Vasi Szabó János

Thulcandra

C. S. Lewis emlékének

Puszta ország

Fölöttünk feszül az ég ultramarin­kék vász­na, bágyadt felhő van ráfestve – mint egy gyenge Dalí-utánzaton. Meleg a le­ve­gő, az Opel bel­se­jé­ben még fül­led­tebb. Elhagy­tuk Pest agg­lo­me­rá­ció­ját, jön az első hányin­ger, hősie­sen vissza­nye­lem. Tóninak még rosszabb lehet a kombi hátsó ülé­sén. Tamás lazán, fél kéz­zel kor­má­nyoz, a nyíl­egye­nes útra sze­gezi sze­mét. A fe­le­ző­vo­nal fehér csíkja bele­ol­vad az útba: szür­ke-fe­hér aszfalt-tiramisu gabo­na­mező keret­ben. Nem töri meg fa vagy bokor lát­vá­nya az egy­hangú zöl­det. Száz­negy­ven­nel repeszt az Opel, de nem lehet lehúzni az abla­kot; a kevés lég­moz­gás, amit nyer­nénk, nem áll arány­ban a por­ho­mok­kal, ami per­cek alatt ellepne min­ket. Marad a kazán­for­ró­ság és műanyag­szag. Cso­rog a há­ta­mon az izzadt­ság, rosszul­lét kerül­get, a hasam­hoz szo­rí­tom a ke­zem. Tamás aggó­dón pis­lant:

–  Minden rendben, And­rea?

–  Jól vagyok… – sóhaj­tom, de nem győz­tem meg, hát­ra­szól Tóninak:

–  Rozner úr, adj előre vizet a hű­tő­tás­ká­ból!

Gyengeségem miatt szégyenkezve foga­dom el az ásvány­vi­zes palac­kot. Nem vigasz­tal

Antal vigyorgó, verejtékező ábrá­zata sem: gon­dol­hat­tam volna arra, hogy idő előtt meg­jön a men­ze­szem. Kolonc vagyok a fiúk nya­kán, bár­hogy ala­kul, dél­után ket­tőre Háromdombon kell len­nünk, hogy meg­le­gyen a ri­port és a film is.

–  Szörnyű a hő­ség, ez az igazi Alföld – nyögi Rozner „úr”, Tamás az utat figye­li. Házak köze­led­nek, vissza­vesz a sebes­ség­ből, de még így is gyor­san haj­tunk át Nagykátán: az épü­le­tek, par­kok, embe­rek – mon­tázs­ké­pek. A Jász­ság szí­vé­ben járunk.

–  Gyerekek, hall­gas­sunk zenét?

Lelkes bólogatás, sofőrünk bekap­csolja az autó­rá­di­ót. Egy Aerosmith-szám dübö­rög elő a ko­csi rej­tett hang­szó­rói­ból.

Nem látok Tamás könyökéig feltűrt fehér ingén egyet­len izzadt­ság­fol­tot sem. Mintha divat­lap­ból lépett volna ki: min­dig nett, jóképű fia­tal fér­fi. Kefe­fri­zu­rás szőke haja, acél­kék sze­me, fehér arc­bőre egy film­csil­la­gé, éle­sen elüt ope­ra­tő­rünk vissza­pil­lantó tük­röt betöltő gön­dör fekete haj­jal kere­te­zett, barna sze­mű, kam­pós orrú, kreol ábrá­za­tá­tól. Pedig ugyan­an­nak a nép­nek a gyer­me­kei vagyunk mindhárman…

… Bolla Juditnál ismerkedtem össze Mol­nár Tamás­sal, a Flekk Maga­zin ifjú bel­po­li­ti­kai szer­kesz­tő­jé­vel. Bár a Flekk inkább szí­nes, szó­ra­koz­tató bul­vár­lap­nak tűnt, a fél éves ame­ri­kai ösz­tön­díj­ról haza­tért pálya­kezdő újság­író nem uta­sít­hatta vissza az invi­tá­lá­sát. Nem bán­tam meg. A szer­kesz­tő­ség vidám tár­sa­ság, csupa hala­dó, libe­rá­lis elvek­kel meg­ál­dott lány és fiú. Ez a pozi­tív han­gu­la­tot sugárzó közös­ség segí­tett átvé­szelni a ha­za­té­rés első, a várt­nál sok­kal nehe­zebb hónap­ját; az embe­rek vál­toz­tak meg, de az a for­rongó nem­zet, melyet két­ezer- tizen­négy telén – az Ala­pít­vány ame­ri­kai ösz­tön­dí­já­val kezem­ben – elhagy­tam, nyo­mai­ban sem hason­lí­tott ahhoz a letar­gi­ába süp­pedt nép­masszá­hoz, ami haza­tér­tem­kor, tizenöt kora nya­rán várt. Egyet­len cso­port sem volt úgy meg­oszt­va, mint az újság­író-tár­sa­da­lom. A te­het­sé­get a párt­ál­lás, az empá­tiát a dur­va­ság, a szo­li­da­ri­tást a gőg, a ha­ladó gon­do­la­to­kat a világ­sajtó kemény kri­ti­ká­ira adott har­sány naci­o­na­lista han­tá­zás vál­totta fel.

A víz hűsítőn szétárad testemben, letör­löm hom­lo­kom­ról a ve­rej­ték­csep­pe­ket. Tamás figyel­mét nem kerüli el ez a moz­du­lat sem.

–  Andrea, hallgass rám: hosszú út áll előt­tünk, te már most rosszul nézel ki. Pihenj keve­set! A ki­ol­dó­val hátra dönt­he­ted az ülést. Rozner úr átmá­szik ide mögém. Kényel­mes? – a sza­vai­ban buj­káló együtt­ér­zés, s a most lágyan azúr szeme kitörli lel­kem­ből a til­ta­ko­zást. A fél­álom­szerű kábu­lat ködén át még hal­lom a le­hal­kí­tott rádió dalát, s a Rozner Tóni mély, szit­kokba fúlt hang­ját: „Eb­ben a kurva meleg­ben a Ti­száig sem érünk el…” Aztán csak egy káp­rá­za­tos uta­zás emlék­kép-koc­kái pereg­nek újra és újra előttem…

… Washington és Boston közt a szinte össze­épült keleti part üveg­vá­ro­sai, a Nagy Tavak ipar­vi­dé­ke, a Szik­lás-hegy­ség komor­sá­gá­ban is magá­val ragadó szür­kés­kék vonu­la­ta, a nap­fé­nyes dél­nyu­gati part: Frisco, L. A., Holly­wood. A szel­lem olyan erő­dít­mé­nyei, mint a Har­vard, a Yale, a Berke­ley. A sze­ná­tusi meg­hall­ga­tás, ahol a demok­rata és a re­pub­li­ká­nus hon­atyák egy­mást múl­ták felül vála­sza­ik­kal, pedig a sok­nem­ze­ti­ségű ösz­tön­dí­jasok meg­ne­he­zí­tet­ték csí­pős kér­dé­se­ik­kel a hely­ze­tü­ket. Itt­hon hiába is vár­nánk ezt a „ba­rá­ti” hoz­zá­ál­lást Kövér, Lázár és Szijjártó uraktól…

–  Andrea, ébredj! – Tóni fino­man, de hatá­ro­zot­tan rázza a vál­la­mat. Kicsit kába vagyok, mintha egy tele­por­tá­lón egye­nest az USA-ból pottyantam volna ide, a leve­gőt­len jármű ülé­sé­be.

–  Hol vagyunk?

–  Látod, azt a két tor­nyot? Ott van Háromdomb! – mutat előre lel­ke­sen, de Tamás kemény hangja leál­lít­ja:

–  Rozner úr, hado­ná­szás helyett inkább készítsd elő a film­fel­ve­vőt!

Morogva kotorászni kezd a le­hajt­ható hátsó ülés mögött. Citá­lom a Tiszán­túli Úti­ka­la­uzt: a két torony a refor­má­tus és kato­li­kus temp­lo­mé, még egy más­fél­száz éves kis­ne­mesi kúria és a ká­dári idők­ből maradt műve­lő­dési ház jelenti a falu­ban a tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­sá­got.

Görcsbe rándul a hasam, remény­ke­dem, hogy rövi­de­sen véget ér a szen­ve­dés: ám az Alföldön a tá­vol­ság is más, a száz fölötti sebes­ség­gel legyűrt kilo­mé­te­rek elle­nére csak las­san köze­led­nek Háromdomb tor­nyai. A falu hatá­rá­ban a zsen­ge, zöld növény­zet­ben állat­te­tem fehér­lik, fekete mada­rak lak­má­roz­nak belő­le.

Háromdomb – dunántúli szemmel nézve – lepusz­tult, öre­gedő tele­pü­lés. A há­zak kicsik, sok köz­tük a már csak skan­ze­nek­ben lát­ható tor­ná­cos, apró abla­kos régi épü­let. De maku­lát­lan tiszta az utca, fehérre meszel­ték a háza­kat, s az országút két olda­lán virág­ágyások sora kísér min­ket a fa­lu­köz­pon­tig. A fel­újí­tott köz­ség­há­zá­val szem­ben talá­lunk rá az első gon­do­zat­lan épü­let­re. Lehullt a hom­lok­za­tá­ról min­den har­ma­dik betű, azért kiol­vas­suk az ere­deti fel­ira­tot: Arany János Műve­lő­dési Ház.

Néhány Zsiguli, két terepjáró Lada Niva és ren­ge­teg bicikli áll a par­ko­ló­ban. Tóni meg is jegy­zi:

–  Telt ház lehet oda­benn.

–  Gyerünk! Ne dumálj, mert lekés­sük a szto­rit! – Tamás magára kapja a zakó­ját, Rozner cipeli a Pa­na­so­nic fel­ve­vőt, elő­ások egy jegy­zet­töm­böt a cso­mag­tar­tó­ból. Kel­le­me­sen hűvös, tágas az elő­tér; öltö­nyös, lát­ható zavar­ban lévő közép­korú férfi siet elénk.

–  Jó napot, uraim; kezét csó­ko­lom, kis­asszony! A TV-től jöt­tek? Kaszás József vagyok, a mű­ve­lő­dési ház igaz­ga­tó­ja. Az utolsó pil­la­nat­ban érkez­tek, benn már forr a han­gu­lat!

Tamás ridegen végigméri, átadja az újság­író iga­zol­ványt. Sze­gény fickó elsá­pad. Inkább elszür­kül, hisz épp olyan egész­sé­ges barna képe van, mint a Rozner Tóninak.

–  Flekk Magazin? Hát…

–  Nem szívesen sza­kí­tom félbe Kaszás úr, de mint emlí­tet­te: oda­benn már zaj­la­nak az ese­mé­nyek. Been­gedné végre az ope­ra­tő­rün­ket?

–  Igen, persze, tessék…

A nagy színházi függönyökön átnyo­ma­kodva jókora terembe jutunk. A vi­lá­gí­tás bekap­csol­va: a he­lyi­ség zsú­fo­lá­sig meg­telt. A tö­meg előtt vékony, har­min­cas szőke nő áll, mik­ro­fon­nal a kezé­ben, de most nem ő be­szél. A so­ka­ság­ból egy fia­tal­asszony kia­bálja a pa­na­sza­it:

–  … Az iskolából haza­jö­vet molesz­tál­ják a lá­nyo­kat, meg­ver­ték az egyik fiút, mert rövid volt a haja, és ráfog­ták, hogy szkinhed!

Egy idős bácsi szakítja félbe:

–  Tőlem a Ka­ra­jos Boli pénzt kért a kocs­má­ban. Tök­ré­szeg vót! Pis­ta, a kocs­má­ros intett a feji­vel, hogy ne adjak neki, mert má’ épp eléggé be van rúg­va. El is ment, de két napra rá azok a sze­mét fiai dög­lött rókát dob­tak a ker­tem­be! Az a róka meg veszett vót! Hetekre ki köllött kötni a gyö­nyörű faj­tiszta vizs­lá­mat a meg­fi­gye­lés miatt. Sze­gény nem bír­ta, sza­bad­ság­hoz vót szokva nem a pórázho’. Nem evett, éhenpusztút…

A hallgatóság soraiból egyre töb­ben kia­bál­nak be, alá­tá­masztva a fel­szó­la­ló­kat. Tamás a Tóni vál­lára teszi a ke­zét, így jelez­ve: kezd­heti a fel­vé­telt.

–  Az arcokat vedd, Rozner úr! Az arco­kat! Köz­ben az asszony, talán taní­tó­nő, átadja a mik­ro­font egy köp­cös, dísz­ma­gyar­ban pará­dézó alak­nak, a neten elér­hető kép alap­ján a ra­di­ká­lis pol­gár­mes­ter lehet. A göm­böc meg­le­pően erő­tel­jes han­gon szól az össze­gyűl­tek­hez:

–  Mindannyian tud­nánk tör­té­ne­te­ket mon­dani arról, aho­gyan a Ka­ra­jos famí­lia sárba tiporja az emberi mél­tó­sá­got, a köz­er­köl­csöt. De most nem ez a leg­fon­to­sabb kér­dés, hanem az: mit jelent a demok­rá­cia? Vajon azt, hogy egy immo­rá­lis kisebb­ség zak­la­tá­sát a vég­te­len­sé­gig köte­les eltűrni a több­ség? Szót­la­nul kell néz­nünk, hogyan aláz­zák meg becsü­le­te­sen leélt éle­tük alko­nyán idős pol­gár­tár­sa­in­kat, bánt­ják és szid­ják gyer­me­kein­ket? – vas­taps sza­kítja félbe a fér­fit, izzadó feje cék­la­szí­nű. Raj­tam ismét a rosszul­lét kezd elha­tal­ma­sod­ni: szé­dü­lök, a gyom­rom kava­rog. Abba­ha­gyom a jegy­ze­te­lést. Tamás sza­vai mégis tisz­tán eljut­nak hoz­zám:

–  Kapcsold be a han­got, Rozner! A mik­ro­fo­nost vedd!

