Büki Mátyás

A bal lator

(apokrif töredék)

Azt álmodtam, lógok a keresz­ten.

Én vagyok az egyik lator, és mit tehe­tek mást, lógok, mivel fel­szö­gel­tek, köz­ben láza­san töröm a fe­je­met, hogyan fogok ebből a hely­zet­ből kike­ve­red­ni. A ki­ke­ve­re­dés­ben min­dig jó vol­tam, most azon­ban, úgy tűnik, nem lesz menek­vés.

Jócskán fájnak a kezeim is, na, még szép, át van­nak ütve egy-egy hatal­mas szög­gel, meg a lábam is, na, még szép, hogy fáj. Vér­ze­nek is a se­bek és jön­nek a legyek meg bögö­lyök, tudom, és érzem is. Bele­nyal­nak a vér­be, bele­ha­rap­nak a seb­be, de bírom azért még, paraszt­gye­rek vol­nék én, szí­vós, edzett. Rab­ló­ként és tol­vaj­ként sok min­de­nen kel­lett keresz­tül­men­nem. Vere­ke­dé­sek, ölé­sek. Mene­kü­lé­sek a po­rosz­lók elől. Étlen-szom­jan buj­kál­ni, kódo­rogni a dűnék között, a si­va­tag­ban. Szó­val bírom még, de mind­azo­nál­tal mégis sértő és vala­ho­gyan dühítő ez az egész, hogy most mégis meg fogok hal­ni, hiába a sok ügyes­ség, élet­ta­pasz­ta­lat, ravasz­ság, amik­kel hány­ko­ló­dós éle­tem fel­fegy­ver­zett.

Mert mindezek tetejébe ráadásul jól tudom, hogy az, aki mel­let­tem lóg és annyian sirat­ják, meg azt kiált­ják neki – ne menj el Josua, ne hagyj itt min­ket! – az nem ember, hanem a szent szel­let és egy­ál­ta­lán nem fog meg­hal­ni. Mert az Isten az apja, aki majd felhő képé­ben érte jön, kézen fogja és viszi a fiát fel az égbe, fel a tró­nus­hoz, mely arannyal és gyé­mánt­tal, kárbunkulusokkal van kirak­va.

Megy az apukájával a mennybe, itt is meg­je­le­nik majd har­mad­nap újra, még utol­jára talál­kozni fog a tanít­vá­nyai­val, lesz nagy öröm meg fenn­költ­ség, aztán a vi­lág­kor­mányzó sze­re­pé­ben apu­kája bal­ján fog ülni. Vagy jobb­ján, az mind­egy. Sugá­rozni fog, mint a nap, és ami­kor jön a vi­lág vége, akkor ő lesz a nagy bíró, jón és rosszon innen és túl. Jel­lemző a ha­tal­ma­sok­ra, hogy min­de­nütt az ő fi­ai­kat dug­ják be min­den poszt­ra. Min­dig a gaz­da­gok, az urak jár­nak jól, kivé­te­lez­nek a ma­guk faj­tá­já­val, a sze­gény emberre rá se toj­nak.

Az én apám sosem jött értem, ami­kor kel­lett vol­na, nem mond­ta, így meg úgy kell csi­nálni ezt meg azt – mert az ember ele­inte ügyet­len per­sze –, senki sem fogott kézen, hogy a baj­ból kise­gít­sen. Aztán meg is halt az apám, agyon­ver­ték, és akkor vég­leg egye­dül marad­tam.

Végül is nem baj, mert az élet rákényszerített, hogy ravasz legyek, mint róka, és erős, mint a med­ve, csak az a baj, hogy most mégis elkap­tak. Senki sem jött értem, itt lógok és meg fogok hal­ni.

És engem nem fognak itt titokban levenni a ke­reszt­ről mind­járt az éjsza­ka, mint ezt itt, egy­ál­ta­lán nem fog­nak egy bar­lang­ban elrej­te­ni, ahová ezt itt közé­pen majd el fog­ják vinni azok, akik ott a kereszt lábá­nál jajon­ga­nak, és így per­sze az angyal sem fog jön­ni, hogy a kö­vet elgör­ges­se.

