Horváth Dezső

Bőszült bika

Letagadhatnám keményfejűségemet, csak kicsi­két kel­lene átiga­zí­ta­nom agyacs­kám teker­vé­nye­it, de most se visz rá a lé­lek. Bocsá­na­tot kérek inkább, hosszabb neki­fu­tásra van szük­sé­gem, hogy ezt az árkot is át tud­jam ugra­ni.

Újságíróból annyi van már, mint égen a csil­lag. Agyon­di­csérni nem tudom, sza­pul­nom viszont köte­les­sé­gem azt a tár­sa­dalmi hit­vány­sá­got, amely komoly mun­kára képes fia­ta­lo­kat a szak­mánk­ban meg­búvó léha­ság álmá­val úgy­ne­ve­zett kom­mu­ni­ká­ciós sza­kok felé sodor. Ha sike­rül is elad­niuk magu­kat, és szé­ket talál­nak az üle­pük alá, az övé­ké­nél bizony­ta­la­nabb állást (ülést?) talán nem is adott még a sors. Látom a te­le­ví­zió­ban, szinte naponta vál­toz­nak azok a sze­mé­lyek, akik marokra fog­ván a mik­ro­font, bele mond­hat­ják: a Hír­adót ez meg ez tudó­sí­tot­ta. Ma még meg­van­nak, hol­nap már nin­cse­nek.

Mi köze van mindennek a bőszült biká­hoz? A múlt szá­zad har­min­cas évei­nek ele­jé­ről talál­tam haj­da­nán a Sze­ge­den meg­je­lenő Népünk és nyel­vünk folyó­irat­ban a Ne­vető fej­fák­ra. Tüne­mény­szép össze­ál­lí­tás az örök elmú­lás kifi­gu­rá­zá­sá­ra. Néhány sor csak egyik-egyik, de az szi­por­kázó szel­le­mes­ség. Az egyik­ben ez áll, remé­lem, fej­ből is jól idé­zem: „De mert bőszült bika hátul­ról ment neki, / Az örök vilá­gos­ság fényes­ke­dik neki."

A spanyol bikafuttatások jutnak eszem­be. Szá­zan, ezren áll­nak be a szűk siká­tor­ba, és esze­ve­szet­ten rohan­nak a beeresz­tett bikák előtt. Mind abban remény­ke­dik, hogy meg­ússza? Van, akit föl­ök­lel a bi­ka, mási­kat meg­ta­pos­sa. Mind mehetne béké­sebb vizek­re, de neki a bika kell? Haj­szálra így vagyunk a mos­tani ros­ta­rá­zás­sal is. Vala­ki­nek el kéne tar­ta­nia a pályánkra sod­ró­dó­kat is, de a vi­lá­gon sin­csen annyi pénz, ami erre elég len­ne. Beeresz­tet­ték most is a siká­torba a bi­ká­kat, azok aztán elvég­zik a szennyes mun­kát.

Számokat mondanak, nem merem leír­ni. Ami­kor olvas­ható lesz az írá­som, már nem annyi lesz, egé­szen biz­tos.

Fél szavam se lenne, ha azoktól sza­ba­dulna meg a szak­mánk, aki­ket föl­venni se lett volna sza­bad. Aki­ket én isme­rek közü­lük, a leg­ki­vá­lóbb­nak mond­ha­tók. Meg­bo­csát­ha­tat­lan bűnük, hogy oko­sak, és saját fejük­kel gon­dol­kod­nak. A mi bőszült bikáink most éppen az ilye­ne­ket kere­sik elő, és hátul­ról úgy nekik men­nek, de úgy, talán az örök vilá­gos­ság se talál rájuk.

A szolgalelkűség a nyerő a mos­tani idők­ben. Aki nem tud meg­ha­jol­ni, tör­jön az derék­ba!

Ismétlem, túlnépesedett pálya a mi­enk. Akik a ros­tát ráz­zák, leg­job­ban bokáz­nak. Valaki mondja róluk, sen­kik rug­dos­sák ki a va­la­ki­ket. Mi a fené­nek hagy­nánk tekin­te­tün­ket ugrálni a het­ven­hét­szer össze­gyűrt kel­mé­ken, elő a forró vasa­lót, hadd simul­jon ki min­den ránc.

