Horváth Dezső

A galambok beszélnek

Istenem, hányszor öntött el az ámu­lat, ami­kor lát­tam, sokak erké­lyé­nek virág­lá­dá­já­ban galamb ül a fész­kén. Meleg­sé­get ültet el az emberi szí­vek­be, de gon­do­lom, ő is jól jár: ele­mó­zsiát is kap az ott lakók­tól. Régi ked­ves komám, a ceg­lédi Tóth Pis­ta, aki mél­tán kapta az évszá­zad fotog­rá­fusa címet, Bernáth Aurél­ról készí­tett fény­ké­pén is az lát­ha­tó, hogyan ked­ves­ke­dik üve­gen keresz­tül a to­já­sain ülő­vel. Az is csupa ara­nyos­ság, hogy busz­meg­ál­lók­ban szinte a tal­punk alól csi­pe­ge­tik föl a mor­zsát. Engem pedig a guta kerül­get, ha már ezt a ket­tőt meg nem üti, ame­lyik min­ket sanyargat.

Miféle ember az ilyen?

Következetes buzgalmamban beáll­hat­nék erké­lyünkre néző üveg­ab­la­kunk elé, és egyen­ként kipi­pál­hat­nám Bálint Sán­dor leg­na­gyobb mun­ká­já­ból a ga­lam­bok­ról szóló nyolc szó­tár­ha­sáb­nyi sza­va­kat, a bögyös­től a pör­gő­ig, bocs­ko­ros­tól a pává­ig, hogy ez sem az, meg az sem az, de a vé­gén oda jut­nék, új nevet kell talál­nom. Sán­dor bátyánk min­den­ben a lehető leg­ala­po­sabb mun­kát végez­te, végig­járta a haj­dan híres sze­gedi galam­bá­szat népes tábo­rát, kikér­dezte mind­egyi­ket, bár nem tudok róla, hogy akár kölök­ko­rá­ban is külö­nö­sebb von­zalma lett volna ehhez a való­ban szép kedv­te­lés­hez. Tör­pécske vagyok hoz­zá, hogy akár vessző­vo­nás­sal is meg­told­jam sza­va­it, de ide írom már­is: panel elő­ne­vet adtam a hoz­zánk járó kettőnek.

Ellőném a poént, ha mind­járt meg is magya­ráz­nám. Közön­sé­ge­sen szürke házi­ga­lamb­nak mondják.

Már csak ez hiányzott nekem. Panel­han­gyá­val évti­ze­dek óta hada­ko­zom, most a ga­lam­bok jön­nek? Csak el ne jus­sunk az elefántig.

Fölmentve érzem szilaj indula­tai­mért maga­mat, ami­óta azt hal­lot­tam, bib­liai fél­re­for­dí­tás nyo­mán került bele a ga­lamb a Szent­há­rom­ság­ba, de nin­csen az az ártal­mas szer­szám, amit be ne vetet­tem volna már a két galam­bocska elri­asz­tá­sá­ra. Szembe megyek megint az embe­ri­ség több­sé­gé­nek föl­fo­gá­sá­val. A bé­kes­ség mada­rá­nak tart­ják leg­töb­ben, a híres Béke­ga­lamb is ezt pél­dáz­za, én meg csa­tá­rozni kez­dek velük? Ami­kor beszélni kez­de­nek, mind­járt. Nem mind­del, csak ket­tő­vel. Aztán másik kettővel.

Kerti igyekezetemben fölcicomáz­tam már leg­ko­ráb­ban termő cse­resz­nye­fán­kat CD-ko­ron­gok­kal, remél­ve, hogy elijesz­tem a min­den szembe bele­ha­rapó rigó­kat és vere­be­ket, ha sze­mükbe vil­lan a fény. Velük se értem el sem­mit. Madza­got feszí­tet­tem ki erké­lyünk kívül­ről való bejá­rata elé, soro­zatba agga­tott fényes koron­gok­kal meg­rak­va, és ez egy dara­big töké­le­te­sen műkö­dött. Ugyan­arra a srófra jár­hat a szem­közt lakók esze kereke is, az ő er­ké­lyü­kön is ugyan­ezt lát­tam. Ők már fénylő sza­lag­csí­kok­kal is kiegé­szí­tet­ték valamennyit.

