Vasi Szabó János

Magyar montázs

(részlet)

A panzió parkoló­já­ban hagy­ták a Volks­wa­gent. Órán­ként indult autó­busz a Kurultajra. A ko­rai idő­pont elle­nére sem akadt ülő­hely a jár­mű­vön. A két­sá­vos asz­fal­tút mel­lett sík vidék, csak itt-ott törte meg a vég­te­len­sé­gét aká­co­sok sora. Messzi­ről föl­tűn­tek a bú­bos kemen­ce­ként fehérlő jur­ták, száz­nál is több állt belőlük.

Az impozáns hagyományőrző-tábor mel­lett jól fel­sze­relt kem­ping ter­pesz­ke­dett. A szí­nes modern-mű­anyag sát­rak, mobil­vé­cék, mos­dók lát­vá­nya vissza­rán­totta a hu­szon­egye­dik szá­zadba az érke­zőt. A sát­rak előtt büsz­kén lobog­tak a nem­ze­ti­színű és Árpád sávos zászlók.

Már látszott a nagykapunál, hogy az idei Kurultajra is sok láto­gató érke­zett. Walter Zol­tán eliga­zító táb­lát kere­sett. Az se lett volna baj, ha rovás­írás­sal van, de nem talált. Nép­vi­se­letbe öltö­zött fia­tal lány mutat­ta, hogy merre talál­ják a kéz­mű­ve­sek sát­ra­it. Ágosth Hen­rik ott magára hagyta Zoltánt.

–  Nézelődj! Meg­ke­re­sem a könyv­ki­adók pavi­lon­ját. Majd jövök.

Utcányi helyen sorakoztak a nép­mű­vé­szeti tár­gya­kat, ruhá­kat kíná­lók sát­rai. Leg­több­jük a saját ter­mé­két árul­ta: tar­solyt, kala­pot, hím­zett blúzt, szok­nyát, fara­gott sza­ru­kür­töt, díszes nyelű kése­ket, osto­ro­kat, fából készült hang­sze­re­ket, fémművestermékeket lehe­tett vásá­rol­ni. Itt elbúj­tak a két­ezer éves város Kar­ne­vál­já­nak unal­mas gyer­tya­ön­tői, illat­sze­re­sei, ham­bur­ger­sü­tői és merí­tett­pa­pír-áru­sai a való­ban ősi, magyar kézművestermékek közt. Walter egy tar­solyt válasz­tott, díszí­tése az avar kori grif­fes-in­dá­kat idéz­te. Nem engedte becso­ma­gol­ni, a vál­lán átvetve viselte.

Kürtök harsantak, érces hangjuk a lovaspálya felé von­zotta a turis­tá­kat. Messzi­ről lát­szot­tak a fá­ból ácsolt kerí­tés men­tén sora­kozó zász­ló­ru­dak a turáni népek szí­nes lobo­gói­val. Kike­rülte a so­ka­ság közt béké­sen leg­elé­sző rac­ka­ju­ho­kat. Maga­sabb volt a bámész­ko­dók több­sé­gé­nél, jól látta a küz­dő­te­ret: üte­mes dob­szó hang­jaira két korhű bőr­ze­kébe öltö­zött lovas és két­tu­cat­nyi kék kaf­tá­nos, vas­tag sárga öves gya­lo­gos – fér­fi­ak, nők vegye­sen – nyi­lazta az ember nagy­ságú cél­táb­lá­kat. Perc­nyi idő alatt tűpár­na­ként tel­tek meg tol­las végű nyíl­vesszők­kel. Kevés nyíl hevert a füvön célt tévesztve.

Walter a tömegben hallot­ta, hogy előző nap nagy zápor sza­kí­totta meg a prog­ra­mot. A fül­ledt meleg­ben nyoma se maradt a hű­sítő eső­nek. A so­ka­ság tovább hul­lám­zott a pálya és sát­rak közt. Zol­tán a hul­lám tara­ján barátja kere­sé­sére indult.

