Cegléd József Kázmér

A linzerkarika

Miként a meg­boly­ga­tott han­gya­vár szor­go­sai, úgy zúdul­tunk ki Ber­lin met­ró-alag­út­rend­sze­ré­ből. Ritka Blahás emlé­keim pil­la­nat­fel­vé­te­lei­vel szem­ben; itt keve­sebb­nek tűnt a test test elleni tüle­ke­dés, mintha erre­felé bőveb­ben teremne az elen­ge­dés-tű­rés meg­ér­té­se, alá­za­ta. Előt­tünk vejem és Éva lányom, ki első uno­kán­kat gör­geti a ba­ba­ko­csi­ban. Fele­sé­gem­mel afféle házi ked­venc­ként szo­rongva követ­tük őket. Vilá­guk­hoz alkal­maz­kodva én alá­za­to­san, fele­sé­gem lázong­va, de elfo­gad­tuk, hogy meg­is­mer­te­tik velünk a ránk kevéssé tar­tozó ori­gót, ahon­nan sze­rin­tük min­den elin­dult. Sze­rin­tük. Bár ahogy Péter mond­ta; ez csu­pán egy „spász", ami nekem akár egy snap­szot is jelent­het­ne, hiszen igye­kez­tem a do­log job­bik olda­lát néz­ni. Vél­het­ték; ked­ves gesz­tus, mellyel köze­lebb enged­nek szű­kebb vilá­guk­hoz, a majd­nem inti­mi­tás­hoz, ahol bemu­ta­tásra és kipró­bá­lásra kerül a leány­ké­rés pon­tos helye. A hő­lég­bal­lon kosa­ra. Én titok­ban zab­sze­me­met bongyorgattam, mert e lát­vá­nyos­sá­gon túl nem kíván­tam a magas­ság meg­is­me­ré­sét, ám a büszke nagy­apa és az erős fér­fi­sze­rep visel­ke­dés­for­mái­nak való kény­sze­res meg­fe­le­lés magocs­ká­mat záró­jelbe zár­ta. Asszo­nyom nagy­ma­más őszin­te­sége – „Még hogy én? Csak nem kép­ze­li­tek, hogy beülök egy lufi aljá­ba?!" – pon­to­sab­ban illesz­ke­dett a min­dig kéz­nél lévő köz­hely egér­út­já­hoz, mint az én magmorzsolgatásom.

A hangyavár felszínére májusi nap­sü­tés zuho­gott, körötte tágas tér, amit öt-hat­eme­le­tes házak övez­tek, alju­kon gaz­dát­lan négy­ke­rekű rovar­hor­dók kupo­rog­tak. Flasz­te­rén keresve sem talál­tam sze­me­tet, amire magam­ban még­sem mond­tam, hogy „ámde Ugar vagy Buda­pest". A tér maga­sá­ban euro-termékenységre vágyó nem­zet­közi rek­lá­mok bibéi hival­kod­tak. A su­gár­irány­ban szét­szi­várgó híguló tömeg­ben mi, az egy­más­tól ezer kilo­mé­terre szét­sza­laj­tott csa­lád, las­san egy­vo­nal­ban ban­du­kol­hat­tunk. Hol uno­kámra pil­lan­tot­tam, hol a ki­egyen­sú­lyo­zott­nak tűnő ember­ar­co­kat les­tem, akik épp­oly cél­irá­nyo­san for­dul­tak erre-ar­ra, akár a folyó­víz a hullámbotlató köve­ken. Ben­nem önkén­te­le­nül is fel­har­sant lányom gyak­ran ismé­telt mon­da­ta, mikor az egye­tem­ről haza­lá­to­ga­tott. „Ha nem néz­ném a hely­ség­táb­lá­kat, akkor is tud­nám, hogy Ugar megyébe értem! Ennyi csempeszájú embert egy raká­son, én még sehol sem lát­tam!" Nekem sosem tűnt fel. Talán, mert velük együtt csempültem. Azóta figye­lem az ugariakat, és tény­leg! Szá­juk íve évről évre egyre harcsásabb.

