Horváth Dezső

Az agrárolló

Csak a jó­sá­gos Isten a meg­mond­ha­tó­ja, miért jutott eszem­be. Miért most jutott eszem­be? Soha nem hasz­nál­tam ezt a szót, csak prog­ram­be­szé­dek­ből isme­rős. Fél­álom­ban, fél fül­lel halot­tam: agrár­ol­ló. Ki is egé­szült mind­járt egy kép­pel, talán a Paraszt­párt 1946-os válasz­tási pla­kát­já­val. Tize­des mér­le­gen – mázsá­nak mond­ják min­den­felé – nem­ze­ti­színű sza­la­gos nagy zsák búza áll, a sú­lyok helyén pedig egy pár csiz­ma. Hol vol­tam én még akkor a válasz­tási ver­seny­fu­tás­ok­tól? A föld­osz­tá­son már túl vol­tunk, Teruskával kalap­ból húz­tuk a ne­ve­ket és a par­cel­lá­kat a csend­őr­lak­ta­nyá­ból köz­ség­há­zává avan­zsált ház lépcsején.

Az is eszembe vágódott, hallo­más­ból is igen régen talál­koz­tam vele. Kive­szett volna szó­kin­csünk­ből? Le is pötyög­tem mind­járt álom­béli billentyűkön, aki meg­ta­lál­ja, adja le a ta­lált sza­vak osz­tá­lyán.

Mi is volt az agrárolló? Amikor még foga­lom volt? Ide írom, ahogy éber álla­po­tom­ban az interneten meg­ta­lál­tam. A gaz­da­sági élet­nek az a je­len­sé­ge, ami­kor az ipari ter­mé­kek ára jelen­tő­sebb mér­ték­ben emel­ke­dik, mint az agrár­ter­mé­ke­ké, vagy az agrár­szek­tor bevé­te­lei gyor­sabb ütem­ben csök­ken­nek, mint az iparéi. A má­si­kat is, hogy min­denki ért­se: Akkor beszé­lünk agrár­ol­ló­ról, ami­kor a mező­gaz­da­sági ter­mé­kek árai ala­cso­nyak, az ipari ter­mé­kek árai pedig maga­sak.

Még tudományosabban: Ipari árin­dex osztva a me­ző­gaz­da­ság árin­de­xé­vel.

A Nemzeti Parasztpárt tehát azért kampányolt, hogy záród­jon az agrárolló.

Hol vagyunk már ettől? Ki figye­li, ki dekázza már?

Ha forogni kezdenek kóbor eszem­ben a fo­gas­ke­re­kek, több utat is meg­jár­nak. Oko­sa­kat is, zagy­va­lé­ko­kat is.

Valahol a Balaton partján talál­koz­tam utol­jára a köszö­rűs­sel, aki még lábi meg­haj­tású talics­kás masi­ná­val dol­go­zott. Ollót – a kö­röm­vá­gó­tól a sza­bó­ol­lóig –, borot­vát, kése­ket, bár­do­kat, fej­szé­ket, bár­mit köszö­rült, és fütyö­ré­szett hoz­zá. Gye­rek­ko­rom ámu­la­tá­val figyel­tem min­den moz­du­la­tát. Meg is kérdeztem:

–  Villanyborotvát is?

–  Hozhatja!

–  Rezgőkésest is?

–  Az milyen?

Nagy halandzsapasas vagy te, apus­kám! Akko­ri­ban kez­dett divatba jönni a vil­lany­bo­rot­va, gon­do­lom, még ő se talál­ko­zott vele, de min­dent vál­laló buz­gal­má­ban azt is meg­kö­szö­rülte volna.

Csak a történelmi hitel ked­vé­ért mon­dom, a fej­lő­dés követ­kező lép­csője az volt, hogy elma­radt a ta­lics­kás monst­rum, tás­ká­ban hord­ható elekt­ro­mos kis szer­ke­ze­té­vel járt házal­ni. És a mos­tani álla­pot? A mű­kö­szö­rű­sök is inkább kulcs­má­so­lásra specializálódtak.

