Vladimir Rott

A „mákos” meg a „diós”

Évtizedek óta már, hogy minden évben – van, ami­kor több alka­lom­mal is – feleségemmel, Iyával ellá­to­ga­tunk a szép­sé­ges Magya­ror­szág­ra. Édes­apám­nak csak annyit aján­dé­ko­zott a sors, hogy három évig nevel­he­tett, édes­anyám Regina viszont majd­nem száz­éves koráig olto­gatta belénk, fia­iba azt a sze­re­te­tet, amely szü­lő­ha­zá­já­hoz, Magya­ror­szág­hoz fűz­te. Az Oro­szor­szág­ban töl­tött éle­tünk leg­szo­mo­rúbb órái­ban, még ha a mér­he­tet­len bánat és az ere­jét meg­ha­ladó fizi­kai munka letag­lózta is, anyánk akkor is min­dig talált önma­gá­ban elég erőt ahhoz, hogy oda­súg­ja: – „Gyerekek, Magya­ror­szá­gon ez nem így volt! Ott mi…” Gyermeki fan­tá­zi­ánk erre min­dig kiszí­nezte azt, ami a sze­münk­nek isme­ret­len volt, hoz­zá­il­lesz­tett ehhez az előt­tünk kibon­ta­kozó csonka kép­hez valami szinte elkép­zel­he­tet­lent. A szov­jet ható­sá­gok nekem csu­pán 1960-ban, mikor már 25 éves fia­tal mér­nök vol­tam, adtak enge­délyt, hogy rövid láto­ga­tást tegyek Magya­ror­szá­gon, és meg­lát­has­sam Holokausztot túl­élt roko­nai­mat, közöt­tük a nagy­anyá­mat, Roth Han­nát, aki csak egy fiát vesz­tette el, még­hozzá édes­apá­mat, akit a há­ború után Sztá­lin sem­mi­sí­tett meg Kolimán. A többi hat gye­rek és nagy­anyám maga is a buda­pesti get­tó­ban vészel­ték át a háborút.

Magyarországon tett látogatá­saink közül külö­nös pon­tos­ság­gal emlé­ke­ze­tembe véső­dött az, ami­kor 1986-ban, már kana­dai állam­pol­gár­ok­ként, egy bérelt Mitsubishi mikrobusszal, Auszt­rián keresz­tül érkez­tünk meg. Jolán nagyné­ném – édes­anyám, Regina húga – bele­egye­zett, hogy velünk tart­son három­száz kilo­mé­te­res utun­kon Észak-Ma­gya­ror­szág­ra, a szlo­vák határ köze­lé­be. Mikor Novaj köz­ség mel­lett elha­lad­tunk, Jolán a mik­ro­busz abla­ká­ból fel­hívta a fi­gyel­mün­ket egy ház­ra, amely­nek a front­ját az autó­pá­lyá­ról nem lehe­tett lát­ni, de meg­mu­tatta az olda­lát, amely mel­lett veran­da­osz­lo­pok sora­koz­tak hosszan. A ve­ran­dák rend­sze­rint az udvarra néz­tek. Jolán néni felvilágosított:

–  Ebben a ház­ban lakott Lisszauer Mar­git nővé­rem a családjával…

Garadna faluban aztán Jolán néni segí­tett ráta­lál­nunk a Fő utca 6. szám alatt mind­máig ott álló ház­ra, ahol még nagy­apám, Spielberger Hermann tizen­há­rom gyer­meke szü­le­tett. Köz­tük Regi­na, az édes­anyám tizen­ket­te­dik­ként. Ebből a ház­ból depor­tál­ták nagy­anyá­mat, Spielberger Fan­nit és tel­jes háza népét 1944-ben az ausch­witzi gázkamrákba…

Megjelenésünk akkor a garadnaiak szá­mára meg­le­pe­tés­ként hatott, figye­lem­mel szem­lél­ték a várat­lan ven­dé­ge­ket, később sok érde­kes tör­té­ne­tet mesél­tek el, segí­tet­tek fel­ku­tatni a kö­zeli erdő­ben nagy­apám, Herman és első fele­sé­ge, Sára rég­óta elve­szett­nek hitt sírját…

Garadnára 1987-ben tértünk vissza ismét. Ez alka­lom­mal emlék­mű-ava­tás­ra. Épí­tész fiunk, Rott Sán­dor ter­vei alap­ján a szom­szé­dos Encs nevű kis­vá­ros­ban lakó kőfa­ragó mes­ter, Kércsi Imre, fehér kőből készí­tette el a memoriálét Sára, Spielberger Herman és har­minc­két továb­bi, a Holokauszt követ­kez­té­ben elpusz­tult csa­lád­ta­gunk emlé­ké­re. A grá­nit­hoz rög­zí­tett két masszív, nemes­acél­ból készült táb­lát, ame­lye­ken magyar és angol fel­irat olvas­ha­tó, Tor­on­tó­ban gyár­tot­ták le, s a memoriálé ava­tá­sára mi hoz­tuk magunkkal.