Tekintetemmel a sokadalom szí­nes­sé­gét, szem­pil­la­íve­it, egyedi ruha­vi­se­le­teik kaval­kád­ját must­rál­tam, mikor Péter hang­ját hal­lot­tam; „pár lépés és oda­érünk a Checkpoint Charlie-hoz, ami régen egy ellen­őr­ző­pont volt". Agyamra kop­pin­tott a ré­gen szócs­ka. Ez a régen én vol­nék. Obrád, aki mára Bor­dás úr, Papus meg Papi lett. Jó Péte­rem mit se tud­hat a „szabcsiról", az iga­zol­vá­nyok hiá­nya miatti rend­őri csesz­te­té­sek­ről, az isko­lai hajhossz-macerákról, Beat­rice és más kon­cer­tek­ről, a 67-es útról, Jézus krisz­tus a szu­per­sztár­ról, a sely­me­sen finom aján­la­tok­ról („ab­ba­ha­gyod, vagy nem érett­sé­giz­hetsz!", „az elv­társ­nak vissza kéne fog­nia magát!"), a szel­lemi szmog­ról, ami­ből csak erő­sen elha­jolva lehe­tett leve­gő­höz jut­ni. És az „el­len­őr­ző­pon­tok" milyen­sé­gé­ről sem tud­hat sem­mit, mert lányom­mal egye­tem­ben abban az évben „bal­lag­tak" ki az óvo­dá­ból, ami­nek őszén Sz. Mátyás az erkély­ről köz­tár­sa­sá­got kiál­tott. 1974-ről meg pláne nem tud­hat­nak. A fa­ros Ika­rusz (mára múze­umi darabja) a röszkei határ­át­kelő utolsó ellen­őr­ző­pont­já­nál szusszanva meg­állt, hogy a fel­lépő két határőr az előre meg­adott lajst­rom alap­ján kiemelje az éppen „disszi­dál­ni" szán­dé­ko­zó­kat. (Akkor évi átlag­ban kb. 3300 kísér­let volt, mos­tan­ság ennek tíz­sze­rese – tör­vé­nye­sen.) Vidéki Obrádként nem tud­tam, hogy a Keleti mel­letti 70-es posta ben­dő­jé­ben van egy gőzö­lög­tető „gon­do­lat-el­len­őr­ző­pont", amely­nek oda és vissza­nyá­la­zása későb­bed vala­mennyi emberi kap­cso­la­to­mat össze­ka­sza­bol­ta, hibernálta, idé­ző­je­lek közé füg­gesz­tet­te. Akkor csak az ifjú ide­gek remegő meg­ér­zé­sei alap­ján, vél­he­tően és talán, talán csak sej­dít­ve, hogy az ellen­őr­ző­pon­tok között és fölött egy lát­ha­tat­lan háló feszül. Cso­mó­pont­jai­ból raga­csos szá­lak eresz­ked­tek a pin­ce­gá­dor­okig, a szűkős moz­gás­tér leg­alsó pin­ce­zu­gá­ig, ahol min­dig volt/van/lesz egy ember, egy két­nevű her­nyó, aki a lé­te­zés mélyé­ről előre meg­fon­tolt/ki­zsa­rolt vagy lefi­ze­tett szán­dék­ból meg­pen­díti a pisz­kos-ta­pa­dós szá­lat, ami­nek resz­kető hul­lám­zá­sá­tól moc­can a pók, hogy szer­vez­zen, bonyo­lít­son, s ha érde­ké­ben áll majd: lecsap­jon. Ha valaki ebbe a két­fe­de­lű, szi­do­lo­zott porcicójú homok­várba bele­fin­gott, az ide­ges, üveg­testű nyál­ka­háló össze­rez­zent, a gyö­nyör­től végig­re­me­gett, a her­nyók meg­in­dul­tak, amit utó­lag pre­mi­zál­tak. Még leges­leg­utol­jára is, mikor a ret­kek az egész hóbe­le­van­cot ezer évre tit­ko­sí­tot­ták. Öt hóna­pos bör­tön­ju­tal­mam után a hon­véd­ség­nél csak golyó­fogó kikép­zésre lehet­tem alkal­mas, mert a po­li­ti­kai­lag meg­bíz­ha­tat­lan egye­dek csak utász­nak kivá­ló­ak. A té­ve­dés lehe­tő­sége ott is csak egyszeri.