Ahogy a csizmadiaság is kiment a divat­ból. Hite­les for­rás­nak tekint­hető a szom­széd susz­ter: azt mond­ja, az egész ország­ban össze­sen két csiz­ma­diá­ról tud, aki a nép­tán­co­sok­nak és a lo­va­sok­nak készít még fényes szárú láb­be­lit. Csak a Csizmazia vál­to­zat maradt, csa­lád­név­ként. Mint a Szijjártó. Hej, pedig a fényes szárú csizma a sta­tá­riá­lis bíró­ság előtt a kulák­ság biz­tos jele volt.

Kötelet osztottak érte.

Ide is van elágazás.

Nagyon ébren vagyok már, le is veszem a polc­ról Parasztpassió című köny­ve­met. Szak­mai­lag kikezd­he­tet­len cím­ké­pet raj­zolt hozzá Bodosi pro­fesszor úr. Hóhér­hu­rok­ban a magyar falu. Kihall­ga­tási és íté­let­ho­za­tali jegy­ző­köny­vek­ből dol­goz­tam, ilyes­mit nem szop­hat az ember az ujjai­ból, bár illően zanzásítottam raj­ta. Setét elvtárs benne az az ember, aki isko­lái tisz­tes végez­té­vel akár főrabbi is lehe­tett vol­na, inkább bezu­pált az ÁVO-ba, és hír­hedt akár­ki­je­ként gyár­totta a vád­ira­to­kat. Csak később lett Az érem har­ma­dik oldala beolvasó siker­száma a tele­ví­zió­ban. Akko­ri­ban tehát, a könyv sza­vai sze­rint egy üveg vörös­bor mel­lett soro­zat­ban szülte a vád­ira­to­kat, a bí­ró­ság­nak csak rájuk kel­lett bic­cen­te­nie. Olyan éles igék vol­tak benne rakás­ra, az akkori Sza­bad Nép vezér­cik­ként közölte volna az egyre éle­sedő osz­tály­harc­ban. Benne is maradt mind a bírói íté­le­tek­ben is. Vagy az újság­ból lépett át, az esz­mei lán­dzsa leszúrásaként.

Egy a kuckó a kemencével.

Mostanában inkább az terjedezik, mert ter­jesz­tik, hogy Hofi Géza szik­rát hányó poén­jai is tőle származnának.

Borzalmak borzalma. A csiz­má­ról jutott eszembe.

Történt tehát, hogy a ku­lákká nyil­vá­ní­tott házas­pár­nak nem szü­le­tett gye­re­ke, ezért örökbe fogad­tak egy taka­ros kis­lányt. Szor­zott kulák lehe­tett csak, de a K-betű ott volt az adó­könyv­ének az ele­jére ütve. Évek tel­tek el, a leánka nőt­tön-nőtt, és még min­dig úgy tud­ta, édes szü­lő­anyja az, aki nevel­te. Később aztán, ami­kor elöre­ged­tek, édes gyer­me­kük­nél is job­ban gon­dozta mind­ket­te­jü­ket. Akkor is, ami­kor már férj­hez ment, és két gyer­meke szü­le­tett. Viszon­zás­ként öt-öt hol­dat a két gyer­mek nevére írat­tak a be­fo­gadó „nagyszülők".

Setét elvtárs ebből is koreog­rá­fiát szerkesztett.

Hogyan került a csizma az asz­tal­ra? Úgy, hogy a padolt tanya kam­rá­já­ban szögre akasztva maradt két pár fényes láb­be­li. Mélyek a tör­té­ne­lem alag­út­jai, a Füze­si­nek elke­resz­telt férj, a két gyer­mek édes­ap­ja, elkezdte hor­dani az egyik párt. Ne a penész rágja széj­jel. Rozs­szal­má­val szok­ták láb­hoz iga­zí­ta­ni, ha nagyobb volt, vagy beáz­tatva kitöm­ni, ha kisebb. Lehe­tett benne egy kis rátar­ti­ság is, vagy csak a szó­be­széd kezdte ki, min­den­esetre a jegy­ző­könyv nyers­anya­gá­nak tekint­hető Setét-szü­le­mény­ben még az a vál­to­zat benne volt, úgy járt-kelt, mint egy kulák. Egy­sze­rű­sí­tett Setét elv­társ, simán kulák lett belőle.

Legjobb nyersanyag a pör­höz. A kötélhez.

