Horváth Dezső

Szószékek születnek

Reszel az ördög egyik oldalamról, a má­sik­ról azon­ban angya­lok őriz­nek. Sok nekem ez a ket­tős­ség, beér­ném védő­im­mel is, de ha ennyire jól föl­sze­relt az élet, nem láza­doz­ha­tom elle­ne. A híd­ról lefelé tekerve még csak nem is károm­kod­ha­tok, ami­kor röpülő legyek soka­sága a szemem­ben akar öngyil­kos len­ni. Értel­mez­ve: nyil­ván­va­ló, az ördög incsel­ke­dése akar ez len­ni, nyo­mom­ban autók pör­köl­nek, ha össze­rán­tom a szeme­met, rücs­kös kere­kek ken­het­nek szét az asz­fal­ton. Meg­esett az is, a jár­daperemnek men­tem neki, és úgy eltak­nyol­tam, buszra váró emberné­pek akar­tak min­den­áron men­tőt hív­ni, de az angyali segít­ség akkor is tal­pon volt. Kezé­ben lehe­tett a cen­ti, vagy beépítve hordja a mil­li­mé­tert is, a koba­kom is kop­pant az éppen oda ülte­tett jel­ző­ka­ró­hoz, de nem törött be, és egyéb cson­tok pusz­tu­lása is elma­radt.

Vesszenek az ördögeim, és éljenek az angya­la­im.

Oda akarok kilukadni, hogy fiata­labb korom­ban még élt az ige, hogy az író­asz­talok író­asz­ta­lo­kat szül­nek. Most ugyanez átfor­dult a szó­szé­kekre is: szó­szé­kek szó­szé­ke­ket hoz­nak világ­ra.

De ennyit?

Gyerekként csak a templomit ismer­tem. Azt tekin­tem ma is klasszi­kus szó­szék­nek. Han­gos misén oda ment föl a papunk, és vagy kene­tes szent­be­szé­det mon­dott, vagy hit­té­rítő dör­ge­del­me­ket szórt a dor­bé­zo­lók­ra. Leg­in­kább fil­mek­ből tudom, test­vér­val­lá­sa­ink is tart­ják a szo­kást, náluk is ott a szó­szék. Leg­több­ször föléje boruló mennye­zete is van, hogy az Isten szava most ne föl­felé száll­jon, a hall­gató híve­ket borítsa be.

Harmatozzatok, égi magasok!

Közbevetette magát azonban az ördög ezen a té­ren is. Elkezd­ték hami­sí­tani ezt is, mint bármi mást, ami hami­sít­ha­tó. Poli­ti­ku­sa­ink nagy­jai elő­ször hor­dóra áll­tak, hogy ne csak hall­ják, de lás­sák is őket, de azt a diva­tot kikezdte az ördögi szó­be­széd. Könnyen kap­cso­ló­dott kép­zetéhez a be­pi­tyó­ká­zott han­da­ban­dá­zó, a „hor­dó­szó­nok”. A napi politi­zálás és a sztrájk­szer­ve­zés fészke is a kocsma volt. Később már a parla­mentben is meg­bé­lyeg­zés­nek szá­mí­tott: hor­dót a szó­nok­nak! Ha most akar akárki poli­ti­kai hit­val­lást ten­ni, meg se szó­lal addig, amíg hűsé­ges fegy­ver­hor­do­zója elő nem tálalja szó­szék­ét. Elő­ször csak nagy­termi ren­dez­vény­nek helyet adó dísz­ter­mek elnök­ségi asz­ta­lai­nak a vé­gére tet­tek valami kis emel­ke­dőt, ferde lap­pal, hogy legyen hon­nan puskáz­nia, ha elakad­na, hama­ro­san azon­ban lábra kapott a hor­doz­ható válto­zat. Az első vál­to­zata ennek is az volt, hogy vala­me­lyik ódon vár kőfala elé leszúr­tak egy mik­ro­font, és abba kia­bálta bele valaki az üdvö­zítő szó­za­to­kat. Kicsi­vel később azon­ban úgy ala­kult, fon­tos, hogy legyen ter­je­del­mes tal­pa, külön­ben meg nem állna a sa­ját lábán, meg­bil­lenne a sok ferde beszéd­től, legyen föl­felé nyúló szá­ra, köl­dö­kig érő, vagy egy kicsit maga­sabb, és az se baj, ha kis pár­ká­nya adó­dik a sok-sok mikro­fonnak.

Gondos jószág a kanördög, min­denre figyel.

