Horváth Dezső

A világ Sámsonjai

Többszöri beállásra lesz szükségem, ha mind­azt be aka­rom pötyögtetni a masinámba, ami meg­for­dult a fejem­ben. Állva verem a billentyűket, azért mon­dom beállásnak. A Bib­lia egyik leg­ere­de­tibb sztárja volt Sámson, a világirodalom is lesze­dett róla min­den bőrt. Félve vágok bele, mert ha csak az cseng a fülembe, Sámsonról, kiről írva vagyon, hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon, len­ne, aki mindjárt kinevezné déli önbekerítéseink határvadász kapitányává. Ha annyira sze­ret pogányokkal hada­koz­ni. Ráadásul igazhitűeknek merik magu­kat nevez­ni. Annyian seregelnek a kerítéseinket megcélozva, az ezres szám ahhoz képest bak­fitty.

Azért is félek beöltöztetni a határvadászok uni­for­misába, mert az erőszak erőszakot szül. Az újkori népvándorlás elősodorja ben­nem a kiköpött magyar igét: Ezer Kini­zsi se térülhet eléje.

A nevezetes sztárlegenda magja az, hogy Sámsonkánk már gyerekként kitűnt förtelmes erejével. Alko­holt nem ivott, és fejének bozontját nem érinthette se olló, se borot­va. Izrael fiaként, hatal­mas frics­ka, filiszteus lányt vett feleségül. Attól később el is távolodott, végül Delila lett a párja, aki száz asszo­nyi fon­dor­lat­tal mégis megszabadította hajától és erejétől. Megvakíttatták, ket­rec­ben mutogatták, de időközben kinőtt a fején min­den haj, visszatért félelmetes ere­je, és a csar­nok két osz­lopát egyberántva rogyasztotta össze az egész bol­to­za­tot. Maga is alatta pusz­tult, a sokez­res őrjöngővel.

Mit akarok kezdeni ma mindezzel? Mintha valami világvarázsló egyet­len pálcaütésére ter­jed­ne, valaki elkez­dett Sámsonozni. Aki meg­unta naponta habosra vert pofáján a borotvát húzigálni, és a villanyborotvára se for­dult rá a gusz­tu­sa, ráadásul haj­zatát is hol lányosra hagy­va, hol meg lófarokba, kontyba tekerve sze­reti visel­ni, abból lett hir­te­len Sámson. Az egész világon.

A hatodikos Bence szellemes szava jut eszembe az akkori lánydivatról. Ő még olyan lovat nem látott, ame­lyik­nek a feje után mindjárt a farka következett. Be is nevez­tem mindjárt a járási fogal­mazási ver­seny­re. Nyert is, végül vala­me­lyik egye­tem nagyszerű mate­ma­ti­kusa lett.

Lecövekelhetnék egykori bolondériámnál, misze­rint a férfinépek hir­te­len jött hor­monális gond­jai hozzák a bajt, de attól tar­tok, a szeb­bik nem osto­rozna meg leg­ha­ma­rabb. Úton-útfélen képesek úgy egymásba gaba­lyod­ni, időbe telik, amíg kibogarászom, melyik a férfi, melyik a lány. Keres­nem kel­lett egy biz­tos pon­tot, különben rám is rám rogyik a cir­ku­szi bol­to­zat.

Valamikor, nagyon-nagyon régen a királyi feje­ket is bozon­tok borították. A fésülés és szakállszárítás döntött a mikéntekről. És a ko­rona mérete. A népviseletek is tájanként különböztek. Más volt a matyó divat, és más a ka­lo­csai. Vagy a tápai. Ahogy egyik helyen a dödölle volt a népi ele­del, másikon meg a slam­buc. Vagy a keménytarhonya. Netán a cicege. A pásztorsüveg is más, mint a bányászok kemény kobak­ja.

Bele-beletévedek néha valamelyik fut­ball­meccs nézésébe, és megrémülök. Akik mos­tanában ker­ge­tik a bőrt, a szakállamtitkárokat is hajazó fizimiskával teszik. Mind szőrös. Egyik­nek-másiknak a feje búbján is ott a konty. Egy­szerre nézi Fokföldtől Kamcsatkáig a sok férfi, hogyne akarna vala­mennyi az óramű pontossággal labdát adogatók édestestvére len­ni? Fotel­ban ter­pesz­kedve is. Utána jönnek a sokez­res „csöcsrázdák", ugyan­ilyen fertőzettel, amíg itt-ott föl nem robbantják őket. Mert a ter­ror min­denbe beleszól. Ide is kellenének a Sámsonok, bulicsőszként, de ki győzné energiával?

