett.

A második órában a gyász miatt össze­hív­ták a 8.–10. osz­tá­lyo­kat. Elő­ször az isko­la­igaz­gató beszélt, utána két osz­tály­tár­sunk, Potapejko és Lopato. Az utóbbi még könnye­zett is. Min­den fel­szó­laló meg­es­kü­dött, ahogy a moszk­vai rádió is, hogy hűsé­ge­sek marad­nak a kom­mu­nista párt­hoz. A is­kola nevé­ben rész­vét­táv­ira­tot küld­tek Moszk­vá­ba. Az igaz­gató azt java­sol­ta, hogy a maga nevé­ben is küld­jön min­denki táv­ira­tot. Az osz­tá­lyunk­ban páran elkezd­ték meg­fo­gal­mazni a szö­ve­get, aztán abba­hagy­ták, Vitykáék osz­tá­lyá­ban azon­ban beszed­tek fejen­ként 3 rubelt, és elküld­ték a táviratot.

Március 14. […] Anyu bevallot­ta, hogy egyet­len öröme maradt az élet­ben, még­hozzá az, hogy azt vár­ja, mikor érek haza az isko­lá­ból. Alig tudja kivár­ni, hogy haza­ér­jek, és beszél­hes­sen velem. Némán, magába zár­kózva viseli a gond­ja­it. Meg­pró­bá­lok segí­teni neki. Iga­zán nem dicse­ked­het a máso­dik fiá­val sem. Bobrujszkban nem talál­hatna mun­kát, Minkszben meg lakása nem vol­na. Egy órát tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. A vá­ros­ban nem­so­kára ama­tőr művé­szeti szem­lét tar­ta­nak, ame­lyen fel kell lép­nem. Hacsaturjánnak azt a ke­rin­gő­jét aka­rom ját­sza­ni, ame­lyet Lermontov Álarcosbáljához írt.

Március 22. […] Anyunak még nem sike­rült mun­kát talál­nia. Egész nap csak ül, tűvel vagy hor­go­ló­tű­vel a ke­zé­ben, ken­dő­ket hímez, terí­tőt, csip­ke­gal­lért hor­gol. Dél­után meg elsza­lad a piac­ra, és meg­pró­bálja eladni a ké­zi­mun­ká­it. Teg­nap sike­rült neki eladni pár csip­két, amit lepe­dők­höz hor­golt. Kapott 28 rubelt. Ma elé­ge­det­ten tért haza a piac­ról: 40 rubelt kapott az ott­hon össze­sze­dett min­den­féle ron­gyért. Én is ipar­ko­dom, hogy javít­sak a csa­lád költ­ség­ve­té­sén: a két hét­tel ezelőtt meg­ja­ví­tott vek­ke­rért 15 rubelt kap­tam. Parhimovics néni, a szom­széd­asszony két német gyárt­má­nyú órát hozott át javí­ta­ni. Már kita­nul­tam, hogy kell össze­for­rasz­tani benne az eltört rugó­kat, és tíz-tíz rubelt fogok kérni értük. Teg­nap befor­rasz­tot­tam a szom­széd­asszony faze­kán a lyu­kat, ami­ért 8 rubelt kaptam.

Március 28. […] Már éjjel egy van, az Ame­rika Hang­ját hall­ga­tom. Anyu itt ül mel­let­tem, s stop­pol vala­mit. Gyen­gülni kez­dett a lá­tá­sa, a szem­or­vos szem­üve­get írt föl neki, de egy­előre nem tudunk neki való len­csét sze­rez­ni. Tré­fá­ból anyu fejébe nyom­tam a régi szal­ma­ka­lap­ját, amit 25 évvel ezelőtt vett magá­nak, s amit ma szed­tünk elő a ládá­ból. Bár anyu már 52 éves, az arca, de ő maga is, csupa fris­ses­ség és élet, pedig sok bánat érte, és a haja is tel­je­sen ősz. Anyu ebben a pil­la­nat­ban szó­lalt meg mel­let­tem magya­rul: „Sztá­lin helyé­ben elmen­tem volna fog­or­vos­hoz, és meg­pa­ran­csol­tam volna neki, hogy hozza rendbe min­den foga­mat.” Ez arról jutott eszé­be, hogy neki sincs már egyet­len egész­sé­ges foga sem.

Március 30. […] Ma a fizi­ka- és kémia­ta­nár fel­ügye­le­té­vel kirán­du­lásra vit­tek min­ket, kilen­ce­di­kes és tize­di­kes diá­ko­kat a fafel­dol­gozó kom­bi­nát­ba, ahol meg­is­mer­ked­tünk azzal, hogyan hasz­nál­ják fel a hul­la­dé­kot Az épülő hőerő­mű­nél bevit­tek min­ket egy óri­ási kémény bel­se­jé­be. A ké­mény bel­se­jé­ben akkora volt a huzat, hogy egy pil­la­nat alatt lere­pült a fe­jünk­ről a sap­ka, és a le­ve­gő­ben keringélt. Utána meg­is­mer­ked­tünk a hid­ro­lí­zis folya­ma­tá­val abban az üzem­rész­ben, amely­ben fűrész­por­ból szeszt párol­nak. A kom­bi­nát labo­ra­tó­ri­u­má­ban a kész­ter­mé­ket mutat­ták meg. Sok srác a hen­ce­gés­ről rátért a gya­kor­lat­ra, kipró­bál­ták a szeszt. Én fel­hí­gí­tot­tam a ma­gam kém­csö­vét víz­zel, Vityka Kovalkov viszont egy slukkra lehúzta a magá­ét. Egy kis idő múlva a szó szo­ros értel­mé­ben haza­hur­col­tuk Vitykát, aki­nek foly­ton össze­akadt a lába.

Sok érdekesség történik a vi­lág­ban. Alig egy hónap­ja, hogy az ENSZ sok tag­or­szága csak legyin­tett India javas­la­tára a koreai háború sza­bá­lyo­zá­sá­val kap­cso­lat­ban, ma viszont Csou En-laj tel­je­sen várat­la­nul azt mond­ta, hogy Kína támo­gatja India Kore­ára vonat­kozó javaslatát.

Április 1. […] Ma ennél is érde­ke­sebb tör­tént. A moszk­vai rádió közöl­te, hogy Molotov szinte üdvö­zölte Csou En-laj teg­napi javas­la­tát. Lehet­sé­ges, hogy a szov­jet kor­mány vál­toz­tatni tud korábbi irá­nyán? Azt hiszem, az a hely­zet, hogy senki nem merte befe­jezni a há­bo­rút Kore­á­ban, amíg Sztá­lin élt.

Április 4. Lesz-e még öröm az éle­tünk­ben? Meg­pró­bá­lok min­dent leír­ni, ahogy tör­tént, bár nagyon izga­tott vagyok és örü­lök. Az egyik szü­net­ben elmen­tem az isko­lai büfé­be, hogy vegyek egy pere­cet. A bü­fésnő mond­ta, hogy a rá­dió friss hírt közölt: beis­mer­ték, hogy az orvo­sok és pro­fesszo­rok nem vét­ke­sek, és letar­tóz­tat­ták vád­lói­kat. Örö­möm­ben azt sem tud­tam, mit tegyek. Vissza­sza­lad­tam az osz­tály­ba, és első­ként Vovka Maronnak újsá­gol­tam el a hírt, aki­vel már koráb­ban is egyet­ér­tet­tünk abban, hogy az orvo­sok nem vét­ke­sek. Ő is nagyon örült.

Fél háromkor hazaszaladtam, és anyu­nak is elmond­tam az öröm­teli újsá­got. Utána meg­hall­gat­tuk a moszk­vai rádió­ban a köz­ponti újsá­gok saj­tó­szem­lé­jét, és mi magunk is hal­lot­tuk a bel­ügy­mi­nisz­té­rium köz­le­mé­nyét. Na, ugye! Min­den pro­fesszor­ról beis­mer­ték, hogy vét­len, és sza­ba­don bocsá­tot­ták őket. A vád­ló­kat lik­vi­dál­ják. Az orvo­sok val­lo­má­sát kín­zás­sal csi­kar­ták ki. Elve­szik a Lenin-ren­det a „leg­főbb vád­ló­tól”, Timasuktól.

Anyuval magunkon kívül voltunk, azt sem tud­tuk, mit tegyünk. Alig tud­tuk elhin­ni, hogy ilyes­mit hal­lunk a moszk­vai rádió­ból. A rá­dió­ban most már nyu­godt han­gon mond­ják ki azt, hogy: „Chur­chill minisz­ter­el­nök” meg azt, hogy „Eisenhower elnök.” Lehet, hogy a mi éle­tünk is vál­tozni fog?

A nyugati rádiók azt mondják, a szov­jet kor­mány várat­lan lépé­se­ket tesz, hogy köze­led­jen a nyu­gat­hoz, és min­den aján­latra logi­kus és igenlő választ ad.

A barakk tornácán osztottam meg a nap híreit a szom­szé­dok­kal. Min­denki nagyon cso­dál­ko­zott, és mon­dani kezd­ték, sosem is hit­ték el, hogy a le­tar­tóz­ta­tott orvo­sok bűnösök.

Április 5. Vasárnap, Ma van az orosz hús­vét, ezért a kör­nye­ze­tünk meg­vál­to­zott, nálunk azon­ban min­den a régi. Anyu egész nap köt, hogy keres­sen. Évek­kel ezelőtt ő is tojást fes­tett ezen a na­pon, hogy nekem örö­met sze­rez­zen. De hát már kinőt­tem ebből. Az utcán min­den lépés­nél része­gekbe bot­lik az ember.

Április 6. Az iskolai szünetek­ben még min­dig a leg­fris­sebb moszk­vai tör­té­né­sek­ről beszél­ge­tünk. A naiv Jurka Lopato meg­pró­bálta az egé­szet a maga logi­kája sze­rint kifej­te­ni, de pár éles han­gon föl­tett kér­dé­sem­től elhall­ga­tott. Haza­felé az isko­lá­ból a leg­fon­to­sabb poli­ti­kai kér­dé­sek­ről beszél­get­tünk Alik Potapejkóval. Alik igazi kom­mu­nis­ta, óva­tos­nak kell len­nem, ami­kor vele beszél­ge­tek. Az apja többé nem dol­goz­hat a beteg­sége miatt, ami nagyon rosszul jött nekünk, hiszen anyu így még nehe­zeb­ben fog elhelyezkedni.

Április 9. […] Csak a po­li­ti­kai hírek­nek örü­lök, van is minek: a Szov­jet­unió már egy sor pozi­tív lépést tett. A gya­kor­lat­ban ez abból áll, hogy köze­ledni kezd a nyu­gat­hoz, ami­kor új kor­szak kez­dő­dik, és meg akar bir­kózni a belső ellent­mon­dás­ok­kal, vagyis „meg akarja nyug­tat­ni” a né­pet. De abban a pil­la­nat­ban, ami­kor a hát­or­szág­ban min­den rend­ben van, újra ellen­sé­ges lesz a nyu­gat­tal. Úgy látom, ez a kül­po­li­tika lényege.

Meghallgattam a rádión a Pravda mai vezér­cikk­ének ismer­te­té­sét. Egyet­len egy­szer sem hal­lot­tam a már meg­szo­kott kife­je­zé­se­ket, az „ame­ri­kai impe­ri­a­liz­mus”-t és a „há­bo­rús buj­to­ga­tók”-at. Ilyen még nem volt!

Április 15. A fiatal tör­té­ne­lem-ta­nár­nőnk­kel ma az impe­ri­a­liz­mus témá­ját jár­tuk körül, aki hir­te­len rátért Trockij és Buharin26 mai érté­ke­lé­sé­re, azt állít­va, hogy osto­bák vol­tak, a nép ellen­sé­gei, és ellen­sé­ges esz­mék­kel lép­tek fel. Ahogy koráb­ban is, a szü­net­ben oda­men­tem hoz­zá, és meg­kér­dez­tem, miért nem hoz be egy régi újsá­got, amely­ben ezek­nek „a nép ellen­sé­gei­nek” a cik­kei van­nak. „Mert ilyen újsá­got nem köl­csö­nöz­nek ki a könyv­tár­ban” – felelte.

Április 18. […] Ma a Pravda közöl­te, hogy Kína és Észak-Ko­rea fel­aján­lotta a hadi­fo­goly­cse­rét és a ko­reai háború befe­je­zé­sét. Ilyen egy­sze­rű? Hiszen eddig az újság foly­ton azt szaj­kóz­ta, hogy „az ame­ri­kai fél min­den esz­köz­zel aka­dá­lyozza a béke­kö­tést Kore­á­ban.” Most meg jön ez az egy­szerű aján­lat, és egy­ből vége a há­bo­rú­nak? Miért nem tet­tek már koráb­ban is ilyen aján­la­tot? Hát ezt jelenti a kül­po­li­tika ide­ig­le­nes meg­vál­to­zása a Szov­jet­unió­ban, amely kemé­nyen kéz­ben tartja a kom­mu­nista báb­ál­la­mo­kat. De még milyen keményen!

1953. május 8. […] Anyu nagyon szen­ved, ami­ért nin­csen mun­ká­ja. Vala­hogy össze­ka­par­juk, ami a meg­él­he­tés­hez kell, de min­den nap nehe­zeb­ben. Kötés­min­tát is meg­ta­nul­tam raj­zol­ni, és most én raj­zo­lom az új min­tá­kat, ame­lyek talán kapó­sab­bak lesz­nek a pia­con. Józsi fona­lat kül­dött egy kis cso­mag­ban, ami nagyon jól jött. Anyu majd­nem min­den nap végig­járja az iro­dá­kat, hogy mun­kát talál­jon, első­sor­ban per­sze a kom­bi­nát iro­dá­it, de egy­előre siker nél­kül. Min­den állás fog­lalt. A kom­bi­nát igaz­ga­tója már meg­írta a nyi­lat­ko­za­tát, hogy haj­landó föl­ven­ni, de a sze­mély­zeti osz­tály veze­tő­je, valami Kopitov, aki goromba fic­kó, csak akkor veszi föl anyut, ha fizet. Min­dig csak ígér­get. Már nem tud­juk, mit kéne ten­ni, és majd min­den pén­zünk elfogyott.

Május 9. […] A rádió egész nap a Né­met­or­szág fölött ara­tott győ­ze­lem­ről beszél, és azt bizony­gat­ja, csak a Kom­mu­nista Párt bölcs veze­té­sé­nek köszön­hető ez a győ­ze­lem, viszont egy­szer sem emlí­ti, ahogy koráb­ban min­dig, „Sztá­lin elv­társ” tet­teit és zsenialitását.

Vihogva hallgattuk meg az isko­lai rádió­ban a győ­ze­lem napi beszé­det, ame­lyet a történelemtanárnőnk írt és olva­sott be, amely tel­je­sen tar­tal­mat­lan volt, kivé­ve, hogy szinte még ige­ként is a volt vezér nevét emle­gette szakadatlanul.

Május 10. Vasárnap. Tizenegykor kel­tem föl. Reg­geli után vizet hoz­tam, és kenye­ret vet­tem. Kibi­cik­liz­tem a pi­ac­ra, hogy krump­lit vegyek, mert mos­ta­ná­ban nehéz besze­rez­ni. Majd­nem két órát áll­tam sor­ban. Csak fél pudot (8 kilót) adtak egy ember­nek. A nagy lök­dö­ső­dés­ben kiszo­rí­tot­tak, így az eladónő nem érte el a keze­met, amely­ben a pénzt tar­tot­tam a krump­li­ért. Nagyon örül­tem és haza­men­tem. Anyu is örült a tör­tén­tek­nek, hiszen az összes pén­zün­ket magam­mal vit­tem a piacra.

1953. május 12. Csoda történt! Három hóna­pos mun­ka­nél­kü­li­ség után néhány vezető meg­saj­nálta anyut, és újra föl­vet­ték a kom­bi­nát­ba, amely­nek küszö­bét tizen­hat éve, 1938-ban lépte át elő­ször, miután letar­tóz­tat­ták apá­mat. Anyu szeme öröm­től fény­lik. Foly­ton a tör­tén­tek­ről beszél.

Május 13. […] Este anyu mesélt az első mun­ka­nap­já­ról. A fur­nér­rész­legbe vet­ték föl. A munka nem nagyon nehéz. Oda­ál­lí­tot­ták, hogy smirg­lizze le a kész fur­nért, amit export­ra, kül­földre szál­lí­ta­nak. Gond azért van: munka után az egész rész­le­get elvi­szik néhány órára vala­hová „ka­lá­ká”-ba, vagyis pénz nél­kül dol­goz­ni. Ma volt az első nap: a sza­na­tó­rium­nak tisz­tí­tot­ták meg a te­le­pet ott, ahol par­kot akar­nak épí­te­ni. Anyu nagyon elfá­radt, és ész­re­vet­tem, hogy még az arca is megváltozott.

Ma lett Józsi 24 éves. Kaptunk tőle egy lapot. Azt írja, jól van, és arról ábrán­do­zik, hogy leve­lező hall­gató lesz a Kül­földi Nyel­vek Inté­ze­té­ben. Rólunk sem­mit sem tud, mert azt kér­de­zi, miért olyan szo­mo­rúak a leve­leink? Anyu ugyan írt neki egy lapot, amely­ben rög­tön közöl­te, mek­kora baj tör­tént velünk. Én viszont arra gon­dol­tam, Józsi biz­tos nagyon szen­ved­ne, ezért elsin­kó­fál­tam anyu lap­ját, és mási­kat írtam, ami­ben azt ígér­tem, hogy hama­ro­san rész­le­te­sen írok neki arról, hogyan élünk.

A szomszédasszony munkát hozott: az éjsza­kába nyúlt, hogy befol­toz­zak neki négy lyu­kat a zo­mán­cos lába­sán, ami 6 rubel­jébe fog kerülni (azon meg mozi­je­gyet veszek).

Ez így ment napról napra, amíg befe­jez­tem a kö­zép­is­ko­lát: min­den nap nap­lót írtam az ese­mé­nyek­ről, és néha meg­jegy­zé­sek­kel kísér­tem őket. Úgy gon­do­lom, ez a követ­ke­ze­tes­ség és fegye­lem lénye­ge­sen hoz­zá­já­rult a jel­le­mem, a makacs­sá­gom, a szer­ve­ző­kész­sé­gem kiala­ku­lá­sá­hoz, és hogy önál­lóan érté­ke­lem az ese­mé­nye­ket. Még sok min­den van a többi lapon. Ma már moso­lyogva gon­do­lok rá, hogy pohár­kö­szön­tő­vel és egy pohár bor­ral ünne­pel­tük meg a ti­zen­nyol­ca­dik szü­le­tés­na­po­mat anyám­mal. És ami­kor Józsi haza­jött a Drá­mai Szín­ház nyári ven­dég­já­téka után, majd min­den reg­gel bort ittunk vele.

Anyámat a kombinátban még sok­szor áthe­lyez­ték, egyik rész­leg­ből a másikba küld­ték, és foly­ton vál­to­zott a mun­ka­ideje is. A fel­jegy­zé­seim­ből kiol­vas­ha­tó, hogy anyám haj­nali három-négy óra körül ért haza az esti vál­tás­ból éjfél helyett, és hama­ro­san, nyolcra már indul­ha­tott is a reg­geli vál­tás­ra. Az utolsó mun­kája az volt, hogy fur­nér­sza­lag­ból apró négy­ze­te­ket font, ame­lyek­ből aztán dobo­zo­kat ütöt­tek össze. A mun­kát tel­je­sít­mény­ben, dara­bon­ként fizet­ték, ezért anyám meg­pró­bálta növelni a fi­ze­té­sét, és foly­ton benn­ma­radt a kom­bi­nát­ban, hogy pár órát még lehúz­zon.

A furnérszalagtól, amelyet puszta kéz­zel font össze, foly­ton teli volt a te­nyere szál­ká­val. Én pedig meg­ta­nul­tam, hogy naponta hegyes var­ró­tű­vel kiszed­jem a szál­ká­kat. A friss szál­kát nehéz volt kihúz­ni. Az egy­na­po­sa­kat, ame­lyek kissé már meg­duz­zad­tak, vala­mi­vel könnyebb, de a há­rom­na­po­sa­kat már sem­mi­kép­pen sem volt sza­bad a bőr alatt hagy­ni, mert fáj­dal­mas gyul­la­dást okoz­tak. Hát így „gyó­gyí­tot­tam”, anyám meg némán tűr­te.

Hatalmas esemény volt az ország éle­té­ben, s ez a nap­lóm­ban is tük­rö­ző­dik, ami­kor 1953. július 10-én a moszk­vai rádió köz­is­mert bemon­dó­ja, Levitan „pa­rancs­no­ki” hang­ján hírt adott Berija „le­lep­le­zé­sé­ről”, és „áru­ló”-nak, „kül­földi bérenc”-nek nevezte Sztá­lin­nak ezt a nem­ré­gi­ben még nagy­ha­talmú tár­sát. Utána gyor­san, min­den bíró­sági eljá­rást s nyo­mo­zást mel­lőzve agyon­lőt­ték az éppen soros „nép ellen­sé­gei”-nek tár­sa­sá­gá­ban. A vád fogá­sai, a hiva­ta­los köz­le­mé­nyek meg­fo­gal­ma­zása hosszú éve­kig ugyan­azon logika sze­rint, a jó­zan ész­nek fittyet hányva épült föl: „A nyo­mo­zás meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Berija a hely­ze­tét kihasz­nálva össze­es­küvő cso­por­tot szer­ve­zett áru­lók­ból, amely ellen­sé­ge­sen viszo­nyult a szov­jet állam­hoz, s az volt bűnös cél­juk, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium szer­veit hasz­nál­ják fel a Kom­mu­nista Párt és a kor­mány ellen, még­hozzá a kül­földi tőke érde­ké­ben, mert az is sze­re­pelt áruló elkép­ze­lé­seik­ben. Maguk­hoz akar­ták ragadni a hatal­mat, meg­szün­tetni a szov­jet, mun­kás-pa­raszt rend­szert, hogy res­ta­u­rál­ják a kapi­ta­liz­must, és hely­re­ál­lít­sák a bur­zso­á­zia ural­mát.” (A Trud című újság 1953-as 296. szá­má­ból idéz­tem. – V. R.)

1953 augusztusának elején új csil­lag jelent meg csa­lá­dunk éle­té­ben. Ezt a csil­la­got Tomszknak hív­ták, mert Józsi­nak, a bátyám­nak ott ígér­tek állást. A mi címünkre érke­zett meg a mun­ka­aján­lat és az úti­költ­ségre kül­dött nyolc­száz rubel. Az egé­szet Józsi minszki kon­zer­va­tó­riumi tár­sa, Mihail Szirotkin har­so­nás szer­vezte meg. A bá­tyá­mat az első hege­dű­sök közé hív­ták meg a tomszki fil­har­mo­ni­kus zene­kar­hoz azzal a le­he­tő­ség­gel, hogy egyút­tal a zenei főis­ko­lán is tanít­hat. Ráadá­sul a tomszkiak azt is meg­ígér­ték, hogy szál­lást, egy szo­bát sze­rez­nek a bátyám­nak. Ez igazi ünnep volt szá­munk­ra. Csak azt saj­ná­lom, hogy Ferenc, az apánk nem érte meg azt a pil­la­na­tot.

1953. augusztus 4. […] Józsi erőt vett magán eluta­zása előtt, és átírta tan­gó­har­mo­ni­kára a Fél­té­keny­ség című tangó dal­la­mát, ame­lyet Ljosa Grassz-szal min­dig elját­szot­tak estén­ként a minszki ven­dég­lő­ben, s amely nagyon tet­szett nekem. Anyu Józsi eluta­zása miatt koráb­ban elké­rez­ke­dett a mun­ká­ból. Haj­nali ket­tő­kor indul a vo­nata Minszk­be, a Gomel-Vilnius vona­lon. Késő estig készí­tet­tük fel Józsit az útra, becso­ma­gol­tuk a bő­rön­dö­ket, min­den­ről gon­dos­kod­tunk (ahogy illik is, ami­kor messzire és hosszú időre uta­zik el a sze­re­tett test­vér és fiú). A tér­ké­pen is meg­ke­res­tük ezt a szá­munkra új szi­bé­riai várost, Tomszkot. Hop­pá! Majd­nem négy­ezer kilo­mé­terre van Moszk­vá­tól. Este tíz­kor likőrt ittunk a siker­re, utána Józsi­val meg a két nehéz bőrönd­del elin­dul­tunk az autó­busz-meg­ál­ló­hoz. Ami­kor beér­tünk a város­köz­pont­ba, taxiba ültünk, és irány a pá­lya­ud­var. Segí­tet­tem föl­vinni a bőrön­dö­ket a va­gon­ba, és Józsi meg­kérte a taxi­so­főrt, hogy vigyen vissza a Pobjedáján a vá­ros­köz­pont­ba, ahol újra buszra ültem. Éjjel egy­kor értem haza. Vologya Javorovics volt nálunk, anyut pró­bálta fel­vi­dí­ta­ni, aki egy kicsit elve­szett­nek érezte magát, olyan üres lett a szoba.

Augusztus 15. […] Moszkvából leve­let kap­tunk Józsi­tól. Augusz­tus 12-én indult el Tomszkba. Moszk­vába utazva útköz­ben két napot Vityebszkben töl­tött, meg­lá­to­gatta Lilját, azt a kis­lányt, aki vala­mi­kor annyira tet­szett neki. Leír­ta, milyen jól fogadták.

Augusztus 28. […] Ma érkezett meg Józsi első levele Tomszkból. Sze­ren­csé­sen oda­ért. Az első benyo­má­sai nem valami vidá­mak a vá­ros­ról: vidé­kies épí­tésű házak, télen erős fagy, gyü­mölcs nincs, nagy a drá­ga­ság. A vek­nit „tég­la­ke­nyér”-nek hív­ják. A ze­ne­kar éppen hogy vissza­tért valami ven­dég­sze­rep­lés­ről, és most sza­bad­sá­gon van, Józsi­nak tehát semmi dol­ga. Ebben a hó­nap­ban taka­ré­ko­san kell bán­nia a pénz­zel. A fil­har­mó­nia igaz­ga­tója meg­ígér­te, hogy meg­elő­le­gezi a fél­havi fizetését.

Szeptember 3. Utolsó iskolai évünk har­ma­dik napja a meg­szo­kott módon lezaj­lott. A szü­ne­tek­ben az isko­lai rádió­nál dol­gozó fiúk nagyon jó kül­földi jazz­fel­vé­te­le­ket sugá­roz­tak tel­jes hang­erő­vel, ame­lyek min­den­ki­nek tet­szet­tek. Ha ezt meg­tud­ják, repül az igaz­ga­tónk, és vele együtt mi is. De a fiúk oko­san csi­nál­ják: a jazzt csak nálunk, az első eme­le­ten lehet hal­la­ni, a föld­szin­tet, ahol a ta­nári és az igaz­ga­tói iroda van, nem han­go­sí­tot­ták be.

Szeptember 7. […] tegnap négy­kor, iskola után, a fi­zi­ka­ta­nár kéré­sére kúp for­má­júra for­rasz­tot­tam össze egy bádog­le­mezt (olyan lett, mint valami löve­dék), és este Marat Gercovics elhozta a hozzá készí­tett fia­tal­pat. Ezzel az esz­köz­zel lehet bemu­tatni a sta­ti­kus elekt­ro­mos­ság jelen­sé­gét. A fi­zi­ka­ta­nár ma őszin­tén lel­ke­se­dett és meg­di­csérte a munkámat.

Leckeírás után nekiálltam Vojnics Bögöly című regé­nyé­nek, ami annyira meg­tet­szett, hogy nem tud­tam leten­ni, amíg el nem olvas­tam. Nagyon jó regény! Az ember, aki for­rón sze­reti az eljö­vendő sza­bad­sá­got, és az éle­tét adja érte. Ami­kor befe­jez­tem, vagy negyed­óráig ültem némán, annyira meg­rá­zott a re­gény ször­nyű­sége és nagy­sze­rű­sé­ge. Anyu­nak is elme­sél­tem, miről szól, és neki is nagyon tetszett.

Levelet kaptunk Józsitól Tomszkból. Egy­előre min­den rend­ben. A ze­né­szek és a kar­mes­ter is elé­ge­dett a játékával.

1953. október 2. Szervusz, nap­lóm! Majd­nem egy hetet töl­töt­tem nél­kü­led. Hat napja elvit­tek min­ket, tize­di­ke­se­ket, egy Szicskovo nevű falu­ba, ami úgy tíz kilo­mé­terre van a vá­ros­tól. A kol­hoz­tagok házai­ban kap­tunk szál­lást. A fi­zi­ka- és a tor­na­ta­nár jött velünk.

Engem, Viktor Kovalkovot, Vologya Maront és Zsorik Podolszkijt a Grinyak nevű paraszt­nál szál­lá­sol­tak el. Kom­mu­ná­ban élünk: min­dig együtt eszünk, alszunk, nem válunk el egy­más­tól. Nagyon jól telt ez a hat nap, vidá­mak vol­tunk. A krump­li­földön dol­goz­tunk. Három­fős bri­gá­dokra osz­tot­tak min­ket. Min­den bri­gád­nak 45 pudos (1 pud – 16 kiló – V. R.) kosarakba kel­lett szedni a krump­lit Min­den nehéz­ség nél­kül meg is tettük.

A mi társaságunk két napig a krump­li­földön dol­go­zott, aztán átrak­tak min­ket a gabo­na­szá­rí­tás­hoz, ahol lazább volt a fel­ügye­let, mint a kinti föl­de­ken. Sokat lazsál­tunk, kár­tyáz­tunk, de még így is tíz tonna gabo­nát sze­lel­tünk át. Az isko­lánk 25 tonna krump­lit sze­dett föl.

A látottakból kiderült, hogy a kol­hoz­rend­szer­nek hama­ro­san össze kell omla­nia: a leg­tel­je­sebb zűr­za­var ural­ko­dik, a ve­ze­tők isz­nak, az embe­re­ket nem érdekli a mun­ka, csak azt a krump­lit sze­dik fel, ame­lyik a fel­szín köze­lé­ben van. Nem érté­ke­lik sem­mi­re, ott hagy­ják. S ha az ember meg­jegy­zést tesz rá, azt fele­lik: „De hiszen az a kol­ho­zé!” A kol­hoz­tag­nak nagyon keve­set fizet­nek, nem is jár el dol­gozni a kol­hoz­ba, mi dol­go­zunk helyette.

Naponta annyi krumplit adtak enni, amennyi csak belénk fért, és min­den ember kapott fél liter tejet. Egy­szer kap­tunk egy darab bárány­húst, ami­ből a há­zi­asszo­nyunk levest főzött. Min­denki a pad­lón aludt, amire szal­mát hin­tet­tünk. Vidám volt az élet, nem is igen akar­tunk hazautazni.

Ma vettünk az ebédhez likőrt, bort, kon­zer­vet, elő­vet­tünk min­den tar­ta­lé­kot, és ittunk egyet a há­zi­gaz­dák­kal az együtt töl­tött időre.

Anyu itthon örömmel fogadott. Este Vik­tor­ral átmász­tunk a kom­bi­nát kerí­té­sén, messze elke­rül­tük a vad tere­lő­ku­tyá­kat, ame­lyek­kel őriz­te­tik a te­rü­le­tet, és meg­mo­sa­kod­tunk a fur­nér­mű­hely­ben, hiszen a fa­lu­ban a hat nap alatt egy­szer sem tud­tunk megmosdani.

Október 4. Ma az iskolánk győ­zött a 15 sza­ka­szos vál­tó­fu­tás­ban, ame­lyet a Szovjetszkaja Rogyina című városi újság írt ki. Az én sza­ka­szom volt az ötö­dik, végig a Baharev utcán, 315 méter. 25 méter­rel növel­tem a csa­pa­tunk elő­nyét. Tel­jes erőm­ből futot­tam, ahogy csak bír­tam. A töb­bie­ket össze­sítve 350 méter­rel előz­tük meg. Utána lefény­ké­pez­ték isko­lánk csapatát.

Október 6. […] Levelet kaptam Vologya Javorovicstól, aki nem messze innen, Kalinyingrádban, tech­ni­kum­ban tanul. A ne­héz diák­életre panasz­ko­dik, ösz­tön­dí­jat sem kap, mert rossz jegyet szer­zett a nyári vizs­gá­ján. Ott­hon­ról nagyon kevés pénzt kül­de­nek neki, foly­ton éhes. A szo­bá­já­ban min­den fiú ilyen sze­gény, lopni jár­nak: libát, krump­lit, almát. Majd ipar­ko­dik job­ban tanulni.

Késő este van, a leckém kész, vas­pat­kót ver­tem a már tel­je­sen elnyűtt, sár­ga, „Batya” már­ká­jú, cseh­szlo­vák cipőm sar­ká­ra. Már negye­dik éve hordom.

1953. október 16. […] Tegnap cso­ma­got kap­tunk Józsi­tól. Ugyan­azt a do­bozt hasz­nál­ta, ame­lyet mi küld­tünk neki a múlt hónap­ban. Pár kiló rizst kül­dött meg valami dió­fé­lét, cir­bo­lya­ma­got. Ma vit­tem belőle az isko­lába egy zsebre valót, és meg­kí­nál­tam a töb­bie­ket. Sok fiú­nak ízlett.

Október 19. […] Amikor reggel fél nyolc­kor elin­dul­tam az isko­lá­ba, anyu elkezdte elő­ké­szí­teni a szo­bán­kat a mesze­lés­hez. Átjött hoz­zánk a szom­széd lány segí­te­ni. Ami­kor haza­jöt­tem az isko­lá­ból, a szoba már ki volt meszel­ve, de a hol­mink még kint volt az udva­ron, a búto­rok meg a szoba köze­pére tol­va. De sike­rült ren­det ten­nünk, amire anyu elin­dult dol­goz­ni. Még ránézni is jó az ágyam­ra: bár sza­ka­do­zott az ágy­te­rí­tő, a pap­lan is a húsz­éves hasz­ná­lat után cafa­tok­ban lóg, de anyu oda­adta nekem azt a szí­nes gyap­jú­sző­nye­get, amit még Magya­ror­szá­gon, lánykorában szőtt, hogy tegyem a fal­ra, az ágy fölé. Nagyon szép.

Október 24. Vasárnap. […] Anyu dol­gozni ment az első műszak­ba. A kom­bi­nát lema­radt a ter­me­lési terv­től, ezért már három vasár­nap is min­den mun­kást behív­tak dol­goz­ni, hogy javít­sa­nak vala­mit az ered­mé­nyen az októ­beri ünne­pig. Reg­geli után meg­ír­tam a lec­ké­met, és meg­csi­nál­tam, amit anyu kért. Két órát vár­tam a bolt­ban, amire végre meg­hoz­ták a kenye­ret. Dél­után négy­kor bemen­tem a vá­ros­ba. Sehol sem kap­tam olvasz­tott vajat. (A „se­hol” itt a városi pia­cot jelen­ti. Már senki sem emlé­ke­zett rá, hogy a bol­tok­ban mikor árul­tak utol­jára olvasz­tott vajat. – V. R.) Az egyik kis üzlet­ben vet­tem sózott vajat, még jó, hogy hoz­tam magam­mal egy üres üve­get ott­hon­ról. A pi­a­con 5 kg lisz­tet vet­tem 35 rube­lért, a bolt­ban ugyan olcsóbb, de sokáig kell érte sor­ban áll­ni, és nagy a lök­dö­ső­dés. 14 rubelt fizet­tem egy kiló bárányhúsért.

Október 26. […] A postás kereszt­kö­té­ses borí­té­kot hozott Józsi­tól, amely­ben a bá­tyám elküldte a tomszki műegye­tem hir­de­té­sét a hall­ga­tók fel­vé­te­lé­ről. Kide­rült, hogy az inté­zet nagyon jó. Sok szak­juk nagyon tet­szett. De vajon fel­ven­né­nek-e? Este átjött Vityka Kovalkov, ő is nagyon lel­kes lett, és azon­nal azt mond­ta, rög­tön utá­nam jön, ha oda­uta­zom beiratkozni.

Október 28. Szerda. […] Zsorik Podolszkijjal ma mi vol­tunk a na­po­sok az osz­tály­ban. A fi­zi­ka­órára tes­sék-lás­sék letö­rül­tük a táb­lát, azért még­sem lett nagyon rossz. Ami­kor Vdovin Ny. Ny., a fi­zi­ka­ta­nár belé­pett az osz­tály­ba, azon­nal kia­bálni kez­dett, és azon­nal beírt a nap­lóba mind­ket­tőnk­nek egy ket­test (!). Utána átve­zette az egész osz­tályt a fi­zi­ka­szer­tár­ba, hogy végezze el a labor­mun­kát. De hir­te­len kiadta a pa­ran­csot, mint valami kiképző őrmes­ter, ami gyak­ran meg­tör­té­nik vele, hogy láb­ujj­he­gyen masí­roz­zunk végig a folyo­són (azért láb­ujj­he­gyen, hogy ne csap­junk zajt), aztán néhány­szor még hát­ra­ar­cot vezé­nyelt. Nyu­godt marad­tam, de arra már nem vehet rá (még­sem tor­na­órán vagyunk!), hogy láb­ujj­he­gyen jár­jak. Csak éppen men­tem. Rám is kia­bált, hogy: „Majd én meg­ta­ní­ta­lak!” – és mást is ebben a szel­lem­ben. De aztán meg­nyu­go­dott, és lecsillapodott.

November 1. Vasárnap. Anyu, mie­lőtt elin­dult volna mun­ká­ba, az elsők között volt, aki oda­ért az élel­mi­szer­bolt­hoz, ahol akkor kezd­ték árulni a mes­ter­sé­ges zsírt, és vett belő­le. Haza­felé elka­pott egy parasz­tot, aki éppen a piacra ment, és vett tőle 15 pud krump­lit, amit segí­tet­tem neki azon­nal ledo­bálni a szo­bánk alatti verem­be. Hát ilyen anyám van nekem! Most már egész télre van elég krump­link, csak meg ne fagy­jon a verem­ben a tél közepén.

November 2. […] Ma négyest kaptam Az anya27 című regény­ről írt fogal­ma­zá­som­ra. Volt benne pár hiba, és egy kicsit döcö­gős volt a szö­veg. Csak azt nem tudom, jó-e, hogy fogal­ma­zás­nak neve­zik, ami­kor azt köve­te­lik meg tőlünk, hogy újra elmond­juk, amit a tanár mon­dott. Min­den­ki­nek el kell ismé­tel­nie, amit a ta­nár mon­dott, mint a papa­gáj­nak, a le­írást, az egyes ese­mé­nyek érté­ke­lé­sét. Nálunk egy­ál­ta­lán nem tisz­te­lik az önálló gon­dol­ko­dást és a kísérletezést.

Tanítás után pár órát még az isko­lá­ban töl­töt­tem, ama­tőr­köd­tem. Készü­lünk a fel­sőbb osz­tá­lyok isko­lai est­jé­re. Tan­gó­har­mo­ni­kán kísé­rem az isko­lai kórust, az egyes éne­ke­se­ket, és szó­lózni is fogok.

Ma 650 rubelt küldtek a ne­vemre a Belo­rusz Állami Orosz Szín­ház­tól, Józsi­ról van szó, mert náluk dol­go­zott a nyá­ron, és azt kér­te, hogy a pénzt Bobrujszkba küld­jék. Járt neki a fi­zet­ség, de akkor a szín­ház­nak nem volt pénze.

November 6. Az iskolaigazgatónk ma rábe­szélt min­ket, „mű­vé­sze­ket”, és elin­dí­tott a kol­hoz­ba, hogy ünnepi hang­ver­senyt adjunk a falu­si­ak­nak az októ­beri for­ra­da­lom 36. évfor­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re. Tízen gyűl­tünk össze. Déli egy­kor indul­tunk el egy teher­au­tón. Ma hullt le az első hó, de nem volt hideg, csak a lába fagyott át nagyon min­den­ki­nek. Glusa faluba tar­tot­tunk, ami 25–28 kilo­mé­terre van a város­tól. De senki sem várta az érke­zé­sün­ket, a klub sem volt kész, egyet­len kol­hoz­ta­got sem lát­tunk. Este hétig kel­lett vár­nunk. Foly­ton a kol­hoz felé tekint­get­tünk, mér­ge­sek vol­tunk, aztán elne­vet­tük magun­kat, és táncra per­dül­tünk, hogy föl­me­le­ged­jünk. Nagyon kel­le­met­len volt ez a vá­ra­ko­zás. Zelikman és Zavjalov nem bírta tovább, elin­dul­tak, hogy meg­ke­res­sék az autó­busz-meg­ál­lót, el is utaz­tak. A hosszú vára­ko­zás után húst sütöt­tek nekünk, amit elé­ge­det­ten befal­tunk. A fér­fi­ak, a tanár, a so­főr meg én, ott­hon főzött kis­üs­tit ittunk, a lányok­nak tejet adtak. Ettünk vala­mit, elin­dul­tunk a klub­ba, ame­lyet már elő­ké­szí­tet­tek nekünk. Sötét volt, hideg és csak gye­re­kek vol­tak a terem­ben. Aztán szál­lin­gózni kezd­tek a fel­nőt­tek is. Gyor­san össze­csap­tuk a hang­ver­senyt, és elin­dul­tunk haza­fe­lé. A vissza­ú­ton még job­ban össze­fagy­tunk, de min­denki jókedvű volt, össze­me­le­ged­tünk, és a so­főr min­den­kit hazavitt.

November 12. […] Este fejeztem be a lec­két, két órát raj­zol­tam tus­sal. Anyu mel­let­tem ült, valami ron­gyot öltö­ge­tett. Estén­ként anyu min­dig elszun­dít, ami­kor leül kézi­mun­káz­ni, aztán hir­te­len fel­ri­ad, és ala­po­san leszidja magát, ami­ért elszu­nyó­kált. Ma egy­szer csak, fél­han­go­san, magya­rul kez­dett éne­kel­ni, a régi, lány­kori nótá­it, hogy ne szun­di­kál­jon el. A szí­vem össze­szo­rult a szá­na­lom­tól. Sze­gény anyu, eszébe jutott, milyen szé­pen is kez­dő­dött az éle­te! Nekünk, a két fiá­nak, ugyan­csak ipar­kod­nunk kell, hogy széppé tegyük a hát­ra­lévő életét.

November 15. Vasárnap. […] Rábe­szél­tem anyut, hogy ket­tes­ben men­jünk mozi­ba. Nagyon jó oszt­rák fil­met láttunk, Kis bará­tom a címe. Ez aztán a film! Kipi­heni magát az ember, miköz­ben nézi, és gyö­nyör­kö­dik ben­ne, olyan szép. Csi­nos szí­né­szek a főhő­sök. És milyen messze van a „szo­ci­a­lista rea­liz­mus” attól, hogy ilyen fil­me­ket hoz­zon lét­re! Min­den néző moso­lyog­va, elé­ge­det­ten hagyta ott a néző­te­ret. Anyu is lel­kes volt, és itt­hon még sokáig idéz­get­tük, milyen sok szé­pet láttunk.

November 30. […] Éjfél után men­tünk haza a tu­so­lás­ból Vik­tor­ral. A kom­bi­nát fur­nér­rész­le­gé­nek tuso­ló­já­ban sike­rült meg­mo­sa­kod­nunk. Iga­zá­ból nem is tuso­ló, csak egy zuhany­ró­zsa. Min­den abla­kon kitört az üveg, eldu­gult veze­té­kű, koszos, tég­la­pad­lós helyi­ség, áll a víz a pad­lón, a meg­folyt víz rászá­rad­va, a fal koszos és csú­szik a szap­pan­tól, egy­sze­rűen ször­nyű. Nagyon meleg van a túl­he­ví­tett gőz­től, amely foly­ton csö­pög vala­hon­nan, vala­me­lyik lyu­kas cső­ből. A pá­ra- és víz­sza­bályzó törött. A falba lyu­ka­kat ütöt­tek, ame­lye­ken csak úgy süvít be a hideg leve­gő. És min­dig gör­csöt kap a lá­bam attól, hogy a hideg kőpad­lón álldogálok.

Miután hazamentem a tuso­ló­ból, meg­te­áz­tam, és Lon­dont hall­gat­tam. Chur­chill ma volt het­ven­ki­lenc éves. Ez sok! Vala­hogy min­dig úgy érzem, hogy ez az okos és jólelkű öreg­em­ber soha sen­ki­nek nem kíván rosszat. Éljen békességben!

1953. december 5. Ma van az Alkot­mány Nap­ja, de mi hagyo­má­nyo­san azt mond­juk rá, ahogy egész éle­tünk­ben taní­tot­ták nekünk, és még tavaly is így hívtuk: „a sztálini alkotmány napja.” Már hoz­zá­szok­tunk, és egy­ál­ta­lán nem til­ta­ko­zott sen­ki. De mos­ta­ná­ban meg­pró­bál­nak meg­ta­ní­tani min­ket arra, hogy azon­nal feled­jük el a ré­git, és szok­juk meg, hogy Alkot­mány Nap­ját mond­junk. Vala­hogy kényel­met­len kimon­da­ni. A diá­kok, a taná­rok, a rá­dió, hir­te­len min­den elcsön­de­se­dett, és feszült igye­ke­zet­tel hall­gat­nak erről a témá­ról. Pon­to­sab­ban a rá­dió szinte egész nap csak az ünnep új elne­ve­zé­sét ismét­li. A nap­tá­rak­ban és néhány osz­tály­tár­sam isko­lai nap­ló­já­ban még ott áll a régi, meg­szo­kott elne­ve­zés, vörös­sel nyom­tat­va: „A sztá­lini alkot­mány nap­ja.” De enge­del­me­sen újra­ta­nul­juk a ki­fe­je­zést. Orosz­or­szág így kép­te­len lesz rá, hogy valaha meg­írja a saját tör­té­ne­tét, ha foly­ton azzal fog­lal­ko­zik, hogy min­dent átír.

December 21. […] A Szovjet­unió min­den pol­gára tud­ja, mi ez a nap. De ma egyet­len újság, és a rádió sem ejtett egyet­len szót sem arról, hogy ma van Sztá­lin szü­le­tés­nap­ja. Csak a mi kis­öre­günk, az új tör­té­ne­lem­ta­nár olva­sott fel nekünk múlt szom­ba­ton egy egy­órás elő­adást Sztá­lin szü­le­tés­nap­já­ról, a pri­mi­tív igaz­ga­tónk meg az összes fel­sőbb osz­tályt elza­varta erre az elő­adásra (A kor­mány han­go­san nem fog til­ta­kozni az ilyen „di­no­sza­u­ru­szok” ellen).

1954. január 1. Péntek. […] Miután bekö­szön­tött az új, 1954-es esz­ten­dő, reg­gel kilenc­kor men­tem haza. Anyu­nál vil­lany égett. Várt rám. Azt mond­ja, éjjel háro­mig rádiót hallgatott.

