Vasi Szabó János

Vidéki kiküldetés

„A természet a maga nyel­vén beszél, s ez nem a miénk.”

Várkonyi Nándor

Úton, útfélén…

I.

A szerkesztő­ség­től átirá­nyí­tott fura leve­let hozott a pos­tás, egy tol­nai olva­sóm adta föl. A ne­héz­kes szép­írás­sal cím­zett hasas borí­ték a világ­há­lós drót­posta kül­de­mé­nyek után mag­ne­ti­ku­san von­zotta elmém kíván­csi­ság-gang­ion­jait vagy inkább gyógy­ír­ként hatott a kép­er­nyő­be­teg­ség­től egyre gyak­rab­ban rozs­dálló szemeimre.

Szerzője hosszasan mutatkozott be, régi nemesi csa­lád – a kom­mu­niz­mus fagyos évei alatt a Pan­non-táj domb­jai közt átte­lelt – utóda volt, név sze­rint: Frányássy Nestor Ovi­dius. Ne ítél­jen el a ke­gyes olva­só, de ekkor a kéz­ügyem­ben lévő boros­po­hár­ban rubinló Vaskeresztesi kék­fran­kost – 2015-ös évjá­ra­tú, első osz­tá­lyú bort – az író­asz­ta­lom lami­nált tölgy­után­zat lap­jára löttyintve fel­ka­cag­tam. A ne­ve­tés hul­lá­mok­ban gyön­gyö­zött ajkam­ról. Mikor meg­könnyeb­bülve abba­hagy­tam – és nagyot kor­tyol­tam a szá­raz, erős hegy-le­vé­ből –, csak aztán olvas­tam tovább. (Május eleje volt, a ker­tem gyü­mölcs­fái az ápri­lisi fagy után lába­doz­tak tépet­ten – a kül­de­mény átvé­tele előtt azon sopán­kod­tam, hogy idén a csa­lád vita­min­igé­nyét alig-alig fogja a ház mögött húzódó ötszáz négy­szögöl kielé­gí­teni –, de az álnok kike­leti verő­fény bal­zsam­ecet szí­nű, derűs napot ígért.)

A dagályos bevezetés nem sok jóval kecseg­te­tett, ám utána a le­vél­író kön­tör­fa­la­zás nél­kül a tárgyra tért: emlé­kez­te­tett a Nagy Magyar Poli­hisz­tor 120 évvel korábbi szü­le­té­sé­re, vala­mint hosszú, kéz­zel kimá­solt rész­le­te­ket közölt Az elve­szett paradicsom című, kul­túr­tör­té­neti értékű köny­vé­ből. Fator­nyos szü­lő­föld­jén esett cso­dás ese­mény hírét adta: a hely­sé­get hatá­roló vad­re­zer­vá­tum dzsun­ge­lé­ből elő­ke­rült ember­szerű lény­ről; aki – az érzék­le­tes leírás sze­rint – igen­csak humanoid, mi több, for­más leányzó képé­ben jelent meg. Egye­dül bőré­nek, vagy a bőr­nek tűnő test­fe­lü­let­nek a szí­né­ben mutat párat­lan jel­le­get: sma­ragd­zöld színű… Levél­írónk odáig ment, hogy – kiváltva ezzel a falu apra­ja-nagy­ja, elöl­já­rói és alan­ta­sai ellen­szen­vét – a házába fogadta… Egyút­tal – pon­tos címet a fel­adó rovat­ban gyöngy­be­tűk­kel rög­zítve – meg­hí­vott az örö­költ kúriá­ba, hogy legyek az első zsur­na­lisz­ta, aki nyil­vá­nos­ság elé tárja ese­tét. Annyit tett még hozzá – némi háj­jal meg­ke­ne­getve önbi­zal­ma­mat –, hogy egy korábbi írá­som olva­sása kap­csán merült föl sze­mé­lyem azon lehet­sé­ges tudó­sí­tó­ként, aki mél­tó­nak mutat­ko­zik a kényes fel­adat­ra. (Azt saj­nos elfe­ledte közöl­ni, mely unikális pub­li­cisz­ti­kám okán jutott erre az elhatározásra…)

Képtelenség, ez lett volna az első gon­do­la­tom, ha nincs mel­lé­kelve egy auto­mata masi­ná­val készí­tett fotó. Fél­ho­má­lyos helyi­ség­ben készült, ám köze­pén a földre terí­tett pár­ná­kon oldalt fekvő alak jól kive­hető volt…

II.

Reggel végig­bön­gész­tem a vi­lág­há­lós közös­ségi olda­la­kat, Ellen­sé­gem aznap sokáig pihent, nem volt fönn, egyet­len blogom se kapott táma­dást tőle. (Sokáig azt hit­tem fize­tett bértroll, mint oly sokan, ám köz­ben kide­rült: egy­kor neves író volt, underground körök­ben némi vissz­han­got vert majd húsz éve kiadott Pedómaci gumicukorkája című for­ma- és erkölcs­rom­boló regé­nye; sar­kos poli­ti­kai véle­mé­nyem okán pécé­zett ki.)

Ám ekkor az újságtól kapott mobi­lon meg­szó­lalt Paul Mauriat El amor es triste -jének anda­lító dal­la­ma, azért válasz­tot­tam „csen­gő­hang­nak”, mert a dél­előtti hívá­sok a fele­lős szer­kesz­tő­től leg­több­ször az egekbe emel­ték a vér­nyo­má­so­mat. Rosszab­bul nem is kez­dőd­het­ne: Köves And­rea köszönt a maroktelefonba.

Üdvözlöm, János. Mikor nézett rá utol­jára a drót­pos­tá­já­ra? Egy érde­kes leve­let kap­tunk valami isten háta mögötti hely­ről, a szer­zője kife­je­zet­ten magát keres­te. Elküld­tem a cí­mé­re. A fő­szer­kesztő úr bele­egye­zett: néz­zen utána a szto­ri­nak. Men­jen le Farhátfalura – meg­es­küd­tem vol­na, itt a mar­kába röhö­gött –, készítsen inter­jút Frányássy úrral, szag­lásszon kör­be, ha lehet, készít­sen fény­ké­pe­ket is, doku­men­tálja a tör­tén­te­ket. Ennyi. Már ma, de leg­ké­sőbb hol­nap indul­hat, a ki­kül­de­tési díjat a folyó­szám­lára utal­ják. Jó mun­kát, szép napot!

A ravasz boszorkány! Holnap lesz a meeting. Sike­rült meg­sza­ba­dulni a leg­ve­szé­lye­sebb vita­part­ner­től. Nem tudom, milyen hát­szél fújta a lap­hoz And­reát (a szét­hullt szadesz-médiából sza­laj­tott nőt)? Az Öre­get tel­je­sen behálózta…

A Dusternek teli a tankja, akár most indul­hat­nék, ám az út hosszú­nak ígér­ke­zett Dél-Du­nán­túl hepe­hu­pás „sztrá­dá­in”. Dön­töt­tem: csak más­nap megyek.