Elöl az ékszerű háromkerekű uno­kás mini-bag­ger, aztán a „mi" gye­re­keink, majd az uga­ri­ak, igyekvő köve­tés­ben. Ahogy min­dig. Charlie hosszú fehér árbo­cá­hoz köze­ledve a fény­ké­pe­ket is meg­lát­tam. Egyi­ken a „bol­se­vi­ki" kato­na, másik felén a „szö­vet­sé­ges kato­na" arc­ké­pe. Alatta a történelemi Dis­ney­landbe suvasz­tott fehér fabó­dé, előtte homok­zsák­ok. Emlé­kez­te­tőül a fel­ira­to­kat is meg­hagy­ták: "Ön elhagyja az ame­ri­kai szek­tort. Ön belép az ame­ri­kai szek­tor­ba". "Nagy-Ber­lin demok­ra­ti­kus szek­to­rá­nak vége. Nagy-Ber­lin demok­ra­ti­kus szek­to­rá­nak kezdete." Ugari eszem­mel is érez­tem, hogy itt feles­le­ges bár­mire is utal­ni, mert utó­daim sze­ren­csé­jére sem­mi­fajta rém­ál­muk sincs a vas­be­ton dra­pé­riá­ról. Peter Fechter és sors­tár­sai­nak halá­lá­ról, később és másutt Jan Palachról, a nyu­god­tan sétáló meg­fi­gye­lők­ről, az ilyen-olyan han­gu­lat­je­len­té­sek­ről, össze­fog­la­lók­ról, ami­ben éle­tünk egy-egy darab­ját úgy rak­ták össze, mint ren­de­ző­nek parí­rozó dra­ma­turg a sze­rep­mon­da­to­kat. Nekik csak a tör­té­ne­lem sok kézen-agyon átszűrt sűrít­mé­nye, a meg­kö­ve­se­dett zacc maradt, ami szá­momra állan­dó­sult rémü­let, mint anyám meséje sváb rokon­sá­gom kite­le­pí­té­sé­ről. Vér­lá­zító tőmon­da­tai szív­görccsé mere­ved­tek. E meg­cso­mó­so­dott örök­ség­től még hat­va­non túl is, ugari ház­tu­laj­do­nos­ként is elönt a frász, mert a meg­is­mé­tel­he­tő­ség lehe­tő­sé­gé­nek tudata belém égett.

Nagy homlokzatú oltár lábához érkez­tünk, lép­cső­jén kávé­te­rasz. Fölötte szent­ség­tartó szek­rény, benne a szá­nal­mas­ság röhe­jes gyűj­te­mé­nye; a Trabi-múzeum. Emb­lé­mája egy réme­sen sár­ga, „gömbbe zárt vil­lá­mú" 601-es. A mű­anyag váró­lis­ta-el­ső­ség (mint elő­me­ne­teli csúcs­dísz) sza­kasz­tott olyan, mint Zsóka néniéké volt Uga­ron. Gyer­mek­te­len­sé­gük okán Cézár, a lany­huló nyuggerhevületet tur­bózni hiva­tott ordas-far­kas a hátsó ülé­sen, tár­sa­sá­gá­ban tisz­tára mosott sárga fes­té­kes vödör, srég­vi­zaví meg két peca­bot. Az új korá­ban még víz­álló kombi jobb hátsó fertályájára később fekete pötty is került, innen volt tud­ha­tó, hogy MÁR négy­ütemű a drá­ga, de belül továbbra is csak több­szö­rö­sen össze­haj­to­ga­tott módon lehe­tett túl­élő­tú­rá­kon részt ven­ni. (Alap­táv Budapest–Baja, a régi úton. Három pisiszünet, egy kávé, két Bambi.)

