Cegléd József Kázmér

Zárvány III.

Kreszler András a koratavasz még nyers lehe­letű haj­nalán balla­gott Pál­halma büntető­intézetének leg­külső portájához, hogy papír­jait szabad­ságra cse­réljék. Mö­götte unott foglár kullogott, fölöt­tük éles fényű lámpák hideg kö­zönye tor­lódott az éj­szakával. Elekt­romos ajtózár, egy csatt-két csatt, átadás-átvétel, aztán kí­sérője vissza­oldalgott fize­tett börtö­nébe. A kapus adategyeztetett, aláírt, pecsételt, majd átadta a fel­téte­les kedvez­ménnyel való szaba­dulás ira­tait.

−  Na, öreg – így a pozsgás képű negy­venes fő­törzs –, maga is aztán egy át­me­neti lény! Kezdte a népköz­társaság börtö­nében és foly­tatja a köz­társaság piac­gazdaságában! Köszön­heti a rend­szer­vál­tozásnak! Arra azért vigyázzon, hogy a jövő­ben ne ku­tyulja meg a fagyit!

A szoktatás okán érezte, hogy válaszolnia kéne valami „igen, tisztelettel” félét, de száj­szá­razsága ebben meg­akadá­lyozta. Míg papír­jait zsebre rakta, addig érzelem­mentes barna sze­meivel ön­kén­tes rab­társa mellé, a fali­órára nézett. Épp öt óra volt. Kis­méretű mű­anyag tás­káját másik kezébe vette, tü­relemmel várta, hogy a smasszer ajtót nyisson, aztán ki­lé­pett.

─  Ennek a tízperces útnak a végén van egy keresz­teződés. Attól jobbra a busz­megálló. Várjon, amíg jön az öt húszas járat, az el­viszi Duna­újvá­rosba. Onnan aztán… – A silbak úgy állt a kiskapuban, mintha kert­szom­szédjától bú­csúzna. – A kur­vákat már fél órával előbb kiengedtük, de ez magá­nak – egy fanyar mosoly arc­vizével gyön­gyözve – sze­rintem mindegy! – Aztán kac­cantott és csapó­dott a kóter ajtaja.

A terület sarki őrtornyán túlhaladva meg­állt. Pincér-alázatosságoktól, sör­csap-ölelésektől, suszter­mellétől örö­költ púpos háta lassú apa­dást muta­tott, amitől mell­kasa a más­fajta leve­gőtől kitelt. Rá­csodál­kozott. „Hogy lehet, hogy a szöges­drót léte ennyit vál­toztat a minőségen?” – kér­dezte magá­tól. „A kapus érzi-e a mar­kolható különbséget? Cserél­hetetlen agyá­val a népköz­társaság kontra piac­gazdaság más­ságát meg ugyan mitől reméli?” – mor­fon­dí­rozott magá­ban. Egy­éves fogházbün­tetése közben, amikor szülőfalujába, Mak­kosra hiva­talosan is be­tolták a piac­gazdaságot, ad­digra svarc­ban már minden kész volt. Bár erről az érin­tettek több­sége mit sem tudott. A ház­tájiban ter­melt krump­lit számla nélkül fi­zette ki a fő­város boltosa, a mind jobban véko­nyodó vidéki iparos világ meg­szülte a feketét, a dupla feketét, több­nyire cukor­ral és tej­színnel. A pénz két kávé közt cse­rélt gazdát, hozzá a cukor és a tej­szín munka­helyről jött. Sz. Mátyás ké­retlen be­jelentésétől majd­nem függet­lenül a falut borító üveg­burán nem csupán mére­tes lyukak, de szi­lánkok tucat­jai is kelet­keztek. A csere­pekre hívat­lanul omló nap­fény a szín­skála vala­mennyi elemét meg­sok­szorozta. E szín­orgiának hang­hatása is volt, mint a falu­ból most hozzá­szüremlő harang­szónak. Gye­rekként ámu­lattal nézte a nagy­harang bunkós végű nyel­vének ingajáratát, ami bon­gását egy sej­telmes múlt­ból hozta, míg kongá­sát egy bi­zony­talan jövőbe merí­tette. Eme egy­szerű hang­szernek van egy holtpontja, amikor az ütődés utáni pilla­natban a nyelv el­hagyja a felü­letet, de még nem éri el a túl­oldalit. Ez az ütem­váltás hallhatatlan, mert az elha­gyott felü­let rezgé­sét még vissz­hangozza a palást, ám lát­ható csöndje van. E vissz­hangzást épp azért kal­kulálták a szerkezetbe, hogy időt adjon a harang­nyelv másik oldal­hoz való csapó­dására. Érzék­szervi együtt­állással; ez az át­for­dulási csend. E lát­ható csön­det már több­ször hal­lotta. Elő­ször tán akkor, amikor a cser­készet farkaskölyök-rajában csú­folták. A paj­tások azt gajdolták, hogy ő nem lehet rendes magyar és kato­likus ember, mert apja, Kresz­ler Géza kocs­má­ros, sábesz­deklit visel. Pedig tudo­mása sze­rint apja kipát hordott, hiszen termé­szetes tonzú­rája mindig fázott. Akko­riban így mondta az anyja. Az igaz, hogy a csa­ládból csak ő járt templomba, mert ap­jának vasár­nap dél­előttön­ként is dolga volt az ivóban, anyja meg az ebédet ké­szítette. A felnőt­tek pedig már nem járnak hitoktatásra, mert vala­mikor ők is voltak gye­rekek, így a hit már bennük van.

Mély levegőt vett – újra átlendült a régi képen – és tovább­lépett. A bitumen­csík egyik olda­lán Rákosi-akácok fattyú­hajtásai zörögtek, a mási­kon szerszám­nyélnek való mogyoró­bokrok keze­letlen vad­világa ágas­kodott. E kora­tavasz haj­nalán barkái ugyan­úgy harangoztak, mint a szél­csengő eltérő hang­magasságú ru­dacskái. Örök bizakodásuk, hogy hatástalaníthatják, vagy leg­alább sem­lege­sít­hetik a mér­gezett nyíl­vesszőket. Hal­lani vélte finom kocódásaikat, amik magas madár­hangon csilin­gelték, szó­tagolták merev egyhangúsággal, hadar­ták vagy mélybe húzóan, súlyo­san ej­tették ki a szót: „rendszervál­toztatás”. Pedig vala­mennyien tudják, hogy május-júniusra elő­húzódnak a mogyoróormányosok, fel­kúsznak a még puha burkú termé­sekhez, hogy tojá­saikat bele­rakják. Aztán a kikelő pici fehér kuka­cok fel­zabál­ják mag­bölcső­jüket, és ame­lyiknek sikerül, az a meg­kemé­nyedett burok olda­lán lyukat fúrva a mélybe veti magát. Ez az ő át­for­dulási csendjük, ami után be­bábo­zódva a követ­kező életet várják. Akár a harang­nyelv távolodása-közeledése. A siker­telen növe­ke­désben meg­rekedtek ko­rábban képző­dött ürülé­kükbe fúlva múlnak ki. Utánuk csak barna porrá asza­lódott por­hüvelyük marad.


*

A véletlen úgy hozta, hogy a férfitáborból aznap csak ő szaba­dult. Éjjel maga volt a börtön­világ egy­éjszakás át­me­neti szállásán, amibe hideg-kék vilá­gosságot perme­tezett a szöges­drót-ab­roncsozat fö­lötti reflek­torok éles fénye. Testén furcsa volt saját ruhája, csuk­lóján a karóra, az eme­letes ágyak nemléte, és hogy a zárka világítás­kapcsolója a helyi­ségen belül van. Érdek­telen volt, hogy va­csorát már nem kapott, gondol­hatták; töltse el őt a vára­kozás öröme. Éjsza­kája kurta szender­gésekkel tűz­delt emlék- és gondo­lat-kavalkádsoro­zat volt, már ha gondo­lat a múlt­ban való ön­kén­telen sepregetés, meg a jövő iránti aggo­dalmaskodás. Az irányít­hatatlan­ság kiszolgál­tatott­jaként téb­lábolt sorsában, amit nagy­vonalúan AZ ÉLETNEK neve­zett.


*

Makkos falu közvélekedése szerint a Kresz­ler család mag­bölcsője a Nagy­kocsma volt. Fek­vése sze­rint a főútra (Horthy Miklós út-Lenin út-Sztá­lin út-Rákosi Mátyás út-Felszaba­dulás út-Fő út) nyíló por­táljától északi irány­ba mere­deken emel­kedik a sok száz éves hadi­ösvény. Déli lejt­mene­tében el­sőként a (Vásár tér-Horthy Miklós tér-Lenin tér-Sztá­lin tér-Rákosi Mátyás tér-Felszaba­dulás tér) Szent­háromság teret pász­tázza. Azon túl csak a Kő­házig látni, mely mögött sej­telmes taka­rásban egy „fontos iroda” működött, majd a Tanácsháza-Községháza-Polgármesteri Hiva­tal azonos tövű épü­lete áll, aminek héja­zata mindig kor-szerű. Tehát év­tize­dekig érin­tetlen és csön­des rom­lásban koszosodott, mígnem jött az unió, vele a nepperek, akik meg­csinál­tatták a ki­kiáltási ár feléért, hogy a másik felét isme­retlen és sötét mély­ségű zsá­kokba tömjék.

A terjedelmes örömoldó és búfelejtő tömb azután épült, amikor a törö­kök – kifeje­zetten nem jó szán­tukból – Magyar­országról ki­ván­doroltak. Az épület alapzata-falazata kövér termés­kövektől magasodott, mely­nek mélyén bol­to­zatos pince kongott-bongott. Az év­száza­donként menet­rend­szerűen leégő tető­szerkezetét leg­utóbb (kb. száz éve) a kör­nyékről ki­ter­melt tölgy­fából ácsol­ták. E mester­munka egye­diségét az adja, hogy csa­polásai és egyéb kapcso­lódási pont­jai sehol sem tartal­maznak fémet. A mester­pallérok kézből tudták, amit az ál­taluk isme­retlen József Attila úgy írt le: „ön­magával kötve, mint a kéve”.

A szájhagyomány szerint e búfelejtőt – melyet minden korban „ille­delmes és mível­tebb társalkodás” helyé­nek szán­tak – Ga­liba kocs­má­nak nevez­tek és hívtak, (no meg küld­tek is), amit a falu tulaj­donolt. Mű­kö­dési fel­téte­leit és az előtte lévő tér négy or­szá­gos vásá­rának körül­ményeit (ki­rályi meg­hagyással) a minden­kori elöl­járóság hatá­rozta meg. E vígsá­gokhoz csat­lakozott még az éven­kénti Mihály-napi búcsú, ahol vá­sárosok és hemp­lerek be­gyako­rolt igye­kezettel pró­bálták át­verni a falu népét. Itt voltak a vá­sáros napok üzlet­kötései­nek végső koccintásai, a szü­reti bálok haj­nalba nyúló dajdajozásai, a soro­zások előtti legény­búcsúk bika­borjainak ütközései, s számos más alkalom, amit a vég­ítéletre kárhoz­tatott embe­riség a saját ön­ámítására ki­eszelt.