III.

Fenébe! Majd­nem letört az ujjam a Duster cso­mag­tar­tó­gomb­já­val küsz­köd­ve: teli pakol­tam kajá­val, útköz­ben nem kívá­nok meg­állni sehol, méreg­drá­gák az étter­mek, a kis­kocs­mák. Farhátfalván se tudom, milyen ven­dég­lá­tás vár. Napo­kig esős, langy májusi idő volt, a reg­geli pára már a kora nya­rat idéz­te. Indu­lás után bekap­csol­tam a légkondit, négy lyu­kon tódult a kocsiba a hi­deg, nem győz­tem meg­fe­lelő irányba teker­getni a kézi beál­lí­tót, akár egy negy­ven­éves Daciában… A 74-esen kényel­mes száz­tíz­zel haj­tot­tam a za­lai dom­bok irá­nyába – töb­bet nehéz kisaj­tolni ebből a típus­ból –, igaz, nincs az a kukullódüllő minő­ségű asz­falt­pá­lya ahol el nem megy. A haj­nalt követő gyöngy­ház sárga deren­gés a kisebb-na­gyobb dom­bok hul­lám­ta­ra­ján átbukva előbb kadmiumzöldre vál­tott, majd bor­só­szín­től a turmalinig a zöld fél­tu­cat­nyi árnya­la­tát fes­tette az elsu­hanó föld­há­tak­ra. Nagy­ka­ni­zsa után már a 61-esen túráz­tat­tam a kocsit Kapos­vá­rig. Ott kis pihe­nő, befal­tam a to­ka­sza­lon­nás, ece­tes pap­ri­kás szend­vi­csek har­ma­dát. Dom­bó­vá­rig nem is volt gond, ám onnan – valami kar­ban­tar­tási munka miatt – Kurd, Csibrák, Dus, meg a jó ég tudja milyen tele­pü­lé­sek felé kel­lett kerül­ni. Viszont az elko­pott falusi uta­kon a Duster meg­mu­tatta mit tud, szinte ész­re­vét­len futott a tol­do­zott fol­to­zott, göd­rös asz­fal­ton. Sióagárd után ismét jár­ható ösvé­nyen, az 56-oson gör­dül­tem Szek­szár­dig. Ott hosszabb pihe­nőt tar­tot­tam, meg­moz­gat­tam az izmo­kat, fel­töl­töt­tem a meg­csap­pant kész­le­te­ket – külö­nö­sen a víz fogyott az egyre mele­gebb idő­ben –, a tol­nai megye­szék­hely után dara­big még az 56-oson, immár sík vidé­ken haj­tot­tam Vár­dom­big, ám onnan már csak egy mel­lék­úton tud­tam tovább haladni Sár­pi­li­sig. Jel­leg­ze­tes „há­rom­ut­cás” falu­ban a fel­újí­tott posta előtt par­kol­tam le; járó­kö­vek­kel kira­kott, tisz­tára söpört terecs­kén. Magas, barna nő lépett ki az épü­let­ből, hol­ló­ha­ját hátul copfba kötöt­te, két kis purdé kapasz­ko­dott kar­já­ba, csi­nos ruhákba öltöz­te­tett csöpp­sé­gek, az asszo­nyon is lát­szott, gon­do­san ügyel a megjelenésre.

Kíváncsian fordult felém az ében­színű arc. A Farhátfalvára vezető útról kér­dez­tem. A fi­úcska fel­vi­ho­gott a hóna alatt: Bolond­fal­vára megy a bácsi? De a ci­gány nő zengő han­gon letor­kol­ta, lel­ke­sen muto­gatva irá­nyí­tott a dűlő felé.

Építési törme­lék­ből dön­gölt „úton” zöty­kö­lőd­tem, két olda­lán bűzlő pocso­lyák kísér­ték, sás­sal és lili­om­mal benőtt dago­nya, a láp gyé­kénnyel tűz­delt felü­le­tén buján zöl­dellt a magas kóró ele­fánt­fül­nyi levél­ze­te, az éger­fák spenótzölden kúpo­sod­tak. Bel­jebb – arra talán elve­zet­ték a ta­laj­vi­zet –, szá­ra­zabb göröndön áll­tak a falu első házai, mind ala­csony, cse­re­pek­kel fedett, mész­fe­hér falú épü­let, inkább haja­zott skan­zenre a lát­vány, mint egy huszon­egye­dik szá­zadi tele­pü­lés­re. A fő­utca nem volt hosszú, köze­pén néhány modern épít­mény – az egyik a köz­ség­há­za, a má­sik a „Nád­vá­gó” kft. telep­he­lye, és egy meg­le­pően új, eme­le­tes haj­lék –, utóbbi jelez­te: lakik itt módos ember is. A meg­adott címre kissé odébb lel­tem; vala­mi­kor szebb napo­kat látott tor­ná­cos kulák­ház állt ott. Az utcára néző olda­lán a hom­lok­zati stuk­kók, a galamb­szürke vako­lat mál­la­do­zott, az abla­kok barna kere­té­ről dara­bok­ban kun­ko­ro­dott le a fes­ték. Fara­gott, egy­kor impo­záns nagy­ka­puja kitár­va. Az udva­ron kézikulló állt ki a csáléból.

Középmagas, kerek képű, pocakos alak cso­szo­gott elő. Kopasz fej­búb­ja, őszes, lon­csos haja verej­ték­től fény­lett. Saj­na, a pub­li­cis­ta-én azon­nal hason­má­so­kat kere­sett a „pra­xis­ból”, s bár­mennyire is igye­kez­tem az emó­ciót elhes­se­get­ni, de egy másik idő­sík, a szo­ci­a­lista kis­vá­ros hír­hedt cukrosbácsija, Hápleier -„hápi” – papa képe ugrott be a hunyorgó köp­cös­ről. A fül­ledt idő elle­nére nya­kig gom­bol­ko­zott, tokája szinte lefolyt az ing­gal­lér­ról. Vizenyőskék malac­szeme ravasz­ká­san mért végig: Tiszteletem VSzJ úr! Frányássy Nesz­tor Ovi­dius vagyok, de hív­jon úgy, mint itt falun min­den­ki: egy­sze­rűen Ovinak!

Üdvözlöm Frányássy úr, nem hiszem, hogy találkoztunk…

Ah, maga aztán pont úgy fest, mint az újság­cikk fölött a ké­pen, össze se téveszt­het­tem vol­na, kerül­jön bel­jebb! A ko­csit kinn hagy­hatja nyu­god­tan a ház előtt.