2002-ben Kanadából összes gyer­me­kün­ket és uno­kán­kat, és néhány, az USÁ-ban élő roko­nun­kat is magunk­kal hoz­tuk Garadnára. Nagy turis­ta­buszra volt szük­ség, hogy min­denki elfér­jen. A ké­sőb­bi­ek­ben meg­hív­tunk Oro­szor­szág­ból tizen­négy nyug­dí­jast, kol­lé­gá­in­kat, aki­ket a tomszki egye­te­mista évek­ből ismer­tünk, vala­mint két régi bará­tun­kat is, korábbi mun­ka­tár­sa­in­kat a Togli­atti autógyárból…

Most pedig az idei, 2016-os év nya­rán lezaj­lott uta­zá­sunk­ról mesé­lek. Cso­por­tunk lét­száma mind­össze nyolc fő volt, akik a töb­bi­ek­hez hason­lóan első alka­lom­mal láto­gat­tak el „a Duna, a csir­ke­pap­ri­kás és a csárdás” hazá­já­ba. Akár­csak előző ven­dé­geink, örö­münkre ők is kíván­csi, intel­li­gens és könnyen össze­ko­vá­cso­lódó cso­port­nak bizo­nyul­tak. Katyja Skaburo fér­je, Valerij kísé­re­té­ben repült ide. Ő az olva­sóim előtt már ismert Tamara Ohlopkovának, fia­tal­ko­ri, közeli barát­nőm­nek a lánya. Akár­csak Valerij, ő is tehet­sé­ges, fia­tal belo­rusz mér­nök. Az uta­zás során mind­ket­ten szem­lá­to­mást egyre ele­ve­neb­bek és vidá­mab­bak let­tek, és ezzel igen kel­le­messé tet­ték az együtt eltöl­tött napo­kat. Idő­sebb uno­kánk, Ada és barát­ja, Peter szá­mára is aján­dék­nak szán­tuk ezt az utat, hogy a mont­re­ali McGill University-n sike­re­sen elvég­zett dok­tori tanul­má­nyai­kat együtt megünnepelhessük.

Mivel különféle járatokkal érkez­tünk a bu­da­pesti repü­lő­tér­re, be kel­lett vár­nunk még két embert, aki szin­tén csat­la­ko­zott kör­uta­zá­sunk­hoz. Egyi­kük a New York­ból érkező Paul Caputo, a The Julliard School1 nyolc­van­hat éves pro­fesszora volt, a másik pedig 53 éves lánya, Suzanne. Ami­kor az érke­zési váró­ban meg­lát­tam ame­ri­kai ven­dé­gein­ket, igen­csak meg­ijed­tem: apát és lányát is rok­kan­tak szá­mára készült kerek­esszé­ken gurí­tot­ták ki… „Ó, Iste­nem! Vajon mit kez­dek így velük? Erről egy­ál­ta­lán nem szóltak…!” Pár perc eltel­té­vel aztán tisz­tá­zó­dott, hogy nyug­ta­lan­ko­dá­som hiá­ba­való volt. Bár Paul már mind­két lábára erő­sen sán­tít, és Suzanne is, aki cukor­be­teg­sége követ­kez­té­ben java­részt a lá­tá­sát is elvesz­tet­te, csak bot­tal köz­le­ke­dik, de mind­ket­te­jük tele van élet­tel. Az érke­zés­hez csak attól való félel­mük­ben ren­del­ték meg a kerekesszékeket, hogy „va­lami tortenhet” mivel „ma­gya­rul nem tud­nak…”

Paul felesége, Jutka unokatest­vé­rem egész­ségi álla­pota miatt nem vál­lal­koz­ha­tott már egy ilyen meg­ter­he­lő, óce­á­non túli uta­zás­ra, így Michael fiuk gon­dos­ko­dá­sára bízva Brooklynban maradt. Való­ban, úgy írtam: „már…”, noha, leg­őszin­tébb saj­ná­la­tom­ra, több mint három évti­ze­den át meg­is­mé­telt unszo­lá­som, aján­la­taim és kéré­sem dacá­ra, Jutka a meg­hí­vást, hogy láto­gas­son el velünk Magya­ror­szágra és Garadnára, sosem fogadta el… Emlé­ke­ze­té­ben ele­ve­nen élnek az 1944-es év utolsó nap­jai­nak Magya­ror­szá­gá­ról fenn­ma­radt fenye­ge­tő, bor­zal­mas képek…

Gyerekkoromban anyámtól, Reginá­tól sok tör­té­ne­tet hal­lot­tam Jut­ká­ról és csa­lád­já­ról. Később pedig, 1978-ban, ami­kor elő­ször jár­tunk az Egye­sült Álla­mok­ban, fel is keres­tük őket:

„New Yorkban nagy öröm volt talál­kozni Jutka Caputóval, anyám tize­dik test­vér­ének, Lisszauer Mar­git­nak a lá­nyá­val… Ő az a bizo­nyos Jut­ka, aki tizen­négy éves korá­ban került fasiszta kon­cent­rá­ciós tábor­ba, Ausch­witz­ba, és túl­él­te, noha anyja és kis­test­vé­re, Mik­lós ott pusz­tul­tak. Jutka két gyer­me­ke, fér­je, a ro­kon­szen­ves olasz Paul Caputo, a Julliard taná­rá­nak brooklyni ott­ho­ná­ban meleg és szí­ves fogad­ta­tás­ban volt részünk. Paul külö­nö­sen örült, hogy ilyen távoli és közeli roko­nok buk­kan­nak fel fele­sége csa­lád­já­ból.”2

Ezen első találkozásunk után nem­csak folya­ma­to­san invi­tál­tam, hogy tart­son velünk Magya­ror­szág­ra, de arra is meg­kér­tem, hogy – ha keve­set is – beszél­jen a gyer­mek­ko­rá­ról, arról, milyen volt az élet szü­lő­fa­lu­já­ban, Novajon, beszél­jen az ausch­witzi depor­tá­lás­ról, majd, hogy mi tör­tént vele a láger­ből való sza­ba­du­lás után. Válasz helyett azon­ban min­dig csak mélyen hall­ga­tott… Csu­pán pon­to­san har­minc évvel első talál­ko­zá­sunk után sike­rült Paulnak írás­ban rög­zí­te­nie fele­sége emlé­kei közül egy rövid tör­té­ne­tet, amit aztán öröm­mel kül­dött el nekem. Két hónap­pal ezelőtt pedig, miután Paul és Suzanne élmé­nyek­kel gaz­da­godva vissza­tér­tek Magya­ror­szág­ról, uno­ka­test­vé­rem, fel­lel­ke­sedve mind­azon, amit mesél­tek, meg­aján­dé­ko­zott sok nehéz­ség­gel teli élet­rajza néhány feje­ze­té­vel. A do­log­ból ennyi sikeredett:

„Lisszauer (Spielberger) Jut­ka, (Judith Caputo), Brooklyn, 2006 és 2016:

    …A háború előtt egy buda­pesti isko­lá­ban tanul­tam, és Jolán néném­nél lak­tam, aki­nek a la­kása az iskola köze­lé­ben volt. A nyi­la­sok 1944-es hata­lomra jutása után vissza­men­tem édes­anyám­hoz, Novajra.

    Az utolsó dolog, amire Novajból vissza­em­lé­ke­zem, az volt, hogy anyán­kat, engem és kis öcsé­met a he­lyi csend­őrök erő­szak­kal kiha­jí­tot­tak a házunk­ból, lábuk­kal meg­ta­pos­ták a ba­bái­mat, ame­lye­ket még halála előtt apu­kám adott aján­dékba nekem, vala­mint, hogy a kis­ci­cám sír…

    A többi zsidóval együtt vas­úton, teher­va­gon­ok­ban Ausch­witzba szál­lí­tot­tak ben­nün­ket. Mind­annyi­un­kat abba a sorba állí­tot­tak, ame­lyik a „zu­ha­nyo­zó­ba” ment… Ijed­ten, szót­la­nul áll­tunk… Ter­mé­sze­te­sen, nem tud­tuk, hogy ez a sor az, amely a gáz­kam­rákba vezet… Ekkor oda­lé­pett hoz­zám az egyik német, az őrség­hez tar­tozó tiszt, meg­fogta a ke­zem, a sor­ból kirán­ga­tott, és a má­sik sor­hoz vitt. »Neked nem itt van a helyed… Még kicsi vagy!« – szólt oda nekem a né­met. Így sza­kí­tot­tak el anyám­tól és test­vé­rem­től. Nekem annyit mond­tak, hogy később megint együtt leszünk… Ter­mé­sze­te­sen ez sosem követ­ke­zett be, többé soha nem lát­tam őket… Kide­rült, hogy az őrnek van egy kis­lá­nya, aki rám hason­lí­tott… Az őrt sem lát­tam töb­bé… Még a nevét sem sike­rült meg­tud­nom, az arcára viszont mind­máig emlékszem…

    Tizennégy évesen így marad­tam egye­dül egy ausch­witzi barakk­ban ren­ge­teg, szá­momra isme­ret­len ember között. Itt nagyon rosszul bán­tak velünk, enni alig adtak, néha egy­ál­ta­lán sem­mit sem kap­tunk… Egy­szer csak meg­lá­tom Weltman Gézát (Joe Weltman édes­test­vérét – V. R.), neki sike­rült körül­be­lül két héten keresz­tül hozni nekem is abból az étel­ből, amit az őrség szá­mára fenn­tar­tott kony­há­ról lopott. Géza a lá­ger­ben sze­ren­csés hely­zet­ben volt, mert víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­ként dol­goz­ha­tott… Saj­nos nem­so­kára átirá­nyí­tot­ták egy másik lágerbe…

    1945 áprilisára, amikorra a szov­jet csa­pa­tok fel­sza­ba­dí­tot­tak ben­nün­ket, a súlyom keve­sebb, mint ötven font (22, 6 kiló) volt, vese­gyul­la­dás­sal küsz­köd­tem, sem enni, sem járni nem bír­tam… Hogy hely­re­áll­jon az egész­sé­gem, a Vö­rös­ke­reszt hadi­kór­há­zá­ban helyez­tek el Örebróban (Své­dor­szág­ban), ahol több mint egy évet töl­töt­tem… Lég­zési és tüdő­prob­lé­máim mind­máig fennállnak…

    Etel néni, aki Brooklynban élt, kiál­lít­tatta szá­momra a szük­sé­ges ira­to­kat, így 1951-ben meg­ér­kez­het­tem Ame­ri­ká­ba… Sokáig abban a remény­ben éltem, hogy kide­rül, édes­anyám és fiú­test­vé­rem élet­ben vannak. A múlt­béli emlé­kek rém­ál­ma­im­ban hosszú éve­kig üldöz­tek, még a férj­hez­me­ne­te­lem utáni első évek­ben sem sza­ba­dul­tam tőlük.

    Etel nagynéném lakása kicsi volt, ezért elküld­ték egy lányok szá­mára fenn­tar­tott bent­la­ká­sos isko­lá­ba. A kon­zer­va­tó­riumi diá­kok oly­kor kon­cer­tezni jár­tak az isko­lánk­ba… Itt ismer­ked­tem meg Paullal, szép, magas, olasz fiú volt…”

Most azonban induljunk neki végre magyar­or­szági kör­utunk­nak. A ki­ala­kult gya­kor­lat sze­rint a bu­da­pesti repü­lő­tér­ről ven­dé­geink­kel együtt nyom­ban Észak-Ma­gyar­or­szág felé vet­tük utun­kat, és három napot Garadnán, Novajon és a fes­tői lát­ványt nyújtó kör­nyé­ken töl­töt­tünk. Kör­uta­zá­sunk ezen sza­ka­szá­nak meg­szer­ve­zé­sébe tevé­ke­nyen bekap­cso­ló­dott az olva­sóim által már jól ismert Paulo Mari­an­na, a fá­rad­ha­tat­lan garadnai pol­gár­mes­ter asszony.

