Horváth Dezső

A világ vándorai

Annyit azért megtanultam az újság­írás­ban eltöl­tött majd­nem fél évszá­zad alatt, hogy vigyáz­nom kell min­den leírt sza­vam­ra, sőt min­den betűmre is. Amíg gyö­nyörű robo­tosa vol­tam az írás ördö­gé­nek, naponta kap­tam a fe­jemre hol hide­get, hol mele­get. A min­den­kori hata­lom azt sze­rette sze­memre vet­ni, hogy sugallni aka­rom ezt vagy azt, a saj­tó­sza­bad­ság paj­zsa mögül naponta védett meg a fő­szer­kesz­tőnk. Sza­bad saj­tó? Min­dig óhaj­tot­tuk, de el még most se értük. Nap­ja­ink­ban a más-más érdek­cso­port­hoz kap­cso­lódó pénz, a füg­get­len­sé­get köz­vet­len­ség­re, „kézi vezér­lés­re” cse­rélő poli­ti­kai kap­cso­lat szabja meg a véle­ményt, nem a föl­tét­len igaz­ság.

Aki pénzes, legyen kényes!

A pénz beszél, a kutya ugat.

Olyan a kutya, amilyen a gaz­dá­ja.

Igaznak igaz, a pénznek nin­csen sza­ga, a belőle fakadó véle­mény azon­ban messzi­ről bűz­lik. Amit most készü­lök talonba ten­ni, akár­mi­kor sugal­ma­zás­nak ért­het­né, aki egy szik­rá­nyi rossz­in­du­lat­tal olvasná is sorai­mat. A ke­rí­tés­ügy­ről, a vas­füg­göny­ről, a hatá­ra­in­kat „ide­ig­le­ne­sen” védeni ren­delt műszaki határ­zár­ról leírni azt, amit lelki sze­meim­mel látok, akár műszaki haza­áru­lás­nak is föl­fog­hat­ná, aki­nek más vágá­nyon forog az esze kere­ke. Meg­vé­nült fejemre gyűjt­sek para­zsat? Addig marad­jon letét­ben ez az iro­mány, amíg vagy jobb­ra, vagy balra nem for­dul­nak az ügyek. Augusz­tus leg­ele­jén pötyög­te­tem a so­ro­kat, 15-ben, augusz­tus végéig vár­hat­nak. Vagy tovább is, ahogy az élet paran­csol­ja. Akár naponta ara­szol­gatva elő­re, vagy lóug­rás­ok­kal hőköl­ve, curuk­kol­va.

Fenyeget az a veszély is, mint min­dent, ami az aktuálpolitikához kicsit is köze­lít, hogy idő­köz­ben elfújja a szél. Ami ma sütős való­ság, hol­nap kihűlt hamu lehet. Mégis meg­őr­zöm, egy közép-ha­zai pol­gár ava­tat­lan lefe­tye­lé­se­ként.

A Rózsa Sándor legendáriumban sze­re­pel töb­bek között ez a mon­dat: Rettenetös jus­som volt rá: a nevem­ben gyilkolt. A „beete­tett” újság­írókra is érvé­nyes, mon­dom, a szak­ma­beli jus­sa­ként. A mi­nap lát­tam az egyik for­gal­mas útke­resz­te­ző­dés­ben, a pórá­zon veze­tett kutya min­den lépésre a neki cse­me­gét ada­goló büszke gazdi keze után kap­do­sott. Rá se ránt­va, hogy elso­dorja vala­me­lyik autó. Oda­koz­mált újság­írók, rátok is illik a kutya­men­ta­li­tás: a pó­rá­zon vezet­te­tés is, a cukor­ka­ada­go­lás is, meg előbb-utóbb az elsod­ród­ta­tás veszé­lye is. A ne­vünk­ben gyil­kol­tok.

Igazság szerint nem is lenne sza­bad ennyire se aggód­nom. Ki vagyok én? Egy a tíz­mil­lió­ból. A tíz­mil­li­omo­dik véle­ményre ki lenne kíván­csi? A bolha köhög? Ki hallja meg? Tudom azt is, hogyne tud­nám, átcsa­va­rintva a régi mon­dást, sza­bad ország­ban sza­bad bolha úgy köhög, ahogy sza­bad. Óri­ási nagy ívben sze­ret­ném elke­rülni a szel­lő­jét is, hogy én látom leg­tisz­táb­ban a hely­ze­tet, tes­sék úgy csi­nálni min­dent, ahogy én gon­do­lom. Meg len­nék lőve, ha bár­mi­ben rám akarna hall­gatni bárki is. Újkori nép­ván­dor­lás­nak tekin­tem a mos­tani offen­zí­vát, ezer kité­rő­vel, bonyo­da­lom­mal.

Bevezető mosakodásnak ennyi egyelőre elég.

Látnokinak nem mondható szemeimmel látom, nem­ze­tek esnek majd egy­más­nak, ha min­den a mos­tani útján megy tovább. Vagy nekünk esnek mind­ahá­nyan? Özön­le­nek az ide­ge­nek, és seregelnek az új hírek. Kul­logni tudok csak utá­nuk.

Próbamászásra toborzott vállalko­zó­kat vala­me­lyik cég. Mond­hat­nám, tisz­te­let­beli beván­dor­ló­kat kere­sett. Semmi hír nem jött később, hogy a má­szó­ver­senyt meg­tar­tot­ták vol­na, ámbár a min­den­féle kapasz­ko­dá­sok­ban hír­ne­vet szer­zett magas­sá­gos zsűri ugrásra készen állt már. Ha más nem jelent­ke­zik, hát én meg­pró­bá­lom. Egy­előre csak betű­ben. Tapasz­ta­lat­lan vagyok, nagyon vigyá­zok így is, az acél­pen­gék ingem-ga­tyám leszed­he­tik.

Azzal kell kezdenem, idegenvezető sza­vunk jelen­tése is feje tete­jére állt, miköz­ben nem­zet­közi mére­tűvé dagadt. Ma már inkább ember­csem­pé­szet­nek mond­ják, és meg­su­hog­tat­ják a tör­vé­nyek osto­rát. Köszö­nöm szé­pen, ebből se kérek.

Morzsája sincsen bennem semmiféle rej­tett tanács­nak, csak magam­ban motyo­gok. Keszekusza mon­da­tok jön­nek, poli­ti­ku­sa­ink hason­ló­kat motyog­nak, de han­go­san, a po­li­to­ló­gu­sok hada még zava­ro­sab­ban. A ve­zető elem­zők is. Ami job­ban hab­zik, az a jobb. Eggyel több bolond­ság szá­za­lé­kok­ban ki se fejez­he­tő.

Olvastam is, hallottam is, sőt a te­le­ví­zió jóvol­tá­ból lát­tam is, hogy a Magyarkanizsára tartó autó­busz­ok, mene­kül­tek­kel meg­rak­va, meg se áll­nak a vég­ál­lo­má­son, egye­ne­sen az átke­lő­he­lyek­hez viszik uta­sai­kat. Akik ott­hon, Bang­la­des­ben, Afga­nisz­tán­ban, Szí­riá­ban, Szo­má­liá­ban azt se nagyon tud­ták, hol van Magyar­or­szág, azok most ezré­vel tolon­ga­nak be hoz­zánk. Van­nak, akik a haj­dani tatár­já­rás­sal hoz­zák össze­füg­gésbe a mé­re­te­ket, de ezt ter­mé­sze­te­sen cáfolja az élet. Náluk se tud­ná­nak össze­szedni már annyi lovat és annyi nyer­get. Ezek nem kasza­bolni indul­tak, dol­lár­ral, euróval van­nak meg­rak­va. Addig tart, amíg el nem fogy. Nagy gar­ral har­sog­ták nálunk a keleti nyi­tást, hát most jól kinyi­tot­tunk! Jön­nek sere­ges­tül. Átér­nek, aztán, mint ned­ves avar­ban elle­gel a tűz tovább, egé­szen a Csalagútig jut­nak. Már-már lángba borít­ják Euró­pát.

Az már csak szójáték lehet, hogy a ke­leti nyi­tás bűvö­le­té­ben ide­ig­le­ne­sen lezár­ták a Kele­ti-pá­lya­ud­vart.

Való igaz, akiknek a gyümöl­csö­sein átgá­zol­nak, akik­nek a zöld­sé­geit leta­pos­sák, azok előtt bebo­rul az ég. Mel­lé­jük magam is oda­ál­lok, tel­jes szé­les­sé­gem­ben. Egész évi keser­ves mun­ká­juk ered­mé­nye akkor pusz­tul, ami­kor haszna lehet­ne. Csat­la­koz­za­nak maguk is a ván­dor­lók­hoz, ala­mizs­ná­ért? Vál­tott a kor­mány esze, meg­ren­delte a ke­rí­tést 175 kilo­mé­ter hosszú­ság­ra, hatal­mas sum­má­kat elő­ka­parva a költ­ség­ve­tés min­dig szű­kös tar­ta­lé­kai­ból, és a munka nagy­sá­gá­ra, sür­gős­sé­gére tekin­tet­tel már köz­mun­ká­so­kat is tobo­rozni kez­dett a föl­adat­ra. Jám­bor­ságba bele­kö­ve­se­dett hon­fi­tár­saim, hiába ellen­kez­tek, parancsba adták, az ere­de­ti­leg ter­ve­zett határ­időt tel­jes egy hónap­pal meg kell rövi­dí­te­ni.

Na, erre azért mondhatjuk, nyugtá­val dicsérd a na­pot. Utána majd a kése­del­me­ket szá­mol­gat­juk, hóna­po­kon át.

Bele is törhet valakinek a bics­ká­ja.

Nekik is vannak lelki szemeik, úgy lát­ták, azon­nal meg­csap­pan majd a meg­él­he­tési ván­do­rok szá­ma, én meg azt rebe­gem, egy­előre csak magam­ban, nehogy megint sugal­ma­zás­nak értel­mezze bárki is, hogy egy­sze­rűbb és haté­ko­nyabb meg­ol­dá­sok búj­hat­nak elő hama­ro­san. Csó­csál­ga­tom magam­ban a gom­bó­cot, nem biz­tos, hogy pró­ba­má­sza­tás kell a két­so­ros pen­gék­kel éke­sí­tett kerí­té­sen, lesz­nek, akik ala­gu­tat fúr­nak a határ­zár alá, ahogy a fe­ke­te­szé­liek tet­ték, de akkora ára­dat­ban más­ként is gon­dol­kod­hat­nak embe­rek. Itt­hon sze­re­tem han­goz­tat­ni, tíz ujjunk se egy­for­ma, ahá­nyan ők van­nak, annyi­fé­lék úgy­szin­tén. Ahogy meg­íté­lé­sük­ben mi mind­nyá­jan külön­bö­zünk egy­más­tól. Mert akár­mint is lel­ken­dez­nek a határ­zár zse­ni­a­li­tá­sán sokan, még csak drót­vágó ollóra se lesz itt min­dig szük­ség, mondja ben­nem a nem­zeti kis­ör­dög.

Ebben is tévedtem. Ha szalagátvá­gásra még nem nyílt is alka­lom, kerí­tés­át­vá­gás­sal való föl­ava­tás már meg­tör­tént vala­me­lyik éjsza­ka. Gon­do­lom, senki nem tar­totta selyem­pár­nán az átvágó ollót, ahogy 1977 janu­ár­já­ban se akadt kurta szok­nyás leánka se erre a poszt­ra, ami­kor – elő­ször a szo­ci­a­liz­mus érá­já­ban – nem párt­nagy­ság, hanem a kis­te­leki Koncz Lajos kisebb­ségi kubi­kos vágta át a sze­gedi Iza­bella hídon a nem­ze­ti­színű sza­la­got. Már ott­hon a zse­bébe csúsz­tatta az ollót.

Mit ajánlottam volna én, ha engem kér­dez­tek vol­na? Sem­mit. Soha nem kér­dez­tek, nem vagyok hozzá han­go­lód­va. Nem erre szo­ci­a­li­zá­lód­tam. Humo­ri­zá­lás­nak vehetné sza­vai­mat bár­ki, bár ezer­nyi ezrek bőrére alku­dozva elakad­ná­nak ben­nem ezek a for­rá­sok is. Mon­da­nám per­sze, megint csak magam­ban, kiüt­ném a szó­tá­ra­ink­ból ide­ig­le­ne­sen azt a gon­do­lat­sort, hogy ennyi meg ennyi ille­gá­lis beván­dor­lót elfogtak vagy elcsíptek az arra ille­té­kes szer­veink. Ezt a két kife­je­zést meg­hagy­nám a bűn­ül­dö­zők­nek. Szi­go­rúan vett magán­vé­le­mény követ­ke­zik most, ne rója föl senki később se. Eddig még nem tapasz­tal­tam, hogy a rend­őr­ség ennyire hiva­tása jó szán­dékú magas­la­tán állt vol­na, mint most. Szám­ta­lan fény­ké­pen lát­ha­tó, ott a rend­őr­autó vala­hol, és szinte a tövé­ben hever­nek, vagy alsza­nak a be­ván­dor­lók. Néhány hely­szín­nel arrébb egy szál egyen­ru­hás vigyázza ember­nyúzó fáradt­sá­gai­kat. Fegy­ver ugyan van, itt-ott gumi­bot is lát­szik, – sűrí­tett mar­xiz­mus­ként ismer­tük meg 56-ban –, több­ször inkább a tonfa, de mos­ta­náig lát­vá­nyo­san egyi­ket se hasz­nál­ták. Néhá­nyan ugyan föl­ve­tik, ami­ről vala­mi­kor magam is ejtet­tem néhány szót, miért nem terel­he­tik el őket a felcsúti arany­sta­di­on­ba. Poli­ti­kai okai van­nak, ami ese­ten­ként az embe­ri­es­ség köte­le­zett­sé­gét is hajaz­za. Inkább emlé­kez­tet­nék rá, ami­kor tőlünk disszi­dál­tak töme­gek Auszt­riá­ba, az otta­niak egyen­ru­há­sai és akti­vis­tái abban kezes­ked­tek, hogy mie­lőbb a gyűj­tő­he­lyekre jut­tas­sák a ha­tárt átlé­pő­ket. Meleg hely­re, koszt­ra, kvár­tély­ra, és az elosz­tók­ba. Ha ked­ves­sé­günk dics­fé­nyébe fürdő egyé­nek terel­get­nék őket a befo­gadó állo­má­sok­ra, ellátva őket nem csu­pán jó tanáccsal, de min­den­nel, amire a gye­rek­nép­sé­get is maguk­kal hozók­nak szük­sé­gük lehet, az is más len­ne.

Csorbult megint a logikám. Terel­ge­tik őket már a mieink, a be­fo­gadó helye­ket is a közel­ben nyi­tot­ták meg, csak éppen oda bemenni nem akar­nak. A re­giszt­rá­ció csípi a bő­rü­ket, meg az ujj­le­nyo­mat. Akik mégis kény­te­le­nek vol­tak bemen­ni, kitörni akar­nak.

Az ujjlenyomat se olyan már, mint azelőtt volt. Nem kene­ked­nek fes­ték­kel, min­den ujj­ról külön, azon­nal digi­ta­li­zál­ják, és szinte gomb­nyo­másra elő­ha­lász­ható a ten­ger sűrű­jé­ből, akit éppen keres­nek. Akik képe­sek bele­lát­ni, hogyne til­ta­koz­ná­nak elle­ne.