Sikamlós portéka az újságírás, kár, hogy azok se érte­nek hoz­zá, akik a nad­rá­got szab­ják rá. A jó újság­író­nak tábora van, akár rádió­ban szó­lal meg, akár kép­er­nyő köz­ve­tí­ti, de annak is, aki újsá­gok hasáb­jain hir­deti gon­do­la­ta­it. Kap­kodja a fejét, aki lát­ja, az ő leg­többre tar­tott embere is a le­fe­je­zet­tek között van. Elsza­lad­hatna most velem a csi­kó, de vissza­fo­gom a zab­lá­ját. Akár­mi­lyen har­sá­nyan állt is ki válasz­tá­sok ide­jén egyik vagy másik párt igaz­sága mel­lett, most meg­bi­csak­lik benne a lelki egyen­súly, és elbi­zony­ta­la­no­dik.

Merjem kimondani? Bele se kezdtem vol­na, ha nem mon­da­nám. Aki­nek a fe­jé­ben meg­bil­len a víz­mér­ték, nehéz lesz azzal újabb válasz­tást nyer­ni.

Ti pedig, kedves pótolhatatlan pálya­tár­saim, ne kese­red­je­tek el. Majd köz­mun­kás­ként lapá­tol­hat­tok.

Jó huszonvalahány évvel ezelőtt elmond­tam már, a rend­szer­vál­tás meg­ala­po­zá­sá­ban a leg­lát­vá­nyo­sabb sze­re­pet az újság­írók ját­szot­ták. És ők let­tek az első áldo­za­tok is. Picinyt se téve­dek, ha most meg azt mon­dom, ez lett a módi az egész ország­ban. Nem csu­pán a jó újság­író­kat rug­dos­sák ki a gép mel­lől, de akár­me­lyik tudo­má­nyos inté­zetbe is be-be­fut­tat­ják a bőszült biká­kat. Azért mon­dom a tu­do­má­nyos inté­ze­te­ket, mert ilyes­mit lát­tunk már az öreg­át­kos­ban. Kont­ra­sze­lek­ció­nak nevez­tük akkor, akik némi­leg kívül­ről néz­het­tük a folya­ma­tot, aki­ket viszont elka­pott a gép­szíj, még inkább.

Kedves kis kiállításon voltam ma. Koro­nás fők, állam­fér­fi­ak, főpap­ok, tudó­sok elzül­lött könyv­tá­rai­nak darab­jait lát­hat­tuk, az első olda­lon lévő jobb­nál jobb ex lib­ri­sek­kel együtt. Méltó és okos meg­nyitó hang­zott el, érde­mes volt a ki­mond­ha­tat­lan nagy hőség­ben is elmen­nem. A kert­ből egye­ne­sen oda bicik­liz­tem. Kis­ded tár­sa­ság gyűlt csak össze, szinte min­denki min­den­kit ismert. Távozni is csak úgy lehe­tett, hogy kezet fog­tunk egy­más­sal vala­mennyi­en. Miről beszél­tek volna a hár­mas vagy ötös cso­por­tok­ban? A bő­szült bika hoz­zá­juk is betette a lá­bát. Aki nem az éppen ille­té­kes párt­nak boká­zott, fog­hatta a kalap­ját.

Aggodalom is elhangzott szinte min­de­nütt. Ha sorra kirug­dal­ják a ja­vát, ha lapátra kerül az érték, ki marad?

Az alja.

Égető a kérdés. Felelt rá már a csomorkányi jó öreg Égető Németh László köny­vé­ben: ahon­nan a fö­lit elvi­szik, ott az alja marad.

És talán az örök világosság.


Horváth Dezső

Nagyapánk, az első

Döntse el, aki jobban tudja, mi örö­köl­tük a Habs­bur­go­kat, vagy ők örö­köl­tek min­ket. Fogas a kér­dés, ne tes­sék elha­mar­kod­ni.

Amikor még mezítlábos kis kölökként áll­tam kicsi falunk­ban már­cius 15-én, hoz­zám külön szava volt a szó­ta­lan „szo­bor­nak". Az első világ­há­ború hősei­nek a neve van rá föl­ír­va, és a gyá­szos név­sor első helyén a mi anyai nagy­apánk, Ács Ven­del neve áll. Úgy gon­dol­tam akkor, falunk­ból ő esett el leg­elő­ször a harc­me­zőn. Aki elöl áll, az az első. Ben­nem biz­to­san meg­sza­kadt a csa­ládi emlé­ke­zet, mos­ta­náig nem fir­tat­tam, hol nyug­sza­nak csont­jai, csak biz­tosra vet­tem, haza se jöhe­tett már. Ami kato­nai nóta­ként indult el azok­ban az idők­ben, a do­ber­dói hegyek­ről, meg a sír­ról, ame­lyet meg­is­merni a hant­já­ról, és a vér­pi­ros sza­lag­já­ról, mind róla szól. Néprajzoskodásom néhány sza­ka­szá­ban buz­ga­lom is támadt ben­nem, nagy­apánkra emlé­kez­vén össze­gyűj­töm a vi­lág­há­bo­rús dalo­kat.