Novaj községben felesége társa­sá­gá­ban első­ként üdvö­zölt és talál­ko­zá­sunk­kor meg is áldott Szanyi Ber­ta­lan, a he­lyi refor­má­tus temp­lom lel­ké­sze. Min­den­kin úrrá lett az izga­lom, mikor Suzanne és Paul Caputo elő­ször lépte át annak a ház­nak a kü­szö­bét, ahol Jutka meg­szü­le­tett, és ahon­nét a Lisszauer-családot Ausch­witzba depor­tál­ták. A ház a Mis­kolc–Kassa főút útpad­ká­já­nál áll. Mikor a háború véget ért, itt kapott helyet a vá­rosi könyv­tár, ami az épü­let egy­har­ma­dát fog­lalta el. A többi részé­ben a rend­őr­őrs és a Roma Önkormányzat3 működik.

Paulo Mariann előrelátó szerve­zé­sé­nek köszön­he­tően a ház könyv­tár­he­lyi­sé­gé­ben a városka néhány idős lakója várt már ben­nün­ket. Bemu­tat­tam nekik az Ame­ri­ká­ból jött ritka ven­dé­ge­ket, meg­mu­tat­tam Jutka fény­ké­pét és csa­lád­fán­kat. Várat­lan meg­le­pe­tés­ként ért, ami­kor egy­szer csak az egyik idős asszony, Éva néni (Sproha Ferencné) fel­idé­zett néhány epi­zó­dot a há­ború előtti idők­ből, melyek kis szom­széd­asszo­nyá­hoz és barát­nő­jé­hez, Jut­ká­hoz fűződ­nek… A volt álta­lá­nos isko­lai taní­tó­nő, jelen­leg nyug­dí­jas Rét­laki Klá­ri­ka, aki önkén­te­sen tölti be a pol­gár­mes­ter-he­lyet­tesi posz­tot, elő­adta Novaj falu kelet­ke­zé­sé­nek tör­té­ne­tét, a könyv­tár egyik dol­go­zója pedig a falu múlt­ját őrző dia­ké­pe­ket vetí­tett. Csorna Andrásné, a jegyző magá­val hozta az ere­deti anya­köny­vet, ennek az 1928-as évre vonat­kozó lap­ját mutatta be a közön­ség­nek, ahol sze­re­pel egy bejegy­zés egy Judit nevű kis­lány szü­le­té­sé­ről. Szü­lei neve is fel van tün­tet­ve: Lisszauer Mar­git és Mik­lós, a val­lás­ról szóló rub­ri­kába pedig sze­re­pel az is, hogy zsidók.

Suzanne és Paul Caputo igen meg volt hatva mind­azon, amit tapasz­tal­tak. Szá­mukra mindez kel­le­mes meg­le­pe­tés volt, amire nem szá­mí­tot­tak. A ta­lál­kozó után min­den­kit meg­hív­tam, hogy ebé­del­je­nek velünk. Így aztán, a he­lyi iskola egy­kori igaz­ga­tó­he­lyet­te­se, Rét­laki Klá­rika is ven­dé­günk volt az ebé­den, a szom­szé­dos Pere falu­ban, az Arany­hordó nevű, csi­nos épí­tésű étteremben.

Mielőtt a desszertre, vagyis tör­té­ne­tem fő témá­jára áttér­nénk, sze­ret­ném tizen­két napos magyar­or­szági kör­utunk leg­lé­nye­ge­sebb moz­za­na­tait elsorolni:

–  Az első három nap folya­mán azok­nak a vá­ro­sok­nak az étter­mei­ben étkez­tünk, ame­lye­ket itt, az ország északi részén keres­tünk fel, a pom­pás garadnai reg­ge­li­ket pedig még sokáig fog­juk emle­get­ni: min­den nap az Idő­sek Ott­hona sza­ká­csai készí­tet­ték nekünk nagy szeretettel.

–  Látogatás Garadna falu­ban és Spielberg Herman csa­lád­já­nak emlékművénél.

–  Író–olvasó talál­kozó Encs váro­sá­ban, a kul­túr­ház zsú­fo­lá­sig meg­telt termében.

–  Bodrogkisfaludon a ki­váló borász, Hudacskonyi Kati pin­cé­sze­té­ből szár­mazó tokaji borok kós­to­lá­sa: ő maga vál­totta poha­ra­in­kat a bősé­ges, ízle­tes, felejt­he­tet­len ebéd alkalmából.

–  A régi zsidó temető fel­ke­re­sése Mis­kol­con, az Avason.

–  Ezek után átszel­jük Magya­ror­szá­got észak­tól (Garadnától) délig (a hévízi üdü­lő­köz­pon­tig), mia­latt a busz útköz­ben várat­la­nul fel­mondta a szolgálatot…

–  Úszógumis für­dő­zés Héví­zen a ter­mál­vi­zes tóban.

–  Marcipánmúzeum és tor­ta­kós­to­lás Keszthelyen.

–  „Welcome to Hungary”-vacsora a Mar­git­szi­geti Grand Hotelban.

–  Naponta túrák: az Állami Ope­ra­ház­ban, a Par­la­ment­ben, a Dohány utcai Nagy Zsi­na­gó­gá­ban és a Zsidó Múze­um­ban, a Szent Ist­ván Bazi­li­ká­ban és a Mátyás-templomban.

–  A szomorú „ci­pős emlék­mű” („Ci­pők a Du­na-par­ton”) meg­te­kin­tése a Duna-par­ton (mie­lőtt végez­tek velük, az áldo­za­tok­kal leve­tet­ték cipői­ket), melyet a több száz, a jeges folyó­vízbe lőtt ember emlé­ké­nek állítottak.