Közelítek már a lényeghez, kicsike türel­met kérek még. Egy­szer csak úgy for­dult a tör­té­ne­lem kere­ke, nem Rómeó és Júlia erkély­je­le­nete zaj­lik nálunk, két szürke galamb lett napi ven­dé­günk. Szí­vem min­den mele­gé­vel köszön­töm, akik­nek erkély­lá­dá­já­ban fész­ket is rak­tak már, de én a szent­lel­ket is leszed­ném az egek­ből, ha csak meg­hal­lom hangjukat.

A madárfélék korán kelnek, akkor­tájt önző kutya­ként én már vissza­aludni szok­tam. Nehéz elvi­sel­nem ragasz­ko­dá­su­kat. Gon­dol­tam már arra is, kite­szek egy nyug­ágyat, és abban várom ket­te­jü­ket min­den reg­gel, nagyo­kat hes­se­get­ve, de más-más meg­ol­dá­so­kat vetet­tem be még­is. Ami­óta pél­dául a je­ges eső úgy bevert, hogy egy­né­mely virá­gunk műanyag tok­ját is elin­téz­te, és víz­ben állt az egész erkély­bi­ro­da­lom, egyik ötlet után másik ötlet szü­le­tett bennem.

El ne felejtsem, vettem még tava­szok haj­na­lán egy lézer­ce­ru­zát. Ceru­za­elemre jár, tér­kép­mu­ta­tásra hasz­nál­ja, aki­nek már muta­tó­pálca se jó. Uta­sí­tás is jár hoz­zá: suga­rába ne nézz bele, mert kiégeti a sze­me­det. Az egyik galam­bom­nak fél feje köze­pé­ben meg­ülő sze­mébe leg­alább negy­ven másod­per­cig lőt­tem bele a piros pon­tot. Már attól kezd­tem fél­ni, kisül a sze­me. Remél­tem, idő­le­ge­sen sike­rül elül­tet­nem benne a tuda­tot, hogy ez az erkély nem neki való.

Ez se használt. Itt van most is, pár­já­val együtt. Kezd­tem meg­nyu­god­ni, kárt nem tet­tem vele. Ami­kor a kert­szom­széd macs­ká­já­nak egyik szeme kimúlt, hiába ugrott az egér­re, min­dig mellé talált.

A galamb rokonságban sincsen a macskával.

Kolosszális segítséget kaptam az internetről. Vala­hol, messze délen, ahol mar­ha­csor­dák leg­elész­nek a por­tyázó tig­ri­sek között, és ennek a békés­nek nem mond­ható együtt-já­rás­nak min­dig a csorda issza meg a levét, egy hoz­zám fog­ható kótya­gos pszi­chiá­ter­féle fej­béli szik­rája adott zse­niá­lis meg­ol­dást. Abban min­den­kép­pen közö­sek vagyunk, mind­nyá­jan azt hisszük, a tig­ris­nek is, meg a cse­resz­nyét dézs­máló feke­te­ri­gó­nak is emberi kulcsra jár a zár­ja. Ha mi azt gon­dol­juk, hogy ő azt gon­dol­ja, akkor semmi baj nin­csen. A ga­lambra ugyanez értendő.

Tudományos alapon megfelezte a lé­lek­tani tudo­má­nyok­ban jára­tos embe­rünk az egyik csor­dát. Az egyik csa­pa­tot hagyta ere­deti mivol­tá­ban, a másik felé­nek a fa­rát azon­ban tele­pin­gálta figyelő sze­mek­kel. Mit ád Isten, azt tapasz­tal­ta, amire szá­mí­tott. A sze­mek­kel meg­ra­kott mar­ha­far­tő­höz egyet­len tig­ris­nek se támadt ked­ve, továbbra is tize­delte azon­ban a meg­ma­radó másik felét. A ma embere ebből azon­nal sta­tisz­ti­kát csi­nál. Meg­vár­hat­nám, amíg világ­sza­ba­da­lom lesz az ötlet­ből, de engem türel­met­len­ségre hajt a napi vendégjárás.