Kétkerekű kordénak támaszkodó fia­tal lány kel­tette föl a fi­gyel­mét: sokan fény­ké­pez­ték a láto­ga­tók közül az olaj­barna bőrű, man­du­la­szemű szép­sé­get. Nyú­lánk alak­ján jól állt az azúr­kék és bíbor­szí­nek­ből össze­varrt keleti nép­vi­se­let. Ezüst kari­kát csíp­te­tett pisze orrocs­ká­já­ba, ajkán ked­ves mosollyal tűrte a lel­kes turis­ták zak­la­tá­sát. Zol­tán nem tud­ta, melyik türk nép­cso­port­hoz tar­to­zott, de rög­tön szí­vébe zárta a tüne­ményt. Köze­lebb lépett, ám ekkor fel­erő­sö­dött a dob­szó, fehér ruhás regö­sök vonul­tak el. Mögöt­tük fel­tűnt Hen­rik: rövidujjú ingén tenyér­nyi izzadt­ság­fol­tok, kopa­szodó fején helyre kis sap­kát viselt, a keleti ven­dé­ge­ken látott hasonlót.

–  Sikerült tár­gyalni valakivel?

Henrik homlokáról törölte a ve­rej­té­ket, arcán csa­ló­dott fin­tor­ral intett nemet.

–  A Menedéknél és a ha­gyo­mány­őrző köny­vek kiadói­nál is csak lel­kes fia­tal áru­sok vol­tak. A pro­mi­nen­sek nem jöt­tek el.

–  Biztos az Adrián hűsölnek…

–  Valószínű. Zol­tán, meg­éhez­tem, harap­junk vala­mit. Jól esne egy pofa sör is, arra lát­tam a sörsátrakat.

Könnyen odataláltak, a kony­ha­sát­rak felől áradó illat­or­gia vezette őket. Bog­rács­ban rotyo­gott az étel a söröző szürke pony­vája mel­lett. Tulipiros-hímzett-ruhás asszony­ság sür­gö­lő­dött, épp akkor öntötte a meg­főtt krump­li­hoz az előre pirí­tott tész­tát, sza­lon­nát, sózta és piros­pap­ri­ká­val fűsze­rez­te, a tete­jére föl­szelt para­di­csom került. Miután jól össze­ke­verte az alap­anya­got, átadta a he­lyet egy nagy­da­rab, poca­kos fér­fi­nak. Az erős karok hatá­ro­zott moz­du­la­tok­kal for­gat­ták a kor­mos bográcsot.

Fehér tányéron szolgálták föl a még forró teper­tő­vel meg­szórt, zöld­pap­ri­ka- és para­di­csom­ka­ri­kák­kal díszí­tett ételt. Hen­rik nagyo­kat nyelve húzta magá­hoz a tányért, lel­ke­sen biz­tatta Waltert:

–  Slambucnak hív­ják, auten­ti­kus alföldi pász­tor­étel, finom és lak­ta­tó. Jó étvágyat!

Ránézésre a grenadírra emlé­kez­tette Zol­tánt, apja egyik ked­ven­cé­re, de össze­tet­tebb ízt érzett, talán a bősé­ges sza­lonna miatt. A slam­buc majd­nem kifo­gott raj­ta, egy fala­tot se tudott volna töb­bet enni. Csú­szott utána a hi­deg, sár­gás­zöld homoki riz­ling. Rit­kult a tömeg dél­után. A du­gu­lá­sig meg­telt par­ko­lók­ból elszál­lin­góz­tak a tu­ris­ta­bu­szok. Alko­nyo­dott, a szín­pa­don két hatal­mas posz­ter – Atilla nagy­ki­rály és Árpád feje­de­lem kép­mása – alatt kazak nép­mű­vé­szeti cso­port dobolt. Az isz­lám előtti nomád tör­zsek kul­tú­rá­já­ból mutat­tak be íze­lí­tőt: fehér álarc­ban, agancs­dí­szes fej­ék­kel, az ame­ri­kai indiá­no­ké­hoz hasonló roj­tos bőr­ru­hák­ban. Hen­rik két töm­zsi, ázsiai ábrá­za­tú, őszes fér­fi­val tár­sal­gott. Kerek fejü­kön a ba­rát­já­é­hoz hasonló négy­szög­le­tes sap­ka, keleti motí­vu­mok­kal díszes ingük fura egy­ve­le­get alko­tott a modern pan­tal­ló­val és kényel­mes sport­ci­pő­vel. Walterig elhal­lat­szott az orosz beszéd. A ba­rátja mellé lépett:

–  Henrik, indulni kéne. Hol­nap korán kelünk…

Csak turkálták a szál­lón a vacso­rát, az ape­ri­tif­ként fel­szol­gált barack­pá­linka hamar elfogyott.

–  Láttam, hosszan beszél­get­tél a ka­zak küldöttekkel.

Henrik töltött még egy kupicával.

–  Nem kazakok vol­tak: torgaji madjarok. A leg­újabb kuta­tá­sok sze­rint gene­ti­kai roko­na­ink, pár ezren élnek, külön meg­hív­ták őket is a szer­ve­zők. A sors fin­to­ra, hogy csak oro­szul tud­tunk kommunikálni…

–  Látszott raj­tuk, hogy jól érzik magu­kat a Kurultajon.

–  Azt mondták: távoli fivé­rei­ket jöt­tek meg­lá­to­gat­ni. De volt más közös témánk is, nem mond­tam még, de majd negyed­szá­zada melóz­tam rövid ideig Tengizben. A torgajiak közt sok csa­lád­ból dol­goz­nak a gáz és olajmezőkön.

–  Mit kerestél Tengizben?

–  Vegyészmérnök vol­nék az első dip­lo­mám sze­rint. Évek­kel később végez­tem el a bölcsészkart. Nyolcvannégyben, hogy meg­ússzam a sor­ka­to­na­ság mara­dék ide­jét, jelent­kez­tem a Vegyépszernél kikül­de­tés­re. Magya­rok épí­tet­tek a Szov­jet­unió­ban egy olaj­fi­no­mí­tót. A cég­nél tap­sol­tak a dip­lo­más szak­em­ber­nek, igen szí­nes tár­sa­ság dol­go­zott kinn. A több­ség egy­szerű melós volt, az ott­honi fize­tés több­szö­rö­sé­ért uta­zott ki. Ám sokan akad­tak a tár­sa­da­lom aljára csú­szot­tak, elvált fér­fi­ak, alko­ho­lis­ták, de vol­tak a fegy­ve­res kato­nai szol­gá­la­tot pol­gári mun­ká­val kiváltó szép­lel­kek is. Nem tar­toz­tak a szakma krém­jé­hez, inkább épí­tés­ve­ze­tő­nek érez­tem magam köz­tük, mint vegyész­mér­nök­nek. Dol­lár­ban fizet­tek, de kemény robot volt. A ko­ráb­ban Algé­ri­át, Líbiát meg­járt hegesz­tők foly­ton panasz­kod­tak: ott nap­köz­ben vál­tot­ták egy­mást, keve­seb­bet melóz­tak a rek­kenő sza­ha­rai hőség­ben, de Tengizben reg­gel­től söté­te­dé­sig ment a haj­tás egy­hu­zam­ban. Pihenni alig tud­tak, estére szó sze­rint elfo­gyott a levegő a bó­dé­vá­ros­ban, ahol lak­tunk. A ho­mok ropo­gott a fogunk közt, nap­köz­ben a negy­venöt fok se volt rit­ka, nem lehe­tett puszta kéz­zel meg­fogni a vasat, annyira átme­le­ge­dett. Reg­gel viszont dide­reg­tünk. Az étel, a kon­zerv is ehe­tet­len volt, a helyiek kajá­já­tól meg napo­kig has­me­né­sem volt, marok­kal zabál­tam a szén­tab­let­tát. Az egyik kantinoslány meg­saj­nált, liter­szám dik­tálta belém a teát, neki köszön­het­tem, hogy nem szá­rad­tam ki, mint a si­va­tag. Nem feled­tem a nevét: Tik­ász Kata­lin­nak hív­ták, magas, fekete somo­gyi lány, pár évvel idő­sebb nálam. Szom­bat­he­lyen végezte a fő­is­ko­lát, magyar–nép­mű­velő sza­kon. Akko­ri­ban se fizet­ték agyon a tanárt, gon­dol­tam, azért dol­go­zik itt a vi­lág­végi pusztán.