–  Budapesti éjjeli lát­képe a Gel­lért-hegy tetejéről.

Én és Iya nagy örömmel tapasz­tal­tuk, hogy az uta­zás nap­ról napra egyre job­ban elnyeri ven­dé­geink tet­szé­sét. Garadnán, Héví­zen, a Ba­la­to­non vagy éppen Buda­pes­ten, meg­szo­kott Mar­git-szi­geti Ter­mál Szál­lónk­ban min­den napunk kivá­ló, bősé­ges svéd­asz­ta­los reg­ge­li­vel indult, mely­nek végez­té­vel meg­hí­vott­ja­ink ipar­kod­tak tás­ká­ju­kat gyü­mölccsel és szend­viccsel megpakolni…

Meglepetésnek szánva, egyetlen szó­val sem célozva elő­ze­te­sen a do­log­ra, cso­por­tun­kat egy­szer a Boscolo szál­lóba vit­tem ebéd­re, a ré­gi­mó­di, pati­nás New York Kávéházba. Ven­dé­geink az elé­jük táruló gyö­nyörű ente­riőr lát­tán mind­un­ta­lan elra­gad­ta­tot­tan sóhaj­toz­tak. A dí­szes terí­tés és az ebéd hason­ló­kép­pen magas szín­vo­na­lú­nak bizo­nyult. Az öröm­től repeső Suzanne bejelentette:

–  Ezt a pom­pá­za­tos kávé­há­zat New York­nak neve­zik, s mint­hogy mi apá­val New York­ból repül­tünk ide hoz­zá­tok, ma mind­nyá­jan a ven­dé­geim vagy­tok! Az ebé­det én állom!

Rátérek az „édességre”… Tor­on­tó­ban az üzle­tek pék­áru osz­tá­lyain egész évben kap­ható az édes, hosszú­kás ala­kú, mák­kal vagy dió­val töl­tött tekercs. Magyar nevét, a „mákos” és „diós” sza­va­kat gye­rek­ko­rom óta isme­rem. Ízre per­sze ezek a kana­dai cuk­rász­ter­mé­kek nyo­mába sem érnek annak, amit bobrujszki gyer­mek­ko­runk­ban, még a nagy szük­ség és nél­kü­lö­zés ide­jén is Regina édes­anyánk, nem rit­kán meg­annyi gond­dal küsz­köd­ve, de sütött nekem és bátyám­nak. Első magyar­or­szági láto­ga­tá­sunk során jött el az a pil­la­nat, ami­kor ráéb­red­tünk, hogy a ma­gyar „mákos” és „diós” ízé­ben csak­nem ugyan­olyan, mint anyán­ké, de anyánké még fino­mabb. Egy­szó­val, sze­ret­jük és gya­korta vásá­ro­lunk is belőlük…

Nyomban a New Yorkból tör­tént meg­ér­ke­zé­sü­ket követő per­cek­ben, még a buda­pesti repü­lő­té­ren áll­tunk, mikor is ame­ri­kai roko­na­ink, Paul és Suzanne Caputo bizal­ma­san tudat­ták velem, hogy Jutka azt a szi­gorú uta­sí­tást adta nekik, hogy fel­tét­len vigye­nek neki „valódi, magyar süté­sű” „mákost” és „dióst”. Rög­tön meg­nyug­tat­tam őket, hogy így lesz, csak köz­vet­len kör­uta­zá­sunk vége előtt emlé­kez­tes­se­nek a dologra.

Telt az idő. Az utolsó öt napun­kat Buda­pes­ten töl­töt­tük, ahol Caputo papa lányá­val kórus­ban emlé­kez­tet­tek, hogy itt az idő, be kell sze­rez­nünk a Brooklynba szánt mákos és diós bejglit.

Magyarországi látogatásaink során kényel­münk­ről és kikap­cso­ló­dá­sunk­ról nagy­szerű magyar barát­nőnk, Orosz Éva gon­dos­ko­dik, aki­vel jóval azelőtt kötöt­tünk isme­ret­sé­get, hogy a Bu­da­pest Bank egyik városi fiókja élé­ről nyug­díjba ment. Éva min­dig igyek­szik meg­szer­vezni sza­bad­idős prog­ram­ja­in­kat, szín­ház­ba, moziba előre meg is veszi a jegye­ket, érde­kes kiál­lí­tá­sokra kala­u­zol el. Zenei ízlé­sé­vel és isme­re­tei­vel min­dig bámu­latba ejt. Éva akkor is meg­bíz­ható tájé­ko­zó­dási pon­tot jelent, ha hazája poli­ti­kai ese­mé­nyei­ről vagy iro­dalmi éle­té­ről van szó.

… Mi sem természetesebb, hogy rá esett a vá­lasz­tá­som újon­nan fel­me­rült gon­dom meg­ol­dá­sá­ban, fel­hív­tam hát barátnőnket:

–  Éva! Jutka meg­hagyta Suzanne-nek és Paulnak, hogy egy-egy friss mákos és diós bejg­lit vigye­nek neki Magya­ror­szág­ról… Biz­tos vagyok ben­ne, hogy te tudod, melyik pék­ség­ben sütik a leg­fi­no­mab­bat… Kér­lek, vedd meg nekünk! Kifi­ze­tem. Vegyél még nekem is egyet-egyet, akkor este meg tudom kínálni az egész társaságot.

–  Vladimir! Ez a fel­adat sze­rin­tem kivitelezhetetlen… Mákost és dióst csak Kará­csonyra süt­nek! Olyan­ról nem is hal­lot­tam, hogy nyá­ron kapni lehet­ne… Nem messze a Nagy Zsi­na­gó­gá­tól (Dohány utca) van egy zsidó pék­ség. Hol­nap oda­me­gyek hoz­zá­juk… Lehet, hogy náluk lesz…? Két­lem… Nyá­ron nem sütik!