–  Demokráciában élünk, jogunk van a nyu­ga­lom­hoz! Itt, a tele­ví­zió nyil­vá­nos­sága előtt köve­tel­jük, hogy érvé­nye­sítse a tör­vény a joga­in­kat! Kérel­met adunk át a kép­vi­selő úrnak, aki támo­gat min­ket, hogy köl­töz­tes­sék ki a bel­ügyi szer­vek ezt a vad, része­ges kom­pá­niát a falunk­ból, szűn­jön meg a tes­ti-lelki ter­ror, ami­vel féle­lem­ben tart­ják Háromdomb tör­vény­tisz­telő lakosságát… – fel­dü­börgő taps, hosszas éljen­zés nyomja el az utolsó sza­va­kat.

Tamás karon fogva kihúz a te­rem­ből, rög­tön utá­nunk Tóni is kifa­rol.

–  Felvettél mindent?

–  Igen, és most hová megyünk?

–  A Karajosékhoz. Kaszás úr talán útba tud iga­zí­tani min­ket, hogy hol lakik a ro­ma­csa­lád? Most veszem ész­re, hogy az igaz­gató oda­som­for­dált mel­lénk. Kerek feje verej­ték­től csil­log. Kész­sé­ge­sen vála­szol:

–  Az alvégen lak­nak, izé, a falu átel­len­beli végén… Higgyék el, békés köz­ség Háromdomb! Csak ezek a tor­zsal­ko­dá­sok: mun­ka­nél­kü­li­ség, alko­ho­liz­mus, nekem semmi bajom a ci­gá­nyok­kal úgy általában…

–  Köszönjük a fel­vi­lá­go­sí­tást – Tamás szeme szik­rát szór. Fej­jel maga­sabb a gör­nyedt Kaszás­nál. Ha szava nem is, de meg­sem­mi­sítő pil­lan­tása ékes­szó­lón bizo­nyítja a vé­le­mé­nyét. Kaszás még könyörgő han­gon utá­nunk kia­bál:

–  Molnár úr, mit mon­dott, melyik újság­tól jöt­tek?

Tamás válasz nélkül beindítja a mo­tort, kito­lat a par­ko­ló­ból, hát­ra­né­zek a málló vako­latú műve­lő­dési ház kapu­já­ban toporgó ember­re, meg­saj­ná­lom.

–  Tűnjünk innen, gye­re­kek!

A falu összefüggő házsora után pár száz méter gazos terü­let húzó­dik, majd föl­tű­nik az első kalyi­ba. Éle­tem­ben nem lát­tam ilyet! (Pedig kocsi­val több­ször is átutaz­tam Bron­xon és Haar­le­men. ) Körül­be­lül tíz négy­zet­mé­ter alap­te­rü­letű épít­mény, ablaka kisebb egy WC szel­lőz­te­tő­jé­nél, néhány sor tégla jelenti a lép­csőt, s a fal­ból kiálló görbe vas­rúd a kor­lá­tot. A viskó előtt egy fel­for­dí­tott tek­nőn száz­éves öreg­asszony üldö­gél. Pisz­kafa keze hosszú pipát szo­ron­gat, meg­bé­kélve a vi­lág­gal pöfé­kel, s ami­kor lelas­sí­tunk mel­let­te, mosolyba rán­duló aszott szá­já­ból elő­vil­lan­nak a hír­mon­dó­nak maradt fogai. Rozner fel­rö­hög mögöt­tem, de Tamás komor pil­lan­tása elhall­gat­tat­ja.

A következő nagyobb épület. A málló vako­latú vizes falak, a tö­rött ablak­üve­gek, a pánt­já­ból kifor­dult kerí­tés­ajtó nem valami biz­tató lát­vány. Csengő nincs, Tamás hatá­ro­zot­tan belép a ka­viccsal fel­szórt udvar­ra. Antal, vál­lán a bekap­csolt Panasonic-kal, köve­ti. Jóma­gam, bár most sem­mi­lyen roham nem tör rám, remegő térd­del lépek utá­nuk.

Féltucat mezítlábas, mosdatlan gye­rek sza­lad elő a ház mögül, ron­gyos tri­kó­ban, kosz­fol­tos rövid­nad­rág­ban feszí­te­nek. Egyi­kük fél­re­ért­he­tet­len moz­du­lat­tal mutatja Tamás­nak, hogy mit kér, amint meg­látja a kame­rá­val belépő Tónit, hát­ra­kapja a ke­zét. Elő­ke­rül néhány asszony és egy közép­korú fér­fi. Az ember érez­hető ital­sza­got áraszt, a szeme sem szem­ten­gely­fer­dü­lés­től kan­csa­lít. Barna arcát for­ra­dá­sok csú­fít­ják.

–  Tévések? Mi a szart akar­nak? Tűn­je­nek a picsá­ba! Nem hal­lot­ták? Húz­za­nak a bús­ba!

–  Maradj veszteg, Józsi! – a ház­ból magas, rövidre nyírt hajú, értel­mes képű férfi lép elő, lát­ha­tón józa­nabb álla­pot­ban van a roko­ná­nál – Elné­zést kérek, de kissé meg­vi­sel­ték az öcsé­met az elmúlt napok ese­mé­nyei. Miben segít­he­tek?

–  Karajosékat keres­sük – Tamás hang­já­ban nyoma sincs a fé­le­lem­nek.

–  Akkor jó helyen jár­nak, Kara­jos Boli Ist­ván vagyok. Gon­do­lom, a gyű­lés­ről jöttek…

–  Igen, a Flekk Maga­zin mun­ka­tár­sai vagyunk. Olva­só­ink objek­tív tájé­koz­ta­tása meg­kö­ve­te­li, hogy mind­két felet meg­hall­gas­suk. Elmon­da­ná, mitől mér­ge­se­dett el a hely­zet?

–  Nézze, uram! Akár­mit mond­tak maguk­nak oda­át, mi nem vagyunk gonosz­te­vők. Jó, néha a po­hár fene­kére nézünk, de így van itt min­den­ki: a magya­rok épp­úgy, mint a ci­gá­nyok. Nincs mun­ka, a téesz tönk­re­ment, a vá­ros­ban leáll­tak a gyá­rak, mi maradt? Ami­óta új pol­gár­mes­tere van a fa­lu­nak, ha köszö­nünk, elfor­dít­ják a parasz­tok a fe­jü­ket. Putrilakóknak gúnyol­nak, a kocs­má­ban kötöz­köd­nek. Nem igaz, hogy mi kezd­jük min­dig! Múlt­kor a fa­lusi köly­kök elkap­ták a kis Krisztofert, állí­tó­lag lopott tőlük. Agy­ba-főbe ver­ték: néz­zék! Krisztofer, gyere ide! Mutasd a há­tad, a fejed!… Írják meg, hogy mi itt nem garáz­dál­ko­dunk, csak mások vagyunk, és élni sze­ret­nénk! Értik? Élni! – elakad a hang­ja, könnyek pereg­nek vér­eres sze­mé­ből, s mintha vezény­szóra tör­tén­ne: sírni kezd min­den­ki, a gye­re­kek, az asszo­nyok, még a tel­je­sen mata Boli Józsi is… Rozner kör­be­já­ratja a kame­rát, Tamás elé­ge­det­ten csukja össze a jegy­zet­fü­ze­tet.

Vöröslik nyugaton az ég alja, mint össze­varrt seb men­tén a heg. Alább­ha­gyott a for­ró­ság. Tóni egy régi Demjén-slágert dúdol. Tamás felém for­dulva meg­kér­di:

–  Nos, a mi tanon­cunk, ha job­ban lesz, milyen szto­rit kere­kí­tene ki a mai nap tör­té­né­sei­ből? – a fi­nom iró­nia mel­lett kiér­zem hang­já­ból a vizs­gáz­tató szi­gorú kíván­csi­sá­got. Nagyot nye­lek a vá­lasz előtt.

–  A helyi érdekek konf­lik­tu­sán kívül, az ese­mé­nyek szo­ci­ál­po­li­ti­kai hát­te­rét dom­bo­rí­ta­nám ki. A mun­ka­nél­kü­li­ség okozta men­tál­hi­gi­é­nés problémák… – Tamás éle­sen sza­kít fél­be.

–  Rossz nyomon jársz, kol­le­gi­na! Mie­lőtt kimen­tél Ame­ri­ká­ba, való­ban itt kel­lett volna kez­de­ni, ám az önkor­mány­zati válasz­tás óta más a hely­zet. A háromdombi ese­mény­nek etni­kai izga­tás szí­ne­zete van. Koráb­ban nem lehe­tett volna ilyen dühödt töme­get össze­kür­töl­ni, pedig a Kara­jos Boli csa­lá­dot akkor sem Isten bárány­kái­ként emle­get­ték. A rassz­iz­mus itt izzik a le­ve­gő­ben, és a kor­mány tűri ezt! Betil­tot­ták a Gár­dát, ám az ország­ban nyíl­tan hun­ga­rista szer­ve­ze­tek ala­kul­nak. Ezek­től elha­tá­ro­lód­nak a kor­mány­párt­ok, de ha sza­va­zat kell, épp olyan gyű­lö­let­keltő pro­pa­gan­dát ter­jesz­te­nek, mint a ra­di­ká­li­sok. Ma Háromdomb, hol­nap Eger, hol­nap­után: Buda­pest? Itt most a cigá­nyok, más­hol a me­ne­kül­tek, nem­so­kára mi követ­ke­zünk: a zsi­dók! – elhall­gat, csönd­ben ülünk mi is. A fény­szóró sugara remény­te­le­nül bele­vész az alko­nyi országút csík­já­ba.

Aida bevonulása sem méltóságtelje­sebb, mint reg­gel kez­dés­kor a mun­ka­na­pom. A por­tás – aki egy hónapja meg sem akart ismerni – előre köszön; a fér­fiak se a de­kol­tá­zsom vizs­lat­ják, hanem tisz­te­let­tel­je­sen bólin­ta­nak belé­pé­sem­kor; a kol­lé­ga­nők­ről nem is beszélek…

A háromdombi tudósítás egyszeriben híressé tette a Mol­nár Tamás és Köves And­rea neve­ket. Rozner Tóni fel­vé­te­leit leadta a CNN Kelet-Eu­ró­pá­val fog­lal­kozó műso­ra. Egyre másra jelen­tek meg a mél­ta­tá­sok a nagy libe­rá­lis lapok­ban, a má­sik oldal is meg­szó­lalt: vol­tam tehet­sé­ges ifjú remény­ség­től kezdve bot­csi­nálta első­cik­ke­sen át hazaáruló-libbant-kurváig min­den. A vi­ha­rok elül­té­vel Szomory úrtól, a főszer­kesz­tőnk­től meg­kap­tam a pa­pírt a vég­le­ge­sí­tés­ről. Für­ké­szőn meredt rám a kar­valy orrát keretbe fogó szürke sze­me, ami­kor a szer­ző­dés mellé oda­adta egy borí­ték­ban a „pré­mium­ról” szóló átuta­lást. Hóri­hor­gas, váll­ban kicsit gör­nyedt, öltö­nyös alak­ja, a het­ve­nes évek óta meg­tar­tott Dustin Hoffmann fri­zu­rája – a Krammer kontra Krammer című film­ben látott ősz vál­to­zata – a szél­ső­jobb­ol­dal állandó cél­táb­lája volt. (Állí­tot­ták: „sza­bad­kő­mű­ves kap­cso­la­tai” révén került a lap­nál veze­tői pozí­ció­ba.) Tény, nem tud­ták meg­emész­teni a Flekk régi jobb­ol­dali olva­sói, hogy évek­kel koráb­ban a tu­laj­do­nos­vál­tás után a maga­zin átállt a „sö­tét oldal­ról” – Mol­nár kol­léga sza­va­já­rása sze­rint – a jók közé. Sza­bad­ke­zet adott a pub­li­cis­ták­nak, rit­kán hal­lot­tuk mély, reked­tes hang­ját.

–  Andrea, maga előtt szép kar­rier áll. Ha ez a re­zsim bukik, az orszá­gos médi­u­mok is meg­nyíl­nak majd a tehet­sége előtt. Ne téko­zolja el! Türe­lem, és hagyja figyel­men kívül a fa­sisz­ták gya­láz­ko­dá­sát!

A magas árak és a méregdrága albér­let mel­lett jól esett az elis­me­rés anyagi for­mája is, nem csak a figyel­mes­ség. Dél­után a szer­kesz­tő­ség apraja nagyja benn marad kis potya­pezs­gő­re. Tóni szeme már keresztbe áll, Jutka a szo­kott­nál han­go­sab­ban viho­rá­szik, még Szomory úr is meg­en­ged pár érdes kor­mány-frics­kát, a kí­nai kifőz­dé­ből hozott nasi okán a bross tartja össze a me­ré­szen kivá­gott fel­ső­met. Egye­dül Tamá­son nem lát­szik a derű, pohara teli, a lap­top moni­to­rára sze­gezi tekin­te­tét, nyá­ron is tej­fe­hér bőre rán­co­kat vet a hom­lo­kán, néha a kör­mét rág­ja, majd vadul veri a bil­len­tyű­ze­tet. Mámo­ro­san hajo­lok fölé, szi­ma­tolva rám pis­lant:

–  Kollegina, illik a rú­zsod­hoz a Chanel Chance – par­don, kicsit sokat lát­tat a „ki­ra­kat": összébb húzom mel­le­men a blúzt; a gépre muta­tok, Tamás a leg­né­zet­tebb közös­ségi olda­lon „ször­fö­zik”.

–  Érdekes a té­ma?

–  Inkább bosszan­tó, már megint Pétanque: meg­győz­he­tet­len vas­ka­la­pos kon­zerv-birka – sokat hal­lot­tam erről a jobb­ol­dali bloggerről. Tamás több­ször kri­ti­ku­san hoz­zá­szólt egy-egy meg­osz­tá­sá­hoz, a világ­há­lón csör­téik az aktu­a­li­tá­suk miatt igen nép­sze­rű­ek.

–  Hadd lám, mi tör­tént? Még min­dig emzéperiksz a nickneved? – a férfi fin­to­rogva felém for­dítja a mo­ni­tort: – A vége az érdekes…*

Pétanque: … Az Iszlám Állammal való össze­ve­tés röhe­je­sen buta.