Beszúrás következik most. Olvasom az internetről, odaát Bara­nyá­ban már vide­óra veszik az arcu­kat is. Egyen­ként kísé­rik át őket a rend­őrök egyik busz­ból a másik­ba, köz­ben tör­té­nik az egész. Arról nin­csen hír, hogy til­ta­ko­zott volna ellene bár­me­lyi­kük is.

Hódít a digitális technika. Vide­o­sza­lag­ként került be a szó­tá­runkba a vi­deó, vál­tója lett a film­nek. Mint az ehető kör­té­nek a vil­lany­kör­te, a fale­vél­nek meg a pos­tai levél. (Most hal­lom a rádió­ban, már videófilm-fesztiválról beszél­nek.) Rég­től fogva csak híre van sza­la­gos kazet­tá­nak. Az ujj­le­nyo­mat pél­dá­ján járo­gatva azt viszont nem tudom, lehet-e annak is vil­lám­gyor­san vissza­ke­res­hető prog­ram­ja, ahogy az én szá­mí­tó­gé­pe­men fél szó­ból a vi­lág­iro­da­lom bár­me­lyik sze­rep­lője elő­ug­raszt­ha­tó. Utána kell majd néz­nem. A kri­mi­na­lisz­tika biz­to­san lecsa­pott már rá. Eset­leg a szeme rán­cá­ból is azo­no­sí­tani tud vala­kit. Ha jól olva­som, biometrikus azo­no­sí­tó­nak neve­zik hiva­ta­lo­san.

Csak azt nem értem, miért tökörészünk még min­dig a re­giszt­rá­ció körül. Muszáj ragasz­kod­nunk a száz­számra szü­lető kamu­út­le­ve­lek­hez? A köz­ok­irat-ha­mi­sí­tás is okafogyottá vál­hat az ügyé­szek gyor­sí­tott vád­be­szé­dei­ben.

Szerintem, mint a szárnyaikat pró­bál­gató apró gólyák, tol­lász­kod­nak már a fizi­mis­ka­ha­mi­sí­tók. Egy-két ugrás, és sike­rült.

Lehet, hogy nem egyedül vagyok késés­ben.

*

Vannak, akik táplálják motyogásai­mat. A híg­ve­le­jű­e­ket is. Naponta lát­ják váro­sunk­ban, for­gal­mas utca­sar­ko­kon, sétá­ló­ut­cáink­ban röp­la­po­kat osz­to­gat­nak néme­lyek – szó­ró­lap lett ezek­ből is az idők folya­mán –, most az ide­ig­le­ne­sen kép­zett folyo­sók két olda­lára állí­ta­nák a po­li­to­ló­gu­so­kat, elret­tentő hazai pél­dáink­kal meg­ra­kott papír­la­po­kat osz­to­gat­ni. Hátha tőlük is mene­kül­né­nek inkább. A gyűj­tő­pon­to­kon se szi­do­loz­nám hazánk egét, alkal­mat adnék min­den­ki­nek, a hazai nyo­mo­rú­sá­gokra is rálá­tá­suk legyen. Dehogy mon­da­nám ki tör­vény­ben, aki hoz­zánk belép, leg­alább fél évig nem lép­het ki, de nem is cáfol­nám. Akkor se, ha ők a ná­lunk fej­let­tebb orszá­gok­ba, a své­dek­hez, az ango­lok­hoz, a né­me­tek­hez akar­nak men­ni. Most végre megint a keresz­tény Európa bás­tyája lehe­tünk, mint a kö­zép­kor óta min­dig vol­tunk. Für­dik is az ország ebben a meg­győ­ző­dés­ben, mint a hold­vi­lág az éj ten­ge­ré­ben. Szín­padi félrehangként hal­lat­szik egy mon­dat: ha főem­be­rünk keresz­tény, akkor Kim Ir Szen is az. Állí­tó­lag szinte mind­egyi­kük kezé­ben ott van már az okostelefon, azon­nal föl­hív­nák a nyo­mukba igyek­vő­ket: egér­fo­gó­ban vagyunk, ezt a ha­tárt kerülje el min­den okve­tet­len.

Megfordult a fejemben az is, ugyan mit tenne a magyar kor­mány, ha kide­rül­ne, a bekerítésezésünkre for­dí­tott huszon­va­la­hány mil­li­árd azért lett kido­bott pénz, mert nem old meg sem­mit. A tény­le­ges ország­ha­tár és a meg­épí­tendő kerí­tés között van akkora sáv, hogy a me­ne­kü­lők konok elha­tá­ro­zás­sal végig­ül­he­tik, vagy végig­fek­he­tik a nagyon hosszú kerí­tést, immár magyar fel­ség­te­rü­le­ten. Maguk­kal hoz­ván és elha­ji­gál­ván szennye­sei­ket, tisz­tál­ko­dási lehe­tő­sé­gek nél­kül, és mivel még lat­ri­nát se áshat­nak bizo­nyos távol­sá­go­kon ismé­tel­ve, egyéb mel­lék­ter­mé­keik­ben, saját szennyeik­ben fet­rengve is. Nem rág­nák, és nem is ráz­nák a ke­rí­tést, csak leül­né­nek a tövé­be. Annak ide­jén kita­lál­ták hon­atyáink az üveg­zse­bet, most üveg­ke­rí­tésre se kel­lene átnyer­gel­ni­ük, a körülhúgyos nem­zeti magyar műszaki zár önma­gá­ban is átlát­szó. Lát­nák tehát majd az ott jár­őröző határ­őri­zők, mutat­nák hőkamerák is, ver­hetné a dobot a min­den lében két kanál világ­sajtó is, hogy száz­het­venöt kilo­mé­ter hosszú­ság­ban, egy­másba érve, naponta hány ezer ember kín­ló­dik, már nem oda­át, de félig-med­dig ide­át, és jön­nek majd szá­zá­val, ezré­vel a huma­ni­tá­rius töl­tetű embe­rek, akik tele­ki­a­bál­ják a vi­lá­got, hogy ekkora gya­lá­zat­tal meg nem áll­ha­tunk a világ színe előtt. Kiver­ném az itt­ho­niak fejé­ből azt az ökör­sé­get is, hogy a biz­ton­sági kame­rák fede­zete alatt Vitéz László pala­csin­ta­sü­tős hada­ko­zá­sát mutat­nám a gye­re­kek­nek kive­tí­tő­kön, báb­fil­men, ötszáz méte­ren­ként, hogy a ve­lük cso­por­to­suló föl­nőt­tek könnyeb­ben a mar­kunk­ban marad­ja­nak, inkább tele­fon­jukra letölt­hető vál­to­zat­tal ked­ves­ked­nék. Sza­bad­ság­har­cos múl­tunk­ból se hoz­nám elő Gábor Áron réz­ágyú­ját föl­vi­rá­gozva se, sőt a mo­ha­me­dán-ma­gyar test­vé­ri­ségre tekin­tet­tel se Hunyadi Jánost, se Kapisztrán Jánost nem muto­gat­nám, és a kita­lált Dugovics Titusszal se pél­dá­lóz­nék. A moh­ácsi busó­já­rást se vezé­nyel­ném a ke­rí­tés belső tövé­ig, hogy ijesztő álar­ca­ik­kal, kolomp­ja­ik­kal, kerep­lő­ik­kel rio­gas­sák őket. Azt is őrült­ség­nek tar­ta­nám, hogy egy kicsit hagy­juk asza­lódni őket, túl a rácson. Vagy hadd vere­gesse mind­nyá­ju­kat a menny­dör­gős för­ge­teg.

Szépen hizlalja soraimat a hét­köz­napi élet. Jól elját­szot­tam kóbor gon­do­la­ta­im­mal, és lám, olva­som az újság­ban a címet, egyet­len drót­vá­gó­val ezt is átvágta vala­ki. Szleng­gel szólva akár­me­lyik ellenző mond­hat­ja, jól átvág­ták a ma­gyar kor­mányt a szak­ér­tők is, ami­kor állí­tot­ták, a ke­rí­tés áthág­ha­tat­lan. Átvág­ha­tat­lan. Mintha egész­sé­ges fricska akart volna lenni az egész: alig pár méterre a még nyitva maradt átjá­ró­tól. Fogal­maz­hat­ják a jog embe­rei a tör­vény­mó­do­sí­tást: legyen bün­tet­hető min­den ron­gá­lás és átmá­szás.

Paragrafusokban vannak még tarta­lé­ka­ink.

A dolgok elképzelhető legreálisabb tala­ján állva el kell fogad­nom sokak véle­ke­dé­sét: Romá­nián és Hor­vá­tor­szá­gon át is be lehet jönni hoz­zánk. Lesz­nek, akik észre is veszik.

Az első veszedelem, a vérhas egyéb­ként itt van már, nem ante portas, de az ország szí­vé­ben is. Uram­is­ten, mi lenne itt, ha emberi mel­lék­ter­mé­kekbe len­né­nek kény­te­len elhe­verni a raj­tunk csak átutazni szán­dé­ko­zók? Szo­doma és Gomora, egy­be­kap­csol­va.

Később vettem észre, odakinti befo­ga­dó-ál­lo­má­so­kon mobil­vé­cék­ből utca­so­ro­kat nyit­nak.

Tényként közlik, amióta él a ke­rí­tés, nem csök­ken, emel­ke­dik a beér­ke­zők szá­ma. Bume­ráng a ja­vá­ból. Nem merem foly­tat­ni, még talon­ban sem. Bár­csak ne lenne szik­rá­nyi iga­zam! Mások­nak is föl­tű­nik, mond­ják is, minisz­ter­el­nö­künk hetek óta hall­gat, a kor­mány­fői hiva­tal vezető minisz­tere beszél helyet­te, ren­dü­let­le­nül. Amíg ki nem csor­bul a belé helye­zett biza­lom is.

Azt a néhány hetes kiesést később azon­ban bősé­ge­sen pótol­ta.

Valaki már arról cikkezget, hogy az acél­já­ról is híres Své­dor­szág­ban nem éles acél­pen­gé­ket készí­te­nek a be­ván­dor­lók ellen, befo­gad­ják és kita­nít­tat­ják őket. Ahogy a mi ötven­ha­to­sa­ink­kal is tet­ték min­den­hol. Nálunk is úgy fogy a la­kos­ság, mint náluk, szük­ség lenne a föl­töl­tő­dés­re. Bécs­ben is sokak­nak van­nak távol-ke­letre nyúló gyö­ke­re­ik. Elüre­sedő fal­va­in­kat járva és lát­va, sokak­nak el-el­szo­rul a szí­ve. Itt van Gyű­rű­fű, a nem tudom hánya­dik hat­vá­nyon. Ha a nagy kite­le­pí­té­sek és bete­le­pí­té­sek ide­jén ki tud­ták szá­mí­ta­ni, hány kito­lon­colt sváb helyébe hány beto­lon­colt föl­vi­déki jöhet, hazai tele­pe­sek­kel brut­tó­sít­va, ugyan­ezt húz­nák elő most is? Föl­ajánl­hat­nánk nekik, eszik, nem eszik ala­pon. Miféle féreg rágja azok lel­két, akik még ennyi idő után is tör­té­nelmi pár­hu­zam­ként idé­zik meg a nem­zeti tra­gé­diá­val föl­érő tele­pí­té­sein­ket? Rém­ál­ma­ink­ban se jöj­je­nek elő azok az idők! Nin­csen az a tö­rek­ros­ta, ame­lyik igaz­sá­got szol­gál­tat­hat­na. Kény­szer verte ki fész­kük­ből a „né­met­aj­kú­a­kat”, kény­szer verte be a he­lyükre zsup­polt fölvidékieket, ezt föl­em­le­getni is halá­los vétek. Elhul­laj­tott odvas foga­in­kat akar­nák műfog­sor­ok­kal pótol­ni? Ha saját pap­jaik azzal indít­ják őket bele a vak­vi­lág­ba, hogy sza­po­rod­ja­nak, és borít­sák ki egész föld­ré­szün­ket saját ten­ge­lyé­ből, és ezt néhány szom­szé­dos orszá­gunk raj­tunk is kipró­bálta már, illene meg­hal­la­nunk, és nagyobb sebes­ségre kap­csol­nunk népe­se­dé­sünk haj­rá­já­ban.

Rá kellett jönnöm, aranytálcán kínál­hat­nánk szí­vün­ket, lel­kün­ket, kiüre­sedő fal­va­in­kat, ha nekik eszükbe se jut elfo­gad­ni. Min­den­áron tovább­menni akar­nak. Leg­szebb aján­la­ta­in­kat is kalit­ká­nak ven­nék. Bár arannyal van befed­ve, mégse támad benne kedve sen­ki­nek se.

Ha lennének ajánlataink egyáltalán.

Saját mókuskereküket forgatva mond­ják sokan, a föl­tu­pí­ro­zott áza­lék­szá­za­lé­kok kána­áni kosa­rá­ból egy­aránt vehet­né­nek, és a moha­me­dá­nok a nagy­me­cset mellé akár müez­zin­ké­pez­dét is álmod­hat­ná­nak. Sze­ret­jük föl­em­le­getni olvasz­tó­té­gely­sé­gün­ket, újra kipró­bál­hat­nánk elri­asztó pél­da­ként. A régi agy­mo­sás pél­dá­ját föl­ele­ve­nítve okta­tó­fil­me­ken mutat­nák be, mek­ko­rát téved, aki hoz­zánk törek­szik. És mek­ko­rát téved­nek azok, akik elhi­szik, hogy ilyes­mi­nek akár­mi­lyen üdvös hatása len­ne.

Ráadásunk is van, mínuszban, azt is talon­ban tar­tom. Az idő­köz­ben kitán­torgó magyar­sá­got. És mázsás gon­dunk az is, ahogy csök­ken népes­sé­günk, úgy emel­ke­dik a mun­ka­nél­kü­liek szá­ma. A for­dí­tott ará­nyos­ság test­kö­zeli pél­dá­ját szol­gál­tat­ják. Az a pár esz­tendő is kibír­ha­tat­lan teher len­ne, ami a ki­ta­nít­ta­tá­sukra telne el?

Süllyedni kezdek szégyenemben. Miköz­ben a tisz­tes­sé­ges, lel­ki­is­me­re­tes és fele­lős­ség­gel átita­tott saj­tó­sza­bad­ságra vágya­ko­zom, a pénz­mág­ná­sok igéit csó­csá­lom, bár­me­lyik olda­lon is? Akár­merre for­ga­tom sza­vai­mat, a ke­rí­tést támo­ga­tók vagy az ellen­zők zsold­já­ban talá­lom maga­mat. Minek a kerí­tés, ha úgyis meg­ke­rü­lik, mondja ben­nem a kis­ör­dög.

Most jutnak eszembe azok az idők, ami­kor pöt­töm­nyi uno­kánk Ame­ri­ká­ban járt. Ezer­féle náció tudó­sai nyü­zsög­tek ott az egye­tem körül, mégse zár­ták körül magu­kat kerí­té­sek­kel, se ide­o­ló­giá­val. Még csak ott tar­tott az angol nyelv­tu­dás­ban, sokat értett, de meg­szó­lalni még nem mert. Egy­szer aztán a für­dő­víz­ében vele együtt lubic­koló műanyag kacsa­ma­da­ra­kat kezdte azon a nyel­ven biz­tat­ni. Az egyik könyv­tár külön fog­lal­ko­zá­so­kat szer­ve­zett az ott dol­go­zók gye­re­kei­nek. Ilye­ne­ket tanul­tak töb­bek között, játé­kos for­má­ban: one potato, two potetoes. Egy krump­li, két krump­li, egé­szen tízig. Köz­ben egyik mar­kuk­ból a má­sikba rakos­gat­ták a sem­mit. Uno­kánk már váran­dós kis­ma­ma, három vagy négy nyelv­vizs­gá­val, az egyik­ből tanári dip­lo­mát is szer­zett, de az ott kinn töl­tött hónap­jai­ról szik­rá­nyi rossz emléke sin­csen.