Alig hittem a fülemnek, hogy Évá­tól ezt kell hal­la­nom… Kicsit inamba is szállt a bátor­sá­gom… Ott ültünk az autó­busz­ban, én pedig tol­má­csol­tam Éva kéte­lye­it… Mire… Az egész tár­sa­ság sze­re­tet­tel­jes zúgo­ló­dás­ban tört ki, til­ta­koz­tak: már­pe­dig hihe­tet­len, hogy ilyesmi meg­es­het… Suzanne Caputo nyom­ban meg is jegyezte:

–  Minden este beszé­lek anyuval (Brooklynban hívja fel tele­fo­non Jut­kát – V. R.) és elme­sé­lem, mivel telt a na­punk… Anyu olyan bol­do­gan hall­gat­ja… Min­den alka­lom­mal meg­kér, hogy köszön­jem meg Vladimir, Neked és Iyának is, hogy utun­kon ennyi érde­kes prog­ram­ban lehet részünk… És szinte min­den alka­lom­mal emle­ge­ti, el ne felejt­sünk vinni neki mákost és dióst…

A rákövetkező este Orosz Éva eljött hoz­zánk a szál­lo­dá­ba. A zsidó cuk­rász­dá­ban hatá­ro­zot­tan elis­mé­tel­ték neki, hogy eze­ket a teker­cse­ket kizá­ró­lag a hús­véti és kará­cso­nyi ünnepre szok­ták süt­ni. A ma­gya­rá­zat egy­sze­rű: „Elkészítésükhöz drága alap­anyagra van szük­ség, a kisült tekercs pedig hamar kiszá­rad és elveszti puha­sá­gát…”

Ezek után Éva a tetszetős papír­cso­ma­go­lást kibont­va, a doboz­ból egy magas, több rétegű tor­ta­sze­le­tet vett ki:

–  Ez a flódni – kezdte magya­rázni a cuk­rá­szat hagyo­má­nyos és leg­ke­re­set­tebb süte­mé­nye. Nekem ízlik. Gyak­ran megyek be hoz­zá­juk, hogy vegyek. Az ame­ri­ka­iak eluta­zása előtt ren­de­lünk, és azt viszik majd a mamának…

Suzanne-nak és Paulnak alaposan ked­vét szeg­te, hogy az ese­mé­nyek ilye­tén for­du­la­tot vet­tek, aka­dályt gör­dítve nagy­szerű ter­vük öröm­teli meg­va­ló­su­lása elé. A flódni per­sze jól is muta­tott, finom is volt. Pon­to­san a meg­fe­lelő hoz­zá­va­ló­kat tar­tal­maz­ta: lisztet, almát, diót, mákot, cuk­rot és lekvárt. Csak­hogy épp egy dolog hiány­zott belő­le: „Jutka álma.”…

Másnap reggel Suzanne ezzel a hír­rel foga­dott: – A mama nem akarja elhinni nekünk, hogy nem lehet mákost és dióst kap­ni… Az a kéré­se, hogy keres­sük kitar­tób­ban vagy kér­dez­zük meg az öregeket… Hohó, nyom­ban ráis­mer­tem! Ez az össze­té­veszt­he­tet­len Spielberger-vér!

Újabb nap telik el, s mi­köz­ben tel­jes valónk­kal átad­tuk magun­kat a bu­da­pesti város­né­zés­nek, a minibusz épp a Ko­dály Zol­tán Múze­umba röpí­tett, ahová okvet­len el kel­lett jut­nunk (Paul Caputo még Tor­on­tó­ból való eluta­zá­sunk előtt hozta fel a dol­got), hir­te­len a hátsó ülés­ről Suzanne Caputo megszólalt:

–  Vladimir!… Nem tudod vélet­le­nül, merre van az Andrássy sugárút?

–  Hát hogyne tud­nám?! – A hir­te­len jött kér­dés össze­za­vart. – Jelen pil­la­nat­ban épp a má­so­dik kilo­mé­tert tesszük meg ugyanis raj­ta… Ma már három alka­lom­mal is keresz­tül­haj­tot­tunk az Andrássy úton!… Miért kér­de­zed, Suzanne…?

–  Ma éjjel Anya a lel­kemre kötöt­te: – „Mondd meg Vladimirnak, hogy nem messze, a sar­kon túl, az isko­lánk­nál van egy cuk­rász­da, ahol min­dig lehet mákos és diós teker­cset kap­ni.”

Nos, tessék, kérem! Hát ilyenek vagyunk mi… Szí­vem elszo­rult Suzanne sza­vai­ra… Sze­gény, sze­ren­csét­len Jut­ka…! 1944-ben ment el Budapestről… Soha többé Magya­ror­szágra vissza sem jött… De az eltelt het­ven­két év sem volt képes feled­tetni vele a gye­rek­kor öröm­teli pil­la­na­ta­it, és azt, merre kell őket fellelni…

Bordás Gábort, régi barátomat és örö­kös sofő­rö­met, akit olva­sóm jól ismer, és aki­vel szinte keresz­tül-ka­sul gurul­tuk egész Magya­ror­szá­got már az elmúlt évti­ze­dek folya­mán, érde­mei­ért a rend­őr­ség­nél elő­lép­tet­ték. Most a mik­ro­bu­szunk volán­já­nál roko­na, Kércsi Mik­lós ül, min­den­hova ő fu­va­roz ben­nün­ket, ami­kor pedig estén­ként vég­zünk, haza­megy Buda­pest egyik távoli kerü­le­té­be. Mik­lós is szo­mo­rúan kons­ta­tálta a tény­ál­lást: az, amit mi sze­ret­nénk, náluk sem kap­ható a kerü­let­ben, egyet­len bolt­ban sem. Se mákos, se diós.

