Horváth Dezső

Törzsfejlődés

Ha gyakrabban utazgatnék, biztosan föl­tűnt vol­na, hogy kiku­pá­ló­dott a ma­gyar vas­út. A MÁV-rö­vi­dí­tés kajla magya­rá­zata – a mászunk, állunk, várunk – is a múl­té. Az évszá­za­dos kosz is eltűnt a vona­tok­ból. Öröm­mel jelen­tem, jó ma gyu­la­jeggyel utaz­ni. Az ország egyik végé­ből a má­sikba is. Pótlóbuszokkal kom­bi­nálva is.

Leszálltam a Déli pályaudva­ron, átszi­vá­rog­tam a Nyu­ga­ti­ba, és a fene tud­ja, miért, de az embe­ri­ség törzs­fej­lő­dése jutott eszem­be. Ha nagyon pon­tos akar­nék len­ni, tud­hat­nám is, mert bio­ló­giá­ból érett­ségi téte­lem az evo­lú­ció volt, csak éppen az nem tör­vény­sze­rű, hogy hat­van­há­rom év után is ez jus­son eszem­be. Emlé­kez­nek még arra a kép­sor­ra, ame­lyik a négy lábon járó ember­ma­jom­tól a homo sapi­en­sig ter­jed? Az okos embe­rig. A bölcs embe­rig.

Csakhogy most a velem szüle­tett kaj­la­ság mintha meg­ál­lí­totta volna a fej­lő­dést.

Senkinek nem akarom megsérteni öntör­vé­nyű sze­mé­lyi­ségi joga­it, csak meg­em­lí­tem, az öreg­át­kos­ban a sze­mé­lyi iga­zol­ványba is új fény­kép kel­le­tett, ha valaki sza­kál­lat eresz­tett. Most meg? Akár heten­ként vál­ta­koz­va? Befonva is néme­lyik, egy ágra, ket­tő­re, vagy var­kocsba köt­ve? Van kecs­ke­sza­káll, pópa­sza­káll, és olyan is, ame­lyik­nek napi kar­ban­tar­tása már művé­szi tökélyt föl­té­te­lez.

Bent ülök az ablak mellett, áradat­ban vonul el előt­tem a mai nem­ze­dék. El is szé­gyel­lem maga­mat. Megint lema­rad­tam vala­mi­ről? De mennyi­ről!

Szőrmókság arcon és hajon, mintha vissza­ho­no­sí­tot­ták volna magukba az elmúlt évez­re­de­ket. Most csak a fér­fi­ak­ról beszé­lek. A haj­za­tuk­ban ott van a konty, a ló­fa­rok, meg min­den, amit az újkori szé­pé­szeti divat dik­tál. Az ame­ri­kai ten­ge­rész­gya­lo­gosok fej­di­vatja is ide szá­mí­tó­dik. Vagy az ókori Róma vité­zei­nek part­vis­be­ra­ká­sos süve­gét utánzó haj­vi­se­let.

A hatodikos Berci jut eszembe szép emlékű tanár­ko­rom­ból. Akkor jött divatba a lá­nyok­nál a lófa­rok. Ifjonti böl­cses­sé­gé­vel meg­ál­la­pí­tot­ta: ő még olyan lovat nem látott, ame­lyik­nek a feje után mind­járt a farka követ­kez­ne. Azon­nal be is nevez­tem a já­rási fogal­ma­zási ver­seny­re. Szép díj­jal tért haza onnan is.

Mégis neves matematikus lett belő­le.

Ami a lóvilágban lehetetlen, a való­ság­ban lehet. Tévé­ben is látom, foci­meccsen kon­tyos csa­tá­rok is befe­jel­nek gólo­kat. Fejük búb­ján a konty. Pedig azt külön gya­ko­rol­niuk kel­lett, külön­ben el nem találná a kaput a lab­da.