Krumplink ugyan hol van, hol nin­csen, de csacska gyer­mek­mon­dó­kák­kal, kör­já­té­kok­kal, dalocs­kák­kal jól el vagyunk lát­va.

Embereken kísérletezni nem szabad. A több­féle nem­zet gye­re­kein se. Ha azon­ban nem elri­asz­tani akar­nám a hoz­zánk jövő­ket, hanem magunk­hoz édes­get­ni, hogy gyer­me­keik hol­tuk nap­jáig jó hírün­ket hor­doz­zák, akkor ezt a kita­pasz­talt metó­dust is bevet­ném. Ha nem vala­mennyi­é­nél egy­szer­re, kis cso­por­ton­ként, kísér­let­kép­pen. Óvó nénik, óvó bácsik, de sokat segít­het­né­tek! Akár­merre for­dulna sor­suk, leg­jobb hír­vi­vő­ink len­né­nek.

Fél lábon ugrálhatnék örömömben. Most meg azt hal­lom, elkez­dik vala­hol beis­ko­lázni őket, a ki­csi­ket pedig majd óvo­dába járat­ják. Nem külön tago­za­tok­ba, a haza­iak együt­te­sébe olvaszt­va. Eddig azt hit­tem, naiv­ság­ban ver­he­tet­len vagyok. Ezen is vál­toz­tat­nom kell. Néha meg­esik, csak előre sza­lad­tam. Még meg­érem az ósdi vicc igaz­sá­gát: ha valami magá­tól – tőlem füg­get­le­nül – meg nem oldó­dik, azzal nem is érde­mes fog­lal­koz­ni.

Később aztán csöndben elhal ez a hír is.

Jönnek az újak, újabb hajtások dúsít­ják fan­taz­ma­gó­riái­mat. Olva­som, Tiszaszigetnél 12 beván­dorló mászta át megint a drót­aka­dályt, még­pe­dig úgy, hogy sze­rez­tek egy lét­rát, ráfek­tet­ték a hár­mas tekercs­re, és átjöt­tek. Sebaj, pusz­tán hatás­va­dá­szat­ból har­sog­ják a hí­rek, ezervalahány rend­őrt képez­nek át határ­va­dásszá. Miköz­ben ezré­vel men­nek nyu­gatra a dip­lo­má­sa­ink, fogyat­koz­nak orvo­sa­ink, mér­nö­keink, szá­mí­tó­gé­pe­seink, taná­ra­ink is, megint vissza­cseng fülem­ben a költő sza­va: Úgy elfogy a magyar, mintha nem lett vol­na. Nem a nem­zet­ha­lál gon­do­lata vib­rál most ben­nem, azt sok­szor elsír­tuk már, de ha ráadá­sul lezár­juk a déli hatá­ra­in­kat is, egy ember­öltő alatt talán már annyian se mara­dunk, hogy rend­őrein­ket egész­sé­ge­sen erő­sí­teni tud­nánk. Had­ki­egé­szí­tés pedig? Ugyan kivel? Az emel­kedő nem­zet buz­gal­má­val süllye­dünk, vissza az össze­nem­zeti siva­tagi közép­szer­be.

Újabb hír. Már létra se kell. Se egyes, se ket­tős. Háló­zsák­jai­kat vetik át a drót­hen­ge­re­ken, úgy jön­nek át. Vagy ala­gu­tat nyit­nak maguk­nak a drót alatt. Feketehalom, ismé­tel­ve? Van olyan is, aki a ki­fe­szí­tett négy méter magas kerí­té­sen vág lukat magá­nak. Mon­da­nám megint, ha csú­fol­kodni akar­nék, mun­ka­ide­jük­ből kite­lik. Vas­úton is jön­nek, ezré­vel immár, de gya­log­szer­rel. Ellen­lé­pés­ként hama­ro­san föl­áll jól cél­zott föl­adat­tal a határ­va­dász-egy­ség, háro­mez­ren fölüli rend­őr­lét­szám­mal, és ter­ve­zik a hon­véd­ség beve­té­sét is. Szá­mol­gatni se merem, hány méte­ren­ként jut egy-egy parancsra lóduló hiva­ta­los sze­mély, hőkamerákkal is föl­sze­rel­ve.

Újabb harminc milliárddal toldot­ták meg az ide szóló költ­sé­ge­ket. Hol van még a vé­ge?

Kitaláltak megint valamit a be­vo­nu­lók. A bé­lelt kerí­tést. Nem azért, hogy meleg legyen, csak azért, hogy föl ne akad­ja­nak rá. Kivág­ják vala­hol, akár háló­zsák­kal teke­rik körbe az átjá­rót, akár más gön­cü­ket áldoz­zák rá, és ahogy kato­ná­ék­nál régen is meg volt írva, ahol egy ember átme­het, mehet ott egész raj, sza­kasz, vagy zász­ló­alj is. És átdug­ják az aprócska utó­dot is. Nem tudom, a Korán írja-e, amit mi gyak­ran emle­ge­tünk, néha elesett­sé­günk­ben is: ki táp­lálja az ég madarait? Habár, ugye, nem föl­tét­le­nül egy­vá­gá­nyú a hit­élet, nem mind­egyi­kük Korán-hí­vő. Élel­met nem hoz­hat­nak olyan messzi­ről, ado­má­nyok­ból kite­lik, vízre is, ruhára is fut­ja, az idő­já­rás vál­to­zá­saira figye­lem­mel is, szál­lásra is, és ha koszt-kvár­tély meg­van, a mobil­föl­töl­tés is adva van.

Kollégám rágódik az újságban, nem érti, miként for­dul­hat elő, hogy sereg­nyi fotós és ope­ra­tőr nézi, hogyan kín­ló­dik az a csöpp kis­lány, aki­nek a haja bele­akadt a drót­sö­vény­be, és egye­dül az édes­anyja akarja kisza­ba­dí­ta­ni. Miért nem ugrik oda vala­me­lyik­ük, segí­te­ni? Aztán rájön, az már beavat­ko­zás lenne a tör­vény üze­ne­té­be. Ő már támo­gatná a be­ván­dor­ló­kat. Amíg át nem ér tel­je­sen, addig bármi tör­tén­het vele, majd utána meg­mu­tat­hat­juk duz­zadó szí­vein­ket.

A kocka el van vetve, mondta a nagy had­ve­zér, Julius Cae­sar Kr. e. 49. január 10-én, a Rubicon part­ján. Alea iacta est. Átír­hat­nánk mai csa­ta­je­le­ne­tek­re, a drótrubikon part­já­ra, egyet­len szót cse­rélve ben­ne: a humánum van elvet­ve?

És előbukkan valahonnan az idők bugy­rá­ból a szer­biai Milica, tőlünk pedig a madár­lelkű Gyur­ka. Ismét­lés csak, amit össze­be­szélve cse­lek­sze­nek, fotó­sok és ope­ra­tő­rök per­gő­tűz­ében, rend­őreink szeme lát­tá­ra. Milica hozta a drót­vá­gót, benyúl vele a pen­gés hen­ger köze­pé­be, véresre sebzi ujjai bögyét, a mi olda­lun­kon pedig a szin­túgy újság­író Gyurka fogja a csí­pő­fogó másik szá­rát, és közös erő­vel nyisszant­ják át a kerí­tést. Néhány lépésre a hé­za­gosra hagyott vas­úti átjá­ró­tól. Jel­kép­ér­té­kű­nek szán­ták, mondja a magyar fiú, be is segí­tik mind­járt egy éppen ott vára­kozó kocsi­ba, utá­nozva az ame­ri­kai rend­őrök óva­tos­sá­gát: csak a fe­jét be ne üsse! Milica sza­ba­don távo­zik a másik olda­lon, viszi magá­val a drót­vá­gót.

Na, majd odabent ellátják a ba­jo­dat, mon­da­nánk a régi séma sze­rint, de nem így tör­tént ez se. Bevit­ték, föl­vet­ték ada­ta­it, elmond­ták, mennyit kós­tál a ron­gá­lás, és elen­ged­ték. Este már a tele­ví­zió egyik csa­tor­ná­ján mondja mind­nyá­junk sze­mébe és fülé­be, semmi bán­tó­dása nem esett.

Mi pedig újra fölidézhetjük magunk­ban a Par­la­ment előtti egy­kori kor­don­bon­tást, főve­zér­let alatt. Drót­vágó olló helyett a 18-as vil­lás­kulcs is meg­tet­te.

Rendőreink központi ellátmányként kap­tak már kesz­tyű­ket és száj­masz­ko­kat – nem azért, hadd lássa a nagy­vi­lág, a még ott­hon marad­tak is, kesz­tyűs kéz­zel bánunk a tö­meg­gel –, de a tizen­nyol­cas vil­lás­kulcs még hiány­cikk. Köz­ben, aznap, hatal­mas káosz a Ke­leti pálya­ud­va­ron. Töme­gek men­né­nek kife­lé, Auszt­rián át Néme­tor­szágba pél­dá­ul, de a mi vas­ka­la­pos­sá­gunk útju­kat áll­ja. Akár külön­vo­nat vihetné őket Hegyes­ha­lo­mig, vagy busz­já­ra­tok is indul­hat­ná­nak, mi inkább föl­visszük őket Pest­re, egyik pálya­ud­var­tól a má­si­kig taszi­gálva őket, ne cso­dál­koz­zunk, ha elsza­kad a cér­na. Ha benne van az uniós sza­bály­zat­ban, és vala­me­lyik másik aján­lás­ban, hogy akit nálunk regiszt­rál­tak, annak egy dara­big itt kell marad­nia akkor is, ha Német­or­szág hol been­gedné őket, hol meg nem. A szabál az szabál! Vas­ka­la­pos ura­im, egy pol­gári szó­ra! Azo­kat a pon­to­kat akkor fogal­maz­ták bele az ira­tok­ba, ami­kor a mene­kü­lők még el se indul­tak távoli hazá­juk­ból. Azóta össze­om­ló­ban van az a vi­lág, de mi korábbi énünk­ből cen­tit se enge­dünk. Már fél Európa kor­má­nyai nyi­lat­koz­gat­ják, messze járunk az embe­ri­es­ség elemi sza­bá­lyai­tól, de mi még min­dig meg­mu­tat­juk. Mind­egy, mit, de meg­mu­tat­juk.

Reggeli tudósítóink orrán-száján jön­nek a hí­rek: ember­te­len bűz és óri­ási sze­mét van a pálya­ud­var előtt nekik ren­delt kicsi terü­le­ten. Akár a ha­tár mel­lett. Szí­ve­sen elka­la­u­zol­nám kol­lé­gái­mat bár­me­lyik ifjú­sági bulitáborba, gólya­ava­tóra vagy liba­bö­gye-fesz­ti­vál­ra, hogy hason­lót lás­son. Ton­ná­ban szá­mol­ják utá­nuk a taka­rí­tók a sze­me­tet. Megint a régi görcs: ami oda­lent a ta­nyák mel­lett tör­tént, hipp-hopp, vil­lám­gyor­san föl­ju­tott a fővá­ros­ba. Mégse kel­lett volna őket idáig föl­hoz­ni, itt fönn össze­gyűj­te­ni. Szívet cse­rél, aki hazát cserél – ezt éne­kel­tük ötven­hat után. És sze­me­tel – told­hat­juk meg most.

Megint a kérdés: mi lesz itt még?

*

Fáziskésésben vagyunk. Amit tegnap még til­tot­tunk, azt ma már eltűr­jük, sőt támo­gat­juk.

A Keleti-pályaudvar körül csönde­se­dett a föl­for­du­lás, föl­ol­dot­ták a nagyon szo­ros rend­őr­kor­dont, mene­kül­tek a me­ne­kü­lők, bezsú­fo­lód­tak az első vonat­ba. Ami­kor kide­rült, az éppen nem arra megy, amerre ők akar­nak, átszáll­tak abba, ame­lyik Sop­ronba tart, vagy leg­alább Győr­be. Aki befért, végre el is indul­ha­tott, de csak Bics­kéig jutott. Becsap­ták, átver­ték őket. Ki akar­ták szál­lí­tani a ren­ge­teg embert a vo­nat­ból, de ők menni akar­tak min­den­áron. Nem köve­tem a hír­adá­so­kat, inkább azon mor­fon­dí­ro­zok, mi tör­té­nik egy állo­má­son vesz­teg­lő, embe­rek­kel túl­zsú­folt vona­ton. Állí­tó­lag enni adná­nak nekik, de azt vissza­uta­sít­ják. Nekem azon­ban az jut megint eszem­be, a vas­úti illem­he­lyek – ej, de szé­pen mond­tam! – bel­se­jé­ben több nyel­ven is ki van írva, amíg a vonat az állo­má­son tar­tóz­ko­dik, nem sza­bad hasz­nál­ni. Mit tehet az ezer­nyi ember, ha esté­től reg­ge­lig rájön a szük­ség? Elvégzi a dol­gát. Talán le is potyog mind, amíg víz van a tar­tály­ban. Az állo­más­fő­nök orra alá. Meg az őriző rend­őröké alá.

Hírrel hirdeti minden fórum, hogy a WHO is sür­geti a mene­kül­tek védő­ol­tá­sát. Meg azt is, egye­dül ők nem akar­ják. Hát ezek­nek már a me­leg málé se kell? Áll­junk meg itt is egy pol­gári szó­ra! Odáig már elju­tot­tak a sze­ren­csét­le­nek, hir­te­len meg­ta­nul­tak nem hinni nekünk. Hogy pél­dául kanyaró ellen kel­le­ne? Ki a fene tud­ja, mit tar­tal­maz az oltó­anyag? Netán lebé­ní­tani a még meg­lévő til­ta­ko­zá­sai­kat? Ha ott­hon is meg­vol­tak oltás nél­kül, hagy­ják őket békén. Ők tovább­menni akar­nak. Legé­nye­sen becsap­ták őket azzal is, hogy Győrbe megy a vo­na­tuk, de fon­dor­lat­tal meg­ál­lít­ják Bics­kén. Ott is van befo­gadó állo­más. Már egy­szer lóvá tet­tük másik cso­port­ju­kat, és Deb­re­cen­ben kötöt­tünk ki velük, ez a fogás már gyatra ismét­lés csak. Nem ország­járó IBUSZ-útra jöt­tek el idá­ig. Ami­kor végre autó­buszt aján­lunk alá­juk, képe­sek meg­fe­nye­getni a so­főrt, meg­ölik, ha elka­nya­rodna alat­tuk a jár­gány. Nem fogad­ják el a hu­ma­ni­tá­rius kosz­tun­kat se, mert tiltja a val­lá­suk: a be­le­ke­vert hús­ban disz­nó­szár­ma­zék lehet. Vagy egy­sze­rűen beete­tés­nek veszik. Ha a mi óvo­dá­sa­ink és isko­lá­sa­ink men­zá­ján elég, egy valaki mondja ki, hogy a fi­nom­fő­ze­lék­től izzad a lába, ilyen balga han­ga­dóik nekik is van­nak.