A megörökölt házba társbérlő került, az istálló pedig a TSZCS lóis­tál­lója lett. Rág­hatta a ceru­zá­ját Setét elv­társ, mert egy viha­ros éjsza­kán leégett a ló­is­tál­ló, benne lovak pusz­tul­tak. Ebből már lehe­tett for­más vádirat.

Nem írom le újra az egészet, csak a csizma hozta elő most. Ami­kor az ég zen­gett, és csap­ko­dott az isten­nyi­la, a ráte­le­pí­tet­tek se tud­tak alud­ni, és fönn téb­lá­bolt az örö­kös is. A ke­rek tör­té­net sze­rint a Fü­ze­si­nek elke­resz­telt atyafi éjszaka köze­pén bement a lóis­tál­ló­ba, és pipára gyúj­tott. Köz­ben gyúl­ha­tott fejé­ben a bosszú, mert ugyan­an­nak a gyu­fá­nak a láng­já­val elő­ször a szélső ló előtt gyúj­totta meg a szal­mát, aztán bement vele a legbelsőhöz, és ott is lán­got lobbantott.

Milyen hosszú lehetett a gyu­fa­szál? Vihar­ban a pipa­do­hány is szí­vós lehetett.

Akinek halvány fogalmai vannak a lo­vak ter­mé­szet­raj­zá­hoz, az fönn­akadna a sor­ren­den is, de ez nin­csen para­gra­fusba fog­lalva a BTK-ban. Sze­ren­csét­len Füze­si­nek min­den­esetre ez lett a veszte.

Messzire jutottunk a Paraszt­párt kam­pány­csiz­má­já­tól. Talál­koz­tam azon­ban szívmeleg másik kulák­kal is. Aki a szárizikkel levert fecs­ke­fé­szek helyére vályog­ból maga gyúrt mási­kat, és cso­dál­ko­zott, hogy az érkező fecs­kék ahhoz ragasz­tot­ták a sa­ját­ju­kat. Az ő tör­té­ne­té­ben egyéb­ként nin­csen szó csiz­má­ról, csak a kulák­sá­gá­ról. Zákány­szék hatá­rá­ban, a Nóg­rá­di-ta­nyá­ban lakott, miután az ördög­ta­nyai házá­ból kite­le­pí­tet­ték. Annak is a leg­ki­sebb kam­rá­já­ban, mert a nagy épü­let mégse az övé. Szeme lát­tára omlott össze, és a vályog­ku­pac­ból ecetfa nőtt ki. Nagyon-na­gyon öreg volt már, ami­kor ráta­lál­tam, neve sze­rint is Ördögh Pista bácsi­ra. Itt már le kell írnom az ember­ség­ben ver­he­tet­len Tóth Szilveszterné nevét is. Tanács­el­nök volt a fa­lu­ban, paraszti múlt­tal, később ország­gyű­lési kép­vi­selő lett belő­le. Egyet­len író­gépe volt a tanács­nak, azon írták meg a so­ka­dik adó­föl­szó­lí­tást Pista bácsi­nak, és ugyan­azon mind­járt a köz­se­gé­lyért folya­mod­vá­nyát. Azzal egyen­lí­tet­ték ki adó­el­ma­ra­dá­sa­it. Első köny­vem­ben már Közsegélyes kulákként szerepel.

Hol volt akkor már Setét elvtárs? Pedig bemu­tat­kozó kore­og­rá­fiá­ját ebből a fa­lu­ból vet­te, ami­kor a párt­tit­kárt Tito-gya­nús ele­mek meg­gyil­kol­ták. Kötélre ment a já­ték ott is.

Akkor még másik asszony volt a ta­nács­el­nök. Talán ráme­nő­sebb. Vele is találkoztam.

(Párhuzamok mindenhol akadnak. Mos­ta­ná­ban hal­la­ni, valaki emeritus pro­fesszor­ként, és a dísz­pol­gári cím kitün­te­tett­je­ként folya­modna köz­se­gé­lyért, de nem teszi, mert afférja szo­kott lenni a pol­gár­mes­ter­rel. Ez már nagyon messze jár a dol­gok menetétől.)

Ide jutunk, ha félálomban fél fül­lel hal­lunk vala­mit. Aki tehe­ti, kerülje el.

Tanítják még vala­hol az agrárollót?