A bejárat előtt három sor láb­törlő hevert: egy durva fém­sze­rű, egy vas­tag gyé­kény, majd köz­vet­len az ajtó előtt egy sző­nyeg­szö­vet. Az volt az érzé­sem, a há­zi­gazda – ha nem szé­gyellné –, belé­pés előtt a cipő­jét rög­tön levet­né. A kes­keny abla­kok szűrt fényé­ben impo­záns „tisz­ta­szo­ba” foga­dott, bal­kéz­ről egy falba mélyí­tett cse­rép­kályha állt, így egy­szerre két helyi­sé­get fűtött, szembe vele dísze­sen fara­gott tám­lás sarok­pad, előtte szin­túgy pati­nás tölgy­asz­tal, a me­szelt fala­kon ara­nyo­zott keretű képek, és min­tás dísz­tá­nyér­ok, tálak – leg­több kék-fe­hér színű – sora­koz­tak. Jobbra az ajtó mel­lett tuli­pán és grá­nát­al­ma­dí­szes pohár­szék, csip­ke­te­rí­tő­vel, fes­tett opá­los burájú lámpa lógott a geren­dás, stu­ka­tú­ros pla­fon­ról. A le­nyű­göző táj­ház-jel­le­gen csak az állott szag ron­tott. A csap­hor­nyos par­ket­tá­ról kiérez­tem némi vilupál-bukét is…

A vendégszoba is onnan nyílt, sze­ren­csére ott a pa­ti­nás stíl helyett a teret modern fenyőfa kere­tű, szi­vacs­mat­ra­cos ágy, komód, két­szár­nyú – és hála égnek tövig kitárt – szú­nyog­há­lós ablak uralta.

Az ajtó mellé állítottam a gu­ru­lós bőrön­döt, rám izzadt az ing és a szö­vet­nad­rág, de nem maradt időm lecse­rél­ni, kopog­tak, s egy ken­dős fej nézett be. Egy rebinéne, három dimen­zió­ban, a szé­kig hát­rál­tam a láto­más elől, az indi­gó­kék főkötő hasonló színű tér­dig érő mun­ka­kö­tény­hez, a me­leg­ben is nya­kig gom­bolt, hosszú ujjú csip­kés fehér ing­hez, lapos sarkú kopott fél­ci­pő­höz tar­to­zott. Pedig a cson­tos, nyú­lánk nő, ala­po­sab­ban szem­ügyre véve, nem lehe­tett idő­sebb har­minc­éves­nél. Amit a fi­tyula látni enge­dett: barna arcán szé­les hom­lo­kát, vas­tag fekete szem­öl­döke alatt ravasz­kás szén­sze­mét, hegyes orrát – ahogy zava­rá­ban elvi­gyo­ro­dott –, por­ce­lán­fe­hér, sza­bály­ta­la­nul elálló fog­sort, fér­fi­a­san hatá­ro­zott állát. Jó napot! Elné­zést, ha zavar­tam, a ház­ve­ze­tőnő vagyok. Frányássy úr kér­di, ha nem túl­sá­go­san fáradt, vacso­rál­na-e vele?

IV.

Én vagyok az öre­gebb, meg­tisz­tel­ne, ha tegeződnénk! A kony­há­ból kulacs­for­májú üve­get hozott, bron­zos árnya­latú ital lötyö­gött ben­ne: Saját ágyas szil­va­pá­lin­ka, egész­sé­gedre János öcsém!

Egészségedre, Ovidius bátyám!

Ha kérhetlek: Ovi!

Akkor Ovi bátyám, mi is ez a zöld nő-dolog?

Rögtön mondom, de előbb harap­junk vala­mit a fi­nom pálin­ká­ra. Fala­to­zás után könnyebb a beszéd.

Kemény, sötét héjú, láthatóan kemen­cé­ben sült kenyér mellé füs­tölt bőrös son­kát szelt fel. A nagy lapos­tá­nyér mellé hosszú zöld­pap­rika és kari­kákba vágott para­di­csom­mal teli tálka került. Ren­de­sen izzadt „Hápi-Ovi” bátyám kobak­ja, becsü­let­tel falta a son­kát, miköz­ben némi kön­tör­fa­la­zás után beis­mer­te: uta­zá­som cél­ja, a külön­le­ges lény már nem tar­tóz­ko­dik a há­zá­ban. A le­vél fel­adása után pár nap­pal eltűnt az ide­ig­le­nes lak­he­lyé­ből, az épü­let nyu­gati olda­lán álló nyári kony­há­ból. Majd a tor­ko­mon akadt a fi­nom falat, mikor kész tény elé állított.

Most kérdheted, miért nem érte­sí­tet­te­lek, viszont itt van néhány tit­kon készült kép, a fa­lu­siak kikér­dez­he­tők, a ház­ve­ze­tő­nőm pedig napo­kig ellátta éle­lem­mel, saj­nos, mások előtt nem­igen mutat­ko­zott, magam is csu­pán akkor lát­tam, mikor elő­jött a kert végé­ben a dzsum­buj­ból, a fény­ké­pet is titok­ban csi­nál­tam róla. Hol­nap beszélj Csamakkal, szól­tam neki, hogy lesz pár kér­dé­sed. Kilencre végez a kert­tel és a szo­bák takarításával.

Az öreg derekasan belehúzott a szil­vó­rium­fo­gyasz­tás­ba. Talán elszé­gyellte magát az ide­gen újság­író előtt, a beszéde is össze­füg­gés­te­lenné vált.

Kérlek alássan, a ter­mé­szet nem mul­ti­na­ci­o­ná­lis nagy­vál­la­lat, ami min­den­ben a cél­sze­rű­ség­re, töké­le­te­se­désre hajt. Ez evo­lu­ci­o­nista hum­bug, a zöld­asszony léte is ezt bizo­nyít­ja, léte a magam­agá­ért fej­lő­dés ered­mé­nye, az hogy ember­hez hason­lóvá lett, a mi­mikri kifej­lesz­té­se, hogy ebben a ren­ge­teg­ben meg­ma­rad­has­son, hisz van­nak részei a re­zer­vá­tum­nak, ahol évti­ze­de­kig nem jár ember.

Mondom, csak egyszer láttam, mikor a kert végé­ben meg­je­lent, aztán a nyári konyha fél­ho­má­lyá­ban töl­tötte az ide­jét, ha hiszed, ha nem… Beszél­tél a po­ten­tát­tal? Meg van győ­ződve róla, hogy azért hív­tam ide újság­írót, mert a bizniszelését aka­rom kikür­töl­ni; pedig ő is tudott a nő­ről! A vil­lá­ban taka­rító Csamakot kikér­dezte felő­le, a Pen­de­lyes­ből húz­tam ki az infót, két gom­bóc cit­rom­fa­gyi meg­ol­dotta azt a ha­daró nyel­vét. Az apja, mikor nincs idény, a Nád­vágó telep­he­lyén biz­ton­sági őr, jó haverja az újgazdagnak.