–  Szerintem meg­pi­he­nünk, aztán még megyünk egy keve­set a Zimmeren és oda­érünk. – Ezt mondta Péter, ami nekem akkor olybá tűnt, mint fog­hú­zás előtt az érzés­te­le­ní­tés. Már zsib­bad az odvas fájás, de a szük­sé­ges tépés és annak kocso­nyás tudata továbbra is ott vib­rál az ember agyában.

Sugárzó mosolyú vékony, búzavi­rág­kék szemű pin­cér­lányka pen­de­rült elénk. Sza­kasz­tott bajor szép­ség, gon­dol­tam balgaságomban.

–  Anya, Apa! Ő Ági. Cso­port­tár­sam volt a ter­mé­szet­tu­do­má­nyin. Ő is most intézi az állam­pol­gár­sá­git. Ági! Ők a skype-nagyszülők a va­ló­ság­ban! – A be­mu­ta­tásra ille­del­me­sen bic­cen­tet­tünk, mire Ági köte­lező pin­cér­arc moso­lyán felül meg­je­lent valami belső túl­zás, ami a hely­zet­ből adó­dóan zavart­sággá vál­to­zott, majd szóródott.

Szőke-kék mosolya bennem előhí­vott egy idő­ben köze­lebbi ellen­őr­ző­pon­tot 2002-ből, ami­kor még előt­tünk is Schengen kép­le­tes kerí­tése maga­so­dott, ahol egy hasonló bajo­ros szép­ség nézett ránk, bár két­ség­kí­vül mosoly­ta­la­nul. Mi, az Euro Line fehér testű busz­já­ra­tá­nak éjféli uta­sai az utolsó magyar ben­zin­kút kioszkja kör­nyé­kén leb­zsel­tünk, készül­vén a vég­te­len­nek tűnő útra, ami majd neon­fé­nyes, vége­lát­ha­tat­lan ala­gu­ta­kon át fúró­dik Olasz­or­szág medi­ter­rán párá­já­ba. Az átke­lés előtt a másod­pi­lóta tar­tott illem­tan órát; a ha­tár­ál­lo­másra érkez­ve, mi majd kezünk­ben útle­ve­lünk­kel liba­sor­ban haladva ellé­pünk az oszt­rák szerv ille­té­ke­sei előtt. Kéri, hogy diszk­ré­ten visel­ked­jünk, és „mo­so­lyog­junk, moso­lyog­junk"! Ez utób­bit olyan áhí­ta­tos, már-már démoni erő­vel tusz­kolta agyunk­ba, mintha ez lenne az örök­lét zálo­ga. Nekem, az immár apa­létbe teke­re­dett Obrádnak össze­szű­kült a gyom­rom, mert vissza­kú­szott a ret­te­gés: mi van, ha megint kiemel­nek? „Meg­bíz­ha­tat­lan" pecsétű múl­tam­mal elad­dig soha­sem keve­red­het­tem ki hal­vá­nyuló ábránd­ké­peim föve­nyé­nek nap­fé­nyé­re. Csa­lád­féltő vakond mód­ján jára­tomba húzód­tam, rend­szer­sze­rűen kus­sol­tam, s mire Schengenhez értem már rutin­ból sem gon­dol­hat­tam, hogy a for­du­lat­ban én is for­dul­ha­tok. Ráéb­red­tem, hogy a tör­té­né­sek for­ga­ta­gá­ban pecsé­tes nem­ze­dé­kem inkább teher, mint lob­banó aka­rat. Ami fél­be­ma­radt foly­tat­ha­tat­lan, ami új elkezd­he­tet­len. Ez az átlé­pés lehet tán az egyet­len és utol­só, gon­dol­tam akkor, ahol egy három hóna­pos feke­te­munka várt Lago d' Idrón, egy német tulaj­donú és láto­ga­tott­ságú négy­csil­la­gos kem­ping­ben, mint takarító-mindenes.