És most arról, hol vártam be az Újévet.

Egy osztállyal alattam jár a sze­rény, ala­csony Tamara Ohlopkova, aki egy kicsit ért a tan­gó­har­mo­ni­ká­hoz. Marija Jakovlevna, az édes­anyja meg­kért, segít­sek Tama­rá­nak meg­ta­nulni néhány új dalt, és pár hete elmen­tem hoz­zá­juk. Akkor elő­ször. Beta­nul­tunk két kerin­gőt, és együtt lép­tünk föl, duó­ként az isko­lai rendezvényeken.

Tamara apja, Ohlopkov tábornok, állan­dóan kül­földön lakik, a Ke­let-Né­me­tor­szág­ban lévő szov­jet had­se­reg­cso­port párt­szer­ve­zet­ének veze­tő­je. Tama­ra, az édes­anyja és Tánya (a cse­léd­jük, egy elég csú­nya, de nagyon jólelkű és okos orosz asszony) hár­mas­ban élnek egy külön az ő csa­lád­juk­nak épí­tett finn faházban.

Tamara úgy döntött, összejöve­telt szer­vez náluk Újév­re, és meg­hí­vott pár embert az isko­lá­ból. Vik­tor­ral este kilencre értünk hoz­zá­juk. Addigra elké­szült az any­ja, és már el is ment ven­dég­ségbe vala­hová az érte kül­dött Pobjedával. Mind­össze hatan vol­tunk: három lány és három fiú. Hamar össze­me­le­ged­tünk. Lot­tóz­tunk, domi­nóz­tunk, gra­mo­fonra táncoltunk.

Éjfél előtt tíz perccel asztal­hoz ültünk. Az asz­tal cso­dá­la­tos volt. (Még soha éle­tem­ben nem lát­tam ilyen gaz­da­gon és fény­űzően meg­te­rí­tett asz­talt.) Tamara anyja a há­zi­asszonyok gyön­gye, min­den nagyon ízle­tes volt. Cso­da­szép német szer­viz volt az asz­ta­lon. Nekünk, a mun­kás­gye­re­kek­nek majd kiug­rott a sze­münk, de ipar­kod­tuk nem mutat­ni, mennyire ámulunk.

Újévkor arra mondtuk az első pohár­kö­szön­tőt, hogy min­den sze­ren­csé­sen ala­kul­jon. Aztán fala­tozni kezd­tünk. Ital­ként csak bor volt az asz­ta­lon, de az bősé­ge­sen. Én kez­de­mé­nyez­tem a po­hár­kö­szön­tő­ket. Nagyon sokat ittunk, pon­to­sab­ban gyak­ran ittunk. A lá­nyok sem marad­tak le mögöt­tünk, de az ő ku­pi­cá­juk sok­kal kisebb volt. Sok­szor föl­kel­tek az asz­tal­tól, ját­szot­tak, tán­col­tak, aztán újra asz­tal­hoz ültek.

Reggel hatkor leültünk teázni. Tea mellé Tánya, a cse­léd hatal­mas tor­tát tálalt fel, min­den­féle édes­sé­get és általa készí­tett finom süteményeket.

Ekkor tért haza a vendég­ség­ből a házi­asszony. Kér­tük, hogy üljön le mel­lénk az asz­tal­hoz. Teáz­tunk, esze­get­tünk, tán­col­tunk. Marija Jakovlevna ott ült mel­let­tünk. Őt is föl­kér­ték tán­col­ni. Nagy volt a zaj, nevet­tünk, egy kicsit ját­szot­tam a tan­gó­har­mo­ni­kán. Utána fél kilen­cig foly­ton a kül­földi állo­má­so­kat keres­gél­tük Tamaráék cso­dá­la­tos kül­földi rádió­ján, ame­lyek csakis tan­gót, foxt­rot­tot, slow-foxot és kerin­gőt ját­szot­tak. Min­den nagyon jól sike­rült. Én is sokat tán­col­tam. Min­den ven­dég nagyon elé­ge­dett volt, és foly­ton hálál­kod­tunk a háziasszonynak.

Még egy örömhírt akarok megosz­tani a nap­lóm­mal: decem­ber­ben for­dult elő elő­ször, hogy egyet­len hár­mas nél­kül fejez­tem be a negyed­évet. Erre nagyon büszke vagyok.

Január 7. […] Anyu éjjel fél egy­kor jött haza, egé­szen össze­za­va­rod­va. Elpa­na­szol­ta, hogy már har­ma­dik napja csak a fe­lét tudja tel­je­sí­teni a nor­má­nak, amit ebben az évben föl­emel­tek. Már máso­dik hónap­ja, hogy nem­csak meg­fonja a le­endő dobo­zok falát, de sze­gély­lé­cet is sze­gez köré­jük. Min­den nap 160 darab ilyen falat kell elké­szí­te­nie. Mivel nem tel­je­sí­tette a nor­mát, föl­ke­rült a Lema­rad­tak feliratú szé­gyen­táb­lá­ra. Pró­bá­lom meg­nyug­tat­ni, hogy ez nem olyan nagy sze­ren­csét­len­ség. De emi­att van az, hogy munka után is bent maradt, hogy befe­jezze arra a mű­szakra a normáját.

Január 12. […] Amikor megjöttem az isko­lá­ból, még ágy­ban talál­tam anyut. Panasz­ko­dott, hogy lefe­küdt pihen­ni, ami­kor reg­gel haza­jött az éjsza­kai műszak­ból, de nem tudott elalud­ni. A szom­széd­asszony ugyan­is, Vászja Rogyina any­ja, han­go­san beszél­ge­tett, aztán vesze­ke­dett vala­ki­vel, ráadá­sul foly­ton csap­kod­ták a la­kás­aj­ta­ju­kat a vevői, akik házi kis­üs­ti­ért jöt­tek, amit Polina néni egy héten egy­szer, falu­ról szo­kott felhozni.

Január 25. […] Viktortól megtud­tam, de még nem biz­tos, hogy az Eskü és a Ber­lin eleste című híres szov­jet fil­me­ket nem vetí­tik töb­bé. Ha ez igaz, akkor azt jelen­ti, hogy az elhunyt „né­pek aty­já”-nak az orrát ala­po­san kitö­rül­ték egy felmosóronggyal.

Február 5. Hosszas hallgatás után végre leve­let kap­tunk Józsi­tól. Arra hivat­ko­zik, hogy nagyon sok a dol­ga. Ját­szik a zene­kar­ban, és tanít a fő­is­ko­lán. Ráadá­sul ő a szer­kesz­tője a fali­új­ság­nak, és a fil­har­mó­nia Kom­szo­mol-szer­ve­ze­té­nek tit­kára is. Emel­lett ő vizs­gáz­tatta a főis­ko­lán a diá­ko­kat janu­ár­ban. Kezdi meg­szokni a szi­bé­riai fagyokat.

Mihail Szirotkin, a kollé­gája meg­nő­sült, ezért Józsi kény­te­len volt szo­bát bérelni egy magán­ház­nál, ami­ért ötven rubelt kell fizet­nie havon­ként, amit a fil­har­mó­nia még száz rubel­lel egé­szít ki.

Február 9. […] Ma van a Varjag cir­káló ötven­éves évfor­du­ló­ja, 1904-ben, az orosz-ja­pán hábo­rú­ban süllyedt el. Ebből is mit csi­nált a pro­pa­gan­da? A rá­dió­ban meg­szó­lal­tat­ták a cir­káló volt mat­ró­za­it, akik hálás köszö­ne­tet mond­tak a párt­nak és a kormánynak.

Február 16. […] Mindig kérdez­getni pró­bá­lunk a tör­té­ne­lem­ta­nár­tól. Van, ami­kor való­ban érde­kel a válasz, más­kor csak azért kér­dez­zük, hogy az időt húz­zuk, és meg­sza­kít­suk a feleltetést.

Ma Emma Ribak kérdezett: „Miért nem neve­zik már sztá­li­ni­nak az alkot­mányt?” Ezzel elkez­dő­dött a lab­dáz­ga­tás: „Szov­jet alkot­mány.” „De miért nem sztá­li­ni?” „Mert nem sztá­li­ni.” Min­denki a sze­mét mere­gette és han­go­san föl­ne­ve­tett e lo­gika hal­la­tán. A ta­nár foly­tat­ta: „Az a he­lyes, ha szov­jet­nek nevez­zük, mivel a szov­jet állam alkotta meg.” „Ak­kor azelőtt miért nevez­ték sztá­li­ni­nak?” „Hát, tud­já­tok, az úgy volt, hogy… Szó­val, egy­sze­rűen arról van szó, hogy pár talp­nyaló így hízel­gett Sztá­lin­nak, a te­kin­té­lye miatt, aztán meg nem akar­ták meg­sér­teni az öre­get. Hát így szü­le­tett az elne­ve­zés.” Min­denki moco­rogni kez­dett. „De hát azt tanul­tuk, hogy a nép nevezte el sztá­li­ni­nak.” „Nos, a nép…” Szó­val, a tize­di­ke­sek tudni akar­ják az igazságot.

Február 17. […] Ma történelem­órán érin­tet­tük a kom­mu­niz­mus kér­dé­sét. Taná­runk meg­győ­ző­dés­sel és kép­mu­ta­tóan arról beszélt, elke­rül­he­tet­len az új hábo­rú, annak folya­mán pedig az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok pusz­tu­lá­sa, és ugyan­ak­kor a kom­mu­nista rend­szer világ­mé­retű meg­te­rem­tése – ezt úgy mond­ta, mintha a szó szo­ros értel­mé­ben néhány hónap múlva sor kerül­hetne erre. Azon­nal meg­kér­dez­ték tőle: „Mennyi időbe telik, amíg elér­jük a fej­lett kom­mu­niz­must?” „Er­ről nem beszél­tek” – vágta el a to­vábbi kér­dé­sek útját a tanár.

Erősen fagy. Reggel mínusz húsz fok volt, most pedig, este meg­kö­ze­líti a har­minc fokot. Két órámba telt, amíg kezem­ben az üres vödör­rel bejár­tam a kom­bi­nát egész kör­ze­tét, de nem talál­tam vizet, mert min­den nyo­mó­kút befa­gyott. A fagy más­fajta káro­kat is okoz: teg­nap az iskola köze­lé­ben leégett egy tábor­nok vil­lá­ja, kiégett a ga­rázs és a lakás is, ma a Minszkaja utcá­ban égett le egy hatal­mas gyári étkezde.

Március 3. […] Iskola után több mint egy órát vesz­te­get­tem arra, hogy kide­rít­sem, hol lehet egy vekni kenye­ret ven­ni. A bol­tok­ban csak korán reg­gel lehet kenye­ret ven­ni, viszont óri­ási sorok áll­nak érte.

1954. március 14. […] Ma válasz­ta­nak a Leg­felső Szov­jet­ben. Már elmúl­tam tizen­nyolc éves, ezért éle­tem­ben elő­ször „sza­va­zok”. Fél tíz­kor értem oda a sza­va­zó­he­lyi­ség­be, meg­kap­tam a sza­va­zó­la­pot, ame­lyen ez az uta­sí­tás állt: „Egy jelöl­tet hagy­jon a lis­tán, a töb­bit húzza ki!” Viszont csak egy jelölt volt. Akkor kit húz­zak ki?

Tamara Ohlopkovával duóként tan­gó­har­mo­ni­káz­tunk az isko­lánk­ban elhe­lye­zett sza­va­zó­he­lyi­ség­ben. Sike­rünk volt. Utána haza­kí­sér­tem Tama­rát. Meg­ta­lál­juk a kö­zös han­got, s eb­ből akár mély barát­ság is lehet. Sze­rény, egy­szerű és jószívű kislány.

Március 29. […] Ma zajlott le isko­lánk­ban a lö­vész­ver­seny. Kis kali­berű pus­ká­val lövünk. A mi osz­tá­lyunk csa­pata lett az első az isko­lá­ban, a 250-ből 205 kört lőt­tünk, belő­lem meg várat­la­nul isko­la­baj­nok lett, mert én értem el a nap leg­jobb ered­mé­nyét: az 50-ből 46-ot teljesítettem.

Április 16. […] Tamara és Marija Jakovlevna teg­nap este meg­hí­vott vacso­rá­ra, és bemu­tat­tak Tamara apjá­nak, aki sza­bad­ságra érke­zett haza. A va­csora nagyon gaz­dag volt. A ven­dé­gek közt volt két ezre­des is a fe­le­sé­gük­kel. Egy kicsit becsíp­tem. Tama­rá­val rövid hang­ver­senyt adtunk. Leonyid Ivanovics már hal­lott rólam, egy meg­le­he­tő­sen egy­sze­rű, új német fény­ké­pe­ző­gé­pet hozott nekem aján­dék­ba. Kide­rült, hogy Ohlopkov tábor­nok jóin­du­latú és udva­rias ember.

Ma Tamara szülei meglátogatták az isko­lát, elbe­szél­get­tek a ta­ná­rok­kal. Ma este Moszk­vába utaz­nak, ezért ma újra meg­hív­tak. Tama­rá­val azt a sok min­den­fé­lét néze­get­tük, amit az apja Néme­tor­szág­ból hozott: egé­szen kicsi rádió­kat, ceru­za­he­gye­zőt, író­gé­pet, kris­tályt, apró por­ce­lán­szob­ro­kat. Aztán a szü­lők elrak­ták a tárgyakat.

L. I. Ohlopkov a Szovjet­unió Leg­felső Taná­csa ülé­sére uta­zik Moszk­vá­ba, a Néme­tor­szág­ban állo­má­sozó had­se­reg­cso­port meg­vá­lasz­totta kül­dött­nek. Utána für­dőre utaz­nak pihen­ni. Egy órája búcsúz­tam el tőlük. Marija Jakovlevna beval­lotta nekem, hogy nyug­ta­la­nul és kissé félve hagyja Bobrujszkban a lá­nyát, de hang­sú­lyoz­ta, hogy meg­bí­zik ben­nem. Meg­ígér­tem neki, hogy oko­san és fele­lős­ség­tel­je­sen tölt­jük időn­ket Tamarával.

Április 23. […] Ötkor meghall­gat­tam a BBC-t: elő­ször az auszt­rá­liai szov­jet kon­zul mun­ka­tár­sa, Petrov és Jevdokija Petrova, a fele­sége nem tért vissza a Szov­jet­unió­ba, most meg itt van ez a hír­szer­ző, valami Hohlov, aki követte pél­dá­ju­kat, miköz­ben „szol­gá­lati fel­ada­tát” teljesítette.

Ma a történelemórán a taná­runk emelt han­gon beszélt a ter­vek eltör­lé­sé­ről. A „kom­mu­niz­mus épít­ke­zé­se­it”, amik­kel éve­kig dicse­ked­tek, most felül­vizs­gál­ják, mert rájöt­tek, hogy még veszé­lye­sek is, mint pél­dául az, hogy meg akar­ták vál­toz­tatni a szi­bé­riai folyók folyásirányát.

Ma nagyon meghatott anyu törté­ne­te. Az utóbbi idő­ben anyu szinte pon­to­san érke­zik haza, és nyu­godt is, pedig továbbra is három műszak­ban dol­go­zik: a rész­leg­ben csak fia­tal­em­be­rek és fia­tal lányok dol­goz­nak mel­lette a dobo­zok szö­ge­lé­sén, akik könnyen, ügye­sen és hoz­zá­ér­tően bir­kóz­nak meg a napi nor­má­val. Ami­kor lát­ták, milyen nehéz anyu­nak ez a mun­ka, meg­saj­nál­ták, mert jószí­vű­ek. Úgy egy órá­val a mű­szak lejárta előtt oda­men­nek anyu­hoz: „Né­ni, már ele­get szö­gel­tél. Kér­lek, menj csak, és söpörd körbe a mun­ka­he­lye­ket. „Az­tán közö­sen össze­ütik, ami még hiány­zik a nor­má­ból, így aztán „Rott néni” raká­sá­ban ugyan­úgy 160 darab van, mint a többiekében.

Április 25. Vasárnap. […] A kis Tomocska nagyon közel került hoz­zám. „Hi­szek neked, te meg hiszel nekem” – mondta egy­sze­rűen és őszin­tén. Vagy fél­órá­ja, hogy elő­ször meg­csó­kol­tam. Alig bír­tam magam­mal, ami­kor beis­mer­te, hogy nagyon jól érzi magát velem. Nehe­zen búcsúz­tunk el egy­más­tól, resz­ket­tünk a hi­deg­től, szo­ro­san fog­tuk egy­más kezét, és érez­tük, hogy szo­kat­la­nul erő­sen kötő­dünk egy­más­hoz. Én már indulni akar­tam, de ő még min­dig sze­rette vol­na, hogy együtt legyünk, hát együtt voltunk.

Május 2. Vasárnap. […] Bicikliz­tünk Tama­rá­val. Cso­dá­la­tos idő volt. Meg­lá­to­gat­tuk anyut. Sze­ret­tünk volna a vá­ro­son kívüli ország­úton bicik­liz­ni. Tomocska nagyon igye­ke­zett, hogy ne marad­jon le tőlem. Messzire jutot­tunk, vagy nyolc kilo­mé­ter­re. Az erdő­ben áll­tunk meg­pi­hen­ni. Virá­got szed­tünk, leül­tünk a fűbe. Szo­kat­la­nul ben­ső­sé­ges volt a be­szél­ge­té­sünk, a gon­dol­ko­dá­sunk, a kí­ván­ság is ben­nünk, hogy együtt legyünk, és észre sem vet­tük, már ölel­kez­tünk. Tomocska úgy visel­ke­dett, mint egy igazi jó barát. Olyan cso­dá­la­tos volt gyön­gé­den és szen­ve­dé­lye­sen csó­kolni egy­mást. Ezek a csó­kok még köze­lebb hoz­tak min­ket egy­más­hoz, meg­szé­pí­tet­ték az éle­tün­ket. Ma mi vol­tunk a vi­lág két leg­bol­do­gabb embere.

Május 5. […] Ma átadták nekem és más osz­tály­tár­saim­nak is a vá­ros kato­nai parancs­nok­sá­gá­nak idé­zé­sét. Ma reg­gel kel­lett elmen­nünk. Kide­rült, azért idéz­tek be, hogy meg­néz­zék, alkal­ma­sak vagyunk-e arra, hogy kato­nai főis­ko­lára kerül­jünk. Döb­be­ne­tes volt, mégis tény, hogy a beidé­zett tizenöt fiú közül csak én és Vologya Maron bizo­nyult tel­je­sen egész­sé­ges­nek és alkal­mas­nak. A töb­bie­ken még csak végre sem haj­tot­ták a tel­jes orvosi vizs­gá­la­tot. A bi­zott­ság veze­tője egy kapi­tány volt, a Szov­jet­unió Hőse. Oda­hí­vott magá­hoz: „Jó napot!” – köszön­tem. „Jó napot, üljön le!” „Kö­szö­nöm!” „A veze­ték­ne­ve? Szü­le­tési éve?”Megmondtam. „Hol akarsz tovább­ta­nul­ni?” „A műegye­te­men.” „Ó, azt nem, fiam! Ebből nem lesz sem­mi, soro­zás előtt állsz, men­ned kell a re­pü­lő­is­ko­lá­ba.” „Ka­pi­tány elv­társ, nem aka­rok sem­mi­féle kato­nai inté­zetbe menni”„ Ó, nem? Akkor beke­rülsz sor­ka­to­ná­nak a sereg­be.” „Hát beke­rü­lök.” „El­me­hetsz!” Ez volt az egész beszél­ge­tés. Nem aka­rok katona len­ni, de az is igaz, hogy egyet­len kato­nai tan­in­té­zetbe sem eresz­tene be a bi­zott­ság. A ka­pi­tány­tól viszont meg­kö­ve­te­lik, hogy a kellő lét­szá­mot összetoborozza.

Május 10. […] Már több mint két hónapja sok időt for­dí­tok arra, hogy komo­lyan vegyem a házi fel­ada­to­kat. A fi­zi­ka­ta­nár a két tize­dik osz­tály diák­jait ötös cso­por­tokra osz­tot­ta. Min­den cso­port­nak saját kezű­leg kell össze­ál­lí­tani egy két­lám­pás rádió­ké­szü­lék működő modell­jét, ha tize­dik­ben jegyet akar kapni fizi­ká­ból. Az én cso­por­tomba négy lány került, akik­nek a rész­vé­tele abban merült ki, hogy kifi­zet­ték, amibe a meg­vá­sár­landó alkat­ré­szek kerül­tek, de az egész fizi­kai és tech­ni­kai mun­kát egye­dül végez­tem el. Bár Lora Birjukova is tete­me­sen hoz­zá­já­rult a terv­hez, mert oda­adta azt a régi, törött rádió­ké­szü­lé­ket, ame­lyet az apja Néme­tor­szág­ból hozott. Fel­hasz­nál­tam a fa­do­boza egy részét, és levág­tam egy dara­bot az alu­mí­nium sze­re­lő­váz­ból. A többi alkat­rész nem illett bele. Új lám­pá­kat kel­lett venni (a készü­lé­kem három­lám­pás lett), vario­mé­tert, kon­den­zá­to­ro­kat, ellen­ál­lást, magam­nak kel­lett elké­szí­teni a mágnesvasat és a ma­gas feszült­ségű transz­for­má­tor veze­ték­or­só­it. A terv elekt­ro­mos részé­vel Zsenya Zsdanovics bará­tom segít­sé­gé­vel bir­kóz­tam meg, aki kilen­ce­di­kes és rádió­ama­tőr. Sok időt töl­töt­tünk együtt. Teg­nap este nálunk épí­tet­tük meg tel­je­sen a rádi­ót: a ke­reső nyíl mozog, a sze­re­lő­vá­zat föl­erő­sí­tet­tük, a vi­lá­gító skála műkö­dik. Még egy réteg lak­kot ken­tem a fado­boz­ra, és apró cédu­lát tűz­tem rá azzal a szö­veg­gel, hogy a modellt az iskola fizikaszertárának ajándékozom.

Ma reggel volt a határideje annak, hogy fizi­ka­órán átad­juk a kész model­le­ket. Min­denki elcso­dál­ko­zott, milyen bonyo­lult és töké­le­tes a mi cso­por­tunk modell­je. Feszült­ség alá helyez­tem, és rááll­tam a leg­erő­sebb állo­más­ra. Nagyon gyen­gén volt hall­ha­tó, de aztán észbe kap­tam, és rákap­cso­lód­tam a nagy, utcai anten­ná­ra, és az osz­tályt máris meg­töl­tötte vala­me­lyik len­gyel adó bemon­dó­já­nak a hang­ja, aki éppen egy tan­gó­har­mo­ni­kást muta­tott be a hall­ga­tók­nak. Utána meg­szó­lalt a zene.

Május 15. […] Ma ültünk utoljára az isko­la­pad­ban. Bekö­szön­tött hát ez a nap is. Az isko­lai rádió­ból pár­szor elhang­zott az én nevem is, mint aki a leg­jobb vég­zet­tek között vagyok, és sok hasz­nos mun­kát végez­tem az isko­lá­nak. Nem szer­vez­tek nekünk sem­mi­féle búcsú­zást. Egy kicsit szó­ra­koz­tunk, aztán haza­men­tünk. Most már csak le kell érettségizni.

Tökéletesen váratlanul ért, hogy meg­hí­vott Rimma Poljakova, s azt kér­te, men­jek el hoz­zá­juk tan­gó­har­mo­ni­káz­ni. (Ez aztán az újság! Erős­nek és eré­lyes­nek kell len­ni, hogy meg­érje ezt az ember.) Elhoz­tam Tomocskától az ő tan­gó­har­mo­ni­ká­ját – ő maga nem akart velem jönni –, és dél­után négyre átmen­tem Rimmához. Ott­hon volt az egész csa­lád­ja, és ott volt az egyik barát­nője is. Nagyon szí­vé­lye­sen fogad­tak. Lát­tam az arcu­kon, hogy tet­szik a já­té­kom. Hiszen iga­zán oda­fi­gyel­tek. Rimma össze­hú­zódva ült. Gyak­ran talál­ko­zott a tekin­te­tünk, az övé áttet­sző és beszé­des volt. Ha nem vagyok bolond, Rimma a lát­szat sze­rint meg­vál­to­zott irá­nyom­ban, valami figye­lem ébredt ben­ne. De egy­előre nem nagyon rea­gá­lok rá. Eddig csak azért tet­szett, mert szép, és semmi mást nem tudok róla. Igen, túl várat­lan ez a for­du­lat! Bár az önbi­zal­mam­nak jót tett.

Már néhány napja óriási élvezet­tel olva­som Vinogradovnak A Pa­ga­ni­ni-per című regényét.

Május 24. Tizenkilenc éves vagyok! Ez már nem is olyan kevés. Befe­je­zem a kö­zép­is­ko­lát, a tize­dik osz­tályt. Majd­nem kopasz vagyok. Pár ősz haj­szá­lam is van. De a szí­vem, a lel­kem, a ter­mé­sze­tem fia­tal, teli erő­vel, hogy lét­re­hoz­zak vala­mit. Ez a tizen­ki­len­ce­dik év!

Józsitól keresztkötésben megkap­tam a tomszki műegye­tem fel­vé­teli prog­ram­ját. Nagyon komoly. Ebben az évben 2300 embert vesz­nek föl. Ez per­sze jó, de nekem kevés a remé­nyem, hogy közé­jük kerülök.

Május 26. Este hétkor Tomocskával kibi­cik­liz­tünk a vas­út­ál­lo­másra Marija Jakovlevnát fogad­ni, két barát­nője is ott volt, egy kato­nai Gaz­ikon érkez­tek. Haza­men­tünk az állo­más­ról, és asz­tal­hoz ültünk. Marija Jakovlevna a két nap­pal ezelőtti szü­le­tés­na­pomra mondta a má­so­dik pohár­kö­szön­tőt. Nyak­ken­dőt hozott nekem aján­dékba meg két érde­kes köny­vet: az egész ország egye­temi fel­vé­teli vizs­ga­fel­ada­ta­it. Min­dent meg­kö­szön­tem, külö­nö­sen azt a jószívű és nagyon tar­tal­mas leve­let, ame­lyet egy hét­tel ezelőtt kap­tam tőle. Sok érde­kes volt abban, amit a ve­zető moszk­vai hiva­tal­no­kok gye­re­kei­nek éle­té­ről írt. Leonyid Ivanovics Moszk­vá­ban maradt, beirat­ko­zott a Katonai-Politikai Akadémiára.

Marija Jakovlevnával a to­vább­ta­nu­lási ter­veim­ről beszél­get­tünk, meg arról, hogy át aka­runk köl­tözni Tomszkba. Marija Jakovlevna jól ismeri a szov­jet való­sá­got, az élet­raj­zo­mat is isme­ri, sok érté­kes taná­csot adott.

Június 6. […] Ma kitűnővel letet­tem a fi­zika érett­sé­git. Este Tomocskával és Marija Jakovlevnával elmen­tünk az utolsó mozi­elő­adás­ra. Éjjel egy­kor értem haza, bicik­lin men­tem végig az asz­fal­to­zott jár­dán. A sö­tét­ben is ész­re­vet­tem (pedig egyet­len lámpa sem égett), hogy valami kato­na­féle jön szem­közt, aki meg­pró­bált meg­ál­lí­ta­ni. Pró­bál­tam meg­ke­rül­ni. Meg­pró­bálta elkapni a cso­mag­tar­tó­mat, de nem sike­rült. Aztán sza­ladni kez­dett utá­nam, amire fokoz­tam a se­bes­sé­get. De csak futott utá­nam és kia­bált. „Állj! Állít­sá­tok meg!” Úgy húsz méter után két rendőr ugrott elő a sötét­ből, és elkap­ták a bi­cik­lim kor­má­nyát, éppen akkor, ami­kor újra rákap­csol­tam. A földre zuhan­tam, nagyon bever­tem a jobb vál­la­mat, az orrom vérezni kez­dett. Nagy baj­ban vol­tam, mert a zse­bem­ben ott volt a töl­tött pisz­toly, amit estén­ként min­dig magam­mal hord­tam, hogy meg­véd­jem magam a bűnözőktől. (Emlék­szem, hogy hihe­tet­len koc­ká­za­tot vál­lalva magam­nál tar­tot­tam három külön­böző pisz­tolyt a meg­fe­lelő lőszer­rel még a há­ború befe­je­zése után is, meg két német dísz­kar­dot és egy ten­ge­rész dísz­kést – V. R) Ahogy vezet­tek, foly­ton az alkal­mas pil­la­na­tot les­tem, hogy ész­re­vét­le­nül kidob­jam a zse­bem­ből a pisz­tolyt, de nagyon szo­ro­san fog­ták mind­két karo­mat. A rend­őr­sé­gen leül­tet­tek egy szék­re, föl­vet­ték a jegy­ző­köny­vet. Vála­szol­tam min­den kér­dés­re, és Isten­hez könyö­rög­tem, nehogy meg­mo­toz­za­nak. Az útle­ve­le­met akar­ták lát­ni, ott fog­ták a bi­cik­li­met, amed­dig nem hozom el az útle­ve­le­met. Szinte örül­tem, ami­kor éjjel ket­tő­kor újra az utcán vol­tam, és haza­fu­tot­tam. Anyu meg­ijedt. Sietve elmond­tam neki, mi tör­tént, eldug­tam a pisz­tolyt, fel­kap­tam az útle­ve­le­met, és vissza­sza­lad­tam a rend­őr­ség­re. Akkor már nyu­god­tan el tud­tam magya­rázni az ügye­le­tes­nek, mi tör­tént. Hiszen bár­me­lyik bicik­lista elme­ne­kül, ha éjszaka valaki erő­vel meg akarja állí­ta­ni. Így aztán egy idő után min­den rendőr velem rokon­szen­ve­zett. Éjjel háromra értem haza a bicik­li­vel, lemos­tam magam­ról a vért, és rész­le­te­sen elmond­tam anyu­nak, mi történt.

Június 11. […] Ma töltötte be az édes­anyám az ötven­har­ma­dik évét. Majd­nem elkés­tem a gra­tu­lá­ció­val. Gra­tu­lál­tam, meg­ölel­tem, meg­csó­kol­tam. Azt kíván­tam, még hosszú éve­kig marad­jon velem.

Egyszerre két levelet kaptam. Az egyi­ket Gyimka Slinkótól. Novaja Zemlja szi­ge­ten szol­gál, a flot­tá­nál. A má­si­kat Javorovicstól. Már meg­ír­tam neki, hogy elköl­tö­zünk, és Vologya őszin­tén, bará­tian saj­nál­ta, ami­ért nem­so­kára el kell vál­nunk. Én is elszo­mo­rod­tam a leendő változásoktól.

Tegnap az iskolában odajött hoz­zám az iskola kato­nai vezetője (az a ta­nár, aki a diá­ko­kat fel­ké­szíti a ka­to­na­ságra – V. R.), és tel­jes komoly­ság­gal közöl­te, hogy jelen­leg sehová sincs jogom elutazni a város­ból, hol­nap pedig köte­les vagyok jelent­kezni a ka­to­nai bizott­ság­nál. Ha nem egye­zem bele, hogy kato­nai isko­lába men­jek, hama­ro­san behív­nak kato­ná­nak. Még elkép­zelni sem tudok ilyesmit!

Ma nagyon meleg volt. A ké­mia érett­ségi után, amit mel­les­leg kitű­nőre tet­tem le, elbi­cik­liz­tem a ka­to­nai bizott­ság­hoz, beáll­tam a sor­ba, jelent­kez­tem Filimonov alez­re­des­nél. Azon­nal azt aján­lot­ta, hogy men­jek el vala­me­lyik repü­lő­is­ko­lá­ba. Vissza­uta­sí­tot­tam. Akkor azt mond­ta, hogy készül­he­tek, mert egy hónap múlva behív­nak sor­ka­to­ná­nak. Ettől még szo­mo­rúbb lettem.

Június 12. […] Este Marija Jakovlevna elvitt Tomocskával egy jó isme­rő­sük­höz Valentyin Petrovics Korzsovhoz ven­dég­ség­be, aki­ről kide­rült, hogy Vanyjusin, a bobrujszki kato­nai bizott­ság parancs­no­ká­nak a szom­széd­sá­gá­ban lakik. (!) Marija Jakovlevna udva­ri­a­san és szívre hatóan meg­kérte Valentyin Petrovicsot, segít­sen vala­hogy, hogy leke­rül­jek a ka­to­nai bizott­ság lis­tá­já­ról, és hogy elutaz­has­sak anyu­val Tomszkba. Valentyin Petrovics meg­ígér­te, hogy más­nap választ ad. Csak Isten a tudó­ja, mennyire hálás vagyok az Ohlopkov családnak.

Június 13. vasárnap […] Anyu kéré­sére reg­gel elbi­cik­liz­tem a pi­acra éle­le­mért. A nap hát­ra­lévő részé­ben a vizs­gára készül­tem. Anyut ma nem hív­ták be dol­goz­ni, az egész napot velem töltötte.

Este elmentem Tomocskához, és ket­tes­ben elin­dul­tunk a vá­ros­ba, hogy sétál­junk egyet a tömeg­ben. Néhány sarok után, a Szocialisztyicseszkaja utcá­ban össze­ta­lál­koz­tunk Marija Jevdokijával és a barát­nő­jé­vel, Klara Mojszejevnával, aki Kijev­ből érke­zett hoz­zá­juk ven­dég­ségbe a sza­bad­sága ide­jé­re. Négyes­ben tér­tünk haza. Átmen­tünk Valentyin Petrovics Korzsovhoz. Kide­rült, hogy sike­rült beszél­nie Vanyjusinnal, aki azt mond­ta, hogy hol­nap men­jek el hoz­zá. (!) Mind­nyá­jan őszin­tén meg­kö­szön­tük Valentyin Petrovicsnak, amit tett. Én meg nem talál­tam elég szót, hogy kife­jez­zem a hálá­mat Marija Jakovlevnának.

Június 14. […] Reggel elmentem Vanyjusinhoz, a vá­ros kato­nai bizott­sága parancs­no­ká­hoz. Rög­tön eszébe jutott, ki járt nála az érde­kem­ben. Ott hely­ben meg­ír­tam hozzá a kér­vényt, hogy vegye­nek le a so­ro­zási lis­tá­ról, mivel átköl­tö­zöm Tomszkba. A kér­vé­nyemre egyet­len fir­kan­tás­sal ráke­rült Bobrujszk városa kato­nai bizott­sá­gá­nak dön­té­se: „Le­venni a lis­tá­ról!” Köszö­nöm, Marija Jakovlevna! (Ma, ami­kor sok év eltel­té­vel újra fel­idéz­tem ennek a tör­té­net­nek a rész­le­te­it, úgy érté­ke­lem, hogy újabb csoda tör­tént a csa­lá­dunk­ban, még egy aján­dé­kot kap­tunk a Min­den­ha­tó­tól. – V. R.)

Józsitól terjedelmes levél érke­zett. Min­den eldőlt: július­ban Tomszkba uta­zunk anyu­val. Józsi jól van, nyári ven­dég­já­tékra uta­zik a zenekarral.

1954. június 18. […] Ma letet­tem az utolsó érett­ségi vizs­gát tör­té­ne­lem­ből. Kitű­nőt kap­tam. Tehát befe­jez­tem a tíz­év­nyi tanu­lást az isko­lá­ban. Már nem vagyok isko­lás. El se tudom hin­ni. Öröm­mel men­tem haza, hogy elmond­jam anyu­nak, mi lett az utolsó vizs­gám ered­mé­nye. Ez áll az 1. sz. Bobrujszki Közép­is­ko­lá­tól kapott érett­ségi bizo­nyít­vá­nyom­ban: Belo­rusz nyelv, belo­rusz iro­da­lom, orosz nyelv, algeb­ra, geo­met­ria, tri­go­no­met­ria, fran­cia nyelv – jó.

Orosz irodalom, természettudo­mány, tör­té­ne­lem, egye­te­mes tör­té­ne­lem, alkot­má­nyos isme­re­tek, föld­rajz, fizi­ka, csil­la­gá­szat, kémia – kitűnő.

Az Ohlopkov családban egy üveg bor­ral és külön erre az alka­lomra sütött Napó­le­on-tor­tá­val ünne­pel­tük meg, hogy befe­jez­tem a középiskolát.

Június 25. […] Ohlopkovék ven­dé­ge, a ki­jevi Klara Mojszejevna sokat segí­tett nekem az ira­tok kitöl­té­sé­ben, ami a cso­ma­gok fel­adá­sá­hoz kel­lett, és ami a leg­fon­to­sabb, hogy kitölt­sem a kér­dő­ívet a fel­vé­teli vizs­gák meg­kez­dé­sé­hez az egye­te­men, amit aztán nagy szív­do­bo­gás köze­pette ma fel is adtam a tomszki Műegyetemnek.

Ma értesítést kaptam, amelyben beren­del­tek a Vá­rosi Vég­re­hajtó Bizott­ság Admi­niszt­ra­tív Bizott­sága elé, ahol hol­nap fog­ják tár­gyalni a „törvényszegés”-emet.

Este Tomocskával és Klara Mojszejevnával elmen­tünk a vá­rosi kato­na­tiszti klub­ba, hogy meg­néz­zük a híres Dal a szerelemrőlt. Ez a film újra megrázott.

Június 26. Szombat. […] Micsoda álla­tok ezek a bü­rok­ra­ták! Min­den mér­le­ge­lés nél­kül uta­sí­tot­tak, hogy fizes­sek ötven rubel bün­te­tést. Éjszaka rosszul alud­tam, izgul­tam, el tudom-e meg­győ­zően magya­rázni az Admi­niszt­ra­tív Bizott­ság­nak a „tör­vény­sze­gés”-emet az éjsza­kai bicik­li­út­tal meg a rend­őr­ség­gel kap­cso­lat­ban. Bemen­tem az ülés­re. Nyolc idős férfi és nő ült a hosszú asz­tal­nál, mind­egyik kato­nai gim­nasz­tyor­ká­ban (ingben). (A városi admi­niszt­ra­tív bizott­sá­go­kat azért találta ki a szov­jet­ha­ta­lom, hogy rész­ben a pol­gári bíró­ság fel­adat­körét lássa el, s egyút­tal biz­to­sítsa a lát­sza­tot, misze­rint az admi­niszt­rá­ció hatá­ro­za­tai tör­vé­nye­sek. Eze­ket a bizott­sá­go­kat lénye­gé­ben a Vö­rös Had­se­reg­nél szol­gált tit­kos és poli­ti­kai szer­vek lesze­relt tag­jai­ból állí­tot­ták össze. Nyug­dí­jat kap­tak, önkén­tes­ként dol­goz­tak a bizott­sá­gok­ban, de a vá­rosi admi­niszt­rá­ció mun­ka­tár­sai­ként min­den lehet­sé­ges kivált­sá­got meg­kap­tak. Külön élel­mi­szer­ada­got kap­tak, joguk volt, hogy soron kívül lakást kap­ja­nak és a töb­bi. – V. R)

Köszöntem, megmondtam a ne­ve­met, és magya­rázni kezd­tem, mi tör­tént azon az éjsza­kán. Oda sem figyel­tek, egy­más közt beszél­get­tek. Még a máso­dik mon­da­tot sem fejez­tem be, ami­kor az elnök mel­lett ülő Gim­nasz­tyorka hara­go­san fél­be­sza­kí­tott: „Elég volt! Minek hall­gas­sunk egy huli­gánt? Ennyi! Ötven rubel!” Kér­tem, hogy hall­gas­sa­nak végig, és mond­tam, hogy nincs ennyi pén­zem. Hogy is len­ne, ami­kor anyám­nak olyan kicsi a fi­ze­té­se? „Aka­rod, hogy száz rubelre emel­jük?” – kér­dezte gúnyo­san a Gim­nasz­tyor­ka, miköz­ben a töb­biek nagyo­kat nevet­tek rá. Pima­szul kiküld­tek. Oda­kint dühö­sen kije­len­tet­tem: „Nem fize­tem ki!”

Eltitkoltam döntésemet anyu előtt. Ahány isme­rő­söm­nek csak elmond­tam, mek­kora bün­te­tést kap­tam, közü­lük csak Tomocska aján­lotta fel azon­nal, hogy segít, meg­kéri az any­ját, hogy adja nekem a fe­lét a bün­te­tés­nek. Meg­kö­szön­tem és vissza­uta­sí­tot­tam, és elmond­tam neki, nem aka­rom kifi­zetni a büntetést.

Június 27. […] Anyu hajnali négy­kor ébresz­tett, és délre a kis lovacs­ká­já­val érke­zett sze­ke­res­sel, hatal­mas mun­kán vol­tunk túl: min­den tűzi­fát kihord­tunk a paj­tánk­ból, fel­rak­tuk a sze­kérre és átko­csiz­tunk vele a váro­son a volt hege­dű­ta­ná­rom, G. Kaplan házá­hoz. Ott lera­kod­tuk a fát, és halomba raktuk.

Csodálkozom, hogy anyunak sike­rül még pár ron­gyot elő­sze­de­get­nie a „va­gyo­nunk"-ból, hogy elaján­dé­kozza őket a barakk­ban meg az utcá­ban lakó szomszédoknak.

Moszkva, 1954. július 11. Vasár­nap. Elő­ször azt mon­dom el, milye­nek vol­tak az utolsó napok Bobrujszkban. Esze­lős, egész napos készü­lő­dés­sel tel­tek. A cso­ma­go­kat teher­áru­ként adtuk föl Tomszkba június 6-án, a töb­bit sze­mély­poggyász­ként nyol­ca­di­kán. A vas­út­hoz Edik Santir vitte ki a cso­ma­go­kat teher­au­tón. Ami­kor indul­tunk, Vovka Malisevszkij segí­tett a cipekedésben.

Az estét Ohlopkovéknál töltöt­tem. Marija Jakovlevnának július 3-án volt a szü­le­tés­nap­ja. Tomocskával egy fado­bozt aján­dé­koz­tunk neki, amit nálunk farag­tunk ki tölgy­fá­ból, bera­kást készí­tet­tünk rá, belak­koz­tuk, kifes­tet­tük. Min­denki örült, milyen szép lett az ajándék.

Tomocska úgy viselkedik velem, mint egy iga­zi, sze­rető barát. Úgy vál­tunk el, hogy őszin­tén tisz­tel­jük egy­mást. Búcsú­ként még tan­gó­har­mo­ni­káz­tunk egyet. Nagyon nem akar­tam elválni tőle. Egy ken­dőt kap­tam tőle aján­dék­ba, amit ő hímzett.

Tánya Tomocskával egy szép és jóízű tor­tát hozott búcsú­aján­dékba anyu­nak, ami nagyon meg­ha­totta őt.

Július 8-án, pontosabban már 9-én éjszaka ket­tő­kor a Gomel-Riga közti vona­ton hagy­tuk el anyu­val Bobrujszkot. Az eluta­zás­hoz Marija Jakovlevna szer­zett a kato­na­ság­tól egy gép­ko­csit. Éle­tem­ben akkor lát­tam anyu sze­mé­ben elő­ször cso­dál­ko­zást és örö­möt, hogy hir­te­len ekkora „bő­ség és gaz­dag­ság” pottyant az ölünk­be. A drága Tomocska, Marija Jakovlevna és a jó­szívű szom­széd­juk, Ljudmila Leonyidovna Garlinszkaja kísért ki min­ket a Berezina állo­más peron­já­ra, aztán ott vol­tak a ba­rá­taim is, Vovka Malisevszkij, Tamara Horosun, Lida Knyiga, Szvetlana Lesznyikovics, Vik­tor Kovalkov, és Marat Gercovics. Moso­lyog­tak, és min­den jót kíván­tak nekünk. Tehát Isten veled, Bobrujszk, ahol tizen­ki­lenc évet éltem, s ahol annyi szo­morú és öröm­teli ese­mény tört be csa­lá­dunk életébe.

Marija Jakovlevna jó baráthoz illően gon­dos­ko­dott a moszk­vai átszál­lá­sunk­ról. Ami­kor teg­nap haj­nali ötkor a Breszt-Moszkva útvo­na­lon köz­le­kedő vona­tunk meg­állt, a va­go­nunk­ban azon­nal meg­je­lent egy ked­ves, idős asszony, Marija Jakovlevna barát­nő­je, Klavgyija Vlagyimirovna Koszolapova, aki taxin haza­vitt min­ket magához.

Minden váratlanul ért minket, és igen cso­dál­koz­tunk. Nagy lakása van egy új ház­ban a Novo-Pescsanaja utcá­ban. Kide­rült, hogy a fér­je, V. A. Koszolapov a Lityeraturnaja Gazeta című heti­lap főszer­kesztő helyet­tese és ismert nevű ember. Ter­mé­sze­tes, hogy anyu­val némi gya­nak­vás­sal szem­lél­tük a min­ket körül­vevő fény­űzést és figyel­met. Klavgyija Vlagyimirovna befű­tött a für­dő­szo­bá­ban, reg­ge­lit készí­tett. A kí­sé­re­té­ben reg­gel nyolc­kor éle­tem­ben elő­ször utaz­tam met­rón – igaz, szinte fog­tam a ke­zét –, és meg­ha­tott a nagy­vá­ros szép­sége és a ha­tal­mas reg­geli csúcsforgalom.

Klavgyija Vlagyimirovnával a Jaroszlavszkij pálya­ud­varra ipar­kod­tunk, ahol leg­alább akkora volt a tömeg, mint a met­rón. Nem hiszem, hogy bár­mit tud­tam volna tenni ebben a szé­dítő tömeg­ben és zsi­vaj­ban Klavgyija Vlagyimirovna segít­sége nél­kül. Csak július 13-ra tud­ták kiál­lí­tani a je­gyün­ket Tomszkba, így aztán még két napig zavar­nunk kell a háziasszonyunkat.

Este bemutattak Valerij Alekszejevicsnek, aki magá­val vitt a so­főr vezette Pobjedán Moszkva mel­letti nya­ra­ló­juk­ba, ahol meg­is­mer­ked­tem két lányuk­kal, Voljával* és Mar­iná­val, akik nagyon büszke és maga­biz­tos moszk­vai kis­lányok vol­tak. A be­szé­dü­ket ele­inte nem nagyon értettem.

A nyaralójuk az írónegyedben volt, s a hí­res köl­tő­vel, Konsztantyin Szimonovval osz­toz­tak raj­ta, aki ráadá­sul még a Novo-Pescsanaja utcai ház­ban is a szom­széd­juk volt, hiszen ugyan­ab­ban a lép­cső­ház­ban lakott. A Szimonov csa­lád is kint volt a nya­ra­ló­ban. Sokáig óva­to­san bámul­tam a hí­res szov­jet köl­tőt, nagyon fur­csáll­tam, hogy tatá­ros arca van. Hiszen isko­lás­ként iste­ní­tet­tük őt, de fény­ké­pet nem lát­tunk róla. Örökre meg­ma­rad ben­nem, hogy Szimonov és Koszolapov a vacsora előtt meg­nyo­mott valami gom­bot, amire az ebéd­lő­ben a pad­lón kitá­rult két ajtó­szárny, és egy desz­ka­asz­tal emel­ke­dett föl a hideg pin­cé­ből, meg­rakva min­den­féle erős ital­lal. Konsztantyin Szimonov ügye­sen fel­ka­pott egy üveg konya­kot, amire az asz­tal ugyan­olyan titok­za­to­san, ahogy érke­zett, auto­ma­ti­ku­san vissza­eresz­ke­dett a pin­cé­be. Engem is asz­tal­hoz ültettek.

