Horváth Dezső

A szendvicsleány

Többször mondom, divat mostanában a ve­re­tes művek átkot­tá­zá­sa. Kicsit kéne csak iga­zí­ta­nunk Arany János­nak A sze­gény job­bágy című örök­ér­vé­nyű ver­sén, vala­hogy így:

Széles promenádon andalog a job­bágy,
Végzi keservesen pénzesék robotját.

A két kajla sőre így is kimaradna, de nem is baj. A ma embere már úgyse tud­ja, mi az. Tinó vagy ökör? Annyi magya­rá­zat ugyan kel­lene ide, hogy a job­bágy – ha érti még valaki ezt a szót is – való­já­ban job­bágy­lány, mert ezt a mun­kát leg­in­kább leánkák vég­zik. Gon­do­lom, kódisbérért. Két hir­de­tő­tábla közé van szo­rítva az egész tes­tük, és ők egyez­ség sze­rinti idő­ben, mozgó cél­pont­ként le- s föl jár­kál­nak vele. Ha csak kiten­nék a két táb­lát az utcá­ra, elsu­hanna mel­lette a já­ró­ke­lők hada, de ha moz­dul, mind­járt más. A csi­be­ne­ve­lők is kita­lál­ták már, ha a takar­mány állan­dóan izeg-mo­zog a tyúk­féle előtt, aka­rat­la­nul is utá­na­kap a jószág. Azt hiszi, előle akar­ják elvin­ni.

A mi szemünket is magához rántja a mozgó cél­pont. Szinte föl­dig ér a hir­det­mény elöl is, hátul is. A for­más test meg­hosszab­bí­tása a két láb, észre se nagyon vevő­dik. Saj­na, kajla sze­mem föl se fog­ja, mi van kiírva rá, csak a leányt vizs­la­tom. Nem akár­mi­lyen por­téka a ked­ves.

Alulról fölfelé hordva tekintetün­ket, van tehát a két topán­ka, boká­ig, aztán egé­szen a nya­kig ott van a sé­tál­ta­tás cél­ja, a hir­de­tés. Sza­ba­don marad két kar­ja, csi­nos nyaka és okos feje. Szab­vány­fi­gu­rája lenne a mai for­gal­mas utcá­nak, de a mi leány­kánk mel­lék­ál­lás­ban még művel valami szo­kat­lant. Kimon­dani se nagyon merem, mert tar­tok tőle, elveszti ezt a so­vány kere­seti lehe­tő­sé­get is, ha kiko­tyo­gom.

Könyvet tart andalgás közben a ke­zé­ben, és olvas! Mun­ka­idő­ben, köny­vet olvas­ni?

Elcsörtet mellette a várost kereszt­ebe-hosszába vas­edény-han­gon végig­ri­ká­csoló cir­ku­szo­sok autó­ja. Ő mintha kar­tha­uzi barát len­ne, meg se szó­lal. Nem törő­dik egyik a másik­kal, mintha nem is ugyan­ab­ban a mű­faj­ban utaz­ná­nak. Attól se kell fél­nie, hogy neki­megy vala­ki­nek, noha radar sin­csen bele épít­ve. A szem­be­jö­vők kike­rü­lik.

Csodabogár, vigyázni kell rá.

Ki látott már ilyet! Ki olvas ma egy­ál­ta­lán köny­vet? Beteg lel­kek talán, akik győ­zik meg­unni a té­vé­so­ro­za­tok pisztolyos-robbantós-késelős egyen-adá­sa­it, és könyvre fanya­lod­nak. Ez meg, sze­gény­kém, el se bújva a nyil­vá­nos­ság elől, fényes nap­pal, nagy for­ga­tag­ban, olvas. Nem hiszem, hogy beirat­ko­zott volna valaha is az Olvasó népért moz­ga­lom­ba, csak úgy gon­dol­ta, ha már itt kell sétál­tat­nia a rek­lá­mot, nem azt néze­ge­ti, szé­les nyelv­csa­pá­sok­kal ki hogyan nyalja végig az utcán a fagy­lalt­ját. Inkább olvas.

Másnap is ott látom, és harmadna­pon is. Min­dig másik könyv van a ke­zé­ben. Leg­szí­ve­seb­ben bele­les­nék. Attól tar­tok, elpi­rul­na, és azon­nal leszokna róla. Diák­féle lehet, de lefo­ga­dom, nem a köte­lező olvas­má­nyo­kat igyek­szik nyár dere­kán bepó­tol­ni.

Piff-puff is lehet, de azt ritkán látni kemény kötés­ben.

Szendvicsembernek nevezték el a múlt szá­zad első felé­ben az ilyen rek­lám­fi­gu­rá­kat, a kapi­ta­liz­mus vissza­vedlő kor­sza­ká­ban tör­vény­sze­rűen kerül­tek elő megint. Mi is a szend­vics? Két valami közé van beszo­rítva az ehető akár­mi. Kivé­tel a szend­vics­pa­nel, de azt hagy­juk a mű­szaki embe­rek­nek. Meg a for­gó­sze­lek­nek.

Íróféle mire is gondolhatna másra, ha nem arra, szí­ve­sen a ke­zébe adná min­den­nap egy-egy köte­tét. Hátha föl­tűnne az is vala­ki­nek, és rohanna meg­ven­ni. Netán a szend­vics­tábla bel­se­jé­ben ott lenne egy-kettő belő­le, és a rek­lám­költ­ség föl­szá­mo­lása mel­lett mind­járt meg is lehetne venni nála.

Éhes disznó makkal álmodik. Édes nagy túrót nek­tek, írókáim, bár ti is az élő iro­da­lom job­bá­gyai vagy­tok! Akassza­tok ti is a nya­ka­tokba két táb­lát, tele­írva összes műve­tek lis­tá­já­val, és sétál­tas­sá­tok utcahosszat. Amíg a forró asz­falt sebesre nem égeti tal­pa­to­kat, mint amott a szé­les ország­úton, a két kajla sőré­nek.

Tartok tőle, a kutya se ugatna meg ben­ne­te­ket.