Mi pedig el tudunk szédülni is a gon­do­lat­tól, hogy gya­log indul­nak neki Röszkéről Pest­re, vagy Pest­ről Hegyes­ha­lom­ra. Tér­dig kopik a lába­tok, ara­nyos­ká­im, mon­daná nekik Terus ángyi. Az én fejem­ben viszont elő­jön töb­bek között a kí­nai Hosszú Mene­te­lés, akár hat­ezer, akár tíz­ezer kilo­mé­ter­rel szá­mol­juk is. Hányan pusz­tul­tak el útköz­ben? A vi­et­námi Ho Si Minh-ösvényen is. Mégis men­tek, men­tek, men­tek. Azok is, akik üldöz­ték őket.

Van a hozzánk érkezők között is, aki már hét hónapja rója az uta­kat. Csa­lá­dos­tól.

Apróság, de ide írom. Gyermekeink, apró koruk­ban – nagy­já­ból annyi idő­sek lehet­tek, mint most az érke­zők körül fut­ko­sók – apju­kat akar­ták bene­vezni az éppen folyó pos­tás-gya­log­ló­ver­seny­be. Csak ki ne találja vala­ki, hogy a mos­tani mene­te­lők között is gya­log-ver­senyt hir­des­sen!

Hallom, százötven-kétszáz bécsi autós szán­dék­ban össze­ka­pasz­ko­dott, és átjöt­tek hoz­zánk, egé­szen a Ke­le­ti­ig, hogy Auszt­ri­ába szál­lít­sák a rászo­ru­ló­kat. Lehűlt a le­ve­gő, meleg ruhát és élel­met is hoz­tak. És föl­vi­lá­go­sító sza­va­kat is, mire szá­mít­hat­nak, ha kiér­nek. Nem tudom, hogyan tud­ták levet­kőzni maguk­ról az ember­csem­pé­szet azon­nali vád­ját, ők az ember­sé­ges meg­ol­dá­so­kat sze­re­tik job­ban.

Ahol a nyomorúságos élet dik­tálja az ira­mot, a hiva­tali köz­be­avat­ko­zás erő­sen las­sító ténye­ző. Ahol az arro­gan­cia éli hatal­mát, elhal ott a hu­má­num. Lehet ebből még elhú­zódó kor­mány­vál­ság.

Most meg azt hallom, miközben érse­künk meg­ju­há­szodva vissza­ko­zott, és leve­let írt a pá­pá­nak, meg­kö­szönve az útmu­ta­tást, egyik püs­pö­künk mintha pápább akarna lenni a pápá­nál, elkezdte bírál­ni. Na, ennek is lehet majd böjt­je.

Ausztria egyik főembere személyes láto­ga­tása során azt nyi­lat­koz­za, meg­sza­kad a szíve a sok nyo­mo­rú­ság lát­tán. A mi főnö­keink kemé­nyebb köté­sű­ek, el se men­nek a ha­tár­ra, nehogy az ő szí­vük is meg talál­jon hasad­ni.

Bicskéről újabb hír: reggel újra tün­tetni kezd­tek a vo­nat­ban éjsza­ká­zók. Szent Isten! Mennyi­vel dúsult az inten­zív talaj­erő-vissza­pót­lás, álló üzem­mód­ban, ennyi ember után, a sínek között? Az egész sze­rel­vényt vihet­ték a ste­ri­li­zá­ló­ba.

Lassan esik le a húszfillér, de végül tanu­lé­kony leszek. Most veszem ész­re, úgy verő­dött belénk, némely népek­nél sok­ne­jű­ség a tör­vény. Ők meg hoz­zák poron­tyai­kat, hátu­kon és nya­kuk­ban, hosszú, tömött sor­ban, de csak egy fele­ség van velük. Átala­kul­tak volna ők is?

Rémüldözni kezdek akkor is, amikor azt látom, az első gya­lo­gos neki­ló­du­lás csupa fér­fi­nép­pel tör­té­nik. Ezek még azt hiszik, ha most szét­vál­nak, valaha is talál­koz­hat­nak? Aztán szé­pen-las­san megint eszembe jut, tele­fon van min­den zseb­ben, tér­erő is van, hir­de­tést se kell föl­ad­ni­uk, aki hall­ja, adja át ala­pon.

A nagy fordulatok éjszakája múlt el fölöt­tük, és fölöt­tünk is. Addig-ad­dig kekeckedtünk nem­zeti elkö­te­le­zett­ség­gel, amíg az oszt­rá­kok is kinyil­vá­ní­tot­ták, készek fogadni a ván­do­ro­kat. Szinte ugyan­ak­kor a néme­tek is, az ango­lok is, pedzet­ték a fran­ciák is. Argen­tína is jelez­te. Per­sze, per­sze, onnan jött a pápánk! Emlé­kez­he­tünk rá, ami­kor már nagyon forrt a Bé­ke­tá­bor, a len­gyel Wojtyla föl­szálló fehér füstje löke­tet adott hoz­zá.

Mit tehetett a konok magyar kor­mány? Meg­vi­lá­go­sod­tunk, elkap­kod­ják a gya­lo­go­san neki­vágó világ ván­do­ra­it, buszok­kal viszik Hegyes­ha­lo­mig, és enge­dik őket átlépni a ma­gyar hatá­ron. Később aztán külön­vo­nat­tal mehet­nek egé­szen Mün­che­nig. Idő­köz­ben haza­tért nya­ra­lá­sá­ból a bel­ügy­mi­nisz­te­rünk, saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón mutatta be magát, és ott foly­tat­ta, ahol eluta­zása előtt abba­hagy­ta: kimondta megint, hogy radi­ka­li­zá­ló­dik a tö­meg. Arany János még így írta: A fé­reg, ha tip­rod, vissza­for­dul fővel.

Most éppen ott tartunk, bíráljuk nyu­ga­tot, miért bírál ben­nün­ket. Gye­rek­ko­rom kari­kázó szó­já­rása jut eszembe megint: aki mond­ja, min­dig az, te mond­tad, hát te vagy az! Eljátszható a vi­lág vége­ze­té­ig.

Mennyivel más lenne itt az élet, ha a mi muzsi­kánkra tán­colna egész Euró­pa! Pályá­zónk már mintha lenne a csá­szár­ság­ra.

Megint tévedtem, pedig számítani lehe­tett rá. Egyik haj­dani minisz­ter­el­nö­künk a na­pok­ban átlib­bent Röszkénél és Ásotthalomnál is a hatá­ron, hogy szóba áll­has­son az érkező mene­kü­lők­kel. Ismét­lem, ő a me­ne­kül­te­ket kereste föl, miután bele­kós­tolt a ha­lász­lébe a sze­gedi Tisza-par­ton. Meg is fenye­gette a fő­rend­őr, két­sze­res sza­bály­sér­tést köve­tett el, mert vissza is jött, és ennek bün­te­tés lesz a vége. Reg­náló minisz­ter­el­nö­künk is kapta magát, van ő is olyan, mint az oszt­rák, ő meg határ­szem­lére indult kísé­re­té­vel, Mórahalom tér­ség­ben. Még nem a mű föl­ava­tá­sá­ra, csak sür­ge­tés­re: gyor­sí­tani kell a tel­jes lezá­rást. Szó sem esett arról, hogy az ő szíve is meg­ha­sadni készül­ne, nem a me­ne­kü­lő­kig ment, csak a kerí­té­sig. Ván­do­ro­kat a Ke­le­ti­nél is talált vol­na. Ahol elvi­sel­he­tet­len a bűz és a sze­mét.

Egyébként mindenki tudhatja köny­vek­ből is, az ural­ko­dók nem szok­tak átmenni az ellen­ség­hez, meg­kér­dez­ni: hogy vagyunk, hogy vagyunk? Az is elég, ha meg­üzeni kép­vi­se­le­teink útján, hang­sú­lyo­san szó­ta­gol­va: ne gyer-tek, mert to-váb-bi u-ta-to-kon nem tud-juk ga-ran-tál-ni vé-del-me-te-ket. Útszéli üze­net lenne azt mon­da­ni, men­je­tek a po­kol­ba.

Csak átengedésüket kérnék, zakla­tás nél­kül, egyre zak­la­tot­tab­ban. Közöt­tük is sokan van­nak, akik csak az orruk hegyéig lát­nak. Átjutni min­den­áron, és nem szá­molni azzal, min­den bete­lik egy­szer. Fogyó anyag lesz a jó szán­dék is.

A gazda szeme hizlalja az acéldró­tot. Nem jól fun­gál? Elő a ka­ri­kás ostort! Beje­len­tet­ték, hon­vé­delmi minisz­te­rünk már lemon­dott. (Le kel­lett mon­da­nia?) Talán-ta­lán azért, mert nem tel­je­sült a tusványosi ren­del­ke­zés: már szep­tem­ber első hete is elmúlt, és csak az ide­ig­le­nes zár készült el a meg­bíz­ha­tó­nak álmo­dott aka­dály­ból, pedig ki lett mond­va. Ha kato­na­mi­nisz­te­rünk volt egy­ál­ta­lán angyal­bőr­ben, tud­nia kel­lene a regu­lát, a pa­rancs­ra, hogy fesse be az eget, csak egy kér­dés lehet: milyen szí­nű­re. Ha viszont nem volt, nem til­ta­koz­nék, kap­jon behí­vót három hóna­pos szol­gá­lat­ra. Hét­pró­bás őrmes­te­re­ket, tize­de­se­ket is tud­nék aján­lani mel­lé.

Továbbra is árad a határfor­ga­lom. Erő­sebb, mint előt­te. Jön­nek fér­fi­ak, fele­sé­gek, hoz­zák cse­cse­mői­ket, fut­kosó gye­re­kei­ket, szü­lei­ket, bete­gei­ket, man­kó­val és kere­kes szék­kel is.

Ilyenkor valakinek el kell vinnie a bal­hét. Las­sú­ság­gal senki nem vádol­ha­tó, másod­per­cek múlva új meg­bí­zott minisz­te­rünk lett. Bár­sony­szék üre­sen nem marad­hat akkor se, ha most éppen tüs­kés­drót­tal van bélel­ve. Stra­té­giai posz­ton főleg nem. Gólya se rakna rá fész­ket, de hát a gólyáink már for­dítva jár­ják ugyan­azt az útvo­na­lat. Kifelé ván­do­rol­nak. Magya­rá­zat nin­csen, kom­bi­nál­jon min­den­ki, ahogy akar. Belénk plán­tált lelki rugó­ink sze­rint szo­rul a zab­szem a töb­bi­nél is. A min­dig min­de­nért fele­lős állam­tit­kár­ok­nál és helyet­te­se­ik­nél is. A ma­ra­dék tanul, és job­ban boká­zik, mint eddig.

Örökké ellenzékieskedők véleménye sze­rint a más mák­fe­jű­e­ket is fenye­geti a jár­vány.

*

Napról napra gazdagodik nyelvünk. Sike­rült elcsíp­nem a rá­dió­ból egyik gyöngy­szem­ét: tágul a nézőpontunk. Azt jelen­ti, amit ma ilyennek gon­dol­tunk, ma már olyan. A vi­lág­egye­tem tágu­lá­sá­ról rég­től fogva beszél­nek, kez­dem azt hin­ni, kerí­tés menti néző­pon­tunk is koz­mi­kus régi­ókba emel­ke­dik. Azon­nal tágulva értel­me­zem Illyés Gyula sza­va­it, ame­lyek vala­mi­kor régen egy inter­jú­ban hang­zot­tak el: Magyar az, aki magyar­nak vallja magát. Ami­kor a né­met kan­cel­lár asszony beje­len­tet­te, hogy szí­riai mene­kül­te­ket fogad­nak be, töme­ges­től val­lotta magát szír­nek a többi mene­kült is. Pedig nevét se hal­lot­ták Illyés Gyu­lá­nak. Igaz, ezt a lo­gi­kát követve ki lehetne mon­da­ni, mene­kült az, aki mene­kült­nek vallja magát. Szír az, aki szí­ri­ai­nak vallja magát. Szo­li­dá­ri­sak vagyunk ezzel vagy azzal, hir­te­len elter­jedt a kari­ka­tu­ris­ták halá­los vesze­delme révén a szlo­gen, de ennyire önki­szol­gáló soha nem volt még egyet­len ország tör­vé­nye sem.

Persze, odakint ennek is megtalál­ták az ellen­ra­ké­tá­ját. Olyan ellen­őr­ző­ket állí­tot­tak mun­ká­ba, akik a be­gyű­rűző ter­ro­ris­ták kiszű­ré­sére az ara­bul is beszé­lők nyelv­já­rási külön­bö­ző­sé­geit is érzé­kelni tud­ják. Higgins pro­fesszor a Pygmalionban, föl­jött a te napod is. Megint föl vagy talál­va. Egyip­tomi és más dia­lek­tust beszé­lők, kívül tága­sabb!

Tudom, hogyne tudnám, klónozással se lehetne sok­szo­rozni ennyire kép­zett nyel­vé­sze­ket, és az se biz­tos, hogy a gya­núba fog­ha­tók mind­egyike vág­tatva menne meg­hall­ga­tás­ra. Erő­sen kis­üzemi mód­szer ez a tízez­ré­vel höm­pölygő ára­dat­ban, ami­kor pedig min­den ext­rák­kal föl­sze­relt hosszú csövű szen­zor­pus­kára lenne szük­ség, a pus­ka­mik­ro­fon min­tá­já­ra. Nagyon-na­gyon kel­lene olyan meg­bíz­ható mód­szer, ami­vel el lehetne válasz­tani a jám­bor útke­re­sést bár­mi­lyen erő­szak­tól. Majd talán a most még csak épülő sze­gedi lézer­gyár elő tud állni ilyes­mi­vel.

Végre meg kellene tanulnom átlátni a min­dig nevem­ben is intéz­kedő hata­lom teker­vé­nyes agyi szö­ges­drót­ja­in, de ez már kis­ka­tona korom­ban se sike­rült, és hiába kor­re­pe­tál­tak belőle szinte napon­ta, nem forog rá az eszem kari­ká­ja. Vagy nem erre forog. Nem úgy forog. Most pél­dául azon rágó­dom, beje­len­tet­ték hetek­kel ezelőtt, a ter­mé­szeti határ­zár – több­so­ros kerí­tés – mel­lett emberi véde­ke­zésre is be kell ren­dez­ked­nünk, és jogi aka­dá­lyo­kat is le kell küz­de­nünk. Mi ezen a rá­gódni való? A ke­rí­tést, ugye, elítél­tek is épí­tik, azokra bör­tön­őrök­nek kell vigyáz­ni­uk. Van­nak ott köz­mun­ká­sok is, kikö­pött civil sze­mé­lyek, rájuk is vigyáz­nak a rend­őreink, ket­tős hiva­tást tel­je­sít­ve. Van a ké­szen­léti rend­őr­ség, nyil­ván egy lép­cső­házi for­du­ló­val föl­jebb. Készen­lét­ben lehet a TEK is, vagy a fene tud­ja, és most itt van­nak a kato­nák, ter­mé­sze­te­sen gép­pisz­to­lyuk­kal együtt. A saj­tó­nyelvbe bele­ivó­dott a gép­ka­ra­bély, ugyan­úgy, ahogy állí­tó­lag annak ide­jén Botond szá­za­dos sor­fala is „gép­ka­ra­bély­ból” löve­tett a Taka­rék­tár utcá­ból a Szé­che­nyi térre türem­kedő tömegre 56-ban, pedig az csak közön­sé­ges kara­bély volt. Kato­na­vi­selt ember vagyok, látom, ami mos­tani kato­náink vál­lán van, AK = Kalasnyikov, tehát gép­pisz­toly. Ott kötő­dik csomó eszem fona­lá­ra, nem kép­ző­dik-e mind­eb­ből jól kiépí­tett erő­szak-pi­ra­mis. A csú­csán nyil­ván az lehet, aki­nek a leg­ha­tá­so­sabb fegy­vere van.