Galibasága az első háború után született sze­gedi gondo­lat előbb fehér, majd egyre színe­sebb terí­tékébe ful­ladt meg. (E név­ere­detről az ezred­forduló kör­nyé­kén a község más-más színű polgár­mes­tereinek különb­nél különb hely­történészei közt éles vita kere­kedett. Az egyik szak­ember sze­rint a Ga­liba el­nevezés az első tulaj­donos nevé­ből hagyo­mányozódott nemze­dékről nemze­dékre. Az ellent­mondó nép-nem­zeti fel­fogású szak­tekintély sze­rint, ez az el­nevezés bizony beszédes, amely nem csupán azt iga­zolja, hogy e helyt olyas­mi is előfordulhatott, ami a leg­kevésbé sem illesz­kedett a vidéki pol­gár­ság jóléti és er­kölcsi rendszerébe, (u. m. : ille­delmes, mű­vel­tebbek társalgása), tehát ragadványnév! Mi több: az el­nevezés meg­szűné­sének oka, hogy a nép dafke-ellenérzését is kife­jezte; a csonka ország versus Nagy-Magyarország min­dent átható élet­érzé­sében. Ösztö­nében. Maga­tartásában. Kultú­rájában. Im­bolygó ivó­kultúrá­jában. STB. E heves történészi-er­kölcsi vitát – „veri­tas vagy igazság” – tünte­tések nem habosították, mert mind­kette­jüket kifizették, aztán haza­mentek.) Az első siker­telen világ-öngyilkossági kísér­let után a helyet Nagy­kocsma néven em­lítik. Első bérlőjének, Kresz­ler Gézá­nak a név­vál­toz­ta­tásról való véle­ményét sen­kinek sem állt mód­jában ki­kérni. Az át­ne­vezés vélhe­tően abból a gyakor­latias okból szü­letett, hogy Mak­koson volt még vagy öt italmérés, amiket ilyen-olyan kis­kocsma névre keresz­teltek.

A Galiba-féle bormérésnek 1728-tól még cégére is volt, jeles Albouh Ádám kovács­mester mun­kája által. Fenn, a be­járat jobb­ján hival­kodott egy akku­rátusan ková­csolt nyíl­hegy­végződésű tartókar, hónal­jában szőlőlevelet, fürtöt és kacso­kat min­tázó ábrá­zolással. E díszí­tésen túl pár­szemes ková­csoltvas lánc­páron egy öt­literes hor­dócska hintá­zott. Tölgy­fából ké­szült körded for­májú fene­kén az egy­kori mező­város címere ékeskedett, amit a jeles ács­mester a jegy­zői pecsét­nyomóról másolt, körfel­irat nélkül. A véset egy leegy­szerűsített hegy­ormok közt ugró hím­szarvast ábrázolt, szá­jában tölgyfaágacska, mely­nek végén két, ku­pacsban ülő makk volt lát­ható. A sok fel­táma­dási kör­menetet, éven­kénti zsib­vásárokat túlélt hor­dócska aztán eltűnt. A hely­béli jám­borak (később belső ellen­ség) titok­ban Dzsu­gás­vili (Zsugás Vili) be­osztott­jait vá­dolta. E fél­hango­san tűnődő évek­ben az öreg Kresz­ler kocs­má­ros is fel­szívó­dott. Egye­sek sze­rint szere­tője volt és ki­ván­dorolt, il­letve ki­ván­dorolt a fele­ségével és a szeretőjével, el­tulaj­donítva a Han­gya Szö­vet­kezet kasszá­ját. Mások sze­rint a néme­tek vitték el, megint mások az oro­szokra gyana­kodtak. Azok­ban az évek­ben a zsidó­sággal és a svá­bokkal szem­ben min­denkinek nyilatkozat-elővételi jogai voltak. A gazság sosem derült ki, ám miként a hordók, úgy a szom­jas gégék sem marad­hattak sokáig szárazon, így fia, „a vélet­lenül itt maradt Kresz­ler-fiú, aki amúgy is házon belül van” foly­tatta a fröccs­öntői és hangulat-karbantartói fel­adatok vég­zését. (Mak­koson is a köz­igaz­gatási hiva­talnokok lelkes segít­sé­gével zaj­lott a vidéki zsidó­ság össze­írása és be­gyűj­tése. Idő­ben ez épp akkor zaj­lott, mikor And­riska vélet­lenül Pesten, Jolán néni­nél tartóz­kodott. Jolán néni­nek hét élete volt és dió­színű tálaló­szekrényével egybe­épí­tett rádiója, amely­nek lant­formára ki­fűré­szelt elő­lapja mögül titok­zatos adók voltak hall­hatók. Jolán néni volt, van és lesz – gon­dolta a Kresz­ler-család vissza- és előre­menőleg. Jolán néni (vagy nénik) mindig fontos minisz­tériumi be­osz­tásban dolgozik, vagy éppen most ment nyug­díjba. Ilyen­formán folya­matosan forró nyomon van, ujját ál­landóan és téved­hetetlenül a verő­éren tartja. Min­dennel tisz­tában van, és so­hasem smin­keli magát, mert a kor­talanság masz­kot nem igé­nyel.)

A tisztességükben hajszínüket halálig őrző ima­könyv­lapozó vén­lányok úgy talál­ták, hogy az ifjú Kresz­ler „ki­köpött apja”. Pon­tosan olyan nagy, barna, buta sze­mekkel nézett a világba, aho­gyan Géza, rá­adá­sul se­színű haja is ugyan­úgy csillogott, és lapult kopo­nyá­jára. „Ezek csak a pomá­déra gyűjtöttek!” E nagy­udvaros por­tával bíró, fejü­ket maga­san forgató, villás­nyelvű kora­vén ném­berek­hez már soha nem jöttek vissza emlék­könyvük emlé­kezetes beírói. Meg­fagytak a Don­nál vagy a Kár­pátok bér­ceiről zuhan­tak a mélybe – bicik­livel vagy a nélkül, ki tudja? Ám, ha ismer­ték volna az öreg Kresz­ler-féle zsol­táros füzetet, benne a túl­élés simu­lé­konysági parancsolataival, akkor bizony száj­táti­ságuk foghullásig, de akár az idő vége­zetéig is ki­tartott volna!


*

Ő, a Kreszler-fiú, a kocsma pincegádora fe­letti ge­renda mögött kiala­kított zugban matatott, ke­resve a tizen­két szemé­lyes al­pakka ét­kész­letet. Makkos el­fogla­lá­sának örö­mére pánt­likás ünnep­napnak esté­jét irá­nyozta elő Slavko Bjele­szárszkíj tiszt úr, a 9. gárda gépe­sített had­testének na­csal­nyikja. A föl­szabadítás közben Zsugás Vili uno­kája és az iramló haderő egy napra meg­pihenni vá­gyott. A Kresz­ler-gyerek az ét­kész­let alá­tétje­ként fun­gáló fü­zetre lelt, bele­pislantva apja szépen raj­zolt betű­sorait látta. A poros lapo­kat át­ser­getve inge alá rej­tette azt. Fonto­sabb aggo­dalma volt, hogy a falu még létező fő­emberei segít­sé­gével meg­felelő mennyi­ségű élel­miszert és italt tud­janak össze­hordani. Hi­szen az át­utazók messzi­ről jöttek, és vég­céljuk is távoli volt. A har­minc­fős kompá­niában észre­vétlen maradt az al­pakka és az alu­mínium evő­esz­közök diszk­rét keve­redése, csak Kresz­ler And­rás érezte gerin­cén verí­téke hideg lejtmenetét, amikor va­csora végez­tével a rezgő-zsíros húsok le­döngö­lésére került sor. Az éjfélt meg­haladó órán erősen sraf­fozott szem­gödréből szinte ki­billent a kukucskája, mikor meg­látta a falu által föl­kínált pá­linka flas­káit. Szépek voltak, gondos por­celán-fejű csa­tosak. Nézte, ahogy egyre-másra pat­tintják ki a rugós szerkezetet, a zsi­vajgásban még hal­lani vélte a por­celán kupak csilin­gelését az üveg­testen. Izmai megfeszültek, és a füzet első mon­data jutott eszébe: „A pult mögött arcod minden izmát kösd a koponyádhoz: semmi ösztönösség!” A gyer­tyák adta fél­homályban is látta a súly­elosztásnak meg­felelően asztal felé bil­lenő por­celánkupakok fölső, kék színű körfel­iratát: Flens­burger Brauerei. Köze­pén egy három­árbocos hajó; emlék a ko­rábbi át­utazóktól. Szeren­cséjére a kom­pánia já­ratlan volt a gót betűs fel­irat értel­mezésében.

E balesetmentesen végződött beltéri ünnep­léssel egy ütem­ben, a Nagy­kocsma előtti főút túl­felén álló grófi kas­télyban és kö­rötte torát ülte-állta-feküdte-ropta a szaba­dosság fel­szaba­dultsága. Az alápincézett, magas ala­pokra hely­ezett neo­barokk utánzatú, több­ször bőví­tett föld­szintes épít­mény volt a Kas­tély, ami mak­kosi viszony­latban ki­vé­teles volt. Kívül igazi Habs­burg sár­gára fes­tett orom­zata je­lezte a grófi család diszk­rét alá­zatát a haj­dani ural­kodó felé, ahon­nan az ado­mány érke­zett. Belül, a tágas szobák kiemel­kedő ízlés­ről és vagyon­ról árul­kodtak. Az épü­letet ölelő széles parkot sö­vé­nyekkel sze­gett séta­utak szöve­déke övezte, egy-egy ki­szögellésében homok­kőből fara­gott fi­gurák takar­ták a való­ságot a szép­lelkek elől. A tágas pagony szom­szédságában templom, köztük szűk átjáró biz­tosította az idős grófnő meg­hitt vilá­gát. Egy­kor kra­kéler vi­lágfi férje vendég­szállást is épít­tetett a kas­tély mellé, tizen­két szobával, egy­mástól eltérő modorú be­rende­zéssel és fala­kat borító drapé­riával. Az éven­ként több­ször meg­tartott hajtások-vadászatok úri osz­tályból verbu­válódott bará­tait ebben az épü­letben szállá­solta el. Hátrafelé, a kas­tély és a vendég­ház öle­lésében volt a mester­séges halastó, ami csak a szem­nek jelent­hetett él­ményt. Több száz mé­terrel fel­jebb terült el a majorság, benne hátas­lovaknak kiala­kított istálló, mely­nek trágya­elveze­tési rend­szere a kor szín­vonaláról lej­tett a csator­názott birtok kár­mentőjeként hasz­nált de­rítőbe. Mel­lette gépek félszerei, cseléd­laká­sok és idény­kosztosok szállás­helye sora­kozott. A tulaj­donosok az ál­taluk csak „keleti hordának” vagy „tatároknak” a közele­désével egy ütem­ben húzód­tak egyre nyugatabbra, ahol vala­mikor egy vég­letekig el­masza­tolódott euró­pai itatós­papírban szí­vódtak fel.