Azért adott két kezet a te­rem­tő, amíg egyik­kel a hívat­lan két mada­rat hes­sent­ge­tem, a má­sik­kal elő­pö­työg­tes­sem az internet tár­há­zá­ból a bagoly­fé­lé­ket. Kivá­lasz­tot­tam az ége­tően piros szemű füles­bag­lyot. és máris bead­tam a nyom­ta­tó­nak. Szí­nes pro­duk­ció­ként jött elő, a lel­kem is mosolyra derült. Ha ebből ismét­lek, mond­juk hatig elha­lad­va, talán sike­rül átül­tet­nem a mar­hák fará­nál szer­zett tapasz­ta­la­tot galambra is.

Támasznak hányta azonban a kan­ör­dög a sző­rös lábát, a nyom­ta­tóm csak pis­lo­gott, de nem műkö­dött tovább. Isme­rem kan­csal­sá­gát, hagyni kell, majd meg­gyógy­ul. Azt az egyet vet­tem keze­lés­be, amit kiadott magá­ból. Körül­vág­tam olló­val, pon­to­san akko­rá­ra, amek­kora a korong. Elő a tu­bu­sos ragasz­tót, rányom­tam tak­nyát az egyik kerek korong hátul­já­ra, és máris ott him­bá­ló­zott, ahol a galambpár bejár.

Ismételtem volna a nyomta­tást, de ahogy a kutyára jog­gal mond­ják, olyan, ami­lyen a gaz­dá­ja, átér­tel­mez­he­tem a nyom­ta­tóra is. Kemény­fe­jű, meg­átal­ko­dott, mint a tok­mányba szo­rult kasza­kő. Mint a gazdája.

Ami nem megy, ne erőltessük, idéz­tem magam­ban az öreg­át­kos csalfa böl­cses­sé­gét, és két pötty­in­tés­sel kikap­csol­tam a gé­pe­met. Ekkor szállta meg a szent szel­let a nyom­ta­tót, kiadta a füles­bag­lyot, hat pél­dány­ban. A lo­gi­ká­ját nem értem, de elfo­ga­dom. Ha neki így teszik, legyen így. Elő a na­gyol­lót, egy­másra fek­te­tem mind a hatot, és egy­szerre vágom ki az elő­raj­zolt kör men­tén mind­et. Kéz­nél a tu­bus, meg­ke­nem mind­egyi­ket, föl­ra­gasz­tom mind­et, és várom, mikor hőköl­nek vissza bere­pülni szán­dé­kozó madár­ká­im. Fitye­gett ott már két madár-alakú feke­te­ség is, azokra is jutott.

Az egyik, amikor leginkább lóbálta a szél, mintha tanult volna a ki-be röp­penő galam­bok­tól, elröp­pent velük. Soha nem talál­tam meg. Nagy gon­do­lat­nak is lehet böjt­je, nin­csen siker áldo­zat nél­kül, leír­tam vesz­te­sé­geim közé.

Győzelmi himnuszt énekelhetnék így is, se aznap, se más­nap, de még har­mad­nap se jöt­tek elő. Elhúz­tak ugyan előt­tünk rend­re, de tovább száll­tak. Ha tud­nám a na­gyon eszes pszi­chiá­ter kukac­szá­mát, érte­sí­te­ném a sikerről.

Még esőbeállónak se szálltak meg nálunk.

Jó, hogy vártam, mert negyedna­pon újra jött ugyanaz a ket­tő. Oda röp­pen­tek, ahová akar­tak. És foly­tat­ták, ahol abba­hagy­ták. Föl­csap­tak megint föl­det műve­lő­nek. Virá­ga­ink tövé­ből vag­dal­ták ki az éltető ter­mő­ta­lajt. Ekkor jutott eszem­be, meg­le­he­tős kés­lel­te­tett gyúj­tás­sal a duá­lis jel­ző. A pa­nel­ga­lamb mel­lé. Annyit beszé­lünk mos­ta­ná­ban a du­á­lis kép­zés­ről, ha az én két galam­bom másod­mes­ter­ség­ben elkezdi kimű­velni virág­ja­ink alól a ter­mő­föl­det, akkor ezt a pá­rost nyu­god­tan beszúr­ha­tom a nyolc szó­tár­ha­sáb vala­me­lyi­ké­be. Akár a ga­tyás­ga­lamb mellé.