Pedig nekem rengeteg dolgom van még, fel kéne nevelni a gye­re­kei­met, a fele­sé­ge­met is el kell még jó pár­szor agya­bu­gyál­ni. Kocs­mázni is sze­ret­nék sokat, és a régi jó játé­kot is ját­szani hol ezzel a min­denre kap­ható leány­zó­val, hol meg azzal. Van itt feke­te, szőke és barna lány annyi, mint égen a csil­lag. De hiá­ba, nem fogom látni többé a lábuk közét.

No de másfelől éppen ezért lettem lator, bólo­ga­tok nagy erő­fe­szí­tés­sel az álmom­ban

a kereszten, és gúnyosan fel is neve­tek, levi­csor­gok a lenn állók­ra.

Mert az élet igazságtalan, és én ezt helyre akar­tam hoz­ni. Nekem is legyen már jó néha, szép lányok, arany, jó für­dők illa­tos ola­jok­kal és ügyes dögö­nyö­zők­kel. Egy­szer betör­tem egy ház­ba, öreg, dús­gaz­dag házas­pár lakott ott, meg­öl­tem őket és a szol­gá­ló­lány­tól für­dőt ren­del­tem, bele­fe­küd­tem a víz­be, a lányt magam mellé paran­csol­tam, kis, kecses, finom, úri baba volt, per­sze ját­szot­tunk egy kicsit, egy­más után négy­szer, hatal­ma­sa­kat, és ahogy utána lebeg­tem a dézsá­ban és vakar­tam a há­ta­mat, arra gon­dol­tam, hogy most nekem milyen jó. Így kéne élni. Aztán kioson­tam a vil­lá­ból, előbb min­dent össze­szed­tem per­sze, amit el lehe­tett vin­ni, arany éksze­rek, mie­gye­bek, ami ilyen­kor adó­dik, és aprán­ként elado­gat­tam őket, és két évig tény­leg majd­nem úgy éltem, mint azok az öre­gek, csak per­sze titok­ban és rejt­ve, mert még csak az hiány­zott vol­na, hogy vala­kik meg­ne­szel­jék a fi­nom kis dús­ká­lá­so­mat. Aztán per­sze elfogy­tak a kin­csek, a pénz, és megint jöhe­tett a feszes élet, meg a fe­le­sé­gem állandó vesze­ke­dé­se. A gye­re­kek­ről nem is beszél­ve, foly­vást akar­nak vala­mit, ezt hoz­zál, azt hoz­zál, semmi sem jó nekik.

Amikor a Josua-gyerek éppen most mond­ja: atyám, apu­kám, miért hagy­tál el engem – arra gon­do­lok, micsoda álszent szín­já­ték az egész. Hiszen ő is tud­ja, hogy jön már a fel­hő­ben az apu­ká­ja, aki majd azt súgja a fü­lé­be: nosza, indul­junk fiacs­kám. És akkor megint, az elő­ző­höz képest két­sze­res gúnyos­ság­gal és kese­rű­ség­gel fel­ne­ve­tek, de most nem vicsor­gok lefe­lé, hanem szem­be­né­zek az éppen lebukó nap­pal, amit egy felhő is készült elta­kar­ni.

Ekkor úgy éreztem, hogy mindjárt meg­ha­lok. Meg­ijed­tem az álmom­ban és fel­éb­red­tem. Néz­tem bele az éjsza­ká­ba, örül­tem, hogy élek.


Büki Mátyás

Répa

Rovaniemi még az útikönyvek szerinti békés, északi finn kis­vá­ros­nál is (sark­kör 6 km, autó­busz, pos­ta, kávé­zó, emlék­tár­gyak) béké­sebb. Ami­kor ledob­ták rá az atom­bom­bát – hogy kik, az marad­jon titok –, éppen tejes hal­le­vest főz­tem a Pekankatun talál­ható szol­gá­lati laká­som­ban.

Az atomtámadás érthetetlennek, értel­met­len­nek tűnt, és az is maradt.