Az épületegyüttes előterébe, a rózsakertbe össze­hordott bele­valókkal együtt kondér is került, hozzá a jár­vány ta­rolta nemes tőkék utáni direkt termő mara­dék nedűje is. Mi­korra a kondér gu­lyása fodros taj­tékot habzott, ad­digra öreg Grega, Makkos első számú bazse­vistája és ban­dája is odaszegődött, hogy a le­tapo­sott rózsa­tövek és a ténfergő-táncos talpak közé rugé­kony rit­must csen­jen. S mert olykor felhő­rongyok teke­redtek a tél­végi éj­szaka sápadt ko­rongja elé, ezért tüzet is raktak, magasat, bosszúsat, pusz­títót. Mi is ég­hetne jobban, mint a száraz pergamenek, mi is tar­taná mél­tóbban a parázságyat, mint testes köny­vek bőrkötései? A grófi könyv­tár ötszáz köny­vét azzal a lel­kese­déssel dobták tűzre, amely öröm­mel hagy­ták el a teg­napi „kezicsókolomos” köszönést, a gróf­nak telje­sített muszáj-munkát, bár senki sem biz­tatta őket, hogy holnap más lesz. Makkos falu paraszt-iparosai ember­emlékezet óta tudták, hogy lovat há­gatni teli­holdnál kell. A mindig váran­dós időben azon­ban ez a koron­gos éj­szaka minden elő­zőtől külön­bözött. Minden test érezte, hogy a mai nap elment, és tán holnap sem lesz, csak ez a parázs­lóan sej­telmes, vég­telen holdas éj­szaka van. A völgy­katlanba szo­rult fa­lucska legmélyén, a kas­télypark időt­lennek gon­dolt éj­szakája külö­nös kedély­álla­potot szült.

A holdfény igéző félárnyékában éhes grúz far­kasok oson­tak. A tábor­helyüket titok­ban elhagyó, „nagy közbátorságú, kato­nás edzettségű” fér­fiak, akik rossz ellát­mányuk elle­nére is en­ge­délyt kaptak, hogy fe­jenként tíz kilo­gramm ere­jéig cso­magot küld­hetnek távoli csa­ládjuknak. A katona – gondol­hatta – holnap meghalhat, de addig is gon­dos­kodni kell az otthon­ma­radtakról és azt a kény­szert is érezte, hogy a halál előtt még magját öntse, akár hitt Isten dicső­ségének előmozdításában, akár nem. Néhány hely­béli az épü­letek hátsó be­járatainál – minden paran­cso­latot figyel­men kívül hagyva – külön­féle búto­rok alatt roska­dozva tűnt el a fák árnyé­kában. Más egye­dek a de­rékig érő sövény­hálózat szeg-zugaiban élte ki he­vesen fel­lüktető kan­caságát és cső­dörségét.

A zabrálások és kielégülések után a mali­gántól fejbe vert népség és Grega ban­dája is el­csi­tult. Aki még bírt az hazaslisszolt, a mara­dék alél­tan adta át magát a tegnap és a ma közt csüngő deli­ráló tanács­talanságnak. A ki­fosztott kas­tély törött ablak­táblái mögött csak egy ha­talmas tükör maradt a falon, mert a falu­ban nem akadt hat egy­gondo­latú ember, akik ezt bár­hová is közö­sen el­cipel­hették volna. Széles, cirá­dásan fara­gott ara­nyozott fa­kerete sarkai egy-egy ember­tenyérnél is na­gyobb, dí­szesen mun­kált kagyló­mintával zárul­tak. Ma­sza­tos tükör­szemében a szét­táncolt rózsa­kert lát­ványa imboly­gott. A tükör­képen furcsa miaz­mák is bil­legtek. A trónon sült eleven paraszt­hús szaga keve­redett az ódon tör­vények férge­sedő bőr­köté­seinek bűzével, fö­lötte a kondér be­száradt pörk­jeinek dög­letes párája szi­tált.

Miután e vidéki viszonylatban testes tükör mérete és ön­súlya lehe­tetlenné tette annak magán­személy által tör­ténő ellopását, maradt a közös megoldás, a közös több­szörös, az egyed­től való rek­vi­rálás a köz nevé­ben. A ké­sőbbi szá­nalmas évek­ben a falut vezető, uraló helyi trium­virátus előbb az „ez maradt” szerény­ségével nyi­lat­kozott a tükörről, később ez át­ala­kult a „megmentettük” szófordulattá, majd leg­utóbb „értékőrzéssé” neme­sedett. A fon­csorában sok párás titkot rejtő ara­nyos-cirádás keretű sík – jobb híján – a falu Kő­mű­ves Szak­egyle­tébe került, annak is az ú. n. Színház­termébe. A leg­alább száz­húsz férőhelyes, fel­hajtható ülő­lapok­kal és ívelt tám­lákkal ellá­tott terem­ben egykor – tehát a tükör be­jöveteléig – nagy élet zaj­lott. E zajlás gene­rátora Hla­vantay Kálmán kántor­tanító volt. A fény­visszaverő felü­let be­hozatala után csak Hla­vantai Kálmán tanító úr, később Hla­vantai elv­társ, majd a leg­végén Kalmi bá’. A mű­kedvelő társu­lat nem csupán nép­szín­művek desz­kára vitelében, de or­szá­gos hírű ope­rettek elő­adásában is jeles­kedett. Nem tudni, hogy ezért-e, de Kalmi bá’-nak csupán egy öl­tözet ruhája és két darab nyak­kendője volt. Öltöny, fehér ing, hét­köznap közön­séges nyakkendő, vasár- és ün­neppé kiál­tott napo­kon csokor­nyakkendő.

Egyszer a Kreszler-féle Nagykocsmában egy fél­művelt ateista kér­dezte:

─  Kalmi bá’! Kapált maga valaha is az élet­ben? – Az öreg dió­barna szeme kidudorodott, fehér hom­loka pomádés, pontos válasz­tékú haja alá tor­lódott, pre­cízen beret­vált ceru­zányi bajusz­kája alatt kes­keny ajka isteni csodál­kozásra húzó­dott.

─  Én? Ezekkel a kezekkel?! – és azon lendü­lettel a leve­gőbe emelte hosszú ujjait, amik jobb­jából a kőre hul­lott kiskonyakja, bal­jában azon­ban szoro­san tar­totta ciga­rettá­ját. – Ezek billentyűs, még­hozzá csont­billen­tyűkhöz szo­kott ujjak! – Az ateista vála­szának hiányá­ban Kalmi bá’ vissza­zökkentnek te­kintette az életet, (mely tengely­törő kátyú­kon ke­resztül vezet tovább és tovább), majd ol­dalra szólt: – And­riska! A poha­rat írd a pupáknak, a követ­kező kon­tyocskát meg az előzőekhez!


*

A nyers leheletű derengésben előbukkant a be­kötőút tor­kolata. Jobbra, a gyé­rített növény­zet im­bolygó kopasz ágain túl látni vélte a bádog-busz­megálló körvonalát, ahon­nan éles női hangok viho­rászása ért fülé­hez. Amennyire a kes­keny, egy nyom­távú út­szalag en­gedte balra húzó­dott, míg a fő­úthoz nem ért. Alig lépett ki a gyér takarásból, mikor bal felől egy autó ref­lektor­fénye vil­lant. Oda­for­dult és a Merce­desből ki­szálló árny­képben fel­is­merte hóri­horgas fiát. Meg­ölelték egy­mást, aztán a motor fino­man fel­surrogott. Haza­indultak. Az öreg még érzé­kelte a nők közé éke­lődő csendszakadékot, kép­zele­tében meg látni vélte a kapus hök­kent te­kintetét.

─  A sír kész? – kérdezte kis idő után Kresz­ler And­rás.

─  Persze, Fater, kész! – felelte hatá­rozottan Dávid. Apjá­ban fel­sajgott a seb, hogy fele­ségétől át­vál­lalt bűne miatti bün­tetése okán nem lehe­tett jelen Ka­tinka teme­tésén. Igaz, nem is kérvényezte, mert ha meg is engedik, hogy vette volna ki magát, ha a sír­gödör szélén fog­lárral a háta mögött áll? Leg­alábbis így kép­zelte. Fel­idézte asszonya fiatal­kori arcát, és azt a pusmogást, ami a falu­ban házasság­kötésük oldal­vizén kavar­gott. „Mer’ a Kresz­lernek mak­kosi lány már nem is jó! Neki a szom­széd falu­ból kel­lett asszonyt hozni, mer’ az, bizony mit se tud az öregék kocs­má­ros-tempójáról!” Akik fölött Kresz­ler And­rás átnézett, azok titok­ban ilyes­miket nyel­veltek.

Katinka érkezéséig csöndes visszavonultságban élt a kocsma mö­götti lakás­ban. Any­járól maradt emlé­kei alap­ján főzni és va­salni tanult, s ha ked­vezett az idő, dél­előttön­ként a hátsó kert­ben matatott, vagy ódon köny­vek által ismé­telte át életüket, ami innen­től fogva – mint egyben a három – csak rá­maradt. E köny­vek közt szinte napi olvas­mánya volt Apa füzete. Be­felé zúzmarás, kifelé dacos magá­nyát dél­utánon­ként és este az örök­ségében töl­tötte, ahol elöl­járósági meg­erősí­téssel a csap­széket pró­bálta mű­köd­tetni, ami az álta­lános áru­hiány okán igen nehe­zen üze­melt. A festő­hengerekkel min­tázott falak közt egykor itt ünne­pelték az „országgyarapító” Nagy­ságos Kor­mányzó Úr szü­letés­napját. Dicső­séges tengerészruhájában, meg a rá­agga­tott nehe­zékekkel telített, díszes keretű képét – biztos, ami biztos alapon – el­távolí­tották. Ural­kodására csak a dohány­füsttől körbe­barnázott üres négy­szög utalt, ami az át­me­neti idők példakép­hiányos évei­ben „hangsúlyo­san” muta­tott.

A még valóban ideiglenes fölszabadítók hunyor­gása köze­pette a Nem­zeti Fő­tanács meg­szün­tette a „király nél­küli királyságot”, mi­közben a játsz­ma gya­logjai bomba- és gránát­találatok öblös lyu­kait stop­polta szor­gosan. E hangya­szorgalom fölött öles hazug­ságot lobogtattak: „Min­denki egy­forma jogo­kat élvez, és min­denkinek egy­forma köteles­ségei vannak.” Ezt hasz­nos volt ki­találni és az igehir­detőknek na­ponta felmondani, mert így a nyáj egyben tart­ható és terel­hető maradt. Nem mel­lesleg a Mak­koson és kör­nyé­kén is el­szapo­rodó „meg­mondó embe­rek” is végre „lettek vala­kik”. Nya­kuk­ban üdvkolomp, arany-ajkukról hagyo­mány és jövő szivár­ványos szappan­buborékai bodo­rodtak. Csak Pulek János és ácsban­dája szorí­totta össze a száját, mikor a torony tete­jére vissza­állították a két­­szer hat­méteres gerendát, aminek csúcsa – hitük sze­rint – Isten dicső­ségét hir­dette. Ami­kor harmad­szorra is már majd­nem sikerült, akkor is csak azt mond­ták, hogy „az ég szarja le, oszt min­denki ossza be magá­nak”!