–  Hm. Volt valami románc köz­te­tek, ha sza­bad kérdenem?

–  Ugyan! Végig bete­ges­ked­tem a tengizi hóna­po­kat, ha nem a gyom­rom volt oda, az orrom vér­zett, akkor kez­dett hul­lani a ha­jam. Este örül­tem, ha bemász­hat­tam az ágy­ba, a meleg­től meg a szú­nyo­gok­tól nem tud­tam alud­ni. Itt­hon mond­ták, hogy Kati Pest­ről kitil­tott prosti volt… A szoci idők­ben, a bel­vá­rosi szál­lo­dák­ban ide­gen nyel­ve­ket jól beszé­lő, dip­lo­más öröm­lá­nyok szó­ra­koz­tat­ták a külföldieket.

–  Olvastam, hogy Szemipalatyinszkban volt a szov­je­tek kísér­leti atom­te­le­pe, koráb­ban több föld­alatti rob­ban­tást végrehajtottak.

–  Erről csak a rend­szer­vál­tás után hal­lot­tam. Sze­ren­csém volt, kevés időt töl­töt­tem kinn. Miután haza­jöt­tem, meg­szűn­tek a gyo­mor­pa­na­szok és az orr­vér­zés. Kihullt néhány csomó a sö­ré­nyem­ből, ennyi­vel meg­úsz­tam a kalandot.

–  Megbántad? Inkább bevo­nul­tál volna „rigónak”?