Magamban konstatálom aztán, mert ilyet is látok az elvo­nu­lók között, a mai szőr­mók ember leg­több­ször teto­vált is. Tető­től tal­pig. És lám, a köz­be­széd­ben a művész leg­in­kább tetkógyártóra vonat­ko­zik. És aki már teleföstette a tes­tét, meg is akarja mutat­ni. Mintha beöl­tö­zött volna az össztesti raj­zo­lat­ba.

Erről meg az jut eszembe, hogy piacérzékeny népek tettre kész embe­rei kez­dik az egyéb­ként kitö­röl­he­tet­len figu­rá­kat holta után kivágni a sze­ren­csét­len­ből, kere­tük mérete sze­rint meg­nyúz­zák, pácol­ják, bal­zsa­moz­zák, mint haj­dan a fáraók múmiá­ját, és falra akaszt­ják. Hogy min­dig emlé­kez­ze­nek rá. Még gyer­tyát is gyúj­ta­nak előt­te. Könyv­kö­tők még nem harap­tak rá.

Azt hiszem, erről is lekéstem.

Illik már egy kis részösszefogla­lót tar­ta­nunk. Van tehát a fej, rajta a haj. Már aki­nek még maradt. Szinte vise­leti tör­vény írja elő a haj­dani lizo­form­rek­lám divat­ját, a közé­pen két­felé válasz­tot­tak. Vigyá­zat, ez a vá­lasz­tás nem urnába dob­ható cse­le­ke­det! Hátul lófa­rok, netán a fej­bú­bon kon­tyocs­ka, elöl fruf­ru. Aki itt is a pu­li­ku­tya szem­be­lógó szőr­ze­tét veszi köte­le­ző­re, azt is fogad­juk be ebbe a fele­ke­zet­be. Ez eddig ket­tő. Hogy kile­gyen a há­rom­ság, ide jön még a bőr­mű­ves teto­vá­lás. Látok az elvo­nu­lók között olya­no­kat is, akik hab­zsol­ják a él­ve­ze­te­ket, és mind a három jel­zet vele vonul.

A törzsfejlődés újabb állomása lehet, az erő­sen domesz­ti­kált mai szőr­mók emberre az is jel­lem­ző, hogy zse­bé­ben hordja az eszét. Dehogy zseb­ben! Fül­hall­gató jár az okostelefonhoz, taszi­gálja rajta az ábrá­kat jobbra is, balra is, hátha éppen kapása van vala­hon­nan. Vagy SMS-ben közli vala­ki­vel, hogy sike­rült elér­nie a vo­na­tot. Miköz­ben hajó­kuf­fer nagy­ságú kere­kes cso­mag­ját von­szol­ja. Óri­ási sebes­ség: csak egy pöc­cin­tés, és máris olvas­hatja a ked­ves. Vagy az Ama­zo­nas őser­dei­ben akár­ki. Netán a táj­fun szab­dalta ten­ger­part­okon.

Ahogy a vonulókat nézem, olyan is van, aki menet köz­ben kér­dezi a Google tuda­ko­zót, miért erre forog a Föld, miért nem arra.

Itt aztán el is térültem. Újabb állo­más. Hatal­mas cso­mag­jai­val érke­zik Švejk mama, és mivel ismer­jük egy­mást, kiapad­ha­tat­lan szó­bő­ség­gel igyek­szik belém táp­lálni leg­újabb tév­esz­mé­it.

Ő is előkapja okostelefonját, és azon mutatja nagy hírű ősei gaz­ten­gerbe ful­ladt sír­ja­it. Éppen jókor, anyám-apám hal­má­tól jövök magam is. Ter­mé­sze­te­sen saját kezé­vel tépte ki a bo­korrá erő­sö­dött gyü­le­vész gyo­mo­kat, ahogy ked­ves utódi lel­kü­lete paran­csol­ja.

Már Ceglédet is elhagytuk, ő még győzi szó­val. El aka­rom térí­te­ni, föl­hí­vom figyel­mét a zaj­védő kerí­tés­re. Mint­ha-mintha elő­képe lenne az orszá­gun­kat védő dupla soros migráns-kerítésnek.