A kolomposok és a különféle nyájak próba­bégeté­seihez térre volt szük­ség. Nagyra és visszhangosra, amo­lyan félig nyi­tott-félig zárt (ám minden­képpen) pogány szen­télyre. Mak­koson erre a leg­alkalmasabb üveg­burát a Nagy­kocsma ital­mérésének „nagyterme” jelen­tette. A külön­féle pártok ész­osztói itt dekáz­hatták hevüléseiket, miknek alap­egysége volt: „koalí­ciós időket élünk”. Gyű­léseik füstös szócsépléseit, fel­dobott értet­lenségeik el­dobott csikkjeit, dühödt aka­ratuk fél­igazsá­gainak mara­dékát végül mind Kresz­ler And­rás taka­rította el az ülő­alkal­matosságok alól. E nyom­tatvá­nyokból tájékozódott, vélet­lenszerűen. Népszava, Szabad Nép, Szabad szó, Kis Újság. A szór­ványokból megtudta, hogy Páter Kis Szaléz: „Assziszi Szent Fe­renc meg­csúfolt reve­rendá­jában jólápolt, kövérkés, feminin, be­teges haj­lamú páter.” Meg, hogy: „nincs szocia­lizmus demok­rácia nélkül, de nincs demok­rácia sem szocia­lizmus nélkül”, és „reak­ciós az, aki antikommu­nista, aki az ország há­bo­rús vere­ségénél sokkal na­gyobb szeren­csétlenségnek tartja azt, hogy a Kommu­nista Párt a magyar dol­gozó nép ha­talmas pártjával, a nem­zeti és állami élet fenn­álló ténye­zőjévé lett”. Azt is a lócák alól ki­halá­szott lapok­ból tudta meg, hogy a vago­nok vonat­kígyói újraindultak, mert „a sváb­ság mindig is a szabad­ság örök ellen­sége” volt, a „há­bo­rús bűnö­sök lis­táján őket illeti az első hely”, „nincs és nem lehet helyük a sváb haza­árulóknak ebben az országban”. „Addig nem nyugszunk, míg a német bar­bárság e tele­pes zsol­dosaitól meg nem szabadulunk.” Akkor, amikor azt ol­vasta Mind­szenty József prímásról: „Egy szá­nalmas féreg, riadt gonosztevő, egy lelep­lezett Tartuffe áll a bíró­ság előtt, aki sutba dobva elveit és céljait, csak eggyel törődik, hogy ment­hetné meg nyomo­rult életét. Mind­szenty nem ad­ha­tott többet annál, mint egy rothadt, züllött, tör­ténelmileg túl­haladott osz­tály kép­viselője adhat.” gyer­mek­kora hideg temp­lomi térde­lései csúsz­tak vissza comb­jába.

’948 koratavaszán az 1848-as forradalom és szabad­ságharc száz­éves év­fordu­lójára ké­szülő propa­gandis­tákkal telt meg a sok füstön páco­lódott helyi­ség. A kör­zeti fő­ember pon­tokba szedte a tudnivalókat:

1. Meg kell mondani, hogy miért jó – és csak az jó –, amit a Kommu­nista Párt akar!

2. A ’48-ban rejlő, számunkra értékesít­hető gondo­latokat az új poli­tikai be­ren­de­zé­sekhez és azok kép­viselőihez kell társítani!

3. Egyértelművé tenni, hogy az aktuális ellen­ségek az örök ellen­ségek!

4. Jelezni kell, hogy az igaz álláspont ellen­felei a nép ellen­ségei!

5. Az 1848 és 1948 közötti párhuzamok ki­emelése!

6. Mindezt közérthetően, beláthatóan, egy­szerűen!

Az ömlés özönében elsőre csak apró hullám­törőt jelen­tett, hogy „a demok­ratikus erők előre­nyomulása következ­tében a Magyar Köz­társaság Ország­gyűlése szövet­kezeti tör­vényt alkotott”. A jog­szabály kimondta, hogy „gon­dos­kodni kell a tagok kö­zösségi szel­lemben való nevelődéséről, társadalom­tudományi tájékozottságáról”. Rög­zítette „az ön­kén­tesség el­vének szi­gorú be­tar­tását és a szövet­kezetek önállóságát”. E szel­lemnek meg­felelően idősb Pas­korta Dániel, mint a község elöljárója, kö­zölte vele, hogy a Nagy­kocs­má­nak slussz. Szö­vet­kezet van! A to­vábbiakban ez a hadtáp, ha a járási köz­pontba csurog, akkor Mak­kosra is csöp­pen. Innen­től fogva Kresz­ler And­rás a járási ÁFÉSZ 216. számú ital­bolt veze­tője. Saját nevét és a lakást azért meg­tarthatja.


*

Miközben folyamatosan észben tartotta apja zsoltárfüze­tének tanácsait, („Légy mo­solygósan barát­ságos, már majd­nem-majd­nem alázatos!”), olykor-olykor azért az egész kaval­kádot odahagyta, mert bele­unt. Szolid ét­keket ké­szített magá­nak és abban reménykedett, hogy bent­ről a poli­tikai aka­ratok egyre egyenlőt­lenebb játsz­májában éppen jeles­kedő csapat mi­előbb eltakarodik, hogy biro­dalmát vissza­foglalhassa. Az éj­szakába nyúló „okos­sági tanfolyamok” végén, az éppen tá­vozni ké­szülő önelé­gült elő­adók néha a kulccsal bab­ráló Kresz­lert is vélemény­nyilvání­tásra ösztönözték: „hiszen maga na­ponta az egy­szerű embe­rek közt van”! Ilyen­kor apja füze­tének újabb sora ciká­zott át az agyán: „Véleményeken, ostoba kér­déseken sohase röhögj, csak jó­indu­latúan mosolyogj, mert minden paraszt­nak kijár – a te érde­kedben –, hogy azt hihesse: egyet­értesz vele.” Sihe­der­kori emlé­keihez nem illesz­kedett az itt hömbölgő, hőzöngő, taj­tékzó mű­beszéd. Apa korában, ha valami okból a bor­mérésbe keve­redett, minde­nütt egyértelmű, egy­szerű, bár olykor durva sza­vakat hallott, amik bár guban­cosak voltak, de a szál­végek ere­dőjét fel­is­merte.

Amikor az újságokat lapozgatta, állandó zavart érzett. Min­denki úgy tudta, hogy a háború véget ért, ennek elle­nére a be­gyúj­tósnak va­lókra olyas­miket nyomtattak, mintha mindig minden­hol valami kala­majka lenne. Azt ol­vasta, hogy „ter­melési front”, „ter­melési csaták”, „agrárfrontról”, „kultúrfrontról”, a „munka frontjáról”, „békeharcról” „élmun­kások roham­csapa­táról” szól­tak a tudó­sítások. A munka csa­tává alakult, ahol a hiba helyét át­vette „az ellen­ség támadása”. A „béke­tábor tagjainak” a „belső ellen­séget” kel­lett leleplezni, és egy­általán; valami ellen mindig „harcolni” kel­lett.

E furcsa szavak zuhatagát tovább porlasztotta, nö­velte vízpárává, gombo­lyította meg­fog­hatat­lan köddé, hogy Kresz­ler And­rás szü­leinek el­vesz­tése okán gyerek­kori Iste­nét egyre távolibbnak, tapint­hatat­lanabbnak és cser­ben­hagyóbb­nak érezte. Nap­sugaras húsvét ünne­pének hétfőjén, amikor a fiúkák és férfiembe­rek a falut járták – illemből, szerelemből, önzésből, remény­ből nőket és csa­ládokat láto­gattak locsol­kodás címén –, ő unal­mában az új­ságokat bön­gészte. Bár Isten Házá­nak láto­gatását már több éve elhagyta, de az en­gedé­keny meleg, a virá­gok illata, az embe­rek ritkán látott mo­solya sza­vakat, fo­galmakat habart agyába. Isten, nemzet, család, ima, magyar, egyház, üdv, sze­retet. Egy hir­telen fel­szikrázó hiány­érzettől hajtva, érte­lem és össze­függések nélkül pró­bálta ke­resni e sza­vakat az újság­ban. A magyar még megvolt, igaz párt­névben. De a többi hiány­zott. He­lyet­tük azt találta, amit a pány­vához kö­tötten lege­lésző fehér kecske képe mutat. A pányva: kommu­nista. Láncvégen: „haladó”, „szabad­ság”, „demok­rácia”, „béke”. A husáng és a jószág közti láncon olyan medá­liák csillogtak, mint „haladó hagyo­mány”, „szo­cia­lista hazafiság”, „szo­cia­lista erkölcs”, „haladó értelmiség”. Kicsit távolabb, az elhanya­golt labda­tér túl­felén, egy másik pányva-pályán a fekete kecske tarolt. E sötét állat „reak­ciós”, „fasiszta”, és a „nép ellen­sége” volt.

A verőfénybe nézett, alatta hínáros bódu­latok bandu­koltak. Ha­rang is kondult, s bár lát­ványos kör­menet nélkül, de észre­vétlenül a fel­táma­dás ismét meg­tör­tént. Innen­től – évad­zárásig – a szó­székről Makkos plé­bá­nosa megint biztos kézzel választ­hatta el a jót és a rosszat. Eme újra-fel­táma­dás té­velygő sunnyo­góit fel­ügyelte a temp­lommal szem­ben lakó Kraj­csevics Antal, a régi rózsa­kert tűzrakója, a járási PB fel­ívelő csil­laga. Kis­kapuja mel­lett fekvő sereg-masszív lőszeres­ládáján ült, kezé­ben szétnyi­tott Szabad Szó, mely a sok haj­togatástól ki­kopott köze­pén egy lyuk volt. Amo­lyan nagyító-prizma, amely az el­hajló kleri­kaliz­musra össz­pontosított. Kresz­ler And­rás úgy gon­dolta, hogy az eltűnt szavak he­lyébe lépő újfajta, ki­könnyített szavak egy­formák és kis híján ugyan­azok. Akár a felhő­södő régiekbe, akár a most ordító újakba, de ezekbe is vala­kik mindig bele­halnak.

Találomra nyitotta ki Apa füzetét. Erre lelt: „A túl­élés okos­sága a minden­kori hülye­ségekben való el­igazodás képessége.” Örült az ilyen mondatoknak, amit úgy for­gatott magá­ban, mint a napra­kész biblia­magyarázók az elő­írtakat.


*

Az ÁFÉSZ jóvoltából a delejezett cigaretta­párnák maga­sába nép­rádió került, ahon­nan ilyen har­sona szólt: „Rajk és ban­dája meg akar­ták semmi­síteni a magyar népi demok­rácia minden nagy vívmányát, a parasz­toknak ki­osztott földet vissza akar­ták adni a nagybirtokosoknak, a bányákat, gyá­rakat a nagy­tőkéseknek. A dol­gozó nép kezét újra bi­lincsbe verni, és újra hata­lomra jut­tatni a magyar nép nyu­gatra szö­kött ellen­ségeit. (…) Rajk és társai tervei mögött is az ame­rikai impe­ria­lizmus állott. (…) Rajk László és társai e bűnös, aljas célok eléré­sének érde­kében semmi­féle gaz­ságtól nem riad­tak vissza. A vád a vád­lottak beismerésével, az ira­tokhoz csa­tolt és a főtár­gyaláson is­mertetendő ira­tokkal és fel­jegy­zésekkel bizo­nyított. A vádat minden­ben iga­zolja azok­nak a tanúk­nak a vallomása, akik­nek ki­hall­gatására a vád­iratban indít­vány szü­letett.”