–  Egy szóval sem mond­tam azt. A munka kemény volt, a klíma szinte elvi­sel­he­tet­len, igaz. A du­nán­tú­liak és a pes­tiek szen­ved­tek a sztyep­pe, a fél­si­va­tag sivár egy­han­gú­sá­gá­tól. Az Alföldön töl­töt­tem a gye­rek­ko­ro­mat, nem nyo­masz­tott a vég­te­lenbe nyíló kazak pusz­ta. Azgirban, Gurjevben, Tengizben jár­va, talál­kozva a hely­bé­li­ek­kel, mintha a távoli múlt egy darab­kája tárult volna föl előt­tem. Akko­ri­ban, ha a pi­ros útle­vél­lel kimen­tél a szom­széd szo­ci­a­lista orszá­gok­ba, befog­tad a po­fád, hogy vélet­le­nül se jöj­je­nek rá a romá­nok, a szlá­vok, hogy magyar vagy, ám ott, mikor meg­tud­ták hon­nét jöt­tél, barát­ként, sze­re­tet­tel fogad­tak. Reg­ge­lente a ködös hideg­ben kékes gáz ült meg a fém- és beton­épít­mé­nyek lábá­nál, lidér­ces fakó­szín­nel ébredt a róna, ám ahogy fel­kelt a nap, aranyba öltö­zött; a for­ró, szá­raz szél­ben óriás gémes­ku­tak­ként mered­tek az ult­ra­ma­rin­kék égre az olaj­fú­ró­tor­nyok. Kati min­den nap vékony papír­dzse­kije cip­zár­ját az álláig föl­húzva hozta a ter­mosz­ban a kávét, futó csók volt a fi­zet­ség, most is érzem ajká­nak édes­kés ízét… Nurlan Külnek hív­ták az anyag­be­szer­zőn­ket. Sze­rin­tem azért esett rá a válasz­tás, mert jól beszélt oro­szul, az ott­lé­tem alatt nem sike­rült kide­rí­teni más vég­zett­sé­gét. A se­gít­sé­gé­vel talált gaz­dát a ha­zul­ról csem­pé­szett áru: magyar far­mer, ciga­ret­ta, Vide­o­ton szte­reo-rá­di­ós­mag­nó. Kedé­lyes keleti ember­ként soha nem sér­tő­dött meg, pedig „ku­tya­fe­jű­nek” hív­ták a mun­ka­tár­sak. Meg­le­pődni talán egy­szer lát­tam, a meg­ér­ke­zé­sünk után, dobo­zos mahorka kíná­lá­sá­val tetézte a barát­sá­gos kéz­fo­gást, nem tud­tam meg­áll­ni, hogy vissza­kí­nál­jam egy Marlboróval… Engem külön­ben ked­velt, amint látta kiújuló kóros sápadt­sá­go­mat, az egyre lötyö­gőbb mun­ka­ru­hát, szer­zett pár rúd­dal a he­lyiek finom kol­bá­szá­ból. Csak később merte beval­la­ni, hogy lókol­bász volt. Neki köszön­he­tem a leg­na­gyobb élményt, ami a szov­jet kaland köz­ben ért. Turis­ta­útra men­tünk néhá­nyan mér­nö­kök az ország akkori fővá­ro­sá­ba, Alma-Atá­ba. Nurlan min­den­hová elkí­sért min­ket. Utolsó nap, mikor épp cso­ma­gol­tam a vissza­té­résre készül­ve, oda­sün­dör­gött hoz­zám, és bedobta az adu-ászt: a vi­lág­hírű szov­jet lite­rá­tor, Csingiz Ajtmatov író-ol­vasó talál­ko­zót tart néhány óra múl­va. A Ver­senyló halála köte­lező olvas­mány volt közép­is­ko­lá­ban, de a hoz­zám hasonló iro­da­lom­ked­ve­lők ismer­ték az akko­ri­ban lefor­dí­tott híres regé­nyét, Az évszá­zad­nál hosszabb ez a nap címűt is. Zsú­fo­lá­sig meg­telt az egye­temi könyv­tár nagy­ter­me. Itt­hon a Star Wars film vetí­té­sén lát­tam annyi, szinte a csil­lá­ro­kon lógó embert. Az ázsiai ábrá­za­tok mel­lett szép szám­mal össze­gyűl­tek oro­szok és néme­tek is. Meg­vá­ra­koz­tat­ták a soka­sá­got. Aztán az oldal­aj­tón belé­pett Ajtmatov, leült a gyü­le­ke­zet­tel szem­ben. Csön­des mél­tó­ság áradt abból a kir­giz ember­ből. Rövidre nyírt, sűrű fekete haját hát­ra­fé­sül­te. Tud­tam, hogy az ötve­nes évei­ben jár, de ránc­ta­lan ázsiai vonású arca fia­ta­labb­nak mutatta a ko­rá­nál. Mély han­gon szó­lalt meg, oro­szul beszélt. Izga­tott, szem­üve­ges könyv­tá­ros volt a mode­rá­tor, rutin­ta­la­nul vezé­nyelte a ta­lál­ko­zót. Ren­ge­teg fölös­le­ges kér­dés hang­zott el, de az író a leg­os­to­bábbra is vála­szolt. Vég­te­len nyu­galma mel­lett ekkor tűnt ki a mély ember­sze­re­tet, amit Ajtmatov írá­sai is sugall­tak. Szé­gyen­kezve néz­tem a dedi­ká­lásra várók sorát. Nem volt nálam könyv, amit alá­írat­hat­tam vol­na. Dolgoztak, ettek, ittak, alud­tak az embe­rek Tengizben, másra nem jutott se idő, se erő…