Jussom lett volna rá.

Újságíróságom hajnalán mindjárt elju­tot­tam Lusztigfaluba, Kotogány Mihály bácsi­hoz. Az ő em­lé­ke­zése szol­gál­tatta első (és mind­ed­dig egyet­len) regé­nyem egyik feje­ze­tét, benne a pi­a­vei csata keser­ves elvesz­té­sé­vel, de min­dig nagy­apán­kat érez­tem mögöt­te. Őt a háború utolsó éjje­lén szer­zett lövés­sel szök­tet­ték haza a front­ról, és kere­set­len sza­vak­kal szórta átkait Zita király­nénk­ra, aki a még akkor is élő legenda sze­rint elárulta a had­ve­ze­tés ter­veit az ola­szok­nak, azért győz­het­tek. Derék nyom­dá­szok hív­ták föl a figyel­me­met, vigyáz­zak, mert Zita is él még, nem sza­bad nevén nevez­zem.

Ugorhatok egy nagyot előre, nem kell attól fél­nem, hogy a sem­mibe ugrom. Leírom most is, mert kez­dünk felej­te­ni. Fon­to­sabb a mai nem­ze­dék­nek akár­me­lyik Megasztár-celeb, mint a tör­té­ne­lem sors­for­du­lói. II. János Pál föl­kent pápai fejé­ről nem esett le a hár­mas-ko­ro­na, ami­kor elza­rán­do­kolt Deb­re­cenbe is, és a sors­verte pro­tes­táns negy­ven pré­di­ká­tor szo­bor-em­léke előtt kért bocsá­na­tot egy­háza nevé­ben gálya­rab­sá­gu­kért. Tud­tam, hogyne tud­tam vol­na, ő már jel­kép­ként se tar­tott igényt a hár­mas-ko­ro­ná­ra, de rá hivat­koz­nom talán mégse tör­té­nelmi téve­dés. Meg­kö­vette a ke­resz­tes hábo­rúk áldo­za­tai emlé­két is, mind­két olda­lon, anél­kül, hogy egy­ház­fői tekin­té­lyén a leg­ki­sebb csorba is esett vol­na. Foly­ta­tó­dott a sor, Jel­cin ujjá­ról se esett le az arany­gyű­rű, ami­kor képes volt bocsá­na­tot kérni a magya­rok­tól Ötven­ha­tért, és 1848 vérbe tip­rá­sá­ért is.

Soha nem ismert nagyapánk emléke akkor is meg­szó­lalt ben­nem. Javá­ban benne vol­tunk a rend­szer­vál­tás­nak csú­folt évek­ben, ami­kor a kopán­csi neve­ze­tes csárda előtt autóz­ván – talán keddi napon – mondta fotó­ri­por­te­rünk, hogy jövő hét­főn Telek­ge­ren­dásra kell men­nünk. Az a falu nem a mi megyénk, föl is hor­kan­tam:

–  Mi a fészkes nyavalyának?

–  Habsburg Ottó koszorúz valamit az ottani teme­tő­ben. Te meg­írod szép tudó­sí­tá­so­dat, én meg fény­ké­pe­zek.

Kapásból hárítottam. Az a bi­zo­nyos hétfő már­cius 15-ére esett.

–  Tudod, jó komám, az én kalendá­ri­u­mom­ban már­cius 15-e után mind­járt októ­ber 6-a követ­ke­zik. Lehet akár­mi­lyen okos ember, és nagy­szerű poli­ti­kus, amíg Habs­burg Ottó nem követi a pápa és a „Bo­risz cár­nak" is neve­zett Jel­cin pél­dá­ját, addig ezen a na­pon nem vagyok haj­landó leírni a nevét.

Leesett az álla is Zolinknak, mert erre ő se gon­dolt. Azon­nal kita­lál­ta, inkább átszer­vezi ő is magát szü­lő­vá­rosa ünnep­sé­gé­re.