Visszafelé az esti Moszkvában gyö­nyör­köd­tem. Nagyon szép és gaz­dag város.

Anyu megvárta, amíg hazaérek, csak éjjel egy­kor feküd­tünk le alud­ni. Nagyon köszö­nöm Klavgyija Vlagyimirovnának s egyút­tal Marija Jakovlevnának is, hogy így gon­dos­kod­tak rólunk. Klavgyija Vlagyimirovna nagyon jószí­vű, sokat dol­go­zik, egész nap sza­tyor­ral sza­lad­gál, a kony­hán van, egy csomó ember­ről gon­dos­ko­dik, akik­nek szá­mát most mi is szaporítjuk.

Ebéd után elindultam, hogy meg­néz­zem Moszk­vát. Két órát töl­töt­tem a GUM-ban28, de nem tet­szett: teli volt ember­rel, és sem­mit sem talál­tam, ami kel­lett vol­na. Vol­tam a Vörös téren, aztán elmen­tem a Dinamo sta­di­on­ba, ahol száz­ezer szur­koló közt ülve meg­néz­tem a Norvégia–Szpartak (moszk­vai csa­pat – V. R.) meccset. Tizen­egy­kor értem haza, ahol anyu vacso­rá­val várt. Ma egész nap ő volt a há­zi­asszony, mert Klavgyija Vlagyimirovna a nya­ra­ló­ban segített.

Július 12. Moszkva. Tizenegykor kel­tem föl. Anyu és Klavgyija Vlagyimirovna már régen elké­szí­tette a reg­ge­lit, de meg­vár­tak vele. Reg­geli után hosszú leve­let írtam Ohlopkovéknak, és elin­dul­tam a város­ba. Az volt a szán­dé­kom, hogy meg­né­zek valami múze­u­mot. A Tör­té­nelmi Múze­um­ból már elkés­tem, de a moszk­vai állat­kertbe még sike­rült bejut­nom. Nagyon tetszett.

Vacsora után Klavgyija Vlagyimirovna a férje autó­ján elvitt anyu­val a Lenin-hegy­re, hogy meg­mu­tassa a moszk­vai egye­tem29 épü­le­tét. Nagyon tet­szett nekünk az esti Moszkva lát­ké­pe. Hozzá még autón, egy sofőr vezette Pobjedán utaz­tunk, és az abla­ká­ból kényel­me­sen meg­néz­tünk min­dent. Este Klavgyija Vlagyimirovna fel­hívta Bobrujszkot, s mi öröm­mel beszél­get­tünk Tomocskával és Marija Jakovlevnával. Kide­rült, hogy éppen náluk ven­dé­ges­ke­dik Vologya Koszolapov, ven­dég­sze­rető házi­gaz­dánk fia.

Július 13. kedd. […] Reggeli után anyu­val elin­dul­tunk Moszkva bel­vá­ro­sá­ba. Anyu elő­ször uta­zott met­rón. Hosszan utaz­tunk a bel­vá­ro­sig, sok volt körü­löt­tünk az ember. Min­den apró­sá­gért nagy sor állt. Nagyon elfá­rad­tunk. Vet­tünk aján­dé­kot Klavgyija Vlagyimirovnának. Most van dél­után 6. Éppen kiszáll­tam a für­dő­kád­ból. Ma uta­zunk Tomszkba. A vo­na­tunk 23.20-kor indul. Klavgyija Vlagyimirovna ki akar vinni min­ket a pá­lya­ud­varra a Pobjedával.

Jegyzetek

2 1 Két, szinte azonos ala­kú, de külön­böző jelen­tésű szó: rubél, jelen­tése dörzsölőfa vagy rúd, pál­ca, és a rubl, vagyis rubel.

22 Minyisztyersztvo Vnutrennyih Gyel, bel­ügy­mi­nisz­té­rium.

23 Makszim Gorkij valódi neve Alekszej Makszimovics Peskov volt.

24 Rövidítés: Vszeszojuznoje Dobrovolnoje Obsesztvo Szogyejsztvija Armii, Aviaci i Floti SzSzSzR – össz-szö­vet­ségi önkén­tes egye­sü­let a szov­jet had­se­reg, légi­erő és flotta támo­ga­tá­sá­ra.

25 Lefordíthatatlan szó­já­ték. A korobocska kis ládi­kót jelent, de egyút­tal egy­fajta tánc is.

26 Sztálin ideológiai és poli­ti­kai ellen­fe­lei. Mind­ket­tőt meg­ölet­te.

27 Makszim Gorkij regé­nye.

 * A 82 éves Volja Koszolapova a Szenvedésből vigasz orosz nyelvű kiadá­sát köve­tő­en, 54 év után tele­fo­non fel­hívta Moszk­vá­ból a szer­zőt és elme­sélte neki csa­ládja sor­sá­nak ala­ku­lá­sát.

28 Rövidítés: goszudarsztvennij magazin, állami áru­ház.

29 Ma már az eredeti nevét viseli a hegy: Veréb-hegy. Az egye­tem a Lomo­no­szov Egyetem.


12. fejezet

A tomszki műegyetem

A Moszkva–Tomszk fülkés különvagont a Krasznojarszkig köz­le­kedő vonat­hoz csa­tol­ták. A tá­voli szi­bé­riai állo­má­son, Taj­gán lekap­csol­ták, és a helyi, váro­sok közti vonat­sze­rel­vény­hez csa­tolva tette meg a Tomszkig hát­ra­lévő 125 kilo­mé­tert. Anyám­mal izga­tot­tan hall­gat­tuk eze­ket a szá­munkra új hely­ség­ne­ve­ket.

Vidáman telt el a vonaton az uta­zás tel­jes négy nap­ja, bár szo­kat­la­nul hosszú­nak érez­tük. Tan­gó­har­mo­ni­káz­tam, ami tet­szett az utas­tár­sak­nak, és szí­ve­sen tel­je­sí­tet­tem a leg­kü­lön­fé­lébb „meg­ren­de­lé­se­ket”. Min­denki türel­met­le­nül várta a leg­kö­ze­lebbi meg­ál­lót, min­denki a nép­szerű „Forró víz” fel­ira­tot keres­te, gyor­san leszáll­tak, hogy forró és hideg vizet sze­rez­ze­nek. A vo­na­tot váró helyi lako­sok­tól meg­vet­ték a földre rakott tejet, forró főtt krump­lit, sava­nyí­tott gom­bát, gyen­gén sózott ubor­kát. A na­gyobb állo­má­so­kon a ven­dég­lőbe ipar­kod­tak, amely­ből rend­sze­rint csak egy volt az állo­má­son, s an­nak asz­ta­lain már ott áll­tak sor­ban a forró leves­sel teli tányé­rok, s a pin­cér­nők­nek min­dig sike­rült fel­szol­gál­niuk a máso­dik fogást is, amíg a vo­nat állt, és beszedni az ebéd­pénzt. Ter­mé­sze­tes, hogy elké­pesz­tet­tek és egy kicsit meg­fé­lem­lí­tet­tek min­ket a han­gos­be­szé­lők­ből szün­te­le­nül áradó köz­le­mé­nyek, a transzszibériai vas­út­vo­na­lon tapasz­talt nyüzs­gés és ele­ven­ség.

A vagonban a tangóharmonikám hangja oda­csalta Leonyid Borint, aki rokon­szen­ves és beszé­des fia­tal­em­ber volt. Össze­is­mer­ked­tünk. A hu­szonöt éves vegyész­mér­nök a lenin­grádi egye­te­men vég­zett, és Tomszkban dol­go­zott, valami tit­kos üzem­ben. Hama­ro­san meg­tud­tuk tőle, hogy a szov­jet hadi­ipar­nak ez a jelen­tős köz­pontja a Tomszk mel­letti Szeverszk váro­sá­ban van, ame­lyet a helyi lako­sok egy­más közt Atomszknak nevez­nek. Leonyidról kide­rült, hogy szen­ve­dé­lye­sen sze­reti és érti a szim­fo­ni­kus zenét. Egy teli bőrönd­nyi klasszi­kus zenét tar­tal­mazó lemez­zel tért vissza a nyári sza­bad­sá­gá­ról.

Azt is megjegyezte, hogy nagyon hason­lí­tok a Tomszki Fil­har­mo­ni­kus Zene­kar első hege­dű­sé­re. Tud­hat­ta, hiszen rend­sze­re­sen láto­gatta a hang­ver­se­nye­ket. Lel­kes lett, ami­kor kide­rült, hogy ez a he­ge­dűs József, a bátyám. Hát így kez­dő­dött sok­éves barát­sá­gunk ezzel a fi­a­tal, ener­gi­kus lenin­grá­di­val.

1954. július 18-án reggel hatkor a vo­na­tunk meg­ér­ke­zett a Tomszk–1 pálya­ud­var­ra. Öröm, öle­lé­sek! Józsi egy sofőr vezette teher­au­tón jött ki elénk. A pla­tóra pil­la­na­tok alatt föl­ke­rült a mál­hánk.

Tíz perc múlva már meg is érkeztünk a Pus­kin utca 27. számú ház elé. A ház két­eme­le­tes volt, nem­ré­gi­ben épült, és sár­gára fes­tet­ték. Ebben a ház­ban bérelt a tomszki zene­kar lakást Józsi­nak, az egyik föld­szin­ti, három­szo­bás lakás­ban egy szo­bát. A bá­tyám hatal­mas izga­lom­mal vezette be a mi „ma­dame Rottyihánk”-at új „pa­lo­tá­já”-ba. A szom­szé­dok kikuk­kan­tot­tak a fo­lyo­só­ra, köszön­tek. A szo­bánk nagyobb volt, mint a bobrujszki, a Smidt utcai barakk­ház­ban. A szé­les ablak alatt a köz­ponti fűtés kis radiá­tora pom­pá­zott. Az elő­szo­bá­ból három ajtó veze­tett a kö­zös hasz­ná­lat­ban lévő helyi­sé­gek­be. A kony­há­ba, a vécébe és a für­dő­szo­bá­ba. A la­kás­ban volt víz­ve­ze­ték, a für­dő­szo­bá­ban egy magas, fafű­té­ses Titán kály­há­val lehe­tett vizet mele­gí­teni a für­dés­hez. Csa­lá­dunk már tizen­hat éve, az apánk letar­tóz­ta­tása óta leszo­kott az efféle kénye­lem­ről.

A szoba üres volt, egyetlen bútor sem állt ben­ne. Beren­dez­ked­tünk. Az első ágyat száz rube­lért vet­tük meg, pedig ugyan­csak ütött-ko­pott volt, és csak negy­ven rube­lért adtuk el Bobrujszkban a sa­ját, sok­kal jobb álla­pot­ban lévő ágyun­kat.

Aznap este anyámmal már ott ültünk a tomszki városi park­ban, és éle­tünk­ben elő­ször élő­ben hall­gat­tunk egy szim­fo­ni­kus zene­kart. És az első hege­dű­sök közt, a máso­dik pult­nál ott ült, és időn­ként ránk san­dí­tott a mi drága Jozef Francovicsunk.

Másnap megjött az értesítés, hogy fel­vé­te­liz­he­tek a tomszki Műegye­tem­re. Izga­tot­tan tar­tot­tam kezem­ben a sze­rény kül­sejű ira­tot.

A tomszki Műegyetem Oroszország első számú műszaki intéz­mé­nye az Urá­lon túl. 1896-ban, II. Mik­lós ren­de­le­tére ala­pí­tot­ták Tomszki Tech­no­ló­giai Inté­zet néven, és sok­éves műkö­dése alatt ren­ge­teg jelen­tős tudóst von­zott Szi­bé­riá­ba, belő­lük került ki a he­lyi műszaki értel­mi­ség. A tomszki Műegye­tem a tudo­mány temp­lo­ma, mér­nök­nem­ze­dé­kek föl­ne­ve­lő­je, és más szi­bé­riai váro­sok­ban lét­re­jött tizen­hat műszaki intéz­mény anya­in­té­zete lett. 1954-ben az inté­zet nyolc karán mint­egy nyolc­ezer egye­temi hall­gató tanult.

A felvételiknek augusztus elsején kel­lett meg­kez­dőd­ni­ük, addig min­den tan­tárgy­ból elő­ké­szí­tést tar­tot­tak az inté­zet­ben, ame­lyekre min­den nap eljár­tam. Két autó­busszal s köz­tük még egy kis tro­li­zás­sal lehe­tett eljutni az inté­zet­be. Még sze­ren­cse, hogy éppen a há­zunk mel­lett volt a busz­meg­ál­ló.

Az amatőr művészeket megkérték, hogy jelent­kez­ze­nek a Kom­szo­mol-bi­zott­sá­gon, így Hacsaturján Keringőjével és a Rosamunda című ope­rett­ből írt „fan­tá­ziá”-val hama­ro­san a leg­jobb művé­szek közt talál­tam magam, akik estén­ként az érett­sé­gi­zők­nek adtak hang­ver­senyt. Az egye­te­mis­ták, akik­kel meg­is­mer­ked­tem, azt java­sol­ták, hogy az elekt­ro­me­cha­ni­kai szak­ról vegyem vissza a papír­jai­mat, és az ő bá­nya­ipari karukra adjam be a fel­vé­teli kérel­me­met, mert ott nem lesz ver­seny. Átgon­dol­tam a javas­la­tot, aztán elve­tet­tem. A fő karo­kon, köz­tük az elekt­ro­me­cha­ni­kai karon is, ver­seny folyt a Mű­egye­temre készü­lők között, egy helyre nyolc fő jutott. Ugyanis 1954-ben végez­tek a Szov­jet­unió isko­lái­ban azok, akik a há­ború utáni első évben kezd­ték meg a tanu­lást. Augusz­tus else­jén, vasár­nap tet­tem le az első fel­vé­te­lit fran­cia nyelv­ből.

Izgalomban nem volt hiány. Először is kide­rült, ami­kor meg­ér­kez­tem a fel­vé­te­li­re, hogy ott­hon felej­tet­tem a vizs­ga­la­pot, haza kel­lett men­nem érte. A vizs­gán négyest kap­tam.

A bobrujszki elbocsátó iratom sze­rint augusz­tus 3-ig kel­lett a tomszki kato­nai bizott­ság­nál jelent­kez­nem, ezért bemen­tem hoz­zá­juk, hogy fel­irat­koz­zam a lis­tá­jukra és hala­dé­kot kér­jek. A ka­pi­tány elvette az ira­to­mat: „Ó! 1935-ös! Május­ban szü­le­tett! Ebben az évben soroz­zák! Jelen­jen meg szep­tem­ber else­jén, reg­gel nyolc­kor a vas­úti pályán, ott várja a vonat!” – mondta pat­togó han­gon a tiszt, és bedobta a lapo­mat a „Be­hí­vó” fel­iratú doboz­ba. „Ka­pi­tány elv­társ, most aka­rok beirat­kozni a Műegye­tem­re. Éppen most fel­vé­te­li­zem” – dadog­tam izga­tot­tan. „Vizs­gá­nak semmi helye azok­nál, aki­ket ebben az évbe soroz­nak. Akkor ki lesz kato­na? – kér­dezte a tiszt, aztán elhall­ga­tott és meg­kér­dez­te. – És? Letet­tél már leg­alább egy vizs­gát?” „Igen.” „Mi­lyet?” „Fran­ciá­ból.” „Fran­ciá­ból? Néz­ze­nek oda! És hányast kap­tál?” – kér­dezte cso­dál­koz­va. „Né­gyest” – felel­tem zavar­tan. „Né­gyest! Fran­ciá­ból! Akkor mész az egye­tem­re!” – mondta maga­biz­to­san a kapi­tány, és áttette az ira­to­kat a „Be­hí­vó” fel­iratú doboz­ból a „Ta­nu­lás” fel­ira­tú­ba.

Négyesre értékelték azt a fo­gal­ma­zá­so­mat, ame­lyet az augusz­tus 5-i szó­beli vizs­gán írtam meg orosz iro­da­lom­ból, és úgy­szin­tén négyest kap­tam augusz­tus tize­di­kén mate­ma­ti­ká­ból. Ettől ala­po­san meg­ijed­tem. Nagy volt a ver­seny, a vé­gén még nem szer­zem meg a kellő számú pon­tot.

Augusztus 16-án vizsgáztam kémiá­ból. Nagyon szen­ved­tem és izgul­tam. Könnyű tételt húz­tam, és jól felel­tem min­den kér­dés­re. Magá­nak a ké­mia tan­szék­nek a veze­tő­je, Hodalevics pro­fesszor vizs­gáz­ta­tott. Töp­ren­gett, milyen jegyet adjon, aztán még egy kér­dést tett föl, ame­lyet egész éle­temre meg­je­gyez­tem: hogyan lehet kiegyen­lí­teni a ko­ef­fi­ci­en­se­ket a

10HNO3 + 4Zn =4Zn(NO3)2 + NH4NO3 + 3H2O kép­let­ben?

Vagy negyedórát bajlódtam ezzel a kép­let­tel, aztán egye­nesbe jöt­tem. A pro­fesszor „ki­tű­nő”-t írt be az érte­sí­tőm­be. Igen, ez öröm­hír volt nekem, anyám­nak és Józsi­nak is, akik nagyon izgul­tak miat­tam.

Minden tantárgynál jobban szeret­tem és tud­tam is a fi­zi­kát, amely­ből augusz­tus 19-én, utol­só­ként vizs­gáz­tam. A vizs­gáz­tató átadta a jelöl­tek­nek a cé­du­lára írt kér­dést, aztán kiment a terem­ből. Gyor­san vála­szol­tam min­den kér­dés­re, aztán segí­tet­tem a mel­let­tem ülő fiúk­nak. Ám a vizs­gáz­tató hir­te­len vissza­tért, éppen akkor, ami­kor a jobb olda­la­mon ülő lány­nak segí­tet­tem meg­ol­dani a fel­ada­tot, és ész­re­vet­te, milyen meg­bo­csát­ha­tat­la­nul visel­ke­dem. Nagyon meg­ha­ra­gu­dott rám, és bár­ho­gyan ipar­kod­tam is fele­lés köz­ben, csak négyest adott.

Végem van, elbuktam. Huszonöt pon­tot sze­rez­tem a har­minc­ból, és huszon­hat kel­lett vol­na, hogy bejus­sak.

Ráadásul utána kiderült, hogy a jobb olda­la­mon ülő lány nem más, mint Kulejev pro­fesszor lánya, aki az elekt­ro­mos gépek és készü­lé­kek tan­székét vezette a műegye­te­men. Pedig éppen erről a szak­má­ról ábrán­doz­tam.

Nem kerültem be az elektromechani­kai kar­ra. Elkez­dő­dött a tíz­na­pos féle­lem és zava­ro­dott­ság. Össze­vissza fut­kos­tam az egye­te­men, hátha beke­rül­he­tek még vala­ho­vá. A Kom­szo­mol-bi­zott­ság már tud­ta, mennyit dol­goz­tam a fel­vé­te­li­zők között, és ipar­kod­tak segí­te­ni, de már min­den helyet betöl­töt­tek. Még a bá­nya­ipari karon is csak az együtt­ér­zé­sük­ről tud­tak biz­to­sí­ta­ni. Még jó, hogy a kato­nai bizott­ság békén hagyott köz­ben, és nem kül­dött paran­csot, hogy a had­se­regbe irá­nyít­son.

Augusztus utolsó napján, amikor már az utolsó remé­nye­met is elve­szí­tet­tem, és éppen a fel­vé­teli bizott­ság iro­dá­jába igye­kez­tem, hogy elhoz­zam az ira­tai­mat, a fizi­kai tan­szék köze­lé­ben meg­ál­lí­tott Ljudmila Szkripalscsikova, az a lány, aki Maja­kovsz­kij-ver­se­ket szo­kott sza­valni a hang­ver­se­nyein­ken. Elmond­ta, hogy pót­fel­vé­teli van a geo­ló­giai kar­ra. Pil­la­na­tok alatt átvit­tem oda az ira­tai­mat.

Szeptember elsején délelőtt tízkor közöl­ték velem, hogy föl­vet­tek a geo­ló­gi­ai-fel­tá­rási karra a 244-es cso­port­ba, a geo­ló­giai kuta­tási gépek sza­ká­ra. Iste­nem, micsoda öröm volt az! Hogy a Műegye­tem hall­ga­tója let­tem. Ter­mé­sze­tes, hogy mér­he­tet­len volt az egész csa­lá­dom örö­me. Távi­ra­toz­tam Moszk­vá­ba, és más­nap Ohlopkovék már gra­tu­lál­tak is.

Szeptember másodikán egész nap órám volt. Nagyon meg­le­pett, hogy az egyes elő­adá­sok után, a rö­vid szü­net­ben át kel­lett sza­ladni egy másik épü­let­be, de aznap meleg, napos idő volt, és szí­vem csor­dul­tig telt öröm­mel attól, hogy a tomszki Műegye­tem hall­ga­tói­nak han­gya­bo­lyá­hoz tar­to­zom. A nap végén beje­len­tet­ték, hogy a vá­ros min­den egye­temi hall­ga­tója elin­dul egy egy hóna­pos beta­ka­rí­tási mun­kára a tomszki terü­let kol­ho­zai­ba.

Csak próbáld magad elé képzelni, olva­sóm, milyen lehe­tett, ami­kor tomszki egye­te­mis­tá­kat irá­nyí­tot­tak a kol­ho­zok­ba. Tomszk az egye­te­mis­ták városa volt, hat egye­tem (főis­kola) és két tucat­nál több tech­ni­kum műkö­dött ben­ne. A vég­zős évfo­lyamok kivé­te­lé­vel min­den­ki­nek indul­nia kel­lett. Szep­tem­ber 3-án déli egy­kor gyü­le­kez­tünk a Tomszk–2 pálya­ud­va­ron. A ha­tal­mas tömeg­ben nem volt egy­szerű meg­ta­lálni a cso­por­to­mat. Az állo­má­son ötven­há­rom külön­fé­le-fajta vagon várta – volt köz­tük a fűthetőtől30 a te­her­va­go­nig min­den –, hogy elszál­lít­sák az egye­te­mis­tá­kat. A mi cso­por­tunk a száz kilo­mé­terre északra fekvő Aszino állo­másra indult. Onnan gyor­sí­tott menet követ­ke­zett: a be­álló sötét­ben még tizen­há­rom kilo­mé­tert kel­lett meg­ten­nünk gya­log a hajó­ál­lo­má­sig.

Egész életemben emlékezni fogok erre a gyor­sí­tott menet­re. Már hogy­ne, hiszen a geo­ló­gus­hall­ga­tók­nak van némi elkép­ze­lé­sük arról, milyen a tá­bo­ro­zás és a mene­te­lés. Mind­egyik hátán ott a há­ti­zsák, a lábán kapca és csiz­ma, és a rö­vid­ka­bát is köte­le­ző. De mije van „egy bobrujszki értel­mi­sé­gi”-nek? A lá­bán az egyet­len, sarok nél­kü­li, vékony talpú papucs, ame­lyet vékony madzag­gal kötött a tal­pán át a bo­ká­já­hoz. Per­sze anyám és Józsi nagyon ipar­ko­dott, hogy a lehető leg­job­ban fel­ké­szít­se­nek az útra, de háti­zsá­kunk sosem volt, ezért a leg­jobb bőrön­dün­ket adták oda, amely­ben benne volt a tar­ta­lék nad­rá­gom, ing, fehér­ne­mű, két pár zok­ni, egy „tég­la” fekete kenyér, kis darab kol­bász és két alma.

Kiderült, hogy ez az éjszakai mene­te­lés ször­nyű meg­pró­bál­ta­tás. Sötét volt, sehol egy fény, az ember félt, hogy elve­szíti a töb­bie­ket, lema­rad, min­denki sie­tő­sen lép­delt, valaki a sötét­ben hátul­ról noszo­ga­tott min­ket. És nekem még a bő­rön­döt is cipelni kel­lett.

Az első tíz percben megizzadtam, és kétel­ked­tem ben­ne, hogy bírom-e ezt az ira­mot. Ráadá­sul senki sem mondta meg, hány kilo­mé­tert kell gya­lo­gol­ni. Össze­szed­tem az erő­met, és csak lép­del­tem, egyik kezem­ből a má­sikba fog­tam a bőrön­döt. Hir­te­len oda­lé­pett hoz­zám a meg­men­tőm, egy magas fia­tal­em­ber. Azt mond­ta, egy cso­portba tar­to­zunk, már kiné­zett magá­nak, és fel­aján­lot­ta, hogy segít vinni a bőrön­döt. Alig volt valami a há­ti­zsák­já­ban. Eduard Zsukov, leendő őszin­te, jó bará­tom volt az, a tehet­sé­ges Jurij Zsukov test­vé­re, aki még köze­lebb került hoz­zám és a csa­lá­dom­hoz, s aki­vel szin­tén hama­ro­san meg­is­mer­ked­tem.

Így sikerült megtenni ennek az éjsza­kai mene­te­lés­nek a ti­zen­há­rom kilo­mé­terét lát­ha­tat­lan uta­kon, kátyús ösvé­nye­ken. A ki­kö­tő­ben fel­száll­tunk a hajó eső mosta fedél­ze­té­re. A hajó hama­ro­san elin­dult, és las­san észak­nak tar­tott, hogy meg­te­gye a hát­ra­lévő hat­van kilo­mé­tert Zirjanka falu­ig.

Ne csodálkozz olvasóm, mert a tomszki terü­let nagyobb fél Fran­ci­a­or­szág­nál. A zirjankai kikö­tő­ből a cso­por­tun­kat még har­minc kilo­mé­tert szál­lí­tot­ták nyi­tott teher­au­tón és elké­pesz­tően rossz uta­kon, amíg végre meg­ér­kez­tünk az Okunyejevo nevű falu­ba, ott is a Sztá­lin­ról elne­ve­zett kol­hoz­ba.

Isten háta mögötti hely volt, a tel­jes pusz­tu­lás képe foga­dott min­ket. Néhány fából készült paraszt­ház abla­kán a könnyen törő üveg helyett lan­torna feszült. A kol­hoz romok­ban hevert, nagyon elma­ra­dott volt. Csak nők dol­goz­tak ben­ne, mind­össze húsz ember. Később meg­tud­tuk, hogy a több­sé­gük német, a Volga mel­lé­ké­nek lakói, aki­ket átte­le­pí­tet­tek Szi­bé­riá­ba. Min­ket, nyol­cun­kat egy ren­des öreg­asszony, Usakova foga­dott be a há­zá­ba, aki azt is vál­lal­ta, hogy főz ránk. Szal­mát hord­tunk be a pad­ló­ra, a há­zi­asszo­nyunk rádobta a taka­rót, így alud­tunk nála egész hónap­ban.

A csoportunk nehéz munkát kapott: kora reg­gel kimen­tünk egy távoli mező­re, és egész nap puszta kéz­zel nyűt­tük fel a lent, kirán­gat­tuk a föld­ből, és szét­te­re­get­tük a fü­vön, hogy szá­rad­jon. Ám a szá­rí­tás nem sike­rült, mert a tomszki terü­le­ten szep­tem­ber­ben már foly­ton fel­hős az ég, és szinte min­dig esik. A pa­pu­csom már a máso­dik nap tönk­re­ment a nagy nyü­vés­ben, így aztán másik mun­kát kap­tam: a tej­gaz­da­ság­ban foga­tos let­tem, a sze­kérbe egy ökröt fog­tak. A két­mű­sza­kos mun­ká­ban egy másik „me­zít­lá­bas”, Vik­tor Baburov, a leendő tudo­má­nyok dok­tora vál­tott vagy segí­tett.

Mi ketten különösen nehéznek talál­tunk egy másik mun­kát is: a kol­hoz által beta­ka­rí­tott nyers gabo­nát vas­tag réteg­ben lete­rí­tet­ték a paj­ták­ban. Ott befül­ledt, és belül rot­hadni kez­dett, nekünk pedig estén­ként hatal­mas fal­apát­tal meg kel­lett for­gat­nunk, átla­pá­tol­ni, nehogy begyul­lad­jon. A munka nagyon nehéz és poros volt, az orrunk pil­la­na­tok alatt bedu­gult, tátott száj­jal kel­lett léle­gez­nünk. A fa­lu­ban még álmuk­ban sem hal­lot­tak védő­maszk­ról. A te­tőre erő­sí­tett egyet­len lámpa fénye alig lát­szott a por­osz­lop­ban. A fi­zi­kai­lag nagyon erős, fia­tal német nők foly­ton kine­vet­tek min­ket a gyen­ge­sé­gün­kért, de Baburov is falun szü­le­tett, s nagy cso­dál­ko­zá­somra min­dig talp­ra­esett ugra­tás­sal vála­szolt.

Hirtelen népszerű lettem. A fa­lusi iskola igaz­ga­tó­já­nak volt tan­gó­har­mo­ni­ká­ja, amit estén­ként köl­csön­adott. Mind a diá­kok, mind a falu­siak pró­bál­ták óvni a ke­ze­met, hogy estén­ként zenélni tud­jak a tánc­hoz. Két falusi taní­tó­nő, az isko­la­igaz­gató és a cso­por­tunk hang­ver­se­nye­ket ren­de­zett a kol­hoz­tag­ok­nak. S ami­kor haza­in­dul­tunk, úgy kísér­tek ki min­ket, mintha csa­lád­tagok vol­nánk.

Tomszkig ugyanazon az úton vergőd­tünk vissza, ame­lyen oda­ér­kez­tünk. A fa­lu­ból két kiló cuk­rot hoz­tam magam­mal, amit a vá­ros­ban nehe­zen lehe­tett kap­ni. Októ­ber 7-én, kora reg­gel értem haza. Anyám nagyon örült, hogy haza­ér­kez­tem. Bees­tem az ágy­ba, hogy kialud­jam magam, későn este pedig nagy örömre ébred­tem, mert meg­lá­to­ga­tott Leonyid Borin. Pezs­gőt vet­tünk, és négyes­ben ünne­pel­tük meg, hogy meg­is­mer­ked­tünk és vissza­jöt­tünk a kol­hoz­ból.

Másnap este kezdődött a tomszki Szim­fo­ni­kus Zene­kar évad­ja. Magunk­kal vit­tük Regina mamát is. Csaj­kovsz­kij Ötödik szimfóniáját ját­szot­ták, aztán Hacsaturján hege­dű­ver­seny­ét, amely­nek szó­lis­tája Leonyid Messzman, a zene­kar kon­cert­mes­tere volt.

Egy hét múlva Leonyid Borin újra nálunk volt, s hár­mas­ban ismét hang­ver­senyre men­tünk. Ez alka­lom­mal Mozart G-moll szimfóniáját és Bee­tho­ven Ötödik szimfóniáját hal­lot­tuk. A kar­mes­ter a fil­har­mó­nia új diri­gen­se, Arnold Katc volt. Hang­ver­seny után Józsi mind­nyá­jun­kat bemu­ta­tott neki. Nem csak figye­lem­re­méltó kar­mes­ter, hanem beszé­des, okos ember is volt. Foko­za­to­san egyre job­ban meg­sze­ret­tem a klasszi­kus zenét.

Az egyetemen október 11-én kezdőd­tek meg az elő­adá­sok. A ta­nu­lás is tet­szett. Azon­nal elkezd­tem törni a fe­je­met, azt mér­le­gel­tem, marad­jak-e, és meg­ta­nul­jam a geo­ló­giai fel­tá­rás tech­ni­ká­ját, vagy mégis pró­bál­jak meg átke­rülni az elekt­ro­me­cha­ni­kai kar­ra. A geo­ló­gián min­den fél­éves vizs­gám kitűnő lett, s at­tól kezdve meg­emelt ösz­tön­dí­jat kap­tam, havi 525 rubelt. Ugyan­csak kitű­nőre végez­tem el a má­so­dik és a har­ma­dik fél­évet is.

A matematika, fizika, elméleti mecha­ni­ka, ábrá­zoló geo­met­ria, az anya­gok ellen­ál­ló-ké­pes­sége mel­lett a szak­tár­gyak is érde­kel­tek. A bá­nyá­szat, geo­dé­zia, tér­ké­pé­szet, ásvány- és kris­tály­tan. Külö­nö­sen A. M. Kuzmin pro­fesszor, az ásvány­tan elő­adója maradt emlé­ke­ze­tes szá­mom­ra, aki valódi értel­mi­ségi volt, nagy tudós, és még a for­ra­da­lom előtt, az elsők között vég­zett a tomszki Műegye­te­men. Nem csak kivá­lóan ismerte tár­gyát, hanem rend­kí­vüli tisz­te­let­tel visel­te­tett min­den tanít­vá­nya iránt, és min­den­képp érté­sünkre akarta adni, hogy az egye­tem vég­ző­sé­nek, egy mér­nök­nek az erköl­csi szín­vo­nala sem­mi­ben sem közös­kö­dik a napi poli­ti­kai ravasz­ko­dás­sal és a szov­jet­ha­ta­lom kép­mu­ta­tá­sá­val.

A tancsoportunk huszonöt emberből állt. Több­sé­gük éppen akkor végezte el a kö­zép­is­ko­lát, de olya­nok is akad­tak, akik már letöl­töt­ték kato­nai szol­gá­la­tu­kat. Alekszej Kacsuszov pedig, a fel­sős pat­ro­ná­lónk nem­csak har­colt a fron­ton a háború végén, hanem egy hétre német fog­ságba esett, ami­ért az ember­te­len szov­jet tör­vé­nyek értel­mé­ben letöl­tött jó pár évet a Gulágon. Nem sze­re­tett emlé­kezni rá, csak rit­kán és azok­kal beszélt erről, akik­kel külö­nö­sen nyílt volt.

Jól megjegyeztem a katonai tan­szék alhad­na­gyát is. Az egyik első fog­lal­ko­zá­son név­sor­ol­va­sást tar­tott, és fel­há­bo­ro­dot­tan azt mond­ta: „Hogy készít­sünk fel a haza védel­mére olyan tisz­te­ket, akik­nek olyan neve van, hogy Rott, Tomm, Hon?” Ter­mé­sze­tes, hogy a tomszki terü­le­ten szám­ta­lan csa­lád élt, ame­lye­ket a szov­jet­ha­ta­lom által elfog­lalt Bal­ti­kum­ból szám­űz­tek Szi­bé­riá­ba, de vol­tak Volga mel­léki néme­tek és sok más náció is. A jog­fosz­tott szám­űzöt­tek­nek min­den két hét­ben jelent­kez­niük kel­lett a min­den­ható KGB-nél31. Tomszkban nem szá­mí­tott szé­gyen­nek, ha valaki beval­lot­ta, hogy föl­ke­rült a KGB külön­le­ges lis­tá­já­ra. A szám­űzöt­tek­nek nem­csak arra nem volt joguk, hogy egye­temre jár­ja­nak, hanem a la­kó­he­lyü­ket sem hagy­hat­ták el. De már nőt­tek a gye­re­ke­ik, aki­ket nehe­zebb volt ellen­őr­zés alatt tar­ta­ni.

Persze, Gera Hon is száműzött volt, kore­ai, mégis a Mű­egye­temre járt, miután kitű­nőre vég­zett a bányá­szati tech­ni­kum­ban. A na­gyon okos Liza Tomm pedig szám­űzött néme­tek lánya volt, ám arany­me­dál­lal végezte a kö­zép­is­ko­lát, ezért nem tehet­ték meg, hogy nem veszik föl a Műegye­tem­re, annál inkább, mert tuda­to­san nem jelent­ke­zett a te­kin­té­lyes és „őr­zött” rádió­tech­ni­kai vagy fizi­ka-tech­ni­kai karok­ra. Város­béli isme­rő­seink csak nehe­zen hit­ték el, hogy a Rott csa­lád nincs rajta a KGB külön­le­ges lis­tá­ján, és hogy saját aka­ra­tunk­ból jöt­tünk Tomszkba.

Itt kell beszélnem a Mironovics csa­lád sor­sá­ról. Egyre töb­ben akar­tak magán hege­dű­órát venni Józsi­tól, a bátyám­tól. Egy­szer egy magas, huszonöt év körüli fia­tal­em­ber állí­tott be hoz­zánk, és magá­val hozta az apja hang­szer­ét, egy igazi Amati hege­dűt. Ami­kor Józsi a ke­zébe vet­te, már az első han­gok is szinte az égbe szár­nyal­tak. A fi­a­tal­em­bert egyéb­ként Jurijnak hív­ták, és azt mond­ta, leg­alább néhány órát sze­retne ven­ni, hogy ját­szani tud­jon a hege­dűn.

1940-ben történt, Rigában. A Mironovics csa­lád nagy és szép házá­ban sok ven­dég jelen­lét­ében jóté­kony­sági hang­ver­seny zaj­lott, hogy pénzt gyűjt­se­nek a vá­rosi kór­ház sze­gény sorsú bete­gei­nek meg­se­gí­té­sére lét­re­ho­zott ala­pít­vány­nak. Mironovics úr volt a veze­tője annak a cég­nek, amely teát impor­tált Let­tor­szág­ba, egyéb­ként pedig tehet­sé­ges műked­velő hege­dűs, aki ama­tőr létére is Amati hege­dűn ját­szott. A fe­le­sé­ge, a negy­ven­éves Meri Aronovna, aki lány­test­vé­ré­vel a pétervári nemes nővé­rek inté­ze­té­ben vég­zett, éppen román­cot akart éne­kelni zon­go­ra­kí­sé­ret­tel. A zon­go­rista már ott ült a hang­ver­seny­zon­gora mel­lett, a nagy sza­lon köze­pén.

Abban a pillanatban, az össze­gyűl­te­ket meg­ré­mít­ve, néhány fegy­ve­res NKVD-s tört be a sza­lon­ba, akik a Vö­rös Had­se­reg egy­sé­gei­vel érkez­tek, hogy „fel­sza­ba­dít­sák” Let­tor­szá­got. A je­len­lévő fér­fi­a­kat rájuk sze­ge­zett pus­ká­val kive­zet­ték, és teher­au­tóra rak­ták. A nők­nek fél­órát adtak, hogy föl­ké­szül­je­nek.

A találékony Meri Aronovna nem esett pánik­ba, hanem arra hasz­nálta a meg­adott fél­órát, hogy levá­gott néhány dara­bot a kabát­já­ból, belé­jük tekerte a csa­lád gyé­mánt­ja­it, aztán rávarrta a saját és Nyina lánya kabát­já­nak gomb­jai­ra.

Mironovics úr soha többé nem látta a fe­le­sé­gét és a gyer­me­ke­it, nagyon hamar elpusz­tult az egyik norilszki bányá­ban. Nem bírta ki a sark­köri hide­get, ahol azt a fekete frak­kot viselte a bá­nyász­mun­ká­hoz is, ame­lyet a saját házá­ban viselt, ami­kor a jó­té­kony­sági hang­ver­se­nyen ját­szott.

A „rigai „burzsoá elemekkel” teli vonat 1940 leg­hi­de­gebb nap­jai­ban érke­zett meg a tomszki terü­let­re, ott is Aszino állo­más­ra. Het­ven­nyolc csa­lád­ról volt szó, egyet­len férfi sem volt köz­tük, csak nők és gye­re­kek. Mind­nyá­ju­kat nyi­tott teher­au­tókra ültet­ték, és elvit­ték őket a több száz kilo­mé­ter­nyire lévő, távoli Kolpasevszkij kör­zet­be. A te­her­au­tók a nyílt mezőn áll­tak meg, mély hóban, a veze­tő­ülés­ből kiszáll­tak az őrök, és min­den­kit lepa­ran­csol­tak a ko­csik­ról: „Meg­ér­kez­tünk. Ren­dez­ked­je­tek be!” A kí­sé­rők csak ennyit mond­tak a szám­űzöt­tek­nek. A meg­ráz­kód­ta­tás­tól szinte kába asszo­nyok meg­pró­bál­tak valami mene­dé­ket össze­tá­kolni a hó­ban, még put­rit is pró­bál­tak ásni.

A hetvennyolc, Lettországból érke­zett csa­lád­ból csak kettő maradt élet­ben. A Mironovics és a Laima csa­lád. Igen, bizony, a híres cukorkagyáros lányá­ról van szó.

Meri Aronovna így mesélt erről: „A kol­hoz­el­nök oda­ál­lí­tott tehe­net fej­ni. Én is sír­tam, a te­hén is sírt. Semmi sem sike­rült. Utána föl­fe­dez­ték, hogy a kép­zett­sé­gem okán hasz­no­sabb vagyok, mint köny­ve­lő, s egy­sze­ri­ben könnyebb lett az éle­tem.” Nyina lányá­nak nem enged­ték, hogy foly­tassa az isko­lát. Tud­ták-e akkor a KGB-sek és főnö­ke­ik, hogy tel­nek-múl­nak az évek, és a pári­zsi Louvre olyan mun­ka­társ­sal büsz­kél­ked­het, mint madame Nyina Mironovics, aki nem cso­por­to­kat, de a ma­gas rangú egyéni magán­lá­to­ga­tó­kat fogad­ja, mivel öt nyel­ven beszél. A nyolc­éves Jurijnak is csak azt enged­ték meg, hogy hét osz­tályt végez­zen, utána szak­is­ko­lába került, és estin fejezte be a közép­is­ko­lát. Sztá­lin halála után a Mironovics csa­lád­nak sike­rült átke­rül­nie Tomszkba. A „sze­mé­lyi ada­tai” alap­ján Jurijt csak a tomszki peda­gó­giai egye­temre vehet­ték föl. Ami­kor a KGB-nél meg­vál­toz­tat­ták a kite­le­pí­tet­tek nyil­ván­tar­tá­sát, Jura átke­rül­he­tett a Mű­egye­tem­re, ahol ragyo­góan vég­zett, és meg­védte a dok­to­ri­ját. Éppen akko­ri­ban sze­re­tett volna hege­dülni meg­ta­nulni az apja hang­sze­rén.

Muszáj mesélnem egy másik hegedűs­ről is, egy egye­te­mis­tá­ról, aki szin­tén Józsi­tól, a bá­tyám­tól vett magán­lec­ké­ket. Sze­rény fia­tal­em­ber volt, Surik Kraszinszkij, ő is szám­űzött rigai csa­lád­ból szár­ma­zott, csak éppen a szám­űzöt­tek másik cso­port­já­val érke­zett Szi­bé­riá­ba. Min­den nehéz­ség és aka­dá­lyoz­ta­tás elle­nére is fel­ső­fokú kép­zett­sé­get szer­zett, és fizi­kát taní­tott a Mű­egye­te­men. Ugyan­azon a tan­szé­ken dol­go­zott a meny­asszo­nya is.

Surik unokatestvére, Georgij Svejnyik a tomszki állami egye­tem másod­éves hall­ga­tója volt. Gera naiv volt, túl­sá­go­san hitt a hrus­csovi olvadásnak32, és azt mondta az egye­temi hall­ga­tók egyik Kom­szo­mol-gyű­lé­sén, ame­lyen arra kér­ték az össze­gyűl­te­ket, mond­ják el, véle­mé­nyük sze­rint milyen­nek kell len­nie a Kom­szo­mol­nak, hogy a szer­ve­zet csak azért léte­zik, hogy beszed­jék a tag­dí­ja­kat, és hogy Hit­ler kato­nái­ban több volt a haza­sze­re­tet, mint a kom­szo­mo­lis­ták­ban. Azon­nal kizár­ták az egye­tem­ről, és öt év bör­tönt kapott.

Azoknak a napoknak az esemé­nyei meg­ráz­ták Surikot. És a szíve nem bírta tovább. Az utcán halt meg, miköz­ben az autó­busz-meg­ál­lóba sie­tett. Sze­ren­csét­len, magára maradt any­já­nak, Gita Abramovna Balternek, aki a ber­lini és a lon­doni kon­zer­va­tó­ri­u­mon vég­zett, sike­rült túl­él­nie a szám­űze­tést és a sok zak­la­tást, Szi­bé­riá­ból Moszk­vába köl­tö­zött, és halá­láig taní­tott a Gnyeszin Zene Aka­dé­mi­án. Viszont min­den évben vissza­tért Tomszkba az egyet­len fia halá­lá­nak évfor­du­ló­ján, hogy meg­lá­to­gassa a sír­ját. Min­dig nálunk szállt meg.

A naplóm segítségével tudom felidéz­ni, hogy 1955 júli­u­sá­ban a mi 244-es cso­por­tunk – „fú­ró­sok”-nak hív­tak min­ket a geo­ló­giai karon –, két ter­me­lési gya­kor­la­ton vett részt. A geo­dé­ziai koor­di­ná­ták kimé­ré­sét és tér­képre vite­lü­ket készí­tet­tük el Tomszkban, egy nagyon bonyo­lult, gya­kor­lásra kije­lölt sok­szög­ben. Ma már nehéz elhin­ni, de geo­dé­ziá­ból min­den mate­ma­ti­kai szá­mí­tás­hoz csakis a szo­ká­sos golyós szá­mo­ló­gé­pet (abacust) hasz­nál­tuk, akko­ri­ban ez volt az egyet­len kal­ku­lá­to­runk. Szám­ta­lan órát paza­rol­tunk el a szá­mí­tá­sok­ra, a gya­kor­lat­ve­zető ugyanis meg­kö­ve­tel­te, hogy a vessző után négy szám­je­gyű pon­tos­ság­gal adjuk meg az ered­ményt.

A kéthetes bányafúratási gyakorla­tot az Anzsero-Szudzsenszki nevű bánya­vá­ros 5–7. bányá­já­ban töl­töt­tük. Nagy sze­ren­csém volt, éle­tem­ben akkor men­tem le elő­ször bányá­ba. A mi cso­por­tunk gya­kor­lat­ter­vébe nem tar­to­zott bele, hogy az egye­te­mis­ták leszáll­ja­nak a bá­nya föld alatti részé­be, de a gya­kor­lat­ve­ze­tőnk rábe­szélte a fő­nö­kö­ket, hogy kivé­tel­kép­pen enge­dé­lyez­zék néhány hall­ga­tó­nak a leszál­lást, mi meg sor­sot húz­tunk, kik legye­nek azok. Nekem és Gera Hon­nak ked­ve­zett a sze­ren­cse. Korán reg­gel érkez­tünk a bányá­ba, meg­kap­tuk a bá­nyász mun­kás­ru­hát, a sisa­kot a lám­pá­val, s a gya­kor­lat­ve­ze­tőnk­kel leeresz­ked­tünk a három­száz méter mélyen lévő szén­fej­tő­be. Jól meg­néz­tük, milyen tech­no­ló­giá­val fej­tik és szál­lít­ják a sze­net, hogy dol­goz­nak a bányá­szok, és rájöt­tünk, hogy az elő­adó­ink által elmon­dot­tak sem­mi­ben sem felel­nek meg a va­ló­ság­ban látot­tak­nak. Két óra múlva emel­ked­tünk a fel­szín­re, s utána hossza­san tisz­tál­kod­tunk a tu­so­ló­ban, amíg lemos­tuk magunk­ról a szén­port. Egy­sze­ri­ben meg­ér­tet­tük, miért van az, hogy Anzsero-Szudzsenszkben a fér­fiak több­sé­gé­nek, aki­ket az utcán látunk, fekete a szem­hé­ja, ahon­nan már nem tud­ták lemosni a szén­port.