Buszunk a kloákába csusszant, ahol a magyar szer­ve­ket egy­ál­ta­lán nem érde­kelte gyo­mor­szo­ru­lá­som. Kupacba szed­ték az útle­ve­le­ket, majd fél óra múlva kiosz­tot­ták őket, mint az isko­lá­ban össze­gyűj­tött ellen­őr­ző­fü­ze­te­ket. A zsi­lip­sze­rűen kiala­kí­tott senki föld­jén sofő­rünk kar­mes­teri andan­tét vezé­nyelve komoly kép­pel szem­lélte libás rendű lépé­sein­ket. For­má­já­val – mint­egy a tes­ti-lelki átlát­ha­tó­sá­got jel­ké­pezve – egy erős fények­kel meg­vi­lá­gí­tott üveg­ka­lit­kába kerül­tünk, ahon­nan egy ember­szé­les­ségű üveg­fo­lyo­són halad­tunk át, las­san, révült mosollyal. (Kelet debiljei, belső lán­caik szabadulóművészeiként.) A fo­lyosó üveg­fa­lá­ban abla­kocs­ka, mögötte üveg­ka­lit­ka, benne egy sző­ke, kék szemű szervnő ült. Útle­vél be, pil­lan­tás­vál­tás, oldalra nézés, pecsé­te­lés és vissza­adás. Míg az ablak­hoz soro­lód­tam magam­ban folya­ma­to­san a mosolyt keres­tem. Csak az „ugari har­csás" ne len­ne! Tág pupil­lám­mal, félig nyitva hagyott szám­mal nagy­já­ból olyan lehet­tem, mint a bam­ba­ság és a derű közti átme­net melan­kó­liá­ja. Aztán átju­tot­tam a kék macs­ka­sze­mek tűfo­kán. Nem volt kieme­lés, csak közel har­minc év izzad­má­nya, amit vala­hova lerakni nem volt hely.

Mire a barista alkotását tönk­re­tet­tem Péter hang­ját hallottam.

–  Ha az előtető taka­rá­sá­ból kicsit kiha­jolsz, akkor már látni fogod az Észa­ki-sar­kot! – És tény­leg! Lát­tam a kék föld­go­lyó­bisra fes­tett lufi felső negye­dét, az örökké vál­tozó jég­pa­cát, amit okos kuta­tók folya­ma­to­san mére­get­nek, hogy hánya­dik fokú leszár­ma­zot­tun­kig van még idő, mire átlyu­kad a gömb, amit bár Föld­nek neve­zünk, ám a te­rü­let­ará­nyok alap­ján inkább Víz­nek kéne hívni.

Pár háztömb után a térhez értünk, mely­nek bejá­ra­tá­nál jegy­vá­sár­lásra szol­gáló bódé állt, mögötte a hatal­mas bal­lon, ami két­ség­kí­vül a gló­buszt min­táz­ta. Az eme­le­tes házak fölé maga­sodva kék és nagy­sza­bású volt, ami­ben bar­na-zöld szi­ge­tecs­kék jelen­tet­ték a tal­pa­lat­nyit. Még kötél­fe­szü­lé­sé­ben is picit imboly­gott, mint kutyu­som póráz­vé­gen. A té­rí­tők közti sáv­ban fel­irat állt: Die Welt. Azt nem tud­tam, hogy ezt most a ki­se­gítő isko­lá­sok szá­mára írták-e ki vagy a világ­lap égi­test méretű rek­lám­hor­do­zó­ja-e. Péter meg­pró­bált egy finom kap­cso­ló­dást Édesmama kitar­tott NEM-jéhez illeszteni:

–  Gondolj arra, hogy nem­csak Európa fővá­ro­sát lát­ha­tod, hanem az egész föld­részt is! – Én, drá­mai­nak tán nem mond­ha­tó, ám mégis vég­ső­nek hitt földi tekin­te­te­met uno­kámra vil­lan­tot­tam, mintha ham­vadó világ-meg­is­me­rési vágya­ko­zá­so­mat, afféle csa­ládi juss­ként rátestálnám.