Gondoljon bele az is, aki még nem próbálta. Micsoda földöntúli boldogság lehet, széles utat vagy kes­keny gyalogjárót vágni ősi bozont­ba, ha mutatós ábrázattal akar valaki meg­je­lenni akárhol. Szobrászi látnokság is kell hozzá, és legalább nem muszáj a bib­liai tiltást átferdítve se követni: ne csináljatok maga­tok­nak fara­gott képeket! Aki csak szúrós tarlóra, sörtésre vágja napjában, az is a mennyek­ben érezheti magát. Ha a ked­ves is elvi­se­li. Mert ne tagad­juk, a közös ember­ma­jom ősünk örökségét lányainktól, asszonyainktól elorozta az evolúció. Húzza be legalább a kéziféket, aki rohanva sze­ret olvas­ni. Rémálmok netovábbja lenne az a kép, ame­lyi­ken Nofertiti vagy Kleopátra istennőkhöz illő hosszú, karcsú nyakát és gyönyörű orcáját kasztrált gnómeunukok hada pama­csolja habos­ra, mielőtt borotva kegyet­len vasa érintené, és kecses álluk alá vándorolna át Tutanhamon fáraó marékba fogott var­kocs­szakálla. Még több művészettörténeti könyvet hánynának kukába tanév végén a min­den értéktől meg­sza­ba­dulni akaró diákok. Ahogy a kinőtt gatyát is oda dobják.

Jól emlékszem, amikor új biológiatanár érkezett, saját szőrmók állával bizonyította, milyen ősi fejtartás mel­lett hono­so­dott meg őseink arcán a szőrzet: fönt lefelé haj­lik, de a nyakunknál hir­te­len visszájára for­dul. Borotvájának is irányt kell változtatnia. Ahogy a lecsurgó eső diktálta, mielőtt végbe ment volna a gene­ti­kai csoda vagy bal­eset, és fáról leszállván emberré lettünk. A mos­tani hir­te­len szőrösödést leginkább ata­viz­mus­nak mondaná, aki­nek látnia is nehéz. Visszaütésnek. Megközelítő mai magyarsággal: vissza, ha nem is a fára, de mindenképpen a fa alá. (Mos­tanában éppen a fára visszajárás okoz gon­dot, combnyaktöréses bal­ese­te­ket, cseresznyeérés idején.) Haj­za­tunk ugyan­erre az esődiktálta parancsra nő, legföljebb a koba­kunk búbján található csi­ga­vo­na­lat kéne vala­hogy megmagyaráznunk. Ha vala­ki­nek kettős csa­var nőtt a fején, abból a palóc bábaasszonyok jövendölése sze­rint tanárember lett. A mi tanárunk szavaiból tovább léptünk, két lábon járó iga­zolását láttuk a törzsfejlődésnek. Derék Dar­win, ha ezt is észrevetted vol­na!

Száz szónak is egy a vége, a leg­na­gyobb kerítő a televízió, meg az internet és a mobil­te­le­fon. Jártamban-keltemben elnézem például lányaink egyéb viseletét. Test­hez simuló nadrágjaikba nem tudom hány síkosítóban pácolt cipőkanállal erőltetik bele magu­kat, két oldalról s beleráncigálva, de szinte kötelező előírás sze­rint tégladarabbal mind a két térdükön roj­tosra kaparják, és följebb is, formás comb­jaik közepén is. Kamcsatkától Tűzföldig. Hadd lássa, aki csábulni sze­ret.

Ha eddig eljutottam, válogathatok a hir­te­len támadó egye­bek­ben is. Vegyük csak a sapkákat. Vala­mi­kor keve­sek viselték a zsokék fejfödőjét. De ami­kor szárnyára kapta a világhír, és ugyan­azt bézbollsapkának nevezték, a földkerekség összes tájain egy­szerre jött rá az emberiség a szériagyártás célszerűségére. Állítható fejméret, ter­je­del­mes simléderrel. A labdaütő pedig alkalmi fegy­ver lett bandák kezében.