1955. augusztus 21. Moszkva

Már második hete Moszkvában vagyok Marija Jakovlevna Ohlopkova meg­hí­vá­sá­ra. Marija Jakovlevna rend­sze­re­sen ír nekem, meleg sza­vak­kal egy­sze­rűen meg­hí­vott, hogy láto­gas­sam meg. Tama­rá­val elhi­de­gül­tünk egy­más­tól: már régen nem vála­szol a le­ve­leim­re. Ohlopkovéknál száll­tam meg. Nagyon jól bán­nak velem, Tamara is. Nem nagy a laká­suk, de szép, egy új ház­ban van. Leonyid Ivanovics még min­dig a szov­jet hadseregparancsnoki állo­má­nyá­nak fenn­tar­tott Katonai-Politikai Aka­dé­mián tanul.

Leonyid Ivanovicsnak az akadé­mia köz­ve­tí­té­sé­vel sike­rült külön­le­ges belé­pő­je­gye­ket sze­rez­nie, ame­lyek segít­sé­gé­vel feled­he­tet­len napot töl­töt­tünk Tama­rá­val. Miután két órát sor­ban áll­tunk a mind hosszabb ember­kí­gyó­ban, belép­tünk a Lenin-ma­u­zó­le­umba és a szi­gorú és néma őrség feszült figyelme köze­pette kör­be­jár­tuk a szarkofágot.

Utána megnéztük a Kremlt és az Oruzsejnaja Palota33 kin­cse­it. Sosem gon­dol­tam vol­na, hogy ennyi gaz­dag­sá­got látok, de magá­ban a Kreml­ben is igen érde­kes volt. Milyen jó, hogy most már min­denki lát­hat­ja! Úgy látom, min­denki elé­ge­dett azok­kal a dön­té­sek­kel, ame­lye­ket az ország mos­tani veze­tői hoz­nak. Csak marad­jon is így!

Augusztus 10-e volt számomra a leg­öröm­te­libb nap. Tama­rá­val este a Gor­kij nevű Köz­ponti Kul­túra és Pihe­nés Parkja sza­bad­téri szín­há­zába men­tünk, az Eddy Rozner vezette esztrádzenekar hang­ver­se­nyé­re. Jazz! Ragyo­góan ját­szot­tak a gyö­nyörű hang­sze­re­ken, kiváló volt a han­go­sí­tás és leír­ha­tat­lan a lel­ke­se­dés. Nagyon szép volt!

Augusztus 15-én sok órát töltöt­tem a Tretyakov Kép­tár­ban. Dél­előtt tizen­egyre men­tem oda, és már este hat volt, ami­kor kijöt­tem. Nagyon elfá­rad­tam, hiszen egy percre sem ültem le, de sehogy sem akar­tam ott­hagy­ni. Külö­nö­sen tet­szett Zirjanko képe, a Kék­ru­hás lány, Verescsagintól az Egy rab talál­ko­zik a csa­lád­já­val és Kramszkojtól az Orlova arc­ké­pe.

Augusztus 16-án olyan szerencsém volt, hogy sike­rült eljut­nom a Bolsoj Szín­ház Szim­fo­ni­kus Zene­ka­rá­nak hang­ver­se­nyé­re, ame­lyen Nyebolszin volt a kar­mes­ter. Kalinnyikov szim­fó­ni­ája után min­den­kit elbű­völt Hacsaturján hege­dű­ver­se­nye, ame­lyet nagy­sze­rűen ját­szott Julian Szitkoveckij. Ez aztán hege­dűs! Így kell játszani!

Tegnap is szerencsém volt. Nem kevés erő­fe­szí­té­sembe és türel­membe került, hogy az utolsó napon bejus­sak a drez­dai kép­tár kiál­lí­tá­sá­ra. A ké­pe­ket rög­tön a háború után hoz­ták a Szov­jet­unió­ba, és most vissza­vi­szik Néme­tor­szág­ba. Csak jár­kál­tam és bámul­tam. Leír­ha­tat­lan. Sok képet már ismer­tem, de egé­szen más az ere­de­tit lát­ni. Négy­szer men­tem vissza, hogy újra meg újra meg­cso­dál­jam a Sixtusi Madonnát.

Levelet kaptam otthonról, Tomszkból. Józsi írta, hogy levél érke­zett Magya­ror­szág­ról, amely­ben a papa roko­nai meg­hív­nak min­ket vendégségbe.

Ez aztán az igazi újság! Minden olyan közel került, mintha valaki az abla­kun­kon kopogna be. Még soha nem méláz­tam el ilyen mélyen. Ott van a nagy­anyám, aki átölel­ne, én is őt. Aztán csak ölel­nénk egy­mást, és nem szól­nánk egy szót sem. Hani nagy­ma­má­ról van szó, a papa any­já­ról. A nagy­mama öt évvel azelőtt látta utol­jára a fi­át, hogy én meg­szü­let­tem. És már kilenc­ven­éves. Vala­mi­kor az ő Bu­da­pest­ről érke­zett leve­lé­nek örült annyira a papa Magadánban.

Józsi arra kért, menjek be a ma­gyar nagy­kö­vet­ség­re, és tud­jam meg, milyen fel­té­te­lek van­nak, hogy mehet­nénk el meg­lá­to­gatni őket jövő­re? Bemen­tem. Nagyon szé­pen fogad­tak. Min­dent meg­kér­dez­tem és fel­ír­tam. De már első pil­lan­tásra meg tudom mon­da­ni, hogy a körül­mé­nyek, pon­to­sab­ban az uta­zás­hoz szük­sé­ges kér­dő­ívek rend­kí­vül kemé­nyek és szi­go­rú­ak. Biz­tos, hogy sen­ki­től sem kapunk enge­délyt, aligha sike­rül­het, de muszáj lesz megpróbálni.

A megszokott rendben folytatódott a ta­nu­lás a „fú­ró­sok” máso­dik évfo­lya­mán (1955-ben). Jár­tam I. A. Kulejev pro­fesszor­nál, az elekt­ro­mos gépek és készü­lé­kek tan­szé­kén, hogy meg­kér­dez­zem, van-e üre­se­dés, és átme­het­nék-e a „ma­si­nisz­ták”-hoz, de egy­előre nincs sem­mi.

Október végén hirdetményt akasztot­tak ki a fő­épü­let­ben: „Szer­vez­zük az inté­zet esztrádzenekarát.” Kérik, jelent­kez­ze­nek azok, akik zene­kari tagok akar­nak len­ni. Végig­gon­dol­tam, és úgy dön­töt­tem, bené­zek. A szo­bá­ban, egy­más­tól elkü­lö­nülve néhány tan­gó­har­mo­ni­kás ült, a távo­labbi sarok­ban két hege­dűs pró­bált meg­bir­kózni valami kot­tá­val. Egy magas fia­tal­em­ber lépett oda hoz­zám ciga­ret­tá­val a ke­zé­ben, a sza­bad kezét nyúj­tot­ta, és kissé dadogva bemu­tat­ko­zott: „Bo­risz Picsugin vagyok, a ze­ne­kar veze­tő­je. Maga milyen hang­sze­ren ját­szik?” „Tan­gó­har­mo­ni­kán” – felel­tem egy kissé zavar­tan. „Nem, nincs magára szük­sé­günk. Már négy tan­gó­har­mo­ni­kás jelent­ke­zett – mond­ta, de aztán kis hall­ga­tás után meg­kér­dez­te. – Talán ha valami más hang­sze­ren tud ját­sza­ni?” Nagy töp­ren­gés után szinte sut­togva vála­szol­tam: „Va­la­mi­kor tanul­tam egy kicsit hege­dül­ni, de az már régen volt.” „Ez nagyon jó! – mondta öröm­mel Borisz. – Hege­dű­sökre nagy szük­sé­günk van. Akkor jöj­jön! Ha nincs hege­dű­je, majd kigon­do­lunk vala­mit.”

Amikor eljöttem onnan, elbizonyta­la­nod­tam: „Mit is mond­tam? Miféle hege­dűs lenne belő­lem? Már régen meg­gyű­löl­tem és sutba vág­tam a he­ge­dűt.” Emlé­ke­ze­tem­ben föl­me­rült a régi csa­ládi vita, ami­kor mind­össze hat évvel ezelőtt ordítva győz­köd­tem anyut és Józsit, hogy muszáj abba­hagy­nom a he­ge­dű­ta­nu­lást. Útköz­ben haza­felé nagyon sze­ret­tem vol­na, ha minél las­sab­ban halad az autó­busz meg a troli is. De az eszem azt súg­ta: „Meg­éri a pró­bál­ko­zást.”

Késő este volt. Anyám és Józsi ott­hon volt, arra vár­tak, hogy haza­ér­jek. Miután közöl­tem, hogy beirat­koz­tam az inté­zet esztrádzenekarába, a bá­tyám egy­sze­ri­ben meg­kér­dez­te, milyen hang­sze­ren aka­rok ját­sza­ni. Nem vála­szol­tam rög­tön, elvö­rö­söd­tem, tip­ród­tam, aztán nagy nehe­zen kibök­tem: „He­ge­dűn.”

Józsi először csak bámult, aztán akko­rát kaca­gott, hogy úgy érez­tem, még egy pil­la­nat, és nevet­té­ben a pad­lóra esik.

Egyszeriben feltámadtak bobrujszki gye­rek­ko­rom emlé­kei, és már éppen ököl­lel akar­tam neki­esni a bá­tyám­nak. Józsi abban a pil­la­nat­ban ész­re­vette a szán­dé­ko­mat: „Öcsi, ne hara­gudj! Egy­sze­rűen csak nem szá­mí­tot­tam rá, hogy hege­dülni akarsz. Ne búsulj! Egy hétig taní­ta­lak, végig­me­gyünk a ská­lán, és te leszel a leg­jobb.”

A zenekar következő próbájára a papa hege­dű­jé­vel érkez­tem. Már nem volt valami jó a hang­ja, és Józsi már régen nem azon ját­szott. Az ő he­ge­dű­je, amit aztán nem­so­kára nekem aján­dé­ko­zott, sok­kal job­ban szólt. Elkez­dő­dött az éle­tem az inté­zet esztrádzenekarában. Borisz azon­nal meg­kért rá, hogy legyek a ze­ne­kar bizal­mi­ja, vagyis a szer­ve­zeti veze­tő­je.

Rögtön mesélek is róla, ki volt Borisz Picsugin. Rend­kí­vüli sze­mé­lyi­ség volt, nagyon tehet­sé­ges muzsi­kus és kép­zett zongorista-improvizátor. Fia­tal­ko­rá­ban Krasznojarszkban vég­zett a ze­nei főis­ko­lán, és a közép­is­ko­lá­ban szer­zett jegyei és érté­ke­lése miatt fel­vet­ték a fi­zi­kai-tech­ni­kai kar­ra, amely pedig a leg­vá­lo­ga­tot­tabb és leg­tit­ko­sabb fakul­tás volt az inté­zet­ben. Borisz nem a dol­go­zó­szoba csönd­jé­ben a zon­gora mel­lett végezte a hang­sze­re­lést, hanem az elő­adá­so­kon és sze­mi­ná­ri­u­mo­kon. Képes volt bár­mi­lyen dal­la­mot hosszan imp­ro­vi­zál­ni, bár­mely hang­nem­ben, akár fél­hang­okon is.

A zenekarunk esti próbáin rendsze­rint két szü­ne­tet tar­tot­tunk. Ilyen­kor Borisz maga ült oda a zon­go­rá­hoz, mi pedig meg­it­ta­sulva hall­gat­tuk cso­dá­la­tos játé­kát. A né­zők is min­dig mele­gen fogad­ták, ami­kor az ele­gáns Picsugin kar­mes­teri pál­cá­val a kezé­ben meg­je­lent a szín­pa­don. Más­kü­lön­ben a tehet­sé­ges Borisz Picsugin nagyon rend­szer­te­le­nül élő ember volt, képes volt bár­mi­kor elaludni és lekésni az elő­adá­so­kat, de még a hang­ver­se­nyek­ről is elké­sett, s ami a leg­ször­nyűbb, és a vé­gén a halá­lát okoz­ta, hogy egyre töb­bet ivott. Miután meg­kapta a mér­nöki dip­lo­má­ját, Szeverszkbe irá­nyí­tot­ták dol­goz­ni, ahon­nan időn­ként szo­morú hírt kap­tunk arról, hogy egyre lej­jebb csú­szik.

Egyelőre azonban, hetenként kétszer, este komoly próba folyt, hogy a ze­ne­ka­runk gya­kor­la­tot sze­rez­zen. Zene­kari műve­ket ját­szot­tunk, és éne­ke­se­ket kísér­tünk a hang­ver­se­nye­ken. Igazi nagy­bő­gőt nem sike­rült sze­rez­nünk. (Arra nem volt kész­pén­zünk, hogy kéz alatt vegyük meg a fil­har­mo­ni­kus zene­kar vala­me­lyik zené­szé­től, elszá­mo­lásra a tomszki üzle­tek pedig nem árul­tak nagy­bő­gőt. Bár az egye­tem szak­szer­ve­zete tudott volna pénzt sze­rezni arra, hogy elszá­mo­lásra vásá­rol­junk.) Ezért az első évek­ben a füg­göny fel­gör­dü­lése után a nézők szeme elé tárult a szín­pa­don ülő jazz-ze­ne­kar lát­vá­nya, amely hege­dű­sök­ből, sza­xo­fo­no­sok­ból, trom­bi­tá­sok­ból és har­so­ná­sok­ból állt. És két hatal­mas bala­lajka nagy­bőgő maga­so­dott fölöt­tük büsz­kén, ami min­dig lel­ke­se­dést és neve­tést vál­tott ki a közön­ség­ből.

A zenekarban eleinte négy hegedűs volt. Az egyik­kel jó barát­ságba keve­red­tünk, a bá­nya­ipari tan­szé­ken tanult, rokon­szen­ves és nagyon jószívű török fiú volt: Szenan Bujuk-Oglinak hív­ták. Azok közé tar­to­zott, akik­nek Tomszkban jelöl­ték ki a kény­szer­lak­hely­ét. Ő ta­ná­csol­ta, hogy beszél­jek a mel­let­tünk ülő Ilja Romanovics Konyjahinnal. Ő volt köz­tünk az egyet­len tanár, nagyon idős ember, tan­szék­ve­zető egyéb­ként az anyag­el­len­ál­lás tan­szé­ken. Hege­dűs­nek elég gyen­gécske volt, de buz­gal­ma, s a já­ték­ban való gyö­nyör­kö­dése mind­nyá­junk szá­mára példa volt. Egy tanár jelen­léte a cso­por­tunk­ban nem­csak a kar­mes­tert fegyel­mez­te, de az egye­te­mis­ták is ipar­kod­tak vigyázni a szá­juk­ra.

Elmeséltem Ilja Romanovicsnak, mennyire nem sike­rült a pró­bál­ko­zá­som, hogy átmen­jek az elekt­ro­me­cha­ni­kai fakul­tás­ra. Alig pár nap múlva már magá­val vitt Kulejev dol­go­zó­szo­bá­já­ba, és rábe­szélte a pro­fesszort, hogy vegyen át a „ma­si­nisz­ták” közé. Az örö­möm nem ismert határt. 1956 feb­ru­ár­já­ban tör­tént, a negye­dik fél­évem ele­jén. Meg­kez­dő­dött a várva várt, de nem egy­szerű „át­té­ré­sem” a geo­ló­gi­ai-fel­táró kar­ról. Elő­ször is az inté­zet okta­tá­sért fele­lős rektorhelyettese, Kazacsek alá­írta az enge­délyt, hogy átme­he­tek.

Anatolij Petrovics Kazacsek legen­dás egyé­ni­ség volt. A Tomszktól keletre és nyu­gatra lévő vas­út­ál­lo­más­okon sok helyen látni lehe­tett a be­szí­vott egye­te­mis­ták kré­tás üze­ne­tét: „Ha­lál Kazacsekra!”

A. P. Kazacsek maga is a Mű­egye­te­men vég­zett, és akkor már sok éve irá­nyí­totta az okta­tást az inté­zet­ben, nagyon tapasz­talt és nagyon szi­gorú admi­niszt­ra­tív vezető volt. A lus­ták és része­ge­sek mumu­sa, okos és figyel­mes peda­gó­gus.

A főépületben minden héten kitet­ték A. P. Kazacsek lajst­ro­mát azok­ról a diá­kok­ról, akik elve­szí­tet­ték az ösz­tön­dí­ju­kat, vagy ilyen-olyan vét­ség miatt kizár­ták őket az inté­zet­ből. Neki köszön­he­tő, hogy az egész inté­zet pon­to­san tud­ta, med­dig lehet elmen­ni.

Anatolij Petrovics hamarosan állandó láto­ga­tója lett a hang­ver­se­nyeink­nek, én meg, mint a zene­kar bizal­mi­ja, időn­ként kérés­sel for­dul­tam hoz­zá, enge­dé­lyez­zen pót­vizs­gát vagy halassza el vala­me­lyik művé­szünk bün­te­té­sét. Csak mel­les­leg, éppen Kazacsek kez­de­mé­nye­zé­sére varr­ták meg min­den zene­kari tag­nak az első fel­lépő ruhát.

A „masiniszták”-nál jól fogadott az új cso­port, a 734-es, de záros határ­időn belül egy sor vizs­gát kel­lett leten­nem az elekt­ro­me­cha­ni­kai fakul­tás tan­rendje sze­rint. Külö­nö­sen nehéz­nek bizo­nyult a vizsga az „elekt­ro­tech­nika elmé­leti alap­jai”-ból, vagyis az EA-ból. O. B. Tolpigo docens, az EA tan­szék veze­tő­je, min­den diák rém­álma volt. Ismerte és ragyo­góan taní­totta ezt a bo­nyo­lult tár­gyat, de nagyon magas köve­tel­mé­nye­ket támasz­tott a hall­ga­tók­kal szem­ben az általa sajá­to­san veze­tett vizs­gá­kon. Elő­for­dult, hogy a cso­port fele elha­salt Tolpigónál a vizs­gán.

Egy hónapot adtak, hogy letegyem az EA-vizsgát, ami azt jelen­tet­te, hogy meg kel­lett tanul­nom az elmúlt félév elő­adá­sai­nak anya­gát, ame­lye­ken pedig részt sem vet­tem. Nagy volt raj­tam a te­her. Sosem felej­tem el, milyen sok órát töl­töt­tek velem a cso­port­tár­saim, Zsenya Makszimenko, Vagyim Vizir és Misa Grekov, akik meg­pró­bál­tak gyor­san föl­ké­szí­teni a vizs­gá­ra. Ennek ered­mé­nye­ként Tolpigo hár­mast adott. Örül­tem, mert végre az elekt­ro­me­cha­ni­kai fakul­tás hall­ga­tója let­tem, bár az egyet­len hár­ma­som miatt meg­fosz­tot­tak az ösz­tön­díj­tól.

József, a bátyám végig fontos sze­re­pet ját­szott az éle­tem­ben, amíg egye­temre jár­tam. Kül­ső­leg nagyon hason­lí­tot­tunk egy­más­ra. Éppen akko­ri­ban tör­tént a követ­kező eset, ami­kor kiegé­szítő beszá­mo­ló­kat és vizs­gá­kat kel­lett leten­nem, mivel másik fakul­tásra irat­koz­tam át. Komo­lyan meg­be­te­ged­tem, foly­ton fáz­tam, és néhány napig magas lázam volt. (Lehet, hogy a túl­ter­helt­ség­től, vagy talán meg­fáz­tam, ami­kor forró fürdő után kimen­tem a fagyos utcá­ra, és több mint egy órába telt, amire bever­gőd­tem az egye­tem­re.) A kör­zeti orvos, akit kihív­tunk, tüdő­gyul­la­dás­tól tar­tott, ezért szi­gorú fek­vést írt elő. A po­lik­li­ni­ká­ról naponta járt hoz­zánk egy nővér, hogy injek­ciót adjon. Az EA-vizsga első részét – a pél­da­meg­ol­dást – előző este tel­je­sí­tet­tem, mie­lőtt az orvos kijött vol­na, és
az elmé­leti rész vizs­gá­ját Tolpigo két nap­pal későbbre írta ki. Akkor már beteg
voltam. Azon a reg­ge­len a vizsga fon­to­sabb volt nekem, mint az injek­ció, ezért
drága bátyám ott­hon maradt, és hősie­sen letolta a nad­rág­ját, hogy a megérkező
nővér beadja neki az injek­ci­ót.

Az alábbiakban a naplómból idé­zek.

1956. március 26. szerda. Teg­nap este, immár sokad­szor, az egye­tem szín­ház­ter­mé­ben volt a ze­ne­kari pró­ba. Hir­te­len valami egé­szen hihe­tet­len látványt– ÜRES KAM­PÓT – fedez­tünk fel. A te­rem falá­nak köze­pé­ből egy hatal­mas vas­kampó meredt ki, ame­lyet még sosem lát­tunk, mert min­dig ott füg­gött a „min­den nép aty­já”-nak arc­ké­pe. Levet­ték Sztá­lin arc­kép­ét! Hihetetlen.

A legfontosabb és leginkább öröm­te­li, hogy a tör­té­ne­lem nem vára­tott magára soká­ig. Éljen a tör­té­ne­lem! Min­denki a XX. Párt­kong­resszus ered­mé­nyeit tár­gyal­ja, csak a sajtó nem. Bulganyin tit­kos leve­lét olvas­sák arról, hogy hát sok min­den tör­tént, és „a népek aty­ja” majd­nem min­den­kit elhall­gat­ta­tott, ilyen volt meg amo­lyan, és hogy „a körül­mé­nyek” miatt nem lehe­tett ellent­mon­dani neki. Jól van, jól. Ért­jük. Hiszen „pro­le­tár­dik­ta­tú­rá”-ról van szó, nem is más­ról. Hát ide­ve­zet az egy párti ura­lom. Ez alka­lom­mal a Kremlt támo­ga­tom, és köszö­nöm, hogy végre vet­ték a bátor­sá­got, és józa­nul szem­lé­lik a dol­go­kat, szinte bocsá­na­tot kér­nek. Hogy azt mond­ják, saj­nál­ják az elkö­ve­tett gaz­tet­te­ket. Csak azt saj­ná­lom, hogy drága apánk, Ferenc, nem érte meg ezt a napot.

Magadánból a napokban érkez­tek meg címünkre az Uszty-Omcsugi iro­dán hagyott állam­köl­csön köt­vé­nyek, ame­lye­ket Franc Rott fize­tett ki a mun­ka­bé­ré­ből. Szó­val, ennyi az egész. Már nincs több remény.

1956. június 16. […] Két hónapja kap­tuk meg a Rott csa­lád­tól, Magya­ror­szág­ról a meg­hí­vó­le­ve­let, hogy láto­gas­suk meg őket a nyá­ron, talál­koz­zunk a nagy­ma­má­val, apánk test­vé­rei­vel. Izga­tot­tak let­tünk a hir­te­len meg­nyíló lehe­tő­ség­től. Mintha javulna a hely­zet az ország­ban, ha sza­ba­don mozog­ha­tunk. Sze­ret­nénk meg­kapni az enge­délyt az uta­zás­ra, ezért össze­gyűj­töt­tük és bead­tuk a szük­sé­ges ira­to­kat. Azt is kiszá­mol­tuk, milyen össze­get bír ki a csa­ládi költ­ség­ve­tés egy ilyen út ese­tén. Hiszen csak a ki­uta­zási vízu­mért négy­száz rubel állami ille­té­ket kell fizet­nünk fejenként.

Miután számtalanszor jártunk az MVD tomszki épü­le­té­ben, ma végre meg­kap­tuk – az eluta­sí­tást. Valami Sahov nevű had­nagy, az ügy­ke­ze­lőnk, ma kerek-pe­rec kije­len­tet­te: „Nem cél­sze­rű, hogy Magya­ror­szágra utaz­za­nak.” (?!) Nesze neked, kor­mány által hir­de­tett lózung „a sza­bad moz­gás­ról és nem­zet­közi kap­cso­la­tok”-ról. Vit­tem a
hírt haza. Anyu és Józsi nagyon elke­se­re­dett. Meg dühö­sek is let­tek, panaszt fogalmaz
tak Moszk­vá­ba, a ma­gyar nagy­kö­vet­ség­nek és a Belügyminisztériumnak.

Ezekben a napokban még valami hihe­tet­len tör­tént. Sok isme­rő­sünk taná­csára panaszt tet­tünk Belo­russziá­ban apánk letar­tóz­ta­tása miatt. Tel­je­sen várat­la­nul ért min­ket, hogy alig két hét múlva máris meg­kap­tuk a választ:

Ügyészség USSR. A Belorusz Kato­nai kör­zet Kato­nai Ügyészsége

1956. június 6. 662/o. Minszk

Rott, Regina Germanovna pt-nőnek

Tomszk, Puskin u. 27. 10. lakás

1956. május 16-án kelt panaszára válasz­ként köz­löm, hogy a Be­lo­rusz Kato­nai Kör­zet til­ta­ko­zása nyo­mán a Belo­rusz Kato­nai Kör­zet kato­nai ügyé­sze a Be­lo­rusz Kato­nai Kör­zet kato­nai tör­vény­szék­ének 1956. már­cius 27-i keletű hatá­ro­za­tá­val bűn­tett hiá­nyá­ban meg­szün­tette a vád­el­já­rást Rott, Francovics Jozefovics ellen.

Kérésére visszaküldjük a férje által írt leve­le­ző­la­pot, ame­lyet a pana­szá­hoz csatolt.

(A. Mozgov)
a Belorusz Kato­nai Kör­zet kato­nai ügyé­szé­nek helyettese

Ez azt jelenti, hogy apámat reha­bi­li­tál­ták. A szí­vem sza­kad meg, hogy nem érte meg ezt a na­pot. Álla­tok! Rosszab­bak az álla­tok­nál!

Mindarról, ami ma történt, részle­tes és őszinte leve­let írtunk a ma­gyar­or­szági roko­nok­nak. Hadd tud­ják meg ők is. Nagyon vár­tak min­ket augusz­tus­ban.

A második évfolyamon sikerült min­den vizs­gá­mat jóra és kitű­nőre leten­nem. Vissza­kap­tam az ösz­tön­dí­ja­mat az elekt­ro­me­cha­ni­kai karon. A har­ma­dik évfo­lyam meg­kez­dése előtt jött el az ideje annak, hogy a diá­kok mező­gaz­da­sági mun­kára men­je­nek 1956. szep­tem­ber 6–22. között. Én egy kultúrbrigád tag­ja­ként hang­ver­se­nyez­tem a tomszki terü­let segari járá­sá­ban. Mind­össze tizen­ket­ten vol­tunk: vers­mon­dók, éne­ke­sek, tán­co­sok. Az én tan­gó­har­mo­ni­kám szol­gál­tatta az egyet­len zenét. A né­zők, a mun­kára kül­dött egye­te­mis­ták és a falu­siak mele­gen fogad­ták a fi­a­tal, vidám és rokon­szen­ves műked­ve­lő­ket. A kon­fe­ran­szi­énk, a felső évfo­lya­mos Borisz Szelivohin bemu­tatta a mű­vé­sze­ket, és meg­pró­bált élce­ket gyár­tani egye­te­mista és kol­hoz­té­mák­ra. Vla­gyi­mir Jampolszkij, aki tizen­hét éve­sen érke­zett Birobidzsánból34, és első­éves volt az egye­te­men, két­ség­te­le­nül tehet­sé­ges volt, és még nem volt eltelve önma­gá­val s nem is kopott meg (Tomszkban később aka­dé­mi­kus lett belőle). Azzal kezdte a fel­lé­pé­sét, hogy humorisztikusan mesélt „a török hábo­rú”-ról, s hogy még nagyobb legyen a ha­tás, ukrá­nul mondta el. Min­den­ki­nek tet­szett a felső évfo­lya­mos Triskina-Csascsina duett éne­ke, aki­ket már jól ismer­tek a Mű­egye­tem hall­ga­tói és taná­rai. És nehe­zen lehe­tett elhin­ni, hogy a rádió­tech­ni­kai kar hall­ga­tói azok a lá­nyok, akik a női tánc­kar­ban mol­dá­viai tán­cot mutat­tak be.

Akkor már kezdett újra „jegecesed­ni” a hrus­csovi „ol­va­dás”. Az utolsó városi egye­temi szem­lén a zsűri tag­jai nyíl­tan meg­szé­gye­ní­tet­ték a mű­ked­ve­lő­ket azért, hogy „sze­mét bur­zsoá jazzt pró­bál­nak behur­colni az eszt­rád­mű­sor­ba.” Utána emlí­tést tet­tek arról is, hogy kultúrbrigádunk min­den tagja von­zó­dik a nyu­gati és az ame­ri­kai rit­mus­hoz és tánc­hoz.

Ez különösen az énekesünknek, a ne­gyed­éves Jurij Zsukovnak tet­szett. Már jóval azelőtt tud­tuk, mie­lőtt a bri­gá­dunkba került vol­na, hogy az ábrá­zoló geo­met­ria tan­szék­ének leendő veze­tő­je, aki később sok évig töl­tötte be ezt a funk­ci­ót, sok­fajta tehet­ség­gel ren­del­ke­zik, hiszen min­den vég­zős évfo­lyam ese­té­ben hatal­mas és szí­nes diák-fa­li­új­ság­gal, a Friss széllel örven­dez­tette meg az egye­te­mis­tá­kat. A bri­gád­ban senki sem ismerte az akko­ri­ban nép­szerű dal­nak, a Bukaresti barátainknak a szö­ve­gét, de a bá­tor és eszes Zsukov min­den este eléne­kelte – romá­nul, amely nyel­ven senki sem beszélt. A né­zők min­den este mele­gen fogad­ták az elő­adá­sát. Az egyik este sok falusi gye­rek gyűlt össze az elő­adás­ra, akik han­go­san elne­vet­ték magu­kat, ami­kor „nem orosz” szö­ve­get hal­lot­tak, de Jurij így is befe­jezte a dalt. A hang­ver­seny után még sokáig vigyo­rog­tunk azon, hogy a kol­hozba kül­dött egye­te­mis­ták veze­tője zavar­tan magya­ráz­kodni kez­dett, miköz­ben vissza­kí­sért min­ket az éjsza­kai szál­lá­sunk­ra: „Mi csak tud­juk, hogy romá­nul éne­kelt (!), de hát ezek a falu­siak osto­bák, és kine­ve­tik az embert az ilyes­mi­ért.”

Fizetség nélkül léptünk fel, és min­den este másik helyen volt a hang­ver­seny. A „mű­vé­sze­ket” fogadó kol­hoz aztán vacso­rát adott nekünk. Bősé­ges volt a ven­dég­ség, de per­sze csak a hang­ver­seny után. A va­csora álta­lá­ban falusi feke­te­ke­nyér volt, főtt krump­li, és fel­fő­zött, több­nyire még meleg tej. Hoz­zá­szok­tunk, hogy az étel egy részét elte­gyük más­nap­ra, hogy nem kell­jen az éhkop­pot nyel­nünk más­nap esté­ig.

Képzeld csak magad elé, olvasóm, a jó­kedvű bri­gá­dot, amint egy nyi­tott teher­au­tón min­den nap neki­in­dul az esős ősz­ben, az útta­lan uta­kon a követ­kező falu­ba. A te­her­autó mélyen bele­me­rült a göd­rök­be, kátyúk­ba, a rak­tér köze­pén pedig ott állt az egyik tár­sunk, és kezé­ben tar­tott, egyen­sú­lyo­zott egy fedél nél­küli vöd­röt, hogy ki ne ömöl­jön belőle a tej. Engem sosem bíz­tak meg ezzel, mert én a tan­gó­har­mo­ni­ká­mat véd­tem zöty­kö­lő­dés köz­ben, amit sosem adtam ki a ke­zem­ből.

Akkoriban még nagyon ártatlanok vol­tunk: mind­nyá­jan, fiúk, lányok új helyen éjsza­káz­tunk min­den nap, álta­lá­ban a pad­lón, és közös taka­ró­val taka­róz­tunk. De sem­mi­féle érzelmi fel­lán­go­lásra nem került sor, sze­xu­á­lisra aztán vég­képp nem. Tiszta baj­tár­si­as­ság és barát­ság volt az. A leg­ne­he­zeb­ben az elal­vás ment, hiszen a sötét­ben sem csil­la­pult a vi­ho­gás, a vic­ce­lés, ugra­tás.

Még egy eset maradt meg az emléke­ze­tem­ben. A bri­gá­dunk­nak önál­lóan kel­lett eljut­nia a Segarka nevű járási köz­pont­ba. Vala­hogy nem tet­szet­tünk egy arra­felé tartó teher­autó veze­tő­jé­nek. Sokáig győz­köd­tük, hogy vigyen el, de vissza­uta­sí­tott, máso­kat viszont föl­vett. Egy óra múlva egyez­ségre jutot­tunk egy másik teher­autó sofőr­jé­vel. Úgy har­minc kilo­mé­ter után meg­pil­lan­tot­tuk az első teher­au­tót, az út menti árok­ban hevert. A há­rom utas halott volt, a többi min­den­féle sebet kapott, a föl­dön hever­tek. A so­főr élet­ben maradt, a fejét fogva sza­lad­gált körü­löt­tük.

A kultúrbrigádunk sikeres hangver­se­nyei­ről már ripor­tok és vissz­hangok is meg­je­len­tek az újsá­gok­ban, mi pedig úgy dön­töt­tünk, nem válunk el egy­más­tól, miután vissza­té­rünk az egye­tem­re. Sike­rült meg­győz­nöm Borisz Picsugint, hogy illessze be a bri­gá­dunk művé­szei­nek fel­lé­pé­sét a zene­kar műso­rá­ba, és a Nasa Molodoszty című újság a bizony­ság rá, hogy a két első hang­ver­seny sikere iga­zolta e lé­pés hasz­nos­sá­gát. Így ala­kult meg 1956 októ­be­ré­ben a Műegye­tem esztrádközössége. Jampolszkij, a kon­fe­ran­szi­énk méltó tár­sat talált magá­nak Jevgenyij Sztarozsilov sze­mé­lyé­ben. Az auto­di­dakta köl­tő, a sze­rény és tehet­sé­ges Igor Leonov dal­szö­ve­get, és kurta pró­zai beté­te­ket írt nekünk. Fel­hang­zot­tak Valentyin Susarinnak, egye­temi zene­szer­zőnk­nek az első ere­deti dalai.

1957. február 28-án hoztak bírósági íté­le­tet Regina Rott nyug­dí­já­nak meg­ál­la­pí­tása tár­gyá­ban. Anyám­nak már ötvenöt éves korá­tól járt volna a nyug­díj, vagyis 1955 júni­u­sá­tól, de meg kel­lett vár­ni, amíg meg­ér­kez­nek az ira­tok Magadánból, hogy apánk halott, és a bobrujszki ira­tok is, ame­lyek iga­zol­ták, hogy anyá­mat 1938 júli­u­sáig a férje tar­totta el. Anyám mun­ka­könyve iga­zol­ta, hogy 1938 júli­u­sá­tól (a férje letar­tóz­ta­tása óta) mun­ka­vi­szony­ban állt, amely 1954 júli­u­sá­ban zárult. Össze­sen tizen­hat évnyi mun­ka­vi­szo­nya volt, de ebbe nem szá­mol­ták bele azt a tel­jes három évet, ame­lyet Bobrujszk német meg­szál­lása ide­jén dol­go­zott le.

Tomszkban, a mi lépcsőházunk­ban lakott két kato­na­csa­lád, akik időn­ként áthív­ták anyá­mat, hogy vigyáz­zon a gye­re­kek­re. És mind a két ezre­des, akik ren­des embe­rek vol­tak, hozott az egy­sé­gé­től iga­zo­lást arról, hogy Regina Rott két tel­jes évet dol­go­zott náluk.

Elkísértem anyámat a bíróság­ra, én tol­má­csol­tam neki. Fel­áll­tunk, ami­kor szó­lí­tot­tak min­ket. A bíró ezt mondta anyám­nak: „Re­gina Germanovna Rott pol­gár­társ­nő! Joga van nyug­díjra a mun­ká­ban eltöl­tött évei után, de nincs elég szol­gá­lati ide­je. A má­sik eset, hogy az elve­szí­tett férje és eltar­tója után kap nyug­dí­jat. Ha azt választ­ja, hogy a férje után kap nyug­dí­jat, ez öt rubel­lel több lesz, mint a saját jogú nyug­díj. Hogy dönt?”

Magyarra fordítottam anyámnak, amit a bíró mon­dott, és hoz­zá­tet­tem, igaz, hogy ma reha­bi­li­tál­ták apát ebben a vad és kiszá­mít­ha­tat­lan ország­ban, de hol­nap min­den meg­vál­toz­hat, ezért jobb vol­na, ha a sa­ját nyug­dí­jat válasz­ta­ná, ami­ért meg­dol­go­zott. Regina nagyot sóhajtva egyet­ér­tett a javas­la­tom­mal. Anyám­nak huszon­egy rubel negy­ven kopek öreg­ségi nyug­dí­jat álla­pí­tot­tak meg egy hónap­ra. Akko­ri­ban egy rubelbe került egy kiló liszt a pi­a­con, egy kiló hús pedig négy rubel­be. Nagyon meg­je­gyez­tem azt a napot.

Sűrű és érdekes volt a harmadév az egye­te­men. Ami a tanu­lást ille­ti, semmi külö­nös nem tör­tént, mert alig volt idő rá. Sok erő­met kötötte le az esztrádközösség. Gyak­ran elő­for­dult, hogy jóval éjfél után ért véget a ze­ne­kari pró­ba, ami­kor már nem járt vil­la­mos, és két zenész­kol­lé­gám­mal gya­log kel­lett végig­men­nünk egész Tomszkon, ami jó más­fél órát vett igény­be. Külö­nö­sen nehéz volt haza­ver­gődni a téli éjsza­ká­kon, hiszen Tomszkban komo­lyan fagyott ilyen­kor, és hóvi­harok vol­tak.

Valahogy úgy alakult, hogy nekem kel­lett dön­te­nem a szer­ve­zési kér­dé­sek több­sé­gé­ben: új művé­sze­ket hív­ni, enge­délyt adni, hogy elha­lasszuk a pró­bát, vagy segí­te­nem kel­lett, hogy enge­dé­lyez­zék vala­mely elég­te­len beszá­moló vagy vizsga meg­is­mét­lé­sét. Min­dig is kora­vén vol­tam, de Tomszkban ragadt rám a „Rott papa” gúny­név.

Borisz Picsuginnal számtalanszor meg­for­dul­tunk az egye­tem veze­tő­sé­gé­nél azzal a ké­rés­sel, hogy adja­nak pénzt új hang­sze­rek vásár­lá­sá­ra. Min­denki örö­mére egyre több ragyogó német trom­bita jelent meg a zene­kar­nál, iga­zi, komoly fúvós hang­szer, és végre lett nagy­bő­gőnk is.

„Jön a tavasz!” – ez volt a címe az 1957 tava­szán adott nagy hang­ver­se­nyünk­nek, ame­lyet lénye­gé­ben az egye­temi szer­ző­ink művei­ből állí­tot­tunk össze: töb­bek között akkor hang­zott föl elő­ször V. Susarintól a Vörös hajú lány, és az én dalom is, a Nem kell ötig várni, ame­lyet Jura Zsukov szö­ve­gére írtam.

1957 tavaszán Moszkvában volt a VIT-fesztivál35. Engem és Roman Baltutist, a Kom­szo­mol-bi­zott­ság tag­ját válasz­tot­ták be abba a kül­dött­ség­be, amely a moszk­vai fesz­ti­válra uta­zott, mivel nagy­ban hoz­zá­já­rul­tunk, hogy az egye­te­men fej­lőd­jön az ama­tőr művé­szeti tevé­keny­ség. Min­denki gra­tu­lált nekünk. Ám az utolsó pil­la­nat­ban máso­kat küld­tek helyet­tünk Moszk­vá­ba, akik­nek ugyan semmi közük nem volt a tö­meg­kul­túra meg­szer­ve­zé­sé­hez, viszont tiszta volt az élet­raj­zuk. Roman Baltutis is olyan bal­ti­kumi csa­lád­ból szár­ma­zott, ame­lyet erő­szak­kal tele­pí­tet­tek át Szi­bé­riá­ba. Nesze neked, „új irány­ve­ze­tés” a párt­ban!

1957. július 16. Kemerovo váro­sa. Gyor­san elre­pült ez a hó­nap a Kuzbasszelektromotor gyár­nál, ahová az egye­tem irá­nyí­tott min­ket, a „ma­si­nisz­ták” egyik cso­port­ját, ter­me­lési gya­kor­lat­ra. Az utolsó három napon beszá­mo­ló­kat írtunk, ma kell meg­vé­de­nünk őket.

Nagyon érdekesen telt az idő a gya­kor­lat alatt. Az első három héten fizi­kai mun­kát végez­tünk, tel­jes nyolc­órás mun­ka­idő­ben az egyes gyártó rész­le­gek­ben, és jó volt látni egy-egy mun­ka­nap végén azt, amit a mi mun­kánk hozott lét­re. Igen, az embert arra terem­tet­ték, hogy alkos­son, és hogy kija­vítsa mások hibáit és ostoba tévedéseit.

Három hétig dolgoztam üzemben az egyedi sze­re­lés­nél a szén­bá­nyák szá­mára készülő biz­ton­sá­gi, rob­ba­nás elleni auto­mata kap­cso­lók­nál. Sok min­dent tanul­tam, amit koráb­ban nem tud­tam. És a leg­fon­to­sabb, hogy az egye­te­men meg előtte is arról ábrán­doz­tunk, hogy ter­ve­ző­iro­dába kerü­lünk, de most már mind­egyi­künk azt mond­ja: „Se­hová más­hová nem aka­rok men­ni, csak gyár­ba, ahol a ter­me­lés folyik.” A gyár min­den rész­le­gé­nek mun­ká­ját meg­is­mer­tük, és azt is meg­ta­pasz­tal­tuk, mi a lényege a ter­me­lés­ben részt­vevő embe­rek közti kap­cso­lat­nak. Június végén tanúi vol­tunk annak a hatal­mas haj­rá­nak, s az ezzel járó hihe­tet­len igye­ke­zet­nek s szer­ve­zet­len­ség­nek, amellyel a gyár meg­pró­bálta tel­je­sí­teni „a kész­ter­mék kibo­csá­tá­sá­val kap­cso­la­tos állami gyár­tási ter­vet”, ami még így sem sike­rült. Min­den nap, bele­értve a vasár­na­pot is, túl­óráz­tunk, éjjel-nap­pal, meg­sza­kí­tás nél­kül folyt a mun­ka. Emlék­szem a rész­leg­ve­zető buz­dító beszé­dére is, amellyel rá akarta beszélni a mun­ká­so­kat, hogy a hónap utolsó vasár­nap­ján is vegyék fel a mun­kát. A mun­ká­sok zajong­tak és haboz­tak. Aztán azzal a fel­té­tel­lel egyez­tek bele, hogy nem lesz több haj­rá. És bár­mi­lyen nehéz volt is, a rész­leg­ve­ze­tő­nek a végén meg kel­lett ígérnie.

A mi csoportunkban – tizenné­gyen lakunk egy szo­bá­ban –, az utolsó napok­ban ször­nyű ordí­to­zás, vita és károm­ko­dás zaj­lott a „Párt­el­le­nes cso­port” (Hrus­csov eltette az útból Malenkovot, Molotovot, Kaganovicsot…) miatt. „Az egész komoly­ta­lan, csak ete­tik vele az egy­szerű embe­re­ket” – kia­bál­ták egye­sek. Mások­nak más volt a véle­mé­nyük. „Os­to­bán csi­nál­ták! Ha csak ide­o­ló­giai és pár­ton belüli nézet­el­té­rés­ről van szó, nem pedig sze­mé­lyek közti hábo­rús­ko­dás­ról, akkor miért hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra? El kéne simí­ta­ni, csönd­ben meg­ol­da­ni, hiszen mind­annyian öreg­em­be­rek.” De hát mind­egy, melyik véle­mény­ről van szó! A tár­saim egye­te­mis­ta­ként szé­gyel­lik, aho­gyan az ország kor­má­nya viselkedik.

A rákövetkező két napban hihetet­len haj­lé­kony­sá­got és erőt kel­lett tanú­sí­ta­nom, „ma­si­nisz­ta” cso­por­tunk­nak pedig, a 734-es­nek, el kel­lett ismer­nie, hogy fölény­ben vagyok a több­sé­gük­kel szem­ben. Kemerovo után a hu­szonöt fős cso­por­tunk Sztálinszk váro­sába érke­zett két napra (ame­lyet hama­ro­san átke­resz­tel­tek Novokuznyeckre), hogy meg­néz­zük a Kuznyecki Fém­kom­bi­ná­tot. A ta­ná­runk, akit az egye­tem bízott meg azzal, hogy vezesse a gya­kor­la­tun­kat, tel­je­sen „ki­en­ge­dett”. Sen­ki­vel sem beszélte meg Sztálinszkban, hogy érke­zünk, hogy fogad­ja­nak min­ket, hanem Kemerovóból egye­ne­sen vissza­ment Tomszkba. Hatal­mas mun­kámba és sok ide­ges­ke­dé­sembe telt, amíg meg­ke­res­tem a meg­fe­lelő hiva­tal­no­ko­kat, s ad­dig könyö­rög­tem nekik, amíg meg­szer­vez­ték egy­na­pos láto­ga­tá­sun­kat a szov­jet fém­ko­há­szat óriá­sá­nak egyes rész­le­gei­ben, s amire sike­rült az egész cso­por­tot ingyen elhe­lyezni a kom­bi­nát ven­dég­há­zá­ban. Min­denki elé­ge­det­ten köszönte meg nekem, amit tet­tem, hiszen elkép­zelni sem tud­tuk volna a Kuznyecki Fém­kom­bi­nát gigan­ti­kus mére­te­it, a ter­me­lés volu­me­nét, ha nem lát­juk a sa­ját sze­münk­kel.