A Nagykocsma új munkáltatója (párhuzamosan a Szakegylettel, ami Kultúr­házzá lépett elő, s a Tanács igaz­gatott) kor­szerűsítési meg­oldá­sokkal állt elő. Első lépés­ben mind­két uni­verzumba három – egyenlő magas­ságban elhe­lyezett – monu­men­tális kép került a falakra, (pon­to­sabban az egyet­len be­járati ajtó­val szem­benire). Sor­rendben Marx Károly, Lenin (akiről akko­riban még azt mond­ták, hogy „élt, él és élni fog”), il­letve En­gels Fri­gyes. Picit később Lenin he­lyéért ver­senybe került még Sztá­lin és Rákosi elv­társ, nem szólva a talaj­szintről tör­ténő maga­sodásokról. Máso­dik lép­csőben az ÁFÉSZ 216-ik kár­mentőjét alakí­tották át, ami odáig egy téglaalapú, ón­lemez borí­tású dekol­tált vályú volt, amiben két kata­komba táton­gott. Ben­nük ki­vehető por­celántartályok, ahol a rende­zői balon a fehér bor lakozott, jobb­ján meg a piros. (Így a szom­jas gége balról kapta a pirosat, ami a pult mögül szem­lélve a jobbik volt, és így tovább…) Fede­lük egy-egy gond­dal dombo­rított mére­tes lemez, amik a tör­ténelem vi­szontagságai (ú. m. maligán-koppanások) miatt kellő be­járást biz­tosított a kocsma­legyeknek. A két bödön közt pedig fal­likus gyönyö­röket mímelő sör­csap ágas­kodott, mely­nek arány­talan csor­ga­tásából eredő vég­eredménye némi­képp jel­képessé vará­zsolta a tagot. Eme ódi­vatú instru­mentum felett lógott és aggó­dott a kár­mentő fő ékessége: a tető­lécekből ké­szített rá­csozat. ÁFÉSZ-elv­társ kicsit rá­beszélő­leg (bár azon az éven már túl voltak):

─  Tudja, Kreszler elvtárs – és itt picit el­takarta a száját –, ez a fölső darab kicsit rusz­tikus.

─  Rusztikus? – álmélkodott Kreszler And­rás.

─  Nem kell ezt ilyen hangosan mondani! Mi, a járás egész terü­letére érvényesen, valami egé­szen fino­mabbat kép­zeltünk el! Gya­lult lécek, lécecskék, mint a gyón­tató­székekben az apá­ca­rácsok.

─  A gyóntatószék stimmel, de itt nincsenek apácák! – süke­telt a kocs­má­ros.

─  Hagyjuk szakikám, hagyjuk! – és a dolgok meg­hagyások nélkül en­gedve lettek.

Az átalakítás rendszerében újabb szín­foltot jelen­tett, hogy az ÁFÉSZ főjá­rássága valami kis­polgári meg­hittséget gon­dolt terem­teni a hodály­szerű hosszú terem bel­sejébe. A teret keresztirány­ban elharmadolva, egy mére­tes füg­gönyt sze­relt fel. E benső­ségesnek hitt bi­zalmi fé­szekbe már kisebb cso­portok is jöttek, így a járási szónok­képző tanoda is, amit ők aktí­vának nevez­tek.

─  Elvtársak! – dörögte az előadó. – A köz­véleményt formálni, ala­kí­tani kell! Az önök dolga, hogy prog­ramunkat úgy tudják elmondani, mintha azt ők maguk talál­ták volna ki! Ezért fontos a többes szám első szemé­lyének használata, – tehát a MI –, mert ezen ke­resztül érzi meg a nép, hogy amit maguk mondanak, leg­szívesebben ők is azt mon­danák, csak nincs meg hozzá a fo­galmi készletük! A szavuk, hogy ércsük egy­mást. A köz­ponti veze­tés alap­elveket fo­galmazott meg, aminek segít­sé­gével maguk élni tudnak majd a szónok­lataik során. Ezek:

1) A leegyszerűsítés elve: minden dolgot egy­szerűsíts le a jó és a rossz, a barát és az ellen­ség kép­letére. Napsütés-hózápor, burzsoázia–munkás­osz­tály, imperialisták–Szovjetunió, stb.

2) A kiemelés elve, amit tudományosan torzí­tásnak hívnak. Szá­jaló ellenfeledet, a be­szó­lókat gú­nyold ki, foszd meg a hite­létől, de nem csak poli­tikai, de emberi hite­létől is. Pél­dául ha fogyatékos, vagy rossz származású, vagy csak furcsa neve van.

3) Az egyöntetűség elve: a pártvezetés állás­pontját, néze­teit úgy kell feltüntetni, mintha az minden hely­esen gondol­kodó ember egybe­hangzó állás­pontja lenne, miként az való­jában így is van. Beszé­dükben ezt meg­erősí­tendő néhány jó helyen el­hangzó idé­zetet is be lehet vetni, külö­nösen, ha azt valami köz­ismert sze­mélyiség mondta.

4) A hangszerelés elve, elvtársak! Mindig ugyan­azt mondani, de egy kicsit az éppen ott lévő hall­gatók agyának, élethely­zetének meg­felelően. Mert két külön­féle nőnél is mást-mást dicsérünk, pedig a célunk mind­kettőnél ugyan­az. Ez a hang­szerelés, de a lé­nyeget sok­szor kell dúdolni, mert amit sok­szor hall az ember, az ugye el­raktá­rozódik. És akkor az üzenet majd hat és hatni fog!


*

A derengés piszkos-kedvetlen szürkületében lassan meg­ele­venedett a vidék. Az utas­tér kel­lemes melege már-már anda­lító szunyó­kálásra is módot adna, ha az úttest nem lett volna tele­ültetve kátyúkkal, azok fele­ségeivel és a ki­terjedt rokon­sággal.

─  Megy a bolt? – kérdezte Kreszler And­rás.

─  Megy. Az otthoni is. Hál istennek Jolánka néni gyor­san elin­tézte a játék-automaták papír­munkáit és az en­gedé­lyez­teté­süket. Most hat falu kocs­má­jából csöpög az aprópénz, persze te­jelni kell a tu­lajok felé is. Van olyan hely, ahol a csehó mel­lett külön termet nyi­tottak, benne tizen­két gép áll – fe­lelte Dávid, mi­közben jóleső meleg­ség és hála érzete töl­tötte el Jolán nénire gon­dolva. Már gyer­mek­korában is kedves párt­fogója volt, (akkor épp a külügynél), akinek aján­dékai miatt iskola­társai mélyen iri­gyelték. Az osz­tályban neki volt elő­ször négy­színű golyós­tolla. Később hatszínű, de az igazán nagy és el­képzel­hetetlen ámu­latot a tizen­két színű okozta, bár olyan át­mérő­vel inkább tet­szett iskola­padi díszítménynek, sem­mint hasz­nálható tárgy­nak. Aztán a lapkarágók! Két forin­tért adta darabját, mely üzlet be­szer­zési titka és a folya­matos ellá­tás miatt iskola­társai Gengszter­nek nevez­ték. E név később veze­tékneve és a tele­vízióban el­hatal­masodó Tell Vilmos soro­zat keve­redése miatt Gesz­lerre változott, ami felnőtt­koráig ki­tartott. Onnan­tól azon­ban így szólí­tani őt már nem volt tanácsos, bár rajta kívül sen­kinek sem volt fo­galma az Uri kanton zsarno­káról. Aki tudat­lanságból vagy a té­vesen értel­mezett bel­terjes barát­ság okán így hívta őt, az egy tömör sötét­ségű éj­szakán könnyen ök­lökbe szalad­ha­tott.

(Ügyes gyerek ez a Dávid! – Gondolta magá­ban Kresz­ler And­rás. ─- Ne­hezen vette ugyan a pincér­képző iskolát, de nálam meg­tanulta a szakmát! Gyor­san fölfogta, hogy mennyit ér a meg­felelő aszta­loknál kép­ződő meg­felelő pincérmosoly, a nett érdek­lődés és a vissza­kozás. A kezdő­pénzt is megkapta, hogy lakást épít­sen magá­nak. Dá­vidka volt az első a falu­ban, aki eme­letes házat emeltetett, és volt annyi ügyes­sége is, hogy a Mak­koson bővülő honvéd­ség lakótelep-építését is be­kösse a saját házába. Az iri­gyek így is csak kis ideig mond­ták, hogy az addig falun sosem látott egybe­épí­tett ablak-teraszajtója, geréb­tokos for­dulós teschauer-ablakai sza­kasztott olyanok, mint a lakótelepiek, de hát hol van az megírva, hogy ami egyik­nek megvehető, az a másik­nak nem?)

─  A sír?

─  Márványból. A fedőlap szürke cirmos, a hátfal fekete, ara­nyozott betű­vésettel. Téged sem hagy­tunk le – fe­lelte Dávid el­tanult böl­csessége egy­hangúságával.

─  Jól van – mormogta tettetett közömbös­séggel Kresz­ler And­rás, mi­közben sokad­szorra jutott eszébe, hogy minden el van rontva. Ahogy a pici dolgok, úgy a világ is elromlott, akár az a szeren­csétlen fagyis­köcsög a jég miatt. Vagy a tojás miatt. Vagy a jég, a tojás és a világ együt­tes szar­sága miatt. Ka­tinka miatt biz­tosan nem. Mert „Ka­tinka, Ka­tinka – egy okos asszony volt”.

Anno Kreszler András és Katinka kezdőköri fri­gyét – egy röpke láto­gatás ere­jéig – Jolán néni is szem­lézte. Apa­fotel­jében ült, aminek egy­kori zöld­bár­sonyára már inkább csak követ­keztetni lehe­tett. Szem­üvegét igazítva, széles száj­jal ne­vetve (mak­kosi viszony­latban két­pofával röhögve: jihihihíí) göm­bölyű arc­formája alatt tokája el­szaba­dult ön­súllyal mozgott, rengett, ingá­zott és hullámzott, mi­közben te­kintete minden ap­ró­ságot fel­ivott.

─  Jól van gyerekek. Menni fog ez! – Össze­gezte véle­ményét. – Ha Pesten jártok, ki­lencig a Lukács­ban vagyok. – Szemé­lyesen és utol­jára akkor járt Mak­koson. Ők meg szemé­lyesen so­hasem jártak Buda­pesten.

Választott párja – kétségkívül – első pilla­natban min­denkinek olyan hetle­kotlának tűnt, ám ami­lyen gyor­san elfelej­tették a leánynevét, olyan ütem­ben lett ő a Kresz­lerkatinka, aki igen fel­találta magát a kocs­má­rosné szerep­körében. Még a vas és acél or­szá­gának kormos felhői közül be­surranó szűrt nap­fényben is csilin­gelt a nevetése, külö­nösen, ha a munkás­osz­tály meg­szen­telt nap­jain a kocs­mát ki­településre ösztö­kélte a Tanács. Kinn a Páston, (vagy a kas­tély vadász­lakának „tör­ténelmi örökségű”, isko­lává neme­sedett udva­rán – vörös salak, tépett háló a kézilabdakapun, körben po­csé­tákat gyűjtő futópálya, oldalt távolugró-homokozó meg a szabad huzatú pottyan­tós ─), ahol a munkás-paraszt szövet­ség táb­lákkal és szóza­tokkal bí­rálta az ármányt, és él­tette a minden­kori ártányt, boldog mo­sollyal merí­tette mére­tes alu­mínium szűrő­jét a dagadó virsli-tengerbe. Délután, mikor már „buda­pesti művé­szek szóra­koztatták a nagyérdeműt”, ad­digra Makkos lakossá­gának zagy­valéka köze­lítette az ázalék-állapotot. Ilyen­kor már Kresz­lerkatinka mérte a sör­habot és Kalo­csai tanár úr fél szeme is bezáródott, vi­szont a má­sikba egy pontos Malligrand-készü­lék köl­tözött. Mate­matika tanár lévén iga­zolva látta a kor­reláció elvét; azaz a két való­színű­ségi vál­tozó kö­zötti nem függ­vénysze­rinti kapcso­latot. „Ez, gye­rekek, konyha­nyelvre le­fordítva azt je­lenti; hogy a sörhab vas­tagsága Kádár János öre­gedésével arányos! Értve vagyok?” (Apa sze­rint: „Akik fe­letted ülnek, azok mindig keve­sebben vannak, mint a napi vendé­gek. Ezért oda­felé több a bor, ide­felé több a szódavíz!)