Őrségbe rendelésem első éjszakáján maga­mon figyel­het­tem meg lénye­ges lelki vál­to­zá­so­kat. Előtte zsebre dugott kéz­zel, fütyö­rész­ve, körül­ke­rül­tem volna a föld­go­lyót, itt meg – ott meg –, ami­óta puska lett a kezem­ben, elkezd­tem fél­ni. Töb­bek között azért is, mert eliga­zí­tás­kor parancs­ban kap­tuk, ha a ked­ves édes­anyánk találna oda jön­ni, akkor is, őt is le kell lőnünk. Éjnek évad­ján hogyan jött volna oda a mi édes­anyánk, és mégis fél­tem. A sün­disznó nesze­zése is rám hozta a szív­bajt.

Sajnos, volt rá eset, valamelyik túl­buzgó ope­ra­tő­rünk fejé­ben annyira bekat­tant a szö­ges­drót, hamis hon­le­á­nyi elkö­te­le­zett­sé­get vélve a fiát ölébe kapó édes­apát akkor gán­csolta el, ami­kor leg­tisz­tább volt körü­lötte a te­rep, utána pedig egy kamasz­lányba rúgott bele. Tiszta ember­sé­gem és szak­mánk tisz­tes­sége is meg­kí­ván­ja, hogy mély­sé­ge­sen elítél­jem. És ha kezé­ben gép­pisz­toly is lett vol­na? Vagy ha pél­dául az érke­zők közül kat­tanna be vala­me­lyik? Átko­zott dra­ma­tur­gia! Ha a szín­fa­lon ott lóg a puska az első föl­vo­nás­ban, annak el kell sül­nie a har­ma­di­kig. Nem hiszem, hogy szín­padi kel­lék lenne a Kalasnyikov.

Most meg szívemet melengető dolgot látok az egyik csa­torna adá­sá­ban. Jön az egy­sze­rűen csak migránsnak neve­zett világ ván­dora az éppen kitel­je­sedő kerí­tés­hez, a röszkei vas­úti átjá­ró­hoz, ahol kaput készí­te­nek a sínek­re, és mit cse­lek­szik? Ki nem talál­nák, ha nem mon­da­nám. Kezet nyújt az ott posz­toló ható­sági sze­mély­nek! Ő pe­dig nem hárítja el, baráti mosollyal elfo­gad­ja. Egy ván­dor, és egy szol­gá­lat­ban lévő határ­őr. Nem foga­dó­bi­zott­ság, csak egyet­len egy onnan is, innen is. Hej, ha ez esz­ka­lá­ló­dott volna már hóna­pok­kal ezelőtt! Most állí­ta­nám meg a mo­zit, kime­re­ví­te­ném a képet, ami­kor összeér a két tenyér, ahogy egy­másra talál­nak a poli­ti­kusi pro­to­koll-nagy­sá­gok a ka­me­rák előtt. Két nagy cin­tá­nyért is össze­csap­nék a nagyobb hatás ked­vé­ért. Ezt ten­ném vissza az internetre, hadd járja körbe a vi­lá­got. Az ele­jén már arra készül­het­tünk, for­ral­ják a szur­kot a ke­rí­tés tövé­ben, hogy az egriek vitéz­sé­gét ismé­telve azzal véd­jék vára­in­kat, meg­idézve talán Bor­nem­issza Ger­gelyt is, most meg baráti gesz­tus­sal viszo­noz­zuk a kinyúj­tott kezet. Mégis azt mon­dom, ember­sé­günk, de jó, hogy magadra találsz!

A kimerevített képhez énekszó is jár­hat­na. Testre sza­bot­tan. Igaz, akkor se volt még benne a ha­tár­őrök eskü­szö­veg­ében, ami­kor Göncz Árpád volt a köz­tár­sa­sá­gunk elnö­ke, és min­den hadi sze­mély­zet parancs­no­ka, de a te­me­té­sén gyö­nyö­rűen éne­kel­ték:

Ha én kapu volnék, mindig nyitva áll­nék,

Akárhonnan jönne, bárkit beengednék.

Nem kérdezném tőle, hát téged ki kül­dött,

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Egy fecske is csinálhatna nyarat. Be kell lát­nunk, más a szí­vet szag­gató szép dal, és más a határ­zár­ral egy­be­kö­tött mene­kült­ügyi had­vi­se­lés. Lakájzsurnalisták, miért nem ezt a ké­pet ter­jesz­te­ti­tek? Sokan van­nak, akik­nek csak az átköl­tés kell. Elnö­kün­ket úgy föl­kap­ták, szö­ges­dró­tos bajusz­ká­já­ról az egész világ meg­is­merte huszon­négy órán belül. Hatá­sos, mint a cir­káló raké­ta.

Az eredeti példány öngyilkosságát feled­né­tek? Erő­szak­kal ment az Isten nya­ká­ra.

Sejtem csak, jól tudok magyarul, most mégis magyar­ta­la­nul mon­dom: föl lett talál­va, amit leg­töb­ben mond­tak. Mától kezdve sen­kit nem aszal­nak Röszkén, nem akar­nak regiszt­rál­ni, nem is indul­nak el a ván­dor­lók gya­log, elfo­gad­ják az autó­buszt, vonatra száll­nak a röszkei állo­má­son, nem Pestre men­nek, hanem egye­ne­sen Hegyes­ha­lom­ra. Az egye­nest most úgy tes­sék érte­ni, ter­mé­sze­te­sen kanya­rog­nak, ahogy a sí­nek jobbra vagy balra tere­lik a vona­to­kat. Kilenc hóna­pig nyűg­lőd­tek velük, most végre meg­szü­le­tett a dön­tés: elhagy­ják, ami eddig se sike­rült. Bics­kén se állít­ják meg őket.

Közben műszaki csoda történt. A Hor­gos­ról Röszkére tartó nem­zet­közi vasút mos­ta­náig sza­bad átjáró volt. Elő­te­rem­tet­tek egy eget­verő teher­va­gont, föl­dig érő hatal­mas kere­tet hegesz­tet­tek az egyik végé­re, kibé­lel­ték kerí­tés­sel, kicif­ráz­ták pen­gés dró­tok­kal, és betol­ták az átjá­ró­ba. Lélek a ka­pun se be, se ki! Az is hal­lat­szik, Mace­dó­niá­ban száz euróért árul­ják azt a drót­vá­gót, amit érde­mes a ha­tá­rig elhoz­niuk néme­lyek­nek.

Az első átvágók az első éjszaka tizen­ha­tan vol­tak. Kín­nal-ke­serv­vel átmász­tak a ki­seb­bik teker­cse­ken, lukat vág­tak a nagyon, aztán elfog­ták őket. Túl­li­he­gés terhe mel­lett a tu­dó­sító kerí­tés­szag­ga­tók­nak mondja őket. Ácsi! Nálunk ez a szó eddig a na­gyon erős pálin­kára volt föl­ta­lál­va.

Hallom, mentőt hívtak az egyik anyá­hoz, mert méhé­ben az öt hóna­pos mag­zat nem moz­dul. Jött is a mentő azon­nal, de gon­dok támad­tak. Csak az anyu­kát vitte el, a velük tartó gyer­me­két és az apát nem. Őket a hi­va­ta­los szer­vek gond­jaira hagy­ták. Mikor talál­nak ezek újra egy­más­ra? A csa­lád leg­meg­rá­zóbb per­cei­ben nem lehet­nek együtt?

Minden lépésünkkel emberségből vizs­gá­zunk.

Beszélik, a kirendelt katona­sá­got erő­sí­tés­ként had­gya­kor­lat­tal kap­csol­nák össze. Lehet ez hír­lapi kacsa is, én már azon föl­akad­tam, hogy ott van a kerí­tés mel­lett a ma­gyar kato­na, hátán a gép­pisz­toly, és oda vár­ható a szerb katona a másik olda­lon. Lelki béké­vel eltelve tel­je­síti mind­egyik a rá sza­bott paran­csot. Igen ám, de mi lesz itt, ha akár egy provokatőr eldur­rantja magát?

Ettől is ments meg, Uram, minket!

Szerintem most lép életbe korábbi keserű jós­la­tom. „Vé­gig­ülik” a ke­rí­tést, akik nem koc­káz­tat­ják az átbú­jást sem. Guruló vagon­nal lezár­ták a határt, sereg­nyi ember oda­kint maradt. Óri­ási a föl­há­bo­ro­dás, sát­ra­kat ver­nek. Oda­lenn, délen új útvo­na­la­kat kínál­nak az „ide­gen­ve­ze­tők”. Men­je­nek át Hor­vá­tor­szág­ba, kerül­jék el a mi hazán­kat. Mond­hat­nám erre is, pen­gé­se­dik a hely­zet.

Németország újra átengedi a ván­do­ro­kat, pedig mi már ősi magyar sze­rény­sé­günk­ben roj­tosra lel­ken­dez­tük a szán­kat a le­til­tás miatt. Végre elfo­gadja pél­dán­kat Euró­pa! Akár „Hon­egér-csó­kot” is adtunk volna érte.

Olvasom az újságban, az országos bírói tanács elnökasszonya beje­len­tet­te, ennyi meg ennyi bírót tele­pí­te­nek a hely­szín­re, hogy a migránsok ügyé­ben ítél­kez­hes­se­nek. Mennyi az ennyi, és mennyi az annyi? Hatal­mas szám, le se merem írni. Azt csak az Isten tud­ja, meg Svejk, a de­rék kato­na. Miért kell min­den­ről eszembe jut­nia vala­mi­nek? Talán a kite­le­pü­lés von­za­ta. Paraszt­pas­sió címen meg is írhat­tam. A vád­irat készí­tése köz­ben pas­siót dúdoló Setét elv­társ volt a ki­ta­lá­ló­ja. Kaba­ré­mű­so­rá­ban Az érem har­ma­dik oldalával igye­ke­zett hír­ne­vét meg­tar­tani magá­nak később. Az általa kre­ált első kulák­pör ide­jére a faluba köl­tö­zött ki a sta­tá­riá­lis bíró­ság. Hogy nagyobb legyen az elret­ten­tés. Őket teher­ko­csi követte Sze­ged­ről, és azon ott volt az akasz­tófa is. Skan­da­lum tör­tént, útköz­ben elve­szett. Vala­hogy kicsú­szott a lapos pla­tó­ról. Föl­fog­hat­ták volna szán­dé­kos sza­bo­tázs­nak is, mégis inkább, mars, vissza, hoz­za­nak mási­kat, mert itt ma halá­los íté­let szü­le­tik. Vissza­ú­ton a Lúd­vári kocsma előtt talál­ták meg a fűben, már a szesz­test­vé­rek latol­gat­ták, mi az eke­ta­liga lehet, és mire lenne jó, ha haza­vin­nék.

Csak a színtiszta igazság ked­vé­ért írom le még egy­szer, hogy az akasz­tás elma­radt. Az öttagú bíró­ság­ból két bíró nem volt haj­landó bokázni a köz­ponti parancs­ra, nem sza­vazta meg a kö­te­let, így aztán nem föl­men­tet­ték a vád­lot­tat, csak életfogytiglant kapott. Rabos­ko­dása köz­ben ki is tün­tet­ték kiváló mun­ká­já­ért.

Kukacoskodásra érzékenyített fejem van, a mos­ta­ni­nak ter­mé­sze­te­sen nin­csen köze a sta­tá­rium­hoz, leg­föl­jebb a rögtönítélet stim­mel­het. Az is lénye­ges különb­ség, video-láncon se lehe­te­tett akkor még tár­gya­lást tar­ta­ni. Most már oda kor­sze­rű­söd­tünk, ezt is lehet. Soro­zat­ban is.

Szerintem most lép életbe korábbi keserű jós­la­tom. „Vé­gig­ülik” a ke­rí­tést, akik nem koc­káz­tat­ják az átbú­jást sem. Mond­hat­nám erre is, pen­gé­se­dik a hely­zet. Csa­ta­je­le­ne­te­ket köz­ve­tí­te­nek a hír­köz­lők a röszkei harc­me­zők­ről.

Sajnálni szoktuk magunkat, hogy kiszik­kad­tak vicc­termő miri­gyeink is. Kény­te­len vagyok cáfol­ni. A száz­karú Siva istennő min­tá­jára akár a kul­túr­kö­rünk­höz köze­lebbi Janus-arc­ból is kre­ál­hat­nánk száz­ar­cút. Magam két gyöngy­szemre buk­kan­tam, szinte meleg mind, annyira friss. Októ­ber hónap­ban vezet­nék be az egyi­ket. Kokár­dán­kat nemzeti kakáldával cserélné föl, aki kita­lál­ta.

A másik se utolsó. Honvédelmi minisz­te­rünk az egyik hőse, aki egyéb­ként jól rá is szol­gált alsó­ne­műje – vagy köpö­nye­ge? – cse­rél­ge­té­sé­vel, és mégse tudott vil­lám­gyor­san hadba keve­redni min­den­ki­vel. Civil kato­na­mi­nisz­ter­ként vízipisztollyal fösti Vas megyé­ben az óri­ás­pla­ká­tot: a kor­mány átala­kí­tása alatt a nem­zeti kerí­tés­épí­tés zavar­ta­la­nul foly­ta­tó­dik. A front­vo­nal átto­ló­dott Bara­nya és Somogy megyé­re, miköz­ben a kül­ügyek új minisz­tere szinte hábo­rú­zik min­den szom­széd nem­zet­tel. A távolabbiakkal pedig stra­té­giai szer­ző­dé­sek soro­za­tát köti. Hal­lot­tam, van, aki tanonc­nak tart­ja, de her­cig szőr­ze­tet még nem fes­tet­tek az orra alá. Mintha ádám­csut­ká­jába gene­ti­kai­lag lenne valami vissz­hang­gé­pe­zet beül­tet­ve, társtettesként szó­csö­vezi a ka­taszt­ró­fa­vé­de­lem főem­be­re.

Bájos magyar virtus, 2015.