Ebben az egészben számomra főkép­pen az a fáj­dal­mas, hogy nem tud­tam enni a főz­töm­ből. Pedig nagyon készül­tem rá, mert ez volt az első tipi­kus finn étel – nem­zeti érzé­sek­nek, hagyo­má­nyok­nak, gon­do­la­tok­nak az emberi gyo­mor szá­mára emészt­hető szer­ves anya­gok­ból álló köl­te­mé­nye –, amit saját kezű­leg kezd­tem volna elké­szí­te­ni.

Miközben foglalatoskodtam vele, arra gon­dol­tam, hogy ha majd haza­me­gyek, meg fogom kér­dezni a ba­rá­tai­mat: – akar­tok-e finn ételt enni? Igen, derül majd ki vála­szuk­ból. Tehát meg fog­juk beszélni a lakoma idő­pont­ját, aztán meg­vá­sá­ro­lom az alap­anya­go­kat és a kér­dé­ses napon neki­ál­lok főz­ni. S mikor készen vagyok vele, és min­denki meg is érke­zett, ezt mon­dom: – Figyel­je­tek ide, ez hal­le­ves, nagyon egy­szerű étel, semmi külö­nö­seb­ben íny­csik­landó nincs ben­ne. Kép­zel­je­tek mögé izza­dást a hóban, zöld fenyők között, mínusz húsz fok­ban s kép­zel­je­tek egy sítal­pas haza­té­rést, nehéz fej­sze a hátra szí­jazva s az átned­ve­se­dett ruha tapad a test­re. Kép­zel­je­tek még hozzá szá­munkra hideg nya­ra­kat, ami­kor a mo­csár­ban tur­kálsz a törpe föl­di­eper­ért, vörös áfo­nyá­ért, s az­tán újra egy haza­té­rést, de most a tó vizén, nehéz ladi­kon. S miután ezt a rövid szó­za­to­mat elmon­dom, föl­tá­la­lom az ételt, ami­ben van hagy­ma, répa, krump­li, más zöld­ség­fé­le­ség tet­szés sze­rint – ami oda­fenn észa­kon egy­ál­ta­lán kap­ható (amúgy min­den) –, s hal.

Őrült egyszerű elkészíteni. Bősé­ges vajon meg kell dinsz­telni a ka­ri­kára vágott hagy­mát meg a répát és a tet­szés sze­rinti zöld­sé­get, azután hozzá kell tenni a krump­lit, ezt a misungot víz­ben félig meg­főz­ni, aztán tejet önteni hoz­zá, bele­tenni a halat, és lassú lán­gon magára hagyni az egé­szet, míg a hal meg nem fő. Aztán kicsit vár­ni, hogy kom­po­nen­sek még job­ban össze­ér­je­nek.

Mármost a répáról akarok írni. Én ugyanis elfe­lej­tet­tem meg­dinsz­tel­ni, a hal­lal együtt rak­tam a lé­be, ezért az a nehéz hely­zet állt elő, hogy a krumpli és a hal már kis híján szét­főtt, viszont a répa még félig nyers volt.

És éppen azon tanakodtam, mi legyen most, ami­kor a bomba föl­rob­bant. A zu­bogó nyers­anyag­gal tele lábos azon­nal az arcomba vágó­dott és cafa­tokra ége­tett; sze­me­imre egy-egy félig nyers, de tűz­forró répa­kocka került. Itt még meg­em­lí­tem, hogy talán túl nagyra vág­tam a répát, az volt a baj.

Persze mindezek az események a lá­bas­sal és a tar­tal­má­val a ti­zed­má­sod­perc tizede alatt ját­szód­tak le, ha egy­ál­ta­lán, mert hisz utána nyom­ta­la­nul eltűn­tem velük együtt az atom­gőz­ben.

De azért az elpárolgásom előtti mil­li­omod másod­perc nekem fon­tos. Elis­me­rem, kissé nevet­sé­ges lehet­tem a két répa­sze­let­tel a sze­me­men, de vala­ho­gyan mégis így marad­tam meg saját magam tanú­ja­ként az emlé­ke­ze­tem­ben.