Sokszor gondolok rá, ha még egyszer szü­let­nék, vagy ha csak a ne­ki­va­ka­ró­dzás álla­po­táig nyúl­hat­nék vissza, asz­ta­los­nak men­nék, és szószéke­ket csi­nál­nék soro­zat­ban. Egy­sze­rűbb, mint az író­asz­tal. Ami­lyet a ked­ves vevő kíván, min­dig olyat, de a pu­ri­tán egy­sze­rű­ség vagy az elő­kelő cikor­nya le nem maradna róla. Ha kell, ple­xi­ből, ha kell, egzo­ti­kus tájak­ról való fából. Akár maha­gó­ni­ból. Olyan nagyon rek­lá­moz­nom se kel­le­ne, tudná az ördög, hol hiány­zik még, kül­dené a meg­ren­de­lő­ket csős­tül.

Minden valamire való potentátnak saj­tó­tit­kára is van, és azt legtöbb­ször szó­vi­vő­nek neve­zik. Pedig nem viszi, hanem hozza az igét. Beépí­tett szó­nok­nak is mond­hat­nám. Meg se nyik­kan a le­egy­sze­rű­sí­tett szó­szék nél­kül. Nye­reg alatt biz­to­san nem viszik sehová az emel­vényt, de min­dig ott van, ahol len­nie kell. Gon­do­lom, a bútor­zat lel­tár­könyv­ében benne van több pél­dány­ban is, de kor­szak­vál­tás­kor zse­nánt len­ne, ha az új szó­vivő a ré­gi­ről hir­detné a poli­ti­kai örök üdvös­sé­get. Semmi baj, ura­im, mon­da­nám, ha asz­ta­los len­nék, hoz­zák vissza a ré­git, és vigyék az újat! A zász­ló­tö­meg­gel föl­tur­bó­zott nagy magyar hát­tér elé a nemes fából való illik, szin­tén több pél­dány­ban, hogy a be­bíró minisz­te­rek se érez­zék hát­rányban magu­kat.

Kitelepüléskor látom, a tett­helyre szál­lí­tás­hoz föl­tét­le­nül szük­ség van beava­tott fegy­ver­hor­do­zó­ra, nehogy valaki bom­bát – vagy csak valami puk­kan­tyút – sze­rel­jen alá. A sö­vény­házi Árpád-bú­csú­ban tör­tént egy­szer, ami­kor a leg­főbb elnök szó­no­kolt, hogy vala­me­lyik gaz kutya kölök a sá­tor alól vásá­rolt búcsú­fia­ként eldur­ran­totta kutya­ri­asz­tó­ját. Azon­nal látni lehe­tett, milyen sakk­táb­la-rend­szer­ben tele­pí­tet­ték a biz­ton­sági fogd­me­ge­ket, mert mind elkez­dett nyü­zsög­ni. Tehát a meg­bíz­ha­tó­ság első­rendű köve­tel­mény. Hasz­ná­lat után belök­het­nék a levi­téz­lett „sütő­lapátok” mellé – egy­kor soros nagy­ja­ink fény­ké­pét hor­doz­ták –, de lelke van min­den szó­szék­nek, a fegy­ver­hor­do­zás is bizalmi állás tehát. Vala­kinek le is kell porol­nia az újabb beve­tés előtt, pók­há­ló­san nem áll­hat közön­ség elé. Csak az benne a bibi, akire ez a vá­lasz­tás esik, soha nem lesz még csak alkalmi szó­nok se, de ezt az illető maga se tud­ja. Fejé­ben ágas­kod­nak vágyai lép­csői és lét­rái, min­dig föl­fe­lé, ő maga azon­ban lenn marad, ahogy az ördögi parancs ren­de­li.

Lehet, hogy itt lenn rá már fekete angya­lai vigyáz­nak?

Mindenestre változnak az idők. Nagy-nagy szó­szé­kek ter­met­tek haj­danán a Bé­ke­tá­bor szinte vala­mennyi orszá­gá­ban. A mi váro­sunk­ban május else­jén pél­dául vala­me­lyik ügye­le­tes ter­me­lő­szö­vet­ke­zet két trá­gyahordó pót­ko­csi­ját csu­ta­kol­ták tisz­tá­ra, arra szállt föl mél­tó­sága tel­jes tuda­tá­ban a nem tudom hány tagú elnök­ség, és tenyere össze­csap­ko­dá­sá­val fogadta a gyá­rak, üze­mek, szö­vet­ke­zet dol­go­zói­nak hódo­la­tát. Ide csak egy kiemel­kedő mik­ro­fon­áll­vány kel­lett, leg­alább hét mik­ro­fon­nal, és hall­hatta a fél város, most éppen az öntu­da­tos dol­go­zók melyik cso­portja érke­zik zász­la­ját len­get­ve, fény­ké­pes sütő­la­pát­jait cipel­ve. A pót­kocsik vissza­tér­tek ere­deti beosz­tá­suk­ba, a szó­szé­kek viszont, ahogy mond­tam, jól meg­sza­po­rod­tak. Akár a szük­ség­let.