Sándor bátyánk, bocsásd meg haló poraidban!

Csak nem valami nagyon erős csá­bí­tás van elül­tetve virágcserepeinkbe?

Dejszen jól van, kiheverem én e bajt – jut­nak eszembe Petőfi sorai. Még egy kísér­letre futná erőm­ből, de nem tudom, miként fog­jak hoz­zá. Bár bonyo­lult dolog lenne föl­hoz­nom a ne­gye­dik eme­let­re, de ha egy nagy mar­hát állí­ta­nék be erké­lyünkre a virág­cse­re­pek közé, és annak a fa­rát díszí­te­ném sereg­nyi szem­mel, vagy bagoly­fe­jek­kel, talán sike­rem lenne.

Már indulnék a legközelebbi vásár­ba, de vissza is curikkoltam. Mi lenne itt, ha a szembe szom­széd meg bőszült bikát kötne ki? Sze­gény helyen meg­fe­lelne a mű­anyag vál­to­zat is. Műte­hén­ké­vel ültet­ték be városi terein­ket nem is olyan régen, ha abból elő­ta­lál­nék egyet, bizony kipró­bál­nám. Szé­nát se kel­lene elébe rak­nom, almolnom is fölös­le­ges. Csak a fara legyen for­más, hogy a sok szem – és bagoly­fej – elfér­jen raj­ta. Leg­föl­jebb néha csap­kod­hatna egy kicsi­két a far­ká­val, ahogy ele­ven vál­to­zata a fe­jő­gu­lyást szokta szá­jon törülni.

Hogy az immár duális képzésen átesett két galam­bocs­kám mit lépne erre, még nem tudom.

A jó ötlet eláll, talonban marad­jon. Lehet, hogy mada­rá­szok­tól kell kol­dul­nom vala­mi­lyen hálót, és azt feszí­te­nem ki az erkély bejáratához.

Újabb csalódás, de ebből is tanul­tam. A leg­jobb mada­rá­szok inkább taná­csot adtak. Enged­jem őket fész­ket rak­ni, és ami­kor a to­já­sai­kat is bele­toj­ták már, dob­jam ki a fész­kü­ket. Vissza­üzen­tem, nehéz elkép­zel­nem, hogy ilyen hosszú ideig még min­dig a fé­szek­ra­kás lenne a gond­juk, ezek inkább átkép­zett, kis­par­cel­lás – paraszti – föld­mun­kás­ok. Még csak gallya­kat se hord­tak föl, hogy jó fész­kük legyen.

Észhez kell végre térnem, nem tudok bele látni egyet­len galamb­fejbe sem. Csak a mi olda­lun­kon leg­alább száz­öt­ven ugyan­ilyen erkélyt talál­nak, miért éppen a miénk­hez ragasz­kod­nak? Az is meg­le­het, való­ban mélyen rej­tett bio­ló­giai kény­szer­mo­tor hajtja be őket. Addig hada­ko­zom velük, amíg az idő kimossa belőlük.

Sündisznókkal népesíthetném be, ha már a kak­tusz­bok­rot kite­le­pí­tet­tem – las­san-las­san kifo­gyok az őrült ötle­tek­ből is.

Panelgalambokról szólva is ideje mon­do­gat­nom a vi­lág lus­tái­nak leg­böl­csebb panel­du­má­ját: ami magá­tól meg nem oldó­dik, azzal nem érde­mes foglalkoznunk.

Megette a fene, ez se jó. Galambéknál sin­cse­nek lefu­tott ese­tek. Egy hét múlva újra itt van­nak. Más kot­tára jár az eszük.

Nehéz elhinnem, hogy még mindig fészek­nek keres­né­nek helyet. Éjsza­kára most se maradnak.