Autóztunk tovább. Ismervén a Saj­tó­ház belső hang­ve­ze­té­sét, biz­tosra vet­tem, estére kel­vén min­den mun­ka­társ tud­hat­ta, meg­sér­teni merem a belső enge­del­mes­ség tör­vé­nyét. Csoda esett, nem ez tör­tént. Két napra rá, tehát csü­tör­tö­kön mondja Pis­ta, kis­fő­nöki minő­ség­ben:

–  Azért szólok, hogy más programot ne szer­vezz magad­nak hét­fő­re. Úgy dön­tött a szer­kesz­tő­ség, téged kérünk meg, hogy sajá­tos ked­ves­sé­ged­del írj egy han­gu­la­tos tudó­sí­tást a telekgerendási koszo­rú­zás­ról.

Nagyot koppant az ő fejében is a gon­do­lat, mert erre az egy­be­esésre ő se gon­dolt. Én pedig még most se rohan­tam ajtós­tól a ház­ba.

Eljött a péntek, fejedelmi fölsőbbséggel meg­szó­lalt az olva­só­szer­kesz­tői székbe vissza­ej­tő­er­nyő­zött Lajos:

–  Biztosan hallottál már róla, de azért szó­lok, hogy mást ne találj magad­nak hét­fő­re. Telek­ge­ren­dásra kell men­ne­tek, Zoli visz autó­já­val. Ő fény­ké­pez, te pedig írsz egy szép tudó­sí­tást a ke­gye­le­tes ese­mény­ről.

Csöndes szóval hárítottam:

–  Nem megyek!

A régi építésű Sajtóházban megle­he­tő­sen maga­san van a mennye­zet, az ő hang­já­nak hir­te­len riká­cso­lássá vál­tá­sá­nál attól kel­lett tar­ta­nunk, erős repe­dé­sek támad­nak mind­járt.

–  Mert te főmunkatárs vagy, mi? És büdös a mun­ka, mi? Ünnep­na­pon nem vagy haj­landó dol­goz­ni, mi?

Oltári nagy csetepaté támadt belő­le. Szü­le­tési hibám lehet, fél másod­perc alatt fönn tudok lenni én is a pla­fo­non. Üveg­aj­tón kívül oda­cso­por­to­sult néhány újsü­tetű mun­ka­tár­sunk is. Olyas­mit üvöl­töt­tem vissza, hogy nem én könyö­köl­tem ki magam­nak a főmun­ka­társi titu­lust, és arról se tehe­tek, hogy ő az érvé­nye­sü­lés­nek nem a mun­ká­val szer­zett útját jár­ja, hanem a benya­la­ko­dá­sét, meg azt is, hogy szü­le­tett Békés megyei­ként biz­to­san jó pon­tot sze­rez magá­nak, ha más­nap szép tudó­sí­tás­ban ad szá­mot az ese­mény­ről a sze­gedi Délmagyar is, de ebben nem leszek szol­gá­la­tá­ra. És a nagy hang­za­var­ból azt is kihall­hat­ták hall­ga­tózó kol­lé­gá­im, majd ha Habs­burg Ottó is bocsá­na­tot kér a nem­zet­től, akár a „mi magya­rok" meg­fo­gal­ma­zás­sal is, első leszek, aki inter­jút kér tőle. (Illyés Gyula szava az irány­tűm ebben a kér­dés­ben. Aki magyar­nak vallja magát, az a magyar. Ha éppen a Habs­bur­gok főem­bere akarna Dévény­nél betör­ni, rá is értem. Nem hódí­ta­ni, csak euró­pai lel­kü­let­tel itt len­ni. Akkor is, ha nem tette le az állam­pol­gár­sági esküt. Hír­lett, sze­rette a magyar köl­tő­ket. Pető­fit is, Adyt is. A Duna dévé­nyi kapu­já­nál, ha jel­kép­nek fog­juk is föl, inkább kifelé törni igye­kez­tek azok­ban az idők­ben még. Mos­ta­ná­ban meg főleg.)

Soha nem akartam az átkos középszer alsó széle köze­pé­nek kapi­tá­nya, se kikül­dött mun­ka­társa len­ni. Most is jó pon­to­kat sze­rez­het­tem volna önföl­kent pap­já­tól, ha csak kicsit is bokáz­tam volna előt­te. Benne nem szó­lal­tak meg nagy­apáink, csak az a szem­pont dol­goz­ha­tott, micsoda jól mutat­nánk, ha majd köz­tár­sa­sági elnök­nek választ­ják meg. (Vol­tak, akik Ame­ri­ká­ból akar­tak elnö­köt hoz­ni.)