Szása azt híreszteli, hogy meg akar­tam kapni a nőt. Irigy ruszkicigány! Dara­big bogár­ba­szó­nak csú­fol­tak a Sár­kö­ziek a kocsmában.

Hogy mért nem volt állat sze­rin­tem? Hát egy állat is tud a maga mód­ján gon­dol­koz­ni, sőt, kép­zet­tár­sí­tásra és szer­szám­hasz­ná­latra is alkal­mas, vissza­em­lék­szik dol­gok­ra, erre bár­mely értel­me­sebb kutya, macs­ka, sőt egy­szerű házi­ál­lat is képes. Ám a zöld­asszony – aki sze­rin­tem telepatikusan kom­mu­ni­kált, még­hozzá olyan­kor, ami­kor az emberi ráció nem ural­ko­dott a lé­lek fölött, az álom ide­jén – sza­ba­tos, értel­mes gon­do­la­to­kat adott, kéré­sei azt bizonyították.

Dühös voltam, ugrott a szto­ri, elvesz­te­get­tem leg­alább két, de inkább három napot. Érte­sí­teni kéne a szerkit; ám Farhátfalván nem volt se vona­las tele­fon, se tér­erő, vil­lanyt is a tá­voli kis­vá­ros­ból vezet­ték ide.

A nyitott, szúnyoghálós ablak mel­lett igye­kez­tem átnézni a jegy­ze­tei­met. Ekkor kap­tam az újabb – vég­ső? – sok­kot, a lap­top leme­rült és wifi sincs a fa­lu­ban. Világvége!

A helyzet alapvetően válto­zott, nincs bizo­nyí­ték, csak a pa­rasz­tok szóbeszéde… Hol­nap beszé­lek néhányukkal.

Bocsássa meg a nyájas olva­só, de a követ­kező napok­ról csak mon­tázs­szerű pil­la­na­tok jut­nak eszem­be, mivel nem tud­tam írni a lap­to­pon, papír meg csak olyas­féle akadt, amibe a tízó­rait cso­ma­golja vagy a szívecskés pottyan­tós­ban hasz­no­sít az ember.

Farhátfalvi montázs

V.

Csamak még a vi­rá­go­kat öntözte a ház előtt, ezért nya­kamba vet­tem a fa­lut. Sárköziék házát keres­tem, a falu „túlsó végén”, ami per­sze pár száz lépés sétát jelen­tett. Már várt a kö­zép­ma­gas, fehér fér­fi, kedé­lye­sen oldalba bökött: – Hallottam, te vagy az a fir­kász, az öreg ven­dé­ge. A bo­gárnő miatt jöt­tél mi?

Üdv, maga, ha nem tévedek, Szá­sa. A he­lyi min­den lében kanál

A férfi teli torokból hahotázott, rövid, oldalra fésült, egy­kor szőke – ma már őszülő – haja, a hő­ség­től nya­kig izzadt piros tri­kó­ja, kopott far­mer cső­nad­rág­ja, tor­na­ci­pője alap­ján valami poszt Szergej-bohócra gon­dol­nék, ám neves előd­jé­vel ellen­tét­ben Szása nem tör­te, hanem folyé­ko­nyan beszélt magyarul.

A hírem megelőzött, a vén lókötő mondta ugye? Bizony, úgy hív­nak: Szá­sa. Én vagyok a cigány­vaj­da, haha!

Maga valami orosz? Nem úgy néz ki, azok egynyolcvannál kez­dőd­nek. Van vezetékneve?

Van hát, mindenkinek van, isme­ri, a vicc­ben is ott van: én vagyok Szása Gyep…

Ne szórakozzon! Ha azt mondja Gyeprefos, már megyek is, eléggé gőzöl az agyam a me­leg­től a mar­ha­sága nél­kül is.

Pedig úgy hívnak: Gynyepropetrovszij. Na, vic­celni se sza­bad? Szá­sá­nak tény­leg Szása a ke­reszt­ne­vem, még­hozzá Szokirnyij.

Jól beszéli a nyelvünket.

Harminc év az harminc, amúgy rusz­nyák vagyok, nem orosz, se ukrán, ott­hon Ballák és Csucskák vol­tak a szomszédjaim.

Hogy a ménkűbe került ide?

Paks, fiatalember, Paks! Az épít­ke­zés hozott ide a szov­jet idők­ben, aztán úgy gon­dol­tam: kényel­me­sebb ebben az ország­ban élni, mint a nagy Szu-ban. Nem szé­pí­tem: meg­szök­tem a ha­za­té­rés elől, sokáig buj­kál­tam a Duna déli erdő­sé­gei­ben. Jól beszél­tem magya­rul, nem volt gon­dom. Farhátfalva akko­ri­ban, egy fia­tal agro­nó­mus­nak hála, fej­lő­dés­nek indult, szö­vet­ke­zet ala­kult nád­be­gyűjtő kis­üzem­mel. A la­kos­ság zömét adó cigá­nyok befo­gad­tak, magya­rok min­dig keve­sen lak­ták, az olyan kulá­ko­kat leszá­mít­va, mint a Frányássy. Ennyi a szto­rim. De ne hara­gudj, utá­lom a ma­gá­zó­dást, az idő­sebb jogán kér­lek: tege­ződ­jünk! Nyitva a kri­mó, meg­isszuk az áldo­mást rá!

VI.

Gyorsan mele­ge­dett, a de­rék­szí­ja­mig csor­gott a hátam­ról a ve­rej­ték a kocs­má­ban ledön­tött hamis­ko­nyak­tól. A falu köze­pén, zöld táb­la­ke­rí­tés­sel hatá­rolt terü­le­ten állt a mo­dern lapos lemez­épít­mény, mögötte egy régibb tég­la­épü­let, arról jó dara­bon lehul­lott a vako­lat. A szé­les kapun pop­sze­ge­cselt cég­táb­la: Nád­vágó kft. A te­rü­le­ten nyoma sem volt emberi tevékenységnek… Mel­lette sátor­te­tős új ház emel­ke­dett. Kré­ta­fe­hér fal vál­ta­ko­zott a grá­nit­szürke ter­més­kő­fe­lü­le­tek­kel, a nagy műanyag­ke­re­tes abla­ko­kon bőven áram­lott az épü­let bel­se­jébe a fény. A porfírvörös tér­kő­vel takart udva­ron metál­színű Honda állt, a szá­mí­tó­gé­pes gra­fi­ká­kat idéző toszkánzöld fű gőzöl­gött a rej­tett öntö­ző­fe­jek­ből spric­celő víz­től. Az egyik nagy üveg­ajtó kinyílt s a po­ten­tát cin­gár alakja jelent meg. Csú­nya lát­vány volt: karóvékony, töpszli ember puf­fadt has­sal, kerek fej­jel és nagyon kifi­ca­mo­dott stí­lus­ér­zék­kel. Pocak­ját nem rejtő fehér Eterna ing­ben, ólábát szinte kihang­sú­lyozó nyír­fa­színű GAS sort­ban, zokni nél­kül hor­dott Ralph Lauren moka­szin­ci­pő­ben sie­tett elém.