Van még folytatás, ötletből hatal­mas tar­ta­lé­kaim van­nak. Kife­szí­tett madzag van tehát az erké­lyün­kön, a nyal­kább faj­tá­ból, azon fityeg­nek a füles­ba­goly­fej­jel meg­ra­kott CD-ko­ron­gok. Azok­ból az idők­ből még, ami­kor azt hit­tem, sike­rült ész­já­rá­sun­kat össze­han­gol­ni. Jöhet nagy szél, him­bá­lóz­nak a ko­ron­gok, lehet, hogy akkor nem is akar­nak beröp­penni hoz­zánk, de más­kor igen. Elő­tört ben­nem a szilajnagy ész, erős nád­faj­tá­ból – nálunk, ott­hon ten­ge­ri-nád­nak mond­tuk – szur­kál­tam vessző­ket, sing­nyi távol­ság­ra. Arra gon­dol­tam, ha meg­ne­he­zí­tem beju­tá­su­kat, nem is eről­köd­nek tovább. Fél szem­mel san­dí­tok az erkélyre a szá­mí­tó­gép mel­lől, lesem újabb pró­bál­ko­zá­su­kat. Ahogy Pető­fink­nél A puszta télen bérese oda-odanéz, nem üres-e a jászol. Egy­előre áldom a ko­ba­ko­mat, tel­jes béke honol nálunk.

Segítőkészségben még mindig nin­csen hiány. Jani komám a Ba­la­ton­hoz készül uno­kái után, virtigli bio­ló­gus­ként azt mond­ja, amíg oda van, ide­ig­le­ne­sen köl­csönbe adná a műuhut. Biz­tos siker, náluk is jól vizs­gá­zott. Az ide­ig­le­nes szón aka­dok fönn. Volt már rá tör­té­nelmi pél­dánk, nem is egy, évti­ze­de­kig is eltart­hat a csa­pa­tok ide­ig­le­nes tar­tóz­ko­dá­sa, ezzel a mada­ra­kat se her­gel­ném. Meg se tud­nám mon­dani később se, a nád­pál­cá­zás térí­tette őket a jóra, vagy a mű­uhu, tehát köszö­nöm szépen.

Most már aztán tessék megkapasz­kod­ni, mert olyat mon­dok, le ne esse­nek a szék­ről. Kol­dul­tam volna tehát madár­fogó háló­ca­fa­tot, de csak taná­csot kap­tam. Ker­tünk­ben hal­mo­zódó lomok között viszont ráakad­tam egy lepe­dő­nyi füg­göny­da­rab­ra. Finom szö­vé­sű! Hófe­hér volt ifjú korá­ban, most egy kicsit meg­ülte a por, de egy öblí­tés elég, hogy régi fényé­ben tün­dö­köl­jön. Ha mada­rá­szok meg­lát­nák, lefo­ga­dom, befog­nák madár­be­fo­gó­nak. Össze­haj­to­gat­tam, kitet­tem egy virág­cse­rép szo­rí­tá­sá­ba, tar­ta­lék­nak. Hátha eljön még az ínség, föl kell csipeszelnem a nyalka madzagra.

Adja Isten, ne így legyen.

Bajban is lennék, a feje­met se tud­nám kidug­ni, hogy a fel­hők járá­sát meg­fi­gyel­jem. Min­den­esetre nagyon jó, hogy nem a tor­tú­rák ele­jén talál­tam rá. Het­ven­hét tapasz­ta­lat­tal vol­nék szegényebb.

Jószívű ember Jani komám, további taná­cso­kat ad. Azt mondja töb­bek között, ren­del­he­tek röp­ködő művar­jút, ház­hoz szál­lít­va. Ugyan­ott kínál­nak nem röp­kö­dőt is. Az is hatá­sos len­ne, de azt időn­ként be kel­lene von­nom, mert ha csak áll, akkor meg­szokja a galamb.

Igen, igen, de baj van. Ha meg­ren­de­lem, ház­hoz szál­lít­va, itt­hon ros­to­kol­ha­tok, amíg meg­ér­ke­zik. Lári­fá­ri, mondja Jani, és tele­fon­szá­mot is ad, hogy meg­be­szél­hes­sem a meg­ér­ke­zés pon­to­sabb ide­jét is.

