Horváth Dezső

Szulikó

Erősen bajban vagyok. Szabad nekem egy­ál­ta­lán számra ven­nem annak a dal­nak a szö­ve­gét, ame­lyik­ről már akkor tud­tam, ami­kor elő­ször hal­lot­tam, hogy a nagy Dzsugasvili bele­ré­ve­dezve ezt sze­rette dúdol­gatni egy üveg grúz bor mel­lett? Vagy ádáz csics­ká­sai ezt húzat­ták a fülé­be. Azt is tud­nom kel­lett, világ­uralmi vad kegyet­len­sé­gei­vel való­ság­gal meg­szent­ség­te­le­ní­tet­te. Vol­tak, akik isten­ként tisz­tel­ték, mások még a nyelv­tu­do­mány leg­il­le­té­ke­sebb­jé­nek is kiki­ál­tot­ták. Zse­ni­a­li­tá­sát ömlengve dicső­í­tet­ték olya­nok is, akik a tudo­mány­ban több lófej­jel előbbre áll­tak. Szü­lő­apja kap­ta­fá­ira gon­dolva húzta föl a nagy teó­ria kap­ta­fá­ira a nyel­vé­szet téte­le­it? Nem tud­ni, a vi­lág­há­bo­rú­ban hány mil­lió ember élete szá­rad lel­kén, min­den­esetre a leg­főbb had­úr, a ge­ne­ra­lisszi­musz címé­ben feszelgett. És kato­na­ru­há­ban, ahogy a föld­ke­rek­ség nagy dik­tá­to­rai mind. Most kezd­jek dör­gö­lőzni hoz­zá? Iste­nem­nek kegyel­mé­ből most imád­koz­zam vissza, ami­kor a föld­ke­rek­ség nagyob­bik fele már felej­teni kez­di?

Oroszul hallottam először, pedig azt is tud­tam, hogy grúz nép­dal­ként köny­vel­ték el már akko­ri­ban. Haza­vá­gyó­dott tehát, dal­la­mok szár­nyán. Ha nép­dal, akkor ártal­mat­lan, tehát sza­bad, akarta eldön­teni ben­nem az érte­lem, de ami­kor elkezd­tem kuta­kodni utá­na, erről is kide­rült, ismer­jük szö­veg­író­ját is, sőt dal­lam­szer­ző­jét is – férj-fe­le­ség vagy test­vér­ség is lehet a ne­vek mögött? –, hazai fogal­ma­ink sze­rint leg­föl­jebb lep­ke­szár­nyon len­ge­dező műda­locska lehet­ne. Akakij Cereteli 1895-ben tette papírra a szö­ve­gét, gon­do­lom, talán a mi Misztótfalusi Kis Mik­ló­sunk alkotta grúz ábécé betűi­vel. Elönt a büsz­ke­ség! Ami­kor a ké­sőbbi dik­tá­tor még javá­ban sze­mi­na­rista volt Tbi­li­szi­ben. Nehéz elkép­zel­nem, hogy esti zso­lozsma köz­ben gyű­rű­zött volna be egye­ne­sen a pap­ne­vel­dé­be, ahogy a mar­xiz­mus begyű­rű­zött. Tovább szá­mo­lok, három évre rá, 1898-ban bocsá­tot­ták el onnan. Ezért viszont nem merek büsz­ké­nek len­ni. Iste­nem, mi lett volna a világ­ból, ha föl is szen­te­lik, és a füs­tölő állandó lóbá­lása köz­ben Isten igé­jét pré­di­kálta vol­na. Trockij lett volna a leni­niz­mus föl­kent foly­ta­tó­ja, vagy Buharin? Talán az a bi­zo­nyos jég­csá­kány se kapott volna tör­té­nelmi sze­re­pet. A sztalingyertya és a sztalinorgona se vonult volna be a ret­te­ne­tek szó­tá­rá­ba.