Üdvözlöm VSzJ úr! Bucser Tiva­dar a ne­vem, de min­denki poten­tát­nak hív, talán a meg­be­csü­lés jele… A tit­kár­nőm, Anasz­tá­zia jelez­te, hogy jönni fog. Fárad­jon bel­jebb. Mi járat­ban egy neves pub­li­cis­ta, itt a vi­lág­végi zsákfaluban?

Rafinált fickó, óráig nyomta a sü­ket dumát, de min­den kér­désre kitérő választ adott. Az viszont két­ség­kí­vül érde­kel­te: kitől hal­lot­tam a falu neve­ze­tes­sé­gé­ről. Elis­mer­te: öreg ház­gaz­dá­mon és fura ház­ve­ze­tő­nő­jén kívül senki nem talál­ko­zott vele. Amúgy Csamak rész­mun­ka­idő­ben Bucsernál is taka­rí­tott, végezte a ház körüli mun­kát. Mikor egyre töb­bet pis­lo­gott a Citi­zen órá­já­ra, tud­tam, lejárt az idő, amit a meg­hall­ga­tá­somra szánt. Sze­mé­lye­sen kísért ki az épü­let­ből. A po­ten­tát óva­to­san neki támasz­ko­dott az arany­me­tál Honda Civic olda­lá­nak. A maga helyé­ben Csamakkal beszél­nék, Frányássy vén bolond, de annak a nőnek van süt­ni­va­ló­ja, ha haj­landó megszólalniAzt gon­dol­ja, valami cse­léd­rab­szol­ga­ként tart­juk itt sze­gény nőt? Pedig, nem. Elis­me­rem, az ele­jén volt kis ria­da­lom a Csamak szár­ma­zása miatt, hisz a vak is lát­ta: valami közel-ke­leti forma nősze­mély. Nem hiány­zott sen­ki­nek a bel­ügy vagy a beván­dor­lási hiva­tal. A falu viszont befo­gad­ta, nem­csak serény, de igen jólelkű terem­tés, még ha kicsit „ibecsúf” is… És volt tavaly az a kü­lö­nös eset… Van pár hek­tár­nyi szán­tóm kinn, a szi­lárd föl­dön. A fa­lu­siak tőlem bér­lik, biz­to­sít­ha­tom, jel­ké­pes össze­gért. Az a fon­tos, hogy művelje vala­ki, mert külön­ben kapom a bír­sá­got a par­lag miatt. A he­lyi­ek­nek a Nád­vágó kft.-n és az orv­ha­lá­sza­ton kívül ez az egyet­len jöve­delme van. Ezért volt kataszt­rófa a ta­va­lyi aszály. A föld meg­re­pe­de­zett a szá­raz­ság­tól, a ga­bona inkább égett, mint érett. S, hogy a baj csős­től jöj­jön, június dere­kán meg­je­len­tek a sás­kák. Gon­do­lom, dél­ről ette ide a fene őket, ennyit éle­tem­ben nem lát­tam, a rozs­da­színű gabona kizöl­dellt tőlük. Aki a falu­ban volt, mind rohant a földre kerep­lő­vel, csép­ha­da­ró­val, vagy egy­sze­rűen valami ruhá­val csap­kod­va. Itt-ott meg­za­var­ták az átok rova­ro­kat, ám a taro­lást nem lehe­tett meg­aka­dá­lyoz­ni. Elke­se­rítő volt nézni a sí­ró-rívó parasz­to­kat. A földút szé­lén ekkor lát­tam meg Csamakot, mint valami didergő óri­ás­holló állt ott és bámulta a népet. Aztán szét­tárta vékony kar­ját, a feje szinte hát­ra­csuk­lott, s va­lami züm­mögő han­got adva éne­kelni és forogni kez­dett. Ennek is fel­forrt az agy­vize a kendő alatt – gon­dol­tam. Az idő­seb­bek akkora már fel­ad­ták, csak pár kölök sza­lad­gált még a me­zőn lep­pe­get­ve. Rövid időre felhő takarta el a napot, de nem pára, hanem élő szür­kés­fe­hér gomo­lyag. Mél­tó­ság­tel­je­sen szár­nyaló nagy mada­rak, a ke­le­pe­lé­sük is hal­lat­szott. Ahogy a sereg­nyi gólya árnya a ga­bo­na­földre vetült, a rovar­tö­meg egy­ként emel­ke­dett a ta­laj­ról, mint abszint­színű köd, ám a cakók lecsap­tak s dél­utá­nig lako­máz­tak. Az előbb még könnyező falu­siak arca föl­de­rült, Csu­kás tata érces hang­ján szólt a rig­mus, amit átvet­tek a töb­biek és most már örö­mük­ben sír­tak és tap­solva énekeltek:

sáska, sáska sziszere
jól vigyázz a bőrödre
mert a gólya erre jár
megeszen a csőrivel*

Kevesen figyel­tek a kis Sár­közi lány­ra, amint a tábla szé­lén ugrált előre nyújtva kar­ját, lek­vár­fol­tos ujjacs­kája az akkor már moz­du­lat­lan madár­ijesz­tő­ként álló nőre muta­tott. Vékony hang­ján kia­bál­ta: – Camak idehí’tta a gó­lyát! Camak hí’tta a gólyát!

VII.

A szállásom felé elban­du­kol­tam Sárköziék lapos háza mel­lett. A ki­tárt abla­kon csá­bító illat áradt. Az udva­ron toll­cso­mó, lavór­ban víz bizo­nyí­tot­ta: barom­fit pucol­tak. Ketrin, a nagy­lány öntött ki a sze­mét­dombra vala­mit, csin­gi­lin­gi-kar­kö­tő­it, lán­cait most se vette le, ám a szűk far­mer­nad­rág fölé kötényt kötött, Cintia vihogva sza­lad­gált köröt­te. Az ajtó­ból Szása kerek feje kan­di­kált ki, han­go­san üdvö­zölt: Szép napot, zsurnál ura­ság! Nem ugrasz be? Szí­ve­sen látunk!