Tomszkban érdekes hír várt. Miután panaszt és kérel­met nyúj­tot­tunk be Moszk­vá­ba, hogy meg­lá­to­gat­has­suk a nagy­ma­mát és a roko­na­in­kat Magya­ror­szá­gon, (én még Hrus­csov­nak is írtam), érte­sí­tést kap­tunk, hogy men­jünk be a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium vízum­osz­tá­lyá­ra. Más­nap reg­gel már ott vol­tunk anyám­mal. Ugyanaz a Sahov had­nagy foga­dott min­ket: „A pana­szuk nyo­mán az a dön­tés szü­le­tett, hogy Regina Rottnak har­minc­na­pos magyar­or­szági láto­ga­tást enge­dé­lyez­nek, de a fiai­nak nem, „mi­vel nem ren­del­kez­nek kellő fokú rokon­ság­gal”. Éppen ellent akar­tam mon­dani a had­nagy­nak, ami­kor éle­sen fel­csat­tant: „Az anyád – Tomszkban van! A bá­tyád – Tomszkban van! Az apa – itt elakadt a sza­va. – A nagy­anya, az uno­ka­test­vér, nagy­báty, nagy­néni nem szá­mít rokon­nak.”

Hát így utaztam én Moszkvába, a VIT-re a saját költ­sé­ge­men. Anyám eluta­zott a ma­gyar­or­szági roko­nok­hoz, nekem meg el kel­lett kísér­nem Moszk­vá­ba, mivel a világ leg­na­gyobb orszá­gá­nak állam­pol­gá­rai csak Moszk­vá­ban vált­hat­ták át a ru­belt, amit per­sze nem vihet­tek ki az ország­ból. Még egy oka volt: Tomszkban csak Moszk­váig árul­tak vonat­je­gyet, de arról sen­ki­nek még csak elkép­ze­lése sem volt, hogy lehet tovább­utazni Buda­pest­re. Az egész rend­szer arra épült, hogy min­dent Moszk­vá­ban kel­lett és lehe­tett elin­téz­ni, nem vélet­len, hogy „a világ leg­ha­la­dóbb orszá­ga” fővá­ro­sá­ban tizen­egy pálya­ud­var van.

„Madame Rottyihá”-nak még addigra sem sike­rült tisz­tes­sé­ge­sen meg­ta­nul­nia oro­szul, tehát elkí­sér­tem Moszk­vá­ba, hogy ne nyú­zott ideg­rend­szer­rel érkez­zen meg szü­lő­ha­zá­já­ba, amire már olyan régen várt. Négy­na­pos utunk végén Moszkva felé köze­led­tünk. Nyug­ta­lan vol­tam. Ez alka­lom­mal nem volt meg­hí­vá­som Marija Jakovlevna Ohlopkovától, aki akkor Bobrujszkban élt, mivel Ohlopkov tábor­no­kot oda nevez­ték ki a Katonai-Politikai Aka­dé­mia elvég­zése után. Amennyire tud­tam, kel­le­met­len­sé­geik vol­tak a lányuk, Tamara miatt, akit a sok bukás miatt kizár­tak az egye­tem­ről. Viszont Moszk­vá­ban lakott a cse­léd­jük, Tanya Jancsenkova, s úgy dön­töt­tem, meg­pró­bá­lok nála szál­lást talál­ni.

Moszkvában szerencsém volt: sokat fut­kos­tam, de egy nap alatt sike­rült min­dent meg­szer­vez­nem. A ma­gyar keres­ke­delmi kiren­delt­ség­ről az egyik isme­rő­söm segí­tett jegyet venni az Inturiszt36 köz­ve­tí­té­sé­vel, hogy ne kell­jen a pá­lya­ud­va­ron lök­dö­sődni a hatal­mas sor­ban. A bank­ban átvál­tot­tunk 2500 rubelt. És 1957. augusz­tus else­jén, dél­után három­kor a Ki­jevi pálya­ud­var­ról a sze­rel­vény­hez kap­csolt, Moszkva – Buda­pest fel­iratú vagon­ban anyám elin­dult Magya­ror­szág­ra, ahol azelőtt utol­jára 23 éve járt.

Tánya nagyon kedvesen fogadott. Tamara is Moszk­vá­ban volt. Ohlopkovék zsú­folt laká­sá­ban még ott ven­dé­ges­ke­dett Mar­ina Koszolapova és Lena Garlinszkaja a ma­má­já­val Bobrujszkból. De nekem is talál­tak helyet.

Végigjártam a VIT-rendezvényeket, egész nap a város­ban vol­tam, fény­ké­pez­tem. A Pus­kin téren két napig a vi­lág leg­kü­lön­fé­lébb ifjú­sági jazz-együt­te­sei lép­tek föl. A Lihacsov Autó­gyár kul­túr­pa­lo­tá­já­ban lépett föl a magyar népi együt­tes. Pró­bál­tam meg­is­mer­kedni magya­rok­kal, de nem sike­rült. Pedig sok­kal beszél­get­tem, de embe­ri­leg egyik sem tet­szett, zár­kó­zot­tak, szó­fu­karok vol­tak. Úgy lát­szik, ott­hon jól belé­jük suly­kol­ták, hogy óva­kod­ja­nak a „pro­vo­ká­ció”-tól, s azok­tól, akik magya­rul szó­lít­ják meg őket. Más kül­föl­di­ek­kel is meg­is­mer­ked­tem, a leg­kü­lön­fé­lébb nációk­ból.

Gyakran láttam a következő jele­ne­tet: a moszk­va­iak szo­ros gyű­rűbe fog­tak egy-egy kül­föl­dit, úgy bámul­ták, mint valami vad­ál­la­tot, de egy szót sem szól­tak hoz­zá, bár a kül­földi rend­sze­rint fel­aján­lot­ta, hogy a három nem­zet­közi nyelv közül vala­me­lyi­ken haj­landó beszél­getni velük. A metró moz­gó­lép­cső­jén két öreg­asszony meg­pil­lan­tott egy fekete bőrű ven­dé­get, amire keresz­tet vetet­tek. Nyil­ván akkor lát­tak éle­tük­ben elő­ször fekete bőrűt.

Kedvem szerint töltöttem a moszk­vai napo­kat, de nagyon kevés pénz állt a ren­del­ke­zé­sem­re. Klavgyija Vlagyimirovna köl­csön­adta Giljarovszkij Moszkva és a moszkvaiak című köny­vét, hogy elol­vas­sam. Nagyon tet­szett. Újra­ol­vas­tam Ilf-Petrovot37. Már nyug­ta­lan vol­tam, ami­ért anyám hall­gat, de végre leve­let kap­tam tőle. Arra kért, türel­me­sen vár­jam meg Moszk­vá­ban, mert csak szep­tem­ber 13-ra kapott jegyet. Azt írta, min­den cso­dá­la­tos, és egé­szen meg­fi­a­ta­lo­dott a bol­dog­ság­tól és öröm­től.

Azonnal indultam a Jaroszlavszkij pálya­ud­var­ra, ahol csak szep­tem­ber 17-re kap­tam két jegyet a Tomszkba induló vagon­ba. Nagyon aggód­tam, hogy fogom meg­ma­gya­rázni a ké­sé­se­met az egye­te­men. Vet­tem pár magyar nyelvű köny­vet, és neki­áll­tam, hogy töké­le­te­sít­sem a magyar olva­sá­so­mat.

Az egyik napot a Lenin Könyv­tár köz­ponti olva­só­ter­mé­ben töl­töt­tem, és azt kér­tem, mutas­sák meg nekem a háború előtt Moszk­vá­ban meg­je­lent magyar nyelvű folyó­irat­nak, a Sarló és Kalapácsnak az 1932–1935 közötti szá­ma­it. Nyolc szám­ban cso­dál­kozva fedez­tem föl apám apró cik­ke­it, ame­lye­ket Bobrujszkban írt, s ame­lye­ket Róth Ferenc néven írt alá. Néhány cik­ket elol­vas­tam, s ezek­ből tud­tam meg első­ként, ami érde­kelt. A többi évben meg­je­lent folyó­ira­to­kat nem sike­rült átnéz­nem.

Anyám szeptember 14-én érkezett meg a Ki­jevi pálya­ud­var­ra. A vo­nat dél­előtt tizen­egyre állt be. Rohan­tam a vagon­hoz, ahol meg­ré­mül­tem: anyám zavar­tan rám nézett, de továbbra sem moz­dult, két kéz­zel könyö­költ a kis­asz­ta­lon, és arca fény­lett az izzadt­ság­tól. Aztán sike­rült szóra bír­nom, fel­ál­lí­tot­tam, és a kijá­rat­hoz kísér­tem.

Csak utána jöttem rá, miről van szó, és alig tud­tam tür­tőz­tetni maga­mat, hogy han­go­san fel­ne­ves­sek. A drága „Rottyiha”, a nagy utazó és „csem­pész”! Sán­dor, a nagy­bá­tyám indí­totta útnak Buda­pest­ről, és agyon­ijeszt­gette a vá­mo­sok­kal meg a határ­őrök­kel meg a mo­to­zás­sal, ezért anyám a saját kabátja fölé föl­vett még két téli­ka­bá­tot, ame­lyek­nek ráadá­sul bárány­bőr-bé­lé­sük volt. Iste­nem, még sze­ren­cse, hogy nem ütötte meg a gu­ta.

Anyámnak annyi csomagja volt, hogy alig fér­tünk be a ta­xi­ba. Tamara Ohlopkova örven­dezve foga­dott min­ket a lép­cső­ház­ban. Anyám sok aján­dé­kot hozott. Elkez­dő­dött a hosszú mese. Nagyon ked­ve­sen fogad­ták Buda­pes­ten, min­den vára­ko­zá­sát felül­múl­ta. Hát hogy­ne, oly sok éve nem lát­ták egy­mást! Magya­ror­szá­gon élő csa­lád­já­ból csak Jolán test­vére volt élet­ben. Apánk csa­lád­já­ból nem halt meg sen­ki. Jól élnek, és nagyon bőke­zűek vol­tak. Var­rat­tak mind­hár­munk­nak kabá­to­kat, köpe­nye­ket, és több mást is küld­tek. Micsoda öröm, hogy anyánk­nak megint új ruhája van (elő­ször, apánk elfo­gása óta), és tel­jes az öltö­zé­ke. Ren­de­lésre készült a kabát­ja, nagyon szép lett. A nagy­mama nagyon sze­ret min­ket Józsi­val. Hiszen szinte csak mi vagyunk uno­kák. Min­denki türel­met­le­nül vár­ja, mikor talál­koz­hat­nak velünk. Pedig lehet, hogy bátyám­mal jövőre sem kapunk enge­délyt az uta­zás­ra. Anyám azt mesél­te, úgy töl­tötte azt a hó­na­pot, mintha nász­úton lett vol­na. Kényez­tet­ték, mint egy gye­re­ket. Regina a moszk­vai ven­dég­lá­tó­ink­nak és a tomszki szom­szé­dok­nak is hozott aján­dé­kot.

A hátralévő napok érdekesen teltek Moszk­vá­ban, Tamara min­den­hová elkí­sért min­ket. Hár­mas­ban elmen­tünk a bel­vá­rosba az egyik nap, végig­jár­tuk a nagy üzle­te­ket, vol­tunk a Kreml­ben. A más­na­pot a VDNH38 terü­le­tén töl­töt­tük, késő estéig marad­tunk, ami­kor fel­kap­csol­tak min­den fényt, és működni kezd­tek a szö­kő­ku­tak. Anyám lel­kes volt a látot­tak­tól, és azon­nal hosszú leve­let írt Buda­pest­re.

Szintén feledhetetlen volt, amikor beszáll­tunk a tomszki vagon­ba. Már nem volt pén­zünk hor­dár­ra, és nyolc kézi­poggyá­szunk volt, ezért igen hálá­sak vol­tunk Tama­rá­nak, hogy kikí­sért min­ket. De ez még nem min­den: Magya­ror­szág­ról meg­ér­ke­zett a cso­mag azok­kal a hol­mik­kal, ame­lye­ket anyám nem tudott magá­val hoz­ni. A bu­da­pesti roko­na­ink rá sem hede­rí­tet­tek anyám til­ta­ko­zá­sá­ra, és így vet­ték rá, hogy min­dent magá­val hoz­zon, amit aján­dék­nak szán­tak. Sőt: a ládába bele­tet­tek pár apró­sá­got, ame­lye­ket Ferenc és Regina ott­hon hagyott, mie­lőtt 1931-ben elin­dul­tak volna a Szov­jet­unió­ba.

A tancsoportot a távoli krasznojarszki járásba küld­ték őszi mező­gaz­da­sági mun­ká­ra, ahon­nan csak októ­ber 11-én érke­zett vissza az egye­tem­re. Már rég­óta szen­ved­tem attól, hogy gyak­ran meg­fáz­tam, külö­nö­sen télen, és pár­szor már taná­csol­ták, hogy vetes­sem ki a man­du­lá­mat. Fel­hasz­nál­tam az időt, amíg a cso­por­tom vissza­ér­ke­zik a kol­hoz­ból az egye­tem­re, és egy hetet a kór­ház­ban töl­töt­tem, ahol elvé­gez­ték az ope­rá­ci­ót.

Doktor Necsajeva fül-orr-gégészt min­denki ismerte Tomszkban. Nagyon idős asszony volt. Leül­te­tett maga elé a ka­ros­szék­be, a kezembe nyo­mott egy üres vese­tá­lat. És bele­né­zett a szám­ba. Éppen a szo­ká­sos kér­désre akar­tam vála­szol­ni: „Na, fiú, hanyadéves vagy?” –, ami­kor úgy össze­nyomta a tér­de­met a saját­já­val, hogy fel­ki­ál­tot­tam fáj­dal­mam­ban, és per­sze nagyra tátot­tam a szá­mat. Egy pil­la­nat, és máris kirán­totta a szám­ból a se­bész­fogó közé csip­pen­tett man­du­lát, a mögöt­tem álló ápo­lónő pedig egy törül­kö­ző­vel lefogta a fe­je­met, és kemé­nyen a karos­szék hátá­hoz nyo­mott. Nyecsajeva dok­tornő adott egy injek­ci­ót, és a szó szo­ros értel­mé­ben kirán­ci­gálta az egyik man­du­lá­mat, hogy kényel­me­sen kivág­has­sa. Úgy érez­tem, tel­je­sen élet­len a kés. És ezzel a mű­tét­nek vége volt. Tizen­négy ágy­szom­szé­dom meg­ér­tés­sel és együtt­ér­zés­sel figyel­te, ami­kor dics­te­le­nül vissza­tér­tem a kór­ter­münk­be. Csak har­mad­nap bír­tam lenyelni az első korty vizet, Józsi meg min­den nap izga­tot­tan figyelt az abla­kon át, és szé­pen haza­vitte az ételt, amit nekem hozott.

1958-ban, május végén volt az együt­te­sünk első ven­dég­já­téka Novo­szi­birszk­ben. Nem volt egy­szerű har­minc egye­te­mis­tát elvinni a vizs­ga­szü­net­ben. Csak két trom­bi­tás­nak és egy nagy­bő­gős­nek kel­lett kikö­nyö­rög­nöm tanári enge­délyt. A többi művész ipar­ko­dott a saját ere­jé­ből meg­bir­kózni a vizs­gák­kal. Nem volt könnyű össze­szedni az úti­költ­sé­get meg az élel­met, de a kémia­ta­nár, aki az egye­tem párt­bi­zott­sá­gá­nak tagja volt, mel­lénk állt (ami azért is fon­tos volt, mert ő se­gí­tett két-há­rom tagunk­nak, hogy lete­gyék a ké­mia­vizs­gát). Valentyina Mihajlovna Sztoljarcsuk gon­dos­kodó és jószívű ember volt, és velünk tar­tott. Sokat tanul­tam tőle, és még bát­rab­ban kiáll­tam önzet­len ügyünk mel­lett.

A novoszibirszki Építészeti Inté­zet hall­ga­tói fogad­tak min­ket, akik nagyon is fel­ké­szül­tek az érke­zé­sünk­re: sze­rez­tek autó­buszt, meg­volt a szál­lá­sunk, a terem is, ahol a hang­ver­senyt tar­tot­tuk. Két hang­ver­senyt adtunk az inté­zet­ben és egyet abban, amely­ben a vízi köz­le­ke­dés­hez képez­tek mér­nö­kö­ket. Nagyon mele­gen fogad­tak min­ket. Borisz Picsugin, aki min­dig nagyon aggó­dott a ze­ne­ka­runk játék­szín­vo­nala miatt, elé­ge­dett volt, hogy ilyen várat­la­nul jól fogad­tak min­ket egy ide­gen város­ban. Susarin dalait hur­rázva üdvö­zöl­ték, és nekem is nagy örö­möt szer­zett, hogy sikere volt a „báb­szín­há­zunk”-nak.

1958 tavaszán fejeztem be a ne­gye­dik évfo­lya­mot. A cso­por­tun­kat min­denki ismerte az egye­te­men, mert két fél­éven át egyet­len hár­mast sem kap­tunk, min­den vizs­gán­kat négyesre és ötösre tet­tük le.

A következő eset is azt igazolta, hogy a cso­port­tár­saim nagyon tehet­sé­ge­sek vol­tak: a két-há­rom napos vona­to­zás alatt, ami­kor más városba tar­tot­tunk ter­me­lési gya­kor­lat­ra, a srá­cok sze­ret­tek sak­koz­ni. Sakk-kész­le­tünk per­sze nem volt, min­denki feküdt a maga pol­cán a sö­tét­ben és oda­ki­ál­tott a másik­nak: „Gya­log E2-E4”. „Ló B8–6” – volt a vá­lasz a sötét­ben.

Persze, a csoportunk elég érde­kes tár­sa­ság volt. A fiúk túl­nyomó több­sége apró vidéki váro­sok­ból sőt, falu­ról szár­ma­zott, de érme­sek vol­tak, kitűnő jegyek­kel fejez­ték be a közép­is­ko­lát. A nagy fel­vé­teli ver­seny során sorol­ták be őket az akko­ri­ban leg­na­gyobb tekin­tély­nek szá­mító kar­ra. Okos és tehet­sé­ges fia­tal­em­be­rek vol­tak, de rend­sze­rint nem vol­tak valami kép­zet­tek. Az ilyen egye­te­mis­ták­ról szok­ták mon­da­ni, hogy csak „ül­nek a lyuk­ban, és tudo­mányt rág­csál­nak”. Vala­mennyien sike­res mér­nö­kök let­tek, és kan­di­dá­tu­sok, a tudo­mány dok­to­rai. De a több­sé­gük egyet­len egy­szer sem volt az esztrádegyüttesünk hang­ver­se­nyén. Igaz, nehéz volt jegyet venni rá, de hát nem is érde­kelte őket, ahogy a szim­fo­ni­kus zene­kar játéka sem, amely pedig nagyon nép­szerű volt a vá­ros­ban. Csak néhány jel­lemző ese­tet mon­dok el.

A beszédes Vera Lipatnyikova barát­ság­ta­la­nul figyel­te, mennyit nyüzs­gök az esztrádegyüttesben, s ahogy elné­ze­gette a ma­gyar irat­tar­tó­mat vagy jegy­zet­fü­ze­met, a kül­ső­met (a cso­port­ban én vol­tam az egyet­len, aki min­dig fehér inget és nyak­ken­dőt viselt), egy­szer csak han­go­san kije­len­tet­te: „Nem érte­lek, Rott! Vagy kém vagy, vagy jam­pec.” Amire a cso­port han­go­san föl­ne­ve­tett.

Vologya Ketov egyszerű fiú volt, a tomszki terü­let egyik távoli járá­sá­ból szár­ma­zott. Sze­re­tett kér­dezni a taná­rok­tól. De nem a vá­lasz érde­kel­te, hanem az, hogy hatá­sos legyen a kér­dés, mert így ráte­re­lő­dött a fi­gye­lem. Ez körül­be­lül úgy zaj­lott le, hogy Vologya föl­emelte a kezét és fel­állt: „Szó­val értem, hogy ötször öt az huszon­öt, hogy a har­minc­hat négy­zet­gyöke hat, de azt nem értem, hogy két­szer kettő négy.” Amire min­denki elmo­so­lyo­dott suttyom­ban. Vologyára tény­leg fel­fi­gyel­tek, las­san előbbre jutott a fakul­tá­son. Aztán az egye­te­men, aztán a vá­ros­ban, ahol Kom­szo­mol- és párt­kar­ri­ert futott be.

Vologya Ketov beszédei akkor let­tek ért­he­tet­le­nek, miután vissza­tért Moszk­vá­ból a Kom­szo­mol-kong­resszus­ról, ahová kül­dött­ként uta­zott, s ame­lyen hosszú beszé­det mon­dott Hrus­csov is. Vologya vég­te­le­nül tudott mesélni a kong­resszus­ról, mind­un­ta­lan azt haj­to­gat­ta, hogy „a kom­mu­niz­mus örökké élni fog, és hóna­po­kon belül győz az egész vilá­gon, mert a ka­pi­ta­liz­must már nem kell szá­mí­tásba ven­ni. Min­den helyes, amit a párt Köz­ponti bizott­sága mond! Mert igaz!”

Egyszer történt, hogy kettesben marad­tam vele, néhány órát nyu­godt körül­mé­nyek között töl­töt­tünk együtt, és őszin­tén föl­kel­tet­tem a fi­gyel­mét, ami­kor elmond­tam, naiv­nak tar­tom a kije­len­té­seit és véle­mé­nyét. Vologya nem volt osto­ba, fel­fog­ta, mit mon­dok. Azt felel­te. „Vagyik, meg kell érte­ned. Nézd csak meg, hon­nan jöt­tem. Hiszen nem is lát­tam igazi autót, mie­lőtt Tomszkba érkez­tem vol­na, csak a mo­zi­ban.” Iga­zat mon­dott: akko­ri­ban a tomszki terü­let északi részén még nem vol­tak utak, autók sem jár­tak arra­fe­lé, a he­lyiek lovas kocsi­val köz­le­ked­tek, és csak télen volt teher­szál­lí­tás, ami­kor lánc­tal­pas trak­to­rok von­tat­ták a hatal­mas szá­no­kat a vég­te­le­nül elnyúló mocsa­ra­kon át, ame­lye­ket vas­tag jég borí­tott.

A csoportban Vagyim Vizir és leendő fele­sé­ge, Zsenya Makszimenko volt a leg­jobb bará­tom. Nem csak abban segí­tet­tek, hogy „meg­szün­tes­sek min­den aka­dályt”, ami­kor átmen­tem az elekt­ro­me­cha­ni­kai kar­ra, de később is min­den­ben támasz­kod­hat­tam rájuk, ami a tanu­lást ille­ti. Min­dig hár­mas­ban vol­tunk, az elő­adá­so­kon, a la­bor­ban, s ami­kor az egye­te­mis­ták­nak köte­lező kivo­na­to­lás során a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus klasszi­ku­sait olvas­tuk. Könnyebb volt ellógni egy-egy elő­adás­ról, hiszen a ba­rá­taim tud­ták, milyen elfog­lalt vagyok. Vagyimban pedig vég­te­len türe­lem élt, és ez min­dig elég­nek bizo­nyult arra, hogy akár­hány­szor elis­mé­tel­jen egy-egy fel­ada­tot, ame­lyet én vagy Zsenya nehe­zeb­ben fogott föl.

Vagyim értelmiségi családban, Tomszkban szü­le­tett. Gyak­ran jár­tam nála ott­hon, ismer­tem idős any­ját és a nagy­nén­jét is, aki vala­mi­kor az egye­tem fizika tan­szé­kén taní­tott. Vagyimnak nem volt apja. 1937-ben, ami­kor Vagyim egy­éves volt, az apját, aki a tomszki sör­gyár főköny­ve­lője volt, letar­tóz­tat­ták, és azon nyom­ban agyon is lőt­ték, mivel azzal vádol­ták, hogy részt vett vala­mi­féle „össze­es­kü­vés”-ben. Aztán mások­kal együtt 1959-ben reha­bi­li­tál­ták „bűn­tény hiá­nyá”-ban.

A tomszki Magfizikai Kutatóintézet­ben Vagyim Alekszejevics Vizir, a sze­rény, tehet­sé­ges mér­nök és tudós nagy utat tett meg: a szinhrotron lét­re­ho­zá­sá­nak egyik mun­ka­tár­sá­ból főmér­nök lett, és a mai napig ott dol­go­zik. Zsenya (Jevgenyija Dmitrijevna), a fele­sége pár éve meg­halt. A mi ötven­éves barát­sá­gunk pedig, bár rit­kán talál­ko­zunk, még min­dig örö­möt sze­rez mind­ket­tőnk­nek.

1958 júliusát a csoportunk Szverdlovszkban (a volt Jekatyerinburgban) töl­töt­te, ahol a negye­dik évfo­lya­mot meg­előző ter­me­lési gya­kor­la­tot az Urálelektroapparat nevű gyár­ban végez­tük el. A gyár az Elektroszila nevű gyár­ból épült ki, ame­lyet a há­ború ide­jén Lenin­grád­ból eva­ku­ál­tak oda. A gya­kor­la­tun­kat vezető mér­nö­kök is azok közül kerül­tek ki, aki­ket annak ide­jén a gyár­ral együtt eva­ku­ál­tak. A há­ború alatt a gyár a leg­kü­lön­fé­lébb esz­kö­zö­ket gyár­tot­ta, bele­értve a Katyusa39 löve­ge­ket és löveg­áll­vá­nyo­kat. A gya­kor­lat során sok újat és hasz­no­sat tud­tunk meg a nagy vil­lany­gé­pek és készü­lé­kek tech­no­ló­giá­já­ról. Ráadá­sul meg­is­mer­ked­tünk egy másik óri­ás­vál­la­lat, az Uráli Nehéz­gép­gyár ter­me­lé­sé­vel is.

Mielőtt elutaztam volna a ter­me­lési gya­kor­lat­ra, ismét bemen­tem a vízum­osz­tályra Sahovhoz, és újra eluta­sí­tot­tak: „Nincs meg a kellő fokú rokon­ság.” Így rea­gált újabb pana­szunk­ra, ame­lyet Moszk­vába küld­tünk, s ame­lyet vissza­küld­ték neki Tomszkba felül­vizs­gá­lat­ra. Köz­ben Sán­dor, a nagy­bá­tyánk, apánk öccse, foly­ton járta a kü­lön­féle párt­szer­ve­ket Magya­ror­szá­gon, hogy Józsi­val enged­je­nek min­ket Buda­pest­re.

Szverdlovszk nagyon tetszett nekünk, az egy hónap gyor­san elszállt. Az egyik este mozi­ban vol­tam, Charlie Chap­lint lát­tam, aki újra meg­je­lent a Szov­jet­unió mozi­jai­ban. Még sosem lát­tam olyan fil­met, ame­lyen a nézők más­fél óra hosszat folya­ma­to­san nevet­tek. Micsoda osto­ba­ság volt, hogy annyi évig dug­dos­ták a szov­jet néző elől a világ film­mű­vé­szet­ének ezt a drá­ga­kö­vét.

Szverdlovszkban egy középiskolában lak­tunk, három nagy tan­te­rem­ben állí­tot­ták fel az ágya­kat. Az isko­lá­ban lakó taka­rí­tó­nő­nek volt egy négy­éves kis­fia, akit Koljának hív­tak, s akit nagyon meg­sze­ret­tünk. Elbű­völt min­ket a kis­fiú visel­ke­dése és élénk fan­tá­ziá­ja. Vik­tor Parhomukkal össze­szed­tünk a fiúk­tól fejen­ként tíz rubelt (a cso­por­tunk­ban lévő kér­ges szí­vű, női­es­ség híján lévő lányok ebben sem vet­tek részt), és vet­tünk neki egy kis bicik­lit. Min­denki jelen­lét­ében ünne­pé­lye­sen átad­tuk a kis­fi­ú­nak az aján­dé­kun­kat, amelyre ráír­tuk, hogy: „Koljának a tomszki 734-es tan­kör­től.”

Csoportunknak a tanulásban elért sike­rét azzal jutal­maz­ták, hogy elutaz­tunk a nem­ré­gi­ben fel­épült Kamszkaja GESZ-re. A szverdlovszki ter­me­lési gya­kor­lat vége után vona­ton men­tünk Per­mig, ahol még ugyan­azon a na­pon nyélbe ütöt­tük a kirán­du­lást. Perm­től már maga az út is érde­kes és roman­ti­kus volt a vízi erő­mű­ig, hiszen motor­csó­na­kon men­tünk. Az erőmű épü­lete kitűnt épí­té­szeti meg­ol­dá­sá­val és mére­té­vel, de min­ket, „vil­lany­ma­si­nisz­tá­kat” első­sor­ban az érde­kelt, hogy elő­ször lát­tuk műkö­dés köz­ben a las­san forgó és sorba kötött vil­lany­ge­ne­rá­to­ro­kat, ame­lyek a szverdlovszki gyár­ban készül­tek, ahol éppen akkor fejez­tük be a ter­me­lési gya­kor­la­tot.

A kalauzunk, az erőmű egyik mérnöke bizal­ma­san elmondta nekünk, hogy a Kamszkaja vízi erőmű terve egyik pél­dája az állami pén­zek pazar­lá­sá­nak és a pro­pa­ganda ked­vé­ért tör­ténő her­dá­lás­nak. Fény­ké­pezni egy­ál­ta­lán nem volt sza­bad, mégis sike­rült ész­re­vét­le­nül pár fel­vé­telt készí­teni emlék­be.

Tehát 1958 nyarán ötödévesek let­tünk, de egyet­len szov­jet műszaki tan­in­téz­ményt sem lehe­tett befe­jezni úgy, hogy ne kap­junk alhad­na­gyi ran­got, ame­lyet egyet­len csil­lag jel­zett a váll-la­pon. Ennek érde­ké­ben gyors­tal­paló kikép­zé­sen kel­lett részt ven­nünk vala­mely kato­nai egy­ség­nél. Így aztán az elekt­ro­me­cha­ni­kai és hőerőmű karok­ról a fér­fi­a­kat Irkutszkba vit­ték augusz­tus 11-én, és egy kis, kato­nák­nak épült város­ban helyez­tek el min­ket, egy üres lak­ta­nyá­ban, amely még a cár ide­jén épült, ami­kor az orosz–japán háború folyt.

Három hét alatt kellett végeznünk a kü­lön­böző kikép­zé­sek­kel, és a leg­fon­to­sabb per­sze az volt, hogy íze­lí­tőt kap­junk abból, mi min­den vár a szov­jet had­se­reg bakái­ra, ami­kor a három­éves köte­lező sor­szol­gá­la­tot töl­tik. A gya­kor­la­to­kat egy iga­zi, volt tovább­szol­gáló őrmes­ter vezet­te, aki nyil­ván nagyon értette a maga dol­gát, de azt már nem bírta föl­fog­ni, hogy nem kato­nák, hanem egye­te­mis­ták áll­nak előt­te, akik öt perc múlva már tisz­tek lesz­nek.

Nem arra gondolok, hogy az adott hely­zet­ben valami könnyí­tés­ben és elné­zés­ben remény­ked­tünk. Az őrmes­ter kímé­let­le­nül osz­to­gatta a bün­te­tést, ami­kor vala­me­lyi­künk kép­te­len volt fegyel­mezni magát, és röhögni kez­dett az alig isko­lá­zott őrmes­ter újabb és újabb „arany­kö­pé­sén”.

Napjában háromszor állítottak fel min­ket hosszú sor­ban a név­sor­ol­va­sás­hoz. „vi­gyázz”-ban kel­lett áll­nunk, és úgy hall­gat­tuk az eliga­zí­tást, pél­dául azt, hogy: „A lónak négy lába van, mégis téve­dik.” „Aki­nek valami hiá­nya van, adja le a rak­tár­ba.” Vagy: „Most nevet­tek? Ásni kül­de­lek ben­ne­te­ket. Méter­ről méter­re, min­den követ, min­den gyö­ke­ret kiszed­ni, aztán majd nevet­het­tek.” Min­dig volt valami új arany­kö­pés ebben a szel­lem­ben.

A legsúlyosabb büntetés az volt, ha az eme­le­ten lévő elöre­ge­dett kaszár­nya­vé­cé­ket kel­lett taka­rí­ta­ni, ame­lyek­ben a vízi leön­tés nem volt beter­vez­ve. Ennél már az is könnyebb volt, ha éjsza­ka, alvás nél­kül a kony­hán pucol­tuk a rot­hadó krump­lit.

Alighogy megérkeztünk az egységhez, meg­kap­tuk a nyári egyen­ru­hát, s ek­kor sokan elcso­dál­koz­tunk, nem azon hogy csiz­ma­nad­rá­got és csiz­mát kap­tunk, hanem a hosszú alsó­ga­tyán, amit aztán a nyári napo­kon éjjel-nap­pal muszáj volt hor­da­nunk. Csak a für­dő­ben vetet­tük le, ahová min­den tize­dik napon kísér­tek el min­ket, egye­te­mista behí­vot­ta­kat. Ugyan­ak­kor adták ki a tiszta fehér­ne­műt és gim­nasz­tyor­kát, amely­nek gal­lér­já­ra, a belső felére min­den este magunk varr­tuk föl a tiszta bélést, egy fehér lepedő egyik darab­ját. Köte­lező volt, hogy a gal­lér alatt látni lehes­sen ezt a tiszta fehér csí­kot, szi­go­rúan meg­kö­ve­tel­ték és ellen­őriz­ték is

Az első éjszakán valami nagyon titok­za­tos dol­got fedez­tünk föl: elal­vás előtt mind kap­tunk egy tel­je­sen új csiz­mát, s ahogy meg­pa­ran­csol­ták, sorba állí­tot­tuk őket az ágy előtt. Reg­gel min­den csizma helyén régi, elnyűtt láb­be­lit talál­tunk. A kér­dé­sünk­re, hogy mit jelent ez, olyan választ kap­tunk az őrmes­ter­től, hogy úgy dön­töt­tünk, soha sem­mit nem kér­de­zünk tőle.

Egész életemben emlékezni fogok a har­sány, reg­gel hat­kor tör­ténő ébresz­tő­re. „Éb­resz­tő!” – egy pil­la­nat alatt kiug­rot­tunk az ágy­ból. Az ember­nek fél perc alatt föl kel­lett rán­ta­nia a csiz­ma­nad­rá­got, föl­te­kerni a kap­cát, föl­húz­nia a csiz­mát, aztán vigyázz­ál­lásba der­medni az ágya előtt. Az őrmes­ter paran­csá­ra: „Reg­geli tor­na!” –, más­fél kilo­mé­te­res kör­ben kör­be­fu­tot­tuk a ki­kép­ző­te­ret, aztán futva vissza­tér­tünk a kaszár­nyá­ba, elin­dul­tunk a vé­cére és a mos­dó­ba, fogat mos­tunk, és hideg víz­zel meg­mos­dot­tunk. A kéz­mosó ugyan­olyan volt, mint az első bobrujszki barakk­há­zunk­ban, csak ennek öt csö­cse volt. Szap­pan­nal meg­mos­tuk a ke­zün­ket, nya­kun­kat, arcun­kat, meg­tö­rül­köz­tünk, és futot­tunk, hogy beágyaz­zunk.

Katonáéknál az ágyazás önmagában is hős­köl­te­mény. Köte­le­ző, hogy a mat­rac alá tűrt takaró min­den széle töké­le­te­sen éles legyen, és kilenc­ven fokot zár­jon be azzal, vala­mint, hogy a párna tég­la­lap alakú legyen. Külön­ben azon veszed észre magad reg­geli után, hogy az ágyad­ról min­dent a földre szórt az őrmes­ter, te meg rohan­hatsz újra ágyaz­ni. S ez akár néhány­szor meg­tör­tén­het egy nap. Az embert foly­ton üldözi a ret­te­gés, hogy bün­te­tést kap a „be nem vetett ágyért”.

Még egy részlet, a reggeli tisz­tál­ko­dás­sal kap­cso­lat­ban. A ki­je­lölt éjje­li­szek­rény fiók­já­ban, amely két ágy között állt, szi­go­rúan pár­hu­za­mo­san, jobb­ról balra haladva kel­lett elhe­lyezni a fog­ke­fét, a fog­kré­met és a szap­pant. Ezt a sort nem volt sza­bad össze­cse­rél­ni, mint ahogy semmi mást sem volt sza­bad tar­tani a fiók­ban. Éppen erre cél­zott az őrmes­ter, ami­kor azt mond­ta, hogy: „Aki­nek valami hiá­nya van, adja le a rak­tár­ba.”

Az első reggeli futáskor kapcát teker­tem a lá­bam­ra, amely lecsú­szott a csiz­má­ban, és nem tud­tam gyor­san újra­te­ker­ni. És utána szán­dé­ko­san meg­sér­tet­tem a sza­bály­za­tot. Anyám ugyanis két pár gyapjú zok­nit adott. Ész­re­vét­le­nül kilyu­kasz­tot­tam a szal­ma­zsá­ko­mat, bele­dug­tam a kap­cát és a tar­ta­lék zok­nit, a má­sik párat pedig reg­gel fel­vet­tem a csizma alá. Éjsza­kára mind­két pár zok­nit a szal­ma­zsákba dug­tam, az ágy elé rakott csiz­mámra rátet­tem a kap­cát szá­rad­ni, no meg azért, hogy az éjsza­kai kör­já­rat ellen­őriz­hes­se. Talán kihúz­hat­tam volna a ki­kép­zés végéig is, de vagy öt nap­pal előt­te, ami­kor vissza­tér­tem a kaszár­nyá­ba, új szal­ma­zsá­kot talál­tam az ágya­mon. Per­sze, hogy nem kér­dez­tem sem­mit sen­ki­től. Hall­gat­tam, mint a csu­ka.

A kiképzés utolsó napjait azzal töl­töt­tük, hogy min­den nap készül­tünk a szem­lé­re, ame­lyet valami tábor­nok előtt kel­lett meg­tar­ta­nunk. Mi nem hit­tünk ebben, de a szemle előtti napon a tisz­tek már olyan ide­ge­sek és fej­vesz­tet­tek vol­tak, hogy már mi sem kétel­ked­tünk, és várni kezd­tük a magas rangú ellen­őrző tisz­te­ket. Ráadá­sul az őrmes­te­rek foly­ton azzal trak­tál­tak min­ket, hogy ugyanaz a tá­bor­nok jön, aki már szám­ta­lan­szor kért meg kato­ná­kat, hogy húz­zák le a csiz­má­ju­kat, hogy sze­mé­lye­sen ellen­őriz­ze, jól teker­ték-e föl a kap­cát (!).

A mi csoportunkba tartozott a na­gyon sze­rény és min­denki által tisz­telt Kosztya Makarov. Ennek a fiú­nak erős komp­le­xusa volt, ráadá­sul negy­ven­né­gyes volt a lá­ba. Irkutszki tar­tóz­ko­dá­sunk során nem bír­tak neki meg­fe­lelő méretű csiz­mát talál­ni, így Kosztyának csiz­ma­nad­rág­ban és fehér sport­ci­pő­ben kel­lett elvé­gez­nie a reg­geli futást meg per­sze a me­net­gya­kor­la­tot is. Naponta több mint egy órát mene­tel­tünk, de az őrmes­ter nem­csak azt mond­ta, hogy: „Lé­pés, indulj!” –, hanem azt, hogy: „Nó­ta! Indulj!” – és ha nem éne­kel­tünk egy­szer­re, az őrmes­ter képes volt akár tíz­szer is meg­ál­lí­tani az osz­lo­pot, és újra kiadni a paran­csot. De hogy éne­kel­het­tünk volna egy­szer­re, ami­kor az első sor­ban ott lát­tuk imbo­lyogni fehér sport­ci­pő­jé­ben a ha­tal­mas ter­metű Kosztyát. Csak a bün­te­tés­től való ret­te­gés tar­tott vissza min­ket attól, hogy han­go­san neves­sünk.

A tábornok érkezésének napján az ide­geim fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, a szem­lén oda­lép­tem az őrmes­ter­hez, és beval­lot­tam, hogy nincs kap­cám. Az őrmes­ter egy pil­la­nat alatt föl­fog­ta, miről van szó, s né­hány nyom­da­fes­té­ket nem tűrő mon­dat után meg­pa­ran­csolta a ka­szár­nya­ügye­le­tes­nek, hogy zár­jon a rak­tár­ba. Rémü­le­tem­ben majd­nem meg­hal­tam, ami­kor becsu­kó­dott mögöt­tem a rak­tár vas­aj­ta­ja: a fél­ho­mály­ban egy domb­nyi takaró hevert a pad­lón, amely hir­te­len mozogni kez­dett, aztán elő­bújt belőle egy sport­ci­pő, majd Kosztya Makarov lába.

Az egy hónapos kiképzés alatt egy­szer sem enged­tek ki min­ket a kör­let­ből a város­ba. Az egész idő­szakra „köd”-öt hir­det­tek, vagyis sem a ka­to­nák­nak, sem a had­fel­sze­re­lés­nek nem volt sza­bad mutat­koz­nia nap­pal a sza­bad ég alatt. Más­kü­lön­ben az Irkutszk felett elszálló kül­földi repü­lő­gé­pek piló­tái vagy a kül­földi uta­sok ész­re­ve­het­ték volna a „tit­kot” a föl­dön, hogy ugyanis valami kato­nai csa­pat tar­tóz­ko­dik ott. Csak egy­szer sike­rült kikö­nyö­rög­nünk a tisz­tek­től, hogy vigye­nek el min­ket az irkutszki vízi erő­műbe és a rep­tér­re, ahol elő­ször lát­tuk éle­tünk­ben a le­gen­dás szov­jet újdon­sá­got, a TU-104-es sugár­haj­tású sze­mély­szál­lító repü­lőt.

A katonaságnál adott szerény étel­sort nem­igen jel­le­mezte a vál­to­za­tos­ság. Reg­ge­lire kását vagy krump­li­pü­rét kap­tunk, egy darab fekete kenye­ret mar­ga­rin­nal és egy bögre teát egy evő­ka­nál cukor­ral. Ebédre min­dig krump­li- vagy káposz­ta­le­ves volt sava­nyú káposz­tá­ból, ame­lyet hús­kon­zerv­vel és sült hagy­má­val javí­tot­tak fel, Máso­dik fogás­ként kása vagy krump­li­pü­ré, kenyér, tea és cukor. Külö­nö­sen a vacso­rára emlék­szem: heten­ként ötször kap­tunk a fe­kete kenyér­hez erő­sen sózott herin­get és egy bögre teát cukor­ral. Éjszaka a nye­lő­csö­vem égett a só­tól, de senki még csak rá sem hede­rí­tett, ami­kor az első napok­ban könyö­rög­tünk és panasz­kod­tunk. Rájöt­tünk hát, hogy hatás­ta­lan. Én egy­sze­rűen fog­tam magam, és nem ettem meg a herin­get, ott­hagy­tam az asz­ta­lon.

Az irkutszki kiképzés alatt mi, a le­endő vil­la­mos­mér­nö­kök, a kato­nai beosz­tá­sunk sze­rint pedig leendő parancs­no­kok, a rá­dió­lo­ká­ciós pon­to­kon, eről­te­tett iram­ban tanul­tuk a radar­ál­lo­má­sok szer­ke­ze­tét és fel­hasz­ná­lá­sát. Kana­dai SON–4-es model­lek vol­tak, ame­lye­ket a má­so­dik világ­há­ború utolsó hónap­jai­ban küld­tek a Szov­jet­unió­ba. Min­den állo­más­nak beépí­tett lég­kon­di­ci­o­ná­lója volt, de per­sze nem húsz­fős cso­portra szá­mí­tot­ták ki a ha­tás­fo­ku­kat (a terv sze­rint három keze­lő, egy parancs­nok). A forró augusz­tusi napo­kon olyan izzad­tan jöt­tünk ki az állo­más sötét fül­ké­jé­ből, mintha für­dő­ben let­tünk vol­na.

Egyszer sem hallottuk az állomás irá­nyí­totta lég­ol­talmi fegy­ve­rek­ből leadott lövé­se­ket. Három­szor men­tünk ki a gya­kor­ló­tér­re, a „pont”-ra, de a lö­vést elha­lasz­tot­ták. Azt mond­ták, „köd”.

Nagyszerűen telt az Irkutszban töl­tött egy hónap. Magam­mal vit­tem a tan­gó­har­mo­ni­kát, meg­szer­vez­tem, hogy az egye­temi hall­ga­tók búcsú hang­ver­senyt adja­nak. Még egy tré­fát is kie­szel­tünk. A ka­to­na­vá­ros hang­ver­seny­ter­mét meg­töl­töt­ték az egye­te­mis­ták és a helyi tisz­tek csa­lád­jai. A kon­fe­ran­szié a szín­pad­ról beje­len­tette a követ­kező szá­mot, ünne­pé­lyes han­gon elhar­sog­ta: „Kö­vet­ke­zik a harci és poli­ti­kai fel­ké­szü­lés­ben kiváló Valentyin Teplickij, aki Rahmanyinov Lepke című pol­ká­ját játssza.” A szín­pa­don dísz­lé­pés­ben fel­tűnt Valentyin, a gitárt úgy hoz­ta, ahogy a „Puska váll­ra!” parancs ren­de­li, aztán leva­rá­zsolta a vál­lá­ról, és maga elé fog­ta, hogy ját­szani tud­jon. Az egye­te­mis­ták majd meg­hal­tak a ne­ve­tés­től, látva a sajá­tos Rahmanyinov-értelmezést, ám a ka­to­nai városka lakói­nak a szeme sem reb­bent, az egé­szet nagyon komo­lyan vet­ték. Miután vissza­tér­tünk Tomszkba, pár­szor még sike­re­sen fel­hasz­nál­tuk hang­ver­se­nyein­ken a szám­nak ezt a fajta elő­adá­sát.

Irkutszkból a szovjet hadse­reg alhad­na­gyai­ként tér­tünk haza. Az utolsó estén min­den­ki­nek egy vod­ká­val teli pohár fene­ké­ről kel­lett kiha­lászni vala­hogy a váll-lapra való egyet­len csil­la­gocs­kát. A ke­zün­ket nem volt sza­bad hasz­nál­ni.

1958 szeptemberében nagy esemény tör­tént a csa­lá­dunk­ban. A ma­gyar­or­szági nagy­né­nik és nagy­bá­csik már bele­fá­rad­tak abba, hogy csak les­sék, végre mikor láto­gat­juk meg őket Józsi­val. A hat Rott csa­lád közül csak ket­tő­ben volt gye­rek, ezért ért­he­tő, hogy látni akar­tak min­ket. Már mind­egyik idős ember volt, és látni akar­ták, becéz­ni, elpusz­tult test­vér­ük, Ferenc gye­re­ke­it. Közü­lük a leg­fi­a­ta­labb és leg­ener­gi­ku­sabb, Rott Sán­dor Moszk­vába repült, hogy talál­koz­zék velünk. Szo­bát vett ki egy szál­lo­dá­ban, mi meg Józsi­val két hétre a fő­vá­rosba utaz­tunk, hogy meg­is­mer­jük. Nehéz vissza­ad­nom, mit érez­tem, ami­kor vég­re, éle­tem­ben elő­ször meg­lát­tam és meg­ölel­tem apám öccsét.