Bolond ötlet. Már az egyetemen belénk suly­ko­ló­dott, tör­té­nel­mi­et­len kate­gó­ria a mi lett vol­na, ha. A vaksi sors leg­több­ször far­ral áll a tisz­tes­ség­hez. Fon­tos posz­tokra sze­reti meg­ta­lálni a leg­hit­vá­nyabb embe­re­ket. Minél kemé­nyebb, minél tör­te­tőbb, annál többre jut. Ahogy a csil­lag­hí­vők a boly­gók együtt­ál­lá­sá­ból szok­tak követ­kez­tetni tra­gi­kus dol­gok­ra, a lelki defor­mál­tak együtt­ál­lá­sai is pusz­tító bajt hoz­nak ránk.

Fájó szívem majd meghasad – mégis ez jutott háborgó eszembe ma dél­ben, ami­kor elmen­tem egy fris­sen bezárt nagy köny­ves­bolt előtt. Foly­tat­tam volna is magam­ban a Szulikó tel­jes hosszá­ban, ha rávitt volna a lélek. Lélekre for­dí­totta a szót az internetem, az kísért meg enge­met, noha azt se tudom, valami madár­lé­lek-féle pót­je­len­tés nem kap­cso­lód­hat-e hozzá .

Akár gyalog indulok neki napi ván­dor­utam­nak, akár bicik­lin, min­dig eszembe jut vala­mi. Most a ked­ve­sen negé­des dal­lam első sora. Mert való igaz, grúz itóka nél­kül is elönt min­dig a fáj­da­lom, ha köny­ves­bol­tot zár­nak be. Itt megyek el a leg­na­gyobb előtt. Ordít az üres­sé­ge. Kivér­zett. Lélek se moz­dul a nagy üve­gek mögött. Meg is áll­tam mind­járt, hogy újság szé­lére föl­ír­jam, mek­kora kór ez raj­tunk, de belém cöve­kelt a föl­is­me­rés: ez csak egyik tünete a baj­nak. A szel­lemi szín­vo­nal állandó esé­se, az az igazi beteg­ség. A lelki sivár­ság, a kö­zép­szer hódít min­de­nütt. Sokat vét­kez­tem magam is köny­vek­ben, szí­ven ütö­get a szo­morú igaz­ság: miköz­ben tömegbe gyűl­nek a ma­gu­kat író­nak titu­lált súly­ta­lan ele­mek, és fogy­tán fogy­nak az igazi írás­tu­dók, a nyom­dai költ­sé­gekre hivat­kozva állan­dóan emel­ked­nek a kö­te­tek árai. A szá­mí­tó­gé­pes nyom­da­tech­nika révén inkább csök­ken­niük kel­le­ne. Magam több­ször elzeng­tem már, dupla vér­nyo­más­csök­ken­tőt kell beven­nem, ha csak elme­gyek akár­me­lyik bolt­juk előtt, és trip­lát, ha be is nézek.

Ritkíthatom a bogyókat, alig van már ilyen bol­tunk. Most csak a Szulikó dobog eszem­be. Az első sora: Fájó szí­vem, majd meghasad…

Nagyon fáj.

Más is koppant a mai napon. Éppen a hüvelyk­uj­jam­ból elő­ser­kenő vért szo­po­gat­tam, mert az egyik ajtó nyi­tá­sa­kor-csu­ká­sa­kor bele­akadt valami szeg­be. Nem rek­la­mál­tam, hogy ne szög­ki­álló ajtó­val fogad­ják vagy enged­jék el a ven­dé­get, szo­po­gat­tam és kiköp­köd­tem. Hir­te­len lépést vál­tot­tam: mégse arra megyek, hanem erre. Utca­sar­kon for­du­lok, és bele­bot­lok azon­nal réges-régi jó komám­ba. Át is ölel mind­járt, meg is ropog­tat. Nya­kába sózom, újabb száz­húsz évnek is el kel­lene tel­nie, hogy össze­fus­sunk, ha nem erre kanya­ro­dok, és lám, itt vagy. Hogy eszi a fene a sze­gény embert?

Fájó szívem megint meghasad, mert rákezd, rossz sze­lek jár­nak abban a szer­kesz­tő­ség­ben, ame­lyikbe évek­kel ezelőtt átiga­zolt. Semmi kis lapok pió­cái szí­vo­gat­ják el a zsí­ros hir­de­té­se­ket. Nem a szín­vo­nal ad éle­tet vagy halált egy lap­nál, hanem a köz­pi­aci hir­de­tés. És a hát­tér­ből elő­ki­a­bá­ló, min­den érté­ket rohasztó pén­zes­zsák. Mon­daná tovább is, de sie­tek a busz­hoz, és egyéb­ként se sze­ret­nék bele­ga­ba­lyodni a po­li­ti­ká­ba. A kö­zös múlt emle­ge­té­sé­vel se. Csak elvi­selni vagyok kény­te­len.

