Horváth Dezső

Csatornaetika

Nagy dilemma elé állítottak majdnem három év­tized­del eze­lőtt. Föl­kér­tek valamire, rágód­tam hosszasan, és nemet mond­tam. Vissza­utasítani akár­milyen kérést nem volt szokásom, és még mindig nem az. Ha kapva kapa­doznék akár­milyen funk­ció után, netán or­szá­gos hatáskörrel, ahol végre észrevesznek, és a hullám­mozgás tör­vényét is ide idézve talán-ta- lán hasz­nálhatnék is valamit, de minden­képpen jobban érvényesülhet­nék, tudja, aki tudja, föl­érne a koszos malac dör­gölődzé­sével.

Azt kérték, legyek az újságíró-szövet­ség etikai bizott­ságának a tagja. Ve­het­tem volna az én belső etikám köz­ponti el­isme­résének. Akár háj­­jal kene­gettek volna! Kezel­hettem volna a ka­rikás ostort, hajszál­pontos oda­csa­pásaimmal fül­tövön talál­hattam volna a csa­lánosba tévedt kollé­gáimat, de nem aka­ródzott. Erő­sen poli­tikai ténye­zőként sze­repelt akkor is már, azóta pedig erő­södött bennem ez a kérdés: hol a csa­lános határa? Világ­éle­temben a sajtó­szabad­ság meg­szál­lottja voltam, és hittel val­lottam maga­ménak Arany János szavait: de a szabad­ságért, ha egy íznyi / Talpon állok mindhalá­lig víni. És most éppen a vívás­tól futa­modjak meg?

Egyszer esik ilyen lehetőség egy életben. Álljak át négy­éven­ként a másik ol­dalra? Kollé­gáimat tanít­sam móresre? Ami­kor engem is csap­­kodnak mindenfelől? Eről­tessem rájuk a magam meggyőződését? Ponto­sabban: a mindig másokét? Holtbiztos, hogy leg­több kísér­letem el­vérezne már a bizott­sági tárgya­lások leg­elején. Akkor vi­szont csak töl­telék le­het­nék a nagy nem­zeti hur­kában.

Lett arra más, mert szék nálunk üresen nem marad, de oda se figyel­­tem rá, kik törnek pálcát mások fölött.

Akkoriban lábaltunk ki az egypártiság etikátlanságából, és szügyig gázol­tunk bele a több­pártiság mocsa­rába. Áldom az eszemet, hogy ki­ma­rad­tam belőle.

Egyszemélyes használatra megőriztem azon­ban csa­ládi ka­rikás osto­­rom. Kollé­gáim csat­togó nyelv­csapásait akkor is elítélem, ha írott vál­tozat­ban akar­nak meg­győzni mások igazáról, és akkor is, ha kép­ernyőről hintik hozzám az igét. Akár egy vödör jeges vizet is a nya­kukba zuhintanék, ami­­kor azt látom, kifor­dult a köpö­nyegük. Tudom, tudom, hogyne tudnám, a köpö­nyeg forgandó, de ha engem akar­nak meg­etetni bár­mivel is, ahogy a min­dent le­nyelő füles­bagoly ki­okádja a meg­emészt­hetetlen szőrös vagy tol­­las bőrt, ak­kép­pen cse­lekszem velük magam is. Aki az öreg­átkos hangos vezény­lője volt vala­mikor, most meg az éppen ural­kodó másik párt szószó­lója, fotel­ban ülve is hajszál­pon­to­san oda­csör­dítenék neki.

Első lettem volna, akit kigolyóznak az etikák felleg­várából.

Seregestül támadnak különböző csatornák a tele­vízióban. Ki­rúg­nak vala­kit az egyikből, alapít egy mási­kat. Vagy át­pártol ahhoz, ahol még favo­rit lehet. Sztár­ságból le­bukni a semmibe, óriási meg­rázkód­ta­tás. Bocsá­natot kérek megint a szín­tiszta nyelvé­szet bará­taitól, de a csa­­torna szóra előt­tem még mindig a Büdös-tó le­vezető árka képző­dik meg. Mocsokkal, békanyállal, hínár­ral van tele. Meg­élni csak akkor tud az új helyen, ha a hir­detők pén­zére utazik. Ahol pedig a pénz beszél, nyü­szít ott az etika.

Világnagy fogás az egyiken a hetenként jelent­kező ki­poroló műsor. Színház-közeli fér­fiak és asszo­nyok hir­detik az örök igazságot, alkal­man­ként meg­lehe­tősen lökött logikával, igen sok­szor köl­dökön aluli példá­za­­tokkal. Kései idő­pontban szok­ták sugá­rozni műsorukat, olyan­kor már én is le szok­tam rogyni a kép­ernyő elé. Végre egy olyan műsor, ame­lyikben nem hullá­kat tálalnak, nem kivégzéseket, hely­színi közvetítéssel, nem is hulla­vizitálókat. Kicsik az igé­nyeim, már az is jó, ha valami hiány­zik. Sajnos, hő­siesen el is szok­tam aludni. Előtte azon­ban mindig bele­érzem maga­mat el­szalasz­tott etikai hely­zetembe, és leg­szívesebben elő­kapnám ka­rikásomat, és végig­vernék rajtuk. Nem a színé­szeken persze, egye­ne­sen a csator­nán. Közzé­teszik minden­féle hírverőn, ekkor meg ekkor kez­denek, de a meg­élhetési pénz­világ azt dik­tálja nekik, ha már ennyi meg ennyi embert oda bolon­dítanak a készü­lék elé, akkor elő­ételként adjunk nekik magvas és buta hir­detéseket. Vala­miből nekünk is meg kell élnünk. Rövid neki­futás után újra a megélhetés, meghatá­rozhatatlan mennyiség­ben, és a har­madik félidő előtt megint. (Tudom, sántít a szó, mert két fél tesz ki minden­kor egy egé­szet, de még csak félig alszom, kele­kótya han­gu­latban meg­toldom a har­madikkal.)

Lehet egyszerre ennyi embert félrevezetni? Párt­állásra te­kintet nél­kül? Le­hetni lehet, mert az ál­cázott sajtó­szabad­ságban min­dent lehet, de nem ildo­mos. Ha lenne még tiszta szán­dékú etikai bizottság, és netán én mégis benne lennék, csak szóba­hoznám valahogy, vegyük elő a közép­­kori derest, és szab­junk ki a csatorna­főnökség mez­telen fene­kére leg­alább ötven páltza-ütéseket. Mogyo­róhájjal vagy somfa­bottal. Jó erős haj­dúval.

Szikár ez a logika, nem mai világra való. Jobb nekem mégis édes­deden végig­aludnom az egé­szet. Ál­momban is járat­hatom a ka­rikást.