Folytathatom? Folytatom. A kö­vet­kező ked­den két­szer is átfor­gat­tam lapun­kat, nehogy elke­rülje a fi­gyel­me­met, de egyet­len betűt se talál­tam az ottani koszo­rú­zás­ról. Ter­mé­sze­te­sen fény­ké­pet se. Belátta volna a főnök­ség, hogy ekkora kegye­let­sér­tést nem enged­het meg magá­nak? Össze­fu­tot­tam viszont a Fő­posta sar­ká­nál Cson­gor­ral, a tele­ví­zió mun­ka­tár­sá­val. Vele tizenöt évig kül­sős rab­szol­gája vol­tam a Hír­adó­nak, ő ta­lán Vas megyé­ből, rötyögve gra­tu­lál­tam neki a teme­tői tudó­sí­tá­sá­hoz. Kor­rekt, tiszta munka volt, de neki is leesett az álla, ami­kor októ­bert is oda kap­csol­tam.

A történethez hozzá tartozik, hogy szer­dán lapunk első olda­lán még­is­csak meg­je­lent egy rövidke címes hír: Ottó Sze­ge­den föl­avatta a tűz­ol­tók csa­pat­zász­la­ját.

Bennem az az érzés vert gyökeret, hogy nagy­apánk­kal én győz­tem. Nem merem mon­da­ni, hogy meg­dön­töt­tem a csá­szár­ság hagyo­má­nyo­zá­sát, mert nem sok­kal később Sze­gedre újra ellá­to­ga­tott a még min­dig trón­örö­kös híré­ben Ottó, és tőlünk valaki – nem akárki – a püs­pöki palo­tá­ban tisz­te­le­tére ren­de­zett dísz­ebé­den inter­jút készí­tett vele. (Az akkori for­ga­ta­gos idők­ben a kis­gazda Torgyán József szokta leg­in­kább tisz­te­le­tét tenni püs­pö­kök­nél és plé­bá­no­sok­nál, és csak utána rakta ki szín­pa­dias kel­lé­keit – a fe­szü­le­tet és a nem­ze­ti­színű sza­lag­gal átkö­tött kenye­ret a szó­noki emel­vény­re.) Meg­akadt a gom­bóc a tor­ko­mon: nyá­jas cse­ve­gés köz­ben két­szer is Felségednek szó­lí­totta az újság­író.

Pedig biztosan neki is volt nagy­ap­ja.

Egy ugrás nem ugrás, van még tar­ta­lék.

Előkerült a történelem forga­ta­gá­ból szép emlékű Raisz Atti­la. Soha nem ismer­tem, azt se tud­tam, hogy a vilá­gon van. Köny­vecs­két írt a Má­so­dik Világ­há­ború utolsó hónap­jai­nak a Som­lón túli har­cai­ról, sze­mé­lyes tapasz­ta­la­tok alap­ján. Akko­ri­ban vonult át Szalókon is a front, elol­vas­tam, és isme­ret­le­nül bár, de emel­ke­dett sza­vak­kal írtam róla. Fia Sze­ge­den él, elol­vas­ta, és elküldte az újsá­got Ajká­ra. Attila jóval idő­sebb volt nálam, dol­go­zott benne a kato­na­tiszti ele­gan­cia, levél­ben hálál­ko­dott.

Rossz lóra tesz, aki velem levelezni kezd, mert nem tudja abba­hagy­ni. Egy­szer arra kért meg, segít­sem meg­sze­rezni Habs­burg Ottó címét, vagy a te­le­fon­szá­mát. Sze­retné föl­venni vele a kap­cso­la­tot. Meg­tud­tam mind­ket­tőt, el is küld­tem. Egy­szer már köz­ve­tí­tet­tem, ami­kor valaki kereszt­apa­sága ügyé­ben kereste vele a kap­cso­la­tot. Tőlem tuda­kol­ta, miként szó­lít­hatná meg, ha leve­let írna neki. Őfel­sé­ge? Kirá­lyi Föl­ség?

Azt mondtam neki, ha annyira közel van­nak egy­más­hoz kor­ban, lehet így a meg­szó­lí­tás:

–  Kedves Barátom!