Míg Péter a jegyvásárlás­sal bab­rált, én falusi lag­zik fal­alja nép­sé­ge­ként bámul­tam örök­nek hitt játék­sze­rün­ket, a varázs­la­tos göm­böt. Alján lévő csim­bók­szerű utas­tere nem kosár, hanem két kon­cent­ri­kus kör­ben futó rácso­zat volt, sza­kasz­tott lin­zer­ka­ri­ka, benne kör­pad hite­gette a bát­ra­kat. Belé­pő­jé­nél egy kor­vett tapasz­talt fedél­zet­mes­te­rére emlé­kez­tető férfi állt, kezé­ben pipa helyett voki toki. Csa­pat diák­forma legény, néhány tele­ob­jek­tí­ves turis­ta­mo­soly bal­la­gott a gyűrű felé. Ami­kor vőm a meg­váltó moso­lyá­val felém for­dult, akkor szó­lalt meg a duda, ami egy­ál­ta­lán nem olyan volt, mint gyer­mek­kori búcsúim lovacs­kás kör­hin­tá­já­nál meg­kon­ga­tott haran­gocska hang­ja, de jelen­tése ugyanaz volt: „A hinta indul!" Egy vil­la­násra Péter sze­mé­ben ugyan­azt az árva­sá­got lát­tam, mint apám sze­mé­ben, ami­kor épp lema­rad­tunk. A he­lyi mutat­vány segí­tői elol­dot­ták a rög­zí­té­se­ket s a Vi­lág emel­kedni kez­dett. A lin­zer­ka­ri­ká­ban ülők és a föld­höz­ra­gad­tak egy­más­nak inte­get­tek, tehát boly­gón­kon min­denki látta a Titanic part­tól való eloldását.

–  Hát… – röstelkedett Péte­rem –, egy kicsit leülünk és meg­vár­juk a kö­vet­kező menetet.

Szót fogadtunk. Egy kellemesen ívelt padra tele­ped­tünk, ahon­nan jól lát­hat­tuk a hé­lium­go­lyó távo­lo­dá­sát. Meg­pró­bál­tam elkép­zelni a maga­so­dók lát­vány­vi­lá­gát, (mint afféle poli­ti­kusi pálya­ívet), ami­ben az embe­rek egyre kiseb­bed­nek, a há­zak olyan ska­tu­lyákká vál­nak, mint gye­rek­ko­rom gyu­fás­do­boz­ból épí­tett várai, utca­so­rai, mik­ben önké­nye­sen és halál­pon­to­san ren­dez­het­tem el nyi­lazó indi­án­jai­mat, tömb­sze­rűen egy­sé­ges ólom­ka­to­nái­mat. Az édes­ség­ka­ri­ká­val sze­relt Vilá­got egyet­len kötél kötötte össze a zsu­go­rodó alvi­lág­gal, mint a csi­gák hagyta csil­lámló nyom­jel­ző. Belső vetí­tő­vász­na­mon a haj­dani ugari TSZ csör­lős MTZ trak­tora jelent meg, ahol a vö­rös Belarus köte­lé­vel fatör­zset cibál a rönktérre.

–  Hát, lemarad­tunk – mondta Péter men­tés­ként, mintha tehetne a meg­vál­tás kés­le­ke­dé­sé­ért. E pár hang úgy rez­gett ben­nem, mint egy­kor apám s anyám tőmon­da­ta: „Itt marad­tam". A hang­sor dal­lam­vo­na­lá­ban méla­bú, értet­len­ség reme­gett, ami­nek felü­le­tén egy tin­ta­folt­nyi önvád és engesz­te­lő­dés úsz­kált. Gyen­géd simí­tás, vagy mint egy sze­re­lem tit­ko­lá­sa. Önma­guk és gye­re­keik előtt.

Elképzeltem, amint odafönn a fe­dél­zet­mes­ter afféle elé­ge­dett vas­úti kaller-helyzetbe rakja magát; elnyúj­tó­zik, kar­jait mel­lén össze­fonja – „je­gyek kezel­ve, voki toki betá­raz­va, csak már oda­ér­nénk!" A „bo­lond turiszticskik" a pár­na-bod­ros fel­hők alatt lát­ják a Kupleros ágas­kodó gömb­for­gó­ját, pit­va­rá­ban szét­szór­tan a hival­kodó magas­ságú épít­mé­nye­ket, távo­labb a Spree csil­lámló víz­há­tát, s a szem­ha­tár messze­sé­gé­ben a város és az élet tara­jos, zöl­des tüdő-fodrait.