Józsival egész idő alatt lestük, szinte tanul­má­nyoz­tuk Sán­dort. A csa­lád­ban Sasá­nak hív­ták. Ala­csony, élénk, vidám emberke volt, nagy tré­fa­mes­ter. Érez­tük raj­ta, örül, ami­ért hir­te­len nagyobb lett a csa­lád­ja. Neki magá­nak nem vol­tak gye­re­kei. Sasa bácsi sok aján­dé­kot hozott nekünk: ruhát, füze­tet, folyó­ira­tot, jel­vényt. Sokat meg­tud­tunk tőle a Rott csa­lád­ról. Sasa nagyon sze­rette vol­na, ha azon­nal vissza­té­rünk Magya­ror­szág­ra. Anyám is ezt akar­ta. A kö­vet­ke­ző­ket írtam a nap­lómba 1958 őszé­nek azok­ról a rég­múlt nap­jai­ról.

[…] Józsival nemigen van kedvünk vissza­térni Magya­ror­szág­ra, külö­nö­sen azután, hogy két hétig Sasá­val vol­tunk. Meg aztán nem is való­szí­nű, hogy elen­ged­né­nek min­ket. Egy­előre füg­gő­ben marad ez a kér­dés. Elő­ször sze­ret­nénk ven­dég­ségbe menni hoz­zá­juk. Én a szo­ci­a­liz­mus orszá­gá­ban nőt­tem föl, büszke bir­to­kosa vagyok ennek az ország­nak, ezért nem aka­rom itt hagyni.

Apámmal szerencsétlenség történt, de ennek oka az, hogy az ország akkori irá­nyí­tói vadak, mara­diak és osto­bák vol­tak. A mi fel­ada­tunk, hogy többé ne enged­jük a ha­ta­lom köze­lébe kerülni az ilyen kor­cso­kat, és hogy min­den­hon­nan kiszo­rít­suk őket. Opti­miz­must kell ébresz­teni az embe­rek­ben, hogy a saját­ju­ké­nak érez­zék az országot.

Ugye, milyen „rendes” fiatalember vol­tam? Hát per­sze, hogy haza­fiak vol­tunk (rész­ben nagyon sebez­he­tő­ek, de mégis haza­fiak), a leg­job­bat akar­tuk magunk­nak és mások­nak, a fia­tal­kori lel­ke­se­dés és roman­tika pedig a tár­sa­da­lom ügye­ire irá­nyí­totta ener­gi­án­kat, hogy szebbé tegyük a szürke és boron­gós hét­köz­na­po­kat.

A családunkban hagyomány lett, hogy vasár­na­pon­ként meg­hí­vom ebédre pár rokon­szen­ves egye­temi tár­sa­mat. Anyám min­dig igazi magyar fogá­sok­kal ven­dé­gelte meg őket. Min­den ven­dé­günk lel­ke­sen és hálá­san ter­jesz­tette a hírt a kol­lé­gium­ban a ma­gyar gulyás­le­ves­ről és pap­ri­kás csir­ké­ről, no meg az ősz hajú, majd­nem hat­van­éves öreg­asszony­ról, aki rosszul beszél ugyan oro­szul, de han­go­san és csengő han­gon nevet min­den vic­cen.

Az is hagyomány lett, amit Ljonya Borin kez­dett el, hogy vasár­nap estén­ként elmen­tünk a tomszki Fil­har­mo­ni­kus Zene­kar hang­ver­se­nyé­re. A ze­ne­ked­ve­lők foko­za­to­san meg­szok­ták, hogy ott lát­ják a terem­ben a még min­dig szép, idős asszonyt ünnepi ruhá­ban, akit gon­do­san kísér az egy­más­hoz nagyon hason­lító két fia. Az egyik aztán ott marad ülve az anyja mel­lett az első sor­ban, a másik pedig föl­megy a szín­pad­ra, és leül az első hege­dű­sök közé. Mind­nyá­jan nagyon örül­tünk annak, hogy volt néhány feled­he­tet­len és jól sike­rült év a mi „ma­dame Rottyihánk” éle­té­ben.

1959-ben, Újesztendő napján került sor a kö­vet­kező ese­mény­re: ven­dég­ségbe érke­zett hoz­zánk az ener­gi­kus, fia­talka és rokon­szen­ves Szvetlana Sztyepanova, aki­vel Józsi Krasznojarszkban ismer­ke­dett meg, ahol ven­dég­sze­re­pelni volt a zene­kar­ral. Szvetlanának meg­tet­szett a ze­ne­kar kopa­szo­dó, fia­ta­los kon­cert­mes­te­re, aki rokon­szenv­vel mére­gette a szín­pad­ról. A lány min­den hang­ver­se­nyen az első sor­ban ült. A mi laká­sunk­ban még sosem járt ven­dég, külö­nö­sen nem lány. Áten­ged­tem neki az ágya­mat, a pad­lón alud­tam.

Sándor bácsi levelezési kapcsola­tot terem­tett nekem az egyik buda­pesti iskola úttö­rő­csa­pa­tá­val, és sok erő­met elvit­te, hogy velük leve­lez­tem. Nagyon érde­kelte őket a két ismert magyar veze­tő­nek, Kun Bélá­nak és Münnich Ferenc­nek a 1920-as évek­ben Tomszkban kifej­tett tevé­keny­sé­ge. A két vezető ebben a tá­voli szi­bé­riai város­ban volt a hadi­fog­lyok között, akik az első világ­há­bo­rú­ban adták meg magu­kat az orosz had­se­reg­nek, aztán átáll­tak a bol­se­vi­kok olda­lá­ra. Sok, a témá­val kap­cso­la­tos doku­men­tu­mot keres­tem ki, és küld­tem el Buda­pest­re.

Az utolsó, a tizedik félévem a tomszki Műegye­te­men azzal kez­dő­dött, hogy dip­loma előtt ter­me­lési gya­kor­la­ton vol­tam a szverdlovszki Urálelektroapparatnál. 1959 janu­ár­já­ban érkez­tem oda. A dip­lo­ma­mun­kám témája a követ­kező volt: „Füg­gő­le­ges víz­ge­ne­rá­tor a ma­gas hegyi vízi erő­mű­vek­hez.” A gyár­ban töl­tött egy hónap alatt kel­lett össze­szed­nem a kellő infor­má­ciót ahhoz, hogy kiszá­mít­has­sak és meg­ter­vez­hes­sek egy köze­pes for­gási sebes­ségű kis vil­lany­ge­ne­rá­tort.

Érdekes volt a gyár közismert szak­em­be­rei­nek irá­nyí­tása alatt dol­goz­ni, akik nem csu­pán nagy tudású mér­nö­kök, hanem jószí­vű, figyel­mes embe­rek is vol­tak. A Szverdlovszkban (ma újra Jekatyerinburg) eltöl­tött sza­bad­időm is érde­kes volt. Lát­tam az ország­ban jól ismert ope­ra­ház min­den, műso­ron tar­tott elő­adá­sát, és elmen­tem a helyi fil­har­mo­ni­kus zene­kar néhány hang­ver­se­nyé­re.

Összebarátkoztam a gyári veze­tők­kel, és lehe­tő­sé­get kap­tam, hogy hoz­zá­juk men­jek dol­goz­ni, miután befe­je­zem az egye­te­met. A le­ve­lei­ben anyám is helye­sel­te, ha kihasz­ná­lom ezt a lehe­tő­sé­get, de egy­sze­rűen remény­te­len volt, hogy fia­tal szak­em­ber bár­mi­féle lakás­hoz jus­son abban a vá­ros­ban.

Miután visszatértem Tomszkba, három hóna­pos meg­fe­szí­tett munka kez­dő­dött, ki kel­lett szá­mí­ta­nom és meg kel­lett raj­zol­nom a dip­lo­ma­mun­ká­mat. Az egye­tem egy nem­ré­gi­ben vég­zett embert neve­zett ki vezető taná­rom­nak, aki­nek a neve köl­tő­ként és mér­nök­ként már isme­rős az olva­só­nak. Igor Leonovról volt szó. Az egye­tem veze­tő­sége nagyra érté­kel­te, hogy részt vet­tem az esztrádegyüttes meg­szer­ve­zé­sé­ben, és fel­aján­lot­ta, hogy dip­loma után marad­jak az egye­te­men. De mér­nöki beosz­tást nem tud­tak adni, taní­tani meg nem akar­tam.

Ugyanerre az időszakra esett az esztrádegyüttes szak­mai virág­kora is. Valentyin Susarin dalai nagyon nép­sze­rűek let­tek, és a vá­ros sok kol­lé­gi­u­má­ban éne­kel­ték a diá­kok. Klasszi­kus lett Susarin Gitár című száma Dzsambul Szazambajevnak, a ro­kon­szen­ves kazah fiú­nak az elő­adá­sá­ban, amit a rákö­vet­kező ötven évben senki sem tudott meg­is­mé­tel­ni. Dzsambul nagy­szerű barát volt, ízig-vé­rig nemes ember.

Ugyanezt elmondhatom a Mindig olyan ked­ves vagy című dal­hoz elő­a­dott tan­gó­har­mo­nika futa­mok­ról. Anatolij Gavrilin, a sze­rény, min­denki által ked­velt, nagy­szerű tan­gó­har­mo­ni­kás a mai napig játssza tomszki hall­ga­tói­nak. A fi­úk­nak ele­inte nem tet­szett a báb­szín­ház ötle­te, ame­lyet Moszk­vá­ból, a VIT-ről hoz­tam magam­mal. El kel­lett húz­nom a fal­tól a pi­a­ní­nót, fel­állni mögé egy szék­re, hogy meg­győz­zem őket, és szög­le­tes test- és kéz­moz­gás­sal jelezni a humo­reszk lénye­gét. A rá­kö­vet­kező tavasz­tól a báb­szín­há­zunk néhány évre elvá­laszt­ha­tat­lan része lett a Tomszkban és más váro­sok­ban, ven­dég­já­ték­ként elő­a­dott hang­ver­se­nyeink­nek. A mű­sor­ve­zető sza­vait min­dig neve­tés és éljen­zés fogad­ta, ami­kor beje­len­tet­te: „Kö­vet­ke­zik a tomszki két­sze­re­sen kitün­te­tett Kirov Műegye­tem báb­szín­há­za.”

Én voltam a tanár, utána pedig a kar dékán­ja. Marat Goldsmidt, a hu­mo­ris­tánk, egy­ben szer­ző­társ ját­szotta a diák sze­re­pét. A diák jelent­ke­zik, hogy átadja a terv­raj­zát.

Tanár: Mi ez? – kérdezi, és ceru­zá­já­val a terv­rajzra bök.

Diák: Egyenes.

Tanár: Nem! Ez ellipszis.

Diák: Ha ön úgy akarja.

Tanár: A kör kerületét mivel húzta meg: cipő­sa­rok­kal?

Diák: Nem. Teáskannával.

Tanár. Mi ez a folt?

Diák: A barátom ráejtett egy süte­ményt.

A tanár ceruzával kipipálja a hi­bá­kat, aztán kilyug­gatja a raj­zot.

A függöny egy pillanat alatt legör­dült, aztán fel­húz­ták. Szürke paró­kát tet­tem föl, mert a kar dékán­já­nak sze­re­pét ját­szot­tam, az agyon­ré­mült diák pedig azzal a kérés­sel for­dult hoz­zám, hogy enge­dé­lyez­zem az újra elké­szí­tett terv­rajz benyúj­tá­sát. A dé­kán ellen­őrzi a diák sze­mély­azo­nos­sá­gát, meg­dor­gál­ja, és a követ­kező sza­vak kísé­re­té­ben enge­délyt ad, hogy újra benyújtsa a ter­vet: „Egy­havi ösz­tön­dí­jat meg­vo­nok magá­tól!”

A diák nevetve felkapja az engedélyt, és ujjongva elro­han: „Nem is kap­tam ösz­tön­dí­jat.”

A nézők boldog nevetéssel fogadták ezt a rö­vid, mind­össze 2 perc 40 másod­per­ces jele­ne­tet a diák­élet­ből.

Borisz Picsugin, Anatolij Burdukov, Ljudmila Kulebakina és mások, tehát az idő­sebb nem­ze­dék, a vég­ző­sök fel­vál­tá­sára jöt­tek újak, fia­ta­lok, telve buz­ga­lom­mal. German Vorobjov, Borisz Pasztuhov, Valerij Brodszkij, Jurij Dolgih és még sokan mások, új embe­rek, igazi tehet­sé­gek. Zene­ka­runk, a „Big Band” köte­lé­ké­ben meg­je­lent az első két lány, telve lel­ke­se­dés­sel: Zoja Kovaljova és Iya Jaroszlavszkaja is hege­dűs volt. A le­nin­grádi aka­dé­mián vég­zett őrnagy pedig, aki a ka­to­nai tan­szé­ket vezet­te, Leopold Linkevics, a zon­gora mes­te­re, hosszú évekre nem csu­pán hang­sze­res négye­sünk óhaj­tott tagja lett, hanem min­den egye­te­mista szá­mára a kul­tú­ra, a kitar­tás és az opti­miz­mus pél­da­képe is.

1959 márciusában a Komszomolszkaja Pravdában riport jelent meg Tomszkról, és a mi esztrádegyüttesünkről. Pár sort idé­zek a da­lom­ból, ame­lyet Jurij Zsukov szö­ve­gére írtam:

Nem kell ötödikig (év az egye­te­men) várni,
Szeressetek a másodikon.
Hiszen szerelemben élni, szere­lem­ben tanulni,
Oly jó kettesben.

Az élet nem csupán Bartók Béla sza­vait iga­zol­ja, misze­rint a ze­nét sze­rető ember még egy érzésre jogo­sult, hanem azt is, hogy szak­má­já­nak jobb szak­em­bere lesz abból a diák­ból, aki részt akar venni inté­ze­té­nek közös­ségi éle­té­ben, és sike­re­sen meg is teszi ezt. Fel­idé­zem az esztrádegyüttes volt tag­jai­nak nevét, azo­ké­it, akik­ről tudok. Vla­gyi­mir Jampolszkij, a hang­ver­se­nyek kon­fe­ran­szi­éja a tomszki műszaki aka­dé­mia rektorhelyettese lett. Jurij Kuznyecov, a te­no­runk a Hon­vé­delmi Minisz­té­rium főkonst­ruk­tő­re. Anatolij Burdukov, a zon­go­rista az orosz Tudo­má­nyos Aka­dé­mia Szi­bé­riai tago­za­tán aka­dé­mi­kus. Mihail Javorszkij humo­rista a tomszki elekt­ro­mos háló­zat igaz­ga­tó­ja. Valerij Brodszkij nagy­bő­gős a no­vo­szi­birszki ope­ra- és balett-tár­su­lat igaz­ga­tó­ja. Iya Jaroszlavszkaja a tor­on­tói egye­tem pro­fesszo­ra.

Csak mellesleg, amatőr együttesünk csak a má­so­dik lett az egye­te­mek közti városi szem­lén abban a fél­év­ben (amely szá­momra az utolsó volt a Mű­egye­te­men). Az egyik zsű­ri­tag így indo­kolt: „Nem kell haj­lon­gani a nyu­gat előtt! A ze­ne­kar az Aranyszimfónia című oszt­rák film­ből ját­szik dalo­kat. Mi az, a szov­jet zene már nem is elég? És a férfi vokálnégyes tag­jai miért van­nak zöld nad­rág­ban?”

Bizony, újra napirenden volt a vas­füg­göny erő­sí­té­se, a rémü­let­kel­tés a nyu­gati hatás miatt, de ez a ret­te­gés már sosem érte el a sztá­lini idők rémü­le­tét. A kol­lé­gium­ban a diá­kok sza­ba­don hall­gat­ták a nyu­gati rádió­adá­so­kat, és meg­osz­tot­ták egy­más­sal a jazz, a sport és a művé­szet vilá­gá­ban jelent­kező friss híre­ket.

Május 17. vasárnap. Egy novoszi­birsz­ki, egye­te­mis­ták­nak szánt rádió­adás­ban épp az imént hal­lot­tam viszont a sa­ját han­go­mat. Azt mond­tam el, milyen kap­cso­lat­ban állok a buda­pesti úttö­rők­kel. Tel­jes egé­szé­ben adásba került, amit a ri­por­ter­nek mond­tam az interjú során. Csak azt a részt vág­ták ki a vé­gé­ről, ami­kor arról beszél­tem, hogy sze­ret­ném meg­lá­to­gatni bará­tai­mat a saját hazájukban.

Hazaszaladtam az egyetemről, leül­tem ebé­del­ni, ami­kor meg­kez­dő­dött a rá­dió­adás. Anyu mel­let­tem ült, és szin­tén figyel­me­sen hallgatta.

Június végén védtük meg a dip­lo­ma­mun­ká­mat. Koc­kát vetet­tünk rá, nekem a 22-e jutott. Sok kér­dést tet­tek föl a vízi erő­mű­vel kap­cso­lat­ban, kezdve azon, hogy milyen szintű mág­ne­ses ter­he­lés jut az aktív vas­ra, egé­szen addig, hogyan jut­tat­ják fel a hegyek közé. A vé­dé­sen kitű­nőt kap­tam. Aznap reg­gel én vol­tam az egyet­len, aki ilyen jó jegyet kapott. Tehát meg­tör­tént, elekt­ro­mér­nök vagyok. Isten veled, lec­ke­könyv!

Ahogy korábban már írtam, annak ide­jén a vég­ző­sö­ket irá­nyí­tot­ták az első mun­ka­hely­ükre az egye­tem elvég­zése után. A dip­lo­mát csak három­év­nyi munka után kap­tuk kéz­hez. A szov­jet intéz­mé­nyek több­sé­gé­nek nagy szük­sége volt mér­nö­kök­re. Az elekt­ro­mér­nö­kö­ket mun­kára irá­nyító bizott­ság július első nap­jai­ban ülé­se­zett. A mun­kára irá­nyí­tan­dók lis­tá­ján a tanul­má­nyi ered­mé­nyem alap­ján ötö­dik volt a ne­vem.

Életemnek nagyon nyugtalanító pil­la­nata volt ez. Úgy lát­tam, talán van rá lehe­tő­ség, hogy a leg­jobb helyek közül válasszak, hiszen több helyre hív­tak a gyá­rak és szer­ve­ze­tek kép­vi­se­lői, akik tag­jai vol­tak a bi­zott­ság­nak. De gyer­mek­ko­rom­tól ismer­tem a kor­lá­to­kat, ame­lye­ket a „tel­jes egyen­lő­ség” rend­szere sza­bott meg. Ezért, mikor az elekt­ro­me­cha­ni­kai kar dékánja bemu­ta­tott a mun­ka­irá­nyító bizott­sá­gá­nak, a kö­ze­lébe sem men­tem a szám­ta­lan tit­kos és ter­melő intéz­mény és szer­ve­zet kül­döt­tei­nek, ame­lyek­nél pedig maga­sabb fize­tést is remél­het­tem vol­na, és reá­lis volt az is, hogy lakást kap­jak (úgyis előre tud­ták, hogy nem fele­lek meg nekik).

Egyszerűen kijelentettem: „Hajlandó vagyok bár­hová elmen­ni, ahol lakást ígér­nek. Tomszkban aka­rok marad­ni.” Mert egy­ál­ta­lán nem volt ked­vem elválni a tomszki Műegye­tem esztrádegyüttesétől.

„Jöjjön hozzánk, és kap lakást!” – vágta rá azon­nal az egyik kép­vi­se­lő, fel­állt az asz­tal­tól, és kezet fogott velem. Kide­rült, hogy Ivan Andrejevics Vaszjukovról van szó, aki a Tomszkban épü­lő, a daruk­hoz vil­la­mos fel­sze­re­lést gyártó gyár főmér­nöke volt. Így aztán meg­va­ló­sult az álmom, mér­nök-gya­kor­nok­ként állo­mányba vett a gyár kísér­leti labo­ra­tó­ri­u­ma, havi 1050 rubel­lel. Haj, ha ezt sze­gény apám meg­ér­hette vol­na!

A gyár még nem létezett, akkor épí­tet­ték, enge­délyt kap­tam, hogy csak szep­tem­ber­ben jelent­kez­zek a mun­ka­he­lye­men. Úgy dön­töt­tem, a nyár hát­ra­lévő részét azzal töl­töm, hogy végre meg­pró­bá­lok eljutni Magya­ror­szág­ra.

Úttörőbarátaim vezetője, Gábor Éva egy Buda­pestre érvé­nyes meg­hí­vót kül­dött a ne­vemre a Moszk­vá­ban nem­ré­gi­ben meg­ala­kult az USSR Ifjú­sági Szer­ve­ze­tek Bizott­sá­gá­hoz (KMO). De per­sze a szer­ve­zet nem mél­tóz­ta­tott vála­szolni az effé­le, „alul­ról” induló kez­de­mé­nye­zés­re. Petya Szlezko, a jó bará­tom, a Mű­egye­tem volt Kom­szo­mol-ve­ze­tő­je, a Kom­szo­mol tomszki terü­leti szer­ve­ze­té­nek tit­kára lett. Még Moszk­vába is eluta­zott a KMO-hoz, hogy elő­moz­dítsa az uta­mat, de csak ígé­re­te­ket kapott.

Már éppen telefonálni akartam Magya­ror­szág­ra, hogy meg­kér­jem őket, az ország ifjú­sági veze­tői­nek meg­hí­vá­sát küld­jék el a KMO-hoz, ami­kor hir­te­len majd­nem „pad­lót fog­tam” a pos­tán. A te­le­fo­nos figyel­mez­te­tett, hogy új tari­fát ren­del­tek el min­den kül­földi hívás­ra, így het­ven­egy rubelt kel­lene fizet­nem egy három­per­ces, Magya­ror­szág­gal foly­ta­tott beszél­ge­té­sért. Egy­sze­ri­ben már nem is akar­tam tele­fo­nál­ni.

Petya Szlezko és Alekszej Szafronov Kom­szo­mol-ve­ze­tők – utóbbi a vá­rosi Kom­szo­mol-bi­zott­ság veze­tője volt –, akik jól ismer­tek, s amel­lett becsü­le­tes, tiszta lel­ki­is­me­retű haza­fiak vol­tak, meg­pró­bál­ták eny­hí­teni az elke­se­re­dé­se­met, ami­ért kép­te­len vagyok meg­lá­to­gatni a nagy­anyá­mat. Őszin­tén pró­bál­tak meg­győzni arról, hogy egy­ál­ta­lán nem az élet­raj­zom vagy a nem­ze­ti­sé­gem (magyar) a gond, hanem az, hogy Tomszkban, a „szu­per­tit­kos” város­ban lakom, óva­to­san és udva­ri­a­san a szom­széd város­ra, Szeverszkre, az „A-Tomszkra” céloz­gat­va, ahol „kü­lön­le­ges” ter­mé­ket állí­tot­tak elő.

Józsi és anyám jóváhagyásával úgy hatá­roz­tam, Moszk­vába uta­zom, mert remél­tem, vala­hogy meg­ta­lá­lom azo­kat az embe­re­ket, akik­től az utam függ. Annál is inkább, mivel Sahov had­nagy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium vízum­osz­tá­lyá­ról akkor már sokad­szor mond­ta, hogy „nincs kellő fokú rokon­sá­gom” ahhoz, hogy Magya­ror­szágra utaz­zam.

Hosszú sor állt a tomszki városi jegy­pénz­tár előtt, amely­nél naponta száz­het­ven embert szol­gál­tak ki. Két napig áll­tam sor­ban, mire elutaz­hat­tam Moszk­vá­ba. Magas tiszt­ségű embe­rek ajta­ján kel­lett kopog­tat­nom a város­ban: a pi­o­nír­szer­ve­zet veze­tő­sé­gé­hez, a Kom­szo­mol Köz­ponti Bizott­sá­gá­hoz, a moszk­vai vízum­osz­tá­lyá­hoz kel­lett bejut­nom.

Romanovszkij elvtárs, az KMO-nál, aki­hez kemény mun­ká­val jutot­tam be, könnye­dén hárí­totta a ké­ré­se­met. „Mit kép­zel, fia­tal­em­ber? A kül­földi uta­zás kér­dé­sét hely­ben dön­tik el. Men­jen csak vissza Tomszkba!” Pró­bál­tam ébren tar­tani a reményt, de „ke­mény maradt a Fá­raó szíve és nem hallgata reájok; a mint az Úr meg­mon­dotta vala.”40 Akkor sem „hallgata reájok”.

A moszkvai futkosás napjaiban tud­tam meg anyám­tól egy nagyon fon­tos hírt a bá­tyám nyári ven­dég­já­té­ká­val kap­cso­lat­ban. Anyám meg­ír­ta, hogy Józsi és Szvet­lána június 20-án házas­sá­got kötött. (Bátyám nem sie­tett hoz­zánk a hír­rel?!) Hát ilyen egy­sze­rűen bővült ki a csa­lá­dunk. Örül­tem, és egy kicsit zavar­ban vol­tam, hiszen addig még nem tör­tént ilyes­mi. Azon­nal írtam Krasznojarszkba, utána táv­ira­tot is küld­tem, amely­ben gra­tu­lál­tam.

Két levelet kaptam Ljonya Borintól, aki sze­re­tet­tel meg­hí­vott, hogy tölt­sem a nya­rat Lenin­grád­ban, ahol ő az édes­any­já­nál volt sza­bad­sá­gon. El is fogad­tam a meg­hí­vá­sát, mert nagyon saj­nál­tam magam a moszk­vai kudarc miatt, és egy kicsit ki akar­tam szel­lőz­tetni a feje­met. Nyolc órát tar­tott az út Moszk­vá­tól gyors­vo­na­ton, és könnyen meg­ta­lál­tam a há­zu­kat az Iszpolkomovszkaja utcá­ban. Ljonya már vissza­tért Tomszkba, de az any­ja, Klavgyija Petrovna mele­gen foga­dott, ott­ha­gyott a kényel­mes lakás­ban, ő maga meg eluta­zott nya­ralni vala­ho­vá. A fo­gad­ta­tás­nak is nagyon örül­tem, pedig már amúgy is lel­kes vol­tam a me­sés Szent­pé­ter­vár­tól.

Tíz napig kora reggeltől késő estig jár­tam a vég­he­tet­le­nül sok múze­u­mot és palo­tát. Ahogy most elné­ze­ge­tem a nap­ló­mat, elcso­dál­ko­zom, milyen ren­ge­teg ada­tot és benyo­mást jegyez­tem föl akko­ri­ban. Már a ne­vek hal­la­tán vissza­tér az emlé­kek lel­ke­sült­sé­ge: a Téli Palo­ta, az Admi­ra­li­tás épü­le­te, az Iszaakijevszkij szé­kes­egy­ház, a Bronzlovas41. „Nyil­ván ez a világ leg­szebb váro­sa!” – írtam le az első napon. És ma, ötven év eltel­té­vel, miután bejár­tam a vi­lág het­ven orszá­gát, elmond­ha­tom, hogy nem jár­tam messze az igaz­ság­tól.

A leningrádi idegenvezetők olyan sze­re­tet­tel beszél­tek az ő Szentpétervárukról, mintha nem csu­pán a fe­hér éjsza­ká­kon ragyogna felet­tük huszon­négy óráig a nap. Péter cár, az épí­té­szek, a mű­vé­szek, a Néva-parti város ter­ve­zői és épí­tői ránk hagy­ták az álmu­kat, amely olyan szép, mint maga az élet, s mint az élet, teli van drá­má­val.

Érdekes részletek vannak a nap­lóm­ban.

„A Péter-Pál erőd, a kaza­ma­ták és a sírkápolna.42” „Montferrant épí­tész egy hónap­pal azután halt meg, hogy föl­szen­tel­ték szü­löt­tét, az Iszaakijevszkij szé­kes­egy­há­zat. „ „A város blo­kád­já­nak ször­nyű nap­jai a há­ború alatt.” „Pé­ter előtt Oro­szor­szág­ban – palo­tá­ban és kuny­hó­ban egy­aránt – csak lócát hasz­nál­tak ülés­re. A cár hono­sí­totta meg a könnyű szé­ke­ket s a karosszéket.”„Levágta a bo­já­rok hosszú sza­kál­lát, és meg­kur­tí­totta kaf­tán­ju­kat.” „Oro­szor­szág­ban csak réz- és ónedényt hasz­nál­tak az evés­hez, az ünne­pe­ken – ezüs­töt. „Pé­ter vezette be az üveg­edényt.” Péter előtt Oro­szor­szág­ban min­den ruha­fé­lét csakis ládá­ban tar­tot­tak, onnan gyor­san átke­rült a kényel­mes, füg­gő­le­ge­sen álló szekrénybe.”

A családban megőriztünk az apám hagya­té­ká­ból négy nagy fény­ké­pet, ame­lye­ken valami szép palo­tá­nak a ter­mei lát­ha­tók. Eze­ket min­dig szí­ve­sen néze­get­tük, és meg­mu­tat­tuk bobrujszki isme­rő­seink­nek is. Mek­kora volt a meg­le­pe­té­sem, ami­kor föl­fe­dez­tem, hogy azok a ter­mek a Carszkoje-szelói (Pus­kini) Kata­lin-pa­lo­tá­ban van­nak, ame­lyet a há­ború alatt elpusz­tí­tot­tak a fasisz­ták, s ame­lye­ket akkor kezd­tek óva­to­san hely­re­ál­lí­ta­ni.

Miután jártam az Alekszandr Nyevszkij kolos­tor­ban, job­ban meg­ér­tet­tem, mint addig, hogy Lomo­no­szov, Csaj­kovsz­kij, Krilov nem egy könyv főhő­sei, hanem a va­ló­ság­ban is élt embe­rek, min­den­napi halan­dók, akik­nek meg­vol­tak a saját emberi gond­jaik és örö­me­ik. Külö­nö­sen meg­je­gyez­tem egy sír­fel­ira­tot:

Vándor, járkálsz, de fekszel is, mint én.
Ülj le, pihenj meg sírkövemnél.
Tépj fűszálat, jusson eszedbe a sors,
Otthon vagyok! Te vagy a ven­dég. Gon­dolj magadra!

Július 27-én éppen a Kirov Szín­házba siet­tem, azt remél­tem, tudok sze­rezni feke­tén egy jegyet a Spartacus43 című balett­ra. De nagyon sokan vol­tak olya­nok, mint én, egy­sze­rűen nevet­sé­ges volt, hogy remény­ked­tem ben­ne. Hir­te­len az is kide­rült, hogy az elő­adást meg­nézi Richard Nixon, az Egye­sült Álla­mok elnöke is, aki akkor épp a Szov­jet­unió ven­dége volt. A kö­zön­ség egy­sze­rűen elsö­pörte a meg­za­va­ro­dott rend­őrö­ket. Min­denki meg­tap­solta az elnö­köt és kísé­re­tét, s ami­kor Nixon oro­szul azt mond­ta: „Ba­rát­ság!” –, kórus­ban rávág­ták a vá­laszt: „Ba­rát­ság!”

A Néván megtartott tengeri fel­vo­nu­lá­son éle­tem­ben elő­ször lát­tam igazi hadi­ha­jó­kat, ame­lyek a va­ló­ság­ban kiseb­bek, mint ahogy föl­té­te­lez­tem. Mie­lőtt elhagy­tam volna a gyö­nyörű Szent­pé­ter­várt, még vala­mi­vel meg­aján­dé­koz­tam magam. Felejt­he­tet­len volt, hogy repü­lőn indul­tam vissza Moszk­vá­ba. A re­pü­lő­jegy 130 rubelbe került. A su­gár­haj­tású TU-104-es egy és negyed óra alatt tette meg a két fővá­ros közti utat. A fel­szál­lás­nál egy kicsit izgul­tam, de a kíván­csi­ság és az öröm meg­nyug­ta­tott, mihelyt a re­pülő elsza­kadt a föld­től. Egy­ál­ta­lán nem érez­tem, hogy nyolc­ezer méter maga­san repü­lünk, amíg meg nem pil­lan­tot­tam egy alat­tunk hala­dó, velünk szem­közt szálló repü­lőt. A ro­kon­szen­ves utas­kí­sé­rők két­szer hord­ták körbe a kan­dis­cuk­rot és az ásvány­vi­zet. Nagy­sze­rűen sike­rült a repü­lés, csak ami­kor leszállni készül­tünk, nagyon szúrni kez­dett a fü­lem, mert elfe­lej­tet­tem, hogy nyelni kell, de egy cukorka végül segí­tett a dol­gon. Tehát már a le­ve­gő­ben is voltam.

A következetes és udvarias Klavgyija Vlagyimirovna bele­egye­zett, hogy két hétig még meg­tűr a moszk­vai „di­ák­szál­ló­já”-ban, hiszen hiába áll­tam hosszú órá­kig sor­ban, csak két hét­tel későbbre kap­tam vonat­je­gyet Tomszkba, akkor is csak hely­je­gyes vagon­ba.

A megváltozott Klavgyija Vlagyimirovna Buhvalova akkor már a leány­kori nevén lakott csa­lád­já­val – három fel­nőtt gye­rek és szám­ta­lan ven­dég tár­sa­sá­gá­ban. Hősie­sen viselte az őt ért csa­pást: újság­írói körök­ben jól ismert férje fia­tal tit­kár­nő­jé­hez köl­tö­zött. Az apró aján­dé­kok mel­lett pár­szor sike­rült olyan elő­adá­sokra jegyet sze­rez­nem, ame­lyek a leg­nép­sze­rűb­bek vol­tak Moszk­vá­ban, és kitar­tóan pró­bál­tam rávenni Klavgyija Vlagyimirovnát, hogy tart­son velem a szín­ház­ba. Udva­ri­a­san és egy­ér­tel­műen vissza­uta­sí­tott. Még az olasz báb­szín­ház legen­dás elő­adá­sára sem volt haj­landó eljön­ni, a kiseb­bik lányát, Mar­inát küldte el velem.

Két egymás utáni este sikerült elmen­nem a Piccoli di podrekka nevű olasz báb­szín­ház elő­adá­sá­ra, amely tíz napig ven­dég­sze­re­pelt Moszk­vá­ban, és elő­adá­saik tel­je­sen meg­ráz­ták a kép­ze­le­te­met. Nincs szó, amely vissza­ad­hatná elő­adá­suk humo­rát, lágy­sá­gát és ember­sé­gét. A vé­gén a moszk­vai közön­ség olyan hosszan és han­go­san bravózott, és annyi­szor kér­te, hogy húz­zák fel a füg­gönyt, hogy a szí­né­szek könnyezni kezd­tek a szín­pa­don.

Anyám is örömöt szerzett nekem azok­ban a na­pok­ban azzal, hogy két rövid leve­le­ző­la­pot kül­dött. Per­sze, magya­rul írta őket, de a cím­zés orosz volt, anyám kéz­írá­sá­val (!). Nagyon kért, hogy a le­hető leg­ha­ma­rabb men­jek haza, hogy meg­tár­gyal­juk jövendő éle­tün­ket, ame­lyet bonyo­lul­tabbá tett a bátyám házas­sá­ga.

Még valami emlékezetes történt azok­ban a na­pok­ban, meg­nyílt az első ame­ri­kai kiál­lí­tás Moszk­vá­ban. Per­sze, óri­ási érdek­lő­dés kísér­te, nagyon nehéz volt belé­pőt sze­rez­ni, de nekem két­szer is sike­rült bejut­nom. A jegy­pénz­tár reg­gel kilenc­kor nyi­tott, de a vevők már az előtte való estén kilo­mé­te­res sort alkot­tak, kemé­nyen mar­kol­ták a Szokolnyiki park vas­ke­rí­tés­ének rácsát. Este tizen­egy után áll­tam be a sor­ba, én vol­tam az ezer­száz­negy­ven­ket­te­dik. A szá­mot a te­nye­rembe írták. Éjszaka még egy­szer beáll­tam a sor­ba, és kap­tam szá­mot a má­sik tenye­rembe is, és reg­gel tízre már négy belé­pőm volt. Klavgyija Vlagyimirovna megint nem akart jön­ni, de a gye­re­kei öröm­mel elfo­gad­ták a je­gye­ket.

Nagyon érdekes elolvasni ma, mit írtak akko­ri­ban a moszk­vai újsá­gok az ame­ri­kai kiál­lí­tás­ról, bár rend­kí­vül nép­szerű volt. Ugyan­azt a gyá­szos han­got ütöt­ték meg, mint manap­ság a Putyin ellen­őrizte orosz saj­tó, ami­kor kény­te­len vala­mit Ame­ri­ká­ról közöl­ni. A kurta vissz­hangok mind egy felé mutat­tak: „Tech­ni­ká­juk van, de… nem hoz­ták el.” Vagy: „Egy­ál­ta­lán nem azt mutat­ják, amire Ame­rika képes.”

Részletek a feljegyzéseimből:

[…] olyan kiállítási tárgyakat hoz­tak Moszk­vá­ba, hogy az első alka­lom­mal a le­hető leg­ér­zék­le­te­seb­ben mutas­sák be az ame­ri­kai élet­forma min­den olda­lát. Min­den nagyon egy­sze­rű, és töké­le­te­sen ért­hető a néző­nek. A fi­a­tal, okos, oro­szul folyé­ko­nyan beszélő tár­lat­ve­ze­tők türel­me­sen meg­hall­gat­ják, aztán vála­szolni pró­bál­nak a ha­tal­mas tömeg­ből érkező leg­vá­rat­la­nabb kér­dé­sekre is. Érde­kes volt meg­hall­gatni az ere­deti vála­szo­kat. Néhány­szor még azt is meg­kér­dez­ték: „Mi­ért akar­nak új hábo­rút kirob­ban­tani az ame­ri­kai­ak? „

Egyszerűen megrázza az embert a ki­ál­lí­tott hatal­mas fény­ké­pek tar­talma és szín­vo­na­la. Nem érez­tem reá­lis­nak azt sem, hogy lát­ha­tom és meg­érint­he­tem az 1959-es autó­mo­del­le­ket, de a pavi­lon sar­ká­ban bemu­ta­tott rövid­fil­mek meg­győz­tek, hogy igen, pon­to­san ilyen autók fut­nak az ame­ri­kai váro­sok utcá­in. A leg­job­ban az Impala modell tetszett.

A kiállított könyvek közül néhá­nyat a lá­to­ga­tók egy­sze­rűen bedug­nak az ingük alá, de azon­nal ott van helyet­tük a pót­kö­tet. Az embe­rek­nek az is tet­szett, hogy ingyen ihat­tak Coca-Co­lát. Ám e szá­munkra szo­kat­lan italt osz­to­gató stand­nál a han­gos­be­szélő foly­ton azt har­sog­ta: „Elv­tár­sak! Tart­sák szem előtt leg­alább az elemi udva­ri­as­ság sza­bá­lya­it!” „Elv­tár­sak! Leg­alább áll­ja­nak ren­des sor­ba!” „A sze­mét­vö­dör­be, ne a pad­lóra dob­ják a ki­ürült poha­rat!” Ha Moszk­vá­ban is így megy, mi vár­ható a kisebb váro­sok­ban? Bár ott nin­cse­nek annyira elké­nyez­tetve az emberek.

Mielőtt elutaztam Moszkvából, még egy­szer bemen­tem a Kom­szo­mol Köz­ponti Bizott­sá­gá­hoz, és arra kér­tem őket, segít­se­nek, hogy a zene­ka­runk új hang­sze­re­ket kap­jon. A kultúrosztályon egy fia­tal­em­ber hide­gen foga­dott, de meg­ígér­te, hogy segít, csak arra kért, küld­jem el a Mű­egye­tem hiva­ta­los kér­vé­nyét.

Józsi hat órával korábban érkezett haza Tomszkba a ven­dég­já­ték­ról, mie­lőtt kora reg­gel én is beko­pog­tam volna az ajtón­kon. Egy­előre bátyám egye­dül érke­zett, Szvet­lána nél­kül. Anyá­mon nagy vál­to­zást tapasz­tal­tam. Foly­ton ide­ges­ke­dett, apró­sá­gok miatt károm­ko­dott. Azt is tud­tuk, hogy össze­vi­tat­ko­zott, és össze­rúgta a port a kö­zös kony­hán a szom­szé­dok­kal. Józsi azt hit­te, egy­szerű kia­bá­lás­sal leál­lít­hatja anyá­mat. Vagy ha leszid­ja. Kez­det­ben én is így gon­dol­tam, de nagyon gyor­san meg­győ­ződ­tem afe­lől, nem ide­ges­ség­ről és anyai fél­té­keny­ség­ről van szó, mert a bá­tyám meg­nő­sült. Nem is a túl­élé­sért foly­ta­tott harc­ról, hanem a pszi­chi­kai leépü­lés meg­in­du­lá­sá­ról, amit a sok­éves küsz­kö­dés és nél­kü­lö­zés vál­tott ki. Rájöt­tem, hogy nekem kell anyám mel­lett marad­nom, mert Józsi mel­lett nem tud meg­ma­rad­ni.

Szeptember első napjaiban jelent­kez­tem az első mun­ka­he­lye­men, a da­ruk szá­mára készülő vil­la­mos beren­de­zé­sek gyá­rá­ban, Tomszkban. Egy hóna­pos késés­sel, aho­gyan meg­ál­la­pod­tunk. Ez ugyan­arra az idő­szakra esett, ami­kor kezd­ték meg­szün­tetni a Hrus­csov által kita­lált és életre hívott szovnarhoz44 rend­szert. A gyár felet­tese a no­vo­szi­birszki szovnarhoz volt, amely a maga részé­ről már beszün­tette tevé­keny­sé­gét. Meg aztán a gyár sem volt még készen, nagy nehe­zen épült az első gyár­épü­let, lakás­épí­tés még szóba sem került. Ezért aztán nagy zavar­ban talál­tam egy tucat volt egye­te­mista tár­sa­mat, akik az egye­tem elvég­zése után szin­tén a daru­gé­pek gyá­rába jöt­tek dol­goz­ni. Min­denki kapott fize­tést, de gyár még nem volt, min­denki tét­le­nül ődön­gött ide-oda. Vala­hogy elhe­lyez­tek ben­nün­ket a konst­ruk­tőri iro­dá­ban, és meg­mu­tat­ták a mel­let­tünk lévő Szibelektromotor nevű gyár tech­no­ló­giai folya­ma­ta­it.

Kértem, hogy találkozhassak a jö­vendő daru­gé­pek gyára igaz­ga­tó­já­val, A. J. Matyuskinnal. A gyár­igaz­gató udva­ri­a­san foga­dott, és figyel­me­sen meg­hall­ga­tott. Idős ember volt, nagyon tekin­té­lyes, érdes modo­rú, mégis min­denki nagyon tisz­tel­te, hiszen hatal­mas erő­fe­szí­té­se­ket tett, hogy vezesse az embe­re­ket a szov­jet való­ság igen nehéz körül­mé­nyei között is. Elma­gya­rázta a ki­ala­kult hely­ze­tet: a szovnarhozt fel­szá­mol­ták, az alá tar­tozó gyá­rat föl kell épí­te­ni. Laká­sok nél­kül viszont sem­mi­féle gyár nem létez­het. Elma­gya­ráz­tam az igaz­ga­tó­nak, milyen hely­zet­ben vagyok, hogy anyám a csa­lá­dom nél­kü­löz­he­tet­len tag­ja, és hogy sür­gő­sen lakást kell sze­rez­nem. Az igaz­gató lis­tá­ján a nevem mel­lett az állt, hogy csak egy ágyra vagyok jogo­sult a mun­kás­szál­lá­son, de Matyuskin meg­ér­tően fogadta sza­vai­mat, és azon­nal kija­ví­totta lakás­ra. Ami­kor elhagy­tam az igaz­ga­tói iro­dát, remény­ked­tem a jövő­ben.

Közben továbbra is együtt laktam a ma­má­val és Józsi­val, de azon­nal neki­lát­tam annak is, hogy ide­ig­le­nes szál­lást keres­sek, ami pedig hihe­tet­le­nül nehéz volt szep­tem­ber ele­jén a sok ezer egye­te­mis­tát befo­gadó Tomszkban. Józsi viszont hama­ro­san eluta­zott Kanszkba Szvet­lá­ná­ért, aki ott lakott a ne­ve­lő­szü­lei­nél.

Hosszas és kitartó keresgélés után végre talál­tam egy öreg, lerom­lott paraszt­há­zat a Kartasev utcá­ban. A szur­tos házi­asszony bele­ment, hogy beál­lít nekem egy negye­dik ágyat az apró szo­bá­ba, ame­lyet lakók­nak adott ki. A há­rom szo­ba­tár­sam befo­ga­dott. Nagyon ipar­kod­tam, s nyu­god­tan, béké­sen töl­töt­tük anyám­mal a pár napot, amíg együtt lak­tunk. Nem vár­tam meg, amíg Józsi meg­ér­ke­zik a fe­le­sé­gé­vel, hanem átköl­töz­tem az új szál­lá­som­ra.

A szobatársaim nagyban figyelték, amint meg­ágyaz­tam magam­nak az anyám­tól elho­zott tisz­ta, kike­mé­nyí­tett ágy­ne­mű­vel, amely még Magya­ror­szág­ról szár­ma­zott. Mivel nagyon elfá­rad­tam nap­köz­ben, végig­alud­tam az egész éjsza­kát, de reg­gel ugyan­csak össze­rez­zen­tem: nem hit­tem a sze­mem­nek. Az ágyam merő vér volt az éjszaka agyon­nyo­mott polos­kák­tól. Nagyon lehan­golt let­tem, s a kö­vet­kező éjjel reg­ge­lig az utcá­kat jár­tam, mert egyet­len gyógy­szer­tár­ban sem kap­tam dusztot, poloska elleni port. A kol­lé­gáim meg­ígér­ték, hogy segí­te­nek, de a mun­ka­nap végéig senki sem tehe­tett sem­mit. Har­mad­na­pon sike­rült meg­ven­nem az élet­mentő port, amellyel bősé­ge­sen meg­szór­tam nem­csak a sa­ját, hanem a szo­ba­tár­saim három ágyát is. Ettől kicsit nehe­zen kap­tunk leve­gőt, de ezzel már meg lehe­tett békél­ni. Undor­ral, de föl­vet­tem a har­cot a mász­káló „éj­sza­kai agresszo­rok”-kal, az ágyam mind a négy lábát víz­zel töl­tött kon­zerv­do­bozba állí­tot­tam, de így sem sike­rült tel­je­sen meg­me­ne­külni a polos­kák­tól. A leg­ki­tar­tóbb vér­szí­vók éjszaka egye­ne­sen a pla­fon­ról potyog­tak az ágya­ink­ra.