Azt már soha senki ki nem mondja, ha nem erre men­tem vol­na, hanem arra, hány nagy­szerű barát­tal talál­koz­tam vol­na. Nye­re­ség ker­geti a vesz­te­sé­get.

Ismerős a buszon is akad, meg kerti uta­mon is, és mind meg­moz­gatja agya­mat. Nyolc­van fölött már ilyen az ember, miköz­ben kény­te­len tudo­má­sul ven­ni, köz­is­mert nevek tömege ros­tá­ló­dik ki belő­lünk akkor is, ami­kor fél órát is tudunk beszél­getni egy­más­sal.

Megint ismerős. Jó ismerős. Hájjal kene­get, ami­kor kato­na­köny­ve­met hozza elő, élő klasszi­kus­nak eltú­loz­va. Ha csak tizede lenne igaz, amit mond, akkor is bol­dog len­nék. Csak éppen le kell száll­nia, mire föl­ten­ném neki a szo­ká­sos biz­ta­tást: most már csak azt mondd meg, jó komám, ki is vagy te?

Majd százhúsz év múlva megkérdezem, ha ki nem kop­pan a fe­jem­ből. Mégis egy sor még: Felelj, hol vagy, szép Szulikóm!

Itthon előkapom a számítógé­pet, és ahogy tíz ujjam­mal elkez­dem böködni a bil­len­tyű­ket, egyik­ben, hogyan – hogyan se, vala­hogy föl­éb­red a ne­ve. Ezer éve jó komám. Sokan nem adná­nak egy lukas garast se rá, mond­ván, nem annyira biz­tos az a száz­húsz év, nem kell addig se vár­nom.

Érjünk a végére! Más oldalról is fájo­gat kebe­lem bel­se­je. Busz­ról vil­la­mosra szál­lok, leg­alább ötven lépést kell meg­ten­nem, hogy átér­jek egyik­ről a másik­ra. Selyem­fény­ben pom­pázó majd­nem-majd­nem giger­li-öl­töny­ben bak­tat vala­ki. Hátul­ról is látom, kor­ban is koráb­bi, de ami­kor meg­elő­zöm, aztán a to­lon­gás­ban újra előre kerül, meg­döb­be­nek. Egy sen­ki­házi sen­ki. Embe­ri­ség elleni vét­kei elévül­he­tet­le­nek, még az öreg­át­kos­ból. Bér­mun­ká­ban fogant iro­dalmi ter­mé­sé­nek leg­ja­vát a zug­ira­tok Tör­té­neti Levél­tá­rá­ban őrzik. A ró­lam szó­ló­kat is. Ha még őrzik! Pedig kol­lé­gák vol­tunk. Meg is fogal­ma­zom magam­ban a sa­ját kel­te­tésű keserű tételt: a szel­lemi top­rongy akkor is az marad, ha selyem­nad­rá­got húz magára.

Szó nélkül elkerülgetjük most is egy­mást.

És a fejét jól föltartja!

De ez már egy itthoni népdalhoz kötő­dik.

Visszajutok megint Madáchhoz: Minő cso­dás kevercse rossz s nemesnek…

Űzött, hajtott bú-ú-úm, bánatom. Bizony mon­dom, ebben a kor­ban már nem sza­badna se népies műdal­ok­ba, se nép­dal­okba bele­üt­nöm az orro­mat. Se grúz­ba, se orosz­ba, se hazai­ba.

És ha nem a buszra, és nem is a vil­la­mosra száll­tam vol­na? Kivel talál­koz­tam vol­na, ha gya­log járok? Ha csak úgy magam­ban gon­dol­kod­tam vol­na! Min­den lépé­semre más jutott volna eszem­be. Nye­re­ség vagy vesz­te­ség?

Édesanyám szava szól át: ha a volna ott nem vol­na, min­den jó vol­na.