Körutazásunkból két nap volt már csak hát­ra. New York-i ven­dé­geink még arra sem mél­tat­tak, hogy komo­lyan meg­fon­tol­ják az aján­la­tun­kat, hogy „ál­muk” helyett a Bu­da­pes­ten manap­ság oly köz­ked­velt flódnit kap­ják. Talán nem jutott el a tuda­tu­kig, hogy olyan „étel” is van, ami „nem kap­ha­tó”? Nem állt szán­dé­kom­ban a flódnivásárlás mel­lett kar­dos­kod­ni, „egy­könnyen” azon­ban nem adtam fel.

Utolsó előtti esténket töltöt­tük a szál­lo­dai étte­rem­ben. Vacsora végez­té­vel épp kifelé men­tünk már, s ek­kor hir­te­len látom a ban­kett-te­rem veze­tő­jét, Meny­hárt Ist­vánt, régi isme­rő­sün­ket. Moso­lyogva felénk hajol, hogy elkö­szön­jön „Mis­ter Rott és ven­dé­gei” tár­sa­sá­gá­tól… Hir­te­len úgy érez­tem, hogy hátul­ról meg­lök­nek, rög­tön oda­lép­tem Meny­hárt Ist­ván úrhoz és belekezdtem:

–  Uram! Nagy gond­ban vagyok, s sze­ret­ném, ha Ön meg­pró­bálna segí­te­ni… Ame­ri­kai ven­dé­geim hol­nap­után reg­gel haza­re­pül­nek… Tudom, hogy a mi Ter­mál Szál­lónk és a Grand Hotel szá­mára ugyan­ab­ban a kony­há­ban főz­nek, a Grand Hotel kony­há­ján. Kérem, keresse meg a fő­sza­ká­csot, vegye rá, hogy tegyen cso­dát. Kész vagyok bár­mi­lyen össze­get fizet­ni. Hol­nap estére kel­lene meg­sütni az ame­ri­kai­ak­nak a két bejg­lit, egy mákost meg egy dióst. New York­ban él egy beteg, kicsi öreg­asszony, Magya­ror­szág­ról szár­ma­zott el, annyira kér­te, hogy vigye­nek neki ajándékba…

–  Rott úr! Az Ön kérése szá­munkra több mint kérés…! Igaz, hogy két­lem, hogy a szük­sé­ges hoz­zá­va­lók a kony­hán­kon jelen­leg ren­del­ke­zésre áll­ná­nak… De, Önnek ter­mé­sze­te­sen min­dent meg­te­szünk, ami csak lehetséges…

Előleget nem volt hajlandó elfogadni.

Mióta Budapesten időztünk, Paul Caputo azt az új szo­kást vezette be, hogy ami­kor a szál­lo­dába vissza­tér­tünk, még mie­lőtt ki-ki a maga szo­bá­jába ment vol­na, meg­hí­vott ben­nün­ket a bár­ba, ahol húsz perc­nyi üldö­gé­lés során egyez­tet­tük a követ­kező napi prog­ra­mokra vonat­kozó ter­vet. Ilyen­kor mind­nyá­jan ven­dé­gei vol­tunk egy stam­pedli Slivovicára… Ezen az estén, Meny­hárt Ist­ván mene­dzser ígé­re­té­nek hal­la­tán, hogy meg­sü­tik a bejg­lit, nem­csak nekem, de a töb­bi­ek­nek is, a Slivovica olyan édes­nek és ragyo­góan finom illa­tú­nak tet­szett, mint azelőtt soha…!

Azonban az örömöm korainak bizo­nyult… Meg­néz­zük Iyával a Hír­adót, már ki is kap­csol­juk a tele­ví­zi­ót, erre meg­szó­lal a te­le­fon. Meg­ér­zé­sem ezút­tal sem hagyott cser­ben. Meny­hárt volt az.

–  Mister Rott, elné­zés­ké­rés­sel tar­to­zom… A fő­sza­kács azt közöl­te, hogy nem tud az Ön kéré­sé­nek ele­get ten­ni… Elma­gya­ráz­ta, hogy a te­kercs­hez nin­cse­nek meg a szük­sé­ges hoz­zá­va­lók, meg egy nap kevés, hogy egy ilyen ren­de­lést teljesíthessen…

Utolsó nap Budapesten. Még ezt-azt ven­nünk kel­lett, oda kel­lett érnünk a Liszt Ferenc Zene­aka­dé­miá­ra, hogy meg­te­kint­hes­sük az épü­le­tet… Kércsi Mik­lós, aki min­den zok­szó nél­kül, profi módon hatol át a magyar fővá­ros szám­ta­lan dugó­ján, már két­szer is finom udva­ri­as­ság­gal emlékeztet:

–  Vladimir bácsi! Kérem, el ne felejt­se, hogy bár­mennyire elfog­lal­tak len­nénk is, be kell néz­nünk Ilona néni­hez, hogy elbú­csúz­zunk tőle… Azt hiszem, főz is vala­mit… Okvet­len oda kell mennünk!

Nem volt betervezve, hogy percre kiszá­mí­tott utolsó napun­kon oda­men­jünk – annál is inkább, mert a vá­ros­tól eléggé messze lakik –, s el­kö­szön­jünk Kércsi Ilo­ná­tól, drá­ga, sok éve nagy becs­ben tar­tott bará­tunk­tól, leg­jobb bará­ta­ink, Kércsi Anikó és Ilona édes­any­já­tól, akik mellé „test­vér­nek” sze­gő­dött Gábor is. Ám Mik­lós csen­des­sé­gé­ben valami bizal­mas titok lapult. „Oda­me­gyünk! Oda­me­gyünk!” – feleltem.