A szűkös konyhában – aminek az élénk mál­na­zselé színű fes­tés fur­csa han­gu­la­tot adott – a csi­kó­tűz­he­lyen már páro­ló­dott a föl­da­ra­bolt hagy­ma, az asszony akkor adta hozzá a pi­ros­pap­ri­kát. A kor­ta­lan, szi­kár, fes­tett szőke haját fel­kötve hordó nő csak bólin­tott felém, s már for­dult is vissza.

Ráérsz, János? Épp készül az ebéd. Ilyen fino­mat még nem kós­tol­tál, Jolán kakaspörköltet készít. – A szűk, gőzös, hagy­ma­szagú helyi­ségbe besur­rant a kis­lány is és göcögve szá­jalni kez­dett: Öjeg kokac jábusba, finyomság a pocóba!

Közben a kakashús is a ser­cegő zsírba került. Aztán elhúzta az ala­csony, cson­tos asszony a spar­helt olyan pont­já­ra, ahol nem volt tűz­forró a fedő­lap, kevés víz­zel fel­ön­töt­te, a kre­denc­ről fűsze­res doboz­ká­kat vett le, Ketrin a fel­koc­ká­zott para­di­cso­mot is a lá­bosba szór­ta. A fedő aztán került rá. Szása hátba vere­getve irá­nyí­tott a szoba felé: Még egy óra, mire kész, addig beszél­ges­sünk, múlt­kor egyi­künk­nek se volt elég ideje rá.

A nappali se volt „szür­kébb” a kony­há­nál, élénk pisztáciazöld falán egy csomó fotó, kép, giccses dísz­tárgy ékte­len­ke­dett. A plüss kana­pé­ból doh­szag áradt, ahogy bele­zöttyen­tem, szem­ben vele régebbi típu­sú, nagy kép­er­nyős LG tévé állt bútor­la­pok­ból össze­tá­kolt szek­rény­kén, alatta három zsi­nór egy elekt­ro­ni­kai műem­lék Phi­lips video-lejátszóhoz csat­la­ko­zott, mel­lette VHS-kazetták hal­ma. Cintia bor­zas buk­sija itt is fel­buk­kant: Vinyteus fijmek vannyak jajta! A manyus tök olyan, min’ az ócatejhenyd! Hosszúpuszka báci!

Pendelyes, takarodj! Segíts anyád­nak a konyhában! – Szása han­go­san, ám harag nél­kül zavarta ki a kis szur­tost. Elnézésed kérem! Tudod, hogy van ez: késői – nem várt – pulya, félek, sose lesz iskolaérett… Spe­ciá­lis óvo­da, ahol talán fej­lőd­het­ne, messze a me­gye­szék­he­lyen van. A vé­dőnő néha kijön meg­néz­ni, azt mond­ja: a beszéd­hi­ba, hada­rás elle­nére nem buta, meg van a ma­gá­hoz való esze.

A bőséges pör­költ, meg a két pohár kadarka meg­tette a hatá­sát: a ház­ból kifelé ügye­sen kij­jebb eresz­tet­tem az övet, per­sze, Ketrin ész­re­vette és csá­bo­san kacsin­tott. A po­ten­tát palo­tája felől Csamak tűnt föl. Járás köz­ben is bókolt a fej­ken­dő­je, mintha magá­ban beszél­ne, ám nem volt annyira bele­mé­lyed­ve, hogy a kö­ze­lünkbe érve ne köszön­jön nekünk han­go­san: „Jó napot!”

Szása szipákolt a cigiből, majd a hosszú, egyen­le­tes lép­tek­kel távo­lodó nő után bólin­tott: Mondta-e Frányássy, hogy Csamakot a Ká­dár-szi­get­nél húz­ták ki a Duná­ból a Sár­kö­zi­ek? (Ne kér­dezd, mit keres­tek ott!) A tar­kó­ján csú­nya seb volt. Ketrin tanult újra­élesz­tést az isko­lá­ban. A sze­ren­csét­len Csamak föl­kö­högte a tüde­jé­ből a vi­zet, de nem lett job­ban. A körzetis doki jött ki a partra meg­néz­ni, a sa­ját kocsi­ján vitte a ren­de­lő­be. Ott ellátta a se­bet, injek­ci­ót, meg infú­ziót adott, be akarta kül­deni a kór­ház­ba, de a po­ten­tát lein­tet­te, lát­szott a nőn, hogy valami migránsféle, nem hiány­zott Farhátfalván a sok szi­ma­toló rendőr… Las­san tért magá­hoz, gyönge és zavart volt, se a doki, se a po­ten­tát nem értett egy szót se a hab­la­to­lá­sá­ból. Még a se­reg­ből támadt emlé­kem sze­rint: leg­in­kább az azeri szoldátok beszéd­jére haja­zott, de fogal­mam se volt, mit mond. Pár nap múlva meg­erő­sö­dött annyi­ra, hogy föl­kelt az ágy­ból. Az első dolga volt az asz­tal­te­rí­tő­ből fej­ken­dőt csinálni… Ne röhögj, így tör­tént! Magya­rul gyor­san meg­ta­nult, meg cigá­nyul is, ha ezt a Sár­kö­zi-féle nyelv­já­rást annak lehet nevezni… Amúgy dol­gos lélek, még ha nem is egy matyó hím­zés a szen­tem, főz, mos, taka­rít, szó­val cse­léd­ke­dik a poten­tát­nál, meg Frányássynál is. A zöld asszony, állí­tó­lag, csak Csamakot engedte be magá­hoz, az öre­gen kívül, per­sze. Ha töb­bet is tudni akarsz arról a va­la­mi­ről, kér­dezd Csamakot.

Csamak, Csamak, Csamak! Ez a név köszönt vissza min­den beszél­ge­tés­ből. Ha léte­zett esély valami hasz­nál­ható infóra, akkor rebinéni helyi rep­li­ká­ját kel­lett megkeresnem.

VIII.

A magas, cson­tos nő az ajtó előtt a be­ton­jár­dát söpör­te, ami­kor visszatértem.

Jó munkát! Ha végzett, zavar­ha­tom pár kér­dés ere­jé­ig? Frányássy úr emlí­tet­te, hogy ön több­ször is látta a zöld­asszony­nak neve­zett élő­lényt. Mon­dana erről pár szót? Egy vidéki újság pub­li­cis­tája vagyok, de ezt, gon­do­lom, tudja – a barna arc felém for­dult, hom­lok­rán­colva für­ké­szett az ónix­színű szem­pár, vas­tag szem­öl­döke a ken­dőig sza­ladt, ám meg­bil­lent a fej­kö­tő, ezt igen­nek vettem.

Láttam egy homályos képet róla, de maga köze­lebb került hoz­zá, mint bár­ki: milyen­nek írná le? Rovar­sze­rű­nek, ahogy itt emlegetik?