Emzéperiksz: Már miért is volna „bu­ta” össze­ve­tés? Ön itt folya­ma­to­san azon rugó­zik és ször­nyül­kö­dik, hogy a kö­zel-ke­leti hábo­rús konf­lik­tu­sok elől mene­kü­lők tönk­re­te­szik Euró­pát. Miköz­ben én is osz­tom azt a véle­ményt, hogy Európa jövő­jére nézve ennél sok­kal nagyobb veszélyt jelent az elha­mar­ko­dott módon az EU-hoz csat­la­koz­ta­tott egyes kelet-kö­zép-eu­ró­pai álla­mok­ban vég­be­menő hatá­ro­zott vissza­ren­de­ző­dés és a poszt­szov­jet „state-capture” rend­sze­rek kiala­ku­lá­sa, amely az elmúlt öt év során a dik­tá­tor hatal­mi-gaz­da­sági rend­sze­ré­nek a leg­nyil­ván­va­lóbb pél­dá­ja. Az külön­ben tök „vic­ces”, hogy itt aggó­dik vala­mi­féle euró­pai biro­da­lom nemlétező „ve­szé­lye” miatt, köz­ben pedig eszébe se jut aggódni a való­sá­go­san létező orosz impe­ri­a­lista törek­vé­sek kap­csán, mi több, a meg­osz­tá­sai jelen­tős része tény­sze­rűen vagy orosz pénz­ből fenn­tar­tott pro­pa­gan­da­ol­da­lak­ról származik, vagy azo­kat idé­zi, vagy olyan véle­ményt fogal­maz meg, ami akár a jelen­legi orosz „mainstream” pro­pa­ganda tükör­for­dí­tása is lehet­ne. Amúgy meg őrült és veszé­lyes gon­do­lat a XIX. szá­zadi – roman­ti­kus és kora-ka­pi­ta­lista – nem­zet­ál­lam fenn­tar­tá­sa, a fél­fe­u­dá­lis Magya­ror­szá­gon pláne.

P: Még őrültebb és még veszélye­sebb „XIX. szá­zadi – roman­ti­kus és kora-ka­pi­ta­lista – nem­zet­ál­lam”- nak minő­sí­teni a je­len­legi Magya­ror­szá­got, és libe­rá­lis frá­zi­so­kat han­goz­tatva a biro­da­lom „nagy szent fene­ké­be” omlani.

MZ: Hol itt a liberális frá­zis? Én e nem­zet­ál­lam gon­do­la­tát minő­sí­tet­tem roman­ti­kus­nak és kora-ka­pi­ta­lis­tá­nak. A globalizáció és az impe­ri­a­liz­mus min­den kri­ti­kája erről szól.

P: A liberális frázis a mi­nő­sí­tés­ben van. Nem hiszek az euró­pai biro­da­lom­ban, főleg nem úgy, ahogy Frau Tánti gon­dol­ná. Az önren­del­ke­ző, egy­más­sal együtt­mű­ködő helyi és nem­zeti közös­sé­gek Euró­pá­já­ban hiszek.

MZ: Én nem állítottam, hogy az euró­pai biro­da­lom­ban hin­nék. Csak azt tudom (nem hiszem), hogy az impe­ri­a­liz­mus kihí­vá­saira a „be­zár­kó­zás a nem­zeti hagyo­mány­ba” (észak-ko­re­a­iul Dzsucse) nem vezet seho­vá. Még az is lehet, hogy nem tudok meg­ol­dást, nem is kíná­lok, csak töp­ren­gek az alter­na­tí­vá­kon. De az internet és a mű­hol­dak korá­ban a szö­ges­drót szart se ér.

P: A szögesdrót legfeljebb annyit ér majd, hogy az ország­ut­ja­ink hasz­nál­ha­tók marad­nak, és a migráns prob­léma meg­ol­dá­sá­ban nem leszünk egye­dül. Sztenderd meg­ol­dás nincs is, csak elvek lehet­sé­ge­sek. A nem­zeti önren­del­ke­zés fel­adása vál­lal­ha­tat­lan. Arra kér­ném, ne tulaj­do­nít­son nekem olyan kije­len­té­se­ket, ami­ket nem tet­tem. A nem­zeti önren­del­ke­zés egy­ál­ta­lán nem merül­het ki anak­ro­nisz­ti­kus gesz­tu­sok­ban. Sőt. Ami­ről Ön beszél, olyan kor­szak­ban tör­tént, ami­kor az ország éppen fel­adta nem­zeti önren­del­ke­zés­ét, hogy még egy világ­há­bo­rút veszít­hes­sen el a néme­tek olda­lán. Ma viszont olyan kor­ban élünk, ami­kor nagyon is tisz­tá­zásra szo­rul a ha­za­sze­re­tet, haza­fi­ság fogal­ma, ennek kor­szerű tar­tal­ma. Meg kell fogal­mazni – össz­hang­ban a többi euró­pai nép­pel. Eljött annak is az ide­je, hogy szom­széd­ja­ink­kal köl­csö­nö­sen elő­nyös for­má­ban ren­dez­zük viszo­nyun­kat. Ilyen elve­ket kell elfo­gad­tatni és ilyen ala­pon álló együtt­mű­kö­dést meg­va­ló­sí­ta­ni. Vala­mi­féle kár­pát-me­den­cei kon­fö­de­rá­ció a fej­lő­dés útja len­ne, az Euró­pai Egye­sült Álla­mok – az elmúlt évek­ben kifej­tett pre­misszák alap­ján – nem. Az szá­munkra a leg­rosszabb lenne.

MZ: Uram – mert az adatai, ami­ket korábbi hoz­zá­szó­lá­sai­ban emle­ge­tett, nem első kéz­ből valók, nem hiszem, hogy egy sok ezer éves kul­túra örö­kö­sei­nek 90%-a írás­tu­dat­lan, ráadá­sul tudo­má­som sze­rint az értel­mi­ség mene­kült első­sor­ban Szí­riá­ból, őket üldözi Asszad és az IS – túloz. Ami pedig a Kan­cel­lár asszonyt ille­ti, egy poli­ti­kus min­dig a szél sze­rint vitor­lá­zik, egy állam­férfi (nő) pedig, ha kell, szembe is.

P: Ne tereljen, kérem, ezek het­ven­nél több ország­ból érkez­tek Bang­la­des­től Nigé­ri­áig és Marok­kó­ig, a szí­rek ará­nya – ha min­den útle­vél valódi – leg­fel­jebb huszonöt szá­za­lék. Az „ér­tel­mi­ség mene­kült Szí­riá­ból” libe­rá­lis pro­pa­gan­da-mar­ha­ság. A né­me­tek sze­rint számra leg­töb­ben az afgá­nok van­nak, akik közt az írás­tu­dat­lan­ság ará­nya kb. 57%. A Kan­cel­lár nem állam­férfi (nő). Nyo­mok­ban sem.

MZ: Ezt hagyjuk az utókorra. Hit­lert a sa­ját ide­jé­ben töb­ben tar­tot­ták államférfinak…

P: Kívánom magunknak, hogy nyu­god­tan várhassuk azt az utó­kort. Legyen ez a végszó…

A munkahelyi karriert a magán­éle­tem­ben nem kísérte sze­ren­cse. Pes­ten, mivel fel­köl­töz­tem vidéki szü­leim­től, nyo­masz­tott az egye­dül­lét. A kol­lé­gák ked­ves­sége mel­lett egy komoly kap­cso­latra vágy­tam. Az omi­nó­zus cikk előtt ismer­ked­tem össze Zol­tán­nal. A Test­ne­ve­lési Egye­te­men végzi a szak­edző­it, még spor­tol: kézi­lab­dá­zik. Ahogy a mun­ka­he­lyet, úgy ezt a kap­cso­la­tot is Bolla Jut­ká­nak köszön­het­tem. (Miután soro­za­tos internet-társkeresős javas­la­tait det­ro­ni­zál­tam, elrán­ga­tott egy kimond­ha­tat­lan nevű budai disz­kóba szó­ra­koz­ni. A ri­csaj és a be­lőtt kan­dú­rok pró­bál­ko­zá­sai elle­nére szo­kat­la­nul jól sike­rült a buli: fer­tály­óra múlva kiszúr­tam magam­nak egy csi­nos, spor­tos alakú fiút, aki perc­nyi heves sze­me­zés után oda­jött hoz­zám és Németh Zol­tán néven mutat­ko­zott be. A szí­vem majd kiug­rott a he­lyé­ről: sze­re­lem, első látás­ra! ) Az együtt töl­tött napok a leg­szebb emlé­ke­im: a nagy beszél­ge­té­sek, a séták a zsongó bel­vá­ros­ban, túrák Hűvös­völgy­be, Szent­end­ré­re, a Budai-he­gyek­be. Hihe­tet­len, álom­sze­rűen giccses sze­relmi tör­té­net, saj­nos csak múlt idő­ben. Sokat meg­tud­tam Zol­tán­ról, ő is rólam, nem vol­tak tit­ka­ink, ám úgy ala­kult, hogy a po­li­ti­ká­ról, soha­sem beszél­tünk. Fogal­mam se volt, érdek­lik-e egy­ál­ta­lán ezek a dol­gok? Ma már tudom, az Árpád­sá­vos kitűző mi cél­ból lapult a zse­bé­ben. Eljött a nap, mikor pap­ri­ka­vö­rös arc­cal állí­tott be az albér­le­tem­be, s az étke­ző­asz­talra dobta a kon­zer­va­tív Hír­lap szá­mát. Már a szer­kesz­tő­ség­ben olvas­tam online, a háromdombi ese­mé­nyek nem­zet­közi vissz­hang­ját tag­lal­ta. Nem győz­tünk cso­dál­kozni a kol­lé­gák­kal az arc­pi­rító ciniz­mu­son: azután estek nekünk dör­ge­del­mes nem­zet­védő szó­za­ta­ik­kal, miután a CNN leadta Rozner Tóni vide­o­fel­vé­telét – hetek­kel az ere­deti anyag flekk­béli pub­li­ká­lása után! Nem értet­tem Zoli felháborodását…

–  Ti írtátok azt a cik­ket? – nehe­zen tür­tőz­tette magát, las­san for­málta a sza­va­kat.

Amikor bólintottam, átszakadt türel­mé­nek gát­ja.

–  Mit képzeltek, libe­rá­lis újság­írók? Nem gya­láz­tá­tok ele­get ezt a né­pet? Nem elég, hogy a migráns horda miatt nácizza a vi­lág­sajtó Magya­ror­szá­got? Ha annyira ször­nyen érzi­tek maga­tok, miért nem köl­töz­tök a Tánti szok­nyája mel­lé? Ott meg­tud­ná­tok, mit jelent a saj­tó­sza­bad­ság, rasszista gyű­löl­kö­dés!

Ezekkel vagy hasonló szavakkal kez­dő­dött a vi­tánk. Mind­ket­ten csön­des, sze­líd embe­rek vagyunk, mégis per­cek alatt hajba kap­tunk és röpke fél óra múlva kide­rült, halá­los sér­té­sek riposzt­jai után, hogy örökre elv­áll­nak útjaink…

Újabb mélypont volt ez az életem­ben. Ma sem tér­tem tel­je­sen magam­hoz a sokk­tól.

Bolla Jutka persze idealista álmo­do­zó­nak tart. – Felejtsd el azt a bug­rist! – mond­ja. Nem tudom, miként csi­nál­ja, de úgy vál­to­gatja a fér­fi­a­kat, mint más az alsó­ne­mű­it. Az elve: a sze­re­lem­ben csak a szex szá­mít, meg a per­ma­nens vál­to­za­tos­ság, ami nem­csak gyö­nyör­köd­tet, hanem fia­ta­lít is! Modern, fel­vi­lá­go­sult nő.

Hiányzik Zoli halk becéző hangja, játé­kos simo­ga­tá­sa, gyen­géd­sé­ge: a társ, aki­vel össze akar­tam kötni az éle­te­met.

Augusztus vége máskor igazi ubor­ka­sze­zon, a szer­kesz­tő­ség­ben alig lézen­ge­nek néhá­nyan, s akik elő­for­dul­nak, azok is hasz­nál­ha­tat­la­nok. Ám az idén más­hogy ren­delte a sors. Pest a há­bo­rús mene­kül­tek­től han­gos – kivált a Keleti pálya­ud­var kör­nyé­ke. Bolla Jutka hozta a fü­lest a Mene­dé­kes isme­rő­sei­től: délen komoly inci­dens készül. Szomory főszer­kesztő nékem adja a szto­rit. (Tamás – a min­dig ret­tent­he­tet­len Mol­nár Tamás – csak árnyéka önma­gá­nak. Ami­óta sza­kí­tott Tíme­á­val, a dö­gös szí­nész­nő­vel, tőmon­da­to­kat lehet csak kihúzni belő­le. Rozner Tóni – és még páran – erő­sen isz­nak, állí­tó­lag men­tolt az izza­dás ellen.) Egye­dül indu­lok a lap által bérelt Opel­lel. Judit javas­la­tára az M5-öst elke­rü­löm, a hír­adások sze­rint mene­kül­tek gya­lo­gol­nak rajta a fővá­ros felé, veszé­lyes arra az uta­zás. A leg­jobb, ha leme­gyek Bajá­ig, s a Türr Ist­ván hídon kerü­lő­vel indu­lok Röszkére.

Földvár után elhagyja a főút a Duna vona­lát. Sem­mi­ben se külön­bö­zik a Me­ző­föld déli része a nagy­test­vér­től, az alföldi táj­tól: csu­pasz sík vidék. Nyo­mott a le­ve­gő, köz­hely, de vihar előtti a csend. Fel­gyor­sí­tom a ko­csit. El kéne Pak­sig jutni az égi­há­ború előtt. A le­hal­kí­tott rádió­ból Roy Orbison California Blue-ja szól. Ez anda­lít­hat el, hogy későn veszem észre a szél kor­bá­csolta homok­ör­vényt, ami átszá­guldva az asz­fal­ton neki­csa­pó­dik a szél­vé­dő­nek. Mintha a tör­he­tet­len üveg se lenne aka­dály, mil­lió por­szem­cse tűszú­rá­sát érzem a bő­rö­mön. Dörögni kezd az égi tüzér­ség. Nya­ka­mon a vihar. Nem tudom miért, az Óz című mese­film tor­ná­dó-je­le­nete ugrik be. Fékez­nék, hiá­ba, elerőt­le­ned­nek a vég­tag­ja­im. Össze­sű­rű­sö­dik a leve­gő, s egyre szi­lár­dabbá válik! Mintha selyem­füg­gönnyel takart nyí­lá­son halad­nék át, érzem, ahogy a min­dent kitöltő anyag végig­sik­lik a bőrö­mön. Dübör­gés, majd köd­kürt nyúj­tott har­so­nája hasít a fü­lem­be; amint a dör­gés távoli zen­géssé csi­tul, elve­szí­tem a tes­tem felett az ural­mat. A tel­jes érzé­ket­len­ség elle­nére tudom, hogy zuha­nok valami sötét tér­ben, s mire meg­szok­hat­nám, fel­ol­dód­hat­nék abban a nir­vá­na­szerű lét­ben: vakító szín és fül­si­ke­títő hang­rob­ba­nás kísé­re­té­ben kibuk­fen­ce­zem – nincs jobb sza­vam rá – egy puha fűvel borí­tott tisz­tás­ra.

