Horváth Dezső

Az altiszti jobb

A történelmi job­bo­kat kegye­let­tel őrzi az utó­kor. Abból indul ki, hogy áldá­sos tevé­keny­ség áradt belőle az embe­ri­ség­re, a bal­ból pedig bal­sors szállt volna ránk. Szó­lá­sa­ink­ban egy kicsit más irány­za­tok is betü­rem­ked­tek, kataszt­ro­fá­lis követ­kez­mény tulaj­do­nítva pél­dául annak, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csi­nál a bal.

Ugorjunk. Mórának huzalma volt az óko­riak szó­hasz­ná­la­tá­hoz. Hogyne tudta vol­na, hogy a mi­nisz­ter ere­de­ti­leg köz­szol­gá­latra ren­delt vala­kit jelölt. Addig-ad­dig uradzott min­den tár­sa­da­lom, a hét­köz­napi élet leg­főbb mél­tó­sága lett belőle.

Kotormány János a szegedi múzeum segéd­szol­gája volt ere­de­ti­leg, ide­ig­le­nes meg­bí­za­tás­sal. Magya­rán mond­va: altiszti sar­zsi­ban. Az igaz­gató külön folya­mod­vá­nya kel­lett állá­sá­ban való vég­le­ge­sí­té­sé­re. Móra írja vala­hol, ha cse­kély fize­tése miatt hagyná el a múze­u­mot, bezár­hat­nák az egé­szet. Fon­tos szol­gá­lat volt tehát az övé. Ha a mi­nisz­ter köz­szol­gát jelen­tett, filo­ló­giai ját­szá­si­ból nevezte ki házi hasz­ná­latra sze­mé­lye körüli miniszterré.

Benne lehetett a csavarin­tás­ban az is, hogy innen nézve maga Móra volt a minisz­ter­el­nök. Csak a po­li­ti­kusi pár­hu­zam tudatja velünk, minisz­tere csak a minisz­ter­el­nök­nek van.

Tápai Tóni bátyánk kalapácsos szob­rász­ként vonult be az én köz­tu­da­tom­ba, egy kicsit atya­fi­sá­gos isme­ret­ség köz­ben. Kazán­ko­vács­ként kezdte a vas­út­nál, de szob­rász lett. Köz­téri mun­kái ma is hir­de­tik ráter­mett­sé­gét, azt hiszem, kitö­röl­he­tet­len Sze­ged tör­té­nel­mé­ből. A Tö­mör­kény Gim­ná­zium művé­szeti tago­za­tát is ő ka­la­pálta össze, jó segí­tői­vel, de marad­junk csak a szobrászatnál.

Személyesen ismernie kellett Móra Feren­cet is. Ami­kor elké­szí­tette az író, a ré­gész, az újság­író, a múze­um­igaz­gató fejét, jobb oldal­ról mellé tette a sze­mé­lye körüli minisz­tert is. Ha a való­ság­ban is jobb keze volt, akkor a jobb­ján van a helye. Szét­omló búza­ké­vére tette huszá­ros ülés­ben, talán utalva vele egyik leg­na­gyobb sikert termő regé­nyé­re: Ének a bú­za­me­zők­ről. Noha azon a vidé­ken inkább rozsot termeltek.

Ül tehát gazdája tövében remél­he­tően örök idő­kig a nél­kü­löz­he­tet­len szol­ga, elnyű­he­tet­len erő­ben, és tömi a pipá­ját. Emlé­ke­zet­ből for­má­ló­dott az alak, vagy netán modellt ülhe­tett neki, nem kutat­tam, nem is tudom. Azt viszont meg­tud­tam, kere­set­le­nül is, hogy a bi­zo­nyos jobb kéz­nek szob­rá­szati jobb kezé­hez Zalahegyi Lajos bátyánk jobb kezét hasz­nál­ta. Kitől tud­tam meg? Magá­tól Zalahegyi Lajos­tól, bár ami­kor köl­csön­kér­ték jobb­ját, föl­te­he­tően Zsurka Lajos volt még. Idős korá­ban maga mutatta cson­tos-inas két kezét, én meg elmen­tem mind­járt meg­nézni apró­ra, mi lett belőle a művé­szet örökkévalóságában.

Pontról pontra stimmelt.

A Fotóklubból ismertem Lajos bácsit, és tud­tam róla, ő is kazán­ko­vács­féle volt a sze­gedi fűtő­ház­ban vala­mi­kor. Együtt dön­get­het­ték a vasat, talán tudva azt is, egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács. Jól meg­néz­hette magá­nak Tóni bátyánk, ami­kor lekop­pin­totta mind­ket­tőt. Talán mondta is neki: ide figyelj, Lajos, maradj nyug­ton addig, amíg leraj­zo­lom kezei­det. Eset­leg a pi­pát is kezébe adhatta?

Jóval később tudtam meg, hogy Hencz Lojzi fele­sége Zala­he­gyi-leány. Uno­ka­húga Lajos­nak, másik oldal­ról nézve fotós bará­tom az ő nagy­bátyja volt. Erő­sen kop­nak a csa­ládi szá­lak mai szó­hasz­ná­la­tunk­ban is, azért kell a kétol­dali meg­ne­ve­zés. Lojzi – Hencz Ala­jos – is elköl­tö­zött az élők közül, Kata­lin tanító néni, a hű fele­ség azon­ban meg­van. Naponta elke­re­ke­zek a házuk előtt, nem tudom, miért éppen most jutott eszem­be, de vissza­ka­nya­rod­tam hoz­zá, ami­kor teg­nap kilib­bent a kert­aj­tón. Mond­tam is neki:

–  Tudja-e Lelkem, kinek a ke­zé­vel tömi Kotormány János a pipáját?

–  A Móra mellett? Nem tudom.

–  Nézze meg jól, ha leg­kö­ze­lebb arra jár. Kikö­pött Zala­he­gyi-ke­zek azok, bár talán még a név magya­ro­sí­tása előtt készültek.

–  És ezt maga hon­nan tudja?

–  Magától Lajos bátyánktól.

Erős hajnalpír borította el orcáját.

–  Mindenképpen megnézem.

Tudom, nem világszenzáció, de ha egy­szer meg­tud­tam, köte­les­sé­gem tovább adni. Mórá­nak is, Kotormánynak is, Tápai Antal­nak és Zalahegyi Lajos­nak is tar­to­zom ennyi­vel. Aki éri, nézze meg.