Nem, a félhomályban keve­set lát­tam, a lete­rí­tett pok­ró­co­kon hevert, for­mára nő volt, nagyon szé­les dere­kú, a feje kicsi, de hosszú­kás, de nehéz volt kivenni az arc for­má­ját, a szeme volt a legfurcsább…

Ezek szerint humanoid volt, Frányássy is erről győz­kö­dött, sokat volt vele?

Nem, az öreg se látta csak egy­szer, ami­kor kijött a mo­csár­ból, aztán a sötét kony­há­ban heve­ré­szett, nem csi­nált sem­mit, min­dent meg­ka­pott amúgy is… Mivel én taka­rí­tot­tam a há­zat, hát per­sze hogy én vit­tem neki az ételt, más nem is pró­bál­ko­zott, pedig Frányássy még sírt is egy­szer, Csikaszné már nem akarta mosni az alsó­ga­tyá­it, állan­dóan össze­ron­dí­totta reggelre.

Milyen ételt fogyasztott? Lát­ta, ahogy táplálkozik?

Nem, enni se láttam, vittem neki gyü­möl­csöt és néha párolt húst is, min­dig elfo­gyott a tál­ká­ról. A cuk­ro­zott vizet sze­rette a legjobban.

Beszélt magával? Hogyan kom­mu­ni­kált? Frányássy nem hal­lotta beszél­ni, sze­rinte képes volt a gondolatátvitelre.

Nem hiszem, hogy gondolatok­kal irá­nyí­tott, beszélni soha nem beszélt, a szája mintha rajz lett volna csu­pán. A vég­tag­ját hasz­nál­ta, hisz a saját lábán jött ide, a kéz­fej­hez hasonló vala­mi­vel tudott fogni is, egy­szer rossz helyre tet­tem le a gyü­möl­csös­tá­lat, valami rövid zize­gés­féle jött felő­le, kinyúlt és maga elé húzta oda, ahol lenni szokott.

Az öregúr szerint intelligens…

Nem, szerintem a zöld­asszony nem oko­sabb még a sza­már Sár­közi Szá­sá­nál sem. Azt hogy az öreg kutya­ként tel­je­sí­tette min­den aka­ra­tát, meg hogy a fa­lu­siak nem hábor­gat­ták, pedig a fér­fiak visz­kető közép­ső­vel men­tek el már az ajtaja előtt is, a szag­nak köszön­het­te, külö­nös volt, maga is érez­he­ti, ha benéz a nyári kony­há­ba, pedig napo­kig szel­lőz­tet­tem utána.

Lehetséges, hogy egy fejlett állati mimik­ri­vel volt dolguk?

Nem tudom mit jelent a mimikri… Van még kér­dé­se? Mert dél­után Bucser úrnál is dol­gom van, meg kell etet­nem a kutyáját.

Szerencsétlen állat, reggel arra kel­tem, már azt hit­tem, vala­kit nyúz­nak, olyan fáj­dal­ma­san vonyí­tott. Az utolsó és nem fag­ga­tom tovább: az a zöld… dolog, mikor tűnt el? Frányássy sze­rint azután hagyta ott, hogy meg­írta nekem a levelet.

Nem, akkor ment el, amikor a po­ten­tát drága kutyája is meg­szö­kött, az a nagy­fejű masztiff. A párja azóta vonyít haj­nal­ban, maga is hall­hat­ta: arra ébred a falu.

Köszönöm, hogy válaszolt.

Csamak szó nélkül hátat fordí­tott és bevitte a söp­rűt a nyi­tott ajtajú fészerbe.

IX.

A novellának, ha profi szép­iro­dal­már írná, itt lenne a vé­ge. Több érdemi ese­mény nem tör­tént. Úgy dön­töt­tem, még egy éjsza­kára mara­dok Frányássy házá­ban – úgy kell a vén lókö­tő­nek, ha már egy­szer kiug­rasz­tott a Du­nán­túl másik végé­ből, meg­dézs­má­lom az éléskamráját.

Délután az udvaron ültem a mo­gyo­rófa árnyé­ká­ban, és holmi koc­kás füzet-la­pokra pró­bál­tam emlé­ke­zet­ből a Thulcandra című kis­re­gé­nyem­hez jegy­ze­te­ket írni, ami­kor a gyom­men­tesre kapir­gált föl­dön, a talaj­víz­től kiala­kult tócsá­ban mére­tes pöttyös toccsant, bete­rítve a le­gye­ző­sze­rűen körém rakott lapo­kat. Kócos buksi kuk­kan­tott be a kapu­félfa mel­lől, csöp­pet sem megszeppenve.

Boceszhusszúpuszka! Nyem akajsz japdásznyi vejem?

Hát ez a koszos purdé nem lát­ja, hogy elfog­lalt vagyok? A fol­tos – egy­kor tán bézs­szín – hosszú ruhá­ból sáros barna piszka állt ki, a strand­pa­pu­csot a ka­pu­nál lerúg­ta, lába a lan­gyos tócsát tapicskolta.

Hé, kölök! Óvatosan a labdával! – kel­let­le­nül föl­áll­tam és vissza­dob­tam, meg­döb­be­né­semre kapás­ból vissza­rúg­ta, olyan pon­to­san, hogy a masza­tos gumi pecsé­tet hagyott a fe­hér ingemen.

Jonajdójúgja, goooj!

Ügyes pulya vagy! Kár, hogy lányok nem fociz­nak a Re­ál­ban, pláne Pampersesek.

A fekete gombszem haragosat vil­lant, csim­bó­kos für­tökbe szét­álló haja meg­ráz­kó­dott. Nyecúfojj, nyemvagyokpejenykász,hanyem pendejesz! Aszinykonytinyenycám idegijeg vany, megmonyta az ojvosbáci! Inykább jugdvissza a japdát, butahossszúpuszka!

Nem fogadtam szót, a bogyó­val elkezd­tem dekáz­ni, a buksi fej bókolva követte a pöttyös útját.

Figyelj, Cintia! Kapsz egy kindercsokit, ha békén hagysz!

Hosszúpuszka, cokiva’ nyemvesztegecc meg, diszjesziásvagyok, nyem bojonyd! Az ójáé cejébe!

Ez egy drága búváróra…

Cejibekéjem! Úccetuc úsznyi.

Honnan veszed?

Ekkojacávó ejmejüj a víszbe!

Szívből nevettem. Nem lehetett erre a kis ében­szín szuty­kosra hara­gud­ni: Sajnos nem adha­tom oda, aján­dékba kap­tam, az apám­tól, aki már rég halott… Viszont, van itt ez a ledes elem­lám­pa, ha a sö­tét­ben elke­ve­redsz a kör­nyé­ken, jó hasz­nát veszed.