*

Félálmomban, az elalvás és a föl­éb­re­dés két partja között hány­ko­lódva hal­lom a rádió­ban, valaki már migráns-útikalauzról beszél. For­dul egyet fejem­ben a ke­rék, álom­képre for­dul. Őskö­dök­ből elő­rémlő kont­ra­kör­kép kör­vo­na­lai bon­ta­koz­nak ki előt­tem, ha festő len­nék, már szed­ném elő a leg­fi­no­mabb mókus­fa­rok-ecse­te­ket, az ege­ket is befestő tubu­sok­kal. Azt még nem dön­töt­tem el azon­nal, az ópusztaszeri mel­lett állí­ta­nék-e föl neki külön épü­le­tet, vagy Röszkére vin­ném. Ahogy Feszty Árpád egybe tudta rán­tani korá­nak fes­tő­it, hogy a Jó­kai-öt­let­ből Magyarok bejövetele szü­les­sék, most a világ vándorait vin­ném közös igye­ke­zet­tel vége-nin­csen vászon­ra. Álmom­ban csak. Lenne rajta ter­mé­sze­te­sen három­szo­ros-há­rom­so­ros pen­ge­al­ko­tás, átvág­va, átbújó gye­re­kek­kel, asszo­nyok­kal, háló­zsák­ok­kal kibé­lel­ve, ott lenne a ki­egé­szítő négy­mé­te­res, meg­pó­tolva rend­őrök­kel, kato­nák­kal. Helyet kapna rajta koz­mi­kus mére­tek­kel a gyer­me­ké­vel mene­kü­lőt elgán­csoló fél­őrült ope­ra­tőr, a gör­dülő teher­va­gonra sze­relt tüs­ke­tá­kol­mány is föl­tét­le­nül, mint zárókő az épí­té­szet­ben. Ott len­né­nek a Röszkei csata áldat­lan rém­ké­pei is. Ezért ugrán­do­zott álom­ké­pem a szeri puszta és határ között. A sá­mán­bőrbe bújt újkori főmá­gus is ott lenne raj­ta, áldo­zati oltár­nál, könny­csi­karó fel­le­gek köze­pén, tűz­ol­tó­fecs­ken­dők jól cél­zott per­gő­tüze védel­mé­ben, apród­ru­hába öltöz­te­tett csics­ká­sai és szó­vi­vői szo­ros árad­má­nyá­ban, mutatva az egye­dül helyes utat egész Euró­pá­nak akkor is, ha mi bele­rok­ka­nunk, a töb­biek pedig min­ket kár­hoz­tat­nak. Fekete szi­vár­vány borí­tana bal­da­chint fölé­je, amit a tápai népek közön­sé­ge­sen supellátnak mon­da­nak. Szem­te­le­nül ego­ista vagyok, a kép ele­jére ugrán­do­zom, min­den­kép­pen a fe­ke­te­halmi ket­tős­lét­rán átmá­szó atya­fit is idéz­ném. Ham­va­ik­ból meg­éle­me­dett gépek szö­vik már a vász­nat hoz­zá, ahogy a drót­ke­rí­tést a vas­műbe átte­le­pí­tett rabok. Később a márianosztraiak. Szinte hal­lom a zaju­kat is. Pil­la­nat zava­ra, ideje föl­éb­red­nem: abla­kunk alatt a sze­me­tes­ku­kán­kat ürí­tik.

A körképek gyarapítása, most elma­radt. Idő­szerű len­ne, de már nem kor­sze­rű. Okostelefonra se lehet letöl­te­ni.

Nem szabadna most énekelni, hogy meg­állt az idő. Napon­ta, órá­ról órá­ra, perc­ről percre vál­to­zik a vi­lág. Akik azt latol­gat­ták az itt­ho­niak közül, hogy kiüre­sedő fal­va­in­kat kel­lene újra­töl­te­ni, meg­le­het, nagy csa­pás­nak érzik a mai hír­szerű beje­len­tést. Elindulának az északi paradicsomországok egyi­ké­be, és el is jutá­nak, mint a nap­ke­leti böl­csek, kitűnő busza­ik­ból azon­ban kiszállni se akar­tak. Nekik az a hely túl­sá­go­san kicsi!

Válogatnak a kendermagban?

Dercét őröl azonnal agyacskám min­den malom­kö­ve. Az az egy busz, vagy az a né­hány, ame­lyik oda­ér­ke­zett, nem a világ. Azt se mer­ném mon­da­ni, hogy abban min­denki haj­szálra ugyan­azon a vé­le­mé­nyen van. Ábránd­ker­ge­tő­nek azon­ban ez is meg­fe­lel. Ele­nyé­szően keve­sen lehet­nek, akik­nek szo­rult Gyű­rű­fű-ef­fek­tu­sunk is jól jön­ne. Bol­do­gulni indul­tak neki a vak világ­nak, nem velünk együtt kín­lód­ni.

Átmenetileg ismétlődésekkel telnek nap­ja­ink, ben­nem is föl­öt­le­nek a ko­ráb­ban már elmé­lá­zott gon­do­la­tok. Andal­gok egy kicsit kita­po­sott gya­log­uta­mon. Köz­ke­letű szó­hasz­ná­lat lett abból, hogy az író­asz­talok író­asz­ta­lo­kat szül­nek. Értsd: hiva­ta­lok hiva­ta­lo­kat, és hiva­tal­no­ko­kat is. Csi­nov­nyi­kok előny­ben. Bővült a kör, szó­szé­kek szó­szé­ke­ket szül­nek. Rit­kán adó­dik, hogy a temp­lomi szó­székre menne föl az igék hir­de­tő­je, job­ban érzi magát, ha inkább ember­kö­zel­ből szól­hat. Sza­po­ru­lata azon­ban, a hely­hez kötött vál­to­za­tok­tól a hor­doz­ható tábori inst­ru­men­tu­mo­kig min­den elő­for­dul, csak a mik­ro­fo­nok­nak legyen helyük raj­ta. Meg a be­széd­író papír­jai­nak. Szó­vi­vőnk és has­be­szé­lőnk bőven van rá, mint a stú­diók­ban min­dig min­dent job­ban tudók­ból. Vala­mi­kor nem­zeti zász­ló­ból is elég volt egy, ha valaki jelezni akar­ta, hogy a nem­zet nevé­ben nyitja ki a szá­ját, most már túlmagyarságunk jel­zé­se­ként zász­ló­pa­ra­vánra van szük­ség. Abból is van hor­doz­ható is. Magya­rab­bak let­tünk a ma­gyar­nál. Bocsá­nat, már az ellen­zék is zász­ló­kom­bi­ná­ciók előtt beszél. Vagy egy­sze­rűbb, de csak rá jel­lemző hát­tér előtt. Látom a nagy­vi­lág­ban, más orszá­gok­ban is van egy-két zász­ló, néha több is, ha más nem, a hó­bor­tos divat is azt köve­te­li, mi ráte­szünk még egy lapát­tal. Cégek meg se nyik­kan­nak mos­ta­ná­ban, ha nin­csen logó mögöt­tük. Elkezd­ték tele­pí­teni a drót­ke­rí­té­se­ket, elő­ször csak hen­ge­re­ket hen­ger­get­tek hen­ge­rek­re, utána jöt­tek a négy­mé­te­re­sek, alul-fölül kipen­géz­ve. Meg­ál­mod­ták ebből is a dup­lá­zást, velük sza­po­rod­nak az átbú­jók is. Mér­he­tet­len az után­pót­lás. Tár­sa­dalmi ősrob­ba­nás, vitat­ha­tat­la­nul. Ami­kor már a ha­tár­sér­tő­nek kine­ve­zett ára­dat­nak is benőtt a feje lágya, ha nem jöhet­nek be Röszkén, Mórahalmon vagy Ásotthalmon ezré­vel, vagy tíz­ezer-szám­ra, átmen­nek Bara­nyába és Somogy­ba, zöld­ha­tárrá avat­va, amit meg­szün­te­tésre álmod­tak nem is olyan régen. Mit tehet erre az inge­rek­kel átita­tott kor­mány­zat? A ke­rí­tés is kerí­té­se­ket szül, oda is tele­pí­te­nek majd. Elkezd­ték a szlo­vén hatá­ron is, de hir­te­len pró­bává nyil­vá­ní­tot­ták, mintha a száz­het­venöt kilo­mé­ter nem lett volna elég rá. És vissza­szed­ték. Schengeni a schengenitől ne kerít­gesse el magát. Inkább közös jár­őrö­ket szer­vez­nek.

Hézagos a világsajtó is, meg se emlí­tő­dik, hogy a dél­szláv hábo­rú­ban akna­zá­rat tele­pí­tet­tek. Jól dol­goz­tak a föl­sze­dők, eddig még egy se rob­bant föl a taposó ára­dat­ban.

Megint tévedtem, és megint jó nagyot. Alig írtam le a fönti két sort, más­nap hal­lom, a szer­bek olyan tér­ké­pe­ket osz­tot­tak a ván­do­rok­nak, ame­lye­ken föl van­nak tün­tetve az akna­me­zők. Jól szer­ve­ző­dött a ván­dor­lás, az inte­lem min­den­ki­hez elju­tott, és olvasni is tudja min­den­ki.

Időközben két szomszéd ország egy­más hajába kap­dos. Miért erre jön­nek, men­je­nek arra! Ez kitilt­ja, az meg nem engedi be a ka­mi­o­no­kat. Mil­liós érté­kek rom­la­nak meg a vára­ko­zásra kár­hoz­ta­tott sok-sok kilo­mé­te­re­ken. Meg­le­het, újra meg kell nyitni a röszkei átke­lőt. Vissza­hát­rál­ni, oda, ahol már egy­szer azt hihet­tük, kinőt­tük a bajo­kat. Más­nap-har­mad­nap újra mehet­nek, de nem min­den­hol. Csiki-csuki! Hol szo­rosra zár­ják, hol meg szű­kítve nyit­ják. A leg­na­gyobb baj, a sa­rok­va­sak nyi­kor­gása messzire hal­lat­szik. Ember­tö­me­ge­ket lógat­nak meleg víz­ből hideg víz­be.

Nehéz lehet fölfogni bevándorló ésszel, hogy egyik-má­sik befo­gadó ország meg­telt. Náluk is isme­rős lenne az a ma­gyar szó­lás, nin­csen az a szé­nás­sze­kér, amire egy vil­lá­val még föl ne fér­ne? Az ötsze­mé­lyes autóba akár tizen­öten is bezsú­fo­lód­nak, amíg rend­őrbe vagy sza­lag­kor­látba bele nem fut­nak. Szá­munkra máig rej­tély, abba a bi­zo­nyos hűtő­ka­mi­onba hogyan lehe­tett beszo­rí­tani hetvenvalahány embert. Ami­kor az ajtót rájuk zár­ták, valaki vezé­nyel­hette a kilég­zést, hogy összébb szo­rul­ja­nak. A tra­gé­dia az volt, hogy leve­gőt később se kap­tak. Az a szál­lí­tó­esz­köz nem lég­cse­rére van kita­lál­va. Egy­más elhasz­nált leve­gő­jé­től ful­lad­tak meg.

Senki ne látta volna előre?

Sorra jelentik be az északi álla­mok, befo­ga­dó­ké­pes­ségük hatá­rá­hoz értek. Meg­tel­tek. A mo­bil­te­le­fo­nok, úgy lát­szik, ilyen üze­ne­te­ket nem továb­bí­ta­nak a ké­sőbb indu­lók­hoz.

Emlékszünk még? Bunkofonnak csúfol­tuk a mo­bil­te­le­fo­no­kat, ami­kor még kevés volt belő­lük. Ki gon­dolta vol­na, hogy had­ve­ze­tés­sel föl­érő moz­gó­sí­tás cél­szer­száma lesz belő­le. Netán GPS-sel össze­épít­ve.

Csak tudnám, mit hencegek én a fej­béli gya­log­utam­mal. Ezrek jár­ják a való­sá­gos magu­két. Hazát cse­rél­nek, szí­vet cse­rél­nek. A be­ván­dorló is úgy sza­po­rod­na, mint fűrész­por­ban a bol­ha? Iastól-fiastól, poron­tyos­tól zuttyannak át raj­tunk. A vé­nü­lő, eltes­pedt Euró­pá­ba. Mint vas­re­sze­lé­ket a mág­nes, úgy vonzza őket a jobb élet remé­nye. Taszí­tás ott­hon­ról, a hábo­rú­ban égő hazá­ból, von­zás innen. Ahogy a drót­fonó gépe­zet fűzi egy­másba a sze­me­ket, úgy kapasz­kod­nak össze ők is. Egy­előre eltép­he­tet­le­nül, átvág­ha­tat­la­nul. Meg­ál­lít­ha­tat­la­nul.

Mondják, akik azt is meghallják, amit senki ki se mond, nehez­mé­nye­zik a rend­őrök is, kato­nák is, meg talán a beso­ro­zott köz­mun­ká­sok is, hogy nem arra képez­ték ki őket, amit el kell lát­ni­uk. Ha szik­rá­nyi igaz­ság is van ben­ne, biz­tosra veszem, hol­tu­kig emlé­kez­nek majd a tö­me­ges nyo­mo­rú­ság egy-egy döb­be­ne­tes jele­ne­té­re. Háború ez, a béke front­ján. Vég­vári kapi­tánnyal.

*

Bombaként robbant bennem egy picinyke hír. Olva­som vala­hol, talán az egyik plety­ka­lap internetes vál­to­za­tá­ban, hogy kor­má­nyunk két tagja ultizni szo­kott. Egy­más­sal is, és mások­kal is. Nem meg­él­he­tési ulti­ról van szó ter­mé­sze­te­sen, mind­egyik­nek van mit tejbe aprí­ta­nia, csak meg­szo­kás­ból. Eset­leg a kor­mány­zati feszült­sé­gek leve­ze­té­sé­re. Hogyan illeszt­hető be ez is a drót­szö­vetű kerí­tés-ügy­be? Nem tíz­fil­lé­resre játsszák, leg­utóbb pél­dául az egyik ötven­ezer forin­tot nyert el a má­sik­tól. A ki­csi a nagyobb­tól. Kato­ná­san le kel­lett mon­da­nia minisz­ter­sé­gé­ről. Az indok: las­san épül a ke­rí­tés.

Megfogalmazódott ugyanazokban a na­pok­ban, utód­lási lis­tán azok jöhet­nek szó­ba, akik tudják a rendet. Akik nem tud­ták, elme­het­tek.

Kártyaasztalnál, kártyacsatáról készült fény­kép tanú­sít­ja, bonyo­lult szö­vete van a po­li­ti­ká­nak. Az ulti örök. Már a főurak között nem­zeti divat volt, azután az uram­bá­tyá­mos dzsent­ri­vi­lág­ban, kato­na­tisz­tek között is, kérlekalássan! Lehe­tő­leg raccsol­va. Keresz­tény hazá­ban ural­kodó az ördög bib­liá­ja. Elvi ala­pon fénye­sen átvé­szelte az ate­is­tább öreg­át­kost. Jáno­som Kádá­rom is meg­bíz­ha­tóbb­nak tar­tot­ta, ha valaki be tudta mon­dani a pi­ros negyven-száz-ultimót, tag­könyv­vel a zse­bé­ben. Hát még, aki el is merte fog­ni! Egy-egy leosz­tá­son beosz­tá­so­kat lehe­tett nyerni vagy buk­ni, és lás­sa­tok cso­dát, virág­zik nap­ja­ink­ban is. Sta­di­on­épí­té­sek, kerí­tés­ál­lí­tá­sok sorsa lap­já­rás­okon múl­hat? Még a kol­lé­giumi szo­ba­tár­sak között is? Frak­ció­fe­gye­lembe csa­var­gat­va?

Nem tudta ezt Mehemed, felrúgták a te­he­nek.

Most jut eszembe, Kádár is szerette a fo­ci­meccse­ket. Reá szabva szü­le­tett meg a szov­jet-ma­gyar­mér­kő­zé­sen a ti­zen­egyes­nél a Bene, rúgd! föl­ki­ál­tás. Árnyal­tan más különb­ség­gel: be ne rúgd!

Lejjebb kellene szállnom egy-két eme­let­tel. Kez­dek köze­lí­teni az ebéd­szál­lí­tók kony­ha­nyelv­éhez. Zöld­ség­le­ves, magya­ro­san. Van benne min­den, ami zöld­ség, még csí­pős kol­bász is.