Egy kicsit előreszaladva elmondom, hogy a fagy bekö­szön­té­vel kide­rült, a házi­asszo­nyunk­nak esze ágá­ban sincs befű­teni a szo­bánk­ban. Gyor­san dön­tésre jutot­tunk, és a hideg napo­kon a lö­veg­ből készült kis­lámpa helyett spi­rál­iz­zót kap­csol­tunk fel, hogy elvi­sel­hető legyen a hőmér­sék­let a szo­bá­ban. Ám ravasz házi­asszo­nyunk kileste a zár lyu­kán át este, mit teszünk, s mi­vel nem akart külön vil­lany­szám­lát fizet­ni, pimasz módon a nap folya­mán, ami­kor egyi­künk sem volt ott­hon, elszedte a szer­ze­mé­nye­met. Ez pár­szor meg­tör­tént. Az egyik szo­ba­tár­sam hor­do­gatta haza az új spi­rál­égő­ket, aki egy „pos­ta­fiók­nál” dol­go­zott, ahol hadi­tech­ni­kai célra állí­tot­tak elő elekt­ro­mos készü­lé­ke­ket.

A végén csak kialakult a rend­szer: a spi­rál mele­gí­tett min­ket éjsza­kán­ként. Én kiöt­löt­tem, hogy lehet lelas­sí­tani a vil­lany­óra szám­lá­ló­ját. A há­zi­asszo­nyunk meg nyu­godt volt, hiszen nem látta az izzó spi­rált éjsza­ka, ami­kor bele­sett hoz­zánk. És pedig azért nem lát­ta, mert belül­ről egy törül­kö­zőt akasz­tot­tunk a kilincs­re, hogy ezzel elfed­jük a zár nyí­lá­sát.

Esténként gyakran meglátogattam anyá­mat, a váltó fehér­ne­műt is nála tar­tot­tam.

Szeptember végén megérkezett Józsi és Szvet­lá­na. Anyám­mal a pá­lya­ud­va­ron vár­tuk őket. A fi­a­tal, rokon­szen­ves és beszé­des kedvű meny szinte új ragyo­gást adott a csa­lá­dunk­nak. Az első jelen­ték­te­len konf­lik­tu­so­kat és fél­re­ér­té­se­ket annak tud­tam be, hogy Józsi­ban nincs elég meg­ér­tés és csö­kö­nyös is. Egy pil­la­nat alatt képes volt meg­sér­teni anyán­kat apró­sá­gok miatt is, aztán a má­sik pil­la­nat­ban már bocsá­na­tot kért.

De hamarosan megváltozott a hely­zet. Szvet­lá­ná­ról kide­rült, hogy sér­tő­dé­keny, bizal­mat­lan, ugyan­ak­kor okta­la­nul elbi­za­ko­dott, egy­sze­rűen nem alkal­mas rá, hogy bárki véle­mé­nyét meg­hall­gas­sa, még ha jót akar is neki. Nem­csak hogy nem tűrte el anyám­nak a beteg­ség okozta visel­ke­dé­sét, de még a szom­szé­dok­kal is össze­üt­kö­zésbe került.

Anyám egészségi állapota gyorsan rosszab­bo­dott. Józsi­ban nem volt elég türe­lem és rugal­mas­ság, hogy elsi­mítsa a konf­lik­tu­so­kat. Kez­de­tét vet­ték a csa­ládi bot­rá­nyok, a sí­rás, szit­ko­zó­dás. Mind rit­káb­ban láto­gat­tam meg őket, hiszen a jelen­lé­tem csak tovább bonyo­lí­totta a hely­ze­tet. Majd­nem min­dig könnyek közt talál­tam anyá­mat, ami­kor meg­lá­to­gat­tam. Nagyon saj­nál­tam, de tűrni kel­lett, meg kel­lett vár­nunk, hogyan dől el a lakás­ügyem.

Egyhangúak, mégis eseménydúsak vol­tak azok a na­pok. Reg­gel nyolc előtt tíz perc­cel hagy­tam el a szo­bát, miután arcot és kezet mos­tam és beágyaz­tam. Sem­mi­féle ételt nem tar­tot­tam abban a ház­ban, ahol az éjsza­kát töl­töt­tem. Nap­köz­ben elő­ször az ebéd­szü­net­ben, a gyár ebéd­lő­jé­ben ettem. Időn­ként a konst­ruk­tőr iro­dába küld­tek dol­goz­ni, ahol két cso­port­beli lánnyal, Vera Lipatnyikovával és Ljudmila Kulejevával egy kóni­kus roto­rú, három­fá­zi­sos, aszink­ron motor szá­mí­tá­sait végez­tük. Munka után siet­tem a Műegye­tem kul­túr­há­zá­ba, ott gyü­le­kez­tek és pró­bál­tak esztrádegyüttesünk művé­szei. Érez­he­tően meg­nőtt a ze­ne­kar játé­ká­nak szín­vo­na­la, amire nagyon büsz­kék vol­tunk. Sok időt és ener­giát áldoz­tam a szer­ve­ző­mun­ká­ra. Éjjel egy körül érkez­tem vissza a pa­raszt­ház­ba, ahol az éjsza­kát töl­töt­tem.

A „Big band”-ünkben már öt szaxo­fon, öt hegedű és igazi nagy­bőgő is volt. Rend­sze­re­sen pró­bál­tunk, csak egy­szer kel­lett tíz­na­pos szü­ne­tet tar­ta­nunk. Ez a „Le­gyen táv­fűtő háló­zat!” moz­ga­lom ide­jén volt. Roham­épít­ke­zésre moz­gó­sí­tot­ták az egye­te­mis­tá­kat: egyet­len mar­ko­ló­gép vagy egy­ál­ta­lán gép nél­kül, lapát­tal, ásó­val, kézi erő­vel ásták ki, és épí­tet­ték meg a 750 méter hosszú táv­fűtő háló­za­tot (nagy átmé­rőjű csö­ve­ket a forró víz cir­ku­lá­lá­sá­nak), hogy az egye­temi épü­le­te­ket a városi táv­fűtő háló­zat­hoz kap­csol­ják, külön­ben télen leállt volna a ta­ní­tás. A sok ásás után a diá­kok keze már nem volt zené­lésre alkal­mas azok­ban a na­pok­ban.

Október elején pár hétre ismét Moszk­vá­ban vol­tam. A le­endő gyár mun­ká­sai­nak cso­port­ját ugyanis pró­ba­mun­kára küld­ték a Dinamo gyár­ba, hogy elsa­já­tít­suk a vil­lany­da­ruk készí­té­sé­nek tech­no­ló­giá­ját, mert azok gyár­tása a mi gyá­runk­ban való­sult volna meg.

A darugyárban töltött Szilveszter-es­tére Vjacseszlav Vihrevvel, volt évfo­lyam­tár­sam­mal, aki akkor már a tech­ni­kai ellen­őrző rész­leg veze­tője volt, rövid szö­ve­ge­ket írtunk, és elég ter­je­del­mes ünnepi hang­ver­senyt készí­tet­tünk elő, ame­lyet mele­gen foga­dott a fia­tal közös­ség. A gyár veze­tő­sége is ész­re­vet­te, milyen aktív és ener­gi­kus vagyok. A rám agga­tott tár­sa­dalmi meg­bí­zá­sok közt volt a gyári fali­új­ság meg­je­le­né­sé­nek fele­lős­sé­ge, és én vezet­tem a köl­csö­nös segít­ség­nyúj­tás kasszá­ját is, ami akko­ri­ban nagyon nép­szerű volt a gyári közös­sé­gek­ben. A havi fize­té­sem 1150 rubelre nőtt.

Nagyon lassan haladt a daru­gép­gyár első ter­me­lő­csar­no­ká­nak az épí­té­se. Az épí­tési terü­le­tet szö­ges­drót­tal vet­ték körül, a sar­kok­ban őrál­lások vol­tak. A gyá­rat a tomszki láge­rek fog­lyai épí­tet­ték. Tavaszra a fog­lyo­kat elvit­ték, mi pedig neki­áll­tunk a fel­sze­re­lés össze­ál­lí­tá­sá­nak. Ami­kor meg­kez­dő­dött a tava­szi olva­dás, a gyár­ban egy­sze­ri­ben kitört a pánik, min­den­ki­nek meg­pa­ran­csol­ták, hogy hala­dék­ta­la­nul hagy­ják el a csar­no­kot, min­ket pedig, a tíz fia­tal mér­nö­köt, feszí­tő­vas­sal fel­küld­tek a te­tő­re. Kide­rült, hogy az épí­tők nem kötöt­ték össze a füg­gő­le­ges víz­el­ve­zető csa­tor­ná­kat a föld alatti víz­ve­ze­ték­kel, hanem egy­sze­rűen betöm­ték őket a beton­nal, ami­kor a padló beton­bo­rí­tá­sát készí­tet­ték. A la­pos tetőn méter magas­ságú lucs­kos hó és víz gyűlt össze, amely­nek súlya alatt meg­haj­lot­tak a csar­nok tete­jé­nek rácsos ívtar­tói, s ez össze­om­lás­sal fenye­ge­tett.

Szörnyű kapkodásban kellett több helyen feszí­tő­vas­sal fel­bon­tani a be­ton­la­pot, s az egész víz­tö­meg lezú­dult a csar­nok bel­se­jé­be, ahol már ott áll­tak készen vagy éppen sze­rel­ték a le­endő ter­me­lés­hez a gépe­ket.

Igazi öröm és derűlátás költözött belénk, ami­kor a tomszki szovnarhoz befe­jezte műkö­dé­sét, és a daru­gép­gyár­nak „en­gedte át” a nyolc­van­la­ká­sos lakó­ház fel­épí­té­sét. Más­ként fogal­maz­va: az épít­ke­zés­hez szük­sé­ges esz­kö­zö­ket besze­rez­ték, az épít­ke­zési vál­lal­ko­zó­kat kine­vez­ték, köny­vel­ték és utal­vá­nyoz­ták az épít­ke­zés­hez szük­sé­ges pénzt is, de attól kezdve magá­nak a gyár­nak kel­lett felel­nie az épít­ke­zé­sért. Én is a ház­épí­tés ener­gi­kus „ku­rá­to­rai” közé kerül­tem. Bele kel­lett merül­nünk min­den rész­let­be, s meg kel­lett vitat­nunk az épí­tők gond­jait is, köz­ben azon ipar­kod­tunk, hogy soron kívül meg­kap­juk és elhoz­zuk a fafel­dol­gozó kom­bi­nát­ból a pal­lók­hoz szük­sé­ges desz­kát. Oda­vit­tük az egyes pon­tokra a kőmű­ve­sek­nek a mal­tert. A fes­tők­nek a fes­té­ket. Szi­ge­tel­tük a le­tett táv­fűtő csö­ve­ket. Szom­ba­ton és vasár­nap egy cso­port gyári mun­kást vezé­nyel­tünk ki, hogy össze­szed­jék az épít­ke­zési tör­me­lé­ket, hogy befa­laz­zák a rése­ket a fa­lon, és más mun­ká­kat is elvé­gez­ze­nek, ame­lyek „nem fize­tőd­tek ki” az épí­tők­nek. Az egyik utolsó mun­kám a házunk épí­té­sén az volt, hogy segí­tet­tem a szaniterfelszerelést beál­lí­tók­nak, vagyis eme­le­ten­ként szét­hord­tuk a zomán­cos öntött­vas káda­kat. Anatolij Csetyinnel, a fi­a­tal mecha­ni­kai-mér­nök­kel dol­goz­tam pár­ban, föl­emel­tük, és föl­vit­tük a lép­csőn a ká­da­kat.

Elkezdődött a lakáskiutalás. Keve­sebb, mint tíz évre rá Togli­at­ti­ban a főnö­köm, a min­denki által tisz­telt Marat Nugumanovics Farsatov, aki a mecha­ni­kai gyár­tó-össze­sze­relő osz­tály­nak a ve­ze­tője volt, bará­tian kiok­ta­tott: „Tartsd ész­ben Francovics, hogy ez lakáskérdés!!. Ő (valami dol­gozó) a hábo­rú­ban a kar­ján hozta ki a barát­ját az égő tank­ból, aztán bal­tá­val levág­ta, ami­kor lakás­ki­uta­lásra került sor.”

Igen, Tomszkban is megtörtént a hi­he­tet­len – nyílt ellen­sé­ges­ke­dés kez­dő­dött a kol­lé­gák között.

A felépült ház ahhoz az egyszerű soro­zat­tí­pus­hoz tar­to­zott, ame­lyet töme­ge­sen épí­tet­tek a Szov­jet­unió egész terü­le­tén, s ame­lyet az embe­rek ked­ve­sen „Hrus­csov-ház”-nak hív­tak. Hiszen éppen Hrus­csov volt az, aki meg­ígér­te, hogy záros határ­időn belül meg­oldja az ország­ban a lakás­gon­dot. Csak négy eme­let magas (mert ha öt lett vol­na, lif­tet kel­lett volna besze­rel­ni, de így nem), eme­le­ten­ként négy lakás, az egyik műte­rem vagy legény­la­kás. A leg­na­gyob­bak alap­te­rü­lete 34 négy­zet­mé­ter: két kis szo­ba, für­dő­szoba és kony­ha. A ház­nak négy lép­cső­háza volt. Így for­dul­ha­tott elő pél­dá­ul, hogy aki távoli isme­rő­sé­től leve­let kapott, s benne az öröm­hírt, hogy az illető város­ban új ház­ban kapott lakást, amely­nek száma 9., vagy 25., vagy 77, a cím­zett máris tud­ta, hogy ez az egye­dül­ál­ló­nak járó egy­szo­bás lakás a máso­di­kon, az elsőn vagy a ne­gye­di­ken van. Még a lakás ter­vét is le tudta raj­zolni magá­nak, hiba nél­kül elhe­lyezte benne a kony­hát és a für­dő­szo­bát. Mindez csak hát­tér­anyag a mai nyu­gati olva­só­nak, de nekünk, a Szov­jet­unió­ban lakó embe­rek­nek ez volt az álmunk, a me­sés álom, az elér­he­tet­len fény­űzés.

A nyolcvan lakásból a gyár húszat kapott. A gyár párt­bi­zott­sá­gá­nak, a szak­szer­ve­zeti bizott­ság­nak, a Kom­szo­mol-bi­zott­ság­nak és a gyár­ve­ze­tő­ség­nek a rész­vé­te­lé­vel kez­de­tét vette a lakás­ki­uta­lás. Ott vol­tak előt­tük a lis­ták, s raj­tuk majd­nem két­száz, lakásra váró csa­lád neve. Az egye­dül­ál­lók csak egy ágyat kap­tak a négy­sze­mé­lyes szo­bák­ból álló mun­kás­szál­lá­son, a gye­rek­te­len házas­párok kap­ták az egy­szo­bás legény­la­kást, a gye­re­kes csa­lá­dok a leg­na­gyobb lakást, a két­szo­bá­sat.

1960. április 29-én a gyár kiutalta a fia­tal Vla­di­mír Rott mér­nök­nek a Kirov sugár­úton álló 57. számú ház máso­dik eme­le­tén a 10. számú lakást, amely két­szo­bás (!) volt, az alap­te­rü­lete 29,2 négy­zet­mé­ter. Iste­nem! Sze­gény „Rottyihánk”, micsoda bol­dog­sá­got értünk meg! A ki­csi, nyolc négy­zet­mé­ter alap­te­rü­letű háló­szoba lett attól a nap­tól anyám külön szo­bá­ja.

De valami rossz is elkezdődött. Min­denki dühö­sen mére­ge­tett. Kia­bál­tak a konst­ruk­tőr iro­dá­ban, a folyo­són, az igaz­ga­tói iro­dá­ban: „Rott nőt­len, nem házas. Pon­to­san annyi joga van, mint nekünk.” De a gyár veze­tő­sége kitar­tott a dön­tés mel­lett, ipar­ko­dott észre térí­teni min­den han­gos­ko­dót: „Rott kemé­nyen dol­gozó szak­em­ber, eltartja az any­ját, akár egy év múlva is meg­nő­sül­het.” „Ak­kor mi lesz? Újra kell osz­tani a la­ká­so­kat. Vagy meg­tilt­suk, hogy meg­nő­sül­jön?”

Meghatott a vezetőség pártfo­gása és elő­re­lá­tá­sa. Azt a tényt pedig a sors követ­kező aján­dé­ká­nak tar­tom, hogy első igaz­ga­tóm a nagy­ha­talmú és elvi szi­lárd­ságú A. J. Matyuskin volt, aki az egész­ségi álla­pota miatt akko­ri­ban távo­zott a tomszki szovnarhoztól, s ha­ma­ro­san elhagyta a mi gyá­run­kat is.

A város különböző bizottságai egy hóna­pig fog­lal­koz­tak az épít­ke­zés átvé­te­lé­vel és házunk hasz­ná­latba véte­lé­vel. Ezért köl­töz­tünk be anyám­mal a sa­ját laká­sunkba csak július 30-án. Van pár fény­ké­pem, amely ezt a bol­dog ese­ményt örö­kíti meg. A leg­fon­to­sabb „tró­ge­rek” a köl­tö­zés­nél Vla­gyi­mir Jampolszkij, Anatolij Gavrilin és Eduard Zsukov volt. Anyám tün­dö­költ, és úgy lát­tam, szinte meg­fi­a­ta­lo­dott. Elkez­dő­dött a jó kíván­sá­gok­kal érkező ven­dé­gek foga­dá­sa, amely néhány hétig tar­tott.

A költözésünk előtt még egy felejt­he­tet­len ese­mény tör­tént. Ennek meg­szer­ve­zé­sé­ben az érdem rész­ben a da­ru­gép­gyár veze­tő­sé­géé, ami­ért enge­dé­lyez­ték, hogy május végén ven­dég­sze­rep­lésre men­jek az esztrádegyüttessel Szverdlovszkba. A hét nagy­szerű hang­ver­seny, ame­lyet mele­gen foga­dott az egye­tem, az inté­ze­tek és az Urálmas közön­sé­ge, még köze­lebb hozta egy­más­hoz az együt­tes tag­ja­it. A hang­ver­se­nyek közti sza­bad­időn­ket min­dig együtt töl­töt­tük, és ez érde­kes volt. A fiúk tisz­te­let­tel­je­sen „Séf”-nek vagy „Rott papá”-nak szó­lí­tot­tak.

Sok energiámba és futkosásba került, hogy elő­ké­szít­sem s meg­va­ló­sít­sam az utun­kat. Har­minc­nyolc művész­ről volt szó. Egye­te­mista tár­sak­hoz indul­tunk hang­ver­se­nyez­ni, ezért a mi fia­ink­nak idő előtt és sike­re­sen kel­lett leten­niük a vizs­gái­kat, végezni a be­szá­mo­lók­kal. Az uta­zás előtt két hónap­pal egy táb­lá­za­tot akasz­tot­tam ki a pró­ba­ter­münk falá­ra, ame­lyen min­den veze­ték­név mel­lett ott állt, hol tart az ille­tő, és még milyen tanul­má­nyi köte­le­zett­sé­gei van­nak az eluta­zá­sig. Beug­ró­ink nem vol­tak, de min­denki ipar­ko­dott, és határ­időre elké­szül­tünk. Miután pár­szor a nya­kára jár­tam, A. P. Kazacsek ki is állí­totta a „fu­var­le­ve­lün­ket” a Mű­egye­tem nagy­la­borja nevé­ben a szverdlovszki Bányá­szati Inté­zet­hez, hogy „meg­is­mer­ked­je­nek az új részt­ve­vők­kel.”

Még valamit fölemlegetek. Szverdlovszkig egy kupé­ban utaz­tam a kis­lá­nya­ink­kal, Zoja Kovaljovával (Afrimzon), Iya Jaroszlavszkajával és Renata Honyinával.

Akkor már két éve ültem a ze­ne­kar hege­dű­sei közt Iya mel­lett, aki­nek a nem­ze­ti­sége bur­ját-mon­gol volt. De a ku­pé­ban beszél­getve elő­ke­rült az édes­anyja neve is, akit Rahel Szolomonovnának hív­tak. Nagyon elcso­dál­koz­tam és rákér­dez­tem. Kide­rült, hogy édes­anyja igazi zsi­dó, s er­ről a lánya nem tit­kolt büsz­ke­ség­gel beszélt. Még sokáig gon­dol­koz­tam ezen az újdon­sá­gon, miköz­ben a sö­tét kupé­ban az ágya­mon feküd­tem, s a vo­nat az Urál felé tar­tott.

Amikor befejezem a tomszki Műegye­tem­mel fog­lal­kozó feje­ze­tet, muszáj meg­em­lí­te­nem egye­te­münk rek­to­rá­nak, Alekszandr Akimovics Vorobjovnak a nevét, aki 1944-től 1970-ig, tehát huszon­hat nehéz éven át vezette Szi­bé­ria leg­na­gyobb műegye­tem­ét. Alekszandr Akimovics hatal­mas mun­ká­já­nak, kitar­tá­sá­nak és tehet­sé­gé­nek a köz­vet­len bizo­nyí­té­ka, hogy a Műegye­tem sok­féle ered­ményt ért el, értel­mes, ügy­buz­gó, újító szel­lemű tudo­má­nyos és aka­dé­miai mun­kát vég­zett.

A. A. Vorobjov nevéhez köthető az is, hogy az ország jelen­tős tudo­má­nyos kuta­tás­sal is fog­lal­kozó tan­in­té­zet­évé fej­lesz­tette a Mű­egye­te­met. Az ő rek­tor­sága ide­jén nyílt meg három tudo­má­nyos-ku­tató inté­zet: a mag­fi­zi­kai, a ma­gas feszült­ségű és az introszkópiai. A Mű­egye­te­men egy sor új szakma kelet­ke­zett az elektrofizika, a mag­fi­zika és a töl­tés­sel ren­del­kező részecs­kék gyor­sí­tá­sá­nak tech­ni­ká­já­ban.

Gennagyij Antonovics Szipajlov, a ta­ná­rom hosszú éve­kig vezette a vil­lany­gé­pek­kel és készü­lé­kek­kel fog­lal­kozó tan­szé­kün­ket (I. A. Kulejev után), s nem­csak tisz­te­let­ben álló, nagy tudós volt, hanem kívül­ről tudta min­den szö­ve­gün­ket és a da­lok szö­ve­gét, ame­lye­ket a hang­ver­se­nye­ken elő­ad­tunk, mert eze­ken min­dig ipar­ko­dott ott len­ni. Jól ismert, s a fél évszá­zad alatt, ami azóta telt el, hogy az első elő­adá­sát meg­tar­totta a „ma­si­nisz­ták” követ­kező nem­ze­dé­két kép­vi­selő hall­ga­tó­ság előtt, büsz­kén emlí­tette meg az én neve­met is a leg­job­ban vég­zet­tek között. Ami­kor két évvel ezelőtt utol­jára talál­koz­tam Gennagyij Antonoviccsal, meg­aján­dé­ko­zott a köny­vé­vel, amely éppen akkor jelent meg, s ame­lyet a Műegye­tem rek­to­rai­ról írt. Ebben a könyv­ben ez áll A. A. Vorobjovról: „Lehetséges, hogy van, aki­nek tel­jes mér­ték­ben elég, ha A. A. Vorobjovnak azért állí­ta­nak emlé­ket még éle­té­ben, amit sok­rétű tevé­keny­sége során egyet­len szfé­rá­ban, a tudo­mány­ban elért. Nem akar­tam elhin­ni, hogy Alekszandr Akimovics alko­tó­ere­jé­nek és tehet­sé­gé­nek tel­jé­ben elhagyja a Mű­egye­tem rek­tori poszt­ját, amely­nek fej­lesz­té­sébe bele­adta szí­vét-lel­két. De ez történt.

Az egyetemi munkatársak többsé­gé­nek véle­mé­nye sze­rint A. A. Vorobjov azért hagyta ott a rek­tori posz­tot, mert „jel­lem­ben nem egye­zett” J. Ligacsovval (Igen, igen! Ez ugyanaz a Liga­csov, aki aztán átug­rott Moszk­vá­ba, a Köz­ponti Párt Bizott­ság­ba, hogy ne csak a tomszki terü­le­ten javít­son azon, amin kell, hanem az egész Szov­jet­unió­ban. Mibe került neki, hogy halá­los táma­dást intéz­zen A. A. Szaharov45 aka­dé­mi­kus ellen? – V. R.) Miután hosszan ellen­állt a te­rü­leti párt­bi­zott­ság­nak, a rek­tort 1970-ben nyug­dí­jaz­ták „a mel­lé­kelt nyi­lat­ko­zat­nak meg­fe­le­lően „, utána pedig a vá­ros és a terü­let párt- és állami szer­vei a ne­vét átad­ták a fele­dés­nek. Alekszandr Akimovics nagyon meg­szen­ved­te, hogy elbocsátották.

Sokban egyezik az első igazga­tó, Jefim Lukjanovics Zubasev és a tomszki Műegye­tem tizen­har­ma­dik rek­to­rá­nak sorsa. (Az első igaz­ga­tót 1938-ban agyon­lőt­ték, mint „a nép ellen­sé­gé”-t. – V. R.) Mindketten jelen­tős tudó­sok vol­tak, és rek­tor­sá­guk ide­jén hatal­mas, átütő erő­fe­szí­tés­sel hoz­ták létre a vezető réte­get, s te­het­sé­ge­sen szer­vez­ték meg a tu­do­má­nyos mun­kát és a taní­tást. Ma az Egye­tem főépü­let­ének hom­lok­za­tán egy­más mel­lett van az első igaz­ga­tó­nak s a ti­zen­har­ma­dik rek­tor­nak állí­tott emléktábla.”

Jegyzetek

30 Lényegében fűthető teher­va­gon­ról van szó, ame­lyet annak ide­jén sze­mély­szál­lí­tásra hasz­nál­tak.

3 1 Az NKVD utódja. Komityet gaszudarsztvennoj bezopasznosztyi, állam­biz­ton­sági bizott­ság.

32 Ottyepelnek, vagyis olva­dás­nak nevez­ték a kor­sza­kot Hrus­csov­nak a XX. Kong­resszu­son (1956) elmon­dott beszéde után…

33 A Kreml terüle­tén lévő egyik múze­um. Főleg az ékszer- és dísz­tárgy­ki­ál­lí­tása nép­sze­rű.

34 A Zsidó Autonóm Terü­let volt Szi­bé­riá­ban.

35 Világifjúsági Talál­ko­zó.

36 A szovjet uta­zási iro­da.

37 Híres szerzőpáros a két világ­há­ború között, köz­ked­vel­tek vol­tak sza­ti­ri­kus regé­nye­ik, ame­lyek közül a Tizenkét szék és az Aranyborjú a leg­is­mer­tebb.

38 Rövidítés: Visztavka Dosztyizsenyij Narodnogo Hozjajsztva, vagyis a nép­gaz­dál­ko­dás ered­mé­nyei­nek kiál­lí­tá­sa.

39 Sorozatvető rakéta, a má­so­dik világ­há­ború egyik fon­tos fegy­ve­re.

40 Ószövetség, Mózes Máso­dik Köny­ve, 7.22. Károli Gás­pár for­dí­tá­sa.

4 1 Nagy Péter emlékmű­ve.

42 A Péter-Pál szé­kes­egy­ház mellé épí­tett temp­lom. 1896–1908 között épült fel, L. Ny. Benua és D.
I. Grimm terve alap­ján, eklek­ti­kus stí­lus­ban.

43 Aram Hacsaturján műve.

44 Rövidítés: szovjet narodnogo hozjajsztva, vagyis nép­gaz­da­sági tanács.

45 Az egyik legismertebb „disszi­dens”, vagyis más­ként gon­dol­kodó a volt Szov­jet­unió­ban. Sok zak­la­tás­ban volt része.


13. fejezet

Gyarapodás

Tehát ott éltünk anyámmal kettes­ben a gyár által kiutalt lakás­ban. Majd­nem min­den nap eljött vala­me­lyik isme­rős, hogy meg­néz­ze, és gra­tu­lál­jon a lakás­hoz. Külö­nö­sen a ze­ne­kar tag­jai örül­tek neki. Anyám min­den­kit meg­ven­dé­gelt. Beren­dez­ked­tünk. Hol egy pol­cot sze­rel­tünk föl, hol egy akasz­tót, vagy épp ki kel­lett fes­teni vala­mit.

Én magam akartam elkészíteni a kony­ha­asz­talt. Pár deszka hiány­zott hoz­zá, ezért munka után bent marad­tam a gyár­ban, hogy a gya­lu­pa­don a kellő vas­tag­sá­gúra hasít­sam azo­kat. Egy­szerű munka volt. A két deszka jól sike­rült, De a har­ma­dik­nál a gép meg­ráz­kó­dott, kidobta a desz­kát, a bal kezem meg­csú­szott, és egye­ne­sen a nagy sebes­ség­gel forgó maró­hoz csa­pó­dott. Elkap­tam a kezem, amely nagyon fájt, pár pil­la­nat múlva ki is buggyant belőle a vér. Meg­ijed­tem, ökölbe szo­rí­tot­tam a keze­met, és rög­tön tud­tam, hogy nagy sze­ren­csém volt: min­den cson­tom épen maradt, csak a hús sérült meg komo­lyan az ujja­mon és a tenye­re­men Mit tehet­tem? Egye­dül vol­tam.

A gyár hátsó bejáratát használva elfu­tot­tam a vá­rosi vil­lany­te­lep orvosi ren­de­lő­jé­be, amely a közel­ben volt, és ott bekö­töt­ték a ke­ze­met. Az ügye­le­tes orvos a kór­ház mel­lett erős­kö­dött, hogy össze­varr­ják a se­bet, és min­den­kép­pen meg akarta tud­ni, hol tör­tént a sebe­sü­lés, melyik gyár­ban, hogy föl­ve­hesse a jegy­ző­köny­vet a bal­eset­ről. Én viszont tud­tam, hogy bizo­nyára szi­gorú bün­te­tést kapok, megszégyenítenek az üzemi gyű­lé­sen, talán még a fi­ze­té­sem­ből is levon­nak, ha meg­tud­ják. Nem mond­tam hát sem­mit, inkább haza­szök­tem a ren­de­lő­ből. Anyám elől is el kel­lett tit­kol­nom. Keze­men egész éle­temre meg­ma­rad­tak a he­gek, ma is lát­ha­tók.

Július elején, amikor találkoztunk, Pjotr Szlezko futó­lag meg­je­gyez­te, hogy könnyeb­ben kive­re­ked­het­nék egy magyar­or­szági utat magam­nak, ha belép­nék a párt­ba. Más­nap elmen­tem a ter­ve­ző­iroda párt­sejt­jé­nek tit­ká­rá­hoz, és azt mond­tam, be aka­rom adni a je­lent­ke­zé­se­met. Még soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam olyan­ról, hogy valaki saját maga kez­de­mé­nyezte volna a párt­tag­sá­got, ezért aztán nem cso­dál­koz­tam, hogy a tit­kár meg­örült. Segí­tett meg­írni a kér­vényt.

1960. szeptember 7-én reggel a mun­ka­he­lye­men hívott föl Pjotr Szlezko és öröm­mel közöl­te, hogy a Párt Terü­leti Bizott­sá­gá­nak uta­zási bizott­sága igent mon­dott arra, hogy jelöl­je­nek egy turis­ta­cso­port­ba, amely Magya­ror­szágra uta­zik. A cso­port 9-én (!) este indul Moszk­vá­ba. Iste­nem! Végre sike­rült!

Azonnal szabadságot kértem. Mindenki örült, gra­tu­lált, irigy­ke­dett, és azt bizony­gat­ták, min­den­ben segí­te­nek. Haza­fu­tot­tam anyám­hoz. Ő is örült, mégis szi­go­rúan rám szólt, hogy ne veszít­sem el a fe­je­met. Meg­kez­dő­dött a két­na­pos, esze­lős készü­lő­dés.

A sokéves sztálini elnyomás után ebben az idő­szak­ban enge­dé­lyez­ték a szak­szer­ve­ze­tek­nek, hogy cso­por­tos turis­ta­uta­kat szer­vez­ze­nek kül­föld­re, alap­ve­tően per­sze a szo­ci­a­lista orszá­gok­ba. Magá­tól érte­tő­dik, hogy gon­dos volt a vá­lo­ga­tás. Elő­ször min­den­ki­nek, aki turis­ta­cso­port­tal akart kül­földre utaz­ni, ter­je­del­mes sze­mé­lyi jel­lem­zést kel­lett besze­rez­nie a mun­ka­he­lyén, ame­lyet a gyár vagy intéz­mény úgy­ne­ve­zett „há­rom­szög”-e vizs­gált át és írt alá: ez a szak­szer­ve­zet elnö­ké­ből, a Kom­mu­nista Párt üzemi bizott­sá­gá­nak tit­ká­rá­ból és a gyár­igaz­ga­tó­ból állt. Az alá­írók kezes­sé­get vál­lal­tak a te­rü­let maga­sabb szintű szer­vei előtt arra, hogy a jelölt méltó az útra, jó mun­ka­erő, pél­dás csa­lád­fő, nem iszik, és az uta­zás során nem hoz szé­gyent a szov­jet embe­rek­re. Min­den turis­ta­je­löltre rá kel­lett bólin­ta­nia a párt Terü­leti Bizott­sá­gá­nak is. A tu­ris­ta­cso­por­to­kat régi­ón­ként szer­vez­ték meg.

A fentebb elmondottak miatt el lehet kép­zel­ni, milyen tömén­te­len aka­dályt kel­lett legyőz­nie Pjotr Szlezkónak, aki már régen pró­bál­ko­zott azzal, hogy segít­sen nekem, és végre siker­rel járt.

Először is az történt, hogy a gyár által adott sze­mé­lyi jel­lem­zé­se­met az MVD irat­tá­rá­ból emel­ték ki, amely pedig már több­ször meg­ta­gadta tőlem a kiuta­zást. Ezt kel­lett helyet­te­sí­te­nem két nap alatt egy újjal. Másod­szor pedig Tomszkban egy­ál­ta­lán nem szer­vez­tek sem­mi­féle turis­ta­cso­por­tot. A tomszki Terü­leti Szak­szer­ve­zeti Tanács egy­sze­rűen két helyet kért Moszk­vá­tól egy Magya­ror­szágra utazó turis­ta­cso­port­ban. A mi Moszk­vába indu­ló, és a cso­port­hoz csat­la­kozni kívánó tomszki „kül­dött­sé­günk” másik tagja egy tizen­ki­lenc éves egye­te­mista volt a tomszki Állami Egye­tem­ről, aki­ről kide­rült, hogy az apja a leg­ma­ga­sabb rangú tiszt­ség­vi­se­lők között van a tomszki Terü­leti Szak­szer­ve­zeti Tanács­nál. Egész idő alatt arra gon­dol­tam, talán ezt a köly­köt bíz­ták meg azzal, hogy meg­fi­gyel­jen, hiszen rög­tön ész­re­vet­tem, hogy foly­ton körü­löt­tem lóf­rál, és külö­nös érdek­lő­dést árul el a cso­ma­gom iránt, ami­kor kinyi­tom a bő­rön­dö­met.

Az utazás előtti kétnapos futkosás során nem csak vonat­je­gyet sike­rült sze­rez­nem, de még aján­dé­kot is vásá­rol­tunk min­den buda­pesti rokon­nak, aki­ket már egy­től egyig ismer­tem, per­sze, csak a le­ve­lek­ből. Mel­lé­ke­lem a meg­őr­zött aján­dék­lis­tát:

1. Hani nagymamának csokoládé­bon­bon, 2. Sán­dor­nak (Sasá­nak) Matrjoska-baba, 3. Ilának (Sán­dor fele­sége) Szapfiralfir par­füm, 4. Ilonka néni­nek (apám nővére) egy kis terítő és Újév nevű köl­ni, 5. Miska bácsi­nak (Ilonka néni férje) kerá­mia­ku­tya, 6. Kati néni­nek (apám húga) két szal­vé­ta, Tava­szi illat nevű köl­ni, üveg­ba­ba, 7. Lolo néni­nek (apám húga) szal­véta és Kar­ne­vál nevű köl­ni, 8. Jenő bácsi­nak (Lolo férje) Matrjoska-baba, 9. Jut­ká­nak (az uno­ka­hú­gom, Ilonka néni lánya) zomán­co­zott fül­be­való és Matrjoska-baba, 10. Dobos Laci­nak (Jutka férje) játék moz­dony, 11. Jolán néni­nek (Regina húga) hím­zett pár­na­hu­zat és Kreml nevű köl­ni, 12. Feri bácsi­nak (Jolán férje) törül­köző és gyu­fa, 13. Mici néni­nek (anyám isko­lás­kori barát­nője) kézi tükör és Matrjoska-baba, 14. Dobos Sán­dor­nak (Jutka apósa) köl­ni, 15. Dobos Évá­nak (Jutka anyósa) parfüm.

És a magyarországi látogatás során a követ­kező prog­ram várt engem és a cso­por­tot:

Első nap (szeptember 16.): érkezés vonat­tal Szolnokra.

Második nap: szolnoki kirándu­lás. Ebéd után uta­zás Szegedre.

Harmadik nap: kirándulás Szege­den. Láto­ga­tás a Móra Ferenc Múzeumban.

Negyedik nap: reggeli után autó­busszal uta­zás Pécs­re, városnézés.

Ötödik nap: Autóbuszos kirándu­lás a Mecsekben.

Hatodik nap: Reggeli után uta­zás autó­bu­szon a Ba­la­ton­ra. Fürdés.

Hetedik nap: Kirándulás hajón a Tihany-félszigetre.

Nyolcadik nap: a nagyobb für­dő­he­lyek meg­te­kin­té­se. Fürdés.

Kilencedik nap: Reggeli után uta­zás autó­bu­szon Sztálinvárosba. Láto­ga­tás az Acél­mű­vek­ben. Ebéd Sztálinvárosban. Vacso­ra­időre érke­zés Budapestre.

Tizedik nap: Autóbuszos város­né­zés Buda­pes­ten. Kirán­du­lás a Vidámparkba.

Tizenegyedik nap: az egyik buda­pesti fürdő meg­lá­to­ga­tá­sa. Láto­ga­tás a Szép­mű­vé­szeti Múze­um­ban. Búcsúvacsora.

Tizenkettedik nap: reggeli után indu­lás vona­ton Csapra.

Nem tudom leírni, milyen érzéssel olvas­tam el újra meg újra ezt a prog­ra­mot. Fél­tem, hogy elijesz­tem a sze­ren­csét.

Az első meglepetés Moszkvában várt min­ket tomszki úti­tár­sam­mal, Valerikkal, ami­kor az Inturisztnál közöl­ték velünk, hogy sen­kit sem vár­tak Tomszkból. Ide­ge­sek let­tünk, sokat fut­kos­tunk, Tomszkba tele­fo­nál­gat­tunk. Aztán tisz­tá­zó­dott a hely­zet.

Először a Párt Központi Bizott­sá­gá­nak épü­le­té­ben talál­koz­tunk a cso­por­tunk­kal, ahol min­den­ki­nek meg kel­lett jelen­nie, hogy meg­kap­juk az uta­sí­tá­so­kat. A cso­port veze­té­sét a gor­kiji városi bizott­ság kép­vi­se­lő­ire bíz­ták, akik­ből tizen­kettő volt a cso­port­ban, a hu­szon­hat kevésbé meg­bíz­ható elem­nek, köz­tük a grúz és örmény turis­ták­nak, vala­mint nekünk ket­tőnk­nek Valerikkal, pon­to­san kel­lett tel­je­sí­te­nünk a gor­kiji cso­port vezető-„elöljárójának” uta­sí­tá­sa­it.

A Központi Bizottság instruktora udva­ri­a­san, de egy­ér­tel­műen fogal­ma­zott: az „elöl­já­ró” enge­dé­lye nél­kül senki sem sza­kad­hat el a cso­port­tól. Nem sza­bad han­gos­kod­ni, nehogy szük­ség­te­len figyel­met kelt­sünk. Nem sza­bad foly­ton a kira­ka­to­kat bámul­ni, mivel­hogy a mi orszá­gunk­ban sem rosszab­bak az áruk, csak nem olyan szép a cso­ma­go­lá­suk. Óva­kod­nunk kell a le­het­sé­ges pro­vo­ká­ciók­tól. Jelen­te­nünk kell az „elöl­já­rók”-nak a gya­nús jelen­sé­ge­ket. Mél­tó­ság­tel­je­sen kell visel­ked­nünk, ahogy illik is a Szov­jet­unió pol­gá­rai­hoz.

Minél közelebb értünk a határ­hoz, annál izga­tot­tabb let­tem, attól fél­tem, hogy túl sok aján­dé­kot vit­tem magam­mal, és a kilé­pés­kor talán elve­szik tőlem a vá­mo­sok. A cso­port­ban senki sem tud­ta, és per­sze Valerik sem, hogy a prog­ram mel­lett még arról is álmo­do­zom, hogy vala­hogy, vala­hol talál­koz­ha­tok a ro­ko­na­im­mal.

Hajnalban érkeztünk meg Csapra, a ha­tár­hoz. A va­go­nun­kat két órára lekap­csol­ták, elő­re-hátra tol­ták, aztán ismét sze­rel­vény­hez csa­tol­ták, és foly­ton jöt­tek-men­tek a fegy­ve­res határ­őrök és vám­tisz­tek, akik abban a pil­la­nat­ban meg­lép­tek, ami­kor meg­hal­lot­ták, hogy szov­jet turis­ták vagyunk. Csak rövid időre kel­lett elhagy­nunk a vagont, ami­kor kere­ket cse­rél­tek a kes­keny nyom­távú magyar sínek­hez, s utána a gőz­moz­dony átrán­tott min­ket „nyu­gat”-ra. Egész éjszaka le sem huny­tam a sze­me­met.

Reggel hat körül álltunk meg elő­ször egy magyar állo­má­son. A pe­ro­non áll­tam, a nyi­tott ajtó­ban, és figyel­me­sen néze­get­tem min­den­fe­lé, min­den apró­ság érde­kelt. Nyír­egy­háza ragyogó kis pálya­ud­va­rán uta­so­kat nem lát­tunk, az ügye­le­tes vas­uta­sok meg­ken­ték gép­zsír­ral a ten­ge­lyek csap­ágya­it, hosszú nyelű kala­páccsal kon­gat­ták a ke­re­ke­ket, dobo­zo­kat rakod­tak az étke­ző­ko­csi­ba, vil­lany­tar­gon­cára rak­ták a pos­tát, s az állo­más falán kosa­rakba rakott virá­gok vol­tak. Min­den csön­des volt, nyu­godt, és nagyon kicsi. Hát ez volna a má­so­dik hazám?

Szolnokon várt János nevű idegen­ve­ze­tőnk, aki magas, bar­na, rokon­szen­ves fia­tal­em­ber volt, és kivá­lóan beszélt oro­szul. A cso­por­tunk­nak kije­lölt negy­ven­sze­mé­lyes Ika­rus autó­bu­szon elvit­tek min­ket a vá­ros köz­pont­já­ban lévő tiszta és kényel­mes Tisza szál­ló­ba. Egy­sze­rűen elbű­völt min­ket a tisz­ta, illa­tos leve­gőjű szál­lo­dai szo­ba, bár látni lehe­tett, hogy a szál­loda már sok min­dent meg­ért.

Valerik két vécét fedezett föl a für­dő­szo­bá­ban, nekem meg eszembe jutott, amit anyám mesélt, hogy a máso­dik nem más, mint a bi­dé, ami a szü­leim mis­kolci laká­sá­ban is volt, mie­lőtt a Szov­jet­uni­óba utaz­tak vol­na. Engem az igazi pehely­pap­lan is elbű­völt, pedig a mi csa­lá­dunk­ban min­dig volt ilyen, amin min­dig cso­dál­koz­tak és gúnyo­lód­tak a ko­rom­be­li­ek, ami­kor a bobrujszki barakk­ban lak­tunk.

A csoport némán, némileg feszengve ült le a ven­dég­lő­ben szá­munkra kije­lölt asz­ta­lok­hoz. A bo­ros­po­ha­rak­ból kemé­nyí­tett fehér szal­vé­ták kukucs­kál­tak ki, min­denki előtt három, egy­másra rakott tányér, azon meg tar­tó­ban kaszi­nó­to­jás. A grú­zok már nem bír­ták tovább, az anya­nyelv­ükön sutyo­rog­tak egy­más között, lel­ke­sen tár­gyal­ták a lát­ványt. János, az ide­gen­ve­ze­tőnk, aki az asz­tal egyik végén ült, egy adott pil­la­nat­ban fel­állt, kissé hát­ra­tolta a szé­két, és meg­kér­dez­te. „Van valaki a cso­port­ban, aki Tomszkból érke­zett?” Min­denki elné­mult ettől a vá­rat­lan kér­dés­től. Össze­rez­zen­tem, fel­áll­tam, és magya­rul azt felel­tem, hogy Tomszkból jöt­tem. János rákér­de­zett a veze­ték­ne­vem­re, én rábó­lin­tot­tam. Aztán a bár­pult­hoz lépett, és tele­fo­non fel­hí­vott vala­kit.

Abban a pillanatban nekem ugrott a cso­port­ve­ze­tőnk: „Maga beszél magya­rul?” – kér­dezte ijed­ten s gond­ter­hel­ten. Azt felel­tem, hogy igen, magyar vagyok. A töb­biek össze­néz­tek, az „elöl­já­ró” meg nem tehe­tett mást, szé­pen vissza­tért a he­lyé­re.

Ugyanakkor mosolyogva visszatért közénk az ide­gen­ve­ze­tő, aki­nek az arcán meg­lát­szott, nagyon elé­ge­dett azzal, amit meg­tu­dott, s az­zal is, hogy jelen­tett a fő­nö­kei­nek. Aztán min­den­ki­nek elmond­ta, hogy a főnö­ke, az IBUSZ-nak, a ma­gyar állami uta­zási iro­dá­nak az igaz­ga­tója azzal a fel­adat­tal bízta meg, hogy az utolsó három nap­ban kér­dezze végig vala­mennyi, a Szov­jet­unió­ból érkező cso­por­tot, van-e köz­tük olyan, aki Tomszkból érke­zett, és most meg is találta Rott elv­tár­sat, akit az IBUSZ kere­sett.

Ez a magyarázat mindenkit kielé­gí­tett Aztán jött az első ebéd, amely víz­tisz­ta, ara­nyos fényű hús­le­ves­ből, ízle­tes köret­tel tálalt hir­te­len­sült­ből, sör­ből, desszert­ből és bor­ból állt. Ez vég­képp meg­győ­zött min­den­kit, hogy cso­dás országba érkez­tünk, és nem szór­tuk ki hiá­ba­va­ló­ságra a pén­zün­ket.