Fejedelmi kiszolgálás, mégis ódz­ko­dom. Nekem már nem­csak napi tevé­keny­sé­gem az oda-oda­né­zés, meg a te­lesz­kó­pon ülő füleim­mel oda­hall­ga­tás, de napi kenye­rem is a betűbe fog­la­lás. Ha ház­hoz jön a té­ma, még min­dig jobb, mintha tér­dig cap­lat­nám a lába­mat. Így leg­alább ára­doz­ha­tok, mennyi min­den bele­fér a ki­csike galamb­fej­be, ha nem sike­rül kifog­nom rajta.

Másnap újra levél érkezik kukac­pos­tán, eszembe jut­tat­ja, hogy körül­be­lül har­minc évvel ezelőtt már szép elő­adást hall­gat­tunk Zsombón arról, hogyan talál haza a pos­ta­ga­lamb. A csőre mögött van a föld­mág­nes­sé­get érzé­kelő szer­ve, az vezeti vissza a fészkére.

Hoppá! Ezt még ki kell próbál­nom. Ha a föld­mág­nes­ség­nek ekkora kor­mányzó hatása van, meg kéne pró­bál­nom meg­za­varni ezt a tájé­ko­zó­dási képes­sé­get. Ha a vas­rá­csos erké­lyünk fából készült könyök­lője alá bera­kok egy sor mág­nest, nosza, uram­is­ten, lás­suk, mire megyünk? Kész­le­teim van­nak mágneskarikákból, és ha nem lenne elég, a hűtő­szek­rényre agga­tott díszes dara­bo­kat is föláldozhatom.

Hajnalok hajnalán elkészültem vele. Hiú remé­nyeim­ben úgy gon­do­lom, alá­ak­ná­zott mező­nek köny­veli el az immár rozs­da­far­kúra váltó új galambpár, és az is lehet, csa­tát nye­rek. Magya­rán is mon­dom: bele­za­va­ro­dik abba az egy­szerű tény­be, hogy nem tud tájékozódni.

Mindenestre a betűbe fog­la­lás szé­pen nyúlik.

Jani elismeri kísérletező ked­vem makacs követ­ke­ze­tes­sé­gét, de nem nagyon hisz a sikerben.

Támogatót kell keresnem. Megké­rem majd vala­me­lyik galam­bá­szun­kat, tegyen a ga­lamb­fé­szekbe egy mág­nes-da­ra­bot. Jani is föl­aján­lotta segít­sé­gét: ha barát­ját meg­ké­ri, műto­jásba tegye bele az elté­rí­tésre híva­tott csa­lit, akkor is kide­rül­het. Mert a műto­jást elvi­seli a költő galamb.

Eddig jutottunk hajnalok hajna­lán. Este is tel­jes a csönd. Még béke­ga­lamb se akar berö­pül­ni. A szent­lé­lek se.

Harmadnap sem, negyednap sem. Pis­lo­gok, füle­lek, semmi beha­to­lás. Ami­kor haza­ér­ke­zem, első dol­gom, apróra átvizs­gá­lok mindent.

A szemben lévő ház tetejéről san­dít­gat­nak át hozzánk.

Csak el ne kiabáljam!

De jó lenne! A jó mágnes zuhogó eső­ben, szél­vész­ben, rez­ze­net­len csönd­ben, tik­kasztó meleg­ben, ziman­kós fagy­ban min­dig mág­nes. Írom a le­ve­lem Jani­nak: most már csak a tar­ta­lék­ként bevet­hető fészek-mág­ne­se­zés dönti el a csata kime­ne­tel­ét. Átír­nám majd a címet is: Száll a ga­lamb a fészkére?

Áthallás kizárva. Nem a fé­szekre száll­nak, csak tur­kálni járnak.

Egyik legkedvesebb darabunk ezt a cí­met vise­li: Száll a kakukk fészkére. Csak­hogy a ka­kukk­ma­da­rat nálunk a bio­ló­gia az örök haj­lék­ta­la­nok csa­lád­jába sorolta be. Nincs saját laká­sa, min­dig más fész­kébe teszi bele tojá­sát. Kifi­gye­lő-ké­pes­ség­ben csal­ha­tat­lan. Elha­gyott fészekre rá se bojszint.