Olyan évek is voltak, amikor divatja kerekedett a széles gal­lérú ballon­kabátoknak meg bőr­kabá­toknak. A modo­ro­sabbak széle­sebb kari­májú ka­lapot is sze­reztek hozzá, ám viselkedés­módjukat ott­honról hozták. Szűk­szavúak és nyers te­kintetűek voltak. Kér­déseik rövi­dek és velő­sek voltak. Eleinte párban jártak, később ön­állóan vitték az ipart, még később taka­rásban dolgoztak, mond­hatni lábujjhegyen, sut­togva. Lassan jöttek be a Nagy­kocsmába (ÁFÉSZ 216. is­tállója) és a máso­dik bokázó egyik keze mindig zseb­ben volt. Az ivó­pultot köze­lítve terep- és ember­szemlét tar­tottak, támasz­kodásukból lep­le­zetlen önfény áradt, közben egy becsü­letesnek mon­dott 5 éves tervet vagy Kos­suth ciga­rettát kotor­tak maguk­nak.

─  Mivel szolgálhatok? – nyájaskodott Kresz­ler kocs­má­ros.

─  Kávét – mondták.

─  Egyebet?

─  …(Fejek ingatása, könyökkel való le­támasz­kodás a vályúra, előbb ol­dalra nézés, aztán hátra, pedig akkor még biz­tosan nem lát­hatták a Casa­blanca című filmet.)

E vigalmi párbeszéd innen nemesedett tör­ténelmi lép­tékké.

─  Hogy vagyunk?

(Ha egy szükséges úrral mindenképp beszél­getned kell, sose mond, hogy „véle­ményed sze­rint”, (a véle­ményedet), hanem hogy a múlt­kor volt itt egy kuncsaft, és azt mondta (NEM erre, az éppen fel­tett kérdésre), hanem az ilyesmikre, hogy… aztán a végére még tedd hozzá a biz­tonság ked­véért; hogy én nem is tudom.)

─  Hm… Vagyunk, vagyunk.

─  De azért mégis…!

(Felfelé mosolygós hümmögés, lefelé békél­tető nevetés!)

─  Vagyunk, mert lettünk.

„Az évek jöttek mentek.” Sétálós idők voltak. Hol börtö­nök sétaudvarain, hol csá­ká­nyosan Recs­ken.

─  Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

─  Hát megvolnánk, megvolnánk…

Közben változó termésátlagok is születtek.

─  Mi újság?

─  Szabad Nép, ugye…

─  …

─  Egyébként? Mi újság, mi újság?

─  Hát, néha a sportújság is, de ...

Olykor dolgok, tényállások, állapotok is adódtak, ilyen­kor így szólt a gallér-kérdés:

─  Helyzet? Mi a helyzet?

(Soha ne mond, hogy igen vagy nem. Mondd azt, hogy talán, esetleg, valószínűleg!)

─  Hát itt a helyzet az, hogy megint teli­cigaret­tázták a vendéglőt! – fe­lelte az igaz­ságnak meg­felelően Kresz­ler And­rás, a járási ÁFÉSZ 216. ital­boltjának fele­lőse.

E szófukar (ám értelmét tekintve szószátyár) társal­gások közben olykor pusz­tai szelek fújdo­gáltak. Másszor havas tájak sarki szelei sípoltak, fütyül­tek és fagyasz­tottak embert meg álla­tot.

─  Bumbuskám, Bum-bus-kám! – kopogtatott rit­must Ka­tinka az ónpult sarkán a fél­decis rövid­italt mérő füles bádog­pohárkával. – Itt még a falnak is füle van!

─  Mit csinálsz? – kérdezte rémülten Kresz­ler And­rás. Ka­tinka fel­emelte a bádogmérőt, és látva látta, hogy annak alja kissé be­homorodott.

─  Tudod, Bandi, apám mindig azt mondta, hogy a spóro­lást a gyu­fánál kell kezdeni, – és mosolygott, mosolygott, mint a rakon­cátlan angyalok, – pedig csak a tej­begyűjtőt vezet­gette. Amúgy meg az embe­rek úgyis azt mondják, hogy akkora nagy smucig vagy, hiszen azért nem cigizel, mert itt ingyen jár át a ni­kotin. Amúgy-amúgy meg gon­dold át, hogy mit vála­szolsz a kedves vendégszerű-vendég úriembe­reknek!

„Okos asszony ez a Katinka!” A fiatal apává neme­sedett Kresz­ler And­rás meg- és átgon­dolta a dolgot. Egyáltalán: a dol­gokat, amikbe úgy csep­pent bele, mint hithű pravosz­lávok gyertya­gyújtása Sztá­lin atyuska halál­hírébe. Két bor­vizezési műve­let pihenő­idejében arra ju­tott; ha a falnak is füle van, akkor kell, hogy legyen a fülnek is fala! Vala­melyik isme­retlen őse bizo­nyára zenész lehe­tett, mert oly szépet talált ki, jutott eszmélésébe, amiért sok­szor-sok­szor el­rebegte magá­ban, hogy azt el ne fe­ledje. A bor és víz ele­gyí­tésének pince­magányában sokat gyako­rolt. Finomította, csiszolta, zenei­séggel töl­tötte meg, amik szö­vege ugyan egy­forma volt, ám a hang­lejtések rit­musa más és más. Zenei­ségét Ille­tően volt fönt­ről alá­omló sirám, volt lent­ről emel­kedő diadal­ittasság és volt csámcsogó, egyhangú, már-már közö­nyös is. Segéd­erőnek egy vedlő fon­csorú tükör­darabot is felhasz­nált, mert ösztö­nösen érezte, hogy a pro­zódia mit sem ér a meg­felelő arc-háttér nélkül.

A főpróba ideje is eljött.

─  Hogyvagyunk-hogyvagyunk? Helyzet-mi a hely­zet? Újság? Van újság-nincs újság?

Kreszler kocsmáros összekapta magát.

─  Ájnáná-bájnáná-férina! – Más-más alkal­makkor mind­három be­gyako­rolt hang­fekvésben elő­adta művét, aminek köze lehe­tett ahhoz, hogy Mak­koson 1956 sajná­latos ese­ményei úgy mentek át a falun, mint egy közép­szerű gyomor­rontás. Persze, egyede válo­gatta. Hi­szen az úgy termé­szetes, hogy ami fölül bemegy, az majdan némi belső át­ala­kulási folya­mat végén alul távo­zik. Mások­nál egy gyenge gyomor­rontás is vissza­fordítja a bél­rendszer perisztaltikáját, így a beme­net és a ki­menet közt egy kel­lemetlen haj­tűkanyar képző­dik. E haj­tűkanyar (bár­milyen) tudo­mányos meghatá­rozása egy sokszavas, nyelv­tanilag töké­letlen össze­tett mondat, amit az egy­szerűségre tö­rekvő mak­kosi nyelv csupán akként hatá­roz meg: „föl­jött a hányás”.


*

─ Ha a boltok tartósan jól csengetnek, akkor a Nagy­kocsmából egy jó étter­met fogok csi­nálni – mondta némi­leg me­rengve Dávid. – Min­denféle méretű hó­fehér tányérokkal, csé­székkel és tálaló tálakkal, 18-as minő­ségű evő­esz­közökkel, amik olyan négy- hat- és nyolc­szemé­lyes nor­mális aszta­lokra kerülnek, amik az elő­írásoknak meg­felelően minden étke­zőnek egy hatvan centi át­mé­rőjű fél­kört hagy, de ha lehet, akkor inkább többet. Az aszta­lokon barát­ságos szövetabroszok, azonos stí­lusú virág­tartók és fűszertartók, meg egy vendé­geknek szóló leporelló, amiben köszön­töm a vendéget, és elme­sélem a hely szel­leméről tud­ható dol­gokat. A múlt törté­netét. A tölgy­faszékek barnák lesznek, kár­pitjuk diszk­rét bézs szí­nűek. A halvány­sárga fala­kon gesz­tenye­színű kere­tekben finom képek és met­szetek lógnak majd, köztük vissza­fogott csillo­gású fali­karok. Ahol most a cserép­kályha áll, oda egy kandal­lót rakatok, nem a fűtés céljából, hanem a hangu­lata miatt. A fűtés amúgy köz­ponti lesz, de falon kívül egyet­len rohadt csövet sem lehet majd látni! A ruha­fogasok hosszanti irány­ban ketté­vágott esz­ter­gált elemek­ből állnak, amik harmonika­szerűen nyithatók-csukhatók lesznek, rajtuk termé­szetesen fából ké­szült széles vállú váll­fákkal. A konyha előbb csak szolid kész­étel és frissen­sült kész­lettel próbálkozik, aztán majd meg­látjuk. Fia­tal és mo­solygó pin­cérek lesznek, akik lehe­tetlenné teszik a pult­nál tör­ténő álló­fogyasztást. Szomba­tonként majd egy szinte­tizátoros gyerek muzsikál, aki finom han­gokon medi­tál és öröm­ködik. Semmi keménység, semmi vadság! Ennek a szo­cia­lista szar­ságnak vége, a SZER is megszűnt, az embe­rek nyuga­lomra és harmó­niára vágy­nak. Ezt hozom el nekik! Csak kéne valami jó név, mert azt mégse rak­hatom a zsilip-rendszerű dupla be­járati ajtók fölé, hogy Ga­liba! Azt meg pláne nem, hogy Nagy­kocsma!

─  Ehhez rengeteg pénz kell, fiam! Azt nem mondom, hogy én az ötven fil­lérből ne tudtam volna egy forin­tot csi­nálni, az egy­forintost meg élére állítani, de ezek csak álmok fiam. Ezt nem lehet megcsi­nálni! – Mondta őszinte hittel Kresz­ler And­rás, mi­közben saját fiatal­ságára gon­dolt, Apa füzetére, amiből inkább óvás és véde­lem sugárzott, sem­mint lází­tás.

─  Fater, itt valami megváltozott! Én se hittem volna, ha nem kezdek el ezek­kel a gé­pek­kel foglal­kozni. Az embe­rek szeret­nek játszani, csak ezt maguk­ról sem tudták, meg nem is en­ged­ték nekik! Volt a Lottó, a Totó, a fillé­res alapú ulti meg a kereszt­rejtvény. Hát a játé­kos­ságból ez elég karcsú kínálat! Vagy láttál akár egyet­len embert is, aki a fel­szaba­dulás ünne­pének beszédei, koszo­rúzásai alatt röhö­gött volna? Nem láttál. No­vem­ber hete­dikén se. Olyan volt, mintha eltűnt volna a ma­gya­rok csavaros-humoros ész­járása. Volt a Kazal Laci bácsi, a Kiskabos, a Pe­terdi Pál, meg pár ha­sonló kaliber, akik annyit hoztak ki a rendszerből, amennyit megen­gedtek. És az nem volt sok.

─  Fiam, fiam! Rendőrkaréjban nem röhög az ember!

─  Erről beszélek, apa! Szétesett a régi ab­roncs és az embe­rek sok egyéb mel­lett arra is rájöttek, hogy ők szeret­nek játszani, csak módjuk nem volt rá! Csak bambán nézek ki a fejemből, amikor a kocs­má­rosok mesélik, hogy házak, autók úsznak el a gép miatt: mert az embe­rek nyerni akar­nak! Annyi nye­retlen év után most itt a lehe­tőség!