Magasságos! Karamboloztam! – ez az első gon­do­lat. Mikor kinyi­tom a sze­mem, meg­nyug­szom: egy kar­co­lás nél­kül fek­szem a galamb­szürke égbolt alatt.

   

Fakó vidék

Eláll a lélegzetem az ámulat­tól. Füst­színű a fű, a közút – min­den. Felrobbant a paksi atom­erő­mű? Nesze kor­mány, kel­lett az orosz atom? Őrült gon­do­la­tok cikáz­nak elmém­ben: az ütkö­zés utáni sokk hatása alatt áll­ha­tok? Karam­bol! Nem látok sem­mit közel s tá­vol, ami­nek neki ütköz­het­tem vol­na. Sőt, az autót se látom; kez­dek megbolondulni… Mégis erő­mű­rob­ba­nás lehe­tett. Ter­ro­ris­ták? Vagy a vi­har? Lát­tam elég doku­men­tum­fil­met; derék hur­ri­kán­nak kel­lett lenni ahhoz, hogy kitép­jen az ülés­ből és kilo­mé­te­rek­kel odább hajít­son a járműtől… Akkor mi történt? Zava­ros gon­do­la­tok bugy­rá­ból ismét elő­ke­rül a szó: Óz… Nem! Nem vagyok bolond; agy­ráz­kó­dá­som nincs, nem érzem rosszul magam. Leg­jobb lesz gya­log elin­dulni Dél felé az úton. Merre van Dél? Nem látom a napot: komor fel­hő­fá­tyol terül szét az égbol­ton. Az út nem az a he­pe­hu­pás, kopott asz­falt­tal bur­kolt cso­da, amin eddig jöt­tem; tapin­tásra a simára csi­szolt betonra emlé­kez­tet, és nyíl­egye­ne­sen sza­lad a ho­ri­zont felé. Nem filózok tovább, meg­iga­zí­tom a ruhá­za­to­mat, és elin­du­lok az egyik irány­ba: az orrom után.

Mióta gyalogolok? Kikészült a láb­fe­jem a körömcipőtől. Leve­szem, s mert az út betonja túl hideg, a bo­káig érő fűben gázo­lok tovább. Kis­lány korom­ban élvez­tem azt a simo­gató érzést, amit a har­ma­tos fű nyújt a mez­te­len talp­nak. Derűs han­gu­lat kerít hatal­má­ba; okom nincs sok rá. Lenne min elgon­dol­kod­nom: mitől szür­ke-fe­hér a táj? Nyo­masztó a csend, sem távoli gépek zaja, sem rova­rok dön­gi­csé­lé­se, sem mada­rak csi­vi­te­lése nem hal­lik. Ez egy dena­tu­rált, ráadá­sul szín­vak világ… Meg­van! Karam­bo­loz­tam – még odaát a Föld­anyán – meg­hal­tam, s ez itt köröt­tem valami pokol­tor­náca féle­ség, a’la Dante Alighieri. Elég! Ki vagyok ütve… Ez nem a túl­vi­lág: ott nem fáj­nak a lá­bak, s a gyo­mor sem korog.

Mielőtt kétségbeesnék, csillámlásra leszek figyel­mes. Messze van, de az úton a lá­tó­ha­tár pereme felől köze­le­dik. Csa­lóka a sík vidé­ken a tá­vol­ság, öt-tíz per­cet sac­co­lok, míg ide­ér­het. Addig igyek­szem elfo­gad­ha­tóvá tenni az öltö­zé­ke­met. Lete­szem a cipőt a be­ton­ra, meg­pró­bá­lom comb­kö­zép alá húzni a szok­nyát, siker­te­le­nül – igaza van Jut­ká­nak: meg­nőtt a fe­ne­kem -; mell fölött is be tudom gom­bolni a blúzt, nem veszek levegőt. Nincs épp puri­tán stop­pos kinézetem… Eddig jutok a mo­no­lóg­ban, ami­kor rémisztő hang sivít föl, ezüs­tös vil­la­nás köze­pett egy fém­szer­ke­zet szá­guld el fölöt­tem. A lég­áram majd a fűre dönt.

Magasságos! Mi volt ez, egy raké­ta? Tol­ná­ban nincs kato­nai lőtér.

Újabb hangrobbanás. Megáll a szer­ke­zet messze előt­tem; las­san vissza­to­lat. Jeges kéz mar­kolja a szí­ve­met: nem hasz­nál senki ilyen masi­nát a hu­szon­egye­dik szá­zad­ban. Meg­áll mel­let­tem a csil­logó repü­lő. Lapos korong alakja van, a be­ton fölött lebeg fél méterre. Mi tartja ott? Hátra húzó­dik a korong tete­jén az átlát­szó üveg – vagy műanyag – búra. A leg­rosszabb­ra: zöld mars­la­kó­ra, nyolc­karú polip­szörnyre szá­mí­tok, helyette egy meg­le­pett fér­fi­arc bámul rám. Tulaj­do­nosa ügye­sen kimá­szik az ülés­ből, s le­ug­rik a ko­rong szé­lé­ről. Leg­alább két méter magas, szé­les vál­lú, szűk dere­kú, inkább cson­tos, mint izmos alkatú fia­tal­em­ber. Sápadt arc­bőre ránc­ta­lan, nagy barna sze­mé­ben kíván­csi jóin­du­lat fény­lik – ezt remé­lem –, rövid, sötét­szőke hajába szé­les ősz csík keve­re­dik, ezzel, meg a hóri­hor­gas ter­me­té­vel, inas vég­tag­já­val kora­vén­nek hat. Össze­rez­ze­nek a mély búgó hang­já­ra, amint isme­ret­len nyel­ven meg­szó­lít:

–  Vászmühte frájlán?

Nem értem. Német zöngéje van. Ango­lul pró­bál­ko­zom, mire egy másik, talán fran­cia nyel­ven kér­dez:

–  Kjüeszé kötu szerszé? Perszon nötatten?

–  Sajnálom, nem értem! Beszél ango­lul? – két­ség­beesé­sem­ben magya­rul szó­lok, mintha az érte­lem szik­rája lob­banna az álma­tag barna szem­ben!

–  Mehogyun ütü, honu gyüvé ütü ráé?

–  Na, nem! Ez már sok! – Szét­tá­rom a ka­ro­mat, sűrű fej­rá­zás­sal jel­zem, hogy egy szót sem értek az ono­gur szö­veg­ből. Ekkor gya­lá­za­tos han­gon kezd riká­csol­ni. Ijed­ten ugrok hát­ra, sikí­ta­nék, de hoz­zám lép, s ke­mé­nyen meg­szo­rítja a karo­mat.

–  Krrkprrrkk… – a re­szelő hang­jára hajazó nye­ker­gés nem a férfi szá­já­ból jön, az csukva van, ám fel­fe­de­zem a nya­kán az apró sebé­szi beavat­ko­zás nyo­mát.

Nem vagyok műszaki zseni, de sze­rin­tem mini­a­tűr hang­szó­ró-féle van beül­tetve köz­vet­len a gége alatt – és most fede­zem fel azt a műanyag szer­ken­tyűt, amit a fü­lé­ben hord. Nagy­anyám hal­ló­ké­szü­lé­kére emlé­ke­ze­tet. Jobb kezé­vel fel­emeli a kibom­lott haja­mat, s ahogy a fü­lemre néz, rajta a meg­le­pe­tés sora: föl­ki­ált! Nem értem a férfi elké­pe­dés­ét: hal­ló­szer­vem sem­mi­vel se nyújt kevésbé esz­té­ti­kus lát­ványt, mint pél­dául Claudia Schiffer fülecs­ké­je. Miköz­ben ber­zen­ke­dek, bele­nyúl szürke kezes­lá­ba­sá­nak zse­bébe és hosszú­kás dol­got emel ki. Bal keze tartja az arco­mat, s a jobb a fülembe nyomja a szer­ken­tyűt. Csil­la­go­kat látok a kel­le­met­len szúró érzés­től.

–  Hé, mit művel, ez fájt!

–  Üdvözöllek! Kelennek hív­nak. Ki vagy? Fes­tett piros a ha­jad?

A meglepetéstől elkábultam, nem emlék­szem a pil­la­nat­ra, ami­kor szá­momra is ért­hető nyel­ven szólt.

–  Így születtem. Neked, miért csí­kos a ke­fe­fri­zu­rád? Ez a divat? And­re­á­nak hív­nak, Pest­ről jövök, újság­író vagyok.

Elkomorodik a férfi, talán a kissé pimaszra sike­rült bemu­tat­ko­zá­som­tól. Össze­rán­colja hom­lo­kán a tej­fe­hér bőrt, s így szól:

–  Pest? Újságíró? Szent Atyám! Gon­dol­hat­tam vol­na: a ru­ha, a haj, a be­széd! Sze­gény lány, egy újabb időárva… – magá­ban mor­molja az utolsó sza­va­kat, ám a kissé drasz­ti­kus úton fülembe jut­ta­tott szer­ke­zet fel­erő­sí­ti. Nem kapok választ az elmúlt órák őrült ese­mé­nyei­re.

–  Jöjj, Andrea! Elvisz­lek a csa­lá­dom­hoz.

Mi történik velem? A férfi anda­lí­tón mély hangja – egy­szerre sze­re­tet­tel­jes és szá­na­lom­mal telt –, vagy a fá­radt­ság – ezen a sze­ren­csét­len napon tel­je­sen levert a lá­bam­ról – gyön­gít el annyi­ra, hogy elfo­ga­dom a kinyúj­tott kar­ját, s ha­gyom, hogy bese­gít­sen a jármű kényel­mes ülé­sé­be. Körül se néz­he­tek, a búra a fe­jünk fölé csú­szik, s a ko­rong szél­se­be­sen repülni kezd a látó­ha­tár felé. Kelen a cso­dás kor­má­nya-nincs gépe­ze­tet egyet­len kéz­moz­du­la­tá­val irá­nyít­ja. Ki sem néz az elsu­hanó unal­mas táj­ra; sze­mét a fedél­zeti szá­mí­tó­gépre emlé­kez­tető szer­ke­zet moni­to­rára sze­ge­zi. Nin­cse­nek rajta betűk, a szí­nek, geo­met­riai for­mák, vál­tozó vona­lak kusza­sága közt a férfi mégis elbol­do­gul. Annyira fel­fog­ha­tat­lan, ide­gen az egész… Epe­ként ömlik a ke­se­rű­ség, most tuda­to­sul a tör­tén­tek meg­má­sít­ha­tat­lan ténye: ez a vi­lág ért­he­tet­len, egé­szen más, mint ami­ből ide­csöp­pen­tem. Talán örökre eltűn­tek a sze­ret­te­im, a ba­rá­tok. Tuda­tom eddig meg­óvott az őrü­let­től, sza­bad utat enged az érzel­mek­nek, ha nem szé­gyell­ném a férfi előtt, elbőg­ném magam!

Nem vagyok fizikus, se filozófus, hogy hely­ze­temre meg­nyug­tató magya­rá­za­to­kat gyárt­sak. Der­mesztő igaz­sággá kris­tá­lyo­so­dik: min­den, amit gyer­mek­ko­rom esz­mé­lése óta ismer­tem, köddé vált, ott maradt abban a má­sik elve­szí­tett világban… térben… vagy idő­ben?

Búcsúzóul a huszonegyedik szá­zadi ott­ho­nom­tól, citálni kez­dem Ludovitz Menáhem köl­tő, volt isko­la­tár­sam rövid, for­ma­bontó ver­sét. A cí­me: Ate­ista dal…

Előttük állok a hideg tűzben, csu­pa­szon, ahogy meg­szü­let­tem haj­dan.
Bízom a ficsúr-mo­so­lyú Éjszaka nyá­las jóin­du­la­tá­ban.
Már­vány tes­tem égi táj­ként ragyog: óh, mámor lehullt gló­riá­ja!
A szí­vem üres folt, rámu­tat a Ma­gány füst­ka­rika ujja.
Az Idő keze matat csí­pő­mön, húsomba mar, s szó­lít búg­va:
Vesd le lel­ked, mutasd magad! Egye­dül vagy sze­gény árva…

„Egyedül vagy szegény árva…": az utolsó mon­dat, amire emlék­szem, lágyan átölel a bú­fe­lejtő álom.

Párnák közt ébredek. Rossz álmom volt, izzadt a há­ló­ru­hám, csap­zott fürt­jeim az arcom­hoz tapad­nak. Amint fel­eme­lem a fejem, egy por­ce­lán­baba arc tekint vissza rám. Gyer­me­kien sima arc­bőr, kes­keny ajak, kissé lapos orr, szé­les, man­du­la­vá­gású szem: távol-ke­leti fizi­mis­ka. Annak tűnik, ám ki látott ilyen sápadt viasz­szí­nű, zöld sze­mű, szürke hul­lá­mokba omló hajú kínai lányt? Egy szer­ken­tyűt hord a fü­lé­ben, s hosszú, már­vány­sze­rűn eres nya­kán fel­fe­de­zem a már koráb­ban látott kis hang­szó­ró­sze­rű­sé­get. Első kér­dé­sem a fér­fit kere­si:

–  Hol van Kelen?

–  Üdvözöllek, And­rea! Kelen rög­tön itt lesz, de előbb le kell adnia a je­len­tést. Én Li vagyok.

A lány kicsi virágkehely ajka egész más sza­va­kat for­máz, mint amit a fü­lembe helye­zett tol­mács­gép – szá­momra is ért­he­tően – sugá­roz. A fel­is­me­rés­től elszáll a fásult­ság: isme­ret­len világ­ban, ide­gen ágyon fek­szem, és azt sem tudom:

–  Hol vagyok?