Bámészkodásomba szemernyi irigy­ség sem keve­re­dett az Európa felett lebe­gők iránt, annál inkább szo­ron­gás, mert édes Vilá­gun­kat lát­ha­tat­lan szél­lö­kés kós­tol­gat­ta. A sze­relt labda bil­len­ni, teke­regni lát­szott. A szfé­rák csók­já­nak ínyére vál­ha­tott az elő­é­tel, mert érdek­lő­dése egyre tar­tó­sabb­nak bizo­nyult. Alvi­lági böl­csőnk­ből jól lát­szott, hogy a lég­áram­latok erő­sö­dé­sé­vel a lin­zer­ka­rika – mint az inga­óra réz­tá­nyérja –, elhagyva boly­gónk észak-déli ten­ge­lyét; kileng. Pil­la­na­tok múlva lát­ható volt, amint Szél Hisz­té­rika gyom­rost helyez el az óra­lap élén, (mint ama fest­mé­nyen), ami­től az némi­leg behor­padt, majd per­dült és érke­zett a kö­vet­kező mély­ütés. Okos gyer­mek­ne­ve­lők tán jog­gal hir­de­tik a hin­ta­já­ték lélek­emelő hatá­sát, ám én úgy tapasz­tal­tam; a fel­nőt­tek kife­je­zet­ten utál­ják, ha hin­tába ülte­tik őket.

A ballon-kikötő környékén meg­so­ka­sod­tak a mű­sza­ki­ak, leállt a vas-da­mil orsó­já­nak kere­pe­lé­se, ami­ből arra követ­kez­tet­tem, hogy kapás van, indul a fá­rasz­tás hor­gász­for­té­lya, köz­ben orsó­zás, végén a szá­ko­lás. Az égi bal­laszt­tal tör­ténő voki toki-zásban nem volt „mut­te­re­zés", csak „wind" meg „wetter". Az orsóra teke­re­dés néha meg­állt, mert a dü­lön­gélő Világ oly­kor ijesztő módon elté­ve­lye­dett földi égtá­ja­ink közt. A hé­lium­bomba fárasz­tása köz­ben szi­ré­názó autók hasí­tot­tak a tér­re, amik­ről még nem volt tud­ha­tó, hogy szimpla taka­rí­tás-hul­la­szál­lí­tás cél­já­ból vagy élet­men­tés okán jöt­tek a la­pos­ra. Kor­lá­tos kép­ze­le­tem sze­rint: fenn is, lenn is egy­szerre jelent meg min­denki előtt Szent Júdás Tádé­nak vala­mi­lyen arc­ké­pe, de leg­alább szel­le­mi­sé­gé­nek morzsája.

A szákolás volt a legnehe­zebb. A hal ilyen­kor mene­dé­ket keres stég alatt, nádas­ban, gyö­ke­rek közt, ahol könnyen sza­kad a damil. A ré­szeg­ként dülön­gélő gömb befo­gá­sát a te­ret kör­be­ülő házak tető­pe­re­me, anten­nák, veze­té­kek, égnek meredő fém­testű nyi­lak soka­sága nehe­zí­tet­te. Las­sacs­kán aztán a mű-Moby Dick-et vas­kap­csa­iba csal­ták. Az össze­ve­rő­dött lel­ken­de­zők tap­sa, éljen­zé­se, hálál­ko­dása – a min­dig kéz­nél lévő Magas­sá­gos­hoz – elnyomta a műsza­kiak egy­más arcába tolt elé­ge­dett-elé­ge­det­len gőz-leeresztését.

Magam, álmélkodó családom sora végén ülve, titok­ban örül­tem, hogy Európé leány­ké­rése ismét kudar­cot val­lott, s bár oda­fönn Zeusz dühön­gött, ide­lenn azon­ban túl­jár­tak az eszén.