Büki Attila

Késő délután
a Jakab malomnál

árad a Répce friss vize
halkan duruzsol a malom
lányok úsznak bikiniben
szívük hullámokon dobog

a malom kertjéből
alma- és körtefák jönnek elő
lepkék szitakötők
részegen döngő darazsak

a nappal búcsúzó malom
leereszti árnyékát
a gátról lezuhogó
vízre vén fűzfákra

lassan kiürül a nyár
a fürdőzők kezéből
a folyó távoli vidékek
földjére kanyarog

sötétül a világ
eltakarja a jövő lombjait
évtizedek állnak mögém
a bánat és gyász halottjai

ismerem őket
velük jártam a mezőkön
tisztára sepert udvarokon
párálló ködökben – – –

elveszített otthonuk
mintha a harangszó volna
mely esténként hazahív
világgá futó emlékeikkel


Büki Attila

Kiket az Isten itt felejt

kiket az Isten itt felejt
lehelik az időt kéken
nem lesz életüknek méze
a Sárga Házban sohasem
nékik a perc könnyű pehely
mely gyöngéden libben lebben
jobbra és balra fekszenek
szívük ruhája hópehely
álmuk – akár esti pille –
tudatlanul lángot köröz
mikor az Isten ráébred
hogy álmaikkal elégtek
mint anya egyetlen fiát
majd úgy szeretgeti őket