Zavarja lelkületemet, ha a vi­lág­po­li­ti­ká­nak szánt kor­mány­zati üze­ne­tek között a teljesen vilá­gos szavakat hal­lom, vagy a teljesen egy­ér­telmű hangzik el. Óri­ási a hát­or­szága mind­két szó­kap­cso­lat­nak, de benne van a nagy-nagy lené­zés is: előt­te­tek még nem vilá­gos, és nem egy­ér­tel­mű? Mert ti fej­ben gyön­géb­bek vagy­tok! Het­ven­kedő dip­lo­má­ciai kis­inasok vag­dal­ko­zó, csó­csál­gató szó­csa­tá­ja. A hen­ce­gés és a kiva­gyi­ság ősi nem­zeti spor­tunk. Most végre megint jól oda­mond­tunk nekik! Nem tanu­ló­fi­úk, tapasz­talt öreg rókák a má­sik olda­lon, nem vak­töl­ténnyel lőnek vissza. Nem­zet­közi meg­ve­tés­sel, ami­kor pedig támo­ga­tá­su­kért kun­csor­gunk. Mél­ta­tás­ban, mel­lénk állás­ban. Súlyos anya­gi­ak­ban is. Azt, saj­nos, nem tudom, for­dí­tás­ban hogyan megy át a nyo­ma­té­kos hang­súly, de sej­tem, nem a di­cső­ség várva várt csil­laga ragyogja be. Ha raj­tam múl­na, ha raj­tam valami is múl­na, egy dara­big altat­nám a kül­ügyé­rek fog­hegy­ről, fél­váll­ról oda­ve­tett pök­hendi szó­hasz­ná­la­tá­ban mind­ket­tőt. Ne her­gel­jük az orosz­lánt. Nem jó az nekünk.

Hajszálnyi igazság lehet azonban abban is, aki kezdő a szak­má­ban, a nagyon bonyo­lult poli­ti­ká­ban, bár jóin­du­lata leg­több­ször elvi­tat­ha­tat­lan, sza­vai­ban más­nak lát­szik. Nehéz lehet meg­ta­nul­ni, hogy sza­va­ink nem csu­pán jelen­te­nek vala­mit, de han­gu­la­tuk is nyo­ma­té­kot kap. Hát még a hang­súly! Szí­né­szek, vers­mon­dók ebből élnek.

Vagy azok is színészkednek, akik fél­re­hang­sú­lyoz­nak vala­mit?

Ha egy patikaszernek erősebb a ká­ros mel­lék­ha­tá­sa, mint gyó­gyító ere­je, tel­je­sen világos és egyértelmű, komoly ren­de­lő­ben föl se írják recept­re.

Érintőlegesen említem csak, Mocsár Gábor­tól hal­lot­tam elő­ször az öreg­át­kos dere­ka-tá­ján a szájtépést és a kútmérgezést, később, job­ban oda­fi­gyelve fris­sen gon­dol­kodó iro­dalmi körök­re, mások­tól is. Bundus is nyug­szik már néhány hónap­ja, de sza­vai vissz­han­goz­nak ben­nem: szabadon válasz­tot­tunk dik­tá­tort magunk­nak. Ő csak a rek­tor­vá­lasz­tásra értette akkor. Meg­akad a tor­ko­mon a gom­bóc. Las­san-las­san rájö­vök, világ­ve­zé­rekre is érvé­nyes mind. Vissza­me­nő­leg is. Horog­ke­resz­tes, nyi­las­ke­resz­tes zász­ló­ból is annyi volt, az eget is elbo­rí­tot­ták. A vi­lág­mé­retű dik­tá­to­rok sze­ke­rét világ­mé­retű nép­sze­rű­ség tol­ja. Mintha ezt akar­nák mai apró utó­dok is divatba hoz­ni. A nagy­vi­lág­ban is, itt­hon is. Egyet­ér­tési jogunk azon­ban töret­len, sőt köte­les­séggé erő­sö­dik köz­ben. Foly­tas­sam? Foly­ta­tó­dik magá­tól is. Kinek-ki­nek hatal­mas­ko­dói, ural­ko­dói indu­la­tai­tól füg­gő­en.

Kis és nagy parancsosztók, mikor tanul­já­tok meg a be­fe­je­ző­dést is? Orbi­tá­lis bukás a vége. A ke­rék forog, újak ugrál­nak elő. Jó bol­ha­termő hely a szel­lemi törek, és a szó­nok­lati fűrész­por.

Hitegetik magukat, és bennünket is hite­get­nek a nagy­po­li­tika hir­de­tői, hogy előbb-utóbb for­dul­hat a koc­ka. Ha elül­nek az ott­honi viha­rok, sokan vissza­felé veszik az irányt. A kül­földi ven­dég­mun­kások is így tesz­nek. A szü­lő­föld szava húzza vissza őket, meg az ott­hon maradt rokon­ság. Aggo­dal­maim van­nak, nem egé­szen így lesz. A nap­ja­ink­ban ván­dor­lók súlyos több­sége eladta házát, kocsi­ját, pénzzé tette min­den vagyo­nát, olyan nagyon nincs mire vissza­tér­nie. Bűbá­jos álmai­ban leg­föl­jebb.

Az örök seb mindig seb marad.

Akik menet közben szeretnék vissza­for­dí­tani az érke­ző­ket, ugyanez vonat­ko­zik. Az úgy­ne­ve­zett gaz­da­sági beván­dor­lókra is. Ők is elad­ták min­de­nü­ket, a pén­zük javát útköz­ben föl­él­ték, leg­föl­jebb haj­lék­ta­la­nok lehet­né­nek saját hazá­juk­ban.

Egyre többször hallani mostanában, az Euró­pai Unió is alá­be­csülte a mig­rá­ció­ban rejlő vesze­del­met. Leg­in­kább arra értik, ami­ben sok igaz­ság lehet: Európa meg­telt. Hamut szór­hat­nék én is a fejem­re, magam is beso­rol­ha­tom saját maga­mat is az alá­be­csü­lők közé.

Azért mentem föl magamat, és szik­rá­nyi bűn­tu­da­tot nem érzek, mert ami­kor elkezd­tem mel­lé­jük áll­ni, akkor még vára­ko­zó­ké­pes álla­pot­ban vol­tak a be­fo­gadó orszá­gok. Ezer­szám­ra, tízez­ré­vel, akár mil­lió­nyian indul­tak útnak már akkor. A mi kor­má­nyunk azon­nal keresz­tes-há­bo­rúra ren­dez­ke­dett be, uniós köte­le­zett­sé­günkre hivat­kozva hadi vehe­men­ciá­val védte volna hatá­ra­in­kat. Pedig csak átvo­nulni akar­tak raj­tunk. Pár hét­tel később már segí­tet­tük őket buszok­kal, vona­tok­kal, civil ember­ség­gel.

Kerítést építettünk a szerb hatá­ron Röszkénél, Mórahalomnál, Ásotthalomnál, és végig az egész dél­vi­dé­ken, min­dig arrébb tolva az átjá­ró­kat Hor­vá­tor­szág­ra, Szlo­vé­niá­ra. Minta a kútba esett ember­nek kitárt karok­kal kiál­ta­nánk vissza, inkább a szom­szédék kút­jába ugrott volna bele.

Istencsapásként ezer gubanc növö­get raj­tunk, párt­ál­lásra tekin­tet nél­kül. Raj­tam is. A hor­vá­tok már vissza­csíp­nek ben­nün­ket, és vak­be­lün­ket emle­ge­tik.

Árpád apánk honfoglalóit fogadták ugyan­ilyen ádáz vehe­men­ciá­val annak ide­jén, és ugyan­úgy mi is később a be­se­nyő­ket. Az utá­nunk jövő­ket befo­gad­ni, lete­le­pí­teni csak jóval később tud­tuk. Az én ple­be­jus fejem­ben az a huma­nis­tább meg­győ­ző­dés maradt bele­kó­dol­va, egy embe­ren segí­teni köte­les­ség, ezer­szá­múra pedig parancs.

Természetesen az Uniót is fölmen­tem ugyan­ezért. Leg­föl­jebb kár­hoz­ta­tom, hogy nem kezdte mind­járt okos szó­val szer­vezni a tá­voli föld­ré­szekre tör­ténő tovább­ha­la­dá­su­kat. Ha egy sebet nem lát­nak el tisz­tes­sé­ge­sen, előbb-utóbb elgennyed. Vér­mér­ge­zés, üsz­kö­sö­dés lehet belő­le.

A pökhendi teljesen világos, és a teljesen egy­ér­telmű mondókákra magam csak annyit tudok tol­da­lék­ként tol­da­ni, hogy nagyon bonyolult, és teljesen kiszá­mít­ha­tat­lan minden, ami ennyi ember­rel tör­tén­het. A be­fo­ga­dók és az eluta­sí­tók olda­lá­ról is. Dol­goz­hat az isz­lám-misszió, tagadni ezt se lehet akkor se, ha a Korán nem úgy gon­dol­ja. Keresz­té­nyek, sír­ja­tok? Hitet­len gya­u­rok! Óva­to­sak legyünk! Ha a nagy­eszű szu­per­szá­mí­tó­gép­nek akar­nák beadni a naponta vál­tozó több­ezer-is­me­ret­le­nes egyen­le­tet, az is szét­tárná két kar­ját, kiöl­tené a nyel­vét, és kiír­ná: nem tudom.

Én sem tudom. És azok se tudják, akik előtt min­den nagyon világos, és nagyon egyértelmű.

A tíz ujjunk se egyforma.

Itt tartunk most.

Dehogy itt. Körben forgok, mint a nyom­tató ló. Vagy mint a kerge bir­ka? Azt mondja az egyik szom­széd ország főem­be­re, ide írom, ahogy olvas­tam: A me­ne­kül­tek több­sége nem érde­mel együtt­ér­zést, gyer­me­kei­ket pedig élő pajzs­ként hasz­nál­ják cél­jaik eléré­sé­hez. Kontrát is kapott, erre is felelt: az ENSZ főem­bere kam­pányt foly­tat Cseh­or­szág ellen.

Régi séma, aki mást mond, kampányt foly­tat elle­nünk. Az élő pajzs azonban elgon­dol­kod­tat. Csak amit nap­ról napra látok a hír­adók­ban, mély­sé­ge­sen elszo­mo­rít, és együtt­ér­zésre kész­tet: csöpp­nyi ember­kék gyöt­rőd­nek eső­ben, sár­ban, ruhá­za­tot és húst szag­gató kerí­tés­át­bú­já­sok­ban, nát­há­ban, inf­lu­en­zá­ban, torok­gyul­la­dás­ban, tüdő­gyul­la­dás­ban. Any­juk, apjuk azért hozza őket, hogy élő pajzs­ként föl­mu­tas­sa? Még ez sem merí­tené ki az egyéni haszon­szer­zés érde­ké­ben elkö­ve­tett, kis­ko­rúak csa­lá­don belüli töme­ges gon­dat­lan veszé­lyez­te­tése fogal­mát? Mac­kót fog­ha­tott fejé­ben az ész­kom­bájn akkor is, ami­kor kije­len­tet­te: miért jön­nek, nem hívta őket senki. Szu­per-egye­nes logi­ká­ját követve ekkora szel­lemi tel­je­sít­ménnyel az egyik leg­sö­té­tebb közeli ter­me­lő­szö­vet­ke­ze­tünk­ben is lehe­tett volna elnök. Emlék­szem rá, ezért nem vála­szolt egyik tag­juk hiva­ta­los bead­vány­ára: miért írtam vol­na? Majd rájön.

Ha így beszél a főnök, megér­tet­tem azon­nal, miért ez az ország kül­dött elő­ször kato­nai segéd­erő­ket déli hatá­ra­ink­ra.

Fölcsaphatnék akár járványügyi főkontárnak is. Mert rá kel­lett jön­nöm, ez is fer­tő­zet, és a vil­lá­mok gyor­sa­sá­gá­val ter­jed. Azt is olva­som vala­hol, a Taj­van­ról Los Ange­lesbe tartó repülő azért haj­tott végre kény­szer­le­szál­lást Alasz­ká­ban, mert egy édes­anya nagyot fül­len­tett. Föl­szál­lás­kor azt val­lot­ta, hogy áldott álla­po­tá­nak 32. heté­ben van, pedig a 36-ban volt. Menet köz­ben több­ször kér­dez­gette a sze­mély­ze­tet, Ame­rika fölött jár­nak-e már. Ami­kor már biz­tos volt a dol­gá­ban, kije­len­tet­te, elfolyt a mag­zat­vi­ze. Szándékosan szült a repülőn – olva­som tovább. Az uta­sok között orvos is volt, aki segí­tett leve­zetni a szü­lést.

Mindezt azért követte el, hogy gyer­meke már ame­ri­kai állam­pol­gár­ként szü­les­sen meg.

Mi mindenre képes egy anya gyerme­ké­ért? Túrót neked, kis­anyám! Fizesd meg a kény­szer­le­szál­lás okozta üzleti vesz­te­sé­ge­ket!

Ahol törvény van, ott paragrafusok­ból fon­ják a kö­te­let. Vagy a pen­gés kerí­tést.

*

Meglepő dolgokat olvasok újságunk­ban. Meg­le­pő? Mond­tam már az ele­jén, ami­kor a költ­sé­gek­ről szól­tam: lehet az több is. Most azt írja ked­ves kol­lé­gám, a kerí­tés őrzése napi kilenc és fél­mil­li­óba kerül. Ennyit visz el az oda kiren­delt köz­erő ellá­tá­sa. Pedig nem lehet mon­da­ni, hogy tej­ben-vaj­ban für­de­né­nek. Az ide­ig­le­nes­nek mon­dott határ­zár meg­épí­tése pedig tíz­mil­li­ár­dot vitt el.

Mostanáig.

Édes anyanyelvünkre lassan-lassan érvé­nyes lesz a keserű zagyvanyelv elne­ve­zés, lehe­tő­leg SMS-dialektusban, annyira löket­sze­rűen érik ide­gen hatá­sok. Lehe­tet­len, hogy ebben az ára­dat-ful­dok­lás­ban ne terem­né­nek ide­gen átvé­te­lek. Majd az utó­kor dönti el, rom­lá­sunk, vagy ter­mé­sze­tes fej­lő­dé­sünk hoza­dé­ka, magam azon­ban naponta meg­rö­kö­nyö­döm. Kény­te­len vagyok elfo­gad­ni, ahe­lyett, hogy mene­kül­tek­nek, beván­dor­lók­nak, átme­nők­nek, vagy bár­mi­nek mon­da­nánk a szá­zez­res töme­get, amely elvesz­tette sze­mélyre sza­bott sok­fé­le­sé­ge­it, egy­sze­rűen migránsoknak nevez­zük napi fej­ada­gunk­ban száz­szor és ezer­szer. Ami­kor viszont a haj­dani kör­nye­zet­szennye­ző­dési állam­tit­kár, a sze­mét­ügyi főszak­em­ber szá­já­ból azt hal­lom, hogy migrálnak, meg­áll az eszem. Tudom jól, mi len­ne, ha a la­tint magyarra for­dí­ta­nánk, de most mégis cso­móba guban­co­ló­dik az agyam. Ha ideát szü­le­tett vol­na, elhin­ném, már kis­do­bos korá­ban vécé-ko­misz­ár­ként készült későbbi pályá­já­ra, de ez a föl­té­te­le­zés föld­raj­zi­lag is kiesik a kör­ből: nem nálunk lehe­tett azok­ban az idők­ben. Ő már nem embe­rek ára­da­tára érti, ját­szik a sza­vak­kal, mutat­ja, hogy nagyon tud ide­ge­nül, főleg lati­nul, ter­jeszt­ge­ti, terel­ge­ti, képez­geti a most szo­ká­sos alak­zat­tól, a talaj­ban össze­gyűlő ártal­mak elszi­vár­gá­sá­ról beszél. A hi­va­tá­sos kör­nye­zet­vé­de­lembe is bele­tö­rött a bics­kája arro­gáns és durva szó­szá­tyár­ko­dá­sai­val, miért éppen a napi való­ság sza­vak­ban tük­rö­ződő tisz­ta­sá­gán őrköd­ne? Erő­szak­kal se mon­da­nám nyelv­zse­ni­nek.