─  De hát ez lelketlenség!

─  Lelketlenség? – ámuldozott Dávid. – Hát, amikor rád ron­tott egy-két mak­kosi feleség, hogy mért adtál inni a férjének, te mit válaszoltál?

─  „Asszonyom! Én sem nem hívtam, sem lasszó­val nem von­szoltam be az urát! Ő dön­tött így.” – fe­lelte kötelesség­szerűen Kresz­ler And­rás.

─  Hát ez az, Fater! Mindenki maga dönt a sorsáról! Szabad­ságában állna nekik, de ezek­nek az embe­reknek több száz éve csak meg­veze­tett ábránd­jaik voltak „a mi le­hetne” dol­gában. Csak a „nem szabad-ot” ismer­ték! Nekik csak az „így van ez” túl­tömött logi­kája léte­zett. Így lettek tenyésztve, ne­velve és tartva. Ezért volt lehetséges, hogy több száz éven ke­resztül egyet­len felkelést, forradalmat, csatát, puccsot, nagy dur­ranást se vol­tunk képe­sek meg­nyerni. Most hir­telen kiderült, hogy lehet cicis meg punis fedő­lapú új­ságot nyomtatni, azt ki­rakatba tenni, sőt eladni és meg­venni is.

─  És szerinted Makkos képes lesz eltartani a te neve­nincs vendég­lődet?

─  Nem, nem fogja tudni eltartani.

─  Hát akkor mire föl a díszes almárium? – kér­dezte az apja.

─  Ebből a lepusztult, elszegényedett ko­misszár világ­ból már csak föl­felé vezet­het az út. Most ugyan a közös mara­dékát is széthordják, mint a mak­kosi téeszt, meg a papucsgyárat, de aki a gépeket, az er­dőket meg a szántó­földet megkaparintja, az nem azért teszi, hogy a gará­zsában és a határ­ban halá­láig gyönyör­ködjön benne! Az majd újra mun­kába ál­lítja a masinákat, föl­szántatja a földet, csak az egész­nek a kere­tét nem szövet­kezetnek hívják majd, hanem káeftének, részvénytársaságnak, vagy szimp­lán magán­üzemnek. Az élet verk­lije örök, és bár az utóbbi évek­ben a kenet­lensége okán kicsit lelassult, nyikorog, majd­nem leállt, de újra kell indulnia, külön­ben mind éhen halunk! – magya­rázta hévvel Dávid.

─  És most a széthordásból a te izéid mind­járt talpra állnak és ter­melni fognak? A gebin­hez vezető út se volt egy gyorstalpaló! Arról nem beszélve, hogy a téesz­ből vagy a papucs­gyárból ki­szóródó takarítók, portások, iro­disták meg a fene tudja miféle him­pel­lérek hol fognak pénzt ke­resni? Mer’ akik nem tudnak pénzt ke­resni, azok köl­teni se tudnak! A hét­köznapi fröccsö­sök nélkül a kocs­má­rosok álla is megnyúlik! Ezt tapasz­talatból tudom. – Mondta ezt Kresz­ler And­rás indu­lattal és némi keserűséggel, mert sosem gon­dolta volna, hogy fia ilyen felhő­járó em­berré válik.

─  Nézz szét! Most itt döcögünk a Váci út külső részén. Csupa piszkos-szürke, majd száz éves házak és üzem­csarnokok az út mel­lett. Ezek­ben nem szü­lethet új világ, mert az épít­mények leg­utolsó tég­lája is át van ita­tódva a múlt kor­mával. Eze­ket csak el­túrni lehet, hogy meg­szület­hessen egy más­fajta világ, ahol min­denkinek a magán­érdeke össze­fonódik az ország érdekével!

─  Brávó, párttitkár úr! Ez szűzbeszédnek nem rossz, de még mindig nem látom, hogy a meg­álmodott vendég­lőd miből, kikből fog hasz­not ter­melni? – aggo­dalmaskodott tovább Kresz­ler And­rás.

─  Ahogy ezeket az ótvaros épületeket el­dúrják majd, ugyan­úgy tűnnek el, szí­vódnak fel a régi be­idegződések. A határ­sorompók is meg­nyílnak majd. Egyre több és több kamion vágtat át majd Mak­koson, de lesz majd egy hely, ami meg­közelí­tőleg olyan színvonalú, mint amit a Lajtán túl láttak, akkor meg­állnak és enni is fognak. Mel­let­tünk ott a száz­szor át­keresz­telt régi vásár­tér. Majd olyan szépen be­sorol­nak egymás mellé, hogy öröm lesz nézni! És ha még az udva­runkon lesz egy vendég­ház is, hát meg­gon­dolják majd, hogy a fül­kében vagy ké­nyelmes ágyban aludjanak-e! A turista­forgalom is meg­lódul majd, jönnek az öreg mámik és nagy­papik Német­ország­ból meg Nyugat-Európából, hogy szemé­lyesen lássák milyen volt az élet a vas­függöny mögött. A disszi­densek is haza­látogatnak majd, hogy régen látott rokon­ságukat körbepuszilgathassák! Esküvők, cso­portok, ilyen-olyan szer­vezetek ünne­pelni akaró gárdái is le­foglal­ják majd az étter­met, ahol fogyasz­tani is fognak!

Kreszler Andrást meglepte fia mély átélés­sel elő­adott csillag­jóslása. Tán Dávid is érezte, hogy többet árult el terveiből, mint amennyi il­lendő lett volna. Né­hány­szor már megtapasztalta, hogy ön­veszélyes dolog ter­veiről mások­nak rész­letesebben beszélnie, mert olykor maga a „kibeszélés” ténye rop­pantja meg elgondo­lásait. Ám mégis az apja, gon­dolta, kinek mon­daná el leg­bensőbb vágyait? Az utas­teret túlsá­gosan is tömör csönd feszí­tette – Dávid rés­nyire abla­kot nyi­tott. Ami­kor a szem­határon fel­tűnt a Makkos vidé­két karoló hegy­vonulat sok­púpú karéja, apja csak meg­szólalt.

─  Szerintem, fiam, ez a rendszerváltozás már nem rólam szól. Nem akarok benne részt venni. Segí­teni sem tudok neked. A faluba se akarok kimenni, mert torkig vagyok az embe­rekkel, az emberi hülye­ségekkel. Egész éle­temben mást sem csináltam, mint a pult­támasztók „böl­csességeit” hallgattam, – picit tétovázott, aztán rá­szánta magát, – el­értem a kort, nyug­díjba akarok menni! Tőled meg csak azt kérem, hogy rejts el engem!

─  Csak nem azt akarod mondani, hogy úgy élsz majd, mint egy remete? – kér­dezte meg­lepetten Dávid, és kér­désével egy ütem­ben vágó­dott agyába, hogy vala­mikor a Makkos fölé maga­sodó hegy túl­felén élt egy remete, akiről legen­dák kering­tek. Szor­gos történész-hangya biztos ta­lálna valamit, amiből új cégért le­hetne faragni!

─  Maradhassak ott a régi traktusban, amíg lehet, amíg az időm engedi! A veran­dára merő­legesen egy kis fa­palánk kellene, ami a hátsó kertet a kocsma­udvartól el­válasz­taná. Én a kis­kert szélén, diófád közelében, a fa­palánk mögül néze­getném a kertecskét, az erdők alatt púpo­sodó hegyeket, de ha úgy adódik, szí­vesen ki­válo­gatom a gulyás­nak való babot is, meg­töröm az előző évi diót, meg ilyesmi! Tudod; szé­gyen­kezem a fagyi miatt.

─  Ugyan mért szégyellnéd magad? A büntit megkaptad, kitöl­tötted, még ha kedvez­ménnyel is, bár ehhez Jolán néni keze is kel­lett!

─  Vagy hetven falubeli lett szalmonellás a fagyi miatt. Nem tudnék a sze­mükbe nézni. Biz­tosan meg­gyó­gyultak már, de ahogy az ügyész a tárgya­lásokon el­pam­pogta; le­hetnek köztük életre szó­lóan vírus­hordozók is. Én nem tudom, hogy ők kik le­hetnek, de ők pon­to­san tudják, hogy én ki voltam és vagyok. Nagy igé­nyeim nin­csenek, tán a nyug­díjam is majd­nem elég lesz, csak segíts abban, hogy erre a hátra­lévő mit-tudom-én mennyi évre elbújjak, ne legyek!


*

2015 őszén Kreszler András a télikert két­szárnyú nyi­tott ajta­jában ült – az apa­fotel­ben. (Ami­kor a magán­kórház orvo­sai épp visszér-gondjaival törődtek, addig az ülőalkalmatosság is fel­újí­tásra került. A füles fotel új epedát és huza­tot kapott, lábai aljába kör­körösen el­forduló görgő­ket sze­reltek.) Mö­götte a vendég­ház, amibe fia az ő szobács­káját és für­dőjét is „belekalkulálta”, előre­látó módon a tágas mosdót afféle hendi­kepes alkal­matosságokkal is el­látta. Az udvart fog­laló vendég­ház főút felé eső épít­ménye – a haj­dani Ga­liba kocsma – fogadó lett: Lukács fogadó. Han­gyaszorgalmú hely­történészek által észrevevődött, hogy hajdanában-danában, amikor a Mak­kostól három hegyre álló Plajka várát a török feldúlta, onnan egy­magába csak Csu­hás Lukács barát tudott ki­mene­külni (az akkori renge­tegbe). E tört(én)elmi le­genda sze­rint csudás Csu­hás Lukács barát úgy megindult, hogy meg sem állt a Zormó hegyig, mely­nek olda­lában bar­langra s ott­honra lelt. Onnan­tól fogva nem csupán remetévé, de a termé­szet adta zöld­világ tudo­rává is vált. Híre kerekedvén, állí­tólag to­vábbi száz évig jártak hozzá a test­ben megfáradtak, elesettek, kiknek gyámo­lítása ered­ménye­képpen (csoda­számba menően) gyó­gyu­lást nyer­tek.

Míg a Nagykocsmát átalakító „Szürke, Fe­kete és Árnyalatai” nevű kft. kétség­kívül maku­látlan vállalkozó­bajnokainak nap­számosai a testes termés­köveket vésték, addig Dávid a név­vá­lasztás okán a hely­történészek követ­kez­tetései fölött töp­rengett. Ez a barát­csuha vagy „csuhás” kife­jezés – úgy érezte ─: rosszul, rosszab­bul rezeg és vissz­hangzik a bon­takozó XXI. század mak­kosi világában, mint Plajka vá­rának fel­dú­lása idején. Fosztások, dú­lások és csoda­tételek együtt­hatójaként maradt a Lukács, ennek vég­tére is (vagy ilyes­félének) evan­géliuma is van. Kötni hozzá lehet, bele­kötni nem.

Az öreg, fogadalma szerint, a portáról negyed szá­zada nem moz­dult ki. Előbb a régi lakás gang­járól nézte a lejt­menetű kert távo­lában púpo­sodó hegyeket, aztán a vendég­ház végé­ben szá­mára kiala­kított ké­nyelmes lak­osztá­lyából. Fi­zi­kai kör­nye­zete és ellá­tása kiváló volt. Fia ha­vonta szállí­tott hozzá egy orvost, valamely szeren­csésebb kör­nyék­beli falu kör­orvosát (vagy magán-praxist foly­tató értelmesét), aki fél­órai álta­lános vizs­gálat után böl­cseket mon­dott. Ingó fogai­tól Pesten szaba­dították meg, azok pót­lása hóna­pon belül meg­oldó­dott. Megyei újság, televízió, rádió – mind kéz­közelben volt. Posta­kül­deménye nem volt, legfel­jebb az utóbbi két-három évben, Dávid fiókja által áttételesen, amikor unokái kö­szöntötték őt születésnapján, szépen raj­zolt, ki­hajt­ható képeslapokkal: Berlinből, Lon­donból.