Gyanítom csak, kitartott első ötlete mel­lett. Én meg elküld­tem neki egyik köny­ve­met, amely­ben írva van, még min­dig várok a haj­dani trón­örö­kös egyet­len köte­lező bocsá­nat­ké­ré­sé­re.

Az ő levelezési kapcsolatukat is elin­dí­tani volt csak nehéz, és leál­lí­ta­ni. Egy­szer azt adta hírül, a ma­giszt­rá­tus nevé­ben ő kí­séri ajkai láto­ga­tás­ra, és egyút­tal elka­la­u­zolja Polányba is. Mi mást tehet­tem vol­na, meg­kér­tem, ha úgyis egy autó­ban utaz­nak, és nem rühel­li, említse meg neki, van egy kele­kó­tya isme­rőse Sze­ge­den, aki első inter­júra jelent­ke­zik nála, ha elhang­zik a bocsá­nat­kérő szó­zat.

Megtörtént ez a látogatás is, ter­je­del­mes levél­ben rész­le­tes beszá­mo­lót kap­tam róla. Elhang­zott az én üze­ne­tem is. Hosszas hall­ga­tás után ezt felel­te:

–  Tudod, Barátom, más a poli­ti­ka.

Megszólításban mégiscsak eljutot­tak a Ba­rá­to­mig. Ha pedig más a poli­ti­ka, akkor úgy is ért­he­tem, amit eddig csi­nált, az mind csak poli­ti­ka?

(Észre kéne vennünk, hogy minden­ből lehet jár­vány. A más a politikából is. Egyik uniós köve­tünk alpári han­go­kat enge­dett meg magá­nak a minap az ame­ri­kai nagy ember­rel szem­ben. Feká­liá­nak és nemi szerv­nek nevez­te, azt tuda­kol­ván, mit akar az ilyen ember. Neki­ug­rott szinte a még más­ként gon­dol­kodó egész magyar saj­tó, de ő ki­ma­gya­rázta magát. Tud­tunkra adta, most nem poli­ti­kus­ként szó­lalt meg, hanem magán­em­ber­ként. Nem lehet az ember fából, ki kell rúgni a hám­fá­ból? Más a po­li­ti­ka, ott tud válasz­té­ko­san is beszél­ni, de a hét­köz­napi emberbe ez is bele­fér.)

Idiótaságban pácolt címeres fafejű len­nék, ha el nem ismer­ném, zava­ros évti­ze­deink­ben kimon­dot­tan szük­sé­günk lett volna hozzá fog­ha­tó, szé­les látó­kö­rű, vilá­gos­fejű poli­ti­kus­ra. Csak az a pi­cike első lépés hiány­zik azóta is.

Szegény Nagyapánk! Régóta tudom, nem az első hősi halott vol­tál te, csak egyike a sok­mil­lió­nak, és mivel más a poli­ti­ka, hősi halá­lod szót sem érde­mel.

Amikor csoportos kirándulóként arra kér­tem volna ide­gen­ve­ze­tőn­ket – akit lánya­ink nyelvi lele­ménnyel Dumcsettónak nevez­tek el –, ha kar­nyúj­tásra megyünk el előt­te, áll­junk meg az új dober­dói emlék­mű­nél, ő is elhá­rí­totta kéré­se­met:

–  Nem szerepel a programban.

Kit érdekelt volna, hogy még akkor is az elsőt keres­tem?

Hős ősapánk, Ács Vendel csak ben­nünk él.

Most, hogy egykori utolsó trónörö­kö­sünk magára vette a né­hai neve­ze­tet, magá­val vitte a bocsá­nat­ké­rés utolsó lehe­tő­sé­gét is. Sze­gény-sze­gény elfe­lej­tett öreg­apák!

Bűnbánat nélkül van föloldozás?

Ha mindenkivel összetalálkozna oda­át, aki csá­szá­ri-ki­rá­lyi áldo­zat­nak tud­hatja magát, biz­tosra veszem, nem sze­ret­nék a he­lyé­ben len­ni. Föl­dön járó eszünk sze­rint had­rendbe állva dober­dói züm­mögő kórus fogadta volna mind­járt a kapu­ban, ezred­kür­tös fáj­dal­mas trom­bi­ta­kí­sé­re­té­vel, az örök kér­dést fúj­va: csil­la­gos ég, merre van a ma­gyar haza, merre sirat engem az édes­anyám?