Egy példát mondtam csak, külön tanul­mányt érde­melne maga a je­len­ség. Talán erre is érvé­nyes lenne a köl­tői mon­dás: ha nálunk valami bein­dul, ezer Kini­zsi se térül­het eléje.

*

Nyúlik itt minden, mint a ré­tes­tész­ta. Augusz­tus leg­ele­jén ütöt­tem le az első sza­va­kat ebben a témá­ban, azzal a köz­ponti ígé­ret­tel, hogy a hónap végéig el kell készül­nie a ha­tár­zár­nak, és most novem­ber köze­pén járunk. Még min­dig téma a kerí­tés, igaz, most már a Ro­má­nia felől fenye­gető ára­dat meg­ál­lí­tá­sára jön szó­ba. Köz­ben-köz­ben szé­pen dúsul a kerí­té­se­zők tábora a nyu­ga­tibb orszá­gok­ban is. Van, aki kimond­ja, van, aki még min­dig irtó­zik a szó­beli beje­len­tés­től, hogy Európa meg­telt. Nem sze­ret­nék azon­ban vissza­tán­colni egyet­len sza­vam­mal se, amit koráb­ban íro­gat­tam, akkori viszo­nya­inkra elő­gör­dülő saját meg­fo­gal­ma­zá­saim vol­tak. Marad­ja­nak is annak. A bolha köhö­gé­sé­nek.

Hallom viszont a híreink között, hogy az oszt­rák pénz­ügy­mi­nisz­ter vado­na­túj meg­fo­gal­ma­zás­sal állt elő. Azt mond­ta, olyan ez a nép­ván­dor­lás, mint a la­vina csu­szam­lá­sa. Saj­nos, azt se lehet tud­ni, most indul iga­zán, vagy már bete­met ben­nün­ket. Gya­ní­tom, nem­zet­közi szó­hasz­ná­lat lesz ebből is, annyira teli­ta­lá­lat. Egész Euró­pá­ban nagy­be­tű­vel kel­lene kiír­nunk min­den­ho­vá.

Magam mégis hadd maradjak az átlag­nál is erő­sebb huma­ni­tá­rius beál­lí­tott­sá­gom­nál. Vég­te­le­nül szá­nom azo­kat, akik­nek a szü­lő­föld lett vissza­tér­he­tet­len álom. Maguk­kal hoz­ták fele­sé­gü­ket, aprócska gyer­me­kü­ket, eső­verte uta­kon, sár­ten­ger­ben buk­dá­csol­va, hara­pós drót­aka­dály­okon átbújva jutot­tak el oda, ahová elju­tot­tak. Akkor is a szá­nal­mat hir­de­tem, ha egyi­kük­ben-má­si­kuk­ban föl-föl­lob­ban az elé­ge­det­len­ség. Képe­sek láza­doz­ni, mert ahová vágyva vágy­tak, ott hideg is tud len­ni, és a fűt­hető faház ide­ig­le­nes kényelme is föl­há­bo­rító szá­muk­ra.

Mondom megint, a tíz ujjunk se egy­for­ma.

Azt is kénytelen vagyok hozzá tol­da­ni, nem lehet tud­ni, mi lesz mind­eb­ből. Én min­den­esetre nem tudom. Azt se, mit kéne tenni ellene vagy mel­let­te. Párizs után. Bamako után. Vagy már ben­nem is össze­mo­sód­nak a ter­ro­ris­ták a világ ván­do­rai­val? Bűnös föl­üle­tes­ség len­ne. Újkori nép­ván­dor­lás? Kije­len­tet­ték már, hogy min­den ter­ro­rista migráns, de még ez se jelent­heti azt, hogy min­den migráns ter­ro­ris­ta. „Benn­szü­lött” merény­lők és kamikáze-robbantók is van­nak.

Hallom, a minden kibertűzfalat átfúró nem­zet­közi hekkerszervezet az elhá­rí­tás szol­gá­la­tába sze­gő­dött. Lis­tát adott, hol vár­ható világ­égés vasár­nap.

Ma szombat van.

Jöhet a példa arra, hogy min­den min­den­nel össze­függ, és min­den­ből lehet nem­zet­közi bot­rány. A tö­rök légi­erő lelőtt egy vadász­bom­bá­zót. Ráadá­sul NATO-tag, köte­les­sége őrizni szu­ve­re­ni­tá­sát. Mint nekünk Európa hatá­ra­it. Azt mond­ja, meg­sér­tette lég­te­rét. A má­sik fél olyas­mit mond, hogy való­sá­go­san utánlövés tör­tént. Ami­kor meg­lőt­ték, már innenen is túl volt. Mi köze ennek az áldat­lan ván­dor­hul­lám­hoz? Szí­ria a töme­ge­ket magá­ból leg­in­kább kiűző, tehát világ­ván­do­ro­kat ontó álla­mok egyi­ke. Pon­to­san célba találó bom­bá­zók támad­ják két oldal­ról, egyez­te­tés nél­kül. Nem a ván­do­ro­kat, hanem a benne szer­ve­ződő új állam har­co­sa­it. Mind­két bom­bázó hata­lom ugyan­azt akar­ja, meg­re­gu­lázni a föl­for­du­lás fész­két, mégis elég egy kóbor haj­szál a szer­ke­zet­ben, és máris önfia vágta sebébe for­dul a vi­lág.

Izgalommal várjuk, mi lesz ebből. Mi lesz ebből is? Egy­más­nak esnek, tovább lőnek, vagy csak gaz­da­sá­gi­lag szo­ron­gat­ják egy­mást.

Mi sem mentesülhetünk a nehéz hely­ze­tek­től. A TEK (Terrorelhárítási Köz­pont) embe­rei ráta­lál­tak egy lősze­re­ket és fegy­ve­re­ket szál­lító autó­ra. Pest felé tar­tott éppen. Lete­per­ték a fiú­kat, szál­lít­má­nyu­kat biz­ton­sá­gos helyre kor­má­nyoz­ták. A bí­ró­ság viszont sza­ba­don engedte mind­egyi­kü­ket. Állí­tó­lag kide­rült, mániá­kus gyűj­tői csu­pán a vi­lág­há­bo­rús arze­nál­nak, és eszük ágá­ban sem volt föl­hasz­nálni azo­kat. Főleg nem sze­re­pelt ter­vük­ben a nagyon fon­tos sze­mé­lyi­sé­gek védel­mé­nek erő­sí­tése érde­ké­ben kifej­tett nagy­fokú éber­ség meg­kont­rá­zá­sa. Han­gos táma­dás innen, lemon­dá­sok köve­te­lé­se; hiva­ta­los véde­lem (nem gatya­mo­sás talán) a bel­ügy­mi­nisz­ter szá­já­ból. Nagy volt a veszély, könnyen rob­bant volna a ra­ko­mány, akár vala­me­lyik vil­la­mos mel­lett, vagy iskola köze­lé­ben.

Miért is kellett erősíteni a kü­lö­nö­sen fon­tos sze­mé­lyi­sé­gek védel­mét? Hogyne kel­lett vol­na, ami­kor min­den fűszál élet­ve­szélyt terem! Aztán az is nyil­vá­nos­ságra jött, egy cso­por­tot hatás­ta­la­ní­tott szom­ba­ton a TEK, és egy mási­kat vasár­nap. Az egyik szinte mániá­kus gye­rek­ség­ből gyűj­tö­gette a vi­lág­há­bo­rús, bár­mi­kor rob­ban­ható relik­viá­kat. A má­sik viszont előre meg­fon­tolt szán­dék­kal készült elpusz­tí­tani kor­má­nyunk vala­me­lyik tag­ját. A ki­emel­ten védett sze­mélyt. Hír­köz­lő­ink fejé­ben össze­ve­te­me­dett a ket­tő. Hajtja őket a min­den­áron elsőbb­ségre törek­vés ver­se­nye, és a ködös első fogal­ma­zást fogad­ják el. A többi pedig rohan követ­ni. Aki benne van a mó­kus­ke­rék­ben, hamut szór a fejé­re, bűn­bá­na­tot tart, ha tart, de nem veze­kel. Az öreg­át­kos­ban kijárt volna érte a sző­rös bun­kó, de most más világ van. Hírek és álhí­rek koz­mi­kus sebes­ség­gel ugrál­nak és „migrálnak” a világ­ban.

Csak a nagyját szemelgetem.

Vigasztalásnak szánják a hír­adás­ok, hogy kerí­tés­építő igye­ke­ze­tünk annyira bevált, példa lett sok érin­tett ország előtt. Áttö­rési kísér­le­tek, tün­te­té­sek, össze­csa­pá­sok kísé­rik itt is, ott is. Ahogy nálunk volt.

Fölforrt a világ bús tengere. Ádáz Erynnis lelke ural­ko­dik.

Berzsenyink, Kodályunk, ha szólni tud­ná­tok!

Ránk jött a téli hideg, decem­ber leg­vége van, és az áram­lás még min­dig foly­ta­tó­dik. És köz­ben szinte vissz­hang­zik Virág elv­társ mon­data a Tanú­ból, föl­te­he­tően a filmbe bedol­gozó Örkény Ist­ván örök érvé­nyű lele­mé­nye sze­rint: A nem­zet­közi hely­zet fokozódik.

Mit hoz az újesztendő? A bor­zal­mak bor­zal­mai már itt van­nak. Val­lási fana­tiz­mus fűti őket ma is, mint a vi­lág kez­dete óta min­den­kor. A föld­ke­rek­sé­get ural­muk alá haj­ta­nák. Hurik ígé­rete a Para­di­csom­ban, ha föl­rob­ban­tod maga­dat ott, ahol leg­töb­bet árt­hatsz. Szél­ső­sé­ges ter­ro­ris­ták rág­ják nem­ze­tek tes­tét. Egy részük már ideát szü­le­tett, de egy kis kikép­zésre még haza­ment. Köln­ben és más­hol a nyílt színi szil­vesz­teri sze­xu­á­lis zak­la­tás ezer­számra szülte a bot­rányt. Hogyan rea­gál a ci­vi­li­zá­ció? Össze nem fogott táma­dá­sok­kal igye­kez­nek egyen­ként vagy cso­por­to­san kilőni a vezény­lő­ket, de újab­ba­kat teremt elő a vak­hit. Bor­zal­mak éve volt 2015, és a ter­ro­riz­mus hul­lá­mai ret­te­gést olta­nak belénk, talán még erő­seb­ben.

Reszket a világ bús tengere, ó ma­gyar.

Nem tudom, hol is áll most a vi­lág.

Időközben eltelt majdnem három hónap, hús­vét hetébe lép­tünk, és még min­dig nem tudom. Sőt: egyre inkább nem tudom. A nem­zet­közi hely­zet tovább foko­zó­dott. Önma­gun­kat elke­rítő pél­dánk spó­rák­kal sza­po­rodva ter­jed, miköz­ben szü­let­nek rém­sé­ges­nél rém­sé­ge­sebb mon­da­tok, leírni se nagyon merem. Leg­főbb orga­ni­zá­to­runk­ról az is elhang­zott egyik tévé­adás­ban, hogy agya takonnyal van tele, miként Hit­leré is azzal volt tölt­ve. Hős har­cos­ként Euró­pát akarta meg­vé­de­ni, egy­előre odáig jutot­tunk, még min­dig árad­má­nyos özö­né­vel jut­nak be a nép­ván­do­rok egy­né­mely nyu­gati állam­ba. Itt-ott rob­ban­ta­nak a ter­ro­ris­ták, hatal­mas vér­ál­do­zatok sora­koz­nak, ahol meg­ve­tik lábai­kat. Meg­ter­mett és erő­sö­dik álla­muk, és ren­dü­let­le­nül küldi öngyil­kos rob­ban­tó­it.

Amikor gyerekként a japánok kamikaze-röpüléseiről hal­lot­tunk, szinte elkép­zel­he­tet­len­nek tar­tot­tuk. Mi van most? Aki azt mond­ja, hogy érti, az fösti magát. Lehet, hogy a pik­to­rok korong­ecsetje is kicsi lenne hoz­zá.

Sokat emlegetik a védekezés költ­sé­ge­it. Bele­szé­dü­lök, ha csak hal­lom: 80 mil­li­ár­dot mond­tak szep­tem­ber végén. A ta­va­lyi esz­tendő 800 mil­li­árd­dal zárult. Az idei rárakmányozás majd később derül ki. És az én gyöngy­har­ma­tos lel­kem még min­dig a kerí­té­sün­kön fönn­akadt apró­sá­go­kért sajog.

Magamra értem: megnyikkannom se sza­bad.

Még teljesen józan vagyok, sajnos, a bil­legő tár­sa­dalmi mér­leg­hin­tán azt is figye­lembe kéne ven­nem, ha egyet­len beáramló ter­ro­rista rob­bantja föl magát akár­me­lyik népes gyü­le­ke­zet köze­lé­ben, ártat­la­nok serege pusz­tul bele. Akár itt­hon, akár kül­föld­ön. Egyi­kük­ről hal­la­ni, hazánk­ban jutott be az Unió­ba. Vagy csak berán­dult hoz­zánk, hiszen már odaát szü­le­tett? Gon­dolni lehet, amíg – mond­juk – Röszkétől Sop­ro­nig elju­tott, netán Buda­pes­ten át, vona­ton vagy buszon, egy­szer se állt félre a segély­osz­tók előtt: bocsánat, nem kérek se meleg ruhát, se eső­vé­dőt, se taka­rót, sát­rat se, élel­met se, én sza­bad kéz­ből rob­ban­tani aka­rok.

Rettenetes világ!

El is hessentem magamtól a ját­szó­téri libi­kó­ká­zást. A, ha ez ilyen, akkor az olyan észjárás marad­jon tőlem tel­je­sen ide­gen.

És még valami. Itthoni. Mellékesen eszembe szo­kott jutni Saint-Justh szava a Nagy Fran­cia For­ra­da­lom­ból: a for­ra­da­lom föl­falja saját gyer­me­ke­it. A világ talán vala­mennyi for­ra­dal­mára érvé­nyes lett. Gyer­me­teg­sé­gem kér­de­zi: és a Nagy Nem­zeti Fülkeforradalmunk? Egyik száj­tépő főmi­nisz­te­rünk mintha erre edze­ne. A ha­lá­los íté­le­te­ket imád­kozná vissza. Ha a föld­ke­rek­ség hato­dán elter­pesz­kedő biro­da­lom­ban, soro­zat­ban osz­tot­ták a köte­let, a mi két­har­ma­dunk­nak is föl kell készül­nie rá?

Amikor majd újra teljesen ránk nyí­lik a po­li­ti­kai istálló nagy­ka­pu­ja, jászla legyen szé­ná­já­hoz. Min­den­napi abrak­já­hoz. Étvá­gyá­hoz.

Mindenből lehet járvány, nem elő­ször mon­dom. Divatba hoz­tuk a pen­gés kerí­tést, és mintha spó­rá­kon ter­jed­ne. Föl­szö­kött a kerí­tés­épí­tők ázsió­ja. Azt hal­la­ni, Auszt­ria is fon­tol­gat­ja, hazánkra néző hatá­rán ő is föl­épí­tené a ma­gá­ét. Hogyan is állunk akkor a majom­mal, meg a ket­re­cé­vel?