Accaide a jámpickut! Azért még passzol­gat­tunk egy dara­big, de se a lab­da, se a fel­sze­re­lé­sem nem volt alkal­mas a játék­ra. Egy fél­for­du­lat után ráadá­sul bele­nyi­lallt a fáj­da­lom a dere­kam­ba. Cintia hóna alá kapta a ko­szos lasz­tit, jobb­já­ban a lám­pát lóbálva elcsattogott.

Az öreg vigyo­rogva néz­te, ahogy fáj­dal­ma­san tapo­gat­tam a há­tam. Rög­vest aján­lott is gyógy­szert a „re­u­mám­ra” valami büdös ken­ce­fi­cét, vagy: néz­zek át a ci­gány­sor­ra, az a sukár Sár­közi lány majd „ki­aku­punk­tú­ráz­za” a de­re­kam. Csamak épp behozta a vacso­rát, hát rákér­dez­tem: tud valami gyógy­írt? Csí­pőre tett kéz­zel meg­állt a csil­lár alatt – a fej­ken­dője majd­nem elérte – össze­hú­zott szem­mel méregetett.

Nem, a hátfájásra nem jó az aku­punk­tú­ra, se a kám­fo­ros krém, viszont ha leve­li­béka pofá­jába köp, kigyógyul belőle.

Azt hittem tréfál, de komolyan nézett, a há­zi­gaz­dám érce­sen röhö­gött: Jól van, no, hozz inkább a tava­lyi kadar­ká­ból, az orvos­ság mindenre!

Nem, kénytelen lesz maga menni a bo­rért Frányássy úr. Havi­ba­jos vagyok, a bor ecetté válik, ha az üveg­hez érek…

Eh! Csamak, nem látod, hogy a nagy­tisz­te­letű ven­dé­gün­ket derék­zsába nyúz­za. A jó kadarka majd meg­gyó­gyít­ja. De az is lehet, amíg annál a Sár­kö­zi­nél vizi­telt, meg­ba­bo­názta a csi­nos báriséj, a Ketrin… – szí­ve­sen letö­röl­tem volna a vi­gyort „Ovi-bá­csi” izzadó hold­vi­lág-ké­pé­ről, de újból belém nyi­lallt a „hexencsúz”, az illa­tozó gom­bás-sza­lon­nás rán­tot­tá­tól is elment a kedvem.

Nem, a szemmel verés nem műkö­dik, a cigány­lány, ha azt akar­ja, hogy a ven­dég úr bolon­dul­jon utá­na, más boszor­kány­ság­hoz folya­mo­dik. A kér­dés az, maga akar­ja-e a lányt? Mert ugye ket­tőn áll a vá­sár. Csi­nos fehérnép… – ami­kor nemet intet­tem, mintha vil­lant volna a fekete sze­me, orrát dör­zsölve szi­szegte – ha nem, akkor vegye le az ing­jét oda­kinn, aztán vizel­jen át a nya­kán és a jobb ujján, biz­to­san meg­tö­rik a boszorkányság.

Ovidiusz már kezdett lefordulni a ho­ked­li­ről, úgy rázta a neve­tés: Csamakunk nagy bűbá­jos ám! Min­den­hez ért! Ám elég volt rápil­lan­tani a nő komoly arcá­ra, rög­tön meg­fe­led­kez­tem a fáj­da­lom­ról, egy kér­dés sza­ladt ki a szá­mon: Mondja Csamak, hisz maga a ter­mé­szet­fö­löt­ti­ben? Mi a vé­le­mé­nye Isten­ről vagy… Allahról?

Nem jól mondja, vannak az embe­rek, pél­dául Frányássy úr, maga, Szá­sa, a po­ten­tát, és van az erdő, a mocsár, van a zöld­asszony, a gólyák, a halak…

Értem, maga panteista természethívő!

Nem jól érti, ez mind egy. Van még a Gazda.

Különös volt, mert amióta ismer­tem, soha sem nyil­vá­nult meg, ezért elsőre nem is tűnt föl: a nő arcán mély­re­ható vál­to­zás mutat­ko­zott. A fér­fias voná­sok átala­kul­tak, mint ami­kor tél­utón a kemény, barna agyagra langy eső­csep­pek hull­nak, majd meleg bron­zos­ság önti el: a köd­szürke égen fel­sej­lik a kora tava­szi nap fénye. Gyöngy­ház­ként ragyo­gott a sza­bály­ta­lan fog­sor. Még Frányássyba is benn­szo­rult a levegő a lát­vány­tól: mert Csamak, itt­lé­tem alatt elő­ször, elmosolyodott.

Őszintén, kicsoda maga? – a nő értet­le­nül nézett rám: Nem tud­ja? Csamak vagyok, más válasz nincs.

Ez már a finálé…

X.

A Duster cso­mag­tar­tó­jába pakol­tam. Frányássy „bő­ke­zű” aján­déka – talán negyed kiló man­ga­lica sza­lonna – füs­tö­sen szag­lott. Csamakra let­tem figyel­mes, néhány lépésre ácsor­gott a ko­csi­tól az olda­lá­nál ökölbe szo­rítva kezét. A szo­ká­sos babos ken­dőt visel­te, hozzá gal­lé­ros, hosszú ujjú, bézs­színű inget, a meleg elle­nére se maradt el az ujjat­lan, tér­dig érő indi­gó­kék köpeny. Feje páter­nosz­tert járt, hol a ci­pője orrát, hol vál­lam fölött a mogyo­rófa lomb­ját bámul­ta. Köz­vet­le­nül mögötte Pen­de­lyes kun­csor­gott, a nő dereka mögül pis­lo­gott a Duster felé; ter­mé­sze­tes aka­dályt képezve Csamak mene­kü­lési útvonalán.

Elszégyelltem magam, a nagy búcsúz­ko­dás­ban – Frányássy, Szá­sa, a poten­tát – meg­fe­led­kez­tem kéret­len pesztonkámról… Mit mond­hat­tam vol­na? Leg­alábbis olyat, amire rög­vest nem felel meg egy taga­dás­sal indít­va? Aka­rat­lan jött: a pár tért ölelő lépés, ahogy előtte ter­met­tem, s egy elha­dart „Mindent köszönök!” után, elkap­tam jobb­ját – nem ellen­ke­zett –, ajkam­hoz emel­tem, és régi­módi kéz­csó­kot lehel­tem öklére.

Csamak hörögve kapkodott levegő után, tán bólin­tott is, leg­alábbis a ba­bos kendő úgy len­dült, aztán bal­lal meg­mar­kolta a csuk­ló­nál a te­he­tet­le­nül lógó jobb­ját, s mintha égő fák­lyát tar­tana vele, elszaladt.

Pendelyes fürtös kobakját oldalra bil­lentve figyelt, aztán játé­ko­san síp­cson­ton rúgott. Hosszúpuszka, asziszem bíj téged a caj!

Szombathely, 2017

* magyar népi mon­dóka nyomán