Akár a régi lakásból – jó időben a veran­dára merő­legesen épí­tett fa­palánk mögül – szem­lélődött a hegyek irányába, akár a vendég­ház végé­hez sza­bott téli­kertből néze­lődött; falu­val való kap­csolata csak egy­irányú hangok­ból állt. Még évek múltán is fel­is­merte Saliga hang­ját (bár egyre reked­tebb lett), a ko­rábbi tanács­elnök dúdo­lós bari­tonját a vele (és kép­zele­tében mel­lette) vidor­kodó vébé­titkár kontratenorjával, (bár a megyei hírlap sze­rint új stal­lumnévvel szerep­csere tör­tént). Akár akarta, akár nem: füle a mö­götte zsongó-bongó kap­tárra hangolódott, amiben Dávid fia afféle tünékeny, lát­ha­tatlan ki­rálynő volt, akinek von­zása nem csak megmaradt, hanem egyre foko­zódott.

A hangok alapján is tökéletesen átélte a kocsma kaptármelegét, amit csak az egy­máshoz súr­lódó szesz­hatás­fokok tudnak kicsi­holni az életre ítél­tek józan­ságából. Pon­tosan is­merte a kaptár „dol­gozóinak” napi rajzásmenetét: a kora­reg­geli nap­indítót, a déli pihe­nőt és az esti nap­elen­gedőt. Ez még akkor is így volt, amikor a nyolc­vanas évek­ben mű­köd­tetni pró­bálták a reggel ki­lencig tartó alkohol­tilalmat. Ennek ellen­hatásaként akkor­tájt di­vatja kere­kedett a szimpla kávé fel­téttel tör­ténő fogyasztásának, ami jóté­kony ha­tás­sal lehe­tett az ország koffein-importjára.

Lettek aztán bálok és esküvők, ahogy mindig is, a helyi elöl­járóság évi egy­szeri ünnepi pöffeszkedése, a tan­tes­tület közös fel­dobottsága pedagógusnapon, a kör­zeti püspök plébá­nia­szen­telését könnyítő „hívek közös ebédje”, és sok egyéb Dávid pénz­tár­cájára jóté­kony ha­tás­sal bíró zárt­körű rendez­vények. Jöttek vadász­társaságok és kör­nyék­beli üzemek év­záróinak önfeledtjei, olykor meg díszes, nagy­táblájú üve­gekkel bíró testes autó­buszok hoztak idegen ajkú turistákat, akik ott­honi semmi­jükből egy távoli vala­mibe igyekeztek, s meg­pihenni a Lukács foga­dót válasz­tották. Még vékony­takarójú álmai alatt és közben is csak a foga­dóhoz kapcsol­ható hangok értek el hozzá, amitől meleg, rin­gatóan jó érzés töl­tötte el, hogy az élet szűn­hetet­lenül zeng, zsizseg, mozog, pendül és forgo­lódik. Ebben sen­kinek sem köszön­hető segít­séget jelen­tett a fogadó előtti csatornafedlap, mely fölött leg­alább öt­szöri út­felújítás tróger mun­kája is átment. Minden nagy tömegű jármű el­hala­dása alkal­mával isten­telen csat­togással je­lezte a kör­nyék­belieknek, hogy az óra­torony „Isten­hez mért ideje” felejt­hető. (Miként az éven­kénti óra­átállí­tások is.) Új idő­számítás van; a sebes­ségből adódó ki­számíthatatlan csat­tanás és zörömb. Az van. A fogadó szem­pontjából e frászt hozó és szív­döglesztő mély­üté­sekből csak az vált fontossá, hogy utána hallható-e a gép­test lassítása, sippantó-szusszantó megállása, ami je­lezte, hogy a sofőr „inni és enni kér”. Netán háló­helyet (me­nyecske nélkül, „mer odáig azér’ mégse”, mint a határ mel­letti kamion­parkolóban).

Ezen a sárgától rőt vörösön át barnáig mé­lyülő őszön Kresz­ler And­rás azon a fölös­legességen gondolkodott, hogy mikor volt, – ha volt egy­általán – az a pont, amikor fia sze­repe és az övé fel­cseré­lődött. Bizo­nyos ideje hatá­rozottan azt érzi, hogy Dávid az apja. Határozottan, de koránt­sem bán­tóan mondja, hogy mikor men­jenek ki a temetőbe, Ka­tinka sír­jához. Ugyan­ezzel az egy­szerű cél­tuda­tossággal kér­dezve nyi­lat­kozik, és nyi­lat­kozva kérdez, ami olyan fino­man simult, vál­tódott át az aggó­dás szelíd sze­retetéből a meg­mara­dás parancsába, mintha ez maga lenne a töké­letes termé­szetesség. Egy­szerre nyi­lat­kozik és kér az orvos láto­gatásáról, a gyógy­szerek rend­szeres szedéséről, fürdésről, a szék­let minőségéről, a gyümölcs­fogyasztás mennyiségéig, a reg­geli és va­csora elég­séges el­fogyasz­tásáig.

Tekintete a színesedő lepkeszárnyú fákról a leve­lüket korán hul­latók felé ván­dorolt. A hiány – jutott eszébe –, ami egé­szen pon­tat­lan kife­jezés arra, amit gondol. Hiány csak ott keletkezhet, aminek másik felén bőség tob­zódik. A kocsma-kaptár egyen­súlya éle­tének leg­utóbbi és leg­kisebb részé­ben folya­matos észre­vétlenséggel, de fel­borult. Ennek fül­tanúja volt, csak ésszel nem érzé­kelte, így nem is ér­tette. Volt egy finom lendület, amit akkor való­ban len­dü­let­nek érzett, holott a kocsma szokás­rendje rend­szer­telen­ségbe for­dult. Meg­nyúltak a nap­indító reggelek, szétcsúsz­tak a déli pihenő­idők és szinte egybe­olvadtak a munka utáni nap­elen­gedők ide­jével. Persze, jöttek a végkielégítések, a szövet­kezeti tag­sági viszo­nyok alap­ján járó rész­jegyek alamizsnái, a szol­gálati viszo­nyukat meg­szűnt­nek nyilvá­nított antant-szíjasok nyug­díja­zása, és az első munka­nél­küli segé­lyü­ket fel­vevő szerszám­talan kezű embe­rek. És jött, jöttek a színes gömb­forgójú koponya­repesztő diszkó-estek, amiket való­ban nehe­zen viselt. Ám ezek­kel úgy volt, mint az Újvilá­got fel­fedező tudat­lan matrózok: „színes, furcsa, érthetetlen, de még hasz­nunkra válhat”. Mind­ezen har­sányságok öb­léből lassan-lassan ki­koptak a régi, még isme­rős hangok, amire nem fi­gyelt fel kellőképpen, sőt talán egy­általán nem. Amo­lyan termé­szetes át­me­netet képezett, amit önmagá­nak so­hasem fo­galmazott meg pon­to­san, tán törek­vése sem volt rá. Észre kel­lett volna vennie, gon­dolta, mert minden alapos át­vál­tozás akkor zajlik, amikor a fel­szín lát­szólag nyüzsgő-habzó életet mímel, mi­közben a mély­ben épp valami isme­retlen méretű kráter száját tátva tá­gulni készül.

A táguló csönd óvatos-lassú róka-sompolygással cse­lezte be magát, mint szige­telt laká­sok szel­lőzetlen sar­kaiba a hőhíd köz­vetítette penész­folt. Előbb csak egy pötty szü­letett, aztán mel­lette a követ­kező, majd hízás­nak indultak, egybe­értek és sunnyog­va ter­jesz­kedésbe fogtak. Az új­ságok parlag­füves uga­rokról írtak, fel­számolt üzemek­ről és soka­sodó munka­nél­küliekről. Úgy tűnt; a magá­nosítások gép­szörnyei mégis a gará­zsokban maradtak, a dolog­tala­noknak meg lis­táik szü­lettek a bú­felejtőkben, ahol – egy dara­big – minden gyorsí­tóval meg­támoga­tott hígság az „írd a többihez, Pistám” slejfni­jére került. Aztán a listák száma csök­kenni kezdett, mert a kocs­má­rosoknak pon­to­sabb képük volt a vidék „teher­viselési képességéről”, mint a szak­mányban szü­lető „fel­zárkóz­tatási programokat” ki­eszelő fehér­galléros földön­kívü­lieknek.

A Kastély maradékát is elbontották, pince­szintje födém­szerkezetét lebetonozták, hogy legyen egy tér, ahol majdan szabad­téri fil­meket vetítenek, amik az el­rabolt lehe­tőségek ön­pusztí­tásáról fognak kép­regé­nyekben be­szá­molni. Dávid lá­nyait – Nórát és Dórát – is csata­rendbe állí­totta a Lukács fogadó ütközőjében, de a szolárium-barna szép­ségek – pillák és dekol­tázsok ide vagy oda – sem ragad­hatták meg a tart­hatat­lanul süllyedő me­dence lézen­gőinek egyre apadó fizető­eszközeit. Mind­ezek tete­jébe Magdus asszony férje halála okán alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy leváljon a Kresz­ler családról. A fogadó bérbe­adásával kezde­tét vette az utolsó felvonás, mert egyre apadó be­vétele már az építé­séhez igénybe vett hite­lek vissza­fizetését sem tette lehe­tővé. Kresz­ler And­rás ekkor már pon­to­san tudta, hogy vége, nincs tovább, mert – ahogy az ipart és ön­magát is­merte – ahová egy bérlő a lábát beteszi, az kép­telen ugyan­azzal az ala­possággal ki­súrolni egy lábast, miként azt a tulaj­donos tenné.

Amikor a megyei hírlap hirdetési rovatában felfedezte, hogy vevőre vár a Lukács fogadó, és amikor unokái elbú­csúztak; várat­lanul megér­tette, hogy az éle­tének vége. Dávid ugyan azzal ol­dotta rosszkedvét, hogy „most még fiatalok, most men­jenek vilá­got látni”, mire ő el­hall­gatta a lányok vég­szavait.

─  Papus! Itt már semmi érdekes sincs. Már minden ki lett próbálva, és mégis újra­építik a kerítést! Mi lesz, ha körbeér, és már lehe­tőségünk se lesz, hogy kimenjünk?

Elméjén kerítések, szögesdrótok, pályaudvarok, vago­nok és vonat­szerel­vények fekete-fehér szem­csés képei suhan­tak át.

─  Jó estét András bácsi! – hallotta Esz­ter hang­ját, aki heti három alka­lommal láto­gatta meg, mint az asszonyi munkát pótló-végző foga­dott ápoló­nő.

─  „De’, Esztike, Tike, Tike

Esztike lány

Estére legyen a babám!” – dudorászta Kresz­ler And­rás. – „Esz­tikének jó sora lesz!”

─  Jól van, jól van András bácsi. Maga aztán sose fogy ki a jókedvből, de most már aztán bel­jebb kéne húzódni, mert hűvö­södik az idő!

─  Az már igaz – hűvösödik. Hát akkor most vissza- meg összehúzódok, hogy a márvány­lap se púposodjon!