Lejterjakabnak nevezném ezt is az iro­da­lom szó­hasz­ná­lata szerint.

Egy világ omlott össze bennem. Ebben a pil­la­nat­ban, augusz­tus utolsó nap­ján, fél 1-kor vissza­tért a már ismert rozs­da­farkú és a kö­zön­sé­ges házi­ga­lamb. Han­gos­kod­va, pec­ke­sen kor­zóz­tak a kilenc mág­nes­sel alá­ak­ná­zott könyöklőn.

Galamb ellen nincs orvosság? Azon­nal föl­sze­rel­tem a füg­gönyt, a többi ijesztő alkal­ma­tos­ság megtartásával.

Hetekig, hónapokig semmi nesz, már kezd­tem azt hin­ni, tel­jes a si­ker. Balga lélek vagyok, szep­tem­ber 18-án, dél­előtt 10-kor megint föl­röp­pent erké­lyünk­ről az egyik. Boszor­ká­nyos ügyes­ség­gel vitor­lá­zott az elret­ten­té­sére szánt het­ven­hét encsömbencsöm elle­nére a füg­göny leg­te­teje fölött.

Írom Janinak, a műuhut még most se kér­ném, mert nem tud­nám eső­vé­dett helyre föl­akasz­tani se.

Törhetem a fejemet tovább.

Új esztendő jött a tavalyi helyett, és feb­ru­á­rig semmi nesz. Vala­me­lyik tél­végi nap­sü­tés­ben megint beszállt ket­tő, a sima tarka faj­tá­ból, és elkezdte művel­getni a vi­rág­cse­re­pe­ket. Bár agya­mat majd­nem elön­tötte a vér, a mág­ne­sek­kel alá­ak­ná­zott könyök­lőt műanyag lap­pal borí­tot­tam be. Arra gon­dol­tam, azon meg­csú­szik a kör­mük. Talál­tam köz­ben egy fátyol­csí­kot, negy­ven cen­tis méret­ben. Azt kötöt­tem föl a nád­pál­cák­ra, de úgy, hogy a széle ráér­jen a könyöklőre.

Most április vége felé járunk, és bol­dog­ság­hor­mon­jaim kezd­tek dol­gozni ben­nem. Már írni akar­tam Jani­nak, hogy lám, ész és aka­rat, ha akar, győ­zel­met arat, ami­kor megint gya­nús zaj ütötte meg tom­puló két füle­met. A ga­lam­bok beszél­tek egy­más között!

Új év, új csata?

Először arra gondoltam, talán vala­me­lyik szom­széd erkély­ről kia­bál­nak, de mun­ka­időm­ből kitel­vén, ki is nyi­tot­tam az ajtót. Lás­sa­tok cso­dát, embe­rek! Két új galamb vihán­colt a vi­rág­cse­re­pek között. Lehet, hogy hessentésem volt várat­lan, az egyik cse­re­pet az alap­zatra lelök­ték. Annyira meg­le­pőd­het­tek, hogy itt még embe­rek élnek? Földje kibo­rult, tokja eltö­rött. Kezd­het­tem beül­tetni újba.

Közben elállt a húsvét hetét követő hóesés. A Szent­lel­ket nem imád­koz­ha­tom le elle­nük, talán a ker­tünk­ből ele­ven bag­lyot kel­lene kalit­kába zár­nom, hogy meg­em­le­ges­sék a ma­gya­rok iste­nét. Vagy valami menyét­fé­lét. A bök­kenő csak az, naponta kel­lene ege­ret fog­nom, külön­ben szol­gá­lat köz­ben pusz­tulna éhen. A gö­rényt kihagy­nám, mert az büdös. Az egész utca föllázadna.

Netán irtsam ki az összes virá­got? Hadd marad­jon beton­si­va­tag, ami annak született?

Vagy végleg be kellene vésnem kicsinyke agyam­ba: galamb ellen nincs orvos­ság. Leg­föl­jebb a dup­la­so­ros, acél­pen­gés, ket­tős határzár.

Ha csak ennyi lenne az én bajom!