–  Nyugodj meg, And­rea! Kelen, ami­kor vissza­tér, elmond min­dent. Egyéb­ként Európa Állam Közép-Duna tar­to­má­nyá­ban vagy. Ez itt pedig az Árpád-csa­lád­szö­vet­ség gyógyítóháza…

Összezavarodott elmém köd ülte táján fel­fény­lik egy-egy szó, s ezek a sza­vak kér­dé­sekké áll­nak össze: Közép-Duna tar­to­mány? Árpád csa­lád? Ezek az átko­zot­tak vala­mi­lyen drog­gal töm­tek tele, ami­től tel­je­sen bezsongtam! Kép­ze­le­tem sötét bugy­rá­ból élő­törő gon­do­lat. Hatá­sára rövid idő alatt hatá­ro­zott moz­du­lat­sort vég­zek el: felü­lök, bele­buj­ta­tom lába­mat az ágy alól kikan­di­káló papucs­ba, elto­lom az útból a töré­keny Lit, s a füg­gönnyel takart bolt­íves kijá­rat­hoz sie­tek.

–  Andrea! Gyenge vagy a sokk­tól, kér­lek, maradj az ágy­ban! – sze­gény lány a karomba csim­pasz­kodva pró­bál meg­ál­lí­ta­ni, de a száz­het­venöt centi magas ama­zon-tes­te­met ez a légi­es, madár­csontú terem­tés nem tudja vissza­tar­ta­ni. Az ajtó­ban Kelen szi­kár alakja állít meg. Cso­dál­kozva rám néz, majd szi­go­rúan Lire; hozzá intézi a dor­gáló sza­va­it:

–  Mi történik itt? Meg­mondta az orvos, hogy And­re­á­nak pihen­nie kell az idő­sokk után!

–  Sajnálom, de nem tud­tam vissza­tar­ta­ni: amint fel­éb­redt a hip­nó­zis­ból, már rohant kife­lé. Túl erős a men­tá­lis ellen­ál­lá­sa, talán a meg­ráz­kód­ta­tást is job­ban vise­li, mint az eddig kezelt múltbéliek…

A nyivákoló hang, a blabla szö­veg sok nekem: ujjam­mal a férfi szé­les mell­kas­ára bökök, dühö­sen köve­te­lem a ma­gya­rá­za­tot.

–  Elegem van a mel­lé­be­szé­lés­ből Kelen úr, pol­gár­társ vagy akár­ki! Elmon­daná az igaz­sá­got? Mi tör­tént velem kinn a pusz­tán? Hol vagyok most: a Föl­dön, talán egy másik boly­gón? Nem érde­kel, milyen sokk­ha­tás­tól óvnak! Értse meg, attól megyek a fal­nak, hogy ide­gen köröt­tem min­den, és nem értek sem­mit!

A harag, ahogy kikiabálom, elmúlik. S jól látom: a férfi nyu­godt, melan­ko­li­kus tekin­tete elér­zé­ke­nyül?

–  Rendben. Öltözz át, And­rea! Li, And­re­á­val a Tu­dás Házába megyünk.

Csípős szél karistolja az arcomat. A kora őszi napo­kat idézi inkább a bo­rús ég és a hűvös leve­gő, mint az augusz­tus végét, ami az utolsó „nor­má­lis” emlé­kem­ben él. Kelen hosszú lábá­val akko­rá­kat lép, hogy alig győ­zöm tar­tani vele az ira­mot. Füves terü­le­ten vágunk át egy ala­csony, lapos tetejű épü­let felé. Cso­dál­kozva kere­sek más épít­mé­nye­ket is a kö­zel­ben, ám csak távoli koc­ka­há­zat fede­zek fel. Ez a tele­pü­lés nem szen­ved a túl­zott urba­ni­zá­ció­tól. De nem­csak az épü­le­tek rit­kák, egyet­len ember­rel sem talál­ko­zunk addig, amíg be nem lépünk a „Tu­dás Házá­ba”.

Idős férfi fogad. Kísérőm néhány szót vált vele, s már be is tes­sé­kel egy szo­bá­ba. A he­lyi­ség nem túl biza­lom­ger­jesz­tő: talán húsz négy­zet­mé­te­res ablak­ta­lan lyuk, bútor­zata egy állít­ható tám­lájú ülő­al­kal­ma­tos­ság, mel­lette for­gat­ható lábon műszer­fal és az EEG-vizs­gá­lat­ról isme­rős fejre csat­la­koz­tat­ható elekt­ró­dák.

Belesüppedek a székbe, az öreg a halán­té­komra meg a ko­po­nyám külön­böző pont­jára erő­síti a készü­lék elekt­ró­dá­it. Köz­ben Kelen meg­nyug­ta­tó­nak szánt sza­vait hall­ga­tom.

–  Andrea, a ké­szü­lék fáj­da­lom­men­te­sen műkö­dik. Ne ijedj meg akkor se, ha érzed elméd­ben az ella­zu­lás kény­sze­rét; rövid­del azután ide­gen képe­ket fogsz lát­ni. Egy történelmi… film­nek fogd fel, igen, azt hiszem így mond­ták a te időd­ben. A gép tele­pa­ti­kus úton érint­ke­zik veled, meg­mu­tat min­dent, s vá­la­szol a ki nem mon­dott kér­dé­sedre is. Érted, amit mond­tam? Csak bólints!

Mintha a Világhíradó nyitóképe peregne lelki sze­meim előtt. Euró­pa, Ame­ri­ka, Ázsia ismert met­ro­po­li­szai. Aztán min­den eltű­nik, s meg­je­le­nik egy rozs­da­barna öntő­for­ma. A vá­ja­tai talán betűk, két hosszú sor­ban. Akár egy ódi­vatú pro­pa­ganda film­ben: olvadt-sárga fém cso­rog végig raj­tuk, s amint kitöl­ti, fel­iz­zik a szö­veg:

L’AN MIL NEUF CENS NONANTE NEUF SEPT MOIS
DU CIEL VIENDRA UN GRAND ROI DEFFRAIEUR

Újabb látomás: Párizs az Eiffel-to­ronnyal, és a Di­a­dal­ív, előtte a vég­te­len sugárút tömve embe­rek­kel, akik most nem nyü­zsög­nek; moz­du­lat­la­nul, csend­ben figye­lik az eget, ahon­nét egy fekete gép­ko­losszus eresz­ke­dik alá.

Négy lángoló betű: DARS…

Az iszonyat kerít hatalmába, ezt alá­tá­masz­tandó követ­kez­nek a le­ve­gő­ből fel­vett képek. Az USA keleti part­ján égő váro­sok, Közép-Orosz­or­szág hamu­val takart ipar­vi­dé­ke, a Jangce kiszá­radt med­rét körül­ölelő kopár, nép­te­len táj…

Az öntőforma számokra vált: 9,11,33…

A csodával határosan épen maradt Reichstag üveg­ku­po­lája alatt, a Bun­des­tag ülés­ter­mé­ben a kiemelt pul­pi­tu­son ősré­gi, ara­nyo­zott szék áll. Egy nagyon öreg ember ül a trón­szé­ken, gör­nyedt vál­lán fekete bár­sony palást. Arca, mint a békáé, szőr­te­len, előre nyúlt és lapos, a rán­cok­tól alig lát­szik a bőre, szája sarka remeg az elő­re­ha­la­dott demencia jele­ként, ám savó­színű szeme élet­tel teli, két pokol­kő, ártat­la­nok véré­től lán­goló tűz, ősi teker­csek­ben meg­írt kegyet­len­ség. Bal kezé­ben ala­bást­rom bot, rajta két egy­másba teke­redő kígyó, az egyik ezüst­ből, a má­sik arany­szí­nű, mögötte hatal­mas kife­szí­tett címer: tég­lá­ból rakott gúla tete­jén a lap­ján álló három­szög, benne a szem…

A nagyvárosok romjain szánalmas bódé-erdő sar­jad és nyo­mor, remény­te­len nyomor… De a Föld sze­ren­csé­sebb szeg­le­tei­ben új tele­pü­lé­sek emel­ked­nek, ipar­vi­dé­kek, népes cent­ru­mok az egyen­lí­tői Afri­ká­ban, Amazóniában, Dél­ke­let-Ázsiá­ban és Szi­bé­riá­ban. Az Ember új tava­szá­nak rügy­fa­ka­dá­sa, s hi­ába a Feke­te­pa­lástú Ember meg­annyi csat­ló­sá­nak ármány­ko­dá­sa: a meg­tisz­tult leve­gőt mil­liók ajká­ról fakadó kiál­tás zengi be: SZA­BAD­SÁG! A lel­ke­se­dés erő­sza­kot szül, fegy­ver­te­len embe­re­ken tapos­nak át a Sötét Rend hor­dái; hiába mil­li­ár­dok vágya, ha a tün­te­té­sek, sztráj­kok szer­ve­zet­len regi­o­ná­lis fel­lán­go­lá­sok csu­pán, ami­ket min­dig meg­tor­lás követ.

Ekkor születik Európában egy fiú­gyer­mek, Hen­rik neve­ze­tű. Azon a kon­ti­nen­sen látja meg a nap­vi­lá­got, amely évszá­zad­okig egyet jelen­tett a jó­lét­tel, civi­li­zá­ció­val – ám akkor éhín­ség és jár­vá­nyok tize­del­ték a mina­re­tek árnyé­ká­ban élő népét. Hen­rik­nek sem vagyon, sem tes­ti-lelki elpu­hult­ság nem aka­dá­lyoz­hatta tün­döklő pályá­ját.

Okos, tehetséges vezető válik belő­le, idő­vel kezé­ben fut­nak össze egy világ­mé­retű fel­ke­lés szá­lai, ügye­sen irá­nyítja a tör­té­né­se­ket. A lá­za­dás szer­ve­zet­ten és a meg­le­pe­tés ere­jét kihasz­nálva zaj­lik le. Mivel uruk eltű­nik a zűr­za­var­ban, a Sötét Hata­lom pri­bék­jei elfut­nak, vagy átáll­nak Hen­rik olda­lá­ra. Aki a győ­ze­lem után arról a hely­ről szól a tö­meg­hez, ahon­nét koráb­ban a Feke­te­pa­lástú Ember dörögte világgá a fe­nye­ge­té­se­it. Hen­rik sza­vai­ból nem a gyű­lö­let süt, hanem a sze­re­tet és a meg­bo­csá­tás, a bé­kés arany­kor ígé­rete sugár­zik. Az öntő­forma vöröslő réz­zel telik, új a szó: THULCANDRA.

Azt senki sem sejti, hogy ezidőtájt a Szik­lás hegy­ség csú­csai közt, ahol a Feke­te­pa­lástú Ember talált mene­dé­ket, egy szer­ke­zet kezdi meg a mű­kö­dé­sét. Lát­ha­tat­lan jel­sor sza­kítja át az űr téridőfüggönyét, s a meg­fog­ha­tat­lan messze­ség­ben egy másik gépe­zet veszi a hívást: a Tejút csil­lag­spi­rál­já­nak pere­mén a magá­nyos kék por­szem-bolygó elűzte a DARS által kine­ve­zett báb-urát! A Nap­rend­szer hatá­rán ismét meg­nyí­lik az űr, mér­föld hosszú fekete gép­monst­ru­mok halad­nak át a tér­ka­pun; néhány vil­la­nás és ott van­nak a tür­kiz színű víz­vi­lág bolygó körüli pályá­ján. De most nem az ámu­lat­tól meg­bé­nult homo sapi­ens várja őket, hanem a kiví­vott sza­bad­ság­tól meg­it­ta­sult, öntu­da­tos faj. A földi tech­nika leg­mo­der­nebb lézer­fegy­ve­rei sem áll­hat­nak ellent a ga­lak­ti­kát meg­hó­dító faj, a DARS iszo­nyú arze­nál­já­nak. Ion­ágyúk for­ral­ják föl a ten­ge­re­ket, kobalt­bom­bák szab­dal­ják a kon­ti­nen­se­ket és még ször­nyűbb téridő-dezintegrátorok csa­pá­sai sújtják… Itt meg­tor­pan a tör­té­net: látom, amint egy ilyen ret­te­ne­tes fegy­ver lesújt Európa szí­vére a Duna vona­lá­ban; váro­sok és ember­mil­liók tűn­nek el a min­dent fel­faló fekete örvény­lés­ben; s ez az iszo­nyat, mely kifor­dít­ja, önma­gába omlasztja a teret, idő­ren­gé­sek szá­zait okozza a múlt masszív felü­le­tén. Egy ilyen „idő­ren­gés­nek” köszön­he­tem, hogy ebbe a szürke kiszik­kadt világba kerül­tem! Két­ség­beesés és heves önsaj­ná­lat önt el: két kéz­zel tép­ke­dem a fe­jem­ről az átko­zott gépe­zet elekt­ró­dá­it. Erős fér­fi­ke­zek szo­rí­ta­nak a szék­hez, tűszú­rást érzek a ka­rom­ban, s a be­fecs­ken­de­zett szer közöm­bös álomba ker­get.

A következő napok összefolynak az emlé­keim­ben. Talán nyug­ta­tók­kal kezel­nek, nem tudom. Be nem teszem töb­bet a lá­bam a Tudás Házá­ba! Kelen vál­lalja magára az okí­tá­so­mat. Aprán­ként választ kapok a leg­több kér­dé­sem­re; legyen olyan föld­höz­ra­gadt kíván­csis­ko­dás, mint a szürke növény­zet problémája…

Ez a mutáns fűfajta a háború után fej­lő­dött ki, a flóra nagyobb része – a leg­több állat- és rovar­faj­jal együtt – elpusz­tult a vi­ha­ros gyor­sa­ság­gal vál­ta­kozó lég­köri hatá­sok miatt. Ezt a sze­gé­nyes növény­vi­lá­got csak két, az ember által meg­men­tett, a zor­dabb élet­fel­té­te­lek­hez alkal­maz­ko­dóvá tett kul­túr­nö­vény egé­szíti ki. Az egyik törpe – inkább bokor nagy­ságú – gyü­mölcs­faj­ta, a másik rőt­szín gabo­na­fé­le. Utób­bit meg­mu­tatta Kelen, ami­kor sik­ló­já­val elvitt a Kö­zép-Duna tar­to­mány szék­he­lyé­re, a tizen­ket­tes számú boly­vá­ros­ba. Ahogy a le­ve­gő­ből lepil­lan­tot­tam a szél­től haj­la­dozó vég­te­len vörös mező­re, a nosz­tal­gia rög­tön az alföldi táj gabo­na­táb­láit jut­tatta eszembe… De erről majd később.