Nem hagyja magát.

Próbálkozom azzal is, a vége-hossza nin­csen grafittikre figyel­mez­te­tem. A homo sapi­ens, a bölcs ember rejt­je­les újkori hóbort­já­ra. A zaj­vé­dők is dugig meg­rak­va. Mintha elin­dult volna valaki az olvas­ha­tat­lan ákom­bá­kom­mal Sze­ged­ről, és Pestszentlőrincen tette volna ki a pon­tot.

Gyönge vagyok rá, hogy kibillent­sem szó­ára­da­tá­ból.

A mai modern vasút siet segítségem­re. Szőr­szál a szi­tá­ban? A ko­csink oldal­jár­dája fölötti fény­csö­ves vil­lany olyan sebes­ség­gel kezd el vib­rál­ni, ha így foly­ta­tó­dik hazá­ig, akár a pszi­chi­át­ria lehet a vég­ál­lo­má­sunk. Kéne szólni nekik, hogy vár­ja­nak, megyünk. Ő azon­ban a tit­kok tit­kát kere­si, végére akar jár­ni, hon­nan tört ránk ez az isten­csa­pás. Mon­dom neki, oldalba kéne csap­ni, mint a re­csegő rádi­ót. Elő­ke­rül egy lát­ha­tó­sági mel­lénybe öltö­zött hiva­ta­los vala­ki, vesz­té­re. Őt veg­zál­ja, hogy intéz­ked­jék, de azon­nal. Szét­tárja kar­jait az ille­tő, ekkora skan­da­lu­mon ő se segít­het.

Mire visszajönne a velem szem­közti helyé­re, óva­to­san meg­ké­rem, ne vegye zokon, de végig­utaz­ván az orszá­got, lehet, hogy elszun­dí­tok. Nem ren­dül meg tőle, az én olda­lam ellen­kező végén ülő idős hölggyel keresztbe kezdi ismer­tetni nagyon neves elő­de­it, szin­tén fény­ké­pes bemu­ta­tó­val. Gene­zis, ha törik, ha sza­kad. Ehhez, per­sze, föl kell ugrál­nia, hogy közel­ről is mutat­has­sa. Ami­kor aztán ennek is vége, a har­ma­dik sarok­ban meg­hú­zódó kül­föl­di­től kezdi tuda­kol­ni, kifé­le, mifé­le. Arab­nak nézem, de én most alvásra vagyok kár­hoz­tat­va. Nem sokra men­nek egy­más­sal, ősei világ­nyelvi tudá­sá­ból kevés maradt benne ahhoz, hogy vala­mit is kiszed­hetne belő­le.

Szegény koma, otthon föltehetően erő­sza­kos kíván­csi­sá­gunk­ról emlé­ke­zik meg.

Már látszanak Szeged fényei, most én kapom össze maga­mat, és sie­tek az ajtó­hoz. Tel­jes vigyo­rom­mal arra kérem, el ne felejt­se, szól­jon a ma­si­nisz­tá­nak, most már az örök­vil­logó vil­lany­ból kive­heti a vib­rá­tort. Aztán éjsza­kára vissza is suvaszt­hat­ja.

A fülke összes utasa harsogva meg­sza­vaz­ta.

Itt a mai napra rendelt törzs­fej­lő­dés vége? A sze­mé­lyi­ségi jog min­dent fölül­ír. Meg­ér­kez­tünk. Kény­szer­zub­bonnyal se várt ben­nün­ket sen­ki. Még meg­bö­kö­döm az elszen­de­rült arab fiút, ébresz­tő, föl! Meg is érti, lapo­sa­kat pis­lant, és nyúj­tóz­ko­dik.

Ja, hogy miért is neveztem Švejk anyó­nak? Jó Hašekünk azt írta, a de­rék kato­ná­nak is min­dig min­den­ről eszébe jutott vala­mi.

Ebből is érettségizhettem volna. Gon­do­lom, állam­vizs­gán is meg­fe­lel­tem vol­na.