Hosszú ideig eltartott, mire Ilona mama házá­hoz elju­tot­tunk. Mikor beszél­ge­tés­től zajos csa­pa­tunk kezdte elözön­leni laká­lyos házi­kó­ját, az idős Paul Caputo elő­ször gyor­san a to­a­let­tet kereste fel, a töb­biek pedig a fris­sen főtt étel íny­csik­landó illata irá­nyába for­dí­tot­ták az orru­kat… Ekkor elállt a sza­vam! Hiszen pon­to­san ez az! Édes­anyám, Regina régi bejg­li­jé­nek az illata!!!

Kétlem, hogy valaha is találnék ide­illő sza­va­kat annak ecse­te­lé­sé­re, ami ezután követ­ke­zett… A kony­hába vezető ajtót takaró füg­gönyt tüs­tént fél­re­húz­tam, és az asz­ta­lon meg­pil­lan­tot­tam a kony­ha­ru­há­val beta­kart tep­sit, benne a tex­til alól kikan­di­ká­ló, egész­sé­gesre bar­nult süte­mé­nye­ket… Iyát kezem­mel oda­húz­tam, meg­lát­ta, és egy­szerre min­dent meg­ér­tett… Határ­ta­lan bol­dog­sá­gunk­ban máris vissza­húz­tuk a füg­gönyt… Kivár­tuk, míg Suzanne is kijön a mos­dó­ból, és a szó szo­ros értel­mé­ben apát és lányát belök­tük az apró kony­há­ba, ahol Ilona mama kezé­ben a tep­si­vel a két bejg­lit felé­jük nyújtotta!

Csak ezután derült ki, hogy Mik­lós, aki még előző nap tájé­ko­zó­dott a hely­zet­ről, nagy­nén­jét, Ilona mamát beavatta a dolog­ba, kérve a se­gít­sé­gét. Ilona mama nem této­vá­zott, Mik­lós pedig még éjfél előtt vala­mi­vel meg is hozta neki a szu­per­mar­ket­ből a szük­sé­ges hozzávalókat…

Az általános lelkendezésnek se vége, se hossza nem volt. Már csak azért is örven­dez­tünk, mert a bölcs Ilona nem két, hanem négy bejg­lit sütött. Egy máko­sat, egy dió­sat Jut­ká­nak Brooklynba, a másik ket­tőt pedig az ebéd­hez… Pom­pás ebé­det szol­gált fel nekünk, amit nagy adag, édes, meleg mákos és diós bejg­li­vel zárt. Szé­pen, étvágy­ger­jesztő nagy sze­le­tekre fel­vágva került az asz­tal­ra. Élve­zet­tel fogyasz­tot­tuk, ame­ri­kai ven­dé­geink, Ada és Peter pedig, meg­fe­led­kez­vén, hogy Ilona mama házá­ban vagyunk, nem pedig a svéd­asz­ta­los szál­lo­dai étte­rem­ben, nyom­ban szal­vé­tába cso­ma­gol­tak, majd tás­ká­jukba tet­tek két szeletet…

Iya kérésére az óceán túlpart­jára kül­dendő mákost és dióst azzal a tep­si­vel együtt hoz­tuk el, ami­ben kisült, hogy aztán Iya gon­dos cso­ma­go­lá­sá­nak köszön­he­tően biz­ton­ság­ban vár­ják Paul Caputo bőrönd­jé­ben a hosszú repülőutat.

Torontóba való megérkezésünkre egy hét­tel Suzanne Caputó-tól kap­tunk leve­let, mely a fe­led­he­tet­len uta­zásra vonat­kozó köszö­net­nyil­vá­ní­tás­okon kívül tudatta velünk: „Jutka mama mély hálá­ját fejezi ki Önnek min­de­nért, amit értünk tet­tek. A má­kos és a diós immár egy hete érin­tet­le­nül vár… Anyu úgy dön­tött, csak akkor vágja fel, ha majd az egész csa­lád itt lesz, tehát mikor Mik­lós bátyám, aki Manhattanben lakik, el tud jönni hoz­zánk Brooklynba…”

Toronto, 2016. október

Jegyzetek

 1  The Julliard School egy híres magán­in­téz­mény, Tánc, Dráma és Zenei Kon­zer­va­tó­rium, mely a New York-i Lin­coln Cen­ter­ben található.

 2  Vladimir Rott: A sors elle­né­ben, máso­dik kötet, A fel­fe­de­zé­sek öröme.

 3  Magyarországon minden olyan tele­pü­lé­sen, ahol cigány nem­ze­ti­ségű lako­sok jelen­té­keny szám­ban élnek, a 90-es évek­től fogva lét­re­hoz­ták szá­mukra a helyi önkormányzatokat. Egyéb­ként Garadna falu ötszáz fős lakos­sá­gá­ból közel húsz ruszin (kár­pát­al­jai ukrán) nem­ze­ti­ség él, ők is helyi, ún. Garadnai Ruszin Önkor­mány­zat­tal ren­del­kez­nek. A roma szó az iro­dalmi nyelv­ben hasz­ná­la­tos, udva­rias meg­ne­ve­zése a ma­gyar­or­szági cigá­nyok­nak. Ez ahhoz hason­lít, ahogy az USA-ban kerü­lik a „né­ger” meg­ne­ve­zés hasz­ná­la­tát, és helyette az „afroamerikai”, t. i. „af­ri­kai szár­ma­zású ame­ri­kai” for­mát használják.