Voltak komoly, antropológiai ihle­tésű kér­dé­se­im: ennek az új Föld­nek, vagy, ahogy ma neve­zik: Thulcandrának a tár­sa­dalmi fel­épí­té­se, kul­tú­rája izga­tott leg­in­kább.

A társadalom alapja a család­szö­vet­ség. Nem az én korom vér­ségi ala­pon álló homo­gén szer­ve­ze­te. A DARS pusz­tí­tása utáni embe­ri­ség­nek túl kevés épen hagyott lak­hely maradt a boly­gón­kon, s a homo sapi­ens lét­száma is drasz­ti­ku­san lecsök­kent, két­száz­mil­lió főre. Ezért a há­ború után meg­ala­kult világ­szö­vet­ség az alap­vető élet­fel­té­te­le­ket sem biz­to­sító vidé­kek­ről átte­le­pí­tette a népes­sé­get a sze­ren­csé­sebb kon­ti­nen­sek­re. Ez az oka annak, hogy itt Közép-Duna tar­to­mány­ban, ugyan­ab­ban a közös­ség­ben, mon­go­loid vagy neg­roid voná­so­kat épp­úgy fel­fe­dez­ni, mint euró­pa­it. Jó példa erre az Árpád-szö­vet­ség­ben Li és népes famí­liá­ja. Az őseik min­den bizonnyal a Sárga folyó vidé­ké­ről szár­maz­tak, ám a meg­vál­to­zott ter­mé­szeti és idő­já­rás viszo­nyok mára sokat elmos­tak a külső testi különb­sé­gek­ből: Li sápadt bőre, zöld sze­me, vilá­gos haja akár Kelené is lehet­ne!

Az állam alapja a családszö­vet­ség. Így van ez mind köz­igaz­ga­tá­si, mind szo­ci­o­ló­giai szem­pont­ból egy­aránt. A csa­lád­szö­vet­sé­gek laza együt­tese ad ki egy boly­vá­rost, ezt a meg­le­he­tő­sen szel­lős tele­pü­lés­for­mát. Ezek a vá­ro­sok alkot­ják a tar­to­má­nyo­kat, a tar­to­má­nyok pedig kon­ti­nen­tá­lis ala­pon az Álla­mot. Ami­kor meg­je­gyez­tem, hogy civi­li­zá­ciós struk­tú­rá­juk erő­sen hason­lít néhány egy­kori rovar­faj – méhek, ter­me­szek, han­gyák – tár­sa­dalmi épít­mé­nyé­re; oly fur­csán meresz­tette rám a sze­mét, hogy nem fesze­get­tem tovább a kér­dést erről a kom­mu­nisz­ti­kus állam­for­má­ról.

Először meglepett – bár az erősen csök­kenő népes­ség meg­ma­gya­rázza – az álta­lá­nos mun­ka­kö­te­le­zett­ség. Egy sze­mély­nek több szak­má­ban is jár­tas­nak kell len­ni, s ez alól a nők sem kivé­te­lek. Pénz nincs, itt úgy lát­szik, műkö­dik a tár­sa­dalmi újra­el­osz­tás. Pat­ró­nu­som csa­ládja a tar­to­mány egyik „idő­já­rás­gyá­rát” üze­mel­te­ti. ( A mun­ka­meg­osz­tást is csa­lád­szö­vet­ség ala­pon szer­ve­zik. ) De bese­gí­te­nek a szom­szé­dos agrár­szö­vet­ség­nek is. Az elmúlt négy évben fel­men­tést kap­tak a más irá­nyú elfog­lalt­ság alól, ennek egy súlyos üzemi bal­eset volt az oka, ami az idő­já­rás­gyár­ban tör­tént és az Árpád-csa­lád szá­mos tag­ját meg­ölte vagy meg­cson­kí­tot­ta. A ha­lot­tak közt volt Kelen édes­apja és bátyja is…

A családszövetség vezetője válasz­tott sze­mély. Ő kép­vi­seli az érde­kei­ket a boly­vá­ros taná­csá­ban. Nép­sza­va­zás útján választ­ják a tar­to­mány és az állam par­la­ment­jé­nek kép­vi­se­lő­it. Ma az Árpád-csa­lád­szö­vet­ség veze­tője Emese asszony, Kelen korán meg­öz­ve­gyült édes­any­ja.

A kultúráról kérdezősködve több pon­ton is a férfi értet­len­sé­gébe ütköz­tem. Ilyen volt a művé­szi és hasz­nos prob­le­ma­ti­ká­ja. Kelen nehe­zen értette meg: lehet valami művé­szi­leg örök­be­csű alko­tás, de nem cél­sze­rű! Iro­da­lom kap­csán állan­dóan az Alap­köny­ve­ket emle­get­te; szín­ház, hang­ver­se­nyek helyett a ti­zen­ket­tes számú boly­vá­ros pom­pás sta­di­on­já­nak sport­ve­tél­ke­dőit emelte ki; a film­mű­vé­sze­tet pedig – lehet, késza­karva – foly­ton össze­ke­verte a köz­ponti holofalképernyő adá­sai­val. Cso­da, hogy kez­deti meg­rö­kö­nyö­dé­sem kevés híján őrjön­gésbe csa­pott át?

Inkább az ünnepeik után érdeklőd­tem: szin­tén meg­lepő ered­ményre jut­va. Amíg az „én időm­ben” a ter­mé­szet­ben élő ember gyak­ran az évszakok vál­to­zá­sai­val a mező­gaz­da­sági munka állá­sá­val kötötte össze jeles nap­jait – addig ebben a meg­ko­pott, dena­tu­rált világ­ban, ahol az évsza­ko­kat kiegyen­lí­tet­ték, s a pár fenn­ma­radt kul­túr­nö­vény egész évben terem, más alkal­ma­kat keres­tek az ünnep­lés­re. Mert ünne­pelni kell, az ünnep jó dolog, össze­hoz rég nem látott bará­ta­ink­kal, nyu­gal­mat ígér a test­nek és békét a lé­lek­nek. A leg­na­gyobb öröm­nap a szü­le­té­sé, s a leg­szo­mo­rúbb a te­me­tés, egy vésze­sen fogyó faj tag­já­nak a halá­la. De a leg­szebb – leg­alábbis sze­rin­tem – a Sze­rel­me­sek Nap­ja! A fe­szí­tett mun­ka­tem­pó­ban dol­go­zó, nagy távol­sá­gokra szét­szórt közös­ség fia­tal­jai ezen a na­pon talál­koz­nak, s köt­nek leg­több­ször sírig tartó kap­cso­la­tot. A Sze­rel­me­sek Napja sok tekin­tet­ben emlé­kez­tet az én korom sze­re­tet- ünne­pé­re, a Kará­csonyra is, hiszen az idő­seb­bek ezen jeles alka­lom­kor kisebb aján­dé­kok­kal ked­ves­ked­nek a köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zók­nak, vagy a szí­vük­höz leg­kö­ze­lebb álló­nak. A las­san egy­be­mo­sódó sze­re­lem- és sze­re­tet­nap a ke­vés rög­zí­tett, állandó ünnep közé tar­to­zik. Ez ért­he­tő: a másik két nagy ese­mény­nek – a szü­le­tés­nek és a halál­nak – sze­ren­csére előre meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan az idő­pont­ja. Kereszt­kér­dé­semre – mikor van ennek a cso­dás ünnep­nek a napja – Kelen a füle tövéig elvö­rö­sö­dik. Isme­ret­sé­günk óta elő­ször kerül zavar­ba, csak kér­le­lésre nyögi ki a választ:

–  Ha tudni akarod: két nap múlva lesz a Sze­rel­me­sek Ünnepe… De mit szá­mít ez? Kér­dezz tovább, And­rea! Talán elfá­rad­tál? Akkor pihenj keve­set. Ha meg­éhez­nél, bát­ran szólj Linek, majd hoz valami harap­ni­va­lót.

Ti nagy és erős férfiak! Egy ártat­lan kér­dés­től milyen gyá­mol­ta­la­nokká tud­tok vál­ni. Ebben egy­for­mák vagy­tok az idő­sza­ka­dék mind­két oldalán…

S eljő a várva várt nap…

A bolyváros centrumának színes lam­pi­o­nok­kal, sza­la­gok­kal vidámra vará­zsolt főte­rén gyű­lik össze a so­ka­ság. A ko­ro­sab­bak kedé­lye­sen beszél­get­nek, nas­sol­nak a finom fala­tok­tól ros­ka­dozó asz­ta­lok mel­lett. Néhá­nyan a sö­tét gabo­na­pá­lin­kát kor­tyol­ják – meg­kós­tol­tam, engem a gyenge skót whis­kyre emlé­kez­tet az íze –, ám az est fősze­rep­lő­je, az ifjú nem­ze­dék össze­szo­rult gyo­mor­ral ácso­rog. Szi­go­rúan külön a fiúk és a lányok. Csak messzi­ről vál­ta­nak egy-egy vágya­kozó pil­lan­tást. Milyen isme­rős mind­ez; évszá­zadok alatt meg­vál­toz­hat a tech­ni­ka, a beszéd, a tár­sa­da­lom, ám az embe­rek alap­vető morá­lis fóbiái sokáig meg­ma­rad­nak.

A zenekar rázendít; hangszereik akusz­ti­ku­sak és elekt­ro­ni­ku­sak, lát­tam szá­momra isme­ret­len elven műkö­dőt is. A zene első hal­lásra túl ide­gen, talán az indiai szitárművészek és egy szim­fo­ni­kus vegyeskar szó­la­mára emlé­kez­tet, ám azon kapom magam, hogy bizse­regni kezd a tal­pam, a tes­tem meg­fe­szül, a ha­jam – ha nem fon­tam volna hátul össze – égnek áll­na. Érzem, ahogy akkord­jai agyam­ban a rög­zült erköl­csi gátak alá szi­vá­rog­nak, valami mélyebb ösz­tö­nös­ség felé.

A két csoportból kiválnak az első tán­cos párok, majd egyre töb­ben köve­tik őket, las­san meg­te­lik a tér. Már-már magam is elve­gyü­lök a tán­co­lók közt, ami­kor gyen­gé­den meg­érin­tik a vál­la­mat. Fel­aj­zott ide­geim­nek köszön­he­tő, a kel­le­té­nél gyor­sab­ban for­du­lok hát­ra: Kelen áll mögöt­tem. Arcán a pír ellá­gyítja a mar­káns voná­so­kat, sze­mébe nézve nem a szo­ká­sos melan­kó­li­át, hanem fel­lob­banó vágyat látok. Az izga­lom­tól mélyet léle­gezve elfo­ga­dom a kar­ját, s be­le­vet­jük magun­kat az egyre gyor­sabb tánc­for­ga­tag­ba. Magá­hoz húz, a mel­lem meg­duz­zad, a szám kiszá­rad, csí­pőm neki­fe­szül a férfi kemény ágyé­ká­nak. Talán a korty pálin­ka, a rég nem ízlelt alko­hol tesz bátor­rá, de hozzá simu­lok. Hagyom, hogy kive­zes­sen az egyre vadab­bul hul­lámzó tömegből…

Puritánul berendezett szobába kísér, nincs benn más csak egy ágy, asz­tal, szek­rény. Az ágy… gyor­san meg­sza­ba­du­lok az öltö­zé­kem­től, Kelen mezí­te­len teste fölém tor­nyo­sul, hom­lo­kán verej­ték­csep­pek ütköz­nek ki az izga­lom­tól. A ta­pasz­tal­tabb jogán veze­tem a má­mor ösvé­nyén, míg­nem halk nyö­gé­seink a kielé­gü­lés bol­dog siko­lyába nem tor­koll­nak. Sokáig fek­szünk a hi­deg szo­bá­ban egy­mást átka­rol­va. Aztán Kelen a fülembe súg­ja:

–  Szeretlek, And­rea! Légy a tár­sam mindörökre…

A következő napok lázas költözkö­dés­sel tel­nek. Új, tága­sabb lakó­he­lyi­sé­get kapunk; a bú­tor­zata is vál­to­za­to­sabb, mint egy­sze­mé­lyes cel­láinké volt.

Egy találkozás vár rám: Emese asszonnyal. Aki most ket­tős sze­rep­ben fogad: mint az Árpád-csa­lád­szö­vet­ség veze­tő­je, és mint a ked­ve­sem édesanyja… Most látom elő­ször – jöve­te­lem­kor a tizen­ket­tes boly­vá­ros taná­csát győz­ködte egy új szél­erőmű épí­té­sé­nek enge­dé­lye­zé­sé­ről –, magas, sovány nő, arcát az idő és a sors­csa­pások mély baráz­dái szánt­ják. Ami­kor meg­lát, mintha a rán­cok is külön-kü­lön elmo­so­lyod­ná­nak. Alt hangja sze­re­tet­tel­je­sen búg, s bú­csú­zás­kor ked­ve­sen meg­si­mo­gatja a ka­ro­mat. Azt hiszem, jól kijö­vök az anyó­som­mal!

Említettem, költözésre szántuk a mai napot, de nincs túl sok hol­mink – külö­nö­sen nékem sze­gé­nyes a kelen­gyém –, ezért inkább búcsúz­ko­dás­sal telik el. Míg Kelen egy­kori legény­la­ká­sá­ban – a nőt­len fér­fiak házá­ban – a vidám szom­szé­dok­tól, bará­tok­tól köszön el, elme­gyek a Gyó­gyító Ház­ba, ahol a nővé­rek oly sze­re­tet­tel és meg­ér­tés­sel ápol­tak. Elő­ször Lit kere­sem. Meg is talá­lom, a fo­lyosó fehér falá­nak támasz­kodva áll. Kinéz az abla­kon. Felém for­dul, ám ahogy fel­is­mer, össze­rán­dul­nak nyu­godt arcán a voná­sok, s mie­lőtt szól­hat­nék hoz­zá, vil­lám­gyor­san hátat for­dít és elsza­lad. Döb­ben­ten állok, míg­nem Gilda, Li mun­ka­társa ki nem lép a be­teg­szoba ajta­ján. Nevetve köszönt rám:

–  Szervusz, Andrea! Hal­lot­tam a jó hírt, gra­tu­lá­lok! Kelen a leg­nagy­sze­rűbb férfi az Árpád-csa­lád­ban.

–  Gilda! Mi történt Livel, olyan elke­se­re­dett volt az előbb? Meg­bán­tot­tam?

A szőke lány a szemembe néz…

–  Még kérded? Sze­gény Li, évek óta sze­rel­mes volt Kelenbe. Ezt min­denki lát­ta, csak rajon­gá­sá­nak tár­gya nem… Köz­tünk legyen szól­va, ha férfi vol­nék, én is a te mel­le­det, lába­dat válasz­ta­nám; ilyen izgató mére­te­ket, mint ami­vel ren­del­ke­zel, manap­ság csak a rom­vá­ros­ok­ban föl­tárt antik szob­ro­kon látni… Élje­tek bol­do­gan! Bő gyer­mek­ál­dást kívá­nok!

Este kiülünk a ház előtt álló pad­ra. Kelen átka­rolja vál­la­mat, magá­hoz húz, meg­csó­kol.

–  Hallom, beszél­tél Eme­sé­vel. Egé­szen elkáp­ráz­tat­tad az édes­anyá­mat. Azt mond­ta: nem látott ilyen csi­nos lányt se a je­len, se a múlt­béli embe­rek közt sem.

–  Hát, vannak még idő­tö­röt­tek?

–  Az Árpád-család­szö­vet­ség­ben nin­cse­nek. De hol­nap be kell utaz­nunk a tar­to­má­nyi köz­pont­ba; ott talál­koz­hatsz néhánnyal. Ne tölt­sön el túl­zott reménnyel: nem hiszem, hogy a te korod­ból lesz közü­lük valaki…

–  Kelen…

–  Tessék, Andrea?

–  Már korábban is meg akar­tam kér­dez­ni: miért neve­zi­tek a vá­ro­sai­to­kat „boly­nak” és mi szük­ség van a nya­ka­to­kon arra a se­bé­szi beavat­ko­zás­ra? Hang­szóró van beül­tet­ve, ugye?

–  Olyasmi. A gé­gé­ből jövő han­go­kat erő­síti fel, illetve ala­kítja át; azo­kat, ami­ket a nyelv és a fogak miatt nem tud­nánk kiej­te­ni. Ez is egy­fajta beszéd, így kom­mu­ni­ká­lunk a formikák népével… – már a nyel­ve­men a kér­dés: miféle formika nép­ről van szó? Ám Kelen hir­te­len kinyújtja a kar­ját a csil­lag­ta­lan, borús-fe­kete égbolt felé. Fel­izzó mete­o­rit­raj vilá­gítja be a sötét­sé­get. Fényük áttör a sűrű fel­hő­ré­te­gen.

–  Nézd, Andrea!

–  Igen látom, hul­ló­csil­lag­ok!

–  Hogyan?

–  Ez egy mondás, még a ba­bo­nás atom­kor­ból. Úgy tar­totta a népi böl­cses­ség, hogy az a sok pötty ott fent – amit most nem látunk – egy földi ember égi meg­fe­le­lő­je, s ha meg­hal valaki ide­lent, akkor az élet­csil­laga is kial­szik, lehull a menny­bolt­ról.

–  Szép legendái vol­tak annak a kor­nak – szól Kelen komo­lyan, szív­ből fel­ne­ve­tek:

–  Nem ez volt a jel­lem­ző! Sok bolond­ság­ban hit­tünk akkoriban…

–  Kérlek Andrea, mesélj még a hu­szon­egye­dik szá­zad­ról!

–  Majd legközelebb, fázom kint. Tud­tom­mal van egy meleg ágyikó a szo­bánk­ban, vagy rosszul tájé­koz­tat­tak? Nee! Ha leej­tesz!

Régen, egy másik korban voltam utol­jára ilyen fel­hőt­le­nül bol­dog. Bár­csak meg­állna az idő.

Az útról, ami a tizenkettes számú boly­vá­rosba vitt, nem sok emlé­kem van. Alat­tunk a szürke fű vér­színű gabo­na­me­ző­vel vál­ta­ko­zik. A tá­vol­ban boros­tyán­szín épü­let­együt­te­sek tűn­nek fel. Kelen mind­egyik­nél hoz­zá­te­szi: az egy idő­já­rás-sza­bály­zó, az a proteinelőállító, mel­lette ott a fehér­je­el­osz­tó, víz­tisz­tí­tó, a ru­ha­gyár, a mag­tár, a tó­rium erőmű…

Csak vizuálisan észlelem a se­bes­ség csök­ke­né­sét. Fel­tű­nik egy beton­fal, ami­kor köze­lebb megyünk, meg­le­pődve látom, hogy sűrűn egy­más mellé épült magas koc­ka­há­zak együt­te­se. Nyers-be­ton­szí­nük, a növény­te­len utcák, kopár terek a hu­szon­egye­dik szá­zad lakó­te­le­peit idé­zik. Kelen szé­les fém pla­tó­hoz kor­má­nyozza a sik­lót. Ott több hasonló jármű par­kol. Kiszál­lunk, és gya­log foly­tat­juk utun­kat.

Ahogy a város centrumához köze­le­dünk, meg­élén­kül a gya­lo­gos­for­ga­lom – jár­mű­for­ga­lom nincs. Az embe­rek puri­tán egyen-öl­tö­zé­kük­kel mintha aka­rat­tal szür­kül­né­nek bele a jár­dák fakó, s a há­zak pasz­tell­színű sem­le­ges­sé­gé­be. Ettől csak néhány köz­épü­let hal­vány­kék-ere­zett műmár­vány hom­lok­zata tér el. Koráb­ban is fel­ötlő érzés kerít hatal­má­ba: köröt­tem min­den – az épü­le­tek, az utcák, az embe­rek – az egy­be­ol­va­dás vágyát fejezi ki. Lelki sze­meim­mel látom annak a hatal­mas háló­nak a szá­la­it, ami rábo­rul min­den­re, s egy­ben tart embert, várost, boly­gót egy fáj­dal­mas sors­kö­zös­ség­be. Ahogy ezen gon­dol­ko­dom, kilé­pünk a boly­vá­ros köz­pont­ját uraló belát­ha­tat­lan nyílt tér­re. A sza­vam eláll az ámu­lat­tól! Meg­ré­mít a hir­te­len elém táruló gigantizmus: New York, Hong Kong, Tokió épít­mé­nyei elbúj­hat­nak a város főte­rét meg­ha­tá­rozó kolosszeum – vagy sta­dion –, s a tar­to­má­nyi kor­mány­zó­ság homokkő palo­tája mel­lett, ám a leg­cso­dá­la­to­sabb az a kar­csú ala­bást­rom torony, ami a tér köze­pén nyú­lik a szürke égbolt felé. Falát káp­rá­za­tos fény­ko­szorú öleli kör­be, s ta­lán ettől tűnik a me­ga­lo­má­niás mérete elle­nére légi­es­nek, szinte töré­keny­nek. Némán muta­tok rá, s Ke­len áhí­tat­tal mondja ki a nevét:

–  A Fény Temploma!

–  Hisztek Istenben?

–  A Fény Urában hiszünk, a vég­te­len sze­re­tet­ben egye­sült jósá­gos atyá­ban, fiú­ban, s a fe­hér láng­ban, aki elküldte ínsé­günk órá­já­ban szol­gá­it, s meg­sza­ba­dí­tott min­ket a gonosz­tól!

–  Ámen… Kedvesem, nem mond­tad, hogy ilyen erős a val­lás mos­tan­ság.

–  Ez nem a val­lás: az élet maga, s a mi egész vérző Thulcandránkat átszö­vi. Nem hit­kér­dés, hanem az egye­dü­li, utol­só­nak meg­ma­radt lehetőség…

–  Ez túl magas nekem. Kelen, miről beszélsz?

–  Gyere, lépj be velem a Fény kapu­ján!

Egy cinikus, ateista kor gyermeke­ként resz­ketve megyek a me­rev derék­kal, átszel­le­mült arc­cal siető férfi mel­lett. Soha nem hit­tem Isten­ben, sem más túl­vi­lági hata­lom­ban. Elfo­ga­dom a zsidókeresztény val­lás eti­ká­ját – mint az embe­rek békés egy­más mel­lett élé­sé­nek zálo­gát –, a tó­rák és a Bib­lia masz­lagja nél­kül. Most itt gya­lo­go­lok egy őrült jövő­beni álom­ban, egy mono­te­ista világ­val­lás gigan­ti­kus épít­mé­nye felé – sze­me­met bántja az iri­záló fény –, s kö­ve­tem azt a fér­fit, akit rövid itt­lé­tem alatt kiis­merni vél­tem, ám most kide­rül róla, hogy val­lási fana­ti­kus. Utál­kozva enge­dem el a kezét.

Átjutunk a fényözönön, tejfe­hér vilá­gos­ság szü­rem­lik ki a torony kapu­ján. Csil­la­po­dik a fel­há­bo­ro­dá­som, ter­mé­szet­fe­letti nyu­ga­lom – igen, békes­ség – tölti el a szí­ve­met. Nem tudom, mi okoz­za: a „temp­lom” falai belül­ről dísz­te­le­nek, s bár hatal­mas a belső tér, szé­ke­ket nem látok. ( Szó­szé­ket sem…) Embe­rek áll­nak, s néz­nek maguk elé. A ma­gá­nyo­sak kicsit szo­mo­rú­an, a pá­rok össze­búj­va, egy­más kezét fog­va, öröm­mel. Külö­nös a pan­to­mim jele­net. Fér­fiak és nők áll­nak és vár­nak valamire… Kelen oda­lép hoz­zám, átka­rol. Jó oda­bújni hoz­zá, szé­les mell­kas­ára haj­tani a fe­je­met. Elpá­rol­gott a dühöm, azt a fér­fit látom, aki egy­szerre meg­értő társ és cso­dás sze­re­tő.

–  Andrea, kedvesem… Engedd magad­hoz a fényt!

Hasonló emóció, mint az „időrengés” során: a tes­tet­len­ség érzése egy fekete tér­ben. De most új érzés tár­sul hoz­zá: a magány… Mie­lőtt két­ség­be­es­nék, fel­fi­gye­lek a csil­lám­lás­ra, ami fény­szá­lak erde­je­ként halad felém. Tudom, hogy nincs kez­de­te, s nem lesz vége soha. A ko­rom­szín semmi szét­fosz­lik, aranyló hálóvá bom­lik a világ, ám a há­ló­ból áradó sugár­zás nem vakít és nem az érzék­szer­ve­imre hat, hanem a… lel­kem­re. Las­san köze­lít, s én nem érzek mást csak meg­nyug­vást, ahogy akkor illik, ami­kor elér, magába olvaszt az önzet­len empá­tia s a vég­te­len sze­re­tet.

Fájó a visszatérés a való világ­ba. Hisz az a má­sik maga volt a betel­je­sü­lés, nagyobb érzés a ka­tar­zis­nál! Resz­ketve kapasz­ko­dom Kelen kar­já­ba.

–  Mi történt velem?

–  Magadba fogadtad a fényt, és ő el­fo­ga­dott téged.

–  Ez egy keresztelő szer­tar­tás volt?

–  Tessék? Hát így is mond­ha­tom, igen, vég­leg hoz­zánk tar­to­zol!

A Fény Templomának „szomszédságá­ban” – úgy fél kilo­mé­terre – emel­ke­dik a tar­to­má­nyi Köz­igaz­ga­tási Hiva­tal épü­le­te. Kelennek itt van ran­de­vúja vala­me­lyik bürok­ra­tá­val. Az Árpád-csa­lád­szö­vet­ség veze­tő­jé­hez, Emese asszony­hoz érke­zett az „idő­tö­ré­sem” előtti nap a videofon hívás: beké­re­tik a fiát a tizen­ket­tes számú boly­vá­ros­ba. Kelen sze­rint ez min­dig plusz fel­adat­tal jár – nem kap­kodta el az uta­zást.

Leülök egy kőpadra a hivatal előtti szo­bor­park­ban. A Fény Temp­lo­má­ban tapasz­talt emó­ció elég okot ad a töprengésre… Köröt­tem míves fém­ta­lap­za­to­kon külön­böző művé­szet­tör­té­neti korok alko­tá­sai, leg­több­ször azok sérült tor­zói lát­ha­tók. Öröm­mel tölt el, ami­kor fel­is­me­rek egy-egy antik görög, rene­szánsz kori, barokk vagy kubista stí­lusú szob­rot. Köze­ledő lépé­sek zavar­nak meg, mögöt­tem, a gyöngy­ka­viccsal fel­szórt sétány felől hal­lik. Kelen gyor­san vég­zett. Kíván­csian for­du­lok meg. Nem messze, Dona­tel­lo-al­ko­tásra emlé­kez­tető lovastorzó előtt meg­pil­lan­tok egy köp­cös ala­kot. Fémes, zöld ruhá­za­tot hord, ami pik­kely­sze­rűen több darab­ból áll össze. Kuroszava film­jei­ben a sza­mu­rá­jok visel­tek ehhez hasonló mas­ka­rát. Job­ban szem­ügyre véve még ala­cso­nyabb­nak tűnik, mint azt első látásra gon­dol­tam. A si­sakja így ülve is a fe­jem magas­sá­gá­ban van. A te­tő­től-tal­pig „pán­cél­ba” öltö­zött alak köz­ben meg­érez­he­ti, hogy figye­lem, mert las­san felém for­dul; eset­len moz­du­lat­tal hát­ra­ar­cot csinál…A lát­vány­tól elsi­kol­tom magam! Ez a vala­mi, nem ember… Ízelt-tes­tű, cölöp-lá­bú, fél tucat kar­mos vég­ta­gú, tenyér­nyi nagy osz­tott szemű ször­nye­teg. A hu­szon­egye­dik szá­zadi rém­fil­me­ken edző­dött elmém­nek is sok ez a lény; undo­rí­tóbb a Légy gusz­tus­ta­la­nul átala­kuló főhő­sé­nél is! A vi­sí­tás ára­dat­ként ömlik, a ro­var­szerű iszo­nyat pedig ilyen han­go­kat ad ki:

–  Krrrkkk rrrrkkkk…. – vagy hason­lót. Félel­mem nagyobb annál, hogy új keletű emlé­keim közt rálel­jek: hon­nét isme­rős ez a fül­sértő resze­lés. A ré­mü­let csil­la­po­dik annyi­ra, hogy fel­en­ged­nek görcsbe rán­dult izma­im, fel­pat­ta­nok a pad­ról és sík­fu­tó­kat meg­szé­gye­nítő sebes­ség­gel tűnök el a hely­szín­ről.

A Közigazgatási Hivatal lépcsőin roha­nok bele Kelenbe. Ziháló tüdő­vel bújok meg a kar­já­ban, a kiful­la­dás­tól elcsukló han­gon mesé­lem a szo­bor­park­ban tör­tén­te­ket. Kelen tekin­tete – ami a szo­kott­nál is komo­rabb – elfel­hő­sö­dik.

–  Hát már meg is jöt­tek? A lég­kör­fi­gye­lők nem jelez­ték az érke­zé­sü­ket, bár lehet, hogy a Hold­bá­zi­son száll­tak le…

–  Nem érted, Kelen? Ott a park­ban meg­tá­ma­dott egy méte­res, kitin­pán­cé­los rovar­szörny! Te pedig csak a Hold­bá­zis­ról tudsz beszél­ni?

–  Andreám! Az nem rém­ség, hanem egy a formikák népé­ből: ősi, intel­li­gens faj. Remé­lem, nem vág­tál hozzá sem­mit.

–  Intelligens faj? Kelen, te már megint elhall­gat­tál elő­lem vala­mit!

–  Gyere, üljünk le oda… Tudom, kel­le­met­len erről beszél­ni, de ami­kor sok­kot kap­tál a Tu­dás Házá­ban, a „tör­té­nelmi film” nem ért véget, csak az… eré­lyes köz­be­avat­ko­zá­sod félbe sza­kí­tot­ta.

–  Hogyan? Akkor mi tör­tént?

–  Nem nyerhettük meg azt a há­bo­rút, lát­tad milyen pusz­tí­tást vitt vég­hez a DARS néhány csil­lag­ha­jó­val!

–  Mi lett a vé­ge?

–  A DARS megnyerte a háborút…

–  Mégsem igázták le Thulcandrát? Meg­vál­toz­tak?

–  Andrea, te nem tudod, mit beszélsz? Az a faj jelenti a leg­ke­gyet­le­nebb fenye­ge­tést, ami a fény­vi­lá­go­kat érhe­ti! A ga­lak­ti­kánk előtti őská­osz szül­te. Egy faj, aki kiir­totta civi­li­zá­ció­já­ból a sze­re­te­tet, akit nem irá­nyít más, mint a pusz­tí­tás őrült vágya és más értel­mes lét­for­mák leigá­zá­sa. Ural­kodni akar­nak a létező világ­min­den­ség felett. Egyes asztrohistorikusok sze­rint ők vol­tak a ge­ne­zis utáni koz­mosz­ban az első öntu­datra ébredt faj. Múlt­juk irdat­lan mély­ségű kút, tudá­suk felül­múlja majd´ min­den­kiét ebben a gala­xis­ban. Saj­nos, a ha­tal­muk az idők során oly nagy lett, hogy tel­he­tet­len gőg­jük­ben szem­be­for­dul­tak a Jóság Urá­val is…

–  Tehát nem ők egye­dül ural­ják az űrt?

–  Nem. Van egy szin­tén régi – évek mil­li­ói­val mér­hető – Szö­vet­ség, ami dacol a DARS rop­pant had­ere­jé­vel. Az előbb már meg­ne­vez­tem őket: fény­vi­lá­gok! Három faj alkotja a Szö­vet­sé­get: a humanoid hispidusok népe, a félhumán formikák, s a tel­je­sen ide­gen anyag­szer­ke­ze­tű, inhumán iubarok. Ők is fel­fe­dez­ték a csil­la­gok közti uta­zás tit­kát, s mert mind­jük­nek meg­gyűlt a baja a DARS-sal – rájöt­tek: külön-kü­lön elvé­rez­né­nek a harc­ban – egye­sül­tek és súlyos áldo­za­tok árán kikény­sze­rít­tet­ték a csil­lag­közi békét. Azóta is fenn­áll ez az erő­egyen­súly. A konf­lik­tus akkor újul ki, ami­kor egy sem­le­ges nap­rend­szer­ben eléri egy faj a tudás azon szint­jét, hogy uralni tudja a mag­ener­gi­át, s meg­te­szi az első bátor­ta­lan lépé­se­ket az űrben. Ekkor a DARS – aki­nek állan­dó, kielé­gít­he­tet­len az éhsége a fej­lő­dés bizo­nyos szint­jét már elért rab­szol­ga-fa­jok után – lecsap, és leg­több­ször siker­rel jár, mert a fény­vi­lá­gok békés expan­zi­ója sok­kal las­súbb és körül­mé­nye­sebb az Ellen­ség vil­lám­gyors hódí­tá­sai­nál. Thulcandrának talán sze­ren­cséje volt – máig vitat­koz­nak ezen a te­o­ló­gu­sok és a filo­zó­fu­sok – ugyanis az első táma­dás túl­sá­go­san is elpusz­tí­totta pla­né­tán­kon az inf­rast­ruk­tú­rát ahhoz, hogy az a sá­táni nép­ség lete­le­ped­hes­sen, s meg­kezdje boly­gónk kiszi­po­lyo­zá­sát. Meg kel­lett vár­ni­uk, míg az embe­ri­ség kilá­bal a ször­nyű vál­ság­ból. Addig itt hagy­ták hely­tar­tó­nak a Fe­ke­te­pa­lástú Embert, aki meg­ta­lálta fajunk söp­re­dé­ké­ben a kész­sé­ges kiszol­gá­ló­it. De Thulcandra gyor­sab­ban talpra állt, mint szá­mí­tot­ták és a Hen­rik vezette fel­ke­lés elűzte a DARS báb­ja­it! Ezért volt olyan gyors és ret­te­ne­tes a meg­tor­lás. Boly­gónk – s vele együtt a homo sapi­ens – a vég­pusz­tu­lás órá­jába lépett, ami­kor meg­je­lent a hiperűrből a formikák flottája… Tud­nod kell: a fény­vi­lá­gok csil­la­gar­ma­dája a tel­jes körű mun­ka­meg­osz­tás elvén ala­pul. A hispidusok népe – mely sze­líd, a fegy­ve­rek­től irtózó faj – adja a mér­nö­kök, a tech­ni­kai sze­mély­zet zömét; az iubarok, ezek a fel­fog­ha­tat­lan ener­gia­lé­nyek szol­gál­tat­ják a csil­lag­meg­haj­tást; s ma­gát a had­se­re­get a formikák har­cos népe. Ők univerzumszerte szám­ta­lan boly­vi­lág­ban élnek, az után­pót­lá­suk majd­nem kifogy­ha­tat­lan. Gúla alakra hason­lító tár­sa­dalmi hie­rar­chiá­juk azon ala­pul, hogy a dol­go­zók töme­gei önként alá­ve­tik magu­kat a veze­tők aka­ra­tá­nak, a ve­ze­tők viszont min­den­ben a „gú­la” csú­csán tró­noló jóté­kony des­po­ta, a „boly-anya"irányítása sze­rint cse­le­ked­nek. Talán ennek köszön­he­tik meg­me­ne­kü­lé­sü­ket a Gonosz Hata­lom ármány­ko­dá­sai­tól, ráadá­sul a formika tril­liók meg­le­he­tő­sen kor­lá­tolt gon­do­la­tait az egyén helyett a közös­ség bol­do­gu­lá­sa, a tel­jes önzet­len­ség tölti ki. A DARS elleni hábo­rúk­ban is ez az önfel­ál­dozó hősi­es­ség hozta meg szá­mukra a győ­zel­me­ket.

–  Visszatérve Thulcandra máso­dik invá­zió­já­ra: a Tejút köz­ponti boly­vi­lá­gá­nak Úrnő­jét medi­tá­ció köz­ben láto­más­sal kereste meg a Fény Ura. Szent révü­le­té­ben meg­pil­lan­totta ezt a tá­voli sár­te­két, egy kez­det­le­ges fény­vi­lá­got, mely botorul dacolni mert a DARS-sal, s ak­kor épp e tette ször­nyű meg­tor­lá­sát nyögte… A vég órája előtti utolsó perc­ben jöt­tek a sza­ba­dí­tók, pla­né­tán­kon a flóra és a fa­una gya­kor­la­ti­lag meg­sem­mi­sült, s hi­ába volt min­den nagy­lelkű segít­ség: boly­gónk örökké szür­ke, puszta világgá vált…

–  Szóval az a rusnyaság… egy a sza­ba­dí­tók közül?

–  Igen, s mi­vel a formika kato­nák nem hagy­hat­ják el űrha­jó­juk köz­vet­len kör­nyé­két, egy parancs­nok­kal hozott össze a sors. De indul­nunk kell And­rea, hogy idő­ben vissza­ér­jünk az Árpád-csa­lád tele­pü­lé­sé­re. Eme­sé­nek át kell adnom Európa Állam főko­or­di­ná­to­rá­nak üze­ne­tét.

–  Rossz hírt kap­tál? Lát­tam az arco­don – a férfi meg­csó­kol, játé­ko­san össze­kó­colja a hajam, ám a ked­ves­ke­dés elle­nére érzem: erő­vel nyomja el a fáj­dal­mas fin­tort.

–  A Tejút peremvi­dé­kén ismét meg­je­lent a DARS. Elpusz­tí­tot­tak egy egész bolyvilágot… A Fény Szö­vet­ség élet­ha­lál­harc­ban áll velük, a segít­sé­gün­ket kérik.

–  A miénket? De mit tud ez a ki­szi­po­lyo­zott Thulcandra nyúj­tani azok­nak a szu­per­lé­nyek­nek?

–  A DARS új szövet­sé­gest talált, meg­nyerte a tá­ma­dás­hoz egy másik dimen­zió iszo­nyú lénye­it. Ezek a lát­ha­tat­lan – leg­in­kább az iubarokra emlé­kez­tető – vala­mik a hiperűrben élnek, tér­ug­rás­kor hatal­mukba kerí­tik a véd­te­len formika csil­lag­ha­jó­kat, s ab­ban a fé­lel­me­tes nem­lét-vi­lág­ban elpusz­tít­ják azo­kat! A meg­tá­ma­dott boly­vi­lág segít­sé­gére siető flotta is erre a sorsra jutott – egy űrhajó kivé­te­lé­vel. Ezen embe­rek is tar­tóz­kod­tak. Fel­fog­ha­tat­lan módon „meg­érez­ték” a hiperűrben lesel­kedő halá­los veszélyt, s idő­ben jelez­ték a csil­lag­hajó irányítóinak… Csak az embe­rek vol­tak erre képe­sek. A má­sik három faj­ból hiány­zik a men­tá­lis elő­re­lá­tás, ami vész­jel­ző­ként „mű­kö­désbe lép” a hipertér démo­nai­nak a meg­je­le­né­se­kor. Az új csil­lag­ar­mada egy­sé­gei­hez embe­re­ket kér­nek és Thulcandra nem tagad­hatja meg a sza­ba­dí­tói­nak kéré­sét. A fő­ko­or­di­ná­tor uta­sí­tása sze­rint min­den csa­lád­szö­vet­ség köte­les kije­lölni tizenöt önkén­test – ter­mé­sze­te­sen gyer­mek­te­len fér­fi­a­kat és nőket…

–  De hát az Árpád-csa­lád­ban az idő­já­rás­gyári kataszt­rófa miatt nagyon keve­sen marad­tak.

–  Háborús időkben nincs apel­lá­ta.

–  Akkor ez azt jelen­ti, hogy te is?

–  Igen. A csa­lád­szö­vet­ség veze­tője nem tehet kivé­telt a gyer­me­ké­vel sem.

–  Emesének meghalt a fér­je, s a na­gyob­bik fia; kegyet­len­ség azt kérni tőle, hogy fel­ál­dozza min­den csa­lád­tag­ját!

–  Vezetőnek lenni nem elő­jog, gyak­ran kínos köte­les­sé­gek sora. Szá­munk­ra, hoz­zá­tar­to­zók­nak ször­nyű volt apám, s Etel bátyám tra­gé­diá­ja. De gon­dol­kozz: ők odaát egy bol­do­gabb dimen­zió­ban már egye­sül­het­tek a fénnyel! And­rea, ne feledd, mit tanul­tál a Fény Temp­lo­má­ban: csak a por­tes­ted halan­dó, a lélek hal­ha­tat­lan!

–  Kelen, rám nem gon­dolsz? Mi lesz velem nélküled…

Vadul repít a sikló a horizont felé. Alat­tam vág­tat az ezüst­szürke róna, felet­tem a va­ní­lia­színű ég. Csak az ért­het meg, aki már elve­szí­tett egy a szí­vé­hez közel álló embert…

…Kelen, és a sok száz thulcandrai újonc, teg­nap hajó­zott be. Csak a közeli hoz­zá­tar­to­zók jut­hat­tak be Európa Állam Egyes Számú Űrki­kö­tő­jé­be: mégis ezrek áll­ták körül a biz­ton­sági zónán túl a nagy, fehér­arany­ként fénylő csil­lag­ha­jót. A tá­vol­ból néz­tem a nyíl­egye­nes sorok­ban masí­rozó formika szá­za­do­kat, s az ala­csony kitin­pán­cé­los tömeg­ből kife­hérlő űregyen­ru­hás sudár fér­fi­a­kat és nőket. Pil­la­nat­ra, mintha Kelent is meg­lát­tam vol­na: remé­lem ő volt az a magas fér­fi, aki felénk for­dulva intett utó­szor, mie­lőtt bele­ve­szett a formika űrhajó han­gár­ka­pu­já­nak feke­te­sé­gé­be. Mel­let­tem han­go­san fel­zo­ko­gott vala­ki, Emese asszony volt. Vékony, erek­kel átszőtt kezébe temette arcát. Akkor el vol­tam telve a bána­tom­mal, most jut eszem­be: elő­ször lát­tam sírni egy jövő­béli embert…

Szombathely, 1995–2015


* Itt szeretném megköszönni Pete László Mik­lós nagy­lelkű gesz­tu­sát: ven­dég­szö­vege nél­kül vesz­tett volna ere­jé­ből ez a hosszú történet.