És a hátizsák? A háború alatt feketézők divatja volt a közönséges zsák, két sarkában két krumpli bekötve, hogy le ne csússzon, és közönséges két madzag­gal. Most pedig? Bol­dog-bol­dog­ta­lan azt vise­li, ezerféle változatban. Ilyen ked­ves mondókával tanulhatták gyer­me­keink: Hátamon a zsákom, Zsákomban a mákom, mákomban a rákom, kirágta a zsákom, Kiesett a rákom. Aki szánja károm, Szedje föl a mákom. Az iskolás is hete­kig benne hordja mindenét, és az aggastyán is. Időközben itt is elka­nya­rog­tak a dol­gok. Közbiztonsági kockázat is lett, meg­la­pul­hat­nak benne terroristák kellékei, amíg föl nem robbantják.

Szép álom volt egykor az üvegzseb a korrupciós pénzek láthatóvá tételére. Mos­tanában már nem is emlegetjük. Hasonló sorsra jutna a tűzött-fűzött üvegzsák is. Hogy legalább sej­teni lehes­sen, mi uta­zik velünk. Eddig még nem indítványozta sen­ki, hoz­zon törvényt a par­la­ment az illegális hátizsák ellen, de ezt is megérhetjük. Mert akkor az országgyűlésbe se jutnának be ille­gi­tim képviselők útján a poli­ti­kai ellenreklámok. Hej, élet, élet, betyár élet…

Egyelőre katasztrófaügyi főriogatónk nem kárhoztatja.

Más! Kolombuszéknak még át kellett hajózniuk Újvilágba, hogy észrevegyék, ott nin­csen föltalálva a kerék. Most? Tessék megnézni akármelyik reptéri jele­ne­tet, guruló bőröndökön kívül mást nem is látni. És a szemeteskukák alatt is kerék gurul. Praktikusságát a ha­zai ipar vagy a beszivárgó keres­ke­de­lem is fölfedezte. Terus ángyi is húzós kocsijával jár pia­colni Sze­ge­den is. A lényeg: egy­szerre támadt mind, mint a mez­te­len csi­ga.

Mindnyájuknál hormonzavarok diktálnának?

Porba ragadt gyermekkorunkból jön elő a sántika, a bilicke, a csúzli, a parittya, a nyílpuska, lányainknál a fal­hoz ütögetős labdázás, ezer­nyi ezer szavával. A záptojás, a cicézés – ilyen cice mel­lett aludni is lehet –, a gyer­tek haza libuskáim, az adj király, katonát, a kinn a bárány, benn a far­kas, a bújócska, kihasználva akár a tyúkketrec azi­lumát, barom­fi­tet­vek árán is, és a szembekötősdi. A sántika máshol sántaiskola lett, megint máshol icka, de abban is csak a fejtörésig jutot­tam: a fejünk fölött hátradobott lapos kő vagy sindődarab kísérő szava hogyan lett a vádol? Nyelvészetben járatosabbat kell megkérdeznem. Biz­to­san nem a bírósági üzemi nyelvből vették át.

Volt és eltűnt a tiki-taki, a tamagocsi, a hulahopp kari­ka, meg a többi. Mi maradt? Elsütöttem már, de ha saját termék, előveszem megint. Mivel játszik forró nyárban utcakövön ülő szőrmók legény ölében az aligszoknyás leányka? Ami­nek a rojtját azért nem lehet meghúzni, mert fáj. Mindenféle prasnyaság kizárva. Na mivel? Az okostelefonjával.

Akkora világjárvány lett, elsöpör min­dent az útból. Napkelettől nap­nyu­ga­tig, északtól délig, óvodáskortól a szív utolsó dob­banásáig. Kormányközeli falkavezértől a prosztó közlegényig vele kel és vele fek­szik min­den­ki. Csak érettségi napján gyűjtik be a tanárok mindenkitől.

De a Sámsont el ne felejtsük. Tőle indul­tunk. Kiről írva vagyon, hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon. Ja, akkor még volt szamár, és elhullása után annak állkapcsa is kéznél volt. Csak az alsó jöhetett szóba. A mos­tani utánzók lehet­nek cingár ványadtak vagy hasra kövérek, de a bivalyerő nem jön elő. Talán nem is fitogtatnák, ha len­ne. Akár átigazíthatnánk a régi jelszót: világ szőrmók Sámsonjai, egyesültetek!

Már csak ez volt hátra.