Pár nap múlva aztán megtudtam, hogy Sasa volt az, aki cso­dá­kat művelt, hogy rálel­jen uno­ka­öccsé­re, Vla­di­mírra a Szov­jet­unió­ból érke­zett cso­por­tok­ban. (Hogy­ne! A Szov­jet­unió pol­gá­ra! Mér­nök! Nagyon értett hoz­zá, hogy kell eladni az ilyes­mit.) Elju­tott Lán­cos János­nak, az IBUSZ igaz­ga­tó­já­nak iro­dá­jába is, aki­nek az édes­anyja a negye­dik gyer­mek volt Spielberger Hermann népes csa­lád­já­ban, vagyis az uno­ka­test­vé­rem volt – de hát az olvasó már tudja ezt.

Ahogy a csoportunk a szinte mesébe illő város, Szol­nok szűk utcács­káin sétált, és a ki­ra­ka­to­kat néze­get­tük, hir­te­len rájöt­tünk, hogy min­den áru nagyon drá­ga. Moszk­vá­ban fejen­ként csak 220 rubelt vált­hat­tunk be, ami­ért 308 forin­tot kap­tunk.

Előreszaladva elmondom, hogy az utunk vége felé a cso­port leg­fi­a­ta­labb és leg­lob­ba­né­ko­nyabb tag­jai, a szép szál grúz legé­nyek külö­nö­sen szen­ved­tek a szű­kös zseb­pénz miatt. Szinte min­den esté­jü­ket a nagyon ked­ves magyar lányok tár­sa­sá­gá­ban töl­töt­ték az apró falusi kocs­mák­ban. A kocs­mai cigány­ze­ne­karok haj­lan­dóak vol­tak akár reg­ge­lig ját­sza­ni. A grú­zok nem alku­doz­tak, min­de­nü­ket elad­ták, az órá­ju­kat, a fény­ké­pe­ző­gé­pü­ket, de még a zakó­ju­kat és a kis­ka­bát­ju­kat is.

Az élettapasztalattal rendelkező, idő­sebb örmény és grúz úti­tár­sa­ink nagy böl­csen egész ládára való konya­kot hoz­tak maguk­kal, ezért könnyeb­ben átvé­szel­ték az anyagi meg­szo­rí­tást, ráadá­sul bőke­zűen ven­dé­gül is lát­tak min­ket.

Gyakorlatilag az első pár napban töké­le­te­sen meg­fe­led­kez­tünk a cso­por­tunk „elöl­já­ró”-já­ról, aki a gor­kiji vas­út­ál­lo­más idős dol­go­zója volt, és foly­ton mor­gott. Azzal fenye­ge­tő­zött, hogy kény­te­len lesz jelen­tést tenni a Köz­ponti Bizott­ság­nak, miután vissza­té­rünk Moszk­vá­ba.

A fiatal grúzok annyira beleszeret­tek Magya­ror­szág­ba, hogy engem is magyar­nak vet­tek, és külö­nö­sen szí­ve­sen és biza­lom­mal bán­tak velem. Elég sok­szor hal­lot­tam ilyes­féle val­lo­mást: „Tu­dod, én még éle­tem­ben nem talál­koz­tam ilyen lánnyal! Hogy fogok elutaz­ni?”

Szeged gyönyörű városában életem­ben elő­ször jár­tam zsi­na­gó­gá­ban, ahová kirán­dulni vit­tek min­ket. A gyö­nyörű kupo­lá­val ren­del­kező hatal­mas épü­let épen maradt a má­so­dik világ­há­ború alatt, viszont a 4500 zsidó lakos­ból csak 800 élte túl a vi­lág­égést. Ott lát­tam elő­ször Tóra-te­ker­cset, és elő­ször hal­lot­tam, hogy vol­ta­kép­pen mi az. A cso­port sokat kér­de­zett, és a zsi­na­góga alkal­ma­zott­ja, egy nő szí­ve­sen vála­szolt min­den­re.

Pontosan nem emlékszem, de mintha nem műkö­dött volna lég­kon­di­ci­o­náló a cso­por­tunk­nak kije­lölt Ika­rus 55-ös buszon. A tomszki „kül­dött­sé­günk”, lévén kisebb­ség­ben, min­dig a leg­utolsó sorba került, ahol ala­po­san „át­sü­tött” min­ket a há­tul elhe­lye­zett hatal­mas Die­sel-mo­tor. Az autó­busz hátsó abla­kai foly­ton nyitva vol­tak, ettől huza­tot kap­tam, belá­za­sod­tam. Emi­att az egyik nap, ami­kor Pécsett vol­tunk, ki kel­lett hagy­nom a város­né­zést.

Szeptember 21-én érkeztünk meg a Ba­la­ton­ra, onnan kényel­mes gőz­ha­jón tar­tot­tunk a Tiha­nyi-fél­szi­get­re, ahol a szál­lo­dánk volt. A ha­jón utazó cso­port gyor­san elért a szál­lo­dá­ba, mi viszont az egyik grúz­zal a so­fő­rünk­nek biz­to­sí­tot­tunk tár­sa­sá­got, hosszú és gyö­nyörű utat tet­tünk meg a tó körül. Kővé der­med­tem, ami­kor oda­ér­tünk a szál­lo­dá­hoz, és kiszáll­tunk a busz­ból: Sán­dor nagy­bá­tyám, vagyis Sasa állt előt­tem moso­lyog­va. Bemu­tatta az úti­tár­sát, egy magas, rokon­szen­ves fia­tal­em­bert. Dobos Laci volt, Jutka nevű uno­ka­test­vé­rem fér­je. Vegyész­mér­nök volt, és rész­leg­ve­ze­tő­ként dol­go­zott a bu­da­pesti Chinoin Gyógy­szer­gyár­ban. Laci­nak új, fekete Volks­wa­genje volt, amely ott pom­pá­zott a par­ko­ló­ban, s ame­lyet máris kör­be­állt néhány grúz.

Sasa azt mondta, azért jöttek, hogy a cso­port­nál két nap­pal hama­rább Buda­pestre vigye­nek, és János­nak nin­csen ellen­ve­té­se. Én erre azt vála­szol­tam, hogy csak a cso­port­ve­zető enge­dé­lyé­vel mehe­tek el. Valerik is oda­jött, bemu­tat­tam a ro­ko­na­im­nak, aztán meg­hív­tuk őket, hogy jöj­je­nek fel a szo­bánk­ba. Elő­ször is jól össze­ölel­get­tem őket, mert alig mer­tem elhin­ni, hogy ilyesmi tör­tént velem. Lezu­ha­nyoz­tam, és tiszta fehér­ne­műt vet­tem. Köz­ben a cso­por­tunk „elöl­já­ró”-ja kuk­kan­tott be a szoba félig nyi­tott ajta­ján. „Vla­di­mír Francevics, bejönne egy percre a szo­bám­ba?” Na, gon­dol­tam, most jön, ami még nem volt, miköz­ben követ­tem a folyo­són: „Vagy til­ta­kozni fog, és nem enged el, vagy elen­ged, de figyel­mez­tetni fog, és óva­tos­ságra int.” Belép­tünk a szo­bá­já­ba. „Mondja meg már, kérem – kezdte szinte sut­togva az „elöl­já­ró” –, mit tegyünk? A feleségem… szó­val hasz­nál­ta, de nem tud­juk, hogy kell leöb­lí­te­ni.” Kide­rült, hogy a fele­sége a bi­dét a nagy­dol­gára hasz­nál­ta. Anyám­tól hal­lot­tam, hogy a bidé nagyon prak­ti­kus beren­de­zés, de azt nem, hogy kell leöb­lí­te­ni. Elné­zést kér­tem, meg­ígér­tem, hogy a roko­na­im­tól meg­tu­dom, és vissza­si­et­tem a szo­bám­ba.

Kerek-perec megkérdeztem Sasától, hogy kell leöb­lí­teni a bi­dét, mivel­hogy az „elöl­já­ró” fele­sége abba végezte el a nagy­dol­gát. A nagy­bá­tyám égnek emelte a sze­mét, a fejét fog­ta, aztán kibök­te: „A kalap­já­val!”

Visszamentem a szenvedő házas­pár szo­bá­já­ba, de ott már műkö­désbe lépett az orosz talá­lé­kony­ság, és a taná­csom nél­kül is hoz­zá­kezd­tek a tisz­to­ga­tás­hoz.

Kiderült, nagyon is könnyű engedélyt sze­rezni ahhoz, hogy elutaz­has­sak. János ven­dé­ge­ket hívott, hogy velünk vacso­ráz­za­nak a szál­lo­dá­ban, s ők kel­le­mes vál­to­za­tos­sá­got hoz­tak a cso­port éle­té­be. A ci­gány­ze­ne­kar mes­te­rien ját­szotta a Poljusko-poljét46 és a Csárdáskirálynő egyes szá­ma­it. Cso­dá­la­to­san sike­rült az este a nem­ré­gi­ben épült, modern szál­loda gyö­nyörű étter­mé­ben.

Reggel, reggeli után elvittek Buda­pest­re. A szo­ba­szom­szé­dom cso­dál­ko­zá­sára egy pil­la­nat alatt fel­kap­tam súlyos bőrön­dö­met, így aztán a mi Valerikünk egy­szer sem pil­lant­ha­tott bele.

Tehát külföldi személyautón utazom, ott van­nak mel­let­tem a ro­ko­na­im, és magyar úton hala­dunk. Ujjong­tam ettől, és sokat beszél­get­tem az elöl ülők­kel, el is fárad­tam egy kicsit a sok beszéd­től, ki-ki­néz­tem az abla­kon.

Sasa valami papírt húzott ki a tás­ká­já­ból, és oda­nyúj­totta nekem. Las­san elol­vas­tam. A bu­da­pesti szov­jet nagy­kö­vet­ség levele volt, amely azt közölte Róth Sán­dor­ral, hogy „a Szov­jet­unió ille­té­kes szer­vei meg­vizs­gál­ták Hrus­csov­nak írt leve­lét, amely­ben azt kéri, hogy az uno­ka­öccse, Vla­di­mír, rövid láto­ga­tást tehes­sen Magya­ror­szá­gon, és arra a véle­ményre jutot­tak, nem lehet­sé­ges az enge­dély kiadá­sa.” (?!) Igen, az autó­ban ülve olvas­tam el ezt a le­ve­let, miköz­ben a Bala­ton­ról fuva­roz­tak Buda­pest­re.

Szeptember 22-én, délután ötkor állt meg az autó a Kla­u­zál tér 11. számú ház előtt, amely­ben Ilonka néni lakása volt.

Később tudtam meg, hogy ez a ház a kevés buda­pesti ház közé tar­to­zik, ame­lye­ket a 19. szá­zad leg­vé­gén Alexandre Gustav Eif­fel fran­cia épí­tész terve sze­rint húz­tak fel. Egy­előre annyit lát­tam belő­le, hogy hatal­mas, négy­eme­le­tes ház, amely­ben nagyon magas a mennye­zet és hatal­ma­sak az abla­kok. Lift nem volt, sokáig tar­tott, amíg a lép­csőn föl­mász­tunk a har­ma­dik eme­leti lakás­hoz.

Kiderült, hogy abban a lakás­ban lakik Ilonka néni Mis­ká­val, Jutka Laci­val és Laci szü­lei, Dobos Sán­dor és Éva. Nem vár­ták az érke­zé­se­met, ezért Ilonka és Miska csak egy óra múlva került elő, amire már össze­gyűlt az egész csa­lád.

Egyszerűen nem találok szavakat, hogy leír­jam az örö­mö­met, és a ro­ko­naim arcát. Ahhoz köl­tő­nek, vagy leg­alábbis író­nak kéne len­nem, mégis min­dent egy életre meg­je­gyez­tem. A te­nye­rü­kön hor­da­nak. Egy pil­la­nat alatt össze­gyűlt az egész csa­lád. Olyan cso­dá­la­tos érzés, hogy a roko­naim közt vagyok, olyan jó! Sasa, Lolo és Jenő foly­ton vic­cel és ugrat. Kati egye­ne­sen az utcá­ról ron­tott be, meg sem ölelt, csak ala­po­san hátba vágott, és han­go­san neve­tett hozzá.

A legjobban Jolán néni, anyám húga lepett meg. Nagyon szép és fia­tal, és a hangja pon­to­san olyan, mint anyu­nak. Össze­rez­zen­tem, olyan várat­la­nul ért. Feri, Jolán férje nagyon hall­ga­tag ter­mé­sze­tű, egy szót sem szólt. De az is lehet, hogy a Róthok vol­tak nagyon zajo­sak örömükben.

Amikor mindnyájan összegyűltünk, enge­délyt kér­tem Ilonka néni­től, hogy bemen­jek, és ráül­jek az ágyá­ra. Ilonka néni bólin­tott, nem elle­nez­te. Azon­nal oda­men­tem az ágyá­hoz, és leül­tem a párna köze­lé­ben. Min­denki értet­le­nül figyel­te, mit teszek. Aztán han­go­san elne­vet­ték magun­kat, ami­kor elma­gya­ráz­tam, anyu sosem engedte meg, hogy ide­gen lakás­ban az ágyra üljek, mert attól félt, hogy tetűt és polos­kát viszek haza. És min­dig arról álmo­doz­tam, hogy a saját ágyam­nak szá­mí­ta­na, ha vol­ná­nak roko­na­im, s azok­nak per­sze ágyuk, s arra leül­het­nék. És most vég­re, megértem.

Másnap ismét hőemelkedésem volt, és Ilonka néni gon­dos­ko­dott rólam, hiszen külön­ben is ő az anyja az egész buda­pesti Róth csa­lád­nak. Dél­után ötkor autón elvit­tek, hogy meg­is­mer­jem Hani nagy­ma­mát. Laci és Jutka kísért el. Most már sosem fogom meg­tud­ni, hol is volt pon­to­san az öre­gek ott­ho­na. (Ami­kor elő­ször akar­tam meg­tud­ni, már senki nem élt azok közül, akik meg tud­ták volna mon­da­ni.) Ami­kor beve­zet­tek a ha­tal­mas szo­bá­ba, ott állt előt­tem szinte az egész Róth csa­lád, akik a tömeg­köz­le­ke­dést hasz­nál­ták, hogy oda­ér­je­nek. Fél­kör­ben áll­tak, előt­tük egy szék, azon meg egy apró, sovány, szem­üve­ges öreg­asszony. Akkor volt kilenc­ven­négy éves. Ő volt az én drága nagy­anyám, aki­nek a fia az apám volt. Izga­tot­tan köze­lebb men­tem hoz­zá, meg­fog­tam mind­két kezét, meg­csó­kol­tam. A sze­membe nézett, és magya­rul szó­lalt meg: „Hála Isten­nek, hogy végre itt vagy. Hogy érzed magad?” „Jól, nagy­ma­ma” – felel­tem izga­tot­tan. „És a gye­re­ke­id?” – kér­dez­te. Akkor még nem vol­tam nős, ezért kissé meg­za­va­rod­tam, és cso­dál­kozva néz­tem a nagy­mama háta mögött állók­ra. Lolo és Ilonka heve­sen inte­ge­tett, hogy csak jót mond­jak. Egy pil­la­nat múlva így felel­tem: „Min­denki jól van.”

„Na, hála Istennek!” – mondta a nagy­anyám, mintha hely­re­állt volna a csa­ládi egyen­súly. Rájöt­tem, hogy Ferit, a leg­idő­sebb fiát vár­ta, aki hét gye­reke közül az egyet­len volt, aki rég­óta eltűnt mel­lő­le, és most rólam hit­te, hogy ő va­gyok. Hani nagy­anyám akkor látta utol­jára a fiát, ami­kor az har­minc­két éves volt, aznap pedig nem a kis uno­ká­ja, Vla­di­mír jelent meg előt­te, hanem egy huszonöt éves Rott, aki ész­re­ve­he­tően kopa­szo­dott.

Megint csak Lolo mentett ki ebből a hely­zet­ből, leha­jolt a nagy­ma­má­hoz, és han­go­san azt mond­ta: „Anyu, ne kér­dezz olyan sokat. Inkább éne­kelj vala­mit, hiszen régen nem hal­lott tőled sem­mit.”

És a nagymama egy perc múlva dalra fakadt, tiszta volt a hang­ja, pon­to­san ejtette ki a sza­va­kat: „Csak egy kis­lány van a világon…”

Összeszorult a torkom, és elfu­totta a könny a sze­me­met. Nem bír­tam meg­áll­ni, elsír­tam magam. Erre min­den roko­nom, nagy­né­ném sírva fakadt. Csak a nagy­mama foly­tatta a dalt, egy kicsit hal­kab­ban, de még így is hal­lot­tam azt, amit „már régen nem”. „Drága nagy­ma­ma! Drága apám! Lehet, hogy álmo­dom?” – gon­dol­tam köz­ben.

Aznap este Jolán és a férje várt min­ket vacso­rá­ra. Kilen­cen ültünk a nagy asz­tal körül, bele­értve Sasát, Jut­kát és Lolót, no meg az „ol­dal­bor­dá­kat”. Min­den szép és ele­gáns volt. Csak évek múlva jöt­tem rá, hogy Jolán­tól, aki­ben min­dig cso­dál­tuk, milyen taka­ré­kos, hatal­mas gesz­tus volt ez a va­cso­ra, mert ked­ves­kedni sze­re­tett volna a nővére fiá­nak.

Szeptember 24-én Sasa és Miska kora reg­gel­től járta velem az üzle­te­ket. Ahogy ma vissza­gon­do­lok rá, meg kell mon­da­nom, a nyo­mo­rú­sá­gos szov­jet keres­ke­de­lem­hez viszo­nyítva mesé­sek vol­tak az akkori buda­pesti bol­tok, de a két öreg lát­ha­tóan elfá­radt, amire kivá­lasz­tot­ták és meg­vet­ték mind­azt, amit akar­tak. Ami­kor mos­ta­ná­ban a cso­da­szép Buda­pestre uta­zom, lát­ván a fény­űző és élet­kedv­vel teli várost, min­dig eszembe jut, hogy jár­tam a bol­to­kat Miska és Sasa bácsi­val. Cso­dá­la­tos, kékes színű öltönyt vet­tek nekem, hoz­zá­il­lő, szép átme­neti kabá­tot, diva­tos, hosszú orrú, fekete cipőt és sötét­kék velúr­ka­la­pot. Este zavar­tan néz­tem végig, amint a csa­lád­tagok elő­ve­szik a pénz­tár­cá­ju­kat, és kifi­ze­tik a részü­ket abból a pénz­ből, amit nap­köz­ben rám köl­töt­tek.

Miután tetőtől talpig új ruhába öltöz­tet­tek, egye­ne­sen az üzlet­ből vit­tek el, hogy talál­koz­zak az úttö­rők­kel, akik­nek a ve­ze­tő­jé­vel, Gábor Évá­val már régen leve­lez­tem.

Felejthetetlen órák voltak! Alig­hogy kiszáll­tunk az autó­ból, az úttö­rők máris körül­vet­tek, vörös nyak­ken­dőt kötöt­tek a nya­kam­ba, bemu­tat­ták Gábor Évát, és beszél­getni kezd­tünk. Én magam­ról és Tomszkról mesél­tem, az úttö­rők a saját éle­tük­ről, és magyar dalo­kat éne­kel­tek. Búcsú­zás­ként cso­port­fény­ké­pet készí­tet­tünk. Az úttö­rők saját kezű­leg készült aján­dé­ko­kat adtak. Min­den felejt­he­tet­len volt!

A turistacsoportunk vonaton érke­zett meg a Ba­la­ton­ról Buda­pest­re, én pedig meg­kér­tem Lacit, hogy vigyen ki a pálya­ud­var­ra, hogy fogad­jam őket. Nem akar­tam, hogy az „elöl­já­ró” nyug­ta­lan legyen, és keres­gélni kezd­jen. A pe­ro­non áll­tam. A vo­nat meg­ér­ke­zett, oda­men­tem a va­gon kinyi­tott ajta­já­hoz. Már majd­nem min­denki leszállt, és elment mel­let­tem, a kijá­rat felé tar­tot­tak, és nem vet­tek ész­re. Akkor han­go­san rájuk köszön­tem: „Jó napot!”

Hogy erre mi lett! Először is min­den­ki­nek leesett az álla a cso­dál­ko­zás­tól s az ujjon­gás­tól, aztán kia­bálni kezd­tek össze­vissza. A grú­zok és örmé­nyek az anya­nyelv­ükön ráadá­sul. Azt hiszem, a leg­job­ban a hosszú orrú cipőm tet­szett nekik. Egy­sé­ges volt a követ­kez­te­té­sük. „Csak két nap telt el, és rád sem lehet ismer­ni!”

Valeriknek az tetszett a leg­job­ban, hogy a hát­ra­lévő három napot is a ro­ko­na­im­nál töl­töm, mert így magára maradt a szál­lo­dai szo­bá­ban, hiszen ott állt mel­lette a pe­ro­non az a rokon­szen­ves magyar kis­lány, akit a Ba­la­ton­ról hozott magá­val. Három nap múl­va, ami­kor elutaz­tunk Buda­pest­ről, újra ott áll­tak együtt a pero­non, igaz, egy másik pálya­ud­va­ron, és könnyezve búcsúz­tak el egy­más­tól.

A csoportot elvitték a Szabad­ság Szál­ló­ba, én meg vacso­rázni men­tem Lolo néni­hez, ahol már össze­gyűlt az egész Róth csa­lád. Kide­rült, hogy Jolán, anyám húga is abban a ház­ban lakik, csak három eme­let­tel maga­sab­ban. Lolónak kis lakása volt a föld­szin­ten, mert a fér­jé­vel együtt ház­mes­te­rek vol­tak. Buda­pes­ten min­den ház­nak volt ház­mes­te­re. Meg­kér­dez­tem, mi a dol­guk. Kide­rült, hogy ők taka­rít­ják a lép­cső­há­zat, fűtik a ka­zánt, csen­ge­tésre ők nyit­nak kaput a láto­ga­tók­nak, átve­szik a la­kók pos­tá­ját, fel­vi­szik lif­ten a láto­ga­tó­kat az illető eme­let­re, átad­ják a kul­csot, ha lete­szik náluk vala­ki­nek. Éjsza­ka, kapu­zá­rás után ők nyit­nak kaput a lakók­nak, mert több zár van raj­ta. Összes­sé­gé­ben véve úgy élnek, ahogy a több­eme­le­tes ház többi lakó­ja.

A rokonaim egész este velem foglal­koz­tak, mesél­tek, vic­cel­tek, vitat­koz­tak, köze­lebb­ről meg­is­mer­tük egy­mást. Vacsora után még elül­dö­gél­tünk Lolóéknál, aztán föl­men­tünk egy feke­tére Jolán­hoz. Nagyon jól érez­tem maga­mat köz­tük. Feled­he­tet­le­nül!

Azon az estén Jolán a balke­zem középső ujjára egy arany­gyű­rűt húzott, amely­nek négy­szög­le­tes fejébe egy betűt vés­tek, és azt mond­ta, a gyűrű a Spielberger csa­lá­dé. A kö­vet­kező talál­ko­zá­sa­ink során pár­szor meg­kér­dez­tem, pon­to­san kié volt az a gyű­rű, de Jolán valami okból kitért a vá­lasz elől. Attól az esté­től kezdve min­dig vise­lem a gyű­rűt, soha nem veszem le, pedig eltelt azóta pár évti­zed.

Este tíz után kezdtünk szétszéled­ni, engem meg Laci és Jut­ka, Sasa és Ila elkí­sért a szál­ló­ba, ahol a cso­por­tunk lakott. Hív­tak még két taxit, és éjfél­táj­ban Sasa, aki már előre lefog­lalta a he­lye­ket, meg­hí­vott még nyolc fia­tal grúzt a cso­por­tunk­ból, és elvitt min­ket a nem­ré­gi­ben meg­nyílt „Bu­da­pest” nevű kaba­ré­ba, amely akko­ri­ban a „ka­pi­ta­liz­mus” egyet­len fészke volt.

Megnéztük, hogyan szórakoznak éjszaka azok, akik kapi­ta­lis­ták marad­tak Magya­ror­szá­gon. Közü­lünk sen­ki­nek sem tet­szett az intéz­mény. A ba­lett-tán­cos­nők szé­pek vol­tak ugyan, az öltö­ze­tük kihí­vó, de mi az erké­lyen kap­tunk helyet, ahol nagyon meleg volt, alig tud­tunk leve­gőt ven­ni. A kö­zön­ség nagyo­kat neve­tett a kon­fe­ran­szié vic­ce­in, ami­ből mi sem­mit nem értet­tünk. Laci hiába pró­bálta elma­gya­rázni nekem magya­rul a vic­ce­ket. Erőt vet­tem maga­mon, és fel­kér­tem tán­colni Jut­kát. Ren­ge­teg pénzt elszór­tunk pezs­gőre és sós mogyo­ró­ra, aztán vissza­tér­tünk a szál­ló­ba. A ro­ko­naim beval­lot­ták, hogy ők is elő­ször jár­tak ott. Tel­je­sen biz­tos vagyok abban, hogy egyút­tal utol­jára is.

Szeptember 25-én a nap első felét autó­bu­szos város­né­zés­sel töl­töt­tük. Jutka és Laci csat­la­ko­zott hoz­zánk, hogy velem lehes­se­nek. A cso­port egy­sé­ges véle­mé­nye sze­rint Buda­pest kész cso­da, cso­dás város. Ebéd után Sasa jegye­ket vett és elvitt egy cso­port grúz­zal a Dózsa–Ferencváros meccs­re. A meccs után éle­tem­ben elő­ször lát­tam, hogy a rend­őrök gumi­bot­tal verik az embe­re­ket. Igaz, Sasa úgy magya­ráz­ta, hogy ez alka­lom­mal „a magyar­or­szági fasisz­ták mara­dé­kát” ver­ték meg.

Este ismét összegyűlt az egész csa­lád az egy Kati néni kivé­te­lé­vel, aki­nek fur­csa ter­mé­szete volt. Ilánál és Sasá­nál volt a va­cso­ra. Újra ott volt Jolán és Feri, Ilonka és Mis­ka, Lolo és Jenő, Jutka és Laci. Ez nagyon jó! Hogy ennyi roko­nom van.

1960. szeptember 28. A Csap–Moszkva közötti vona­ton. Meg­pró­bá­lom rövi­den össze­fog­lal­ni, mi tör­tént az utolsó napokban.

Szeptember 26-án, hétfőn egész nap Laci fuva­ro­zott, bejár­tuk egész Buda­pes­tet, bevá­sá­rol­tunk min­dent, amit kel­lett, és elmen­tünk, hogy elbú­csúz­zak Róth nagy­ma­má­tól. Este hatra érkez­tünk meg Ilon­ká­hoz, ahol Laci sze­mé­lye­sen cso­ma­golta be a bő­rön­dö­met. Nekem csak néz­nem volt sza­bad. A csa­lád­ban ő a cso­ma­go­lás nagy­mes­te­re, ami­ről én magam is meg­győ­ződ­het­tem. Megint össze­gyűlt min­den rokon, de nem marad­hat­tam velük soká­ig. Siet­nem kel­lett a cso­port búcsú­va­cso­rá­já­ra. A szálló felé menet beug­rot­tunk Sasá­ért és a fe­le­sé­gé­ért. Sasa meg­kö­tötte magát, min­den­kép­pen be akart nézni vala­ki­hez, aki vezető tiszt­sé­get töl­tött be a párt­ban, s aki­nek Sasa min­den­kép­pen be akart mutat­ni. Az illető ked­ve­sen foga­dott min­ket, és aján­dé­kot adott nekem.

Kis késéssel, Sasa, Ila, Jutka és Laci kísé­re­té­ben jelen­tem meg a va­cso­rán. Szép este volt, cigány­ze­ne­kar ját­szott. Az érzel­mes grú­zok nagyon meg­sze­ret­ték a roko­nai­mat, még itt, a vo­na­ton is, pedig már Ukraj­ná­ban járunk, csak róluk beszélnek.

Tegnap este, kilenc húszkor hagy­tuk el Buda­pes­tet. A va­gon előtt ott állt tizen­há­rom roko­nom, aki­ket már régen ismer­tem, s akik­től akkor búcsút kel­lett ven­nem. Elké­szí­tet­tük az utolsó fény­ké­pet. Min­denki könnye­zett. Az utolsó pil­la­nat­ban futot­tak be az úttö­rők, akik virá­got s egy emlék­la­pot hoz­tak, mivel segí­tet­tem nekik, hogy ira­to­kat gyűjt­se­nek a ma­gyar történelemből.

A vonat kíméletlenül elhagyta velem a Nyu­gati pálya­ud­vart. Nyu­god­tan és maga­biz­to­san kel­tünk át a hatá­ron, bár Csap­nál ki kel­lett nyitni a bő­rön­dün­ket, de még csak bele sem néz­tek. A vá­mo­sok valami okból ide­ge­sek vol­tak, és csak egyes, álta­luk kivá­lasz­tott uta­sok­kal fog­lal­koz­tak. Pedig nehéz a bőrön­döm és a há­ti­zsá­kom. Min­den­ki­nek aján­dé­kot viszek.

Nagyon szeretném elvinni Tomszkba a vi­rá­got, amit Buda­pes­ten kap­tam. Csak fek­szem a vagon­ban, az elmúlt napo­kon gon­dol­ko­zom, a ro­ko­nai­mon, akik annyira sze­ret­nek és bíz­nak ben­nem. Meg kell pró­bál­nom, hogy örökre vissza­tér­jek Magya­ror­szág­ra, de ez nagyon nehéz, szinte lehe­tet­len. Igen, szé­pek vol­tak ezek a napok. Min­den itt van előt­tem, és sosem fogom elfelejteni.

Tomszkban vár anyu.

Október 3-án értem vissza Tomszkba erről a fe­lejt­he­tet­len útról, ráadá­sul három órá­val előbb, mint ahogy a menet­rend ígér­te. Ami­kor a Moszkva–Tomszk fel­iratú vago­nunk már magá­nyo­san állt a Tajga állo­má­son, s arra vár­tunk, hogy rákap­csol­ja­nak min­ket egy város kör­nyé­kén köz­le­kedő sze­rel­vény­re, a fur­fan­go­sabb úti­tár­sak rábe­szél­ték az egyik ottani teher­vo­nat moz­dony­ve­ze­tő­jét, hogy kap­csol­jon min­ket a sze­rel­vé­nyé­hez, és vigyen el Tomszkba. Haj­nali négy és reg­gel hét között a pá­lya­ud­va­ron üldö­gél­tem, amire anyám és Józsi meg­ér­ke­zett. Gya­log hur­col­tuk haza a hol­mit. Vége-hossza nem volt a me­sé­lés­nek és az öröm­nek, hogy látom anyá­mat, a mi ked­ves öre­gün­ket.

Jegyzet

46 Orosz népdal.


14. fejezet

Iya Jaroszlavszkaja (Guterman)

Persze, már régi álmom volt, hogy meg­ta­lál­jam az igazi tár­sa­mat. A nap­ló­jegy­ze­teim­ben gyak­ran fel­buk­kan a szeb­bik nem egy-egy kép­vi­se­lő­jé­nek a neve, akikre fel­fi­gyel­tem, de külön­féle okok miatt mind­egyik meg­ma­radt roman­ti­kus, ifjú­kori emlék­nek. Azt hiszem, éppen a bá­tyám­nak és Vovka Malisevszkijnek, a bará­tom­nak a vi­sel­ke­dése ellen til­ta­koz­tam elvi­leg, ami­kor úri­em­ber­ként visel­ked­tem a nők­kel. Foly­ton a női­es­sé­get, és per­sze az észt, a meleg szí­vet, a föl­té­tel nél­küli hűsé­get és elkö­te­le­zett­sé­get keres­tem a lányokban.

Még az is megtörtént egyszer Tomszkban, hogy a Sztá­lin után újra fel­tá­madó anti­sze­mi­tiz­mus ide­jén anyám azt mondta nekünk Józsi­val: „Ve­gye­tek fele­sé­gül orosz lányt, és vegyé­tek fel a veze­ték­ne­vét, más­kü­lön­ben nem bol­do­gul­tok ebben az ország­ban.” Éppen akko­ri­ban, Hrus­csov és kör­nye­zete hatal­má­nak tel­jes fel­bom­lása ide­jén vezet­ték be a szov­jet fel­sős­fokú tan­in­té­ze­tek­ben a „tu­do­má­nyos ate­iz­mus” nevű tan­tár­gyat. Ennek alap­ján min­den hall­ga­tó­nak dühöd­ten bírál­nia kel­lett a Bib­li­át, még­hozzá úgy, hogy Jemeljan Jaroszlavszkijt idé­zi. (Ő volt az ate­iz­mus szov­jet szak­em­be­re.) S mind­ezt akkor, ami­kor egyet­len hall­gató sem olvasta a Bib­li­át, de még csak nem is látott egyet sem.

Viszont egyre több példát talál­tunk a kör­nye­ze­tünk­ben arra, hogy Regina taná­csa sem jó. A szov­jet fele­ség, aki zsi­dó­val kötött házas­sá­got, min­den csa­ládi vesze­ke­dés alkal­má­val azt vágta a férje sze­mé­be, ami­kor vérig akarta sér­te­ni, hogy: „Te körül­me­télt!” Anyám taná­csa tehát egyre kevésbé volt meg­bíz­ha­tó. Józsi­val haj­lani kezd­tünk afe­lé, hogy jobb volna (nem köte­le­ző, de elő­nyö­sebb), ha lehe­tő­ség sze­rint ugyan­olyan nem­ze­ti­ségű tár­sat talál­nánk magunknak.

Itt van például Szvetlánának, a bá­tyám fele­sé­gé­nek a tör­té­ne­te. Sze­gény Szvet­lána sem­mit sem tudott magá­ról. Még az igazi nevét sem ismer­te. Csak arra emlé­ke­zett, hogy volt egy iker­test­vé­re, egy fiú. A vo­na­tot, amely­ben eva­ku­ál­ták őket, bom­ba­ta­lá­lat érte. A báty­já­val a föl­dön feküd­tek, az any­juk holt­teste takarta be őket. Árva­házba kerül­tek, ott ismer­ték meg Konsztantyin Sztyepanovot, a lesze­relt őrna­gyot, aki a fe­le­sé­gé­vel azért ment oda, hogy örökbe foga­dandó gyer­me­ket válassza­nak maguk­nak. A pu­fók Szvet­lá­nát sze­mel­ték ki maguk­nak, soványka test­vérét ott­hagy­ták, hiába sírt keser­ve­sen a kis­lány. Szvet­lána azóta is foly­ton, de ered­mény­te­le­nül kereste a test­vér­ét, és leg­alább a nevét sze­rette volna meg­tud­ni, mert Szvet­lána a sa­ját veze­ték­ne­vét sem tudta.

1960 novemberének közepén neve­ze­tes ese­mény tör­tént a csa­lá­dunk­ban. Szvet­lá­ná­nak kis­fia szü­le­te­tett, Regina anyu­nak meg­lett az első uno­ká­ja. A gye­rek a Feliksz nevet kap­ta. A bá­tyám az apánk nevét, a Fe­rit akarta adni neki, de az aka­rat­ereje saj­nos, gyenge volt, és külön­ben is az első nap­tól Szvet­lána viselte a kala­pot a csa­lád­ban. Több évti­zed­nek kel­lett eltel­nie ahhoz, hogy meg­tud­juk, a zsidó csa­lá­dok­nál ezer­éves hagyo­mány, hogy büsz­kén adják a jobb világba távo­zott ősök nevét az újszü­lött kis­gye­re­kek­nek, de akkor még az erről mit sem sejtő Tomszkban éltünk. Pár évig maka­csul Fer­di­nánd­nak hív­tam a kis­fi­út. Akkor tet­szett nekem ez a név, mert így hív­ták az egyik magas, rokon­szen­ves grúz fiút, aki a Magya­ror­szá­gon járt turis­ta­cso­por­tunk tagja volt.

Amióta a Szverdlovszkba tartó vona­ton meg­hal­lot­tam, hogy Iya any­ját Rahel Szolomonovnának hív­ják, nem hagyott nyug­ton ez a gon­do­lat. Akkor már két éve ültem Iya mel­lett a ze­ne­kar­ban, nyílt, jószívű és remény­kedő ember­nek ismer­tem. Az első nap­tól kezdve kinéz­tem magam­nak. De hama­ro­san meg­ijesz­tett. Kide­rült, hogy szen­ve­dé­lye a tánc. Bár­hol lép­tünk is föl, a szü­net­ben a szó szo­ros értel­mé­ben futva indult a tánc­par­kett felé, és egy pil­la­nat múlva már ott kerin­gett vala­ki­nek a kar­ján a par­kett köze­pén, a kerin­gőző párok közt. Én ezt túl­zás­nak tar­tot­tam. (Ma meg, több mint negy­ven év múl­va, Iyával közö­sen resz­ke­tünk, ami­kor Ilo­na, negy­ven­éves lányunk, három gye­rek any­ja, egye­temi pro­fesszor, hideg­fejű üzlet­asszony, heten­ként három­szor futva indul későn este az argen­tin tan­gót ked­ve­lők klub­já­ba. Arról már nem is beszé­lek, hogy sok­szor járt Bue­nos Aires­ben, Amsz­ter­dam­ban és más váro­sok­ban, ame­lyek­ben manap­ság újra nép­szerű lett ez a cso­dá­la­tos tánc.)

Miután visszatértem Magyarország­ról, és újra kez­dőd­tek az esztrádegyüttes pró­bái, job­ban meg­néz­tem magam­nak Iyát, a he­ge­dűst. Udva­rolni kezd­tem neki, hang­ver­senyre hív­tam, meg­lá­to­gat­tam a kol­lé­gium­ban. A szo­ba­tár­sai ked­ve­sen fogad­tak. Úgy egy év múlva Iya azt mondta erről a ko­rai idő­szak­ról, hogy nem kel­let­tem neki, félt. Túl­sá­go­san fel­nőtt és komoly vol­tam, és leg­in­kább az volt elle­né­re, hogy kopa­szo­dom, és nem sze­re­tek tán­col­ni. Vég­te­le­nül hálás vagyok a barát­női­nek, akik kórus­ban til­ta­koz­tak, ami­kor a ké­te­lyei­ről beszélt. „Ugyan, Iyka! Micsoda fiú! Csak kacsin­ta­nia kel­lene bár­me­lyi­künk­nek, és a világ végéig fut­nánk utána.”

Az egyik este meghívtam Iyát hoz­zánk. Anyám szé­pen fogad­ta, vacso­rá­val kínál­ta. Min­den rend­ben volt. Hama­ro­san hal­lot­tam, amint anyám maga elé motyog: „Fe­kete a sze­me. Lehet, hogy lesz egy fekete szemű unokám?”

1960. decem­ber 31., szom­bat, 23.25. A vége felé jár ez a szá­momra külön­le­ges 1960. esz­ten­dő. Igen, cso­dás és felejt­he­tet­len volt. Lakást kap­tam. Hang­ver­se­nyeink vol­tak Szverdlovszkban. Magya­ror­szágra utaz­tam. Sike­re­ket értem el a mun­ká­ban, tisz­tel­nek. És itt van Iya!

Most hazaszaladtunk, hogy elbú­csúz­tas­suk ezt az évet, asz­tal­nál ülünk, az „örökké zsém­bes Rottyiha” asz­ta­lá­nál, és vár­juk, hogy bekö­szönt­sön az 1961. esz­ten­dő. Utána átsza­la­dunk a klub­ba, a szil­vesz­teri mulat­ság­ra. Őszin­tén kíván­juk egy­más­nak, egy­más sze­mébe néz­ve, hogy: „Hadd vál­jon valóra min­den álmunk és kíván­sá­gunk! Úgy legyen!”

Isten veled, 1960. esztendő! Köszö­nöm, hogy ilyen voltál!

(Az anyám zsém­be­lő­dé­sé­vel kap­cso­la­tos meg­jegy­zé­sem arra vonat­ko­zik, hogy Regina az utóbbi hetek­ben nagyon külö­nö­sen kez­dett visel­ked­ni: könnyen fel­for­tyant min­den sem­mi­ség miatt, foly­ton íro­ga­tott magá­nak, rólunk készí­tett fel­jegy­zé­se­ket, és gyak­ran sírva fakadt. S éppen akkor, ami­kor az óévet búcsúz­tat­tuk, anyám dur­ván visel­ke­dett, udva­ri­at­lan és külö­nös volt. Nagyon szen­ved­tem emi­att, Iyát pedig meg­ijesz­tette ez a viselkedés.)

Komolyan beleszerettem Iyába, pedig tar­tóz­ko­dóan visel­ke­dett, nem lát­szott rajta a túl­áradó érze­lem. Később rájöt­tem, hogy bur­ját-mon­gol nevel­te­tése okán ő ennyit tud kife­jezni a gyen­géd­ség­ből és az érzel­mei­ből, ezért jobb, ha olyan­nak fogad­juk el, ami­lyen. Ez a tu­laj­don­sága aztán sok­szor hasz­nunkra volt a csa­lád­ban, ha kri­ti­kusra for­dult a helyzet.

Január elsején kikísértem Iyát a vas­út­ra. Két hóna­pos, dip­loma előtti gya­kor­latra uta­zott a szü­lő­vá­ro­sá­ban, Ulan-Udéban lévő hajó­ja­vító gyár­ba. Az édes­anyja is ott élt. Min­den nap írtam neki, és türel­met­le­nül vár­tam a választ.

1961. január 11. Drága Iyinykám!

Tegnap végre meg­kap­tam az első leve­le­det. Beval­lom, nagyon vár­tam. Minél több nap múlt el levél nél­kül, annál rosszabb lett a ked­vem. Teg­nap aztán már egé­szen két­ség­be­es­tem, hiszen ha a leg­rosszab­bat vet­tem szá­mí­tás­ba, vagyis azt, hogy a le­vél öt napig jön, azon is túl vol­tunk. De most meg­nyu­god­tam, Iyinyka! És a leve­led is tet­szik. Köszö­nöm! Anyu is elcso­dál­ko­zott és meg­ha­tó­dott attól, ahogy az édes­anyád oda írt pár szót. Marad­jon köz­tünk, de öröm­mel meg­osz­tom veled a hírt, hogy „Rottyiha” ked­ve­sen fogadta ezt, ami­től még job­ban érzem magam. Előtte még rá is kér­de­zett, miért nem írsz. Én per­sze azt mond­tam, ahhoz idő kell, és maga­biz­to­san azt mond­tam, hogy hol­nap (10-én) kapunk leve­let. És meg is érkezett!

Meg kell írnom, hogy 9-én este itt volt nálunk Józsi, és egy kicsit össze­vi­tat­koz­tunk valami hülye­ség miatt (majd vala­hogy elmon­dom, miért). De teg­nap este fel­hí­vott min­ket, hogy bocsá­na­tot kér­jen. Elő­ször én beszél­tem vele, aztán átvette a kagy­lót anyu. Józsi meg­kér­lelte anyut: „Anyu, egész nap szo­mo­rúan jár­kál­tam a vitánk miatt, és most látom, hogy a Kis­ka­kas (így hív­nak a csa­lád­ban) már meg­bo­csá­tott, és jókedve van. Végez­tem a mun­ká­val, s sze­ret­nék átmenni hoz­zá­tok. „Anyu meg büsz­kén közölte vele: „Na­ná! Leve­let kapott Iyától, azért van jó han­gu­lat­ban. Per­sze, hogy gyere át, fújd ki magad! „

Egész nap rád gon­do­lok. Hogy mit csi­nálsz, hová mész, mikor ébredsz. Ma azon kap­tam magam, hogy a na­po­kat szá­mo­lom, mennyi van még hát­ra, amíg meg­ér­ke­zel. Nagyon vár­lak, drága Jaroszlavszkajám!

Iyinyka, anyu itt állt a há­tam mögött, és azt mondta (meg­pró­bá­lom szó sze­rint leírni): „Írd meg nekik, hogy szé­gyen, de írás­tu­dat­lan vagyok (per­sze, oro­szul), és ezért nem tudok írni nekik, de meg kell bocsá­ta­niuk ezért. Add át nekik szí­vé­lyes üdvöz­le­te­met és jókí­ván­sá­gai­mat. Az orvos­sá­got meg ne köszön­ges­se, hanem a lehető leg­gyor­sab­ban írja meg, hogy már egész­sé­ges. Annak nagyon örül­nék. Tedd hoz­zá, hogy ma, ami­kor meg­kap­tam a le­ve­lét, külön emi­att elmen­tem, és meg­lá­to­gat­tam Fer­di­nán­dot (már négy-öt napja nem láttam).”

Iyinykám, min­den rend­ben, csak jobb vol­na, ha itt len­nél mel­let­tem, nem pedig Ulan-Udéban, amit máris meg­sze­ret­tem. Őszinte sze­re­tet­tel üdvöz­löm édes­anyá­dat. Vár­lak, és a le­ve­lei­det is. Csó­kol­lak: a te Vagyád.

1961. január 15. Iyka, ked­ve­sem! Éppen most kap­tam meg a má­so­dik leve­led. Nem tudod elkép­zel­ni, mennyire vár­tam. Nagyon hosszú nekem ez a 10–15 napos vára­ko­zás. Tudod, mennyire türel­met­len vagyok, és össze­komp­li­ká­lom, ami­kor aka­rok, vagy várok valamit.

A koráb­bi­hoz hason­lóan esté­ken át a fény­kép­al­bu­mo­kat ragaszt­ga­tom. Már kész a „Szverdlovszk utáni idő­szak” és a ma­gyar­or­szági út. Elé­ge­dett vagyok az ered­ménnyel, és úgy dicsek­szem vele, mint egy gye­rek, anyu­nak mutogatom.

[…] Anyu elmegy Fer­di­nán­dot daj­kál­ni, hogy Szvet­lána Józsi­hoz utaz­has­son a hang­ver­seny­re. Gavrilin egész este itt volt nálunk, éppen most kísér­tem ki. Sétál­tunk egy kicsit, alig fagy, mínusz 23 fok van.

A mun­ka­he­lye­men min­den rend­ben. A na­pok­ban min­den mun­kát befe­je­zek, ami a ma­gyar­or­szági út miatt elma­radt. Meg kell kap­nom a pénzt, ami­ért vál­lal­tam a tech­ni­kumi hall­ga­tók dip­lo­ma­mun­ká­já­nak fel­ügye­let­ét, és azért is, hogy elő­adást tar­tot­tam a mun­ká­sok­nak vil­lany­sze­re­lés­ből. Min­den nap cso­por­tot veze­tek a gyár­ban. Úgy érzem, pár év múlva már elég tapasz­talt „ide­gen­ve­ze­tő” leszek.

Rahel Szolomonovna! Hogy visel­ke­dik ott­hon a jö­vendő mér­nök? Enge­del­mes? Elég figyel­mes? Nagyon sze­ret­ném, ha Iya Ön mel­lett még job