Varga Kriszta

Emberélet

Van az a pontja az éjnek: felold korod, nemed alól.
Van az a pontja: gyerek vagy, ki éji utcán kutyagol.
Van az a fénye a Holdnak: macskaköveken guggol.
Van az az árnya a térnek: faágon bagoly huhog.

Volt az a fátyla a Létnek, mögüle kín kuvikolt.
Volt az a súlya a tétnek, de most már nem indokolt.


Varga Kriszta

Kegyelem a kiadóban

A Ház testében Titok a belső kert.
Fa áll ott, minden évszaknak közepén.
Rigó képében rebben a röppenés
Nagycsütörtökök delén.

Néma a fény a gyümölcsben.
Fondoran kúszik az átok
saját farkába harap:
így lesz töviskoronátok.

Álló légben hallgat a porszem,
fénypászma leplezi le, hogy van.
Az Egész csöndesen megbocsát
és öleli részeit boldogan.


Varga Kriszta

Kicsukva

Szemed előtt zajlok Nagycsütörtökön.
Nagypénteken Benned vérzek Istenem.
Nincs hová emelni szemem,
nincs ami megtartsa tekintetem.
Vakulat körbe, utam kiszabva: görbe.

Kicsuktuk magunk a Kegyelemből.
Kicsuktuk magunk a… Miből?
Nincs senki a tükörbe’.
Lavór fölé ültetsz minket, hogy egymás lábát mossuk,
de lehetetlen, hogy saját koszunk a közös vízbe osszuk.
Hogy maradhatott bűn rajtam, mikor Te mindet elvetted?
Ezt a kicsit